Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2018. március 19. 20:21 - Valmont

Száz év együtt

azazel.jpg

Ezt a történetet loptam, egész pontosan egy barátom mesélte még a főiskolán, hogy van egy Moldova írás, melyben egy lány és egy fiú búcsúzkodik a peronon, aztán az utolsó előtti pillanatban bemondják, hogy a vonat egy órán át még az állomáson rostokol, ami után a szerelmesek nem tudnak mit kezdeni egymással. Ugyanez az alapötlet egyébként már felbukkant Kosztolányinál is (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása; Éjfél/Kísértethistóriák, Maecenas 1987 - az első horrorkönyvem!), aki egy sírból visszatérő leány kapcsán írja meg, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni a boldogsággal és az idővel, ha e kettő hirtelen rendelkezésünkre áll. Egyébként pedig vissza akartam térni az Istent megkérdőjelező, ellene lázadó cselekvőhöz, aminek ábrázolását ebben az írásban - az elmúlt tizenkét hónap egyik legjobbjában - kezdtem el.

 

Azazel bizonyítása

 

A légkörbe érve felizzott teste. A Legnagyobb éles tekintetére emlékeztette őt a fájdalom. Pörgött-forgott zuhantában, és még csak nem is sejtette, hol lesz a vég. Egy örökkévalóságnak tűnt az út lefelé. Annál is inkább, mert tudta jól, vissza nem vezet ösvény. Szárnyak nélkül az idők végezetéig a bolygó gravitációjának foglya marad. Ha néha oldalt vagy felpillantott, láthatta a többieket. Sárga csóvák, izzó csíkok a haragoskék horizonton. Keleten ott ragyogott a legfényesebb, vezetőjük, bukásuk okozója, a Fényhozó. Bár ekkor még hallhatták volna egymás tudatát – inkább bezárták gondolataikat elméjük börtönébe. A vereség sokkja, a szégyen és a rettenet a jövőtől némaságra ítélte őket. És ott volt még a dac is, mert ha egymáshoz beszélnének, hallaná Ő is, ki bírájuk lett a harc végeztével. Ki letépte szárnyukat, és kinek parancsára társaik a mélybe lökték őket. Hallaná a kétségbeesés szólamait, a megtört lelkek sikolyait, a reménytelenség dalait. Ezt pedig nem akarták, mert még a bukásban is kitartott bennük az a lázadó hév, ami ide juttatta őket. Aztán hirtelen jött a becsapódás.

 

Az utolsó percek voltak a legkeservesebbek. A halál előtti száznyolcvan vagy négyszázhúsz másodpernyi bizonyosság, hogy itt a vég, a megmásíthatatlan elszakító, feloszlató, megszüntető akarat. Zsákutcába kerültek, és üldözőik lépte, kárörvendő röhögésük mind közelebbről visszhangzott. A fiú fogta a lány kezét – egymással szemben térdeltek –, és hangosan, zihálva sírt. A lány néma maradt, talán mert tudta, rá sokkal rosszabb dolgok várnak a halál előtt. Nézte szerelme arcát, nem szólt, majd szoknyája ráncai közül vastag pengéjű, életlen kést vett elő. – Tedd meg – kérte. – Inkább te, mint ők. – Szeme sötéten és elszántan csillogott, olyan volt, mintha a petróleumlámpa összes sárga fényét összegyűjtötte volna. Akkor már órák óta menekültek, azóta, hogy a katonák megtalálták a bánya második szintjén, a pihenőben lévő rejtekhelyet. Harminc vagy negyven falusi bújt itt el, jobbára nők, gyerekek, néhány férfi, aki már nem tudott kimenni az erdőre a többiekkel. A katonák nesztelenül siklottak elő a felvilágba vezető ferde vágatból, nem szóltak, csak nekiestek annak, akit értek. Tussal, szuronnyal, kézzel. A fiú és a lány egy lefelé nyújtózkodó járat szélén ült, így el tudtak futni. Talán mások is megmenekültek. Ők mindenesetre rohantak, bele a mélységbe. Hátuk mögött hallották a lövéseket, az asszonyok könyörgő sikolyait, ám mindez gyorsan beleveszett a sötétségbe. Eleinte meggyújtották a lámpát, később a közeledő hangok, az idegen fény alapján tájékozódtak – vagyis az ellenkező irányba mentek, mindig tartva a távot az üldözők, és maguk közt, mindig csak lefelé. De a járat végül az elképzelhetetlen sötétségben véget ért. Jobban mondva egy kútfélébe torkollott, az zárta le útjukat. Ennek szélén roskadt le hát a fiú és a lány, fényt csiholtak, majd várták, hogy az idegen, torz nyelven kiabáló részeg férfiak ideérjenek. És ekkor vette elő a lány a kést.

 

Becsapódott. Teste átszakította a földet, az agyagot, a követ, vízereken és lerakódásokon törte át magát, mint olvadt ólom, vágott utat a bolygó testébe mind lejjebb és lejjebb, ki tudja mennyi ideig, míg végül megállapodott az izzó magma felső rétegében, beágyazódva, akár tüske hegye a hús vörösébe. Aztán jött az eszmélet és az elmélkedés ideje. Tudta, hogy ez a büntetése része. Hogy el kell mélyednie saját tudatának őrjítő magányában. Hamar rájött ugyanis, hogy száműzött társaival megszakadt minden kapcsolata. Próbált kinyúlni feléjük gondolatival, de csak az ürességet találta. Egy irányba szólhatott: felfelé – ám oda nem akart mondani semmit. Jól tudta, mit vár el tőle Ő. A bocsánatkérést. Az egész azért van. Sajgó lapockája, mely a szárnyak hiányától oly idegen most, a többiek némasága, a sziklakürtő mélye, amiben – mint magzat a vízbe –, beágyazódott teste a lágy, ragacsos lávába – mindez arra szolgál, hogy idővel megtörje őt, elismerje a bukás és a büntetés igazságosságát, azt, hogy a harc hiábavaló, azt, hogy az új kedvenc, az ember többet ér az Örökkévalók bármely rendjénél. De ő néma maradt.

 

– Nem vagyok rá képes – mondta a fiú, és kiütötte a lány kezéből a kést, majd átkarolta. – Bárcsak örökre együtt lehetnénk – suttogta fülébe. Érezte, a vékony kis test remeg karjai közt. – Bárcsak így maradhatnánk, egymásnak, egyedül az idők végezetéig – suttogta a fiú, és közben a járat túlsó végét leste a lány válla fölött, ahol valami moccanás riasztotta meg a gomolygó feketeséget. – Szeretlek – mondta még –, és mindig is szereti foglak, tiszta szívemből, jobban, mint az életemet. Nem tudok ártani neked, kérem, értsd meg, nem tudom megtenni – eltartotta magától a lányt, hogy arcába nézhessen. A másik még mindig nem sírt. Most már mind a ketten hallották az óvatosan közeledő lépteket. – Bocsáss meg – suttogta a fiú. A lány nem válaszolt, tekintetük egybekapcsolódott, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy tényleg csak ők vannak a világon, egyedül egymásnak, az idő végezetéig. Ekkor egy kéz a lány hajába markolt, és hátrarántotta fejét.

 

Eltelt ezer és ezer év, aztán egy ócska trükkel kívül helyezték őt az időn, és még egymilliárd év pergett le, de ez sem törte meg. Minden másodpercben, minden tudatlüktetéssel azt sugározta, hogy az ember semmi, egy tévedés, ostoba kísérlet, és továbbra is az Elsők a legfontosabbak, a Nagy Öregek, akik már itt voltak a mindenség kezdete után – és itt lesznek a végénél is. Ez a vélemény, e makacs ellenállás persze nem talált kedvező fogadtatásra – így fogsága tovább folytatódott. Visszakerült a valós időbe, ahol azonnal megérezte a rezgéseket maga felett. Valakik ügyködtek a földben. Iszonyatos messzeségben voltak, valahol odafenn – de közeledtek hozzá, befúrták magukat a kéregbe, megtalálták zuhanásának kürtőjét, és ezen át létük leszűrődött hozzá annyira, hogy hallhatta a gondolataikat, szavaikat. Először azt hitte, hogy társai azok, kiszabadultak a rabságból, és most utána kutatnak, hogy együtt folytassák a háborút. De mikor megérezte, miről beszélnek e lények, mire vágynak, mire gondolnak, kihunyt benne a remény. A férgek motoztak a földben. Szenet kerestek, hogy télen ne fázzanak, és hogy fűthessék gépeiket. A pénzről beszéltek, az asszonyok melléről és faráról, a disznóról, a szalonnáról, a hidegről, a melegről, a főnökről és a munkatársról, a háborúról és a békéről, a pálinkáról és a kenyérről. Unalmas és ostoba volt minden megnyilvánulásuk, de hát mit várhatnánk tőlük, akik a legnagyobb tévedésnek bizonyultak a teremtésben. És e tévedést mindenki érti és látja, egyedül Ő nem ismeri el. Aztán hirtelen meghallott két új hangot, és ez felkeltette kíváncsiságát.

 

A fiú nem tudott védekezni, mert nem tudott felállni, mert egy bakancsos láb eltalálta arcát, kitörve jó pár fogát. A földre került, kúszni kezdett, ekkor kezére tiportak, valaki combjába döfött. Felüvöltött, ellökte a támadót, és kihúzta magából a fémet. Sötét, nagydarab alakok keringtek fekvő teste körül, három másik a lánnyal küszködött, aki már a földön volt. Előtte pár másodperccel korábban egy éles penge átvágta a hasfalát, a kiomló belekbe erős kéz markolt, az idegen nevetve kihúzta a lányból a zsigereket, arrébb lökte, mellé a lányt, hassal a földre, és már rajta is volt, miközben furcsa nyelvén részegen bizonygatta a többieknek: így több hely lesz benne. A fiú tápászkodni akart, de ismét fejbe rúgták, amitől elejtette a szuronyt. Négykézlábra esett. Érezte, hogy hátrarántják a fejét, ahogy az előbb a lányét, és érezte a penge fémét torkán, majd a húsába és a gégéje porcogóiba mélyedő hideget. Ekkor gyilkosai az arcába pillantottak, és mélységes zavar lett úrrá rajtuk. A fiú pedig utoljára még a lányra tudott nézni, aki a földön feküdt, az ütemes döfködés ritmusára ringott feje, és látta rajta azt, amit ő is érzett. Aztán meglökték testét, és belezuhant a mélységbe.

 

Egy megtört, összeroncsolt test és lélek hullt alá a magasból. Mellette ért földöt. Már halott, de még vannak benne emlékszilánkok, meg tudta vizsgálni őt. Csupa veszteség, gyász és fájdalom. Csupa fogadkozás. Csupa szerelem. Mindez hirtelen egy ötletet sugallt neki, olyan lehetőséget, amivel a végére járhat a legfőbb kérdésnek. Ezt üzente hát felfelé: „Tegyünk egy próbát, Uram. Hozzád szólok, halld szavam, megtöröm a csöndet, mert alkut ajánlok. Adj neki és a másiknak különidőt. Ragadd ki őket a teremtés rendjéből, ahogy tetted velem is, és adj nekik elég időt, ezer évet vagy csak százat, és lássuk, meddig bírják együtt, meddig bírja az ember a leginkább szeretett lénnyel és önmagával, meddig tűr, meddig viseli el saját tökéletlenségét. Én milliárd évig voltam elmémbe zárva, és még itt vagyok. Fogadok, hogy teremtényeid a száz év letelte előtt könyörögni fognak a halálért. Ha nem, ha az ember érzései kitartanak, és kettejük köteléke erősebb, mint gondolom, akkor Uram, fogadom, hogy bocsánatot kérek tőled a lázadásomért.”

 

Körben az áthatolhatatlan szikla sötétje. Fejük felett, az elérhetetlen magasban lebegő petróleumlámpa sárga fényköre. Ez a kettő határolta világukat, egy tíz méter átmérőjű, kör alakú teret, mely nyomokban emlékeztetett a bányajáratra. De mégse az volt. Azonnal és pontosan tudták, hogy valami isteni jóság kiragadta őket az életből és a halálból. Minden a csodáról árulkodott. A levegő állandó, kedves melege. A gyomor üressége, mely nem volt teher. A szomjúság soha meg nem érkező kínja. Könnyűnek és kipihentnek, örökké fiatalnak érezték a testüket, még később, évek, évtizedek elteltével is. És később, amikor ártani akartak e sosem ráncosodó, sosem betegeskedő, sosem fáradó, alvást nem igénylő testnek, rá kellett jönniük, hogy bizonyos értelemben halhatatlanok. A húst nem tudták fogukkal se megsebezni. A járat köves alja nem törte össze koponyájukat, ujjaik nem voltak képesek kinyomni a lágy szemgolyót sem. Tökéletes sebezhetetlenségük mellé a lány terméketlensége, vérzésének elmaradása, a fiú magtalansága társult. Ó, igen, erre hamar rájöttek, mert természetesen ezzel kezdték, és még nagyon sokáig elfoglalták vele magukat, olyan sokáig, hogy megcsináltak mindenféle lehetőséget ezekkel a testekkel, mindent, amit csak párosodó emberi lény valaha kitalált, és amikor végeztek, újra kezdték, még akkor is alig telt el csak pár év.

 

Látta őket. Az elméjében megjelent a kettős képe, és a hely ahol voltak. A Fényességes akarta, hogy lássa fogadásuk minden egyes pillanatát. Tudta az időt is, hogy mennyi telt már el. És eleinte – be kellett, hogy vallja önmagának – azt gondolta, veszíteni fog. Száz év annyira nem is sok idő. És e kettő oly szenvedéllyel és oly őszintén ragaszkodott egymáshoz, hogy megingott a hite abban, amit a Fényhozó tanított nekik a gyalázatos emberi természetről. Szerették egymást, és meg akarták ismerni a másikat, meg akarták tapasztalni minden egyes gondolatát és érzését. Idejük volt rá. Csak idejük volt, semmi más.

 

Volt egyfajta mohóság bennük eleinte, amiatt, hogy nem tudták, meddig tart e csodás állapot, és mikor kerülnek vissza a valóságba, gyilkosaik karjaiba. Ezért mindent és azonnal meg akartak élni. Később rájöttek, hogy ez hiba volt. Hajszolták nemcsak a testiséget, az érzelmeket is. Eljátszották például, hogy gyerekük születik. Ez a harmadik év végén történt. A lány hosszú ideig babusgatta lapos hasát, majd nyögött a fájdalomtól, ahogy a nagynénjénél látta, ki tudja már mikor, hogy végül a fiú ott tartsa kezében közös, láthatatlan teremtményüket. A gyereket fel is kellett nevelni – három évig csinálták is ezt őrült kötelességtudattal, monomániásan szidva, olykor el is fenekelve a képzeletbeli fiút vagy kislány, mikor mi volt. Aztán ráuntak az esti mesére, a tanítgatására, és egy reggel a gyerek eltűnt. Helyette kitaláltak más játékot. Felfedezők voltak ismeretlen vidéken, urak egy kastélyban, szerelmesek a középkorban – töredékes iskolai műveltségüket és mozis élményeiket hívták segítségül, hogy fantáziavilágot teremtsenek a tíz méteres, sárga fényű térben, ahol a talaj minden egyes szemcséjét ismerték már. Jó sokáig kitartott ez is, tovább, mint a szex.

 

Aztán meglátta a jeleket, amik megnyugtatták. Mind több nap telt el szótlanul. Mind többször feküdtek csak a földön, elfordulva a másiktól, magukban dünnyögve. Ezek már nem is összeveszések voltak, a viharos vitákon és veszekedéseken már túl voltak. A huszonvalahányadik év végén jártak, és az egész dolog valami letargiába süllyedt. Persze igazságtalanság volt egy ilyen üres, ingerek és élmények nélküli helyre zárni őket, de ugye mindketten azt kívánták haláluk előtt, bárcsak még sokkal több idejük lett volna egymásra. Hát most megkapták. Ám mégis – szinte megsajnálta őket. A bukásuk kódolva volt a természetükben, nem tehettek róla, de minden lélegzetvételük a Fényhozó igazát bizonyította. Az ember érdemtelen a létre.

 

Nem tudhatták, de már több mint harminc év telt el, amikor először igazán meggyűlölték egymást. Valami apróságon kezdődött a dolog, talán, hogy ki találjon ki egy újabb képzeletbeli világot, vagy valamelyik távoli rokon egy jelentéktelen cselekedetének emlékén vesztek össze, de a lényeg, hogy olyan erősen és mélyen megsebezték egymást, hogy hónapokig nem szóltak a másokhoz. A gyűlölet arra ösztökélte őket, hogy tudomást se vegyenek a másikról. A harag elszigetelte lényüket. Mindez egészen a megjósolható kibékülésig tartott, mely érzelmek felszakadásához vezetett és vad, őrjöngő testiséggel járt együtt. Végre bevallhatták hát, hogy menyire hiányzott a másik, és hogy menyire jó ez az újból felépült szeretet, de közben, a tudatuk mélyén már ott lapult az árulás, mert valójában mind a ketten alig várták, hogy ismét összeveszhessenek, és ez a dinamizmus, és a folyamatos váltakozás egyfajta droggá vált számukra, ami – elszórakoztatva őket – kitartott ismét pár évig.

 

Érdekes, hogy pont a diadal előtt érezte a legnagyobb veszélyben magát, akkor, amikor az egész a végéhez közeledett. A negyvenkettedik évben jártak. Talán ez valami bűvös szám, ennyire van kalibrálva az ember tűrőképessége. Ami megtévesztette, az az volt, hogy az emberpár akkor már hetek, hónapok óta szeretetben és harmóniában élt együtt – civakodás, harag vagy rossz szó nélkül. Mintha a kezdeti időszakban lettek volna, de annak vad és őrjöngő boldogsága nélkül. Béke és nyugalom sugárzott belőlük, ettől megingott, mert ahogy elnézte őket, gyengéd pillantásukat, kimért érintésüket, arra gondolt, hogy ez a fajta nyugodt erő, ez az ősi, emberen túli érzelem, amit a fentiek a szférák harmóniájának neveznek, ez kitart köztük akár ezer évig is. Persze tévedett. Mindez csak álca volt, mert az embernél nincs jobb színész a teremtésben.

 

Nem tudhatták, de hetek, hónapok óta ugyanazt fontolgatták, ugyanazon járt az eszük. Már nem volt, ami visszatartsa őket, mert úgy érezték, ha még maradniuk kell e helyen, akkor önmagukat adják fel. Feloldódnak a másikban, a fényben, a padlóban, a sötétségben. Úgy vélték, hogy az itteni lét folytatásánál minden jobb. És mind a ketten eljutottak ahhoz a gondolthoz, külön-külön de nagyjából egyszerre rájöttek arra, hogy ennél az életnél, ami ennyire üres és folytathatatlan, ennél jobb a nemlét is. Azon a napon, amikor megtörtént, semmi nem utalt rá, hogy mi következik. Nem tudták, hogy milyen napszak van, csak remélték, hogy reggel. Váltottak pár szót, talán a gyerekkorukról, talán az anyjukról. Az is lehet, hogy az első csókról, ott, a szénakazal tövében. Aztán a fiú letérdelt a lány elé. Megfogta a kezét. Átkarolta őt. Hirtelen nagyon ismerős lett számukra ez a póz. És a fülébe suttogta azt, amit a lány is gondolt, és amikor a lány meghallott az első két szót, ő is gyorsan kimondta, hogy nehogy itt maradjon, nehogy lemaradjon. Tudták, lelkük mélyén biztosak voltak benne régóta, ez lesz a varázsige, mely véget vett ennek az örök és folytathatatlan boldogságnak.

 

– Meg akarok halni – súgta a fiú a lány fülébe, és ekkor egy kéz hátrarántotta a lány kendős fejét, és arrébb penderítette, egy bakancsos láb pedig a fiú arcába csapódott, aki hátraesett. Tudta mi jön. A szúrás mámorító fájdalma a combjában. Aztán valahogy kiügyködte magából a pengét, négykézlábra állt. Újabb rúgás, majd belemarkoltak a hajába. A mozdulat feltárta védtelen torkát, mely a petróleumlámpa fényében diadalmasan ragyogott. Tekintete perifériáján látta a lány arcát. Mosolyog. Ő is mosolyog. Sötétség. Végre.

 

Mit mondasz minderre, Uram?

vége

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr2913753264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

horror
süti beállítások módosítása