A háború végéről szól ez az írás, pontosabban minden háború végéről. Amíg írtam, két könyv járt a fejemben, az egyiknek csak a címe kapcsolódik a témához, de szerintem ez az egyik legjobb cím az irodalomban, "Holnap a csatában gondolj rám", a szerző Javier Marías. Maga a könyv is remek, szívszorító történet, nagy kár, hogy a spanyol mester nemrég elhunyt. A másik valóban csatáról szól, ez is a címe, "A csata", Patrick Rambaud műve, mely 97-ben elnyerte a Goncourt-t. Gyerekkoromtól fogva érdekelt a háború, de most, ebben a novellában egy vesztes csata rémisztő következményeiről írok.

Téli átkelés

Az ezredes a csöndre és a hidegre ébredt. A sátor sarkába állított kis kályhában kéken lobogott a láng. Ingerülten lerúgta magáról a medvebőrt, és felült, a hirtelen mozdulattól oldalába hasított a seb emléke, amit az a pikás szúrt rajta, még a lengyel hadjáratban. Igazából nem volt erős fájdalom, inkább valami bizsergető sejtés. Bizonytalanul talpra kászálódott, majd kikiáltott a szolgának, Molin, mire rövid várakozás után bejött a kese, idős ember, aki immár hatodik éve mellette volt, mióta szegény Ágostont elvitte a tífusz. A csizmámat, morogta az ezredes, és kinyújtotta harisnyás lábait, mire a másik letérdelt, és az ágy mellől előkerítette a vastag, bőr lovaglócsizmát és a megsárgult kapcákat. Mi van odakinn, kérdezte az ezredes kedvetlenül. Mármint a hidegen kívül. Molin megvonta vállát. Szótlan, halk férfi volt, megválogatta szavait, mint aki óvatos a gazdájával, emiatt mindig is feszült köztük egyfajta távolságtartás, köd, uram, és a tüzek alig lobognak. Az ezredes bólintott, átkozott vidék, csóválta a fejét, már a csata előtt láttam, hogy itt nem szabad háborúzni, találtak már gázlót a járőrök. Molin csak a fejét rázta, azt én nem tudom, mire az ezredes felállt, mert csizmái végre a helyükre kerültek, tartotta karjait, míg Molin feladta rá a kék posztókabátot, ami most nem adott meleget, majd kilépett a sátorból. Kér reggelit, hallotta még maga mögül, mire csak legyintett, még nem, majd elindult a tisztek sátra felé.

A tábor lassan éledezett a szürke téli fényben.

Általában, főképp tavaszi és őszi hajnalokon szerette ezeket a perceket. Volt valami megható, családias abban, ahogy az emberek magukhoz tértek, kibotorkáltak a sátraikból, nyújtózkodtak, ásítottak, kilögybölték az edényeiket, vagy hátraballagtak a latrinához. Úgy érezte ilyenkor, hogy ő egy nagy család feje, akinek ezekre az épp hogy öntudatra ébredt lényekre kell ügyelnie, felelősséggel tartozik értük, nem csak a csatatéren, ahol a katonák bálványozták őt, és a legvadabb kartácstűzbe is követték, hanem ezeken a nyugodt mezőkön, erdők öblén, vagy mint most, ezen az istenverte, ködlepte folyóparton.

Kalmek már a sátra előtt állt, és bajuszát fésülte. Ő volt a kedvenc tisztje, az egyik legjobb lovas felderítő, immár nyolc éve együtt szolgáltak, és Kalmek, aki északról származott, szinte semmit sem öregedett, egyedül a bal orcáján jelent meg egy hosszú sebhely, amit szablya okozott. Tisztelgett neki, mikor az ezredes megállt előtte, pár méterre.

Visszajöttek a felderítők, kérdezte tőle, mire Kalmek bólintott, sajnos nem találtak gázlót felfelé, se dereglyést, aki átvihetne minket. Az ezredes dobbantott lábával, márpedig át kell kelnünk, az ellenség hamarosan a nyakunkon lesz, és ha beszorít a folyóba, végünk.

Kalmek bizonytalanul porolgatta nadrágját, nem nézett az ezredesre, lehet, elvesztették a nyomunkat, jegyezte meg halkan, a csata vége felé, a kivonuláskor elég nagy volt a zűrzavar.

Kivonulást mondott, de az ezredes érezte, hogy menekülést akart, mert az volt, valóban, az egy nappal korábbi manőver szinte fejvesztett menekülés kellett, hogy legyen, hiszen akkora ágyútűzbe kerültek azon a gerincen, hogy nem volt ember, akinek ne remegett volna a lába, és csak az ezredes és a kiképzők által begyakorolt kemény fegyelem miatt maradt egyben az ezred. A következő kép, ami elméjébe ötlött, hogy két dombhajlat között menetelnek, s immár minden csöndes.

Rossz ponton avatkoztunk be, jegyezte meg Kalmeknek, mintegy folytatva a gondolatait, azonnal láttam, amikor megérkeztünk a csatatérre. A férfi az ezredest figyelte, mintha valami újat, furcsát látna a húsos, római szónokok szobrait idéző arcban, és nem szólt, tudta, hogy jön még magyarázat, és bár megvolt a maga véleménye a hadvezetésről, kíváncsi volt az ezredesére is.

A balszárny, fent az emelkedőn hátrált, és nekünk őket kellett volna megtámogatni, folytatta az ezredes elgondolkodva, de ehelyett a parancs az volt, hogy a dombról lejövet jobbról, a derékhadnál lévő küzdelembe avatkozzunk be, csakhogy azok a nyavalyások átvontatták az ágyúkat a felénk eső magaslatra, épp akkor, amikor a völgybe értünk.

És ő ezt sajnos már csak az utolsó pillanatban látta meg. Amikor megkezdték az ereszkedést a völgybe, még üres volt a szemközti dombtető, így félelem nélkül nyomultak előre. Egy kisebb lovasegység bukkant fel jobbról, amit puskatűzzel, és szuronyszegezéssél megfutamítottak, féltucat otthagyta a fogukat közülük, fűben fekvő, fehér egyenruhás testek, ők meg akadálytalanul mentek tovább, előre, hogy oldalba kapják az ellenséget a derékhadi csatározásnál. Emlékezett, cuppogós, mocsár volt a talaj, szinte szívta befelé a csizmákat. Aztán a szél lefújta rájuk a saját, bal oldalon dolgozó ágyúik füstjét, így amikor a völgybe értek, jó öt percig nem láttak semmit, csak hallották, hogy a harci lárma, ami oly vérpezsdítő volt az ezredes fülének (fémek csengéséből, az ágyúk dörömböléséből, a becsapódó lövedékek puffanásából, a sivító puskagolyók hangjából és a sebesültek jajongásából állt össze), mind jobban közeledik. De mielőtt elérték volna a csatát, a füstfelhő eloszlott, és megpillantották a felettük sötétlő ágyúkat, és az ezredes azonnal tudta, hogy azokkal kell foglalkozniuk.

Szép roham volt, jegyezte meg bizonytalanul, az ágyúk ellen. Kalmek bólintott, de most nem nézett az ezredesre, igen uram, mindenki kitett magáért.

Festményen kellene megörökíteni egy ilyen rohamot, bólintott az ezredes, majd benne akadt a szó, mert mondani akart még valamit, de maga se tudta mit, az emlékei összemosódtak, látta a domb felett feszülő kék eget, a velük szemben sorakozó ágyúkból felcsapó füstöt, és a jellegzetes, süvítő hangot, amit a kartácstűz kelt.

Megyek, ellenőrzöm a strázsát, morogta inkább, mire Kalmek tisztelgett, majd megkönnyebbülten elfordult, és visszament a sátrába.

Az ezredes először balra tért, a kicsiny tábor széle felé, a latrinák irányába, hogy lássa, jól ásták-e őket ki. A két gödör kellően mély volt, ám meglepve tapasztalta, hogy üresek, még nem használta őket senki. Megvonta vállát, majd felfelé indult, észak felé, a folyó irányába. Itt csak két őr volt, mert a folyó túlsó feléről nem számítottak támadásra, egymástól jó ötven méterre álltak, ahhoz sétált, aki a pipájával bíbelődött. Amikor megpillantotta őt, elrakta, és vigyázba meredt, a vasak ruháján, a szurony, a lőportartó, a töltényes doboz bántóan csörrentek a csöndben.

Pihenj, katona, intett az ezredes, minden rendben, kérdezte szelíden. A nagy bajuszos férfi, akinek neve most nem jutott eszébe, intett a folyó felé, csöndes egy víz ez, uram.

Az ezredes is arrafelé fordult, és rájött, hogy mióta sietve letáboroztak előző éjjel, azóta nem látta a folyót, ami most ott hömpölygött előtte, méltóságteljesen, sötéten, szinte feketén. A túlpartot ködpaplan takarta. Istenverte folyó, morogta az ezredes, majd körbenézett, még csak fa sincs, hogy dereglyéket készítsünk, jegyezte meg türelmetlenül. A katona hallgatott, de figyelte őt, aztán megköszörülte a torkát. Avas fegyverzsír, pipafüst, mosdatlan testhajlatok elegye párolgott belőle, de az ezredest ez nem zavarta. Intett, na mi van, mondja csak, bátran.

A katona nem nézett a szemébe, úgy motyogta, kérdezte, a csatát, azt ugye elvesztettük.

Az ezredes megütközve bámult rá, majd hátrált egy lépést, hát nem emlékszik, kérdezte kissé értetlenül, vissza kellett vonulnunk.

De, igen, jött a bizonytalan válasz, csak reméltem, a többiek, a sereg többi része kivívta a diadalt.

Az ezredes a fejét csóvált, kötve hiszem, nagy volt a túlerő, és azok az ágyúk, nem fejezte be, de a katona hevesen bólogatni kezdett, és folytatta az ezredes helyett, igen azok az ágyúk a dombon, azok rettenetesek voltak, még mindig a fülemben van a hangjuk. Hallgattak egy sort, aztán az őr ismét megköszörülte a torkát, és bátortalanul megjegyezte, csak azt nem értem, hogy ha vesztettünk, a többiek merre indultak, hol van a  sereg maradéka.

Az ezredes türelmetlenül toppantott, hát ez az, mutatott a folyóra, szerintem ők mér rég átkeltek ezen a nyavalyás folyón, és mi sajnos lemaradtunk a fő csapatettestől. Az volt a direktíva, hogy a fővárosba vivő út a gyülekezési útvonal, és az, számításaim szerint, a folyón túl van.

A katona bólintott, noha arcán látszott, nem igazán érti az okfejtést, és végül ki is nyögte, idefelé jövet nem keltünk át semmiféle folyón.

Az ezredes erre nem tudott mit mondani. Őt is nyugtalanította ez a tény, de aztán elvetette, mert úgy vélte, hogy valamiféle kanyar lehet a folyamban, amit ők ügyesen kikerültek a menetelés során, most viszont sajnos belegabalyodtak a víz okozta problémába.

Valaki közeledett, ezért megveregette az őr vállát, na, itt a váltás, de tévedett, mert a katona, aki futva beérte őket, nem a váltás volt. A járőr visszatért, ezredes út, és azt üzeni, lovasokat láttak, lihegte, mutatta is az irányt. Menjünk, mondta a ezredes, majd visszafordult az őrszemhez, tudja mit, közlegény, talán győztünk, mondta még neki, majd elválik, de hangja tompán csengett.

Átvágtak a táboron, ahol már elég sok katonája állt a sátrak előtt, mind komoran, szinte ünnepélyesen tisztelgett neki. Az egyik fordulóban a strázsamesterbe ütköztek, aki kicsire vágott papírszeleteket tanulmányozott, és felzárkózott az ezredeshez. Mekkora a veszteség, kérdezte tőle az ezredes, kissé ridegen, mert nem nagyon kedvelte a sovány, örökké aggodalmas férfit. Nagyjából ötven embert nem találni, jött a válasz, és a málha jelentős része is elmaradt. Kibírjuk, legyintett az ezredes, és az élelem. A strázsamester felsóhajtott, majd egy másik lapot vett elő, belenézett, és csóválta fejét, alig van, azt is otthagytuk a nagy kavarodásban. Akkor kerítsen, keressen valami falut, ahol rekvirálhat, dörrent rá az ezredes, és elbocsátólag intett, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége, és hogy mindez már a másik gondja, aki el is maradt, esetlenül megtorpant egy sátor mellett, és onnan nézte szomorúan a távolodókat.

Az ezredes oldalt pillantott, kisérőjére, és mivel dühe kitartott, rámordult a katonára, magának meg miért olyan fancsali a képe. Fiatal, szőke hajú fiú volt, az ő neve se jött az ezredes szájára, de tudta, hogy jó lövész. A katona megvonta vállát, rosszat álmodtam, és reggel óta kísért. Mit álmodott, kérdte az ezredes, és ekkor megérkeztek a tábor szélére, ahol jó húsz méterre a járőrőr a lovakat csutakolta.

A katona megállt, a földet nézte, majd kibökte, az elsőről álmodtam. Az első miről, értetlenkedett az ezredes. Az elsőről, akit megöltem, folytatta csöndesen a másik, és miközben beszélt, a csizmáját bámulta, két éve történt, a hegyek közt harcoltunk, már nem is tudom melyik országban, és a rohamban összeakadtam egy velem hasonló korúval, kiütöttem a kezéből a kardot, ő hátrált, és földre került. Az ezredesen kényelmetlen érzés lett úrrá ettől a vallomástól, ezért siettetően megkérdezte, és, mi történt.

A katona most először nézett a szemébe, majd komoran folytatta, intett, hogy ne, hogy megadja magát, de engem nem érdekelt, elkapott a hév, és, kis szünetet tartott, majd egy sóhajjal együtt kijött belőle, a szuronnyal a földhöz szögeztem, pont a szívén át.

Az ezredes kivárt, hogy hátha jön még valami, de a fiatalember elnézett valamerre, a távolba, mintha keresne valamit, ezért aztán csak a vállára tette kezét, azt tetted, amit tenned kellett, fiam. Egy csata forgatagában nincs mindig lehetőség emberségesnek lenni, ezt tudja az ellenség is, tudja mindenki, aki a mi mesterségünkre adja fejét.

Elfordult, megindult a járőr felé, majd visszanézett, úgy mondta, fordított helyzetben ő is ezt tette volna.

Bosszantotta ez a hirtelen jött elérzékenyülés, ez a drámai vallomás, de elnyomta magában, és mikorra a lovakhoz és emberekhez ért, már ismét merev, hivatalos arcát mutatta, mit találtak, uraim.

A járőr vezetője, egy alacsony, mokány férfi, talán Bartem, vagy Hartem nevű lépett elé, és sötét arccal, halkan, pattogós beszéddel beszámolt neki arról, hogy a folyam mentén délre tartottak, a csata feltételezett irányába, amikor is jó hat kilométerre emberi hangokra lettek figyelmesek a ködben. Egy másik lovascsapat lehetett, elszűrődött hozzájuk a paták dobbanásai is. Mivel idegen beszédnek tűnt az, amit hallottak, és mivel nem akarták elárulni helyzetüket az ellenségnek, azonnal visszaindultak. Felderítők lehettek, jegyezte meg Bartem vagy Hartem, alkalmasint utánunk kutatnak.

Az ezredes végigsimított a mellette álló ló kecses ívű nyakán, majd bólintott, igen, igaza lehet, és nem követték magukat, kérdezte aztán, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, elölről, a ködből egy ló nyerítése hallaszott.

Az ezredes ellépett a kis csoporttól, és szemét erőltette. A síkság és a folyó jó tíz méterig látszódott csak, mögötte ködpaplan feszült, és eltakart mindent. Jöjjék hátrébb uram, lépett mellé az egyik járőr, de ekkor mind a ketten megmerevedtek, mert a ködből alakok bontakoztak ki, hat lovas sziluettje.

A két csoport sokáig bámulta egymást, majd az idegenek közül kivált egy fehér egyenruhás, és odaléptetett az ezredes elé.

Ram hadnagy vagyok, mondta, némiképp törve a nyelvet, beszélni szeretnék az ezredes úrral egy kényes ügyről, tette hozzá, azzal elegáns ruganyossággal leszállt a lóról, lehúzta kesztyűjét, és kezét nyújtotta.

Az ezredes kényszeredetten elfogadta a kezet. A másik szorítása erős és határozott volt. Jöjjön a sátramba, kérem, mondta bizonytalanul, majd intett a távolba, az emberei maradjanak a táboron kívül. Ram bólintott, természetesen.

Az ezredes átkísérte a különös vendéget a táboron, közben nem szóltak egymáshoz, majd a sátránál előre engedte, és a kis, tábori széket kínálta fel neki, ő maga a keskeny ágyra ült. Kér valamit, teát, kávét,  kérdezte, mire a másik hárítólag intett, nem köszönöm. Molin, aki eddig a bejáratnál várakozott, biccentett, és kihátrált, leengedve sátorlapot.

Az ezredes most tudta csak jobban megfigyelni vendégét. Arisztokratikus, megnyerő arca, és arányos alkata volt, sugárzott belőle a veleszületett nemesség, de mindezt némi derűvel viselte, és mintha folyton mosolygott volna a szeme. Talán ettől bátorodott fel az ezredes olyannyira, hogy könnyedén, szinte vidáman megkérdezze, gondolom, a csatát önök nyerték, és most foglyoknak kíván minősíteni minket.

Más ügyben jöttem, a téma sokkal személyesebb, csóválta fejét a hadnagy.

Ugyan mi lehet fontosabb egy csata kimenetelénél, elégedetlenkedett az ezredes e válasszal, de a másik mintha meg se hallotta volna őt, mozdulatlanul tanulmányozta az ezredest, aki ettől kezdte kényelmelenül érezni magát.

Ismeri Swedenborg írásait, uram, szegezte neki a kérdést hirtelen a hadnagy. Az ezredes a fejét csóválta, mire Ram így folytatta, nagy kár, mert könnyebben megértené azt, amire most ki akarok lyukadni. Magam is az elmúlt pár órában jöttem csak rá.

Hallgattak egy sort, majd Ram felállt, a kis kályhához ment, és fölé tartotta ujjait, majd elfintorodott, észrevette, hogy a tűz nem melegít, kérdezte, mire az ezredes bólintott, átkozott időjárás, ez a hideg a csontjaimba eszi magát. Ram visszaült a helyére, és így folytatta, esetleg az emberei nem viselkednek furcsán, mintha mind a múlton merengenének, szomorúak, levertek, kérdezte szelíden, mire az ezredes toppantott, hát persze, hogy rosszkedvűek, hisz épp most vesztettünk csatát, menekülőben vagyunk, és nem tudunk átkelni ezen az átkozott folyón.

Ram szelíden, kissé fáradtan elmosolyodott, a folyó, igen, ez fontos, beleillik a nagy kirakósba, jegyezte meg, mire az ezredet elöntötte a méreg, maga rébuszokban beszél, mondja már  meg mire célozgat, ha beszéli a nyelvünket, fejezze ki végre értelmesen magát, kérem.

A hadnagy láthatólag nem sértődött meg e kitörésen, leporolt a nadrágján egy megszáradt sárfoltot, majd mély levegőt vett, és az ezredes szemébe nézett, a csatamezőtől jó egy kilométerre tértem magamhoz, az emberimmel, intett a háta mögé, ma reggel. Ismét csönd ült meg köztük, de mivel az ezredes dacosan összeszorította száját, Ram folytatta, az ezt megelőző emlékem, hogy megtámadjuk az ön hadtestét, épp ereszkedőben voltak a völgybe.

Á, hát maguk voltak azok, csapott a homlokára az ezredes, igen, emlékszem, jó néhányukat le is terítettük, a többiek megfutottak. Ram bólintott, hatunkat megölték az önök által kilőtt golyók, mondta jelentőségteljesen. Emlékszem, magam is lebuktam a lóról, nem éreztem, hol ér a lövedék, de pokolian fájt. Láttam egészében a csatateret, ott volt előttem, a hátam feküdtem, kissé oldalt, ha felnéztem, láthattam az eget is, ami kibontakozott a lőporfüstből.

Ekkor vettük észre az átkozott ágyúkat, vetette közbe az ezredes, ha azok nincsenek, nem fejezte be, mert Ram felemelte a kezét, mint aki szót kér.

Láttam még, ahogy a megrohanják a hegyoldat, mondta a hadnagy, noha az ájulás sötétsége már kerülgetett, tette hozzá.

Maga látta, kérdezte az ezredes csodálkozva, ugye gyönyörű roham volt, dicsőséges támadás, hangja szinte gyerekesen könyörgőre váltott, mire Ram mosolyogva bólintott, igen, nagyon szép és hősies roham volt, mondta, majd hozzátette, egészen addig, míg az ágyúkat el nem sütötték.

Az ezredes kizökkent a visszaemlékezés okozta derűből, mit akar ezzel mondani, kérdezte, mire Ram megvonta vállát, csak azt, amit láttam.

Ekkor Kalmek dugta be fejét a sátor lapjai közt, uram, van itt egy fejlemény, kezdte, de az ezredes intett neki, mindjárt megyek, várjon, mondta feszülten, majd ültében közelebb hajolt a vendégéhez, egész pontosan mit látott.

Ram felsóhajtott, majd Kalmekre pillantott, aki erre sietve visszahúzódott, és csak ekkor mondta, szinte suttogva. Kartácstüzet láttam, uram. Ugye tudja, mit művel a kartácstűz az emberi testtel, ha közelről éri azt. Képes ötven, száz embert leteríteni, és a kellően erős ágyúk esetében egy-egy kartácsgolyó áthatol egy testen, majd a következőn, majd az azt követőn, megfigyelésem szerint akár öt rohamozó halálát is okozhatja, és mindegyik ágyúcsőben ötven ilyen golyó lapult a kilövés pillanatában, de ami még fontosabb, hogy az ágyúsok képesek nagyon gyorsan újratölteni, és a második lövéssorozattal a maradék csapattestet is könnyedén ledöntik lábáról. Ezt láttam, uram, kartácstüzet, ami pokoli volt, és miután véget ért, rám borult a sötétség. Kis gondolkodás után hozzátette, majd másnap reggel az öt emberem élén, lovamon tértem magamhoz. Nem maguk után indultunk, hanem a folyót kerestük.

Miért, kérdezte kiszáradt szájjal az ezredes, aki elhűlve hallgatta a magyarázatot, miért keresték a folyót.

Ram a sátor bejárata felé intett, talán ki kellene mennie az emberéhez.

Az ezresed, mint aki álomban cselekszik, felállt, és a hadnagy vállára tette a kezét, hát megtalálta a folyót, itt van a tábor mellett. Igen, mondta Ram. Nem nézett fel rá.

Odakint Kalmek zavart arccal álldogált, majd a kilépő ezredeshez fordult. Igen, kérdezte az halkan. Megjött a révész, mondta a katona komoran. Az ezredes nem mozdult, emésztette magában e szavakat, majd megindult előre, mögötte Kalmekkel, átvágott ismét az immár  üres táboron, míg le nem ért a folyópartra, ahol már összegyúlt az összes embere, némán várakoztak a keskeny kis csónak előtt, hosszú, a parton kanyargó sorban. A csónak végében egy szürke köpenyes férfi állt, az ezredes nem látta tisztán az arcvonásait, hiába ment egészen közel a vízparthoz. Visszafordult Kalmekhez, aki gyengéden megfogta karját, és megszorította, az öné az elsőbbség, uram, mondta neki, ön fog átkelni elsőként.

Az ezredes érezte, hogy valóban így lesz, és végtelenül megkönnyebbült a gondolatra. Megölelte Kalmeket, majd véginézett a többeken, tisztelgett nekik, végül a csónakhoz sétált, és beszállt.

vége

A lenti, újévi történet eredője az, hogy karácsony előtt B. Szabó János kiváló könyveit olvastam - némiképp fikciós irodalomként, írói szemmel - a tatárjárásról, Mohácsról és Erdély bukásáról, és egészen megdöbbentett az a mindennapi horror, amiben a középkori ember élni kényszerült. A tatárjárás alkalmával a mongolok az összeterelt falusiakat egyszerűen karddal kettéhasították - elképzelhetetlen, hogy zajlott ez a valóságban. Erdély dúlása során a győztes csaták után a törökök a halottak fejeit levágták, megnyúzták, gyapottal kitömték, és szekerekben e trófeákat Isztambulba küldték. A lenti novellában megörökített mohácsi jelenet ugyancsak megtörtént, Brodarics is ír róla - engem itt is a technikai kivitelezhetőség gondolkodtatott el, illetve ennek a rengeteg áldozatnak az utolsó, közös másodpercei, amikor már minden nyilvánvaló volt, és mégsem tehettek semmit. Mit gondoltak? Voltak vajon egyéni akciók, menekülési kísérletek? Volt könyörgés, siránkozás, fogadkozás? Volt, aki büszkén és méltósággal viselte a dolgot? 

A képet a csehországi Kutna Hora látványosságában, egy templomban készítettem, ami ugyancsak a történelem brutalitásáról tanúskodik, hisz a kápolnát díszítő koponyák egy része a huszita háborúkból származik, és borzalmas sérülések láthatóak rajtuk. 

Újévi beszélgetések

A baráti társaság a burszaiban szokott összegyűlni, vásárnap után, ahogy történt ez a hidsre 965. évében az újév napját követő első holdtöltén is. Mind a hárman idős, világlátott férfiak, emektarok voltak, hajdani katonák, akiket a Nagyméltóságú itt, a fényes birodalom szívében jutalmazott földdel szolgálataikért. A legfiatalabb közülük dsebesdi közlegényként szolgált, és a két idősebb úr, akik már hatvan felé jártak, néha lenézően bánt vele, például gyakorta megrótták nagyotmondásáért. Mindhárman birtokuk gyümölcseit vitték ilyenkor a vásárba, és az eredményes nap után mind a hárman a szerájban szálltak meg, és az esti órákat a fal mellé telepedve töltötték, amikor is régi történetekkel szórakoztatták egymást egészen az első kakasszóig. A háborús sebhelyektől, melyek elborították testüket, egyikük sem tudott már jól aludni, meg egyébként is, szerették ezeket a lágy, balzsamos éjszakákat, mikor a napközbeni hőség elcsitul. Ezen az estén a dsebesdi azzal hozakodott elő, hogy az általa levágott gyauroknál már csak a meghódított szépséges szűzlányok száma nagyobb.

− Ki a csatában ménnykő, az általában hallgat arról, mit tett – vetette ellen mosolyogva az egyik idősebb úr, aki az ulufedzsik közt szolgált, és Ferdinek hívták. – Megviseli a lelket az, ami a harcmezőn vagy egy erősség vívásában megesik vele. Nemde, nagyuram? – fordult a harmadik társukhoz, egy sovány, barna arcú férfihez, akinek vonásai idegennek tűntek, de tudták is róla, hogy egyszerű janicsárból lett úr, hiszen főszállásmesterségig vitte hét hadjáratban. Jobb szeme alatt ujjbegynyi vörös, háromszög alakú anyajegy volt, ha valaki távolról látta, először piszoknak vagy véres, nyers húsnak gondolta. Ahmetnek hívták, és keveset beszélt, inkább komolyan, bólogatva hallgatta két társát, és ha a háborús történetek kerültek szóba, szeme elsötétült, mint amikor fellegek úsznak a fénylő nap elé.

−  A csata hevénél csak egy rosszabb van, az, ami utána következik – jegyezte meg csöndesen. – Hisz ilyenkor a könyörület messzi tájakra távozik, elfödi fülét és szemét, mert nem bírja látni azt, amit az ember az emberrel művel, legyen az igazhitű vagy hitetlen.

Mind a hárman hallgattak egy sort, csak csontfejű pipáik szörcsögése és az tevék mocorgása törte meg a csendet. Alig páran tartózkodtak a szerájban rajtuk kívül, a legtöbben már nyugovóra tértek. A vendéglős nagy, kopott bőrpárnákat hozatott nekik, azokon hevertek, köztük egy márványberakásos kisasztalon ón gyertyatartó és kávés kannácska állt. A fény arcukba lobogott, megvilágítva a ráncokat és a sebhelyeket bőrükön, melyen a kettő elválaszthatatlan szövedéket alkotott.

− Kíváncsi volnék, mi volt a legrosszabb, amit láttatok – vetette fel erőltetett könnyedséggel hangjában a legfiatalabb, majd előredőlt, és öntött még magának kávét: − Én mindjárt mondom is: a legjobb társamat Erzurum alatt kettévágta egy ágyúgolyó. Deréktól lefelé összemorzsolta a húsát. Behúztam egy árokba, és fogtam a kezét, míg haldoklott, de végül már saját ökléről marcangolt fogaival a húst kínjában.

Elhallgatott, de Ferdi nem hagyta, hogy elhallgassa a legfontosabbat: − És, mi történt?

A mindig nevető tekintető férfi megvonta vállát: − Megfojtottam. Közben egyszerre láttam, hogy haragszik, hogy csalódott és hogy hálás nekem. Végig a szemembe nézett. Az volt a legrosszabb dolog, az a tekintet.

Ismét hallgattak egy sort, a falakon túlról beszűrődő kolompszót figyelték, mely az éjjel karámba térő birkákat kísérte.

− Jómagam sok rosszat láttam, nem is tudnám rangsorolni őket – kezdte a Ferdi nevezetű úr −, de az a véleményem, hogy Allah nem ok nélkül teszi ezeket velünk, minden jónak és rossznak megvan a maga sora az életünkben. Talán legközelebbre kiválasztok egyet, ami érdekes lehet számotokra, ám semmi nem olyan bántó, mint édesanyám halála, ami persze szokványos eset, távollétemben történt, békésen, álmában.

Ezen mind eltöprengtek, talán a szüleikre gondoltak, akik már rég elmentek e világról, és akiknek sorsát óhatatlanul is utánozni fogja az övék, de aztán Ahmet megköszörülte torkát, és így szólt: − Van egy olyan rossz az életem folyásában, melyet még senkinek nem vallottam be, de most, hogy sorsom a vége felé közeleg − érzem csontjaimban, tüdőmben és a levegő ízében −, most ideje, hogy megosszam valakivel, mert nyomja a lelkem azóta is. Ítéljétek meg hát ti.

A másik kettő akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, mire ő megtömködte kialudt pipáját dohánnyal, meggyújtotta, szívott rajta, végül belekezdett: − Akkor történt, mikor a Fényességes legyőzte a magyarok királyát. Aznap este, mikor a hitetlenek testei elborították a mezőt, csapataink pedig üldözőbe vették a gyáván menekülőket, még nem tudhattuk, hogy a királyuk is eldobta gyenge lelkét futásában. Mindennek már harminc esztendeje – elrévedve szívta pipát, mire Ferdi szelíden megjegyezte: − Világraszóló diadal volt, melyet mennyi követett aztán.

− Kár, hogy gyermek voltam akkor, bizonnyal kivettem volna belőle a részem – bólogatott a legfiatalabb: − Úgy mesélik, ezrével hullottak a magyarok.

− Így volt – tért vissza közéjük Ahmet. – De amiről szólni akarok, az nem a csata, hanem a rákövetkező események. Akkoriban a szállásmester segédje voltam még csak, a janicsárok közül emelt ki, azután, hogy valami nyavalya elvitte korábbi emberét. Emlékszem, uram sokáig tanakodott a Magasságos küldöttével, majd gondterhelten hozzám fordult, és így szólt: „Holnap a fogságba esett hitetlenek eltiportatnak. A mi feladatunk e diadalmas ünnepély megszervezése. Gyere, szemléljük meg a dolgokat.” Tudnivaló, akkor már egész nap talpon voltunk, a csata ikindi idején kezdődött, és bár alig másfél óra múlva szerencsésen véget is ért, a sebesültek összegyűjtése, táborba szállítása, a holtak és a foglyok helyének kijelölése, a hátrébb lévő csaptok letáboroztatása mind a feladataim közé tartozott. Alkonyatkor hunytam csak egy keveset, ezért csak kóvályogtam, míg uramat a tábor szélére kísértem, ahol a szultán sátrától kőhajításnyira, egy folyó tengernyi vize mellett kellő nagyságú teret találtunk a másnapi esemény lebonyolításához. Ezek után a foglyokat szemléletük meg, kiket az egyik juhkarámba zártak, és akkora már a táborkísérők mindegyiket vékony, de erős láncra fűzték, a láncokat tízesével egymáshoz kötözve, a láncok végét, és körben a karámot pedig akindzsik védték, kiknek a lándzsái kellő fegyelmezésül szolgáltak a szerencsétleneknek. Nem mintha azokban lett volna bármi harci vágy vagy düh, a legtöbb sebesülten vagy belső kínoktól elgyötörve hevertek a porban, várták az elkerülhetetlent. Jól tudták, hogy napjaik leáldoztak, sorsuk, családjuk és királyuk jövője immár összetöretett győzedelmes seregünk által. Ezerötszázhetvenen voltak, mint később kiderült, ám csak ezernégyszáznyolcvanhatra várt halál másnap, a többit jó pénz fejében kiváltották vagy más ok miatt megkímélődött életük. Bármennyien is voltak, a karám fölé olyan csönd borult, mintha mecsetben lennénk, csak a súlyos sebesültek jajkiáltása törte meg nagy néha a csalódott némaságot.

„Ennyi embert egyszerre lehetetlenség tisztességesen kivégezni, noha ez urunk parancsa”, sopánkodott halkan elöljáróm a kerítés mellett állva, „Láttam már ilyet, mikor megtudják, megértik, hogy mi következik, lázongás tör ki köztük, és a katonáink csak üggyel-bajjal tudják majd lefogni őket, a rend megbomlik, a szép és dicső látvány nevetséges paródiába fordul, és a gyaurokéval együtt végül az én fejem is porba hull majd.”

Megsajnáltam őt, de Allah isteni sugallatától vezérelve – vagy mert fiatal katonaként sokáig a nagy vágóhíd mellett voltam elszállásolva Sztambulban − a következőt súgtam fülébe: „Az ökör is könnyebben megy a vágóhídra, ha kendő takarja szemét, nagyuram, kössük be hát az övéket is, aztán mondjuk nekik azt, hogy csupán minden tizedik hal példás halált, a többiek sorsa a fogság, mely rút ugyan, de mégis jobb, mint elveszíteni mindent”.

− Milyen ravasz! – jegyezte meg elégedetten a legfiatalabb veterán: − És bevált a terved, Ahmet?

− Sora van annak is – bólogatott a kérdezett: − De várj, mert most jön csak az, amiért ezt az egészet elmesélem. Nagyuram megörült javaslatomnak, s nyomban elsietett, hogy a kellő mennyiségű szövetet vételezze a kendőkhöz a raktárakból, én pedig ott maradtam még a foglyok karámjánál, mert nem győztem betelni a szerencsétlenek látványával. A fáklyám fényében úgy tűntek elém árnyaik, akár alvilági, elátkozott dzsinnek, mitől a diadal érzete mind magasabbra hágott bennem, egészen addig, míg az egyik oda nem furakodott a palánkhoz, és meg nem szólított, rossz, de érthető török kiejtéssel: „Fiam, te vagy az?”

Elhallgatott, és lehunyta szemét.

A másik kettő összenézett, az idősebb, Ferdi ajkára tett ujjal mutatta a fiatalabbnak, most semmiképp ne szóljon, így várták, míg Ahmet ismét bele nem kezd: − Elhitetitek, hogy meglepődtem, és egyből arra gondoltam, a hitetlen kutya így akar könyörületet kicsikarni belőlem, ezért már fordultam volna, de ő csak folytatta: „Megismerlek az anyajegyről az arcodon. Négyéves korodban vittek el otthonról, tőlem, és édesanyádtól” folytatta, de persze ez mind lehetett hazugság, nem emlékeztem már én az eredeti szüleimre, nem is érdekeltek, mert janicsárként a Tökéletességes lett az apám, tőle kaptam minden jót, de leginkább Allahot. Megindultam, ám ekkor még szólt egy utolsót, amire bizony meg kellett torpannom, mert azt mondta, hogy ugyanilyen anyajegy van a bal mellkasomon is, emlékszik, hányszor megcsodálta, vörös, és hegyes, mint az íj.

Ahmet kitapogatta pipáját, mélyet szívott belőle, majd a füsttel együtt a következő szavak jöttek elő belőle: − A katonák, kik tőlünk messzebb álltak, megindultak felénk, mire intettem nekik, hogy nincs szükségem segítségre. Nem tudom, mennyit hallottak a magyar szavaiból, tény, hogy halkan, szinte suttogva beszélt, és ahogy említettem, törte nyelvünket. Előadta, hogy Drági István a neve, a Dráva nevű folyó mentén élt, ott volt a birtoka, és onnan loptak el engem a törökök, és aztán felperzselték uradalmát, ezért csatlakozott a Barát seregéhez. Persze nem hagytam, hogy kígyó nyelvével tovább fertőzze eszemet, ezért a Magasságos sátra felé mutattam, a nagy, lobogó máglya irányába, melynek sárga fénye idáig látszott, és mondtam neki, a Barát feje ott van egy kopján, és holnap az övé is mellé kerül, ha nem hallgat.

„Hallottam ám, fiam, mit terveztek.” válaszolta ő, és ellépett a deszkapalánk mellől, mint aki maga részéről lezárja a témát, de engem nagyon is nyugtalanságban hagyott, hisz mesteremmel bár halkan beszéltünk, a fogoly valóban kihallgathatta tervünket. Nem szóltam már többet én sem, eljöttem, bár kavarogtak bennem az érzések.

Ahmet csak most nyitotta ki szemét, mint aki látja maga előtt ezt a régi, harminc év előtti jelenetet, ám most se nézett a másik kettőre, a mécses lángjába bámult: − Emlékszem, megtermett, szakállas férfi volt, az arcát egy friss vágás csúfította, de még így is láttam, hogy keskeny orra, szemöldöke, szájának íve emlékeztet a saját ábrázatomra, ám fontosabb volt ez… − azzal lassan lenyúlt zsuponjához, kioldotta, majd félrevonta inge szövetét is mellkasáról, míg a másik kettő meg nem pillantotta bőrén a vörös nyílhegyet mellbimbója felett.

− Magasságos Allah! – sóhajtott Ferdi. – Értem már, miért meséled el e történetet nekünk, de nem tudom, hallani akarom-e a végét.

A fiatalabb felkönyökölt, körme hegyével orra tövét kaparászta, majd felállt, és a szálláshelyre ment, hogy aztán egy bőrtömlővel térjen vissza: − Fügebor. Ilyen különös estékre tartogattam, talán megbocsátja nekünk Allah, ha veszünk magunkhoz belőle.

Ittak mind a hárman, az alkohol szokatlan ereje megtöltötte tagjaikat és elméjüket, és pár percig élvezték e néma zsongást, a hatalmat, amit a tiltott szer adott, de aztán Ferdi nem bírta tovább, láthatólag nagyon is izgatta a történet folytatása: − És mond, nem is beszéltél vele aztán?

Ahmet keserűen elmosolyodott: − Urammal megtárgyaltuk a másnapi ceremónia részleteit, ki, mit és mikor fog csinálni, hogy a tömeges kivégzés pontosan és zökkenőmentesen történjen, majd pirkadatig tanakodtam és vívódtam a sátorrészemben, díványomon. Nem tudtam mitévő legyek. Mi közöm nekem ehhez az emberhez, kérdeztem a sötét égtől, de persze szívem mélyén éreztem, nagyon is van, tartozom neki azzal, hogy e világra születtem. Segítenem kell rajta valamiképp. De milyen módon? Aztán már a hajnal fényénél, mikor megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy az üldözők visszatértek, kihasználva a kavarodást, harcosaink fényes diadalmenetét, elmentem ismét ahhoz az átokverte karámhoz. Az őrök némelyike már szunyókált, ezt és a bevonulók lármáját kihasználva odasiettem, ahol rám talált hitetlen apám, és szólongattam őt, Drági István, kiáltottam, gyere elő. Nagy lánccsörgés közepette végül előkerült, láttam szemében a meglepetést és a hálát is. Szomorúan néztem rá, mert hirtelen megéreztem, hogy elgyengülök, mégiscsak a saját apám állt a deszkák túloldalán, mögötte sorstársai, a nyomorult, megvert had utolsó írmagja, kinek élete alig pár óra múlva megszakad, halottsápadt, néma volt mind, panasz nem hagyta el ajkukat, noha tudták, mi vár rájuk.

− Megérdemelték, amit kaptak, dédapámat Vajk serege vágta le Belgrat alatt – vetette közbe a legfiatalabb, majd Ferdire pillantott, aki megrovóan nézett rá, ezért nem folytatta, de Ahmetet láthatólag nem zökkentette ki a düh, ő már teljesen abban a múltban járt, ahol az apja nézett vele farkasszemet, haloványan, akár egy hajalet, egy kísértet, egy testetlen emlék, mert akkor, már azon a reggelen emlékké váltak a magyar urak, a dicső lovagok, kik nem olyan rég, alig egy napja talpig vértben, izzadva, izgatottan, fülükben doboló vérre ott rohamoztak, alig háromszáz méterre a mezőn.

− Így szóltam apámhoz: „Amit hallottál, igaz. Hamarosan azt hintjük el köztetek, hogy csak minden tizedik hal meg. A többieknek nem esik bántódása. Ez csak csel lesz. De számodra van könyörület, ha figyelsz szavamra, és nem adod tovább azt. Nagyon fontos ez nekem, mert ha zavar kél köztetek, a sorsom kétségessé válik. Most jól figyelj: mikor letérdeltetnek majd, három harsonaszó lesz, a harmadik után számolj kettőt, majd hajts magad előre. A kard így nem fogja érni, legfeljebb a hátad vagy a vállad. A mi szokásunk szerint, ha az első csapás nem végzetes, akkor a fogoly megmenekül.”

− Elárultad uradat – vette közbe Ferdi értetlenül. – És kockára tettél mindent.

− Bíztam benne, hogy nem mondja majd el a többieknek mindezt – vont vállat Ahmet. − De a menekülés reményét megadtam neki, hogy csitítsam az ő és legfőképp saját lelkem háborgását.

− Bármennyire is gyűlölöm a hitetlen kutyákat, el kell ismernem, jó és bölcs ember vagy – bólogatott a fiatal veterán elismerően. – Nehéz egyszerre hűnek lenni mindenhez, de te megtetted, amit tudtál. Most már nagyon is kíváncsi vagyok a történet végére.

Ahmet mélyet sóhajtott, majd eltakarta szemét tenyerével, és így, e sötétben folytatta a mesét: − Eljött a dél, és megkezdődött az ünnepély. A Birodalomgyarapítónak díszes, vörös bíborral borított emelvény készült a kijelölt tér egyik sarkán. A vörös jelképezte a kiontásra került és kerülő rengeteg vért. A mező körül, egy tágabb körben felállt az udvari zenekar, és amikor a nap a legmagasabbra hágott, megszólaltak a nagydobok, majd a cintányérok, a sípok és végül a harsonák. Ekkor csoszogva, botladozva, egymásnak esve előjöttek a foglyok, és az akindzsik és a válogatott janicsárok szép, ovális körben felállították őket, így mindegyik hitetlen egy másik hitetlen arcába bámulhatott volna, ha addigra nem takarja szemüket ugyancsak vörös kendő. Mikor ez így mind megtörtént, én is elfoglaltam helyem a kör szélénél, ahonnan rövid kutakodás után megtalálhattam apám alakját, bizony szemben volt velem, a Nagyságos emelvényének lábánál – megköszörülte torkát, majd kinyúlt a tömlőért, és ivott még egy kis bort, mint akinek meg kell olajoznia a kard tokját, hogy a szavak félelmetes fegyvere mind könnyebben repülhessen ki rajta: − A janicsár aga rövid beszédet mondott, melyet több tolmács azonnal fordított a magyaroknak. Ebben kihirdette, hogy királyuk és uradalma elbukott, a király országa a Tüneményes birodalma lett, és hogy ennek bizonyságaképp most az ő ellenfelei szomorú, de igazságos szenvedésben részesülnek. Addigra már a magyarok közt a nyelvükön beszélő tolmácsok elterjesztették, hogy csak minden tizedik fog meghalni, és a hiú remény, mely éltetőnk utolsó lélegzetünkig, varázslatos nyugalmat bocsátott rájuk, tűrték, hogy a szónoklat végén féltérdre kényszerítsék őket a mieink. Minden gyaur mellé ugyanis egy jól képzett, erős janicsár lett rendelve, olyan, aki gyakorlott volt a lefejezés művészetében, olyan, aki a csatát követően elsőként siet a holtak fejeinek begyűjtésére – felnézett a másik kettőre, Ferdi egyetértően hümmögött, majd így szólt: – Valóban, bizonyára ti is tudjátok, milyen nehéz elválasztani a fejet a testtől. A nyakban lévő porcogók megakasztják a pengét, ha az nem vízszintesen szeli át őket, de a gége, az erős erek is okozhatnak kalamajkát. Gyakran megesik a kapkodásban, hogy csak félig sikerül a művelet, és ilyenkor, mint egy elvágott torkú csirke, az áldozat ostobán csapkod maga körül, vért fröcsköl, jajong, pontosabban hörög, mert a torkába folyik saját vére, de a lényeg, hogy egy ilyen hebehurgya lefejezést szinte lehetetlen már tisztességesen befejezni, ilyenkor már egyszerűbb átdöfni a szívet vagy a májat vagy egyéb létfontosságú szervet, ami oly fájdalmat okoz, hogy az illető görcsbe rándul – no ekkor meg lehet ragadni az üstököt vagy szakállt, és értő mozdulattal oldalról, mintha fa törzsét hasogatnánk baltával, egy-két csapással átvágható a fennmaradt húsrész, persze a végeredmény egyáltalán nem lesz szép – kissé lihegve hagyta abba, mert ezt a szóáradatot szinte egyszerre hadarta el lelkesültségében.

Ahmet átnyújtotta neki a borostömlőt, várt, míg iszik, és csak mikor Ferdi megtörölte ajkait, akkor folytatta: − A hitetlenek balgán és vakon térdeltek hát, és ekkor megszólalt az elő harsonaszó, mire a katonáink felemelték kardjukat − mélyet sóhajtott, a másik kettő pedig szinte mozdulatlanná dermedt. A szeráj hátsó részében valaki éktelenül horkolt mindezidáig, de most ez a zaj is elhalt, csak a síkságon ciripelték a tücskök a maguk örökkévaló zenéjét.

− Emlékszem, mind, bekötött szeműek és szabadok, rabok és urak úgy érzetük, ez az életünk legnagyszerűbb pillanata – vallotta be Ahmet. – A Tökéletes lobogói fennen ragyogtak, a magyar zászlók pedig a földbe szúrva rothadtak az emelvény előtt, a lovasok, a gyalogosok, a puskások, az ágyúsok mind ott álltak körben, és bár a hátrább lévők nem sokat láthattak, még ők se zajongtak, mert ritka az, hogy ennyi ember hal meg egyszerre, egy pillanat alatt, ennek gondolata mindenkit elcsöndesített. Gyenge lég zúgott, nedves levegő, amibe hamarosan a vér szaga vegyült. De ekkor még béke volt, szinte mindenki mozdulatlanná dermedt, csak a nap dobálta le ránk arany dárdáját, és ekkor, végül megszólalt a második kürtszó.

Ahmet elhallgatott, majd haloványan elmosolyodott: − És az én legkeserűbb emlékem ez, mert tudtam jól, hogy nem lesz harmadik, mert úgy terveztük meg a ceremóniát, hogy a második jelzi a véget, és az igazhitűek pallosai ekkor le is sújtottak, én pedig árva lettem ezen a világon. 

vége