A fizikai támadások véres bemutatása járatta le a horrort. Amikor a narráció a rettegő áldozat lelki jelenségeinek leírására, a testi tortúra bemutatására szorítkozik - az e kategória legalja. Azt hiszem, itt is igaz, ami a filmes műfajban alapkövetelmény: mutasd, ne mondd. Valósítsd meg az érzelmi hatást, de ne statikus ábrázolási eszközökkel, hanem sejtetéssel, alapos építkezéssel, egy-egy meglepő fordulattal. Ez a nehéz, és itt válna el az irodalom a ponyvától.A lentiekben nagyon nem foglalkoztam azzal, hogy mikor és hogyan történik meg a testrabló inplantálása. A lényeg az volt, hogy a történet kifusson egy abszurd pontig, mely a támadás megfogalmazásában realizálódik. Az utolsó két mondat felé tart a szöveg, de azok is csak utalásszerűen foglalkoznak a katasztrófával.

A szakáll

Anna szeptember végén határozta el, hogy otthagyja neurotikus férjét, és szeretőjével, egy húsz év körüli, szépreményű festővel Külső-Somogyba költözik. – A férjem paranoiája és a munkája lassan teljesen átszőtte a házasságunkat – magyarázta barátnőinek vasárnap este egy belvárosi kávéházban. – Mindenhol összeesküvést, kémeket és idegen fenyegetést lát – sóhajtott. Férje a nemzetbiztonságnál dolgozott, vékony, folyton cigarettázó, szürke öltönyös alak a közös fotókon. Másnap Anna bepakolt a pickupba, és egy huszonkét oldalas búcsúlevelet hátrahagyva nekivágott a válásnak. A festőt az autópálya bekötőszakaszán vette fel, nyakában tréfásan csak egy táblán „Anna” felirat lógott. Amint megérkeztek a nő családi örökségébe, egy hajdani, viharvert tanyára, melyet évek szívós munkájával, a tolvajok minden ténykedés ellenére sikerült lakhatóvá tenni, úgy, ruhástól szerelmeskedni kezdtek az ámbiton. A tanyán nem volt kábeltévé, se internet, de öt kilométeres körzetben még térerő sem. Egyedül vonalas telefon kötötte őket össze a külvilággal. A telefon a harmadik napon, mikor a festő nemiszervéből már csak nyálkás vér szivárgott ejakuláláskor, megcsörrent.

– Mit akarsz? – kérdezte Anna unottan, fél kézzel összeharapdált mellbimbóját masszírozva. Nem kérdezte meg, úgyis tudta, ki hívja.

– Nagy baj van, Anna. Kérlek, hallgass meg – lihegte a kagylóba férje izgatottan.

– Elolvastad a búcsúlevelem?

Rövid, töprengő szünet volt a válasz, amiből a nő mindent megértett.

– A nagy részét – vallotta be a férje, majd sietve így folytatta. – De most jól figyelj. Valami történik. Kaptunk jelentéseket a világ minden tájáról. Egyenletes, összehangolt invázióról lehet szó. Azt hiszem, hogy…

– A továbbiakról majd az ügyvédeink tárgyalnak – sziszegte a nő a kagylóba, majd beletúrt szájába, mert egy szőrszál akadt fogai közé. – Mhmmm – morogta még dühösebben.

– Drágám, jól van, rendbe van, csak nyugodj meg. Ezen is túl leszünk, ahogy azon a művészettörténészen és az építészen is túltettük magunkat – csitította férje elkeseredett beletörődéssel. – De most nem is ez a lényeg. Nagyon vigyázz. Az lenne a legjobb, ha ki se mozdulnál a tanyáról. Még nem tudjuk pontosan, ezek a dolgok hol és minek álcázzák magukat, de az tény, hogy egyre több eltűnést jelentenek…

– Eltűnést? Milyen eltűnést? – A nő végre megtalálta, és most elgondolkodva szemlélte a szőrt ujja hegyén. – Igazából vissza akarok menni egy napra a fővárosba. Kellene pár cucc a lakából. Gondolom, mostanában nem sokat vagy otthon.

– Itt bent bolondokháza van… – Ekkor a férfi elhallgatott, mert valaki jelentést tett neki. – Értem, leléphet – nyugtázta az illető szavait, majd a kagylóba így folyatta: – Valamiféle tömeges emberrablás. Nem tudjuk pontosan, hol és mi zajlik, de azt hiszem, többnyire éjszakánként viszik el embereket az otthonukból…

– Jó, jó, jó – emelte tekintetét a plafonra az asszony. – Ez már nem érdekel. Akkor mondjuk pénteken kettőkor betoppanok, ha neked is jó.

– Rendben, persze, de addig ne menj el a tanyáról, jó? – suttogta a férje izgatottan. – Anna, ez államtitok, és most elmondtam neked, de csak azért, hogy tudd, még mindig...

A nő ujja hegyével bontotta a vonalat. Aztán kisétált a hűvös konyhába, és leforrázott egy maréknyi frissen szedett csalánt. Az italnak határozottan poríze volt.

– A férjem szerint történik valami odakinn, a világban – mondta szeretőjének később, a csészét tésztás hasán egyensúlyozva. A festő vékony ujjai fel-le siklottak bőrén a kerámia és a szeméremszőrzet bozontja közti úton. – Teljesen el vagyunk itt szigetelődve. Azt se vennénk észre, ha kitörne a harmadik világháború…

A fiatalember felkönyökölt, és csillogó de bizalmatlan tekintettel szemügyre vette a nőt.

– És te hiszel neki? A férjednek.

Anna próbálta megvonni fektében a vállát, mire egy pici tea hasára fröccsent. Felszisszent, ám a férfi gyorsan orvosolta a bajt – nyelvével enyhítve a fájdalmat.

– Nem tudom. Többnyire jót kar. És védett vonalról hívott…vagyis tényleg valami komoly dolog lehet. És az előbb majdnem lenyeltem egy szálat a szakálladból.

 – Ezt honnan tudod? – kérdezte a festő, lejjebb kalandozva fejével az asszony elomló, de izmos testén. – Hogy védett vonalon beszélt.

– Ilyenkor minden környező zajt tisztábban hallani – suttogta a nő.

– A szakállammal vigyázz. Még az olló is alig viszi. – A szerető hirtelen végig is simította vele a feleségbőrt. – Egyszer fogadásból elhúztam vele egy szekeret.

– Csak viccelsz – kuncogott fel az asszony, beletúrva a férfi zsíros tincseibe. Az hirtelen felkapta fejét, tekintetük összekapcsolódott.

– Szerintem csak trükk – mondta pár másodperc múlva a festő, majd folytatta a testen, amit elkezdett. – Mindent felhasznál, hogy..visszamenj hozzá…meg akar ijeszteni…– suttogta  odalentről, aztán már nem beszéltek.

Aznap éjjel Annát remegő, földöntúli dörgés riasztottat fel álmából. Egy árnyék, ami még a falakon át is érzékelhető volt, lassan átúszott a ház felett. Fáradt szemeivel csak később vette észre, hogy a festő meredten állt az ablaknál, és a felhős éjszakai eget bámulja.

– Mi volt az? – nyögött fel Anna felülve.

– Valami nagy gép szállt el – válaszolt a férfi, lopakodó ijedelemmel hangjában.

– Láttad?

– A felhők felett volt. Kimegyek, körbenézni. – De nem mozdult.

– Ne menj – szólt csendesen az asszony, majd visszahanyatlott az ágyra. Később, mikor a telefon felriasztotta, a másik már nem volt a szobában.

– Igen? – nyöszörögte bele a kagylóba, melyet a feje melletti asztalkáról kapart össze: – Mi van már?

– Az eltűntek visszatérnek – suttogta a férje.

– És?

– Nem tudom, mi ez az egész. Akit bejelentenek, hogy eltűnt, hamarosan ismét felbukkan, mintha mi sem történt volna. Anna, ez nagyon furcsa, szeretném, ha itt lennél velem. Holnap kihallgatok egy eltűnt asszonyt, utána elmehetek érted, és…

– Hagyj minket békén! –  mordult fel az asszony. Az álom lassan visszakapaszkodott tudatába, miközben félig lehunyt szemmel a festő nyomait kutatta az éjben. A férje magyarázott még valamit a kagylóban, de hangja elhalkult, amint bedugta a párna alá.

Hajnalban egy hideg test nyomult hátához.

– Hol voltál? – kérdezte álmosan.

– Úsztam a patakban. Egészen megduzzadt az esőtől – jött a nyugodt válasz.

– Nem csak az…– simított hátra a nő.

– Pedig hideg volt a víz.

Reggeli közben aztán a festő sokáig meredten bámulta őt. Anna elnézett a szűk kis ablakon át a távolba, és nem szólt. Lassan szitálni kezdett az eső.

– Beszéltél a férjeddel? – kérdezte aztán a férfi megtörve a csendet.

A nő megrázta fejét, majd kiment fáért. Amint a friss levegőről visszatért az alacsony kis konyhába, ijesztően kellemetlen szag csapta meg orrát. Mintha egy hatalmas, izzadt hernyó költözött volna a padlódeszkák alá. Begyújtott a kandallóba, és közben végig magán érezte a fotelban ülő férfi tekintetét. Mikor a tűz pattogva beizzott, visszavonult a hálószobába, kezében egy kiolvashatatlanul vastag regénnyel. Kis tűnődés után aztán felkelt az ágyról, behajtotta, majd kulcsra zárta az ajtót.

Dél körül újból megcsördült a telefon.

– Mondjad – sürgette az asszony a hívót.

– Nagy a baj – hadarta férje. – Azonnal barikádozzátok el magatokat. Tartsd szemmel a fickót. Ne hagyd, hogy kimenjen a szabadba. Ha mégis, keríts egy baltát….

Anna eltartotta magától a kagylót, majd elszámolt magában tízig.

– …tehát nem azok jönnek vissza, akiket elraboltak – kapcsolódott be férje monológjába, mikor újból belehallgatott a műanyagba. – Valahol kicserélik az embereket, ilyen nem is tudom milyen szörnyűségekre. Lelőttem egyet, most viszik boncolni…elárulta magát…ja, igen: ez fontos…

– Mi? – kérdezte Anna fásultan. Valaki lihegett a vonalban.

– A szőrzete, a haja a másolatoknak nem tökéletes. Olyan, mint egy paróka, avagy álszakáll. Leesik, és ezzel elárulják...

Anna ekkor letette a kagylót.

– Te hallgatózol? – kérdezte élesen kiáltva, majd az ajtóhoz ugrott, feltépte.

A festő ott állt a bejárat melletti kisasztalnál, kezében feketén ragyogott a telefon.

– Én csak …– kezdte volna, de Anna már ott is termett előtte, és ütésre emelte kezét. Aztán a mozdulat megtorpant és ujjai lágyan belefonódtak a festő szakállába.

– Miért nézel így rám? – kérdezte közben csöndesen, de egyáltalán nem ijedten.

– Anna. A hajad – suttogta meglepetten a férfi.

Anna szabad kezével felnyúlt hosszú, valaha vörös és erős tincseihez. Egy maréknyi ujjai közt maradt.

A férfi szakállát persze már nem engedte el. Később levágta a testről, és az invázió befejezése után is évekig magával hurcolta.

vége 

Hogy jön az alábbi - halálból visszatérős - sztoriba a nyolcvanas évek? Nem tudom, legfeljebb sejtem. Egyrészt ez még jobbára a naivitás és az ártatlanság kora volt. Mindenféle furcsa, rejtelmes dolog várakozott odakinn a világban, az éjben. Fogalmunk sem volt például a horrorról, mint olyanról, mert tiltott műfajnak számított (kis kitérő: első, rendszerváltozás utáni nagyköltségvetésű horrorfilmes tervünk a Katapulttal ugyanezen ok miatt esett kútba. A filmtörvény, és a nagyhatalmú MMK a pornó mellé sorolja, s tiltottnak minősíti a horrort. Buta, buta döntéshozók, kik pont ezekben az elátkozott nyolcvanas években szocializálódtak...). Reveláció volt egy-egy beszüremkedő alkotás, mű, mint például számomra E.M. Floyd Másvilágról jött gyilkos című regénye. Kiváló sci-fi/horror, a rákról, a halálról és az életről - csak ajánlani tudom. Valamennyi inspiráció innen fakad, más egy korábbi novellából, amit át kellene dolgozni, mert nagyon kafkai, ill. művészieskedő.

Másrészt: ez a sztori neked is szól, Dave. Hiányzol, ember.  

 Ismeretlen tartomány

Emlékeztek a nyolcvanas évekre?  A gombafelhőtől rettegő alkonyatokra? A West End girlsre a Pet Shop Boystól? A márványfarmerre és azokra a szörnyen drága sportcipőkre? Az első, sziszegve nyíló dobozos kólára kezedben?

Emlékszel Lukácsra, aki MZ–vel döngetett, és a kanyarban úgy dőlt be, mint a profik? Top gunes napszemüvege volt, és átalakított bőrkabátja, olyan fazonú, mint ami Mavericknek volt a filmben...

Emlékszel arra az estére? A csajom nálam akart aludni, mert anyámék lementek a Balatonra. Tizenegykor hívtak a rendőrök, hogy azonosítani kellene egy holttestet.

Lukács elszállt egy olyan kanyarban, amit még a fiatal Tom Crusie sem tudott volna bevenni. A rendőrpajti és a boncmester úgy álltak a lila test felett, mint két őr. Mintha Lukács el akarna szökni arról az asztalról. Megtehette volna, ha felébred, mert nem volt rajta semmi sérülés. A doki szerint szörnyethalt, amikor lerepült a motorról. Ami aztán egy fának csapódott, ő meg elterült a pihe-puha avarban. Ha az ijedelemtől nem áll le a szíve, megúszta volna pár zúzódással.  Nem volt nála jogsi, a kabátja zsebében csak az én névjegykártyámat találták. Szűcs vagyok, én alakítottam át neki a bőrdzsekit. Anyja-apja meghalt, rokonai N.-ben éltek, ahonnan Lukács elszökött ide, a mi kisvárosunkba tanulni.

Azt mondtam, igen, ez ő, Lukács, a nagy motoros, akit még a szakképzőből ismertem. Ő kőműves lett én meg bőrös. Nem élt még annyit se, mint Petőfi, de gyorsabban halt meg, az biztos.

Hazafelé ezen gondolkoztam, meg azon, hogy a csajom alszik-e már. Elküldtem, mikor a rendőrök hívtak, de már bántam a dolgot.  Katonaság alatt szedtem fel, és imádtam, hogy annyira hasonlít arra a lányra a Terminátorból.

Amikor felértem a harmadik emeleti lakásba, úgy éreztem, valaki figyel. Nem volt senki otthon, csak a csajom parfümjének illatából maradt valami a levegőben. Mégis, a sarkokból, a szekrényből vagy a függöny mögül átható, éles tekintet erejét éreztem a tarkómon. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy átvágjak a nappalin, és bemenve a konyhába, kinézzek a lenti parkocskára. Egy fehér fényű lámpa állt a sarkon, sugarai alá pedig most épp besietett egy alak. Megtorpant, a házszámot nézte, majd felpillantott rám. Lukács volt az, a nagy motoros. Ekkor eljött a sötétség.

Ott ül a kanapén, kezében egy pohár vízzel, néha iszik, köhög, nyel. Hullasápadt, ezért lekapcsolom a nagylámpát, hogy ne legyen olyan ijesztő. A sarokban lévő is elég lesz ehhez a beszélgetéshez.

Sokáig nem szól, hiába kérdezgetem, csak néz rám, mint egy súlyos beteg, mint egy haldokló. Egyszerre riadt és esdeklő a tekintete, fejét rázza, mint aki nem akar emlékezni.

– Hogy lehet ez? – ismétlem el, ki tudja hányadszor a kérdésem. – Mi történt? Félrediagnosztizáltak, és felébredtél a hullaházban?

Fejrázás.

– Mert egészen halottnak tűntél, amikor odamentem.

Bólintás.

– Akkor, mi történt? Mire emlékszel? – A fotelban ülök, tőle két méterre. A fotel alatt, a padlón egy apró kés, amit a konyhából hoztam magammal, a pohár vízzel együtt. – Tényleg meghaltál? – kérdezem csöndesen, hogy alig hallja.

– Igen – olyan a hangja, mintha egy mély kútból szólna. Ezen ő is meglepődik, majd káromkodik egyet. – Jól nézünk ki…– leteszi a poharát, hátradől felbámul a plafonra. Bal keze combján fekszik, remeg. – Emlékszem…– elakad, döbbenten mereng, mint aki még mindig nem akarja elhinni, min ment keresztül.

– A baleset, rémlik? – Rámpillant, kutató, rettegő tekintettel, majd int, hogy hagyjam őt gondolkozni.

– Igen – mondja aztán. – Ott feküdtem a földön, és tudtam, hogy meghaltam. Az ember ezt alapvetően tudja ilyen helyzetben. Nem lebegtem a levegőben, vagy valami, hanem ugyanúgy éreztem magam, mintha élnék, csak már nem mozdult a testem.

Fújtatva kiengedem a levegőt, ami megzavarja. Ismét iszik, láthatóan már könnyebben. Lent, az utcán néhányan hangosan vitatkoznak valamin. Felállok, becsukom az erkélyajtót. Amikor megfordulok, ő is áll.

– Megmoshatom az arcom? – kérdezi, és indulna a konyha felé.

– Inkább a fürdőben – mutatom neki az utat. Meleg vizet engedhetett magának, jó forrót, mert mikor visszatér, arcára szín költözik.

– Aztán eljött értem – mondja hirtelen és leroskad. Vesz egy szál Symphoniát az asztalról, elgondolkodva forgatja ujjai közt. – Nem olyan, mint a képeken, úgy értem, nincs kaszája. Nagyon is emberszerű, csak olyan…légnemű. Arca viszont nincs. Csak tagjai, törzse, feje, meg ilyenek. – Most végre meggyújtja a cigit, de nem tüdőzi le, forgatja szájában a füstöt. Aztán ujja hegyét a homlokához érinti, a két szeme közé: – Ide nyúlt, és alátartotta a másik tenyerét. Valamiért tudtam, mi következik, és megkönnyebbültem. Mint valami por, szürke anyagként kicsorogtam a testemből.

Újból szippant, szájöblöget, kifúj. A lámpabura köré vastag sálakban telepszik a füst.

– Szóval azt mondod – kezdem óvatosan –, hogy a Halál eljött érted, kiszedte a lelked a testedből egy láthatatlan lyukon át, amit a két szemed közt csinált az ujjával?

Gondolkodik, bólint: – Nagyjából igen.

– Értem – mondom csöndesen. – És mindezt érzékelted közben…

– Igen.

– Mi történt aztán?

Nem mondja, csak mutatja. Kinyújtja tenyerét szája előtt, és belefúj. A füst kigomolyog felém.

– Elfújta a lelked, bele, a nagy semmibe? – Újabb bólintás.

– Azt hiszem, így működik – mondja aztán felélénkülve, mint aki nagy igazságra döbben rá. – Hogy milliárd és milliárd lélekrészecske kering köztünk. Egyszerűen Ők csak kiszabadítják a testünkből őket, és szélnek eresztik. Az énünk elemei lehetnek ezek a szemcsék, és összekeveredve annyiféle új kombinációt hoznak létre, hogy nem csoda, hogy nincs két ugyanolyan jellem. Gondolom, a születés során, mikor a baba koponyája még nyitott itt – ujja megint a homlokára mutat, a két szem közti pontra –, az arra libegő szemcsék elfoglalják, kitöltik az üres helyet. Mint a mágnes, meg a vasreszelék…Így lesz örök a körforgás és a változatosság az élet.

– De hogyan kerültél te vissza? – kérdem aztán, noha sejtem a választ. Elnyomná a cigit, de aztán még szív rajta.

– Valamit hibázott. Ő. Talán nem zárta le a testemet. Talán egy széláram pont visszafújta énem nagy részét a nyíláson. Hirtelen újra odabenn voltam, de beletelt pár órába, míg mozgatni, irányítani tudtam a testemet.

Elhallgat, kis ideig csak bámul maga elé.

– Persze, minden más. Nem vagyok teljesen ugyanaz. Nem vagyok teljes – magyarázkodik aztán keserűen. – De tudom, ki volt Lukács, miket érzett, gondolt, szeretett és élt át. Azt hiszem, tudnám folytatni az életét... – Helyben vagyunk.

Körbenéz, hamutartó után kutat, majd nyögve feláll, és kimegy. Későn kapcsolok, hogy bizonyára a konyhában fog keresgélni. Fogom a kis kést, és utána lopódzom

Nagyon nem kell keresnie. A befőttesüveg, gondosan lezárva, ott van a pult közepén. Benne gomolyogó szürke porköd.

Meredten áll előtte, érzi, hogy mögé lépek. A pontot keresem, a tarkóján, a gerinc végén, ahol a boncmesternek majd nem fog feltűnni a szúrás.

– Benne vagy, ugye? A szűcsben? – kérdezi halkan, és nem mozdul. Jó, mert nincs kedvem verekedni, főképp ezt a gyönge testet használva az ő száz kilójával szemben.

– Igen.

– Kiveszel megint? – hangja nem ijedt, inkább beletörődő.

– Csak most rendesen lezárom a koponyád – nyugtázom, majd döfök.

Emlékszel arra az éjjelre, mikor jobb híján a Panoráma ismétlését nézted, és nem emlékeztél rá, mit csináltál az elmúlt pár órában? Később, felállva a tévé elől, limonádét készítettél magadnak, és Algopyrint vettél be, mert fájt, hasogatott a fejed, és olyan idegenül érezted magad a bőrödben. A karod és a hátad úgy sajgott, mintha egész éjjel mázsás súlyt cipeltél volna. Aztán emlékszel a Symphoniára, meg a talpas Sophira, amit anyádék szívtak? Te soha nem cigiztél, ezért furcsálltad, mikor egy csikket találtál a konyhai hamutartóban azon az éjjelen…Emlékszel a konyakmeggyre? A Terminátor első, videóra másolt, alámondott verziójára? A felhajtott szárú farmerokra és a Diadora cipődre? Reagen megnyerő arcár a Panorámában?

Furcsa idők voltak azok, ugye?

vége

Azért állattal és gyerekkel tényleg működnek a dolgok, mindent eladhatóvá tesznek. A gyerek E/1 narrációja ad egyféle tiszta, őszinte és lecsupaszított világábrázolási lehetőséget. Állatnarrátort persze soha nem alkalmaznék, de itt, ebben a sztoriban, kivételesen megszólal a kutya.

Számomra a nyolcvanas évek egy része összeforrt a farkasember képével. Volt egy Metagalaktika, mely mindenféle toposzt felvonultatott. Az első harmadában találtam egy kitűnő farkasember rajzot. Kádár-kori naiv gyerekénem megdöbbent a lény brutális lehetőségén. Bevittem az iskolába, osztálytársaim persze körberajongtak. Aztán haza kellett mennem. Erdő mellett laktunk, egy nagy, fura zajokkal teli családi házban. Amint hazaértem, nekem kellett begyújtanom az alagsori kazánba. A helyiség ablaka alacsonyan volt, nagyjából egy állat marmagaságában. Ahányszor hátat fordítottam ennek az ablaknak, tudtam, hogy beles rajta. Rettegtem felmenni a sötét házba. Miután erőt véve magamon megtettem, elrejtőztem a kivilágított konyhában, elhúztam a függönyt, hogy ne lássam az erdőt, és próbáltam a házimra koncentrálni.

Szörnyű, veszedelmes, riadt időszak volt az - a gyerekkorom.

A szörnyeteg

Apa le akarja lőni a kutyámat, Kormost mivel azt gondolj, ő ölte meg azokat az embereket.

Két hete fekszem az ágyban Kovács doktor miatt (Krónikus vérszegénység. Talán valami fertőzés), és azóta figyelem Anyát és Apát, akik ezt a gyilkosságot tervezgetik. Néha kimennek az udvar sarkába, megállnak az ugató kutya előtt, és ott pusmognak, hogy ne halljam őket. Olykor-olykor bűntudatosan felpillantanak az ablakomra. Ha felkönyöklök a párkányra, a rács résein át, apró lyukakban látni az udvart, a tyúkólat, a fásszínt, arrébb a takarmányost, távolabbra a síkság lassan kizöldülő akácait.

Anyámék születésemkor költöztek ide, Apa szavaival az isten háta mögé egy lépéssel. Ameddig a szem ellát, csak a puszta, a legközelebbi tanya hat kilométerre. Jobbra, az ég aljáig elnyúlnak a sásdi láposok. Az már természetvédelmi terület, ott találták meg az első áldozatot.

Anyáék azt hiszik, semmit nem tudok a dologról, de az mp3 lejátszómon van rádió, ami nagyon tisztán fogja a helyi adókat. Minden nap bemondják, hogy a nyomozás teljes erővel folytatódik. És negyedik hónapja havonta egyszer bejelentik, hogy újabb testet találtak a környéken (A megcsonkított tetemet ma reggel a nyomósdi gátőr fedezte fel a parthoz közel. Az áldozat valószínűleg menekülés közben). A rendőrség eleinte nagy testű, kóbor állatra gyanakodott. Egy oroszlánra, mely vándorcirkusztól szökött meg, vagy kiásta magát a kétszáz kilométerre lévő városi állatkertből.

Akkor jöttem rá, hogy mit tervel Anya és Apa, mikor Apa elővette a fegyvert a padlásról. Egy régi vadászpuska volt, olajos rongyokban tartotta (Nehogy elmond bárkinek is). Ahogy lehozta, épp a házimat csináltam a szobámban, de megéreztem szagát még a csukott ajtón keresztül is. Ezután kezdtek kijárni pusmogni a Kormos elé.

A kutyánk velem egyidős. Néha úgy érzem, ő az én testvérem. Ahogy nőttünk, és nem akadt más barátom a környéken, egyre jobban megértettem őt. Sokszor olyan, mintha tudnánk beszélni. Éjjelenete arra riadok, hogy megszólal, és közös nyelven társalog velem. Máskor azt gondolom, tisztán érti, amit a fülébe suttogok (Szeretlek. Nincs más társam idekinn, hidd el). Ja igen, egyébként egy nagy, fekete kutya, bernáthegyi és valami másnak a keveréke, akkora, mint egy kisborjú. Anya fél tőle (a Sátán kutyájára emlékeztet, Conan Doyle-tól), Apa pedig nagyon bizalmatlan vele. Csuklónyi vastag láncon tartja, csak napnyugta után engedi el. Senki nem is merészkedik a tanyánk környékére, de Apa is csak bottal tud kimenni a sötétben az állatokhoz. Mióta elkezdődtek a gyilkosságok, Kormost már folyton láncon van (Nem kockáztathatunk). Ezért sem értem, Apáék miért rá gyanakodnak.

A puska kapcsán aztán történt még egy dolog. Anya nyakából a minap eltűnt az ezüstlánc, amit tizenötödik házassági évfordulójukra kapott. Amikor kérdeztem, mi történt, csak motyogott valamit zavartan (Elvesztettem odakinn. Biztos leszakadt). Aztán rá pár napra Apa izgatottan szállt le a bicikliről, odaintette Anyát, ki az ajtóba állt, és már mentek is Kormos fölé. Az a szegény állat csak feküdt a tócsák közt, és lesett fel rájuk. Most nem ugatott, de a szüleim se beszéltek a kivégzéséről. Apa csak egy csillogó, apró kis dolgot mutatott Anyának. A tenyerén egyensúlyozta, nem láttam tisztán mi az. Amikor rákérdeztem, Anya csak kitérő választ adott (A puskához valami. Tudod milyen Apád, ha fegyverekről van szó).

Apának valóban vannak tőrei, pisztolyai, még egy íja is. Egyértelmű volt, hogy részt vesz a halálesetek utáni hajtóvadászatokon. Ő volt az egyik szektor irányítója. Az elsőnél, mikor még egészséges voltam, Kormossal elkísértük őt a Kiserdőig. Ott találkozott a többi vadásszal egy ködös márciusi reggelen. Elnéztem, ahogy ezek a pocakos, szakállas férfiak a fáknak támaszkodva diskurálnak, és isszák a pálinkát, és tudtam, hogy nem fognak semmit elkapni.

Az első áldozat egy diáklány volt, vízmintákat gyűjtött a lápban. A rádió szerint állítólag nagyon szép nő volt (Az iskola szépének választották több ízben), így sokkoló lehetett a fejét egy gödörben megtalálni.

A dolog felverte a környéket, kijött egy csomó tévé, meg rádió, de a második után durvult el igazán a helyzet. Egy helybéli kisgyerek volt, a nyitott ablakon át vitték el az ágyából. A falon és a virágágyásban karomcsíkok maradtak, a kutyák a patakig követték a nyomot, ott aztán nem találtak mást, csak belsőségeket.

Ekkor szerelte fel a rácsot apám az ablakomra. Kicserélte az ajtó zárját is (Fő a biztonság). Kár, mert szerettem kora tavasztól nyitott ablak mellett aludni, hogy a hold az arcomba világítson. Ha jól helyezkedtem, tekintetem összekapcsolódott Kormoséval, aki jó tizenöt méterre hevert a porban, a láncon. Gyakran úgy aludtunk el, hogy néztük egymást, mint két igaz barát. Ilyenkor néha megesett, hogy halk suttogása felébresztett álmomból (Én is szeretlek. Mindent megtennék érted).

A harmadikat egy fán találták meg. Őt még én is ismertem. Apa néha alkalmazta Tani bácsit, ha már nagyon elúszott a betakarítással. Részeges, vén csavargó volt, rozoga biciklijén tanyáról tanyára járt koldulni. Amikor betért hozzánk, mindig hozott valami ócskaságot. (Neked készítettem, királylány, fogadd hódolatom jeléül), fűzfasípot, madárcsapdát, mikor mit. Anyám nem szerette, ha odamegyek hozzá, mert büdös volt, és az utóbbi időben folyton köhögött. A rádióban azt mondták, valószínűleg madárinfluenzás volt. (A boncolás eredményét alátámasztja a tisztiorvos vizsgálata a közeli nagygazdaságban, hol Tani Károly kisegítőként dolgozott. Több fertőzött madarat találtak az). A Szörnyeteg, mert ekkor már csak így hívta a rádió a gyilkost, felkergette szegény öreget egy fára. Közben letépte bal lábát, így Tani bácsi reggelre elvérzett. Apa ezt a részletet zárt ajtó mögött suttogva mesélte Anyának, de meghallottam (A föld alatta tele volt köpettel. Bizonyára utolsó erejével meg akarta fertőzni a lent várakozó támadóját. A vén, ravasz Tani). A fatörzsön akkora karomnyomok voltak, hogy egyes szakértők a rádióban egy, a lápban élő krokodilról kezdtek találgatni. (Többször előfordult már, hogy a szabadon engedett hüllő hatalmasra nőtt a városok csatornáiban). Ám ezek a karmolások másfél méteres magasságban voltak – mintha valami, kétlábú vagy két lábra ágaskodni tudó lény csinálta volna.

Apa is megnézte azt a fát, és utána többé nem engedte el Kormost. Én pedig ágynak estem, és ugyanekkor még az iskola is bezárt. Pechemre vészszünetet rendeltek el, majd nyáron kell bepótolnunk ezt az időt. Ekkor került elő a fegyver is, és tűnt el a nyaklánc Anyámról. Néha, minden gondosságuk ellenére sikerült elcsípnem az összeesküvők egy-egy beszélgetésfoszlányát (Nem engedhetjük. Bármennyire is szeretjük, ennek véget kell vetni). Ilyenkor úgy tűnt, Anya védelmezi a kutyát, Apám pedig elszántan, de remegő hangon a halála mellett voksol.

Megviselte őt is a dolog, mert sokszor láttam, hogy a favágó tőkén ül, bambán nézi kezeit, vagy a szürkületbe bámul elgyötört, kétségbeesett arckifejezéssel.

Próbáltam meggyőzni őket. Azon ritka alkalmakkor, ha együtt jöttek betegágyamhoz, esdekelve, érvelve, könyörögve bizonygattam Kormos ártatlanságát. (Nem lenne képes elpusztítani egy embert, ő jó kutya). Apám lehajtott fejjel hallgatott, Anyám odatérdelt hozzám, megfogta láztól tüzelő kezem, fülembe suttogott (Tudjuk).

A negyedik, eddig utolsó esetet követően jöttek el a férfiak.

Ez már tegnap hajnalban történt: beszélgetésre és kutyaugatásra riadtam. Apám hajtótársai tértek be a rozoga kapun, négy-öt, pórázon tartott komondorral. Csupa bőrkabátos, szakállas férfi, a halovány ködben a fegyverek, mint tüskék ágaskodtak hátukról. Az egyikük le is vette, felhúzta, és a morgó Kormos felé közelített vele. Nem tudtam sikoltani sem, mert azt hittem, még álmodom, a rádióbéli hang nyomán elszabadult rémséget képzelem tovább (A gátőr tizenegy körül találta meg a fiatalember maradványait. A rendőrség azonnal lezárta a területet, és helybéliek segítségével megkezdődött a környék átfésülése. Több nyomkövető kutyát is hoztak, melyek). Apám kirontott az ajtón, és hangosan kiabálva közeledett a csoportoz. Abból kivált egy ismeretlen, magas termetű férfi. Komoly szavakkal ment apám elébe, jobb kezét egy apró, fekete kutya húzta, egyenesen a házunk felé. Erre a férfiak, az idegen, de még apám is mind elhallgattak. Utóbbi aztán félrevonta az idegent, és a szín eresze alatt beszélgetésbe elegyedett vele. Közben többször ablakom felé lestek, gondolom, miért (Ne most. Délután vagy este, majd én lelövöm, ha elalszik).

A zajongásra, kutyacsaholásra felébredt Anya is, és bejött szobámba. Kinézve ablakomon, összerogyott ágyam mellett és arcát az enyémhez nyomta. Zavartan feküdtem szorításában, később megéreztem a nedvességet bőrünk közt (Mért sírsz)(Aludj, aranyom). Nem gondoltam volna, hogy ennyire szereti Kormost.

Fél füllel figyeltem a csomóban maradt vadászok beszélgetésére is. Mint riadt varjak, álldogáltak a kelő nap fényében a kút kávája körül, és egy térképen mutogattak, rajzolgattak valamit (Az összes eset középpontjában van. Mintha ez lenne a góca a támadásoknak. Csak itt lehet). Amikor Anya összeszedte magát, és kiment mosakodni, megtörültem arcom, és a fal felé fordultam. Később a fülemre tettem párnám, hogy ne halljam a férfiak vartyogását. Utoljára még apám hozzájuk intézett halk, fojtott ígérete ért el tudatomig (Ma este).

A nap folyamán a rádióban kevés hír szólt az új áldozatról. Valami szerelemes fiatalember volt, biciklivel indult hazafelé kedvesétől a gáton, mikor a szörnyeteg lerohanta. Most először említették, hogy a támadások mindig holdtöltére estek (Valószínűleg egy holdkóros, a telihold fénye által megzavart elme áll a szörnyűségek hátterében). A hatóságok már valamiért egyértelműen emberként azonosították a támadót, a harapott sebekre is találtak magyarázatot (Vasból készült, agyart mintázó fogók lehettek. A elkövető ezzel kívánta megzavarni a nyomozókat). A hátamon fekve, a plafont nézve még én is átláttam ezen a hazugságon – a korábbi híradások ugyanis említették a harapásokban talált nyálnyomokat, melyek DNS-vizsgálata alapján egy orvosszakértő kijelentette, hogy a támadó semmiképp sem tekinthető embernek.

Ez az utolsó nap furcsán telt. A gyanakvásom lassan bizonyossággá érett. Apa bejött betegágyamhoz, és hosszasan kérdezgetett az iskoláról. Közben egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, folyton kabátja zsebét tapogatta. Anya a kedvencemet csinálta ebédre – gyümölcslevest és rántott halat rizzsel. Kár, hogy nem volt étvágyam, reggel óta úgy éreztem, egy kő van a gyomromban. Talán az idegesség miatt. Kormos is megsejtette a dolgok végkifejletét, fel-alá sétált, és közben folyamatosan nyüszített. Kipisszegtem rá a rács résein át, ilyenkor zavartan felém lesett, majd szomorúan folytatta.

Emlékszem, délután még tanulgattam valamit (Petőfit utolsóként katonatársa látta a Segesvár felé vezető úton futni), de igazából vártam az elkerülhetetlent. Elhatároztam, virrasztok, hogy ha kell, kiabálva, kérve, sírva akadályozzam meg azt, amire Apa készül.

Alkonyatkor mégis elszenderültem, a fogyó hold egyenesen arcomba sütött, fénye megtöltötte álmomat is. Halk morgásra ébredtem, melyből lassan értelmes beszéd kerekedett. (Gyere ki onnan. Gyere). Felülve az ágyon, a szobában nem láttam senkit. Jobban fülelve, észrevettem, ablakom résén át szűrődik be a hang (Gyere már, ne várakozz, sietned kell).

Kinéztem az udvarra. Kormos, az én halálraítélt barátom ott állt lánca végén, megfeszítve azt, és hozzám beszélt. Tudtam, hogy nem álmodom, de mégis, a holdfény, a mozdulatlan, sötét kutya, és a csendes, várakozó ház – minden olyan bizonytalanná vált köröttem. Talán ezért értettem csak meg nagy sokára, hogy mit akar (Megyek, elengedlek).

Kiosontam a konyhába, a bejárati ajtóhoz. Az azonban, hála apámnak, zárva volt. A kulcsot ki tudja hova rejtette. Csalódottan visszamentem, és közöltem a megmássíthatatlant a kutyával (Sajnálom, drága. Nem tudok segíteni. Bezártak).

Kormos indulatosan kapart egyet, majd felszegte fejét. (Dehogynem. Ám előtte még valamit. Apád zsebéből vedd ki a fényes dolgot).

Olyan egyértelműnek tűnt, amit kért. Sejtettem én is, hogy amit Apa magánál rejteget, aminek talán köze van anya nyakláncához, az lesz majd a kutyám végzete. Kilopództam hát megint a konyába, a fogashoz, és kitapogattam Apa kabátját. Már nem volt a zsebében semmi. Mellette ott függött és bűzlött a puska. Hirtelen ötlettől vezérelve kiakasztottam, és erőlködve szétnyitottam. A bal oldali torkolatban lapult egy golyó. Lerágott körmömmel kibányásztam, és a hold fényébe tartottam. Egy ezüstös végű, halálos lövedék volt. Gyorsan visszamentem szobámba, farmert, és pólót húztam, majd a rácshoz tartva felmutattam szerzeményem (Nem fognak elpusztítani, ne félj. Összeszedem az összes töltényt a házban).

Barátom elégedetten morrantott, majd ismét kaparó mozdulatot tett (Nem. Most gyere). Ellenmondást nem tűrően beszélt, úgy, mint egy öregember vagy mint egy szabadságharcos.

(De hogyan) kérdeztem elkeseredetten, mire úgy tűnt, mint aki elvigyorodik (A ágy alatt).

Pár másodpercig értetlenül lestem rá, aztán leguggoltam, és belestem a betegágyam alatti sötétségbe. Gyenge huzat érte arcom, ezért a padlóra hasalva bekúsztam, karom előretartva a zug mélységei felé. Amikor elértem a falat, keresni kezdtem valamit, bármit. Addig tapogatództam, míg kezeim rá nem akadtam a nyílásra. Laza homoktól pergő üreg volt a házfal alatt. Alig telt egy percbe, míg átnyomakodtam rajta, mint egy kígyó, és már kint is voltam. A golyót belehajítottam a sötétségbe, majd megindultam Kormos felé (Most elengedlek. Mikor ástad ezt).

A barátom azonban farkát behúzva hátrálni kezdett előlem (Ne gyere ide. Félek) motyogta, mire megtorpantam. Majd hozzátette, közös nyelvünkön ugatva és morogva (Nem én ástam, hanem te).

vége  

Berakni egy pár átlagos embert extrém szituációba, aztán megnézni, mi történik velük. Ki, hogyan, miképp és miért reagál úgy, ahogy. Ha már karamboloztál mondjuk nagy forgalomban, vagy láttál az utcán összeesni valakit, akkor átérzed, mire gondolok. Valahogy így szeretném működtetni ezeket az írásokat. Mögöttük van az a tény, hogy a krízist filmben, szövegben és képben szeretjük átélni - ám a való életben roppant kellemetlen és kínos számunkra.

Az alábbi novella talán ciklussá érik, vagy még regényt is lehetne fabrikálni belőle. Van egy 2008-as spanyol film (Tres Dias), nagyon erős, az adta az alapötletet. Nekem itt, a medencében az a kérdés az érdekes, hogy ha tudnánk, hogy csupán 38 napnyi élet maradt a Földön, mit csinálnánk mi, magyarok. Tekintve, hogy egy átlagos napot is a népesség nagyobb része világvégi őrjöngéssel él meg, semmi jóra nem számítanék. A hősöm figurája, tisztessége, jóindulata és komolysága épp ezért egy kissé illuzórikus.... 

Az utolsó napok angyalai

A Kálvinon itta a sört, mikor felfigyelt a lányra.

Önkéntestársával, Pállal, odalent, a hajdani metróépítkezés gödrében ültek, valami árnyékban. Egy jóember csapra vert hordókból osztogatta a sört, poharat nem adott, azt hozni kellett. A tömeg leáramlott a hatalmas kráter mélyére, majd vissza a felszínre. Ő és Pál ingyen kaptak italt, másoknak egy viccet kellett mondaniuk érte. A csapos figyelmesen meghallgatta, majd közömbös arccal biccentett, és már töltött is.

Pál oldalán apró elemes rádió lógott. Egy izgatott hang darálta a houstoni kilövés eseményeit. Rajtuk kívül senki nem figyelt a szövegre, ebből is kitűnt, ők az önkéntesek. A többiek csak a sört várták, és néha-néha feltekintettek a nap irányába.

A lány is ezt csinálta, a kráter szélén állt, és egy színes üvegdarabot tartott szem elé, azon át bámult a fénybe. Olyan régóta művelte ezt, hogy a férfi már azt hitte, megvakult, avagy napszúrást kapott. Felállt hát, és közben megbökte Pált. Felmutatott a lányra. Pál odanézett majd megvonta vállát.

– Biztos valami szektás – morogta még, és kiköpött. Egész éjjel vízvezetékeket szereltek, ezért mindketten sárosak és nedvesek voltak. Pál arcán lassan legördült egy izzadságcsepp, és rápottyant a kezeslábasára varrt nagy, fehér V-re. Azt jelentette, voluntary, önkéntes. Az ilyen ellátmányokat az ENSZ-től kapta az állam, amíg létezett ENSZ vagy állam.

– Megnézem – mondta ő, és elindult kifelé, szemben a tömeggel.

Háta mögött felujjongott a rádióbeli férfi. Az űrhajó, fedélzetén a Mona Lisával és még egy csomó festménnyel, kisebb szobrokkal, azzal a rengeteg adathordozóval és lefagyasztott sejtmintával, a géntérképekkel és a Bibliával és a kódexekkel, a csodálatos fotókkal a hajdani, Föld nevű bolygóról és az emberi civilizációról, elindult az űrbe.

Péntek volt, egy átlagos nap, a Meteor becsapódása előtti harmincnyolcadik.

Ahogy elhaladt a sor mellet, kivált belőle egy asszony. Poros haja úgy állt, mint a szénakazal, ruhája alapján fosztogatónak tűnt. Egy lapot nyomott a férfi kezébe: – A lányom. A kislányom. Három napja eltűnt, itt a környéken. Kérem, találja meg nekem. Nem akarok nélküle meghalni.

Ő lenézett a gyűrött fénymásolatra. Tízéves, szőke lányka mosolygott fel rá. Tekintete olyan volt, mint az anyjáé, csak az övéből még hiányzott az őrület és a reménytelenség.

– Meglátom, mit tehetek – hazudta az önkéntes, majd zsebre gyűrte a papírt, és továbbment. Az utolsó métereket már négykézláb tette meg, és mikor kiért a déli verőfényes napsütésbe, lihegve összegörnyedt. Hetek óta dolgozott megállás nélkül társaival, hogy fenntartsák az elfogadható színvonalú életkörülményeket a városban. A szerelés, a tűzoltás, a takarítás, a szeméthordás és a hullaégetés minden erejét kivette. Lihegett pár másodpercet, majd felállt, és a lányhoz sétált.

– Ne zavard a fényemet – szólt rá az nyugodt, felnőttes hangon, el nem véve tekintetét a piros lencséről.

– Megvakulsz – figyelmeztette őt a férfi. – És az senkinek nem lenne jó.

A lány végre rápillantott. Húsz év körüli lehetett, vékony alkatú, sápadt bőrű, hosszú, barna hajú. Egyáltalán nem volt csinos, legfeljebb érdekes. Figyelmesen végigmérte a férfit, majd újra a napra nézett.

– Nem a napot nézem, hanem ami mögötte van – mondta aztán sóhajtva. – Menj a dolgodra, önkéntes – tette még hozzá kedvetlenül.

– Mi lenne mögötte? – kérdezte a férfi, majd miután nem kapott választ, így folytatta: – Te vagy a dolgom.

A lány meglepetten nézett fel rá: – Valóban? Segíteni akarsz nekem?

A másik esetlenül bólintott, aztán megtörölte homlokát. Elnézett az Astoria irányába, végig, a kiégett autókon, a betört kirakatokon és az utcán heverő temetetlen holtakon, kik az előző éjjeli összecsapások áldozatai lehettek. Avagy szimplán csak öngyilkosok.

– Amíg tudok, segítek – motyogta aztán, végigsimítva a fehér V-betűt mellkasán. – Hisz felesküdtem.

– Nagyon szép dolog – vigyorgott rá a lány, majd hirtelen eszébe juthatott valami, mert elkomolyodott, és megragadta a férfi kezét. – De akkor most gyere velem.

Elkezdte őt húzni a folyó felé, és az önkéntes kábán követte.

– Hova? – kérdezte aztán pár lépés után.

– Hozzám – mondta a lány, miközben úgy ment előre a sűrűsödő tömegben, mint egy jégtörő hajó. – A napfény és a bolygóegyüttállás pont kedvező néhány óráig. Most kell megcsinálni.

– Mit?

– A menekülést.

Egy árnyas kapualjba húzta őt a lány, majd felfelé keringtek a macskaszagú lépcsőházban.

– Anyámék leutaztak a Balatonra. Azt hiszem, ott várják meg. Mondták, menjek, de szerintem ott nagy a tömeg. Mint a tengernél – magyarázta a lány lihegve. – Ezután találkoztam ezzel az indiaival. Ő adta a lencséket. – Kiértek a gangra. Odalenn, a kis udvaron egy magányos akác kókadozott. Körötte szeméthegyek, mindaz, amit a lakók ledobáltak a négy emeltről. Bűzlött a ház.

– Egy ideig működött vele a dolog, hozzám költözött – magyarázta a lány. – Elmesélte ezt a dolgot a lencsékkel, a fénnyel és a Comporellonnal. Aztán elutazott.

Sokáig babrált a kulccsal, míg kinyitotta a lakásajtót. Édes dögszag áradt ki bentről. A lány a küszöbön megfordult, és még egyszer végigmérte vendégét: – Figyu – mondta aztán óvatosan –, ez a dolog nem a szexről szól. Anyámék olyanok, hogy most már fűvel-fával. Ahogy a legtöbb ember is. De én nem ezt akarom… – Az önkéntes figyelmesen nézte az arcát, és bólintott: – Én is csak segíteni akarok – mondta rekedten. – De most inkább adj innom.

– Nincs víz a csapban – jegyezte meg könnyedén a lány, és eltűnt az egyik szobában.

– Már van – mosolyodott el a férfi. – Éjjel megcsináltuk a főnyomót a Ferenciek terénél.

Ösztönösen rátalált a konyhára. Töltött magának egy pohár zavaros folyadékot, majd rövid gondolkodás után felhajtotta. Szeme sarkából ekkor vette észre a holttestet.

– Tényleg minden tiszteletem a tiétek. Úgy értem, tudva a dolog végkimenetelét, kinek lenne kedve bíbelődni ilyesmivel, mint egy vízvezeték? – kérdezte valahonnan távolról a lány.

A hulla egy indiai férfi volt. A konyhai nagy étkezőasztal előtt álló fonott kanapén feküdt. Tagjai szépen el voltak rendezve, arcán béke és valami érthetetlen harmónia sápadozott. Boldog, merev mosollyal nézett felfelé, a plafonra.

– Ez megóv attól, hogy hülyeséget csináljak, avagy megőrüljek. A munka az, ami emberré tesz minket, egészen az utolsó pillanatig – magyarázta kiabálva a férfi, majd óvatosan a halotthoz lépett. Gyakorlott ujjai végigfutottak a merev testen, de nem talált sebet.

– Szerintem csak el akarjátok terelni a figyelmeteket…– a lány csilingelő hangok kíséretében lépett a konyhába.

– Ő Singh. Az indiai. Ahogy említettem: elutazott – mondta könnyedén. A kezében egy apró állványzatot tartott, melynek drótjairól különféle színes lencsék lógtak. – Ő mutatta meg ezt nekem – megpöckölte az üvegcséket, mire azok csörömpölve összeverődtek. Aztán az állványt leállította az asztal szélére, úgy, hogy az ablakon betűző fény ráessen.

– Mi történt? – nyögte a férfi, ismét a halottra nézve. Most vette észre, hogy a testből valami barnás csöpög a padlóra. – És mit keres ő itt? Fertőzésveszélyes…

A lány a sarokban álló fémpalackokra mutatott: – Nem én voltam. Gázzal csinálta – magyarázta türelmesen, majd egy kopott jegyzetfüzetet vett elő az egyik fiókból, és lapozgatni kezdte – Napokig tartott, míg kerítettem egy másik, teli palackot.

Megtalálta, amit akart, egy kusza ábrát, vonalakkal, apró pöttyökkel és egzotikus írásjelekkel.

A férfi kíváncsian közelebb lépett: – Mi ez?

A lány állítgatott valamit az állványon, miközben időről időre hol az ábrára lesett, hol egy apró beosztást figyelt, mely az egyik fémrúdon volt látható.

– Ez a menekülés – mondta aztán csöndesen. Pár másodpercnyi ügyködés után kiegyenesedett, majd a férfi nézett: – Ebben kellene nekem segítened.

– Nem értem – mondta nyugtalanul az önkéntes.

– Megmutatom, hogy működik, és ha végzetem, utánam jöhetsz – bólintott a lány. Körbefordult, majd egy széket az asztal sarkához húzott. – A szerkezet Singh családjának az öröksége. Ősi tudás van benne, ismeretlen eredetű, amelyet évezredek, talán még Atlantisz óta rejtegettek a világ elől – magyarázta lelkesen. Arca kipirult, hirtelen nagyon vonzónak és fiatalnak tűnt. – Ez egy kommunikációs és transzportációs csatorna a Comporellon bolygón élőkkel. A Napon túl van.

Kis hatásszünetet tartott, mire a férfi visszatette a poharat a pultra. – Oké. Én megyek – mondta és indult. A lány azonban megragadta kezét: – Kérlek, ne – könyörgött – Csak hallgass meg. Adj egy esélyt a menekülésre.

A férfi elvonta magát a fogásból, de aztán visszadőlt a pultnak, karjait ölbe fonta: – Hogyan?

– A fény a szállítóeszköz – folyatta a lány, felfelé nézve, mint aki a leckére próbál emlékezni. – Csak be kell állítani a megfelelő pozíciót, és a gondolatokat illetve egy annál is légneműbb dolgot, magát a tudatot is képes elvinni a Comporellonra. Egyébként Singh nem így hívta a bolygót, de megmutatta egy atlaszban, és valóban létezik, az egyik legközelebbi naprendszerben van. A tudósok szerint lehet rajta élet. Megnéztem a neten, amíg volt net – a lány felsóhajtott, majd elhúzta a száját: – De itt jön a nehezebb része. A lelked el tudod menekíteni, ám csak akkor, ha megszabadulsz a tehertől, ami a földhöz láncol: a testedtől. Jól beállítva a kiáramló lélek egyenesen a lencsék fókuszába kerül – mutatta is vékony ujjaival a zöld és a sárga üvegeket – majd erről visszatükröződik, és elindul a másik bolygó felé – bökött a vörös lencsére. Ott pedig remélhetőleg befogják, és talán sikerül beletölteniük egy élő anyagba…– bizonytalanul elhallgatott, majd még hozzátette. – Singh szerint az efféle utazás bevett eljárás volt régen. Bár a pontos részleteket ő sem ismerte…mert ugye vissza, a Comporellonról, még nem jött senki…Sing sem.

Lenézett a halottra, a férfi követte tekintetét.

– Hogy jövök én a képbe? – kérdezte aztán rekedten. Töltött még egy pohár vizet, a lány felé kínálta, de az csak a fejét rázta, aztán így szólt: – Katolikus vagyok

Hallgattak pár pillanatig: – Hiszel ebben az indiai marhaságban, de katolikus vagy? – nyögte a férfi döbbenten, majd elnevette magát. Úgy tett, mint aki menni készül.

– Csak annyit kérek, te nyisd meg a gázpalack csapját – állt elé a lány. Esdeklően nézet fel rá, majd szemében megcsillant valami, és hirtelen, egy mozdulattal lehúzta pólóját. Apró, kissé lógó mellei ártatlanul fehérlettek fel az önkéntes előtt: – Halandó vagyok kifizetni téged – bizonygatta elpirulva.

Az önkéntes felsóhajtott, majd felvette a pólót a földről, és átnyújtotta neki: – Nem szükséges. A te életed – mondta aztán. A lány bólintott: – Köszönöm – azzal felöltözött, és leült az asztal elé állított székre. Előrehajolt, ellenőrizte az állványt, valamit pöckölt rajta. A lencsék apró fényfoltjai egyenesen arcára hullottak. A nap fénye most bevilágította nemcsak őt, hanem az egész helyiséget. Ebben a káprázatos sárga korongban ott sötétlett egy alig borsószemnyi végzet, a Meteor.

– Csak nyisd meg, és menj el nyugodtan – sóhajtott a lány. Oldalt lesett a férfira, haja arcába hullt: – És köszönöm.

– Nincs mit – vont vállat az önkéntes. – Ez a munkám. Egy kicsit maradok...ha meggondolnád magad.

Az ülő erre már nem válaszolt, csak lehunyta szemét, és mélyeket lélegzett.

A férfi megemelte a gázpalackot, hogy ellenőrizze, tele van-e. A csap kissé ragadt, de aztán engedett, és halk sziszegés, majd erős szag töltötte be a szobát.

– Áram már két hete nincs – mondta remegő hangon, de nyugalmat mímelve a lány. – Nem kell aggódnod, hogy más is elpusztul.

– Igen, azzal nem tudunk megbirkózni – válaszolt a férfi. Elmosogatta a poharát, és a pultra tette. – Az hálózat teljesen szétesett.

– Menj, mert bajod lesz – sürgette őt elhaló hangon a másik. A palack kiömlőnyílás egyesen a tarkójára volt irányozva. Az önkéntes visszatartotta a levegőt, és kíváncsian leste, ahogy a lány szemei rebbenve le-lecsukódnak, karja elenged, majd lehullik a szék karfájáról. Haldoklott.

Amikor már nem bírta, a férfi gyors lélegzetet vett, majd megindult kifelé, ám ekkor valami csillant az asztalon. Odafordult, és a látványtól megdermedt.

Apró villanások kéltek a lencsék alkotta tér belsejében, mintha a szivárvány színei cikáztak volna egyik üvegfelülettől a másikig. A lány szája elnyílt, és fogai résein át halványkék füst szivárgott ebbe a térbe. Úgy tűnt, hogy a lencsékhez érve előbb zöldre, aztán sárgára majd vörösre vált. Pár másodperces tükröződés és ide-oda villanás után fénycsíkká egyesedett, és a vörös lencsén megpattanva elszáguldott egyenesen a Nap felé.

Az önkéntes döbbenten hátrált, kezével meglökve a pulton álló poharat. Az ezer szilánk csörrenő hangjára riadt fel, mély lélegzetet vett, és elsápadt.

A szoba már tele volt gázzal.

Akaratlanul is lehajolt, hogy összeszedje a szilánkokat, közben köhögni kezdett. A padlószinten csak még sűrűbb lett a koncentráció, meg is szédült, és féltérdre esett. Furcsa erőtlenség, lassúság lett úrrá rajta. Úgy tűnt, mintha hirtelen megöregedett volna, avagy nagy mélyégben, hatalmas víz nyomása alatt dolgozna. Küszköde felnyúlt, az asztal széléig, és belekapaszkodva próbált felállni, de ismét térdre zuhant. Szeme előtt fél méterre ott sárgállott, zöldellt és vöröslött a lány lelke.

A férfi egészen belefeledkezett a színekbe, majd rájött, hogy haldoklik. Görcsösen összerándult, tapogatódzva kereste az asztal peremét, aztán újra felhúzva magát. Feje a halott lány arcával került egy szintbe. Mielőtt imbolyogva kiegyenesedhetett volna, a nap arrébb mozdult az égen, mire a vörös lencséről halovány fény szűrődött a szemébe.

– A kislány – hallotta a hangot. Öreg volt és nyugodt. Hatalmas távolságról szűrődött el hozzá, és úgy érezte, hátul a gerince és az agya találkozásában rezonál. – Egy csatornába esett. A Molnár utcában, a nagy markoló mellett. Ott keresd. Mentsd meg a lányt. Aztán gyere utánam…– Ekkor egy villanás után a vörös lencséből fénycsík egyesedett ki, és elszáguldott, egyenesen a Nap felé. A hang elhalt az önkéntes fejében.

A férfi bámult maga elé pár másodpercig, majd nyögve, köhögve körülnézett. Kinyúlt, vakon tapogatott maga körül. Három oldalról ablakok vették körül, de számára elérhetetlenül messzinek tűntek.

Ám ekkor kereső ujjai útjába akadt valami az asztalon. Felragadta, és gondolkodás nélkül belevágta a legközelebbi ablak üvegébe. Hirtelen langyos légáram kélt, azonnal befonta arcát, mélyet szippantott belőle. Erőt véve magán az ablakperemhez tántorgott, és kidugva fejét a törésen, zihálva lélegzett. Odalenn, az udvar betonján ott feküdt az állványzat, mellette apró, sárga, zöld és vörös szilánkok.

Az önkéntes sokáig nézte, egészen addig, míg a háta mögött kitisztult a szoba levegője annyira, hogy visszamehetett elzárni a palackot.

Két széket összehúzva a lány merev testét az indiai mellé fektette, aztán otthagyta őket.

Lefelé menet azért sem nézett az állványra és a széttört lencsékre. Helyette zsebéből elővette a térképet, és elkezdte rajta keresgélni a Molnár utcát.

vége 

Bor, Mátyás, anti–litera.hu

Most kis szünet, mert lesz egy hét tenger, és egyébként is, van egy ötlet, melynek vázlatát, mely novella, szeretném terjedelmesebben kidolgozni, mivel egészen elbűvölt. De amint visszatérek, a kezdemény felkerül, lássuk, él-e...

Addig is, valamit arról, hogy a dolgok csak kiegyenlítődnek. A tavalyi panaszkodásom, http://horrornovellak.blog.hu/2008/10, mely hányatott sorsú Mátyás-novellámról és a litera.hu minősíthetetlen eljárásáról szólt, átfordult vigalomba. Még januárban kezdődött, mikor az inkriminált írást dafke beküldtem a kedvenc pincészetem által kiírt pályázatra, és nyertem is vele egy karton bort. Most pedig íme, megtalálta nyomtatását is, ebben: http://www.vylyan.hu/hirek/203. Szóval összességében: ahol nagy a szükség, közel a megmentő, derűre ború, utolsókból lesznek az elsők. De komolyan. Mindig van ok némi reményre.