Ismét egy olyan írás, mely egy filozófiai motívumot használ fel központi elemként. Nem emlékszem, mikor hallottam először a platóni gondolatról, hogy először nem volt férfi és nő, csak egy egynemű lény, egy gömb alakú létező a világban, és aztán ez kettészakadt, és a felek azóta is kétségbeesetten keresik e kezdeti egységet. Ez a keresés lenne nagyjából a szerelmi érzés oka. Platón minderről A lakomában ír, és szerintem kissé túlhúzza a dolgot, mert a gömbként létező ősünknek négy karja és négy lába, továbbá két arca van, nemi szervét pedig a hátán hordja, és a földet használja a termékenyítésre. Mivel minderre homályosan és rosszul emlékeztem, magamban az elmúlt évtizedekben esztétikusabbra csiszoltam Platón elképzelését, úgy vélekedve, hogy kezdetben nem volt csak, az Egy. Ez az Egy egy tökéletes, sima, egyszerű gömb volt, ami aztán sokasággá osztódott. Ennek az isteni és harmonikus létezőnek az emléke, az iránta érzett vágy indítja el világunk pusztulását a novellában. 

A filozófia végül a vesztünket okozta

Míg bevarrt szájú lányával a nyaralójuk eltorlaszolt kamrájában él, Éva gyakran gondol arra az estélyre vagy inkább partira, ahol minden elkezdődött, legalábbis számára, de talán az emberiség számára is. Az biztos, hogy a borzalmas teória, mely aztán életre kelt, ott került először szélesebb nyilvánosság előtt bejelentésre. Bár korábban is tudott férje elbeszéléseiből Lumen kedvenc kutatási tárgyáról, sőt, azt is sejtette, hogy ők ketten hamarosan keletre utaznak, mégis csak ott, az estélyen rögtönzött szónoklat során szembesült azzal, hogy milyen komoly és mély dologról van szó. Olyan dologról, ami több holmi hétvégi régészkedésnél, vagy az antik filozófia melléksodráról való töprengésnél. A lumeni elmélet teljes kiterjedésében valami nagyot, grandiózusat hordozott, még úgy is, hogy a professzor persze nem mondott el mindent, a részleteket Éva a férjéből húzta ki, az elutazása előtt, a hétvégi reggelik során, a péntek esti szeretkezések után vagy a közös bevásárlások alatt. Utólag, főképp akkor, mikor a lányát eteti, a pépes ételeket a szája sarkában meghagyott kis nyíláson az apró testbe pumpálva, gyakran gondol majd arra, hogy legjobb lett volna a svédasztalról felragadni az egyik villát, és a nappali kanapéján magabiztosan elterpeszkedő Lumen mögé lépve a férfi nyaki ütőerébe döfni a négy kis fémágat, egyszer, kétszer, ötször, míg a vér elborít mindent, ahogy később a világot borította el az, amit  a professzor rászabadított. Gyakran álmodott is erről, utoljára akkor, azon a tavaszi, esős és hűvös reggelen, amikor rég elveszettnek hitt férje megjelenik a nyaralóban.

Az estély vagy parti kétségkívüli sztárja Lumen professzor, Éva férjének munkaadója volt. Bár többször találkoztak már más helyeken, a nő most először, a saját házában tudta megfigyelni a Lumen-jelenséget abban a formájában, amiről férje annyit beszélt neki. Alacsony, energikus ember volt, hatvan körüli, kopaszodott, amit körszakállal kompenzált, bőre sárgán, némiképp pergamenszerűen fénylett, talán elkapott valami betegséget az egyiptomi kutatásai során. A legfeltűnőbb a szeme volt, ez a mindig élénk és csillogó tekintet, ami rabul ejtette a környezetébe kerülőket. És amikor megszólalt, a fogság kiteljesedett, mert úgy tudott beszélni bármilyen témáról, olyan érdekesen és egyedi gondolatokat megfogalmazva, hogy a hallgató óhatatlanul is azt érezte, a világ végéig is rabja maradna ennek a kissé behízelgő, selymes hangszínnek.

Az ókori görögök teljesen más módon látták a világot, mondta, miközben a mennyezeti lámpa fénye lecsorgott alakjára, kiemelve felül keskenyedő koponyájának szép ívét, és valószínűleg másképp is írták le azt a hétköznapokban, ami miatt gyakorta felmerül bennem a kérdés, halkította le hangját jelentőségteljesen, hogy vajon nem volt-e más a világ akkoriban, ahhoz képest, amit ma ismerünk.

A színpadiasság volt az, ami Évának elsőként feltűnt a férfin, másodikként pedig a lágy mozdulatok sora, ahogy a proseccós poharat fogta, vagy ahogy a ráksalátát kanalazta, amelyektől nagyon is nőiesnek tűnt, bár az asszony hallomásból tudta, hogy nem homoszexuális, sőt, korábban meggyanúsították azzal, hogy némelyik lány hallgatója egyben a szeretője is.

Azon a nagyon távoli reggelen, amit senki nem láthatott előre, Éva férje hosszan motoz majd a zárral, aztán persze nem tud bejönni az eltorlaszolt ajtó miatt. A nő először azt hiszi, egy kóborló próbál betörni a házba. Így hívta magában a Mondat elől menekülőket, akik mind kisebb eséllyel vonultak északról délre vagy keletről nyugatra, és néha bezörgettek a házba, de a masszív, vasalt faajtó és a rácsos ablakok többnyire elriasztották őket. Éva most eltolja a befőttespolcot az útból, és kinyitja a kamraajtót, majd kimegy a konyhapult elé, onnan szól az ajtót feszegetőnek, fegyver van nálam, jobb ha elkotródsz. Előtte persze ellenőrzi fülében a füldugókat. Jön valami válasz, a szavakat nem érti, de rezgésükből is ráismer a férjére.

Azon az estén, két hónappal korábban, mikor a világ még különálló volt, és sértetlen, és a főváros peremkerületében lévő házukat húsz-harminc, jórészt egyetemi ember töltötte meg, a férje a háttérbe húzódott, és hagyta érvényesülni Évát és Lument, mert ők ketten határozták meg a dolgok sodrását. Az előbbi a testeket táplálta, hisz erre készült már napok óta, az utóbbi pedig az elméknek kívánt éltető anyagot adni. A nő ki-be horda a konyhából a teli és üres tálcákat, pezsgős- és borosüvegekkel járt körbe, és közben felületesen hallgatta csak a professzort, aki épp az ókori athéniak étkezési szokásairól beszélt. Éva fél szemmel férjét is figyelte, aki a függöny takarásába húzódott konyakospoharával, onnan nézte főnökét, arcán büszkeséggel, olyannal, ami a gyerekeken látszik, amikor megosztják féltett kincsüket, játékukat egy másik, idősebb gyerekkel, vagy felnőttel. Nézzétek, mi van nekem, sugározta a férje arca, nézzétek, mit hoztam el nektek, mit kínálok tálcán, maga a fény ő, aki hamarosan világraszóló felfedezést tesz majd, és én is ott leszek.

Most, amikor végre bejut a házba, a férfi arcán nincs más, csak fájdalom. Sokáig állnak ott egymással szemben, a kitorlaszolt ajtó résén át hűvös és vizes levegő áramlik rájuk, végül Éva emeli kezét, ti vagytok az oka, nem kérdi, állítja, és üt, de a pofon lecsúszik a férfi arcán, azán csak csépeli a vállát, a mellkasát, majd legvégül a hátát, mikor az magához szorítja, és fülébe súgja, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Akkor, ott az estélyen vagy partin még nem sajnált semmit, csak büszke volt, és némán hallgatta főnökét. Éva megállt a szoba másik sarkában, épp minden tál tele volt, minden pohárban pezsgett avagy vöröslött valami, így volt ideje belehallgatni a beszélgetésbe, pont akkor, mikor a magyartanszékről egy vékony, szinte kórosan sovány nő megkérdezte Lument, igaz-e hogy hamarosan tanulmányi szabadságra megy keletre.

A professzor elégedetten körbenézett, tekintetével Éva férjét kereste, aki előre lépett az árnyékból, és a főnöke mellé állt, jelezve szoros együttműködésüket ez ügyben. A másik erre felpillantott, és Éva látta, hogy a két férfi tekintete összekapcsolódik, és ünnepélyesé válik, talán az ókori görög férfiak és fiúszeretőik néztek így egymásra, és Lumen némiképp meghatódva kezdett bele, igen, kitűnő kollégámmal és segédemmel a hajdani Kis-Ázsiába utazunk, egész pontosan egy török városkába, melynek határában nem olyan rég érdekes sírokat tártak fel. Milyen sírokat, folytatta a faggatózást a nő a magyar tanszékről, mire Lumen elgondolkodott, talán azon tűnődött mennyit mondjon el, majd ismét Éva férjére hunyorított, aki szinte észrevétlenül bólintott, mire a professzor folytatta, valószínűsítem, nem hallottak a platóni Akadémia egyik legfiatalabb tanítványáról, Erasztoszról. Maga Platón is csak pár helyen említi őt, és okkal, ugyanis mester és tanítvány közt kenyértörésre került a sor, sőt, Platón kiátkozta a fiatalembert, valószínűleg koholt vádakkal Athénból is sikerült elüldöznie, aki ekkor keletre ment, és Borgioszban, a mai Törökország területén fekvő egykori kereskedővárosban halt meg vérhasban, időszámításunk előtt háromszáznegyvenben. Immár két évtizede kutatom ennek az összeveszésnek a hátterét, melyből közvetlenül semmi nem maradt fel, csak kortársak jegyzetei, néhány utalás formájában. Ami miatt azonnal megragadott Erasztosz alakja, az pont a platóni kiátkozás súlya volt. Fiatalabb koromban napokon, heteken át tűnődtem, mi lehetett az oka ennek a drasztikus elválásnak. Aztán pár évvel később megismertem a korinthoszi apokrif töredékek néven nevezett iratokat, melyek Platón halála után két évtizeddel keletkeztek, és ezekben végre magyarázatra leltem. Erasztosz legnagyobb bűne az volt, hogy szó szerint vette mestere tanítását.

Ha tudtam volna, nem megyek vele, mondja majd a férje, miután megnézi a gyereket, aki a kamrában békésen alszik a matracon. Az ablaknál lévő díványra ül, így hátulról éri a fény, arca árnyékban marad, amitől Évának, aki a konyhapultnak dőlve figyeli, kényelmetlen érzése támad. Mintha egy idegen lenne a házban. Mind a ketten kávéznak, az utolsó adagot fogyasztják, és a nő tudja, hogy a környéken, a kifosztott boltokban már nem fog találni semmit, nemhogy kávét, de még egy konzervet se, ám egyelőre nem akar ezzel foglalkozni. Ha tudtuk volna, mire készül, hogy mi fog történi, válaszolja, megöltük volna. A férje mérlegeli ezt az álláspontot, majd bólint, igen, bár senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle. Hogy maradtál meg, kérdezi kis szünet után Éva. Jobb híján ezt vagy ilyesmit használ a Mondattól mentes, egészséges állapotra. Megmaradni.

Aznap, amikor odaértünk az ásatásra, szerencsém volt, válaszol a férje vontatott hangon, mint akinek kellemetlen az emlékezés, délután még beszéltünk is. Igen, a szállodából hívtál, erősíti meg Éva. A sír vagy inkább kripta, nyolcvan kilométerre volt a városól, az egykori Borgiosz romjai mellett. Kimentünk a helyi múzeumvezető dzsipjén, négyen, mert jött velünk egy biztonsági őr is. Alkonyodott, de Lumen nem bírt várni. A munkások már elmentek, így jól láttuk, hogy milyen nagy meló folyt itt az elmúlt időszakban, az egész ókori város alapjait kiásták, de minket nem ez érdekelt, hanem egyből a sziklákba vájt barlangsírokhoz mentünk. A legnagyobb volt Erasztoszé. A múzeumvezető mutatta a tömböt, amit a bejárat elé raktak halála után, torlaszul. Két markoló kellett, hogy félrehúzzák, elképzelni se tudom, annak idején hogy vitték oda.

Fel se merült bennetek, hogy ha valamit így lezártak, azt jobb nem bolygatni, kérdezi majd Éva, és már nem dühös, csak csalódott, de persze nem vár választ.

Azon az estén ugyanis látta a professzor szemében a megszállottságot. Amíg Erasztoszról beszélt, a tekintete egy pontra fókuszált, a kis dohányzóasztalon lévő hamutálra, és úgy tűnt, annak magyaráz, nem a körötte lévő, némán hallgató társaságnak. A fiatalember ugyanis kutatni kezdte Platón egyik ideáját, mondta, amit a Lakomában fejt ki, és ami arról szól, hogy hajdan nem volt nő és férfi, nem volt külön nem, hanem egy borzalmas kiméra, egy gömb alakú test létezett csupán, aminek számtalan karja volt, és pokoli erővel bírt. Mint minden Platónnál, ez is allegorikus, kacsintott, reál műveltséggel is beugorhat talán a barlang hasonlat, ami neve ellenére egy allegória. Erasztosz tudta azt is, hogy minden allegóriában van valóságalap, és hogy a mester utalásai alapján ezt az ősi tudás hazájában, Egyiptomban kell keresnie. Átkelt tehát Afrikába, és a háromszázharmincas évek elején a thébai papok vendégeként vagy tanítványaként ősi, szent iratokat tanulmányozott, és itt van az a rész, ami a korinthoszi töredékekben nincs kifejtve, csak egy hanyag félmondattal jelezve, nevezetesen hogy az Igazság birtokában tért vissza Athénba.

Milyen igazság, kérdezte most egy kövérkés férfi, aki leginkább karbantartónak tűnt, noha Éva tudta, hogy néha a legfurább, legkülönösebben kinéző alakok egészen hétköznapi foglalkozást űznek, míg a hétköznapinak tűnő férfiak és nők alkalmasint könnyedén írnak hexameterben egy húsvéti köszöntőt. Ez teszi izgalmassá az emberi létet. A Végső Igazság, bólintott ünnepélyesen Lumen, és fején most megcsillant a fény, annak a tudása, hogy valóban egyvalami létezett csak az idő hajnalán. Benne van a Bibliában is, és az összes ősi szent könyvben, erről beszél Buddha, amikor a Nirvánáról tanít, de Lao-ce is, és ez a teremtésmítoszok lényege a dél-amerikai kultúráknál. Kezdetben vala az egy, emelte fel mutatóujját, ami aztán a diverzitás bűnébe esett, és így jött létre a létezők és lelkek, a tárgyak és dolgok végtelen, szemkápráztató sokasága, és mindennek egyetlen célja, hogy itt tartson minket, ez a színkavalkád elfedi előlünk a lényeget, a hajdani egyszerűséget, azt, hogy minden az egyből származott, amibe vissza kellene térnünk. Mélyet sóhajtott e szózahatag lezárásaként, majd megvonta vállát, és némiképp fáradtabban így fejezte be, Erasztosz valószínűleg Hermész Trisztmegisztosz tanai közt bukkant rá Thébában, minden városok úrnőjében arra a formulára, mely képes visszaállítani az egy uralmát, talán ellopta, mivel a papok nem adták ki neki, mindenesetre örömmel és büszkeséggel telve visszatért Platónhoz, aki azonban megrökönyödött tettén, majd felháborodott, végül elüldözte, mintha pestises lenne, mintha járvány átkát cipelné magával a szerencsétlen ifjú. A töredékek szerint gyilkosok is nyomába eredtek, és emiatt volt, hogy Erasztosz egészen a tenger túlpartjáig menekült, ahol aztán pár év múlva meghalt.

Éva ekkor érezte meg először a jeges borzongást, ami majd egy hónap múlva tér vissza, mikor a híradó élő közvetítését nézi az állítólagos zavargásokról, amik valójában a Mondat terjedésnek képei lesznek, az első valós közvetítést a szörnyűségről Isztambulból, a Hagia Szófia elől, ahol a riporterhez odafut valaki, épp amikor az a rejtélyes járványról hadovál, mert akkor még semmit nem tudott senki, és ez az idegen a riporter fülébe súg valamit, és Éva és a több millió CNN-néző szerencséjére a riporter ösztönösen eltakarja majd a mikrofonját, ezért nem hallják a Mondatot, amitől a férfi arca most kiüresedik, elejti a mikrofont, majd megindul az operatőr felé, és a tekintete, az a borzasztó üresség az, ami elindítja a nő gerincben a vibrálást, ami miatt összepakol, miután a kép kimerevedik, ahogy az operatőr a földre dobja a kamerát, mert menekül, de hiába, a kép szélén a riporter beéri, a földre teperi, és a fülébe súg, amitől a másik azonnal abbahagyja a kapálódzást, ahogy a háttérben menekülő emberek is, akiket mások beérnek, és a fülükbe súgnak, mind csak állnak vagy fekszenek ezután, vagy másik, még menekülő nő vagy férfi vagy gyerek után vetik magukat, aztán a templom előtti téren elhal minden mozgás, de ekkor már a nő a bőröndöket zárja le.

Hogy történt, kérdi majd a férje a nyaralóban a kamra felé intve, mire Éva mélyet sóhajt, majdnem olyan mélyet, mint annak idején Lumen. Idefelé megálltunk egy benzinkútnál. Körbenéztem, nem volt senki a környéken, ezért tankolás után bent hagytam a kocsiban. Felpillant a másikra, aki csupán árnykép lesz az ablak négyzetében, ellenőriztem a környéket, elhiheted, majd bementem a shopba, hogy szerezzek vizet. Elhallgat, összerázkódik az emlékektől, de folytatja, mikorra kijöttem, a kocsiablakot betörték, ketten voltak, az egyik csak állt, de a másik épp kimászott az autóból. Megvártam míg elmennek, majd hátulról elkaptam a lányom, vagyis azt, aki a lányom volt valaha, és ragasztószalaggal beragasztottam a száját, de később kirágta, ez nem volt megoldás, ezért. Éva a fejét csóválja, és a pulton fekvő kezeire bámul. Így történt.

Ennyi amit Erasztosz történetéről tudunk, zárta le a professzor az elbeszélését azon a távoli estén, de a lényeg az, hogy pár hete barlangsírokat találtak Borgiosz romjai mellett, és mivel a helyi múzeumigazgató történetesen olvasta az Erasztoszról szóló könyvemet, értesített, hogy az egyik sírt lezáró kőtömbön az ő neve van, és felajánlotta, hogy részt vehetünk a feltárásban. Csönd ült a társaságra, és Éva rosszérzése fokozódott, mert ahogy körbenézett, tanácstalanságot és némi homlokráncoló értetlenséget látott a legtöbb arcon, ezért aztán, jó háziasszonyként erőltetett vidámsággal megszólalt, talán ideje lenne bekapcsolni egy kis zenét, de javaslatát mintha meg se hallották volna, a vékony nő a magyar tanszékről biztos nem figyelt rá, mert ő fogalmazta meg azt, ami valószínűleg mindenkit érdekelt a szobában, mit gondolnak, mit találnak majd a sírban.

Nem tudtuk, hogy ez lesz, mondja a férje majd a nyaralóban jóval később, fogalmunk se volt, hogy mi vár ránk a barlangban. A múzeumigazgató és pár kutató persze már bementek korábban, és  azt mondta, hogy egy szarkofágon kívül más nincs odabent. Nem mozdították el a fedelet, azzal meg akarták várni Lument, akinek nagyon is imponált ez a fajta figyelmesség. Azt meghiszem, jegyzi meg Éva, és a pult mögé megy, ellenőrzi, hogy a balta ott van-e még, nekitámasztva a szemetesvödörnek. Ott van. Ezután a zsebébe nyúl, és kitapogatja a két füldugót, amiket a férje hangjának tompa csendülése után vett ki. Ezek voltak a legfőbb védőeszközei a fertőzöttek ellen, no nem mintha sokat beszélnének, a Mondattal sújtottak már nem beszélnek, ahogy a lánya se beszél, pontosabban csak egy, egyetlen egy mondatot mondana, de erre se képes már, hisz a száját összevarrta.

Azt remélem, mondta Lumen, miközben ivott egy korty vörösbort, hogy Erasztosz sírja rejti az Igazság szövegét, egy formulát, egy mondatot, talán óegyiptomi, talán akkád vagy sumér nyelven, a lényeg, hogy ez a varázsige az, ami miatt a tanítvány Platón halálos ellensége lett, emiatt tagadták ki és üldözték el a filozófia templomából. Ez az a rövid szöveg az, amitől Platón rettegett, mert tudta, felülírja az életművét, fölöslegessé téve az összes bölcseletet, mert mindent alapjaiban megváltoztatna, nemcsak a filozófiát, hanem az emberi létet is. Ahogy Lumen mindezt elmondta, túl vastag lett a csönd, és talán maga is megérezte, hogy immár melodramatikussá vált szónoklata, ezért összecsapta két kezét, majd Évára mutatott, aki a többiekhez hasonlóan némaságba dermedt, de most valóban csináljuk azt, amit a boldog istenek, kiáltotta, táncoljunk.

Miért nem állítottad meg, kérdezi majd Éva a férjétől jó két hónap múlva, és az percekig nem válaszol, aztán csöndben bevallja, először nem tudtam, mivel van dolgom. Az emlékezés fátylán áttekintve hangja bizonytalánná válik, nem mentem be velük, mert csinálni akartam pár fotót az alkonyatról meg a romokról, meseszép volt Éva, elhiheted. A nő bólintott. Aztán már jöttek is kifelé, alig pár perc múlva, a múzeumigazgató és Lumen, folytatja a férje szelíden, és az igazgató odarohant a biztonsági őrhöz, és ekkor megtörtént, nem is értettem, mit látok, csak éreztem, hogy valami nagyon rossz, pontosabban az énem érezte, hogy szörnyűség zajlik le előtte. A múzeumigazgató az őr fülébe súgott valamit, aztán egyszerűen csak leült a porba, az őr pedig megindult felém, és Lumen is rohant felém, mint a bolondok, mint a megszállottak, így ösztönösen cselekedtem, beszálltam a dzsipbe, mert csak pár lépésnyire voltam tőle, és elhajtottam, otthagytam őket.

Szóltál valakinek, kérdezi a nő, és a férfi erre nem válaszol, ami beismeréssel volt egyenértékű, helyette így folytatja, elindultam Ankara felé, de ez a dolog megelőzött, a főváros pár napon belül elesett, aztán jött Isztambul, és a repülőkkel átjutott Európába, majd minden földrészre. Felfértem egy menekültekkel teli hajóra, az elvitt Görögországig, majd végigvergődtem a Balkánon, mindenféle földúton, erdei ösvényen és sziklákon át, hogy itt találjak rád, mert éreztem, hogy nem maradtál a városban, tudtam, ide kell jönnöm.

Miért jöttél, kérdezi majd ekkor Éva élesen, és lenyúl a baltáért, de úgy fogja meg, hogy a konyhapult takarásában maradjon. Miattatok jöttem, válaszol a férje azonnal. Milyen értelemben, faggatja Éva, hogy érted ezt, de nem várja meg a választ, mivel elönti a düh, miért nem hívtál minket, miért nem figyelmeztettél bennünket, nézd csak meg, mutatott a kamra felé, mit tett a lányunkkal a professzorod.

Nem ő tette, csóválja majd a fejét a férje, hanem a mondat, amit a sírban talált, egy táblán, mely a test mellett, a néhai Erasztosz múmiája mellett feküdt. Elismerem, talán óvatlan volt, hogy felolvasta, talán csak büszke, hogy érti ezt az óegyiptomi dialektust, mert történetesen ebből írta doktoriját, és rajta kívül hárman beszélik még az egész világon e rég elfeledett szavakat, sajnos, szerencsétlenségünkre az egyik ő maga volt, így először gondolom magában mondta el a bűvös mondatot, majd az igazgató fülébe súgta, és igen, akkor és ott megtörtént az első csoda, az első varászlatos egyesülés, a két lélek összeforrt, ismét egy kerek egészet alkotott, majd arra ösztökélve, hogy minden értelemmel bíróval ez legyen, kiáramlott a világba, és végigsöpört rajtunk a szent egyesülés. Miközben beszél, felkel a kanapéról, és lassan a felesége felé sétál, hangja a kezdeti szürkeségből egyre diadalmasabbá és örömtelibbé válik, sőt, most már szinte ünnepi lejtése lesz, és mint egy pap folytatja, hát nem érted, drágám, ez a világon a legszebb dolog, ami történhet velünk, ez a fajta egybekelése a lelkeknek, ezt hozta el nekünk Erasztosz, a végső visszarendeződést a kezdeti állapotba, mert minden efelé törekszik, minden létezésnek a célja mindig is az eredeti Egy tökéletességének visszaállítása volt, és most az egész emberiség efelé tart, alig maradtunk ki belőle már csak páran.

Azt mondtad, nem voltál bent velük, amikor felnyitották a sírt, jegyzi meg Éva inkább már csak magának, és érzi, hogy minden a helyére kerül, most mégis leírtad, hogy nézett ki belülről.

Hazudtam, bólint a férje. Köztük egyetlen torlasz a konyhapult marad. Nagyjából fél méter. Tekintete várakozással teli, lassú mozdulattal előveszi telefonját a farzsebéből, és feloldja, tudod, volt időm képet is készíteni, végighurcoltam magammal az isteni formulát, a mindent egyesítő mondatot egész Európán, anélkül, hogy rápillantottam volna, csak azért, hogy elhozzam neked. Lenéz a készülékre, és megnyit egy képet rajta, majd elkapja tekintetét, elégedetten elmosolyodik. Azért, hogy együtt lehessünk ebben a gyönyörű egységbe, hogy én vigyelek át téged, titeket oda, a teljességbe, mert én vagyok a másik a három közül e világon, aki el tudja olvasni.

Éva először a szomszéddal táncolt azon az estén, aztán Lumen kérte fel, vad, pogózáshoz hasonló ugrálásra, a hangszóróból dübörgött a kilencvenes évek garázsrockja, és a férfin nem látszott más, csak önfeledt boldogság, ki hitte volna, hogy ő hozza majd el a világ pusztulását, Éva bizonyára nem, de a korábbi szónoklatok miatt kényelmetlen volt neki a másik közelsége, ezért igazán örült, mikor a következő, lassú számnál a férje elkérte őt, átkarolták egymást, ahogy a házastársak és barátok teszik, és a nő az odafent alvó kislányra gondolt, majd a zene besiklott a ruhája alá, megborzongott, de ezúttal jó értelemben, mert megérezte a férje vágyát arra, hogy eggyé legyenek, és tudta, aznap éjjel ez be fog teljesedni, és mindez, a teste és a férje teste, a köröttük mozgó emberek, a különállók lények mámorító izgalma betöltötte tudatát, és ez volt a világ.

Mielőtt a férje a képre pillantva kimondhatná az első szót, a Mondat első szavát, a mondatét, amitől a tudat beleolvad a korábban már megérintett tudatok egységébe, hátrahagyva az üres testet, és ezzel beteljesítve a filozófia végső küldetését, felszámolná Évát és Éva világát, a nő meglendíti majd a baltát, és felülről lefelé a férje koponyájára sújt, keresztülhasítva a homlokcsontot, az orrnyereg tetejét, szétválasztva a fém tömegével a szemeket, melyeket azonnal elfut a vér, elfedve a csalódottságot. Így ér véget majd a házasságuk és közös történetük, ami azon az estélyen vagy partin vette végzetes fordulatát, akkor, amikor még senki nem tudott semmit az eljövendő egységről. 

vége

Vámpírok a Mária Terézia korabeli Habsburg Birodalomban? Kevesen ismerik az 1700-as évek kelet-európai vámpírjárványaival kapcsolatos feljegyzéseit, noha annak idején nagy érdeklődést váltottak ki a bánáti észlelések. A leghitelesebb dokumentum az események kapcsán egy vizsgálóbizottsághoz köthető, mely 1753-ban járta be a Birodalom fertőzött gócpontjait, az érintett délvidéki falvakat. A vámpírnak tartott holtak exhumálásai kapcsán a  csoport egyik tagja, egy orvos, Georg Tallar később összeállította a "Visum repertum anatomico chyrurgicum, oder Unterhänigst gehorsamster Summarischer Bericht. Von und über Die so genannte Vampir oder Blutsauger; Wallachischer Sprache Moroi genant" című tanulmányát, melynek léte már önmagában is elképesztő mai szemmel. Tallar a felvilágosodás és a józan racionalitás talján állva magyarázza az eseményeket – bár azt még ő sem tudja megindokolni szerintem, hogy miért halt meg egy-egy településen rövid időn belül negyven-ötven ember minden különösebb biológiai ok és magyarázat (észlelt betegség vagy járvány) nélkül.

Jelen írás Tallar kutatásainak egy elrejtett epizódjáról szól, melynek tanulsága dermesztően rideg fénnyel világít bele e homályba.

Kiegészítés az 1753-as bánáti vámpírészlelésekről szóló jegyzőkönyvhöz

Georg Tallar „Visum repertum” című, jelenleg a bécsi kamarai levéltában őrzött munkája három évvel az orvos által tapasztalt események után, 1756-ban keletkezett, legalábbis ezt állítja a majd harminc évvel későbbi nyomtatot verzió előszavában a kiadó. Tallar egykori katonaorvosként két társával 1753-ban megbízást kapott a bánáti vámpírészlelések és -támadások kivizsgálására. A küldetést kiváltó, a kormányzósághoz küldött kétségbeesett tiszttartói kérelem legalább ötven, hirtelen legyöngülő, majd elhalálozó lakosról szóltak Klein Dikvan és Rakadia falvakban, továbbá e halálesetek „gyanúsítottjairól”, a vlach parasztok által kiásott  holttestekről, melyek nem bomlottak el a földben. A három küldött szétvált, és több környékbeli településen is helyszíni vizsgálatot folytatott le vámpírnak (vampyrnak, moroinak) tartott halottak kihantolásával. Tallar összefoglaló műve, melynek jelentése „orvosi látlelet”, reális megközelítést, cáfolatot és tudományos magyarázatot nyújt a jelenségekre, egyben felvilágosult kiállás a babona és a paraszti hiedelmek ellen. Álláspontja szerint az erős, ortodox böjt és a rossz típusú, ártalmas ételek okozták a megbetegedéseket és haláleseteket, a bomlási folyamatok hiánya pedig a hideg föld konzerváló hatásának és egyes alkatok ellenállóbb voltának tudható be.

Egyetlen furcsa körülmény a dokumentum kapcsán, hogy szerzője miért várt három évet a publikálásával.

Erre nyújt egyfajta kellemetlen magyarázatot a nemrégiben a temesvári városi iratában fellelt, ugyancsak Tallarnak tulajdonítható, de név nélküli kézirat tartalma, mely címe alapján a Visum repertum egyfajta toldaléka (a továbbiakban: Kiegészítés). A szöveg – az utolsó mondat kivételével – egyes szám harmadik személyben közül leírást Tallarról. Úgy tűnik, ez egyfajta eltávolító narratív megoldás, mivel az író nem akart vagy nem mert azonosulni a művében foglalt állításokkal.

A dokumentum hitelességének vizsgálata egyelőre nem történt meg, így érdemes a mű létezését magát fenntartásokkal kezelni, elképzelhető, hogy egy olyan, a természetfeletti, a borzongás iránt rajongó, írói vénával megáldott személy a szerzője, aki esetleg már a Drakula megjelenése után élt és alkotott, és e hamisítvánnyal kívánt magának halhatatlanságot szerezni.

A Kiegészítés jelenleg nem tanulmányozható és nem kérhető ki a levéltárból, jelen jegyzetet egy Romániában élő magyar állampolgár, Demény Lőrinc készítette, aki a vámpírmítosz elismert kutatójaként a korábbi időszakban engedélyt kapott a megtekintésre. Az idézetek vélhetően az eredeti német szövegből vett részletek fordításai.

A Visum repertumról és a kapcsolódó események kontextusáról egyébként Mézes Árpád írt kitűnő összefoglaló tanulmányt, mely fellelhető itt:

academia.edu/35702410/Mézes_Ádám_Visum_repertum_Georg_Tallar_és_az_1753_as_vámpírvadászat

Tallar január 26-án indult vissza Kallatscháról, orrában „a kiásott hullák fertelmes szagával”, és a Lugosra vezető úton találkozott azzal a szakállas paraszttal, aki hazafelé hajtotta vásárolt marháit, és aki útbaigazítja a fogadó felé, hol délután majd menedéket lel a lezúduló hóvihar elől. Sovány, szakállas vlach volt, még ködmönében is keskeny, mint egy karó, „a szeme szomorúan csillogott” írja, és nagy érdeklődést mutatott a doktor küldetése iránt, ami kapcsán Tallar kifaggatta őt, hogy falujában észleltek-e „vampyrokhoz köthető fertelmességeket”. A középkorú férfi csak a vállát vonogatta, láthatóan zavarban volt, végül „nem is olyan távolról, a mocsaras ártér felől felhangzó farkasüvöltés vetett véget a hesitálásának”, elbúcsúzott, és sietve beterelte nyugtalan állatait a sűrűsödő ködbe.

Tallar szürkületkor ért a fogadóhoz, amikor már a rendületlenül hulló hó „a ló szügyéig ért”. A farkasok hűségesen végigkísérték útján, egyszer rá is sütötte pisztolyát valami árnyékra, melyet „a köd gomolygása keretezett”, ezután a fenevadak hangja sokáig elhalt, de igazi megkönnyebbülést a szállást és istállót ígérő lámpás és cégér hozott neki. A szegényesen berendezett szobához silány vacsora, savanyú káposztaleves járt, mely az aggodalmaskodó doktor szerint pont hogy legyengíti a szervezetet, hisz „nyákot termel a bélben, ami könnyen megromlik”.

A veszedelmes étel kényszerű elfogyasztása után, egyedüli vendégként volt érkezése kifaggatni a fogadóst a környék viszonyairól, különös tekintettel utazása céljára. Sikerült némi információt gyűjtenie. Két kisebb település feküdt a közelben, a közelebbi, Babsa a káposztaföldjeiről volt híres, a másikban, melynek nevét Tallar sem ekkor, sem a későbbiekben nem említi, csak „a falu”-ként utal rá, marhákat tartottak, „mind a kettő a bányavárásokat szolgálta ki terményeivel”. A fogadós szerint „Babsa ment volt bárminemű fertőzéstől”, de a másik településről hallott aggasztó pletykákat. Tallar kérésére ezeket részletesen előadta, bár az orvos úgy vélte, „a nem tudás hézagjait elméje találékonyságával pótolta ki”. A lényeg, hogy ősz tájéka óta zargatják vampyrok e falu lakóit, két tucat család él ott, így majd mindegyik érintve volt a támadásokban. Az észlelések „a szokások symptomákat írják le, erőtlenség, éjszakai mellkasnyomás, ablakon kopogtató, elholt rokonra emlékeztető árnyak”. A fogadós nem tudott halálesetről mely e „túlvilági invasio” számlájára írható volna, de az is tény, hogy január eleje óta alig hallott a faluról, bezárkózott persze mindenki, mióta „e hysterikus folyamatok kezdetüket vették a környéken”, ezért aztán az üzlet se megy jól, régebben a városba terményt vivő parasztok megálltak nála egy kupica pálinkára, panaszkodott tovább a derék ember, de mostanra már csak a „Tallarhoz hasonló nemes urak nyitják rá az ajtót”.

Másnap reggel a hirtelen jött olvadás nagyjából megtisztította, járhatóvá tette az utat, és az orvos rövid töprengés után Babsa felé indult. Nagyjából déltájt ért oda, pont időben, mert lova „a bal mellső patkóját levetette”. Míg a kovács munkáját végezte, elsétált  a község alacsony, „rossz vonalú” templomához, ahol is a pópa szívélyesen fogadta, és mikor megtudta, hogy a doktor „a vampyrjelenségek kikutatása okán járja e Istentől elhagyott környéket”, azonnal a helyi temetőhöz vezette Tallart, és  felháborodottan mutatta a friss földhányást, melyet ezen a reggelen fedeztek fel a falusiak. Az üres sírba pár napja temették el a falu egykori bíróját, egy Marko nevű idős embert, aki hidegrázásba halt meg. A pópa „hesitálni látszott az eltűnt test okán”, hogy vajon sírrablók forgatták-e ki, avagy a fertőzés itt, az ő falujában is felütötte fejét, de Tallar megnyugtatta, hogy utóbbi valószínűtlen, hisz az eddigi esetekben a vampyrnak tekintett személy pont hogy nyugodtan fekszik sírhelyén, „szája vérrel telt, haja, körme megnőtt, arca rózsás, élettel teli, mivel teste ruganyos, mert vérbő”. A másik némiképp megnyugodott ezek hallatán, és szerény ebédre látta vendégül az utazót. Tallar kora délután nyergelte fel lovát, és Babsát elhagyva úgy döntött, rövidít, egy kisebb dűlőúton bevette megát a fák közé, a lápos vidék szívébe, „emigyen vágva le az országút hosszú kanyarának görbületét”. Leírásában mintha mesebeli tájra ért volna, hatalmas tölgyek nőttek ki a zsíros bánáti földből körötte, valóságos rengeteggé fejlődve, melyben mind keskenyebben kanyargott útja, végül már a gallyak és bokrok ágai szinte vállát súrolták. Az erdő csöndes volt, „még hollók károgása se hallott”, vad sem roppantotta csörtetésével a gallyat, a fák közt csillogó hófoltok érintetlenek voltak. „Érthetetlen nyugtalanság telepedett szívére”, pulzusa felgyorsult, mint ütközet előtt a katonáké, légzése szapora lett, noha lassú poroszkálásban haladt csak előre. Úgy vélte, „a fák közt megrekedett, pállott levegő lelassította a tüdő munkáját”, és ez hatást gyakorolt a szív és az elme működésére is.  Nem csoda, hogy megkönnyebbült, amikor egy nagyobb, tisztára irtott területre ért, melynek északi végben házak fehérlettek.

A templom nélküli falucska jó két tucat nyomorúságos, félig a földbe ásott viskóból állt. Déli részén vastag fájú karám mögül sovány, szomorú tekintetű marhák figyelték Tallar érkezését. A doktor sejtette, hogy a fogadós által emlegetett településre jutott, és úgy gondolta, ha már itt van, „inspekciónak veti alá a helyieket azokról a jelenségekről amelyekről múlt éjszaka hallott”. Ahogy kikötötte lovát a falu közepén lévő kőkereszthez, és körbenézett, nem látott egy lelket se, de a legfurcsább az volt, hogy ebek se somfordáltak elé, noha „azok minden ilyen lyukban első üdvözlői a vándornak”.     

Ha kutyák nem is, de kiáltására nagy sokára az a paraszt jött elő egy kunyhóból, akivel a minap az úton találkozott. Tallar ismerősként üdvözölte a meglepett férfit, aki „olybá tűnt, most ébredt szinte”, noha sáros ruhája nehéz munkavégzésre vallott. A doktor szembesítette vele, hogy a fogadós szerint nagyon is vannak vampyrizmushoz köthető jelenségek e faluban, ellentétben azzal, amit az úton állított a vlach, akinek egyébként Vucic volt a neve (valószínűleg helyesen: Vučić, de maradjunk Tallar írásmódja mellett). A férfi, miután ráébredt arra, hogy bizony hazugságon kapták, nagyon is magához tért, „szeme immár ravaszul villant”, majd térdre esett, és „kegyelemért esedezett”. Hadarva előadta, hogy nem mert az úrnak babonaságokról beszélni, de tény, a falut egy átkozott vámpír „szipolyozza”, nagyon is tudni ki az, egy nemrég elhunyt férfi, kinek okán pont e vasárnap kívánta felkeresni a babsai pópát, hogy engedelmet kérjen „a moroi testét kiásni, fejét levágni, szívét karóval átdöfni, majd e részeket elégetni”.

Tallar rövid tépelődés után úgy döntött, a végére jár a dolognak, hisz „napnyugtáig még kellő idő volt az examinatio elvégzéséhez”. Utasította hát a parasztot, hogy kerítsen ásót, és amíg az elvolt, pihenésképp, meg mivel szomjas is lett, betért a paraszt házába.

Világszép – de eszméletlen – hajadont talált odabenn. A „vlach Heléna” egy keskeny ágyon feküdt, a hideg kemence mellett, és nehezen lélegzett. Az orvos meghallgatta szívverését, majd kis tükröt tartott szája elé, „amin alig látszott páralecsapódás”, de az erek  egészségesen ruganyosak voltak a leány csuklóján. „Ovális, simmetrikus arca, rubinszín ajkai és sápadt bőre” olyannyira elbűvölte a férfit, hogy percekig csak állt felette a vizsgálat végeztével, azt kívánva, bárcsak kinyitná szemét, melynek „tüzében főnix módjára születne újjá öregedő szíve”.

Így talált rá Vucic, aki előadta, hogy a beteg az ő leánya, de sietve hozzátette, nem a vampyr áldozata, múlt év vége óta tart ez az állapota, és sajnos egyre gyengébb, nagy ritkán felkel, eszik, mosdik, de legtöbbször csak fekszik, mint „erdőben kidőlt fa”. Szavaiban csak a szeretet és aggodalom csengett, és Tallar meghatódott e szerencsétlen sorsokon, vagy talán a leány földöntúli szépsége terelte el figyelmét, mindenesetre nem akadt fenn a hallottakon, hanem az erdő melletti temetőhöz sietett a másikkal, aki rögvest neki is állt a friss sírhalom kiásásának. Mivel a földnek még nem volt ideje összefagyni, „két fertályóra múltával a deszkakoporsó fedele előkerült”, és Vucic készségesen fel is feszítette az ásó élével. Tallar hátrált, mert tudta, hogy „ilyenkor olyan gőzök és gázok szabadulnak fel, melyek mérgezőek lehetne az egészséges tüdőre nézvést”. Az odalent fekvő idős férfi a lemenő nap „renyhe fényében” is szinte élőnek tűnt, bőre nem zöldült be a penésztől, orcája épp hogy sápadt volt. A doktor utasítására Vucic megtapogatta a test több pontját, és mindenhol ruganyosnak találta a húst. Ám a legmegdöbbentőbb ezután következett, mert a paraszt maga ajánlkozott, hogy belenéz a hulla szájába, és miután Tallar jóváhagyóan bólintott, az ásó végét az ajkak köré erőszakolta, majd egy durva mozdulattal szétnyitotta „a száj nyílást, hogy aztán ujjaival belékotorva  üregéből alvadt vércsomók rögeit szabadítsa ki”. A doktor elhűlve figyelte e mutatványt, „felötlött benne, hogy mindvégig tévúton járt”, hogy a két fő magyarázat, melyet eddig kidolgozott,  nevezetesen a hideg föld konzerváló hatása, és hogy „a szangvinikus, vagyis vérbő karakterekben lévő só megállítja  a test természetes errosiojat” – mindez tévedés volt. Talán valóban van olyan eset is, ami a tudomány fényével, „a ráció fáklyavilágánál nem nyer reális okozatot”, mert eredete a sötétségbe, a valóságon túliba gyökeredzik.

Vucic még onnan, a sírból kérdezte, hogy ezen bizonyítékok alapján elvégezhető-e a doktor úr szerint „a processus, mely megszabadítaná a falut a terrortól”, mire Tallar az imént látottak hatása alatt kábán igenelt, és ez a jóváhagyás a hivatalos hatalom álláspontja volt a paraszt szemében.

„Estvébe fordult az idő”, mikor Vucic kirángatta a testet a sírból, majd a hátán visszavitte a faluba, és a kőkereszt alatt kiterítette. Tallar lova idegesen hőkölt hátra, a doktor sietve eloldotta kantárját, indulni készült, mert minden felhatalmazása ellenére jónak látta, ha nem vesz részt az ezt követő istentelen cselekedetekben, melyekről világos és tiszta elképzelése volt, hisz számtalan helyen véghezvitték a rettegő parasztok azokban az években. Az utolsó kép, ahogy a falut elhagyja az volt, hogy a kunyhók ajtajaiban „mint árnyak, megjelentek a parasztok”, köztük feltűnt a világszép leány is, aki izzó, talán haragvó tekintettel figyelte Tallar lassan elhaladó alakját, a férfi nem is bírta sokáig, elfordította a fejét, de még hallotta, hogy háta mögött „az ásó éle lesújtott a hulla nyakcsigolyáira”.  

Ahogy ellovagolt a karám mellett, kósza, de később fontossá váló pillantást vetett a marhák csomóba gyűlt sötét tömegére, „ami látszott belőlök, az siralmas volt”, beteg, sovány testüket „Isten tudja milyen kór fertőzte”.

Nyugtalan lélekkel a hosszú éjszakai utazást választotta, bevallva „mind messzebb lenni az elátkozott falutól” volt minden vágya, de ekkor még nem dolgozza fel élményeit, nem áll össze elméjében az, aminek töredékeit látta, és aminek egyes részei – bár ekkor még nem jött rá – a „paraszti furfang álcája” alá voltak rejtve.

Talán el is feledi e zavaró közjátékot, a természet furcsa hibájának tudva be az esetek sorából és azok mintázatából kilógó tapasztalást, ha  a sors nem szól közbe. Jó két hónap múlva ugyanis, már az „áldott tavasz idején”  a vampyrhisztéria enyhülését követően útja a fogadó mellett vitt el Kallatscha felé menet, és felötlött benne eme különös események emléke.  „A nostalgia nyomására” betért egy pohár borra egykori vendéglátójához. Másfél órát beszélgettek, főképp arról hogy „a világ lassan kigyógyul a babonás hiedelmek betegségéből”, aztán a vége felé szóba kerül Babsa és a másik, az erdő mélyén fekvő falu is. A fogadós utóbbi kapcsán szomorúan közölte a tényt, hogy egy török betörés teljesen elpusztította a települést. A babsaiak fedezték fel a tragédiát, ők mesélték neki azt is, hogy a rablók felgyújtották az összes házat, „talán, hogy ne maradjék semmi nyoma ottjártuknak”. Sovány zsákmánnyal távozhattak, a karámból nem hajtottak el semmit el, bizonyára mert üres volt, és foglyokat se vittek magukkal a  nyomok alapján. Utóbbit igazolta az a szörnyű tény is, amit a jó babsaiak csak suttogva mertek előadni neki, hogy minden lakos az ágyában feküdve égett halálra, mintha nem is moccantak volna a tűzben, mozdulatlanul sültek szénné a lángokban, legalábbis úgy tűnt  az  házak üszkös romjai közt vizsgálódó – vagyis megmaradt értékeket kutató – parasztoknak.

Tallar útra kelt, és az elhangzottak oly erősen dolgozni kezdtek benne, hogy amikor ahhoz a kanyarhoz ért, ahol annak idején Vuciccsal találkozott, meg kellett állnia, és egy útmenti akácfa alá telepedve „tisztázta gondolatait és levonta a rémisztő konklusiot”, és az igazságot „jelen Kiegészítés kereti közé zárta, mert nem kerülhet napvilágra”.

Valószínűleg addigra már elkészült a Visum Repertum nagy részével, de így, a főszövegnek totálisan ellentmondó Kiegészítés fényében jó két évet vár, őrlődik, míg művét publikálja. Döntése a józan eszének megőrzését, a tudomány látleletének hitelességét és a természetfölötti elfedését szolgálja, a Kiegészítés pedig megmarad az asztalfióknak, „örök időkre elzárva”.

És mit jegyzett le az akác tövének vetett háttal, megtámasztva magát valami valóságosban? Azt, hogy rászedték, egy buta paraszt a bolondját járatta vele, „egy ostoba vlach olyan színi művet varázsolt elé”, ami elkápráztatta őt.

Ha annak idején kissé jobban figyel, és összerakja a tényeket és látottakat, akkor persze már ott megértette volna az igazságot. Ami a következőkből állt: Vucic marhákat vett, mert a falusi állomány már nagyon is leromlott, de nem betegség okán – valójában a soványságuk vérszegénységből fakadt. Vucic volt az, ki egyedül tűnt „activnak és cselekvőnek” a faluban, ő volt hát, aki képes volt elmenni az állatokért, majd Babsába is az éj leple alatt, ahol is kiásta nemrég elhantolt bíró tetemét, amit a saját falujában előrelátóan, csalétekként eltemetett. Emiatt volt ruhája sáros, ő maga pedig kialvatlan Tallar érkezésekor. A holttest szájába valószínűleg valamelyik marha vérét öntötte. A vérből, a friss vérből persze kapott a lánya és a többi falubeli is, azok, akik csak alkonyatkor mutatkoztak, és akik e szerencsétlen párákból táplálkoztak, hisz a környéken az egy segítőn kívül már nem volt emberi teremtés.

Vucic volt ugyanis az egyetlen élő azon az elátkozott helyen, vonja le Tallar a dermesztő következtetést, ő volt az, aki még nem változott vampyrrá, aki egyfajta jótét lélekként a többiek gondviselője lett, és aki értesülve Tallar kutakodásáról „egy ártatlan elholtra terelte” a doktor figyelmét, akit aztán a kellő színpadiassággal lefejezett a kereszt mellett. „Védte mindezzel a többieket, de legfőképp lányát, ki már egy volt közülük, az éjszaka teremtménye”.

Tallar a fa alatt ülve végiggondolta a falu  további sorsát is, és itt elbizonytalanodott, csak feltevései vannak. Talán a jószág és a pénz elfogytával „Vucic sorsa is megpecsételődött”, és így az elkárhozottak kifogytak borzalmas táplálékforrásukból, éjjel és nappal erőtlenül, félholtan hevertek házaikban, míg a török martalócok rájuk nem találtak. Azok pedig valószínűleg láttak már ilyesmit, „vagy csak természetes ösztöneik által vezérelve vetettek véget a borzalomnak”, amikor rájuk gyújtották a kunyhókat. A lényeg, hogy jót cselekedtek, hisz megszabadították a világot a rontás fészkétől, melynek létét, így, a gondolatit rendezve, a látottak jelentését összerakva immár Tallar se tagadhatta.

„Isten adja, hogy tévedjek, és mindez csak az én hibás észjárásom következtetése legyen”, írja zárszóként majd hozzáteszi: „vagy ha mégse, akkor irgalmazzon mindannyiónknak itt és odaát”. 

vége

A karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.

Bűn

Abban az évben nem volt nyár, mivel a tavasz olyannyira elnyúlt, hogy a növények nem tudtak megerősödni, és az őszi fagyás már Kisasszony havának közepén lecsapott a vidékre, így a magtárak, a gyümölcs- és zöldségvermek félig se teltek meg, a tehenek és lovak soványan és fázósan topogtak az istállóban, a tyúkok kábán kapirgáltak a patakparton.

Siromék az Erdővidék szélén, már a rengetegben éltek, egy tisztáson, és tudták, kemény tél jön rájuk. Két fiút és egy lányt neveltek, mind segített már az asszonynak és a férjének, de ez se volt elég, mivel az ég nem akarta, hogy termés fakadjon a földből, és az állatok méhéből. A legfiatalabb gyermek, Veronika naphosszat imádkozott, hátul a pajta mögött, a szemétdombnál, ide jártak vizelni, ezért csípős szag terjengett, de a sápadt és vézna, szinte még gyermek Veronika direkt választotta e helyet, vezeklésül, a képzelt vagy valós bűnök megvallására. Ott volt akkor is, amikor a katonák megérkeztek. Épp elmerült a mennyei úr képének szemléletében, érezte, hasa alja felforrósodik, ajka tűzpiros lesz, és akaratlanul is kibuktak belőle e fohász szavai: Szerelmem, szerelmem, szerelmem, add, hogy téged szólongatva, Szerelmem, elhallatsszék a hangom napkelttől napnyugtáig, s a világ minden zugáig, amiképpen a pokolig is, hogy mindenki megismerhessen és szerethessen téged, szerelemem.

Mikor belekezdett volna a bűnbocsánati könyörgésbe, az udvar felől kiabálás támadt, ezért felállt, leporolta kötényét, és előre szaladt, a pajta és a fészer mögött, el a silány házuk vályogfala mellett, míg ki nem tágult előtte a tér, és ott volt az udvar közepén vérző fejel az apja a porban, mellette az anyja térdelt, hátrébb a két fiútestvérét katonák ütlegelték, szülei felett pedig az úr rettegett intézője, a félszemű Kóré állt. Kezével lengette a vasgolyóban végződő buzogányt, melyen Veronika látni vélte szegény apja áldott vérét.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szilágyi István nagyszerű és méltatlanul elfeledett történelmi regényében, a Hollóidőben van egy jelenet, ahol a főhős belefut két hajdúba, akiknél egy levágott török fej van, de nem is ez a lényeg, hanem a két katona plasztikus és dermesztő leírása, az, hogy Szilágyi technikailag tökéletesen képes bemutatni, ezáltal elhitetni velünk, hogy ezek az emberek tényleg mindenre képesek voltak. Évek óta velem van ez a szövegrész, és nagyjából innen datálnám a vágyat, hogy jó lenne egy kuruc korban játszódó regényt írni, amelynek a fókuszában a vámpírhittől feltüzelt falusiak, bécsi vizsgálóbizottság, katonák és a pestis állna.

A novella nem e regény része, hanem egy önálló történet, melynek keretét párszor megírtam már - idegenek érkeznek egy faluba, és ottlétüknek rossz vége lesz. A "feltámasztó ember" karaktere ugyancsak szerepel már máshol. A nyelv, melyet használok egy stilizált, ál-korabeli nyelv, némi Apor Péter olvasás után alakítottam ki. Elég sokáig tartott megírni így a szöveget - de roppantul élveztem.

Rövid história a kurucok feltámasztója ellen lefolytatott vadászatrul

A vénséges kanördög húzatná a farkára ezt a mocsadék időt, káromkodott az Olasz, mikor kiértünk a szurdokból, peniglen akkor még nem is zudijtotta az Úristen reánk annyira a haragját, mintsem tette volt jó félórával később, ahogy elértük a falut, jobban mondván azt a pudvás rissz-rossz kis telepet, mely a szétnyillo patakmeder szélén ragaszkodott ehhez a sáros földhöz.

Megálltunk az első háznál, a Gróf mellém jött, és kivonta kardját, az Olasz penig a katonák mögé osont, onnan szaglálta a levegőt. Öt gyengécske legényt adott mellénk a Kapitány úr, hogy rohassza le a faszát az isten, öt emberecskét, akiknél a muskétájuk is nagyobb volt. Azt mondotta, vidd ezt az öt daliát, így hazudott a szememben, miközben a sátra melegében iddogálta a jó rajnait, vidd, és keresd meg a Sípos Embert, s hozzad elém izibe. Mire én, Sipos Ember, értetlenkedém vala, és tágra meresztém szemem, mert alig egy napja érkeztünk vissza a Szepességből, ahol is a tolvaj és rabló Harattyánt kellett kézre fognunk, és most azt reméltük, mind a hárman, hogy megpihenhetnők egy kicsit a kvártélyban.

Nem hallottál róla, kérdezé a Kapitány, mire csak a fejem ráztam, és mondtam is volt, nem elegyedém szóba helyiekkel, mióta az országban vagyunk, ebben az istentől elfeledett vidékben, én helyi asszonyt csak hágtam, nem kérdeztem, helyi embert csak akasztottam vagy levágtam, de azt se kérdtem semmiről. A kocsmába meg csak a mieink járnak, hogy a fene egye hordó belüket, el is itták az összes jó tokajit.

Azt mondják, a hegyből szaladó patak völgyében bujkál, nézett rám nagy, öreg szemivel a Kapitány, közben előhúza egy foszlott kendőt mentéjéből. Onnan járja a síkságot, és ha akasztott rebellis kurucot talál, a sípjával feléleszti, és visszaviszi a táborukba, hogy aztán. Köhögni kezdett, mintha a lelkét akarná kihányni, és látom, friss, piros folt marad a zsebkendőjén nyomában. Hozd el nekem ezt az embert, parancsolta a Kapitány - dejszen inkább könyörgés vagyon az -, hátha meg tud menteni.

Elindulánk hát, Péter napkor a hegybe, majd ráakadva a patakmederre végigkövetjük azt, útközben az erdei tanyákat feldúlva, kikutatva mi hárman és az öt megszeppent siheder. Két jó emberemet még a franczia hadjáratban szedtem össze, az Olasz egy cingár, barna férfi, hosszú, erös ujjakkal és egy garmada késsel az övében. A Gróf valóban nemesnek hazudta volt magát, de láttam, kérges a tenyere, és nem a kardtól, paraszt volt, megszökött, úgy találtunk rá Chameriez határban, az előző napi csata holtjait fosztogatta. Mivel szükségem volt egy markos legényre, márpediglen ő erős, mint a bivalyfi, cserébe talán kissé ostoba, megkíméltem életét, és felvevém zsoldba.

Szagolsz valamit, te talján kurafi, szólítám csöndben az Olaszt, de az csak figyel erősen, majd bolint, mondja is, a seggemet, más nincs itt. Öt kis gunyhót számoltam vala, egyikből se jött füst, tán bizony elmentek, vagy levágták őket. De nem állhattunk ott egész nap, mint Lót felesége, mondám a katonáknak, na legények, kutassátok által ezeket a viskókat, mire azok csak néznek reám, nagy bután, erre rájuk dürrentém hangomat, melytöl megrepedestek a falak Lyonnál, hogy mars befele, kutyaütők. Az eső közben szemergéléssé apad, majd egészen elülepszik. Azok öten caplatnak a sárban, úgy tartva a puskát, mintha kapa lenne, látom rajtok, a csatában az elsők közt maradnának fej nélkül, na ilyen embereket adott volt nekem a Kapitány, hogy az isten rohassza ki a belit is, ha a tüdejével már megkezdte.

Csönd volt egy idejig, ahogy motoznak odabe, aztán a harmadik gunyhónál lett nagy rebillio, kiabálás, majd két lövés dörrent, hogy menten hátrébb futottam pár lépést, de ekkor látám, valaki, egy toprongyos alak előtántorog, és menne, huzza a lábat, mire én mondom a másik kettőnek, reája, legények. Nem kellett a biztajtás, ám mire beértük, az öreg, mert olyan ráncos, őszhaju kuruc ember volt és szép is, ahogy a jóistent elképzelni, nagy szakállas, bajszos, haja csimbojkba fonva, na szoval az öreg már ott feküdt a porban. A czombjára kapta a golyót. Szolitám németül, hol vannak a többiek, mire a hátára evickéli magát, akár a bogár, s csak vigyorog, mondja, nincs több kuruc, csak én. Mire kérdem, hol vannak a falusijak. Az öreg csak néz rám, égszinkék szeme olyan, hogy elveszik benn az ember, de nem szol, erre az Olasz rálép a czombjára, na nem nagyon, de csak kisajtol egy kis vért, a föld pora mohon felissza. Megjajdul erre a kuruc ördög, mondja, az erdőbe bujtak, féltek tőletek, hallották, jön a kutya német. Odaér hozzám ekkor az egyik katona, hogy a Mika bekapta az ólmot, mire én, ki az a Mika, mire ő, hát a bajtársunk, és mutat az öregre, ő lűtte meg, és már indulna is, reátiporni a fekvőre, de hátralökém, mutasd.

A Mika ott fekszik az egyik gunyhó padozatán, körötte nagy tócsa vér, keze a hasán, mellette egy szép, faragott pisztoly, amivel meglűtték, azt felvevém, el is rakom, nincs nekem Franczia óta csak kardom ugyanis. Lehajlottam mellé, a legény hálásan néze reám, de közben nyüszit. Nagyon fáj, mi, kérdtem, mire bolintá, hogy nagyon, akárha macska tépné a beleimet, motyogja, de vér jöve fogai közül, ez jó jel, mingyá vége. De csak kínlodik, csak kinlodik, a másik négy ott toporoga köröttünk, látom, nem lesz jó végi, ha ezek ezt nézik, megelégelém hát a nyüszitest, amitől az ember segge is reszket, és tenyeremmel befogám orrát, száját, ráng egy kicsit, majd elcsendesedik.

Megölöm a kurucot, mondá az egyik katona, s kifele indulna, de mellbe taszajtám, hogy majd hanyatt esik, ki kell faggatnunk, mit tud a pajtásiról, mit tud a Sipos Emberről, csitítám, s mindnek cimzem. Utána úgy öljük meg, hogy azt kivánja, anyja ne szarta volna a világra, igérem. Látám rajtok, ez igy jó vala.

Visszamenek a másik háromhoz, ugy állanak, mintha szobor lennének, jobban mondva az öreg még mindig fekszik, lábát tapogatja. Koszlott csizmája van, nem fog kelleni egyikőnknek se, az biztos, zöld pantallo, vörös kabát, alatta mocsoktól szürke ing.

Intek fejemmel a Grófnak, hogy hozza csak, mire ő felnyalábolá, és bevivé utánam a legtágabb gunyhóba a kuruc vitézt, rádobja a priccsre. Kössed be, nehogy elvérezzék nekem, szóltam az Olasznak, majd kimegyék a katonákhoz, akik addigra átinspektálták az összes gunyhót, mondja a legidősebb, bizony üresek. Szállásoljatok be, utasítám őket, s mondhatom, jól esik a parancsolás, ennyi ember még nem volt kezeim alatt. Itt maradunk éjjelire. Mi van, ha visszajönnek a falusiak, kérdé az egyik katona, mire én, annál jobb, lesz kompániánk, intek magam mögé, ez a nyavalyás ugyse húzza sokáig. Mi van, ha ránk akad a Sipos Ember, kérdé a másik, egy kerek képü, mire én, temessétek el a Mikát. Néznek egymásra, nem értik. A föld alol csak nem tudja elvinni kurucnak, igaz-e, nevetek rajtok, vörös is lett a képe annak, aki az ostobaságot kérdezte.

De ekkor már alkonyodott, visszamegyék a gunyhóba, ahol az Olasz szépen elköté addigra az öreg czombját. Ő maga meg a Gróf az asztalnál ültek, almát hámoztak, ami már jó szottyadtank tünt. Na kuruc kutya, mondám, és fölé hajolék, most vallani fogsz, tudod-e. Nincs mit vallanom, mondotta nagy öszinten, és olyan bátran, hogy mind a hárman elhihetnénk, ha nem az lenne, aki. Na választhatsz, mondám neki, vagy szépen elmondod, hol a legközelebbi táborotok, és hogy hol látták a Sipos Embert - vagy halál fia vagy, de az erdélyi módi szerint. Az Olasz kezében megáll a kés, a Gróf meg csak fal tovább, úgy tünik, nem tudja, mit jelent ez, nem ugy az öreg, mert elsápada, homlokát ráncolá, és sokáig tusakodott vala, mignem megvonta vállát, hát akkor legyen az erdélyi módi, mert én semmit nem tudok mondani kegyelmednek.

Ekkor eszméle a bamba Gróf is, kérdé, hogy milyen az az erdélyi módi. Ugy mondám neki, hogy közben az öreg szemibe nézek, de állja pillantásom a kurafi. Fogunk egy embernagyságú, combvastagságú fát, jó mélyen beássuk a földbe, mesélém nagy kedvesen, a felső végit szépen kihegyezök, aztán ráültetjük a kutyaütőt az alsó felinél fogva, a lábára meg patkóvasat vagy követ kötünk. A súly, bólogaték, szép lassan lehuzza a pokolba a döglődőt, de oly lassan, hogy az órákig is eltart, míg a lélek ki nem szakad, nagyjábul akkor, amikor a fa hegye kibukik a hátán, a nyaka alatt.

A Gróf eddig mozdulatlanul figyelé szavaimat, most nagyot nyele, de a falat nem megy le, kiköpi hát az asztalra. Szabad ezt, kérdé ostobán. Rossz érzések kelének bennem, de kivágom magam. Mindent szabad.

Miután elmondám az ötletem a katonáknak is, nagy öröm lepé meg őket, és buzgón neki is látnak az előkészületnek, kettő a gödört ássa a salámban, kettő peniglen a gerendát kajtatja fel. Szegény Mika meg az erdő szélen pihen. Odamenék a friss földhányáshoz, belédugom ujjam, majd kezem, és elérem az arcát. Hát bizony ez sekély, ezt kihergeli a róka, farkas maholnap, gondolám, de aztán vállat vonok, mindegy is, hol leszünk mi már akkor.

Mivel beesteledék, nagy tüzet gyújtánk, jobban mondva három gunyhót, melyek melege külön jót tesz a nedves légben, és pirba vonja az öreget is, amikor kihozzák a katonák. Rugdalják, löködik és ütlegelék, ugy terelik vala a cölöphöz, mely meredezik a kis tér, a lángoló kalibák között, akár az ördög farka.

Na kuruc, mondom neki, mikor már ott áll elötte, nem gondoltad meg magod, de ő csak a fejét rázza, mire intek fejemmel, és a katonák hátra csincsérezék kezét, lábára meg egy-egy kővel rakott fazekat kötnek. Biztos-e, kérdém még egyszer, és ahogy azokba a szelid, türelmes szemibe nézek, hirtelen azt kérem magamban, gondold meg magad, ne légy bolond, ki akarja ezt, és hirtelen kivülről látom magunkat, és rádöbbenek, mit csinálunk, de már késő.

Nem, mondá, mire az egyik katona felkurjant, s már emelé is, átellenső oldalán meg egy másik, a harmadik két széket hoz, arra  állanak, aztán szépen, ahogy óramíves dolgozik, a vénember seggét ráillesztik a hegyre, ami fehér mint  a patyolat, és aztán kicsit húznak a lábán, mire a fa  fehérségét vörösség futja el, és már lejjebb is mélyed, bele a karóba a teste az öregnek, halk reccsenés is van, ráng egy kicsit, sziszeg, akár a kélgyó, de tűr, összeszoritott fogakkal lesé a tüzet, mely vele szemben lángol.

Mi heten pedig ott állánk alatta és körötte, és nézzük őt, mintha alkotás, föstmény vagy szobor volna a templomban, és bizony vagyon ebben igazság.

Az Olasz unta el legelébb, bemene az legtágasabb gunyhóba, az lesz a mi kvártélyunk, a katonák a másikon osztozkodnak. Mielőtt követem, intézkedem a strázsáról, legalább egy, kint, a mezőn, ne itt a fényen, ahol egy lövéssel legitten leteríthető.

A priccsre fekszem, az Olasz az asztalra, a Gróf, aki később jöve be, mert ő még nem látott ilyet, ezé sokáig nézegeti az öreget, a lábamhoz kucorodék. Mikor egy vagy két óra múlva hugyozhatnékom támad, kifelé menet majd a fejére lépék.

A gunyhók még izzanak, pont annyi a fény, hogy látám a karón a vénembert, egyre mélyebbre csúszik, a hegye már a derekánál járhat, a fa fekete a vértül. Miután könnyítek magamon, kisételék a házak végihez, s a holdfénybe obszerválom emberünket ahogy strázsál, így megnyugodva visszatérék a haldoklóhoz.

Egy kívánságom lenne csak kapitány uram, szóla rekedten, mire bólintok, mert jól esik ez a rang. Eloldaná a kezem, mert akkor egy pipát még elszíhatnék, magyarázza. Elámulék ezen a nagy nyugalmon, és tán emiatt leszek óvatalanná, jó müncheni késemmel elmetszem a kötelet csuklóján. Ő peniglen benyúl korcába, komótosan kiszedi csibukját, dohányzacskóját, megtömi belőle, de bizony a kovánál már remeg a keze, leejté, elsétálok hát az izzó zsarátnokhoz, és egy gallyá silányult gerenda végén parazsat nyujtok fel hozzá. Biccent, nagyot szippant, és arca vörös fénybe derül, nem olyan már most az ábrázatja, akár a jóistené, hanem a kíntól ráncos, akár az ördög segge. Nagy bolond vagy te kuruc, mondám neki, de meg kell hagyni, szívós ördögfattya vagy.

Elnevetgél ezen, hunyorog, sejtelmesen, akárha tudna valamit, amit én nem, és ez a rosszérzés nem hagya el akkor se, mikor ágyamba térek. Sokáig forgolódék, de aztán csak elnyoma a szendergés.

Hajnalfele lágy muzsikára ébredek, s az hiszém, tán rajtunk ütött a kuruc, és a mennybe tértem magamhoz. De nem, mert az Olasz úgy horkol az asztalon, mit a disznó, és e horkolás mögül jöve ki a zeneszó.

Kapom kardom, kimenék, hát már valóban pirkad, minden szürke és rózsaszín vala, az öreg vére is a cölöpön, de a kelő nap angyali vöröse már arcát nyaldossa, és látom ám, hogy ott van szájában a furulya, avagy nem is, síp, abból jön a muzsika. Nyilván a gatyájába vagy csizmaszárba rejtette, és kivevé, miután én megoldottam kezét. Megállék előtte, a poslár lehúzza kezem, és csak lesem, ő meg néz rám, a hátából kiáll a cölöp hegye, átszakajtva a vörös posztót meredezik, nem élhetne már ez az ember, de mégis.

Megmentettél, hogy eloldottál, mondja most, kis szünetet tartva, s nagyon sercint a földre. Hálás vagyok, ahogy Mika is hálás nekem, mert visszahoztam.

Valaki mögém settenkedik, mint a hiúz, de fülemet nem csapá be. Lendülnék, ám elkésem, belém szúrnak, oldalról, egy késsel, tán tőrrel, tán a Mika oldalán hagyott szuronnyal. Lerogyok, ott az öreg előtt térdre borulok, mintha imához feszülnék.

Hálából gyors lesz, mondja az öreg, és tudom is már, mi jön, Mika a torkomhoz tevé a pengét, és meghúzza. Tényleg gyors vala. De nem annyira, hogy ne lássam, zsákkánt eldőlve ne nézhessem végig, ahogy levágja a nehezéket az öreg lábáról, aki aztán a Mika vállára majd fejére tapodva felnyomja magát egész addig, hogy kibujjon a cölöp szúrásábul, majd úgy huppan a földre, mint akinek kutya baja, és elsétálnak, ott hagyva engem kiömlő véremmel, elmegy és nem hoz vissza, engem nem visz magával, ez leend utolsó gondolatom, meg az,  hogy kifogott rajtam e ördögszopó kuruc fattyú.

vége