Az egyik legjobb horrornovella King "Mumus"-a. Egyben a novella műfajának tökéletes szemléltetője, tanítani lehetne az iskolákban...Jó régen olvastam, azóta bennem volt, hogy megírom a magam változatát arra, mikor a pszichiáter - vagy a betege - valami szörnyűséggel szembesül egy rendelő díványán. Kettejük kapcsolatának fura intimitása, az összezártság, és az elmében zajló rémültes dolgok felderítése kitűnő táptalaja a horrornak. Az írásban többször említett Münchausen-szindrómáról mostanában orvosi sorozatokban gyakran hallani, de azért tisztázásul: betegség szimulálása figyelemfelketés céljából. Itt nem tényező, mert inkább a mániákus rajongó figurájához kapcsoltam a történet mozgatóerejét, aki azért lett mániákus rajongó, hogy...de erről már lentebb.

Rajongók

– Ma megteszem – mondta Walt a telefonba –, ebben biztos lehetsz. Többet nem hallasz felőlem.

Rövid várakozás után egy női hang válaszolt neki. Türelmetlenül és kedvetlenül csengett át azon a sok kilométernyi vezetéken: – Már annyiszor fenyegetőztél ezzel. Pszichiáter létedre, akinek szakterülete a münchausenes betegek utánkezelése, tudhatnád, mit jelent ez.

– Én nem vagyok münchausenes! – vágott vissza ingerülten a férfi, és közben berakta az apró kis pisztolyt öltönykabátja zsebébe. – Nem azért mondtam el neked, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és hogy törődj velem. Öt éve elváltunk, miért érdekelne a te törődésed…?

A nő erre nem válaszolt, hallgatott, kivárt.

– Egyszerűen csak tájékoztatlak – folytatta valamivel higgadtabban Walt. – Ma van nyolc éve, hogy eltűnt. Ma van az évfordulója. Idén már nagykorú lenne. És én vesztettem el.

– Ezt már ezerszer átrágtuk. Nem a te hibád – szólalt meg nagyon halkan a nő. – Ha én viszem el abba a boltba, lehet, hogy tőlem is ellopják…

– De nem te vitted. És a legszörnyűbb, hogy máig nem tudjuk, hogy ki és miért…– a férfi hangja elcsuklott, összegörnyedt, a telefont eltartotta fülétől. Sóhajtott párat, majd erőt véve magán kiegyenesedett, és így folytatta: – Minden vásárlás során eszembe jut az utolsó mondat, amit hallottam tőle: jól van, apóca. Emlékszel, így szólított, ha jó kedve volt, ez volt az én titkos nevem. Megígértem, hogy veszek neki egy olyan gyermek sminkkészletet…és ezét hívott apócának. – Gondolkodott egy kicsi, majd felnyögött: – Nem tudok tovább élni ezzel a teherrel. Csak azért hívtalak, hogy tudassam veled: ma éjfélig…– nem fejezte be, helyette szabad kezével legyintett egyet. – És hogy bocsáss meg. Az utolsó három év borzalmas volt.

– Nem miattad – nyugtatta őt a nő. – Ez a dolog minden házasságot kikészítette volna.

– Lehet. De azért volt szép része is, előtte.

– Volt. – Ebben maradtak, a pszichiáter elköszönt, és a nő nem próbálta meg lebeszélni. – Isten veled – mondta helyette búcsúzóul, és letette.

A férfi körbefordult a szűk kis helyen. Vécé, mosdókagyló, rebbenő neon. Magánrendelőjének mosdójában volt. Ismét elővette a fegyvert, megpörgette a tárat, belenézett a csőbe, majd visszarakta zsebébe. Jól láthatóan lehúzta öltönykabátját.

Kilépett irodájába, és meglepve tapasztalta, hogy valaki fekszik a műbőr díványon. Harmincas nő volt, feltűnő sápadtsága csak kiemelte hirtelenszőke haját. Ábrándozva bámulta a plafont.

– Jó napot, doktor Walt! – köszöntötte felé se nézve.

A pszichiáter kipillantott az ablakon az alkonyi városra: – Inkább estét – válaszolt kedvetlenül. – Maga még elő volt jegyezve mára? Azt hittem, már végeztem…

– Jól hitte, de mégsem. Még nem végzett – mosolyodott el a nő. – Szeretném, ha beszélgetne velem. – Felkönyökölt. Arányos arcú és testalkatú volt, átlagos arcában csak égszínkék, zavarosan csillogó szemei vittek valami élénkséget. Walt akaratlanul is hátralépett, ahogy tekintete rászögeződött. Türelmetlenül órájára pillantott, majd megvonta vállát.

– Ismeri a tarifámat? – kérdezte, és leült íróasztala mellé, papírokat rendezgetni.

– A pénz nem számít – biztosította őt a páciens. Lágy, behízelgő hangja volt, mintha egy macska beszélne emberi nyelven. – Csak arra kérem, hallgasson meg.

– Rendben, kedves….

– Anna.

– Anna. Az öné vagyok, míg…– Walt megfordult, és a hegyek csúcsán libegő vörös korongra mutatott. –…le nem megy a nap.

– Annyi elég lesz – biztosította őt Anna, majd visszahanyatlott, és ismét a mennyezetet kezdte tanulmányozni. Mindketten várakozóan hallgattak egy sort.

– Miért jött hozzám? – kérdezte aztán a pszichiáter.

– Mert maga a münchausenesek, a kényszeres hazudozók, a beteges kötődéssel küszködők, a mániákus rajongók specialistája – sorolta Anna. – Olvastam legutóbbi sikerét a Madonna–fan kapcsán. Lenyűgöző.

– A média felfújta. Igazából csak egy átlagos, depressziós öngyilkossági kísérlet volt – vont vállat a pszichiáter.

– Most pedig már meg sem vette az új albumot…– Anna elgondolkozott, majd hirtelen így folytatta: – Nos, engem nem hiszem, hogy meg tud gyógyítani. Biológiai akadálya van.

– Értem. Beszélne a konkrét betegségről? – Walt tessék-lássék maga elé húzott egy jegyzetfüzetet, és bekapcsolta aranyozott végű tollját.

– Rajongok valakiért. Lételemem a kötődés, a mind szenvedélyesebb viszony ezzel az illetővel – vallotta be büszkén a nő. – Sajnos az utóbbi évtizedben kapcsolatunk plátói volt. Részegen vezettem egy éjjel – ez is őmiatta volt – és elütöttem egy nyüves anyát meg a lányát. Tíz évet kaptam.

– Mikor szabadult? – kérdezte Walt unottan. A nő észrevette a hangsúlyt, arcán megrezdült egy izom. – Nem olyan rég – mondta aztán. – Most igyekszem behozni az elvesztegetett időt. Főképp őt figyeltem, hogy mi lett belőle, mit csinál, hogy él, ilyenek.

– De most már meg akar gyógyulni – szögezte le a pszichiáter.

– Nem.

Walt a dacos, határozott kijelentésre felemelte fejét, és még egyszer – immár figyelmesebben – végignézett a nőn. Valamiért ismerősnek tűnt számára, talán a térdig érő, virágos ruha miatt, amit viselt. Ilyet hordott a lánya is, azon a napon, mikor…

– Akkor miért jött ide? – kérdezte visszafordulva a napkorong felé. Öt percük maradhatott.

– Azért, mert magának tudnia kell, hogy meddig jutottam ebben a rajongásban – Anna most nagyon óvatosan válogatta meg szavait, néha lefelé nézett, körömcipős lába, vagy Walt és az íróasztal irányába. – Mert ez már nem csak egy betegség – ez már több annál: tudományos felfedezés.

– Nem értem, miről beszél – csóválta fejét a doktor. – A rajongók és a mániákusok azért kötődnek egy adott személyhez vagy dologhoz, mert kényszerképzet alakul ki bennük az apjuk iránti gyermekkori elfojtások miatt. Nincs ebben semmi különös…

– Apámmal rendezett viszonyom volt. Nem erőszakolt meg, és törődött velem, míg élt – szögezte le Anna. – Amiről én beszélek, az más. Ami velem történt, az gyökeresen eltér mindattól, amit ebben a szobában eddig hallhatott..

– Ahányszor én ezt a mondatot már hallottam ebben a szobában, hölgyem...– sóhajtott Walt, de aztán hátradőlt székén, és letette a tollat. – Hallgatom.

– A börtönben kezdődött. Elkezdtem érezni a hatását annak, amit tettem. Lassan változtam, nemcsak belülről, hanem kívülről is. Azt hittem, hogy beleőrülök, mert nem láthattam őt – de nem így volt. Az átalakulásom kárpótolt mindenért.

– Azt akarja mondani, hogy valamiért hasonult a rajongása tárgyához? – kérdezte Walt. Anna a fejét rázta fektében: – Nem egészen. Nem pont őrá…De nézzen meg jobban, doktor. Nem emlékeztetem valakire? – Nem az utolsó pár szó, hanem a nő ajkán megjelenő fura mosoly miatt állt fel a pszichiáter. Közelebb lépett a díványhoz, s a páciens fölé magasodott.

– De – mondta aztán. – Mi már találkoztunk. Kezeltem magát. Ismeretlen célszemélyű, kóros rajongás szindrómája volt, de akkor….másképp nézett ki.

Anna ismét felkönyökölt: – Miért, most hogy nézek ki? – kérdezte aztán reménykedve.

– Nem tudom – vallotta be Walt. – De tény, hogy emlékeztet valakire. – Összerezzent, és hátralépett. Megtapogatta zsebében a fegyvert, majd leült egy székre, és ujjai közé rejtette arcát. – Az előbb említette, hogy az átalakulása a gázolás miatt következett be…

– Nem ezt mondtam – vágott közbe a nő. Kiegyenesedett, leengedte lábát a padlóra, felült. – A gázolás éjjelén berúgtam, hogy elfeledjem azt, amit tettem – elhallgatott, ránézett a doktorra. – Most kérdezze meg, mit.

Walt ujjai résein át sokáig némán figyelte őt: – Mit tett? – kérdezte aztán halkan, bizonytalanul.

– Csontokat ástam el az erdőben – bólintott a nő. – Annyira kiborított ez, és amit előtte kellett csinálnom, hogy aztán egész éjjel ittam. Nem kellett volna kocsiba ülnöm.

– Miféle csontokat? – kérdezte kötelességtudóan a pszichiáter.

– Egy ember csontjait. Lefőztem róluk a húst. A szívet és az agyat, meg azt a rengeteg hús egy hét alatt ettem meg. A végén már úgy éreztem, kipukkanok. A beleit, a koponyát, a hajat, meg az összes többit vagy elégettem, vagy elástam odakinn, az erdőben.

Csend állt be, az ablak mögött elsötétedett az ég alja.

– Lement a nap – állt fel Walt. – Azt hiszem, itt abba kell hagynunk.

Kifelé indult, de a nő megfogta kezét: – Nem is kíváncsi, kit emésztettem el? – kérdezte nagyon kedvesen. A pszichiáter kirángatta szorításából magát. – Nem. És azt hiszem, ha mindez igaz, akkor nem én a vagyok a megfelelő személy…

– De. Maga az – jelentette ki a nő dacosan. – A rajongás új dimenzióit tárom fel maga előtt. Rájöttem, megéreztem, hogyan tudok az imádott személy közelébe férkőzni: ha elemésztem, magamévá teszem egy hozzátartozóját. Azt, akit ő a leginkább szeret. Tudtam, hogy annak húsa, szíve, a lényege átalakít majd. Transzformálódtam pusztán a sejtek és az akaratom által azzá, aki közel állt hozzá.

Felállt, és kezét hátratéve kihúzta magát Walt előtt. A férfi az ajtó előtt állva figyelte őt, már nyúlva a kilincs felé, de ekkor karja lehanyatlott.

Hirtelen összeállt neki minden, a ruha, a haj, az arc.

– Te vagy az? – nyögte döbbenten, és lépett egyet, majd erőt vett magán, és amikor végiggondolta, mit hallott az elmúlt percekben, arca elkomorult.

– Nem hiszem – mondta aztán. – Ez nem lehet igaz.

– Nyolc éve, délután három óra ötvenkor vittem el a boltból. Kloroformot használtam, a hátsó ajtón mentünk ki, ott állt a kocsim. Senki nem vett észre. Otthon aztán feldolgoztam őt, és elemésztettem. Most már én vagyok a lányod – sorolta könyörtelenül a nő. – Korábban éveken át kezeltél engem, egy apró, tömzsi, barna hajú fiatal lányt. Soha nem vetted észre, hogy önmagad ellen kezelsz – én a te rajongód voltam, de ügyet se vetettél rám. Nem tudtam más kitalálni, hogy közel kerüljek hozzád, mint ezt. És a dolog fényesen sikerült. Még a baleset is jól jött: a börtönben maradt időm kitejesíteni az átváltozásomat. Nem véletlen, hogy ma látogattalak meg. Visszaadom neked a lányod, és végre örökre együtt lehetünk.

Kifulladva elhallgatott, mire Walt odalépett hozzá, és megfogta vállát.  A nő nem húzódott el, sőt, lehunyta szemét, arcán az érintés okozta élvezet ömlött el.

– Szóval azt állítod, te vagy ő – suttogta Walt. – De a hasonlóságon, és a ruhán túl nincs semmi bizonyítékod…

– De van – mondta halkan Anna, még mindig csukott szemmel. – A boldogságunk…apóca.

Ekkor a férfi felemelte másik kezét, mely eddig zsebében pihent, majd a nő homlokához illesztette a benne tartott fegyver végét.

Aztán meghúzta a ravaszt.

vége

Ebben történt egy tétova kísérlet a részegség ábrázolására. Az egyik szereplő a lassú de eltökélt beállása miatt nem képes érzékelni a társát érő fenyegetést. Kérdéses, később mit tud majd összerakni az eseményekből. Maga az alapötlet persze nem eredeti. Inkább az alkoholmámoros ember nézőpontján átszűrt töredékek teszik izgalmassá. Ugyanakkor azt gondolom, van valami rémisztő az első komolyabb berúgásban, ugyanúgy ahogy a kábítószer kipróbálásban, avagy a szüzeség elvesztésében is. Minden aktus önfeladással, a pontos érzékelés felfüggesztésével jár. Kockáztatnunk kell, belépni egy ismeretlen tartományba, olyan tudatállapotba, melyről fogalmunk sincs. Valamennyire a halálfélem átélése zajlik ilyenkor. Letompítva, kevésbé veszélyesen, de megtapasztalunk valamit a végső dolgok igazságából.

Vérvétel

A Moszkván találkoztak, Zozo épp Marlborot vett, mikor a fotós odalépett hozzá. – Szevasz – mondta Káci azzal a rejtelmes mosollyal, amit társa, a hírszerkesztő olyannyira nem kedvelt. – Nézd azt a csajt! – A fotós tekintetének irányát követve Zozó egy szőke lányt láthatott, amint nagyon rövid szoknyájában feltornázza magát a 16–osra. – Nem rossz – bólintott az újságíró. – Iszunk valamit indulás előtt? – kérdezte aztán, a kocsmák felé intve.

– Nem lehet – rázta fejét Káci. Nagy, fekete, göndör fürtjei röpködtek sápadt bőre felett. Úgy nézett ki, mint egy reneszánsz korabeli angol herceg. – Kötelező véradás lesz, anélkül nem mehetsz be.

– Klassz – bólintott Zozó, majd elrakta a visszajárót.

A céges rendezvény Rákoson volt, egy nagy sportpályán. Négy hatalmas sátort állítottak fel, ahol étellel–itallal, előadásokkal és díjakkal várták a médiahálózat dolgozóit. Szombat volt, alkonyodott, és a pályát körülölelő alumíniumkerítés halkan pattogott a nyárvégi melegben. Zozó néha megkongatta, ahogy elsétáltak mellette.

– Én nem akarok berúgni – magyarázat neki a fotós. – Valami csajt kellene szerezni. – Két mániája volt: a fényképezés és a nők. Zozó ezért nem szeretett vele terepre menni – a dolog vége mindig valami idétlen nyomulás lett a közelben fellelhető nőnemű egyedek irányába. Káci valóban jól nézett ki, és a szövege is lehengerlő volt, ha bedobta magát – de egész egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy nem mindenkinek jár folyton azon az esze.

– És mostanában amúgy se bírom az italt…– tette még hozzá elgondolkodva, ám ekkor a kapuhoz értek. Megkapták a karszalagjaikat, majd beterelték őket egy sátorba. Itt zajlott a vérvétel, a fehér paravánok előtt két hosszú sor kígyózott.

– Ha már adtál vért, vagy alkalmatlanság miatt elutasítottak, kapsz egy kis hologramot a matricádra. Csak ezzel kérhetsz piát odabenn…– magyarázta előttük valaki –…mennyire náci rendszer, nem?

– A konszern idén a Vöröskereszt egyik fő támogatója. – szólt előre Káci. – Azért van ez. Még mindig jobb, mintha egy spermabanknál nyomulnánk... – Ezen aztán mind röhögtek, kivéve Zozót, aki már nagyon szomjas volt.

– Nem tudod, hogy vagyunk hétfőn? – kérdezte pár perc sorban állás után társától.

– Úgy emlékszem, reggel kezdünk, hatkor – válaszolt az tűnődve. – És terepre vagyunk beosztva. – Ez azt jelentette, hogy az éjszakai műszakosok által a rendőrségi URH–n elcsípett anyagokból nekik kell valami elfogadhatót fabrikálniuk lapzártáig. Zozó utálta a reggeli beosztásokat.

– Odanézz! – bökte meg oldalát Káci. Egy nővérkét bámult, aki listával a kezében állt a sor elején. Csupa gömbölyűség és feszülés volt a nő, alacsony termetű, hosszú, fekete haját szabadon hagyta elomlani. Káci automatikusan megindult felé, de Zozó megfogta karját. – Úgyis találkozol vele odabenn – mosolygott.

– Igen, apám, és ez lesz az évszázad numerája – motyogta Káci. Nagyon halkan beszélt de ekkor a nő feléjük kapta fejét. Karakteres, szépen ívelt vonásai voltak, hatalmas szemei meghatározhatatlan színben játszottak. – Hú, szerinted meghallotta? – nyögött a fotós, amikor a nővér ismét eltűnt az egyik paraván mögött. Kért egy szál cigit az újságírótól.

Zozó épp meggyújtotta neki a szálat, mikor a molett titkárnő, Tünci lépett oda hozzájuk: – Kell matrica, fiúk? – kérdezte nyafogós hangján.

– Miért, van? – lépett hátrébb Zozó. Savanyú szag áradt a kolléganőből.

– Haza kell mennem, belázasodott az a kurva gyerek – magyarázta a csaj, és közben le nem vette szemét Zozóról. – Úgyhogy…– nyújtotta a fotós felé a letépett karszalagját, de az csak a fejét rázta: – Engem hív a kötelesség – mutatott a véradás vörös felirata felé.

– Nekem jöhet – kapta el gyorsan Zozó a szalagot. – Ezer hála – lefejtette róla a hologramos levonót, és a sajátjára ragasztotta: – Szomjan halok – mondta Kácinak, aki valami hangtalan ritmusra ingatta fejét, és le nem vette szemét a helyről, ahol a nővérke eltűnt.

– Menj csak – mondta  aztán. – Majd találkozunk.

Úgy is lett. Zozó harapott némi pogácsát, utána a rövides pult felé vette az irányt. A meleg lassan mérséklődött, ezért megkockázatott egy unicumot. Kért hozzá két pohár sört, a másodikat egy szilvával küldte le. Ez már ütött, de még fért. Évek óta gyakorolta azt az állapotot, mikor viselkedése és mozgása még koordináltnak tűnik, ám az odabenn lapuló tudat már jobbára csak röhögcsél az eseményeken.

A harmadik sátorban evett valami húst tésztával, és harapott egy geil süteményből. Kezet rázott a főnökével, és beszélt két kollégával, akiket nem kedvelt túlzottan. Tőlük szerzett tudomást a koktélos sátorról.

Itt egész hosszú sor gyűlt össze a pult előtt, a mixer elkeseredetten rázogatta a shakert, így visszament az előző helyre munícióért. Kért még egy szilvát, és egy korsó sört. Mikor a műanyag poharat átvette, megérkezett Káci.

– Apám, ez a csaj atom – lelkesedett. Arca pírban égett, karján a vatta apró vörös foltot nedvezett. – Úgy néz ki, mint valami pornósztár.

Elmondta, hogy belépve a vér szentélyébe, volt hat ágy, egy orvosféle mogorva fazon, és egy másik, kissé szikárabb csaj. Ehhez akarták küldeni, de ő csak azért is a jócsajt választotta. Inkább várt még, majd lefeküdt az általa felügyelt helyek egyikére, és ekkor, a tű behelyezése alatt azok az isteni mellek súrolták vállát, majdnem arcát is. Egyébként kétszer elrontotta a vénát, de valahogy az egész csapat nagyon amatőrnek tűnt, nem csak ez a baba…

– Az illata meg – mesélte –, nem is tudom, olyan földszagú, mint eső után a mező, eszméletlenül érdekes volt.

– Földszagú? – húzta fel szemöldökét Zozó. Érezte, arcizmai lassan zsibbadni kezdenek. – Te, figyelj, menjünk a koktélos sátorba – kérte aztán társát.

– Nem lehet – rázta fejét a fotós. Órájára lesett. – Hatig vannak. Míg összepakolnak, megfűzöm, aztán megszúrom én is őt…

– Nem fog veled leállni – csóválta fejét Zozó. – Neki ez a munkája…

– Nem, nem – ellenkezett a fotós. Ott álltak az ide-oda nyüzsgő ittas vagy kevésbé részeg tömeg közepén. Káci lemutatott az ágyékára. – Neki ez a  munkája. – Farzsebéből elővette vékony, tenyérnyi fényképezőgépét, melyet mindenhova magával vitt. – Le is fotózom neked majd, miközben ügyködik rajta.

– Tedd azt – vont vállat unottan Zozó, és felhajtotta a pálinkát. – Én megyek koktélozni.

Távolról zene csendült fel. A koncertsátorban elkezdte műsorát a meghívott zenekar. – Ott találkozunk – mutatott a hang irányába Káci.

Az újságíró bólintott.

Tizenhét percig állt sorban a mojitóért. A hangzavar, a szomszédos sátorból áramló zene, és a cigaretták füstje felkavarta érzékeit. Söre gyorsan elfogyott, így megkért valakit, hogy hozzon, de az soha nem ért vissza. Amint a pulthoz ért, döntött: egyszerre két koktélt kért.

– A barátomnak lesz – mondta akadozó nyelvvel, de nem gondolta komolyan. Az elsőt megitta még a sátor bejáratánál. Aztán átbaktatott a koncerthez. Itt már akkora volt a tömeg, hogy csak oldalt, az átforrósodott ponyvánál fért el.

– Elég gyenge – ordította valaki a fülébe. Megfordult és fókuszált. Káci arca élesedett ki előtt. – Ja – bólintott az újságíró. – Na, mi van a csajjal?

– Fűzöm, bazdmeg. Szerintem, összejön – magyarázat a fotós kiabálva. – De…elég furcsa lény.

Még ott, a melegben, részegen, a gitárszóló alatt, még ott és így is, Zozó megütközött ezen a mondaton. Megrázta fejét, és összeszedve magát próbált barátjára figyelni.

– Ezt hogy érted? – kérdezte aztán.

– Nem tudom. – von vállat Káci. – Kijött velem egy kicsit az előtérbe. De ahogy beszélt, meg ahogy ment, meg az érintése.

– Hozzád nyúlt?

És ekkor Káci mutatta is a csuklójánál a kis, vörös sebet. Zozó már nem értett semmit. – Ez nem a vérvétel? – kérdezte, de a fotós ekkor megmutatta a másikat, könyökhajlatában.

– Megvágott? – értetlenkedett Zozó.

– Csak hozzámért a körmével – válaszolt Káci. – Akkora körmei vannak, mint egy sasnak! A bőre meg jéghideg. Le fogok fagyni odalenn.

– Majd felmelegíted – vigyorgott Zozó.

– De a mellei, meg azok a combok, apám…– áradozott a fotós elábrándozva. Közben ki-be kapcsolgatta fényképezőgépét.

– És akkor mi lesz?

– Azt mondta, várjam meg – a fotós órájára lesett –, míg besötétedik. Akkor nem látnak meg minket. És elvisz a  fák közé.

– A fák közé? – erre már csak egy bólintás volt a válasz.

Zozó kinézett a sátor bejáratán át a fejek fölött az égre. Mélykék volt.

– Mindjárt sötét lesz – fordult vissza barátjához, de addigra az eltűnt. Az újságíró meghallgatott még három számot, aztán odasodródott hozzá egy rádiós srác, akivel régebbről, és egy másik helyről ismerték egymást. A fiúnál két korsó sör volt, az egyiket nagylelkűen felajánlotta Zozónak. Még nyújtotta, a hab végigömlött kezén. Ezen sokáig nevettek. Kimentek a sátor elé cigarettázni, és lesték az előtérben részegen táncoló asszisztens csajokat. Egyikőjük levette a blúzát, apró mellei fekete melltartóban sápadoztak. Az akadozó beszélgetés azzal zárult, hogy Zozó elment italért. Embereket kerülgetve, eldobált poharakat rugdosva dülöngélt végig két sátoron. Háromszor eltévesztette a rövides pultot, negyedszerre beállt a sorba. Mikor rendelt, izgult, hogy megbicsaklik a nyelve.  A pultos lány jóindulatú volt, apró tálcára rakta a poharakat neki. Ahogy visszaindult, meglökték vállát, az unicum félig kiloccsant. Jobbak látta, ha leül egy fából ácsolt durva asztalhoz. Felhajtotta a maradék unicumot és a pálinkát, majd fél órára elbambult. A sárga neonnal megvilágított sátor belső falán fel- és eltűnő árnyékok roppant érdekes táncot jártak előtte. Már zsibbadt mindene, érezte, apró körökkel forgásba kezd világa. Hirtelen felfigyelt egy árnyra, egy összegörnyedt, mozdulatlan alakra a ponyván. Először azt hitte, önmagát látja, ezért felemelte kezét, de a sziluett nem mozdult. Megfordult.

Káci ült mereven a másik padsor végén.

Zozó először nem akart odamenni hozzá. A fotós alakjában volt valami furcsa, egyfajta megtörtség, ami taszítóan elesetté tette. Ez a fiú nem az volt, aki egy órája elment a nővérkés randira.

– Elkaptál tőle valamit? – ült oda mégis hozzá, kissé meglökve őt. Ruhán át is megérezte, hogy Káci válla jéghideg. – Vagy mi van?

A fotós lassan eszmélt. Végtelen lassúsággal elfordította fejét a részeg irányába: – Elvitt a fák közé – monda alig hallhatóan.

– Akkor megvolt? – harsogta Zozó, és a fiú vállára csapott. Kőkemény volt a teste keze alatt.

– És most jön utánam – folytatta Káci. Körbenézet, aztán kimutatott az éjszakába. – Ott van, odakinn, vár rám.

– Folytatást akar, mi? – vigyorgott Zozó, és a tálcáról egy unicumot tolt a fotós elé. – Akkor erre szükséged lesz. Megvannak a képek?

Káci rá se nézett az italra, egyfolytában kifelé bámult a sötétbe. – Azok a szemek. Sárgák lettek, amikor fölém hajolt, és arca, a fogai, Istenem…– sóhajtott borzongva, majd összerezdült, mint aki eszmél. Megragadta Zozó alkarját, de oly erősen, hogy az felszisszent.

– Ments meg! – kiáltotta. Többen feléjük fordultak, az újságíró felemelte szabad kezét, nyugtatólag intett.

– Eltűnjünk? – kérdezte aztán rekedten. – Lerázzuk a csajt?

Káci pár másodperig mereven bámult rá. Tekintetében most már nem volt más, csak félelem, és ettől Zozó megérezte, lassan kezd józanodni. – Mindegy – mondta aztán a fotós, és felállt, elengedte őt, örökre. – Már mindegy – nem szólt többet, vissza se nézett, kezet se nyújtott, csak kivonszolta magát az éjszakába.

Zozó megitta maradék italát, ami nagyon gyorsan leterítette. Pár perc gondolkodás után visszament a koncertsátorba, és táncot valakivel. Az őrült ugrálástól kiment fejéből Káci. Később, mikor az első hányinger elérte, és kitámolygott a sötétbe, hirtelen beugrott neki utolsó beszélgetésük.

Percekig hányt, majd megtörölgette ajkát, gallérját, és tétova, lassan józanodó léptekkel elindult megkeresni barátját. Útközben valahol szerzett egy félliteres ásványvizet, azzal lemosta arcát és kiöblítette száját.

Ezután sokáig makacs elszántsággal bolyongott fel-alá. A látóterébe tolakodó közös ismerősöket kérdezgette, bekiabált a mobilvécékbe, a jól megvilágított járda melletti fák, bokrok tövét leste. A kapunál lévő őröknél is érdeklődött, de azok nem emlékeztek, hogy látták volna barátját távozni.

Aztán hajnali egy körül Zozó megállt a fénnyel megvilágított tér szélén, és elesett a röpipálya sötét távlataiba. Tudta, hogy ösztönösen a sikolyokra fülel, ám természetesen nem hallatszott semmi. Balra tőle ott állt a vöröskeresztesek kisbusza, mellette a néptelen sátor. Az újságíró odasétált, és tétován beköszönt. Nem jött válasz, ezért belépett.

Avas rézszag és hideg fogadta. A fűben elszórt vattacsomók fehérlettek. Az ágyak, és az állványok összevissza, elárvultan csillogtak a tartóoszlopokra szerelt lámpák fényében. Úgy nézett ki a hely, mintha pánikszerűen hagytak volna el személyzete. A sarokban egy generátorra kapcsolt hűtőszekrény zümmögött, ajtaja félig nyitva volt. Zozó odasétált, kihajtotta. Egyetlen üres vértároló műanyag tasak volt csak az alján.

Az újságíró kiment és bekopogott a kisbusz első majd a hátsó ajtajain is, de választ nem kapott. Ahogy megindult visszafelé, lába valami keménybe rúgott.

Káci fényképezőgépe volt. Letörölte róla a harmatot, és bekapcsolt. Pár vicces irodai kép után valami vörös és nedves tűnt szeme elé. Pár másodpercig nem is értette, mit lát, aztán elröhögte magát. Egy merev, duzzadt férfi nemiszerv volt, felső szemszögből levéve. Káci magát fényképezte. A nővérke nem látszódott a képen.

– Nagyon vicces – mosolygott Zozó, és kikapcsolta a gépet.

Ahogy visszatért a sátrak közé, megrohanta az új hányinger, és ezúttal sem kegyelmezett.

Kettőre mindent kiadott magából, és kitántorgott a kapu elé, ahol már – mint éjszakai ragadozók az itatóra járó vadra – türelmes taxisok várakoztak.    

Hétfő reggelig nem is jutott eszébe a furcsa éjszaka és Káci. Akkor azonban, mikor átvette, és átfutotta a vasárnap éjszakai URH-adások kivonatát, valami homályos balsejtelem kélt benne.

– Három holttestet találták a Duna parton – olvasta félhangosan. – A feltehetően erőszakos bűncselekmény áldozatai már több napja hevertek az elhagyatott partszakaszon. Mindannyiójuk halálát a vérveszteség okozta. – Rágódott ezen egy sort, majd felhajtotta kávéját. – Látta már valaki Kácit? – kérdezte aztán reménykedve a többiektől.

 vége     

Ez most egy töredékes, megvágott dolog, de még így is nagyon hosszú. Eredetileg a négy főszerepelő flashbackjeivel, múltjuk egy-egy jellegzetes pillanatával akartam megvilágítani, miért történik velük mindez. Ez a rész azonban nagyon művi lett, így kihagytam. Ami maradt, egy látomásos és esetleges apokalipszis ábrázolása. Az alcím: "Árpád híd" volt, melyen valóban el lehet képzelni egy ilyen elnyújtott átkelést, miközben lassan leomlanak a mennyek.  Nehéz tagadni a "Szent Lajos király hídjá"-nak hatását. Wilder meglehetősen túlértékelt regénye főiskolás koromban nagyon foglalkoztatott. Életemben egyetlen egyszer olvastam, a filmváltozatot pedig nem akarom megézni. Valamiért a mai napig igen sokszor eszembe jut. Hát nem erről szól az irodalom? 

Hulló angyalok

Ahogy a Tolvaj rákanyarodott a hídra, azonnal a fékbe taposott, és megállította az autót.

Kiszállt, és tett pár tétova lépést. A lába alatt remegett a beton a bombázástól. Jobbról rakéták szelték át ívesen a levegőt, és eltűntek baloldalt.

– Hű – mondta a férfi, és megvakarta fejét. Távolról folyamatos, tompa dördülések hallatszottak. Mintha egy hatalmas kalapács verne egy vas támfalat. Szinte a levegőben is érezni lehetett a rezgéshullámokat.

Aztán megpillantotta a zuhanó testet a Duna felett. Pörgő, tollhullató szárnyakkal, kétségbeesett gyorsulással közeledett a víz felé. Olyan volt, mint egy összegöngyölt madár. Amikor eltűnt a híd íve és korlátja mögött, ő visszaszállt az autóba, és elindult.

A jelzőlámpák alatt, a Népfürdő utcai felhajtó előtt egy tank állt keresztbe a hídon. Nagy, zöld teste fenyegetően csillogott a reggeli harmattól. A rakétafüstös égen át valamennyi napfény hullott rá, meg–megcsillantva ormótlanságát.

A Tolvaj óvatosan fékezett, majd a jármű előtt jó tíz méterre megállt. A torony nem mozdult. A fémtömeg egyik nyílásából sem jött, repült vagy áramlott ki semmi. Rövid várakozás után a sofőr kiszállt az autóból.

Csípős reggel volt, olyan, mi kora tavasszal és késő ősszel lepi meg az embert. A Tolvaj összehúzta magán fekete széldzsekijét, és türelmetlenül kiköpött. Szeme sarkából látta, hogy újabb angyal hull az égből a Dunába. Nem fordult arra, helyette a tank orra felől kirajzolódó árnyékot leste. Valaki guggolt a lánctalp takarásában. Egy alak, vállán hosszú, hegyes dologgal.

– Hahó! – kiáltotta a Tolvaj.

– Maradj ott – jött az érdes válasz.

– Nem akarok rosszat. Segíthetek? – próbálkozott a Tolvaj baráti hangon. Mögötte halkan, megnyugtatóan morgott az ósdi Mercédesz motorja. – Át kell mennem a túlsó oldalra. Mindenkinek a hídon át kellene mennie – folytatta a férfi. Ahogy ezt kimondta, az árnyékból test lett, mert a Katona felállt és előlépett.

Fiatal, húszas évei közepén járó férfi volt. Megejtően szép és lágy vonásait páni félelem torzította.

– Magával nincs baj? – kérdezte, nem véve le fegyverének irányzékát a Tolvajról. – Maga nem őrült meg?

– Hogy én? – a Tolvaj szélesen elmosolyodott, ölelésre tárva szét karját: – Itt állnék akkor? Beszélgetnénk?

Míg a Katona mérlegelte az ajánlatot, leengedte a puskáját. Pihenj tartásba gyengült, majd a harckocsinak dőlt.

– A többiek? – kérdezte a Tolvaj, miközben rágyújtott. Nyújtotta a csomagot a másik felé, aki elfogadóan biccentett. A Tolvaj odasétált hozzá, a Katona kivett egy szálat. Fejével a torony felé bökött: – Odabenn – válaszolt, miközben beleszívott cigarettájával a lángba.

– És miért nem jönnek elő? – kérdezte a Tolvaj, elrakva öngyújtóját. A Katona nem szólt, csak nézett maga elé és cigarettázott.

A Tolvaj várt egy kicsit, majd elvesztette türelmét, és nyögve felkapaszkodott a nedves fémre. Óvatosan keresgélve a fogódzókat eljutott a nyitott ajtóig. Benézett a harckocsi belsejébe, majd hátrahőkölt.

– Kézigránát. A parancsnok tette – folytatta a Katona felpillantva rá. – Vácról jöttünk, hogy biztosítsuk a hidat. Senki, se fertőzött, se nem fertőzött nem mehet át Budára. Ez volt a parancs. Amikor elértük Újpestet, a parancsnok, elkezdett furcsákat mondani. És mikorra kiértük a hídra, már tudtuk, hogy elkapta őt ez a dolog. Éreztem, hogy baj lesz, ezért kimásztam azzal, hogy majd irányítom a gépet. A korlátok miatt. Mikor felértem, hallottam, hogy kiabálnak. Aztán robbant.

A Tolvaj arrébb, a híd korlátjának támaszkodva állt, lenézett a Duna felé. Szikrák hulltak le cigarettája végéről a mélybe.

– Gyere velem – mondta aztán, és a Katonára bámult.

– Úgysincs már senki, aki parancsoljon – válaszolt az, és elindult az autó felé.

– Akkor ki lő? – kérdezte a Tolvaj, elbámulva a füstpamacsos hegyek felé, majd beszállt ő is. Nagy tágas, kocsi volt, hideg, ósdi szagokkal. A Katona viszolyogva nézett körül. Puskájának tusa koppant a padlón. – Akárki – mondta. – Most már mindenki lő mindenkire.

– Most már? – indított a Tolvaj, és kikerülte a tankot.

– Amióta elkezdődött ez a…

– …világvége.

Erre a Katona nem szólt semmit, a célzótüskét babrálta, a cső végét, mely mellkasáig nyúlt.

Előttük egy ideig nem volt senki az úton. Kissé távolabb valami sötét csillogott.

– Én nem vagyok vallásos – mondta aztán mégis a Katona. – De az biztos, hogy ez az az idő, mikor az ember embernek farkasa.

– És megítéltetnek a rosszak és a jók – bólogatott a Tolvaj, majd elmosolyodott.

Az előttük lévő szakaszon két autó állt keresztbe. Majdnem teljesen eltorlaszolták a jobb sávot. Az egyik orra belefúródott a másik vezetőoldali ajtajába. Mindkettőben fehér ballon feszült a kormány előtt.

– Hó, hó – állította meg a Katona a kocsit, majd azonnal kiszállt. Felemelt fegyverrel megindult a roncsok felé.

– Elférünk – tekerte le az ablakot a Tolvaj. Órájára nézett, mint aki siet valahova. Aztán rövid tűnődés után mégis követte a másikat.

Amikor a talajra lépett, hatalmas dördülés hallatszott a Parlament felől. Akaratlanul is felnézett az égre. Feje fölött fehér tollak kergetőztek a feltámadó folyómenti szélben.

– Ezt jól elintézték – hallotta társa hangját. Odanézett. A szétroncsolt orrú autó ajtajából egy test lógott ki. A nyakán nagy, fekete kelevények sötétlettek.

– Nem a karambol nyírta ki – motyogta a Katona hátrálva. – Pestises.

A Tolvaj szólni akart, majd megvonta vállát. Ahogy a lángoló Parlament felé fordult, nyöszörgés ütötte meg fülét.

– Itt van valaki – kiáltotta, és megkerülte a másik autót. Az anyósülési ajtónak támaszkodva fiatal nő ült a betonon. Nagyon szigorúnak tűnt fekete kosztümjében. Szőke, egyenes haját szoros kontyba fogta. Halántékáról és bal combjából vér szivárgott a föld felé. A rá hulló árnyék sötétjére felpillantott.

– Még él – mondta a Tolvaj az odaérő Katonának. Az Üzletasszony acélkék szemét mintha hályog borította volna.

– Kik maguk? – kérdezte elhaló hangon. A Tolvaj leguggolt hozzá, és kitapintotta pulzusát: – Barátok.

– Az jó – motyogta a nő erőlködve. – Aki belém jött, az nem volt az.

– Mi történt vele? – kérdezte a Katona kíváncsian.

– Nem tudom…meg akart ölni – suttogta az Üzletasszony.

 A Katona közben fehér zsebkendővel kötözte be a sebet. Tekintete egy pillanatra összeakadt a sebesültével – és békét látott benne.

– Mennünk kellene – sürgette őket a Tolvaj. A Katona a nő hóna alá nyúlt, úgy támogatta.

– Maguk tudják, kik csinálják ezt? – nézett menet közben az Üzletasszony a tűz mardosta Parlamentre.

– Nem a katonaság – mondta a Katona. A Tolvaj kinyitotta a hátsó ülést.

– Hihetetlen, hogy senki nem tesz ellene semmit – csóválta fejét a nő. – Ez valami betegség? – a kötése lassan kezdett átvérezni. Ahogy beereszkedett az ülésre, rászorította tenyerét. – Az irodában például többen pestiesek lettek. Értik ezt? Pestis, a huszonegyedik században…

A Katona óvatosan rázárta az ajtót, így válaszolt: – Mindenféle dolog történik most.

Azzal megkerült az autót, és beszállt ő is.

A Tolvaj figyelmesen nézett rá, és csak lassan tette sebességbe a kocsit. Elgurultak a roncsok mellett.

– Az utolsó napok furcsaságai – szólalt meg a Tolvaj.

– Ahogy említettem, nem vagyok vallásos – vonta meg a vállát a Katona.

– De elfogadtad, amit a világvégéről mondtam.

A Katona nem válaszolt, helyette az Üzletasszony szólt előre elhaló hangon: – Maguk szerint ez a világvége? Akkor tényleg nem kell bemennem többet az irodába…– erőtlenül elnevette magát.  A másik kettő mosolytalan maradt. – Ha ez a világvége, akkor mind meghalunk, nem? – mondta aztán komolyabban.

– Nem. Mi nem – jelentette ki a Tolvaj. Olyan bizonyosság volt a hangjában, hogy két utasa akaratlanul is rápillantott. Most először nézték meg figyelmesebben. És nem láttak rajta semmi különöset. Ahogy elfordították tekintetüket, már el is felejtették, hogy milyen volt az arca.

– Na jó, azt hiszem, értem mit akarsz – bólintott a Katona türelmetlenül. – A világvége, amit a Biblia leír, nem más, mint anarchia, járványok és az állam összeomlása? Csapások, melyek megölik a bűnösöket? Elvégzik a tömegmészárlást? Erre gondolsz? De mi alapján, és ki válogatná ki őket? Hol van itt az igazságosság, a mérleg, az, amiben hittek az emberek?

A Tolvaj nem felelt, talányosan nézett maga elé. Jobb mutatóujja a kormányon dobolt.

– És ha így van, akkor mi lesz azokkal, akik nem itt élnek, hanem eldugott helyeken? – kérdezte fáradtan az Üzletasszony. Előrehajolt, és a fájdalomtól felnyögött: – Ők a jók? Ők nem fognak elpusztulni?

– Nahát, ez aztán a jutalom, túlélni egy ilyet – nézett rá a Katona. – Ez hülyeség. – tette hozzá.

– Álljon meg! – szólt élesen az Üzletasszony. Hangja erőteljes, parancsoló volt. A Tolvaj azonnal a fékbe taposott.

Két kart láttak a korlátba kapaszkodni. A hozzájuk tartozó test kint, a Duna felett lógott. A korlát vonalai közül egy elgyötört, öreg arc bámult rájuk.

– Azt a mindenit! – nyögte a Katona, és ő szállt ki legelőbb. Körbepásztázta a terepet – már majdnem átértek, látszott a budai oldalon kettéváló út kígyós nyelve. A felüljáró, mely éles ívben jobbra vezetett, sértetlenül emelkedett előttük.

– Várjon, tartson ki! – kiáltotta a Tolvaj, és már az öregnél is volt. A Katona is odasietett, míg az Üzletasszony a nyitott ajtóból figyelte őket.

– A hóna alá nyúlok – hajolt ki a Katona a korláton. Fegyverének tusa nyomta a hasát.

– Én fogom a bal karját.

Az öreg nem szólt semmit közben. Szakállas, ráncos arcából izgatottan csillogtak elő szinte fekete szemei. Amint felhúzták a korlátig, megkapaszkodott megmentői vállában. Öltönynadrágos lábát remegve emelte át a fémen. Letámogatták a talajra, ő pedig összeroskadt. Hátát a fémnek vetve zihált és bámult maga elé.

– Én ismerem ezt az embert…– jött közelebb az Üzletasszony sántítva. A két álló kíváncsian felé fordult. A nő elszabadult tincsei kígyók módjára tekergőztek a feltámadó szélben. – Ő…egy politikus.

– Az voltam – bólintott a Politikus. Károgó, kellemetlen hangja volt. Erőt vett magán, és megfordult. A korlát résein át a vizet bámulta: – Ott a lemondásom.

A másik három elhűlve nézte a vízben sodródó megfeketedett roncsot. Egy kis hajó lehetett, de a lángok és a robbanás összetörték vonalait. Körötte itt–ott testek keringtek.

– A minisztérium mentette az embereit. Úgy volt, hogy még fel tudnak venni. Ha beugrom, kihalásznak – magyarázta a Politikus elővéve mobiltelefonját. Nyögve feltápászkodott, és a korlátra könyökölt. – Aztán nem bírtam ugrani. Képtelen voltam elengedni a korlátot. De már visszamászni se bírtam. És ők itt hagytak. – Lágyan elengedte a telefont, bele a vízbe.

– Ott lett volna a helyem – fejezte be, a roncsot bámulva.

– Ugyan már, jöjjön! – nyújtotta felé kezét a Katona, és talpra segítette. A Politikus zavartan nézett rájuk. Most először úgy tűnt, hogy látja is őket.

– Maguk kik? – kérdezte.

– Menekülők – válaszolt a Katona.

– Az jó.

Az Üzletasszony a korláthoz bicegett, és lenézett. – Maga tényleg le akart itt ugrani? – kérdezte hitetlenkedve. Valami felrobbant a pályaudvar környékén. Mind összerezzentek, majd másodpercekig elbűvölve nézték a kerekedő, zsíros gombafelhőt.

– Eh, mindegy már…– legyintett a Politikus. Szeme megakadt a Katonán. – Hol vannak a bajtársai? Hol vannak a speciális erők?

Az megvonta vállát és hátrébb lépett. – Én itt vagyok – válaszolt keserűen, kiköpve a földre.

– Ön viszont benne van a sűrűjében – lépett közel hozzá az Üzletasszony. A kezében szorongatott papírzsebkendőt időről időre a sebét takaró kötésre nyomta. –Tudnia kell, mi folyik itt.

A Politikus megvonta vállát, és az autóhoz sétált. A meleg motorháztetőre tette tenyerét, és felsóhajtott. – Csak benne voltam – szólt aztán hátra. – Egyébként pedig, ha a véleményemre kíváncsi, ez lázadás. Anarchia.

– Baromság! – csóválta fejét a Katona. – A népek egymást ölik, nem a kormányt. Átharapják a szomszédjuk torkát, minden ok nélkül.

Egy négyszögben álltak, az autó előtt. A folyó bal partján minden füstölgött és lángolt. A budai hegyek házai és zöldje még érintetlennek tűntek.

– Valami fertőzés lesz – javasolta  az Üzletasszony. Mintha minden határozottságot kiszívtak volna hangjából. – Biztos, hogy járvány…Pestis.

– Ezt csak az újságok írogatták – legyintet a Politikus. – Igazából kevés pestisest találtak, bár amellett, az elmúlt napokban mindenféle régi, furcsa betegség felütötte fejét – csóválta a fejét. Szeme megakadt a Tolvajon, aki eddig némán figyelte őket. A Katona követte pillantását.

– Neki van magyarázata – mondta hirtelen.

– Igen? És micsoda? – kérdezte az öregember.

– Az, hogy itt a világvége – válaszolt a Katona készségesen.

Elhallgattak, csak a távoli, ütemes döngő hang szűrődött közéjük pár lélegzetvételnyi ideig.

A Tolvaj törte meg a csendet. Órájára nézett, majd a hídra: –Talán szálljunk be az autóba.

Követték az utasítást, szótlanul, fáradtan. Elöl ült a Tolvaj és a Politikus, hátul az Üzletasszony a Katonával.

– Mire alapozza a véleményét? – kérdezte csöndesen a Politikus. A Tolvaj begyújtotta a motort. Pár pillanatig szemlélte a híd végét, ahogy szárazföld, átlagos út válik belőle. Aztán sóhajtott és a tükörbe bámult.

– Ide kellett jönnöm. Ne kérdezzék, miért. Tudtam, azt is, hogy maguk is itt lesznek, és találkozni fogunk. Mi négyen fejezzük be ezt itt – kibökött a szélvédőn túli világra.

A Katona arca elkomorodott. Lassan, nehezen engedte ki a levegőt, aztán megragadta az előtte ülő székét, és előrehajolt: – Micsodát? Miről beszél maga? – hangja elfúlt, aztán már csak a fejét csóválta. A Tolvaj oldalt fordult, a Politikus felé. – Nem tudom, mi ez – mondta csöndesen. Az öregember bólintott. Arca kifürkészhetetlen és feszült maradt. – Ma reggel arra ébredtem, hogy el kell indulnom, megkeresnem a másik hármat. Magukat…

A Politikus vékony, gacsos ujjai a műszerfalon doboltak. Mikor a Tolvaj befejezte, ő is abbahagyta.

– Azt hiszem, én értem – mondta lassan az öregember. Az autóban pár másodpercre mindenki visszatartotta a lélegzetét.

– A háború elkezdődött – bólintott a Tolvaj.

– Miről beszélnek maguk? – nyögte a Katona.

A Politikus hátrafordult: – Ő…– de nem fejezet be, hanem így folytatta: – A mennyek ostrom alatt állnak.

– Nem értem – rázta fejét az Üzletasszony: – Miféle vallásos szöveg ez? Itt lázadás van, a csőcselék tombol, meg a járvány, ami…

A Tolvaj feltartott kézzel elhallgatatta. A Politikus és a Katona merőn nézte őt, és nem szóltak közbe.

– Azt hiszem, tervei vannak velünk – mondta végül a Politikus elgondolkodva. – Csak még nem hozakodott elő vele.

– Szerintem inkább el kellene indulnunk – vágta rá a Katona, és előre mutatott. Szemközt alakok tűntek fel az út szélén, és ijesztő gyorsasággal közeledtek. Véres, toprongyos figurák voltak, legalább féltucat, kezükben vasrudakat, késeket és egyéb fegyvernek tűnő dolgokat lóbálva. 

– Törjünk át köztük! – nyögte az Üzletasszony. A Tolvaj azonban nem tett eleget a felszólításnak. A közeledő csoport ötven méterre lehetett. A Katona kiszállt, célzásra emelte fegyverét, és tüzelt. A fegyver belsejéből gyenge kattanás tört elő.

– Mi van? – nézett fel és ki rá a Politikus.

A Katona kirántotta a tárat, belelesett, és dühösen a földre dobta. – Kifogytam – válaszolt borúsan.

– Mi a terve? – fordult hirtelen a Tolvajhoz a Politikus: – Mondja el, hogy dönthessünk, elfogadjuk-e?

A sofőr talányosan nézte a közeledőket. – Szálljon be – szólt ki a fiatalembernek. Megvárta, míg a Katona visszaszáll, és becsapja maga mögött az ajtót.

– Szüksége van négy vezetőre. Négyre, kik elvégzik a végső munkát – mondta aztán a Tolvaj nyugodtan.

– Ezek lennénk mi? – hitetlenkedett az Üzletasszony. – Valami partizáncsapat vezetői? Ugyan…

A Politikus hirtelen közbevágott: – A Katona, a Háború – mondta eszmélve. – A hölgy – már elnézést – a Pestis – nézett a visszapillantó–tükörbe. – És én, a politikus: én leszek a Viszály. A Lény szolgái.

– Micsoda? – kérdezte dühösen a Katona.

– A Jelenések könyve…

A közeledő támadók arcán már kivehető volt a düh. Mintha kín torzította volna el vonásaikat. Felső ajkuk vicsorogva villantotta ki szilánkos fogsorukat.

– Az Apokalipszis négy lovasa… akik bevégzik – tette hozzá finoman a Tolvaj.

A Katona megütötte a Politikus székét: – Én elfogadom, csak indítson már!

– Igaza van. Én is, bármi legyen is ez – sürgette az Üzletasszony fáradtan.

A Politikus előre nézett, a feléjük rohanókra, majd megvonta vállát. – Rendben – mondta aztán keserűen. – Essünk túl rajta.

A Tolvaj ekkor gázt adott. A pár lépésnyire lévő támadók meglepetten torpantak meg, majd engedelmesen utat engedtek az autónak. Elsuhantak köztük, és egyre gyorsulva a felüljáró felé indultak.

– Nem mondta meg, én ki vagyok – biztatta az öregembert vidáman a Tolvaj, túlharsogva a motor bőgését. – Biztos vagyok benne, hogy maga már tudja…

Politikus szelíden nézett maga elé, ajkai motyogtak valamit.

– Álljon meg! – sikoltotta a nő hátulról. Az autó műszerfalán minden mutató megbolondult.

– Mit gondolt, hogy tudnánk ezt végigvinni így…? – nézett és fordult aztán hátra a sofőr. – …halandóként? – kiáltotta, de a kettős már nem őrá, hanem a feje felett és fölött látszódó útra figyelt.

– Ő a Halál – mondta ki most hangosabban a Politikus.

Előttük, az út felszínén arany ragyogás nyílt, melyet egy felrobbanó rakéta keltett. A felüljáró kezdődő íve megtört, és teljes szélességében leomlott. Szabad tér nyílt, és az autó beleszáguldott a füstbe és a porba, hogy pokoli lendülettel felröppenjen, majd aláhulljon a hirtelen jött mélységbe.

vége   

Kit hívnál a világvége közepén? Gondoltál már arra, amikor egy nagy esőben beszorultál autódba, hogy ez valami más lesz? Krízishelyzetben biztos kívántad már - omolna össze minden...Pynchonnnak van egy kitűnő novellája, Entrópia címmel, ami csupán sejteti az alábbi történet magvát. Én valahogy így képzelem el minden dolgok végét: a rendszer elemeinek fokozatos kikapcsolásával. Mint amikor lelövöd az alkalmazásokat a gépeden, majd lehajtod a laptop fedelét. Nem lesz villámlás, tűzeső és vértenger - minden nagyon egyszerűvé és unalmassá válik. Így persze bizonyos hétfő reggelek is apokaliptikus élményt adhatnak... 

Sötét hajnal

Éva arra riadt, hogy rezeg a telefonja. A feje mellett volt, az új, ismeretlen helyen, ahol aludt. Álmosan nyúlt érte, majd felült, megnézte kijelzőjét. Csak a férje. Kinyomta a hívást, aztán sokáig bámult maga elé a sötétben. A telefon órája reggel fél nyolcat mutatott. Kikászálódott a szerelmi párákat nedvedző ágyból, és az ablakhoz lépett.

Odakinn koromsötét volt a hajnal. Nem látszódtak sem az utak, sem a házak a halovány, derengő csillagfényben. Egy jármű fényszórója se mozgott odalenn, gyalogosokat pedig esély se volt látni e tompaságban.

Egy meleg kéz nehezedett vállára.

– Mi van? Miért keltél fel? – suttogta a férfi. – Gyere vissza.

Húzta volna, de a nő nem modult: – Nézd, milyen sötét van.

A másik erre megtorpant. – Tényleg – mondta. – Eső lesz.

– Látszódnak a csillagok.

– De alig. – Csöndbe álltak egymás mellett, két meztelen alak, a szerető és a bukott nő.

– Megint hívott – szólalt meg Éva. – Nem vettem fel.

– Azt hiszi, visszamész egy nap után hozzá? – ironizált férfi, majd a mosdóba ment, hosszan vizelt. Nem zárta be az ajtót. – Nohát, színtelen a pisim – kiáltott ki, mielőtt lehúzta a vécét. Éva az ágy lábához guggolt, megkereste bugyiját. Felhúzta, majd a férfi nagy, erős illatú ingjét vette még magára, és kisétált a konyhába. – Miért nem világosodik odakinn? – kérdezte a hűtőben kotorászótól.

– Nem tudom – jött a válasz. – Talán van most valami meteorológiai dolog. Nézd meg a neten.

Éva szétszedte a kávéfőzőt, és kitisztította a csap alatt. – Furcsa – mondta közben. – Mintha a víz…– nem tudta megfogalmazni. A férfi épp kenyeret szelt, letette, odalépett, a csap alá dugta kézfejét.

– Aha – nézett Évára –. nem tűnik nedvesnek. – A nő megvonta vállát, majd kinyitotta a kávé dobozát. – Ez régi? – kérdezte nyugtalanul. – Nincs semmi illata.

A férfi megvonta vállát: – Tegnap vettem – mondta, majd felszisszent.

– Mi van? – kérdezte Éva.

– A margarin – mutatta is:  a doboz alján sárga tócsa lötyögött.

– Rossz a hűtőd – mondta Éva.

– A margarin akkor sem nézhetne így ki – magyarázta a férfi. A nő feletette a zöld színnel égő gázrózsára a kávét, és visszament a szobába. Meggyújtott két lámpát, de a sötétség így sem oszlott. Az égők mintha csak egy-másfél méteres gömbben világítottak volna, távolabb csupán sárga derengés jutott. Éva megborzongott, és magára terítette a takarót: – Te nem fázol? – kérdezte kiabálva, mivel a másik még a konyhában molyolt.

– Á, nem. Sőt, nem érzek semmit – jött zavart nevetéssel a válasz. Aztán a férfi bejött, és mutatta is, mire gondol.

– Nézd…

Megvágta ujja begyét. Vékony kis seb volt, a tompa fényben alig látszott.

– Jaj, kötözd be – mondta Éva.

– Nem, nézd – utasította a férfi. Megrázta ujját. Szürke valami szitált a sebből. – A vérem – magyarázta a férfi. Éva ránézett. Szeretője arcában egy új, idegen vonást fedezett fel – valamiféle tompaságot. De ő maga is úgy érezte, fölösleges a jelenséggel foglalkoznia – helyette felkapott egy papírzsebkendőt, és a férfinak adta: – Kötözd be – kérte.

Az visszament a konyhába. Nagy, esetlen gumipapucsot hordott a lakásban, amit a nő mindig utált. Ahogy járt, cuppogó hangot adott, ki, mintha béka ugrálna a kőpadlón. Most azonban hangtalan volt.

– Mi van a papucsoddal? – kérdezte Éva kiabálva. – Olajba léptél?

Nem jött válasz, a nő lehuppant az ágyra. A bal felére, amely mindig felnyikordult, ha ránehezedtek, vagy ha szenvedélyük súlypontja oda esett. Most nem adott ki hangot. Éva pár pillanatig fülelt, majd összeszedte bátorságát, és összecsapta tenyerét. Tompa, alig hallható csattanás volt a válasz. A nő még egyszer megpróbálta, úgy, hogy karjai beleremegtek. A hang jottányit sem erősödött.

Éva erre felpattant, és kisietett a konyhába. A kávé még nem volt kész. Ahogy felemelte a főző tetejét, érezte, a fém még csak nem is meleg.

– Valami baj van – mondta a konyhaasztalnál ülő férfinek. – Valami történik.

A másik még mindig a kezét vizslatta, közben beleharapott kenyerébe. – Ennek a lekvárnak semmi íze – jelentette ki alig hallhatóan, majd a nőre nézett. Tekintetében nem volt érdeklődés vagy szeretet.

– Megnézem a tévét – bólintott Éva, és a nappaliba ment. Nehezére esett a járás.

Felkapta a készülék távirányítóját, közben bekapcsolt még egy lámpát. A fénybúra alatt pár megszürkült kaktusz magasodott. Éva sokáig nézte valaha zöld tömbjüket, aztán a villódzó képernyő felé fordult. Nem volt hang. Hiába adott rá a nyomógombbal, semmi nem jutott el füléig. Egy bemondó ült a szürke, kopott színű stúdióban. A férfin atléta volt, haja kócosan hullt szemébe. Ám nem ez volt a legfurcsább rajta. Évának közelebb kellett mennie a képernyőhöz, hogy jobban lássa. A bemondó bal füle és szemöldöke hiányzott. Amíg Éva bámulta, lassan, csomókban hullani kezdett haja is, magától, minta egy láthatatlan borbély borotválná. A nő felnyögött, és ekkor a képernyő elsötétült. Éva körbefordult, mert most már érezte, minden változik. A lámpák fénye gyengült, a levegő pedig melegedett, jobban mondva már nem volt hűvös, testhőmérsékletűvé vált. A nő ledobta magáról a takarót, és kikiabált a konyhába – azonban hang nem jött ki a száján. Riadtan odakapta kezét, de ajkaival nem volt semmi gond. Ahogy elindult, úgy érezte, lábaiba ólomnehezékeket varrtak. Csak lassan, botorkálva jutott előre. A küszöbön állva aztán megtorpant, és némán felsikoltott.

A férfi az asztalnál a karját szeletelte. Csuklóból levágott kézfeje ott hevert a lekvároskenyér mellett, két másik húscikkely társaságában. Csonkjából vér nem, csupán szürkés por ömlött.

Ahogy közömbösen felnézett a nőre, látszott, nem érez fájdalmat. Aztán leesett az orra, mire Éva megfordult, és menekülni kezdett.

A lakás színes falai szürkévé váltak körülötte. A bolyhos szőnyeg kemény felületté merevült. A dolgok elvesztették rücskös, kidomborodó, íves vonalaikat. De amint lerogyott az ágyra, már nem is érzett maga alatt semmit. Kutató kezei, melyek mind merevebbek lettek, épp hogy meg tudták fogni a mobiltelefonját. Aztán ujjai egyetlen tömbbe olvadtak össze. A szekrény a fal részévé vált. A mennyezeti lámpa vékony fonallá sodródott. A sarokban álló nagy váza pedig összegömbölyödött, mint egy macska. Éva még érezte, hogy combja közt iszonyatos vonzalom támad. Ahogy lenézett, láthatta is, hogy mint egy sellő farka, lábai egy testrésszé egyesülnek.

Kacsszerű hajdani kezének hegyével még be tudta nyomni a telefonon a legutóbbi szám újrahívását.  A mobil felvillant – valami csoda folytán működött.

Éva a férjét hívta. Tudta, hogy bár minden szürkévé, simává és közömbössé vált körötte, a másikat még el fogja érni. Közben szája beleolvadt arcába, szemének gödrét hússzerű dolog kezdte kitölteni – ám ekkor a vonal túlsó felén Ádám felvette.

Aztán véget ért a világ.

vége

A lényeg a tömörítés. Szikárság, pontosság. És ismétlés. Ezeket a stílusjegyeket kedvelem. Az alábbi írásban nagyjából pontosan megvannak, de még az élvezhetőségen innen. Nincs kedvem megírni a világ legrövidebb horrortörténetét (ami persze egy "!" lenne..:)), sem horror egyperceseket gyártani. Az ötlet és a sztori teret kér, hogy éljen, lélegezzen. Úgy vettem észre, három oldal alatt megfullad. A regény viszont már olyan nagy, sík területet követel, amit még mindig fárasztónak tartok bejárni.

Éjjeli ügyelet

Agyag hol a combjából patakzó vért, hol a dokit nézte.

– Meg fogok halni? – kérdezte feltűnően nyugodtan, szinte közömbösen.

– Dehogy fog – morogta a fiatal orvos, miközben a sebben turkált egy fogóval. Aztán a mellette álló tehetetlen nővérre pillantott: – A francba. Nincs meg. Nincs meg a golyó. – Az M. utcai kórház baleseti sebészetén voltak. Hajnali két óra tájt járt az idő.

– Hogy történt? – kérdezte a nővér, mikor látta, hogy Agyag távolodik.

– Fegyvert tisztítottam. Elsült – motyogta az lila szájjal.

– Ilyenkor? – bukott ki a doktorból, de nem várt választ, helyette új fogót vett a tálcáról.

– Értesítenünk kell…– folytatta volna a lány, de a nagydarab férfi kinyúlt, megfogta kezét: – Kérem, ne. Nem szükséges.

Három nagy értékű bankjegy maradt a nővérnél. Agyag már nem is figyelte további sorsukat. Ennyi elég kellett hogy legyen. Ismerte az orvosok és a nővérek fizetését. Nem látta, hogy kettős, kik a vérrel összemocskolt ágya mellett ügyködnek, gyors pillantást váltanak. A doktor biccentett, mire a nővér kiment.

– Ne szóljanak senkinek...– kérte még Agyag. Eltelt valamennyi idő, talán évszázadok.

– Tudja valaki, hogy itt van? – kérdezte aztán a doktor, miközben egy csővel elszívta a vért a seb tetejéről.

– Nem – mélázott Agyag. Hirtelen minden szürke lett, aztán tompa és selymes. A doktor érintése sérült combján olyan volt, mintha egér motozna bőrén. Balra nézett, és még látta, hogy a nővér ellép az infúziós palacktól.

– Mit adtak be nekem? – hörögte a fekvő, de úgy tűnt, hangja nagy csomó vatta mögül szólt. Egyik zöld ruhás se válaszolt. A nővér a fali telefonkészülékhez lebegett.

Agyagra ekkor rázuhant a sötétség.

Hideg, szomorú helyen ébredt. Egyetlen neon világította meg, mely egy kávéscsészékkel, szikékkel és kitöltetlen nyomtatványokkal zsúfolt asztal felett égett. 

Agyag megemelte bal majd jobb karját. Aztán fél könyékre támaszkodva felült. Bőre alatt hideg fémet érzett.

– Hol vagyok? – nyögte. Kiszáradt szájában nehezen forgott a nyelve. A levegő hűvös volt és édeskés hipószagú. Ahogy körbenézett, megértette, miért.

A boncteremben volt. Balra tőle, az ajtón túl ott sorjáztak a hűtőtepsik. A fal előtt letakart hordágyon egy test hiányolta a lelkét.

– Jézusom – sóhajtott Agyag, és lenézett a combjára. A melegítőnadrágot levágták bal lábáról. Sebében alvadt vér sötétlett.

– Nem néz ki túl jól – szólalt meg az idegen. Lassan beszélt, öreg, halk hangon. Agyag azon kapta magát, hogy akaratlanul is felé fordul.

– Ki maga? – kérdezte. – Orvos? Vagy valami halottkém?

– Úgy érzi, meghalt? – Az árnyék elindult felé, és fénybe lépett.

Fekete öltönyös, középkorú, jellegtelen arcú férfi volt. Még a nyakkendője is fekete volt, csomójában apró kő csillogott.

– Maga néz ki úgy, mint egy gyászhuszár. – Agyag próbált röhögni a saját viccén, de mintha hat liter víz szorult volna tüdejébe.

– Az lehet – ismerte el a férfi, és elegáns ezüst cigarettatárcát vett elő. – Kér? – kínálta a sebesült felé, de az csak fejét rázta, majd hunyorogva nézte, ahogy rágyújt. Csupa izom teste tehetetlen pózba dermedt, hiba próbálgatta magát, moccanni se írt. – Lehet itt dohányozni? – kérdezte aztán, csak hogy megtörje a csendet. A férfi felelt volna, de ekkor nyílt az ajtó, és belépett a fiatal orvos. Mikor észrevette, hogy Agyag eszméleténél van, vissza akart húzódni.

– Hé, dokikám! – szólt rá a fekvő. – Mit adtak be maguk nekem? Nem érzem a testem…

Az orvos kényszeredetten közelebb lépett, és egy gyors pillantást vetett a sebre, majd az idegenre: – A műtét mellékhatása lehet – vonta meg vállát.

– Milyen műtét? A seb még nyitott…itt fekszem a hullák közt…miről beszél? – Agyag érezte, hogy a dühvel visszatér belé az élet. Legszívesebben szétmorzsolta volna ezt a mitugrászt, de jelen helyzetben erre nem volt remény.

– Fent nincs hely. Egy kicsit bírja ki – monda az orvos, de már az öltönyöst nézte. Az mozdulatlanul figyelte a párbeszédet, most zsebéből fényes csattal összefogott pénzt húzott elő, és az orvos felé nyújtotta: – Nincs semmi fertőzése, ugye? HIV, hepatitis, Lyme? – kérdezte öreg hangján. Az orvos elvette a pénzt, megrázta fejét, és ekkor megszólalt a csipogója. Lerántotta az övéről, rápillantott. – Hív a kötelesség – jelentette ki hátrálva. – Akkor én most magukra hagyom az urakat – tette még hozzá, és kisietett.

Agyag értetlenül nézte a záródó ajtót, majd elkáromkodta magát: – Mire célzott ezzel? – fordította fejét az öltönyös felé. Nyakizmai recsegtek-ropogtak az erőfeszítéstől. – Talán te valami perverz, meleg állat vagy? – kérdezte egyre ingerültebben. – Ha közelebb jössz, átharapom a torkod.

Az öltönyös ekkor elmosolyodott, és megcsóválta fejét: – Nahát. Ezt én terveztem. –Szemfogai lehetetlenül hosszúnak és hegyesnek tűntek a gyér fényben. Agyag esetlenül pislogott, és ha lehet, még sápadtabb lett: – Mi van?

– Tudod, van egy egyezségünk a mentősökkel, tűzoltókkal, rendőrökkel és az éjszakában dolgozó orvosokkal – kezdte az idegen, és lassan megindult Agyag ágya körül, mint egy éhes farkas. – Ha úgy adódik, szólnak nekünk. És némi pénzért diszkréten elfordulnak, míg mi könnyítünk az áldozat szenvedésein. Többnyire olyan esetekhez hívnak, ahol már úgyis mindegy. Így mindenki jól jár. A nyálamban érzéstelenítő és fájdalomcsillapító van, bár azt hiszem, te kaptál valamennyi nyugtatót. – Megállt, leejtette a cigarettát, és rátaposott. – Ettől persze másnapos leszek, de ez van.

– Mi? – böffentette Agyag, miközben a folyosóról erősödő zajokra is fülelt. Úgy tűnt, segítség érkezhet. – Ki vagy te egyáltalán, ember?

Az öltönyös mélyen meghajolt, majd kiegyenesedve Agyag szemébe nézett, és így szólt: – Én a Psalmus klán sarja vagyok, hatodik Emporio a Vojniczh nemzetségből. Harcoltam Rákóczi mellett, és Kossuth futárja voltam. Megjártam az olasz frontot és a Don kanyart, de most már békében élek köztetek, ahogy a többiek is. Örülök, hogy…

Felpattant az ajtó, és két megtermett, bőrkabátos férfi lépett be rajta, maguk előtt tolva a fiatal orvost. – Mutasd a testét…– kiabálta az egyik vöröslő fejjel, de ekkor észrevette Agyagot.– Á, itt vagy! – szegezte rá hurkaujját. Másik keze eltűnt a kabátja alatt.

– Várj, várj, visszaadom az összes pénzt! – kezdte volna a sebesült, ám ekkor már egy pisztoly csövébe tekintett.

A másik férfi a fal mellé lódította az orvost, aki feldagadt száját tapogatva összegörnyedt. – Itt maradsz! – dörrent rá a felette tornyosuló, kinek kezében egy kés csillogott. Gyors pillantást vetett Agyagra, majd így szólt a pisztolyos társáshoz: – Lődd le, már félig úgyis halott.

A fegyveres erre eszmélt, és csodálkozva körbenézett: – Tényleg, mit keres itt, ha még él? – motyogta, majd a sebesülthez lépett, és meglökte vállát. Agyag esetlenül elterült a hideg fémasztalon. – No, hol a pénz? Könnyíts a lelkeden…– suttogta a pisztolyos.

– Figyeljetek, elmondom, de van még itt valaki. Nagyon veszélyesnek…– kezdte volna a fekvő, ám ekkor a pisztoly suhanó célzótüskéje vékony csíkban felszakította arca bal felét. Az ütés ívét a fémasztal pereme akasztotta meg.

– Kérdeztem valamit – mondta a bőrdzsekis türelmesen. Agyag vére lassan csorogni kezdett, mire a sötétből horkantó hang szűrődött a négyes felé.

– Mi volt ez? – fordult a pisztolyos felé a másik bőrdzsekis. A doktor ezt felhasználva gyorsan kisurrant az ajtón.

– Nem tudom – kezdte a pisztolyos. – Mintha állna ott valaki a sarokban.

Most már mind a ketten arrafelé néztek, míg Agyag tehetetlenül bámulta a sötét plafont. Hirtelen egy árny suhant el odafenn, majd valaki felsikoltott. Meleg folyadék fröccsent a sebesült arcába, aki ösztönösen felnyúlt, és letörölte.

– Gyere, te mocsok! – kiabálta egy hang, mire Agyag újra felküzdötte magát, és oldalt fordult. Fekvőhelye előtt sötét tömeg vonaglott, tőle nem messze letépett kezében ott csillogott a pisztoly.

A késes fickó az ajtó előtt térdelt, és nem volt feje. Nyakából, mint szökőkútból spriccelt a vére, és az öltönyös fölé tartotta száját, úgy nyeldekelte.

– Jézusom – suttogta Agyag.

Mikor a vérzés elállt, a test eldőlt, az idegen pedig visszasétált Agyaghoz. Vérfoltos arcát ingujjába törölte. Másik kezében lóbált valamit, amit hirtelen a sarokba vágott. – Hát, ez váratlan volt – mondta elégedetten.

– Azt hiszem, tartozom neked – köszörülte meg torkát a sebesült. A férfi merőn nézte őt pár másodpercig: – Látom, kezd enyhülni a nyugtató hatása – mondta aztán. Lábával türelmetlenül toccsantott egy vértócsában. – Igazából az a baj, hogy láttad ezt, és…– nem fejezte be, de Agyag megértette.

– Nincs más lehetőség? – kérdezte reménykedve, miközben teljesen felült, és borzongva mély levegőt vett. – Tudod, a filmekben van az, hogy az illetőt átváltoztatják egy ilyen harapással…

Nem fejezhette be, mert az öltönyös suhintott egyet karjával, mire Agyag torkán egy új száj nyílt. Odakapta kezét, de a vért nem tarthatta vissza. Megingott, és ledőlt az ágyról, egyenesen a hullára. Mikorra földet ért, visszatért hozzá a sötétség.

– Nincs – vont vállat a vámpír.    

vége