Minden kommentár nélkül, íme a  2. rész, ez még nem a vége.

Alkotótábor kezdő horroríróknak

2. rész

Alig olvasott ötven oldalt, mikor a pillái elnehezedtek, és elszundított. Álmában Szeplőt figyelte, hátulról, ahogy lassan kisétál a Kristály-tavi Táborból, miközben ő a szalonnázó közepén állva tehetetlenül figyeli távolodó alakját. Háta mögül fenyegető hang kélt, erre riadt fel, a vas kongatására. Mikor belépett az ebédlőbe, szemével Szeplőt kereste. Automatikus és meglepő dolog volt ez. A lány a sarokban beszélgetett Feketékkel. Hat asztal középre volt rendezve, mindegyik asztalon tányér fehérlett, azon egy bőrös csirkemell. Az Író izgatottan párokba sorolta a jelenlévőket. Somosnak Cserfes, egy harminc év körüli anyuka jutott. Az Író szélre ment, az ablakokhoz, leoltotta a villanyt, így a délutáni, fák közül betűző narancs fényű nap megvilágította a tábor részvevőit, míg az ő alakja félhomályba maradt. Széttárta karját, és üdvözölt mindenkit az első napon, a Hús napján. Nem hiszem el, hogy itt vagyok, a férjem alig akart elengedni, még sosem maradt ennyi ideig együtt a gyerekekkel, de aztán meggyőztem, tudod, mindenféle női praktikákkal, hogy itt a helyem, ha fejlődni akarok, ha tanulni akarok, neked van barátnőd, sutyorogta Cserfes Somosnak, aki nemet intett fejével, majd ajkára illesztette ujját, és végül a beszédbe mind jobban belelendülő Író felé intett.

Mindannyian írtatok már gondolom az emberi test szenvedéséről, harsogta az Író, a hús átszúrásáról, összemorzsolódásáról, szétszakadásáról, megnyúlásáról, a bőr hasadásáról, a nyúzásról, a tépésről, ilyenekről...lihegve elhallgatott, majd körbe hordozta tekintetét a jelenlévőkön.

„S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul, A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.”

Szavalta, majd halkan megkérdezte, kitől van az idézet. Szeplő jelentkezett először, Arany, Toldi. Somos büszke volt, hogy a lány felismerte, és az Író is elégedetten tapsolt, brávó, ügyes. Nos, látjátok, Arany egy szép hasonlatot talál arra, hogy mi történik a megszorított ujjakkal, de előtte, a hasonlat megírása előtt kellett látnia magában az ujjak látványát, a széthasadozott ujjbegyek sebeit, melyekből csöpög a vér. Nem tudni, honnan vette Arany ezt a képet, ezt már sosem tudjuk meg, fejtegette az Író, de az biztos, hogy nagyon plasztikusan tudja ábrázolni a jelentsort, tehát biztos, hogy látott életében felhasadó húst. Intően felemelte mutatóujját: és ezt akarom én is elérni nálatok. Hogy érezzétek a hús a szakadását, a zajokat, az inakat, a szagokat. Azt kérem, hogy tépjétek le a csirkemellekről a bőrt, aztán szaggassátok fel puszta kézzel a húst kis cafatokra. Egyiken a csirkemell egyik felét, másikótok pedig a másik felét. Középen bevágtam nektek, hogy elosszam. Kezdjétek.

Egy pillanatra minden páros kivárt, forgatták magukban a dolgot, végül Cserfes megvonta vállát, rámosolygott Somsora, majd megragadta csirkét, ilyet csináltam már párszor a konyhában, igaz, késsel, de akkor kezdem én, jó, mondta és egyetlen mozdulattal letépte a bőrt a hús bal feléről. A fiú kissé émelyegve figyelte, ahogy a nő a csont alá feszíti vörösre lakkozott körmét, majd gyors rántásokkal fejti, húzza a mellhúst, végül a darabot fel is emelte, mutatta az Író felé. Körben mindenhol fura zajok hallatszottak köröttük. Somos látta, hogy Szeplő lefogja az asztalra a húst, míg párja, Röfi próbál a bőr alá nyúlni, és akaratlanul is elmosolyodott a lány grimaszán.

Ha leszedtétek a hús, próbáljátok puszta kézzel apró darabokra tépni, harsogta az Író az ablaknál. Képzeljétek azt, hogy ti vagytok Frankenstein szörnye, és rátámadtok egy gyermekre. Képzeljétek azt, hogy farkasemberként a pásztorfiú kerül kezeitek közé. Gondoljatok egy zombira, aki sarokba szorított áldozatának esik neki…

Ugye nem kell nyersen megennünk, jött a riadt kérdés Okostojás felől, mire az Író előre lépett, be a lámpafénybe, és felmutatta a bambuszpálcikákat. Nem, nyersen nem, nyugtatta meg őket mosolyogva. De ha feltéptétek, a darabokat húzzátok fel ezekre. Kint, a grillen megsütjük őket, ez lesz a vacsora.

Így is történt. Somos a maga részével könnyedén végzett, Cserfes meg is jegyezte, hú, neked aztán erős karod van, olyan gyorsan miszlikbe szaggattad, mintha tészta lenne. A fiú szégyenlősen megvonta vállát, érezte el is pirul, közben Szeplő felé pillantott, hallja-e a dicséretet, de a lány a pálcikákkal bajlódott, arra figyelt.

Mikorra kivitték a tányérokon a nyársakat, kint már faszén izzott a szalonnázóban, fölötte egy állványra vasrácsot ügyeskedett az Író. Amíg a hús sercegve sült, és ők körben ülve éhesen szívták magukba illatát, a férfi kiosztotta a jegyzetfüzeteket, és az olcsó, rossz minőségű tollat. Kérem, írjatok vacsora után egy oldalt az iménti élményetekről, mondta nekik. A húsról, a hús szakadó hangjáról, a textúrájáról, az illatáról. Nem kell novellának lennie, kérdezte Cserfes, mire az Író megnyugtatta, nem, csak a tapasztalatok puszta leírását kéri. Mindegyik nap végén ez lesz a záróaktus, a nap csúcspontja, az aznapi tapasztalat formába öntése. A tábor végén a naplókat összeszedi, és a legjobb jegyzetekből összeállított antológiát megküldi majd a résztvevőknek. Sőt, emelte fel hangját, folyamatban van egy kis pályázati pénz is, ha megnyerem, ígérem, nyomtatásban is kijön majd.

Miután végeztek az evéssel, fél órán át mindenki buzgón jegyzetelt a füzetébe, aki kész lett, a szállására vitte, de volt, akiét az Író elkérte, beleolvasott. Szeplőét a lány kezéből vette ki mosolyogva. Közben az ad-hoc ülésrend felbomlott, akik már nem írtak, beszélgetni kezdtek, Aktakukacot ez nagyon zavarta, ezért arrébb húzódott, immár a harmadik oldalt rótta tele szálkás betűvel. Szeplő lehuppant Somos mellé, mire a fiú szíve szint hallhatóan nagyot dobant. Remélem, holnap, a vér nem napján nem sült vért fogunk vacsorázni, jegyezte meg a lány mosolyogva. A tűz fényében haja rőtvörösnek tűnt, szeplői ragyogtak, és kissé széles arca is megszépült. Somos elnézte zsírtól fényes ajkait, és beléhasított a gondolat, hogy bizonyára nagyon puhák, és milyen jó érzés lenne megcsókolni. Azt szeretném kérdezni, kezdte, de ekkor a férfiak kurjongatni kezdtek, a nők meg tapsolni, mivel az Író egy tálca apró pohárral, és egy nagy, zöld demizsonnal tért vissza a lángok sugarába, és most már rá kellett figyelni, mert megköszörülte torkát, és így szólt: elmúlt nyolc óra, itt az ideje, hogy koccintsunk a tábor sikeres megnyitásra. Mindenki a vendégem e nedűre, egy helyi gazdától vettem, vadkörtepálinka.

Somos először nem akarta elfogadni a felé nyújtott poharat, mivel nem szokott inni, és félt az alkohol erejétől, de az Író biztatóan hunyorgott rá, egy pohárka nem fog megártani. Ahogy lehajtotta a színtelen italt, érezte, hogy tűzként végigömlik a torkán, a gyomrába csorog, azt felforrósítja, majd szétáramlik a kapilláris ereiben, az összes ujjbegyég és a lábujjáig, végül felfelé száguld, fel, a gerinc mentén egyenes a kisagyig, mely állítólag az ősi ösztönöket vezérli. Visszafordult Szeplő felé, hogy e tűz segítségével bevallja neki, ő a világ leggyönyörűbb teremtése, de a lány ekkor már nem volt mellette, az Íróval ivott pertut épp, úgy, hogy összefonták karjaikat, és akaratlan, szívfájdító közelségbe kerülve hajtották le az italt. A fiatalember bénultan figyelte volna még a párost, ám ekkor valaki bekapcsolt egy hordozható hangszórót, ami elterelte a figyelmét, páran táncolni kezdtek, majd mellé telepedett Cserfes, és beszélni kezdett a férjéről, akinek gyomorfekélye van, ezért nem ihat, de a nő bizony az íráshoz mindig felhajt egy pofa jó hideg sört, amit a Lidl-ben vesz, a legolcsóbb, de egyben legjobb márka szerinte, és itt, ennél a pontnál Somos tudata elhomályosult.

A szürke hajnalra riadt, összegörnyedve ült a padon, egyedül volt, valaki egy pokrócot terített vállára, még hallotta távoldó lépteit, de mikor bambán körbefordult, már néptelen volt körötte a tér. A szenes fahasábok mélyéből, piros pulzálásokból jött még némi meleg. Fölé tartotta ujjait, majd elvánszorgott a házikó felé, ahol Aktakukac hortyogott, felmászott az ágyába, és kábult félálomba süllyedt a most nagyon is puhának tűnő matracon.

A vas kongatására ébredt. Gyűrött arcok hajoltak a reggeli fölé, mikor belépett az ebédlőbe. Leült Szeplő mellé, a lány halkan köszönt neki, nem nézett rá. Tegnap nem fejeztük be a beszélgetést, szabadkozott rekedten a fiú, miközben öntött a műanyag kannában lévő teából. Nem baj, vágta rá gyorsan a lány, és Somos látta a szeme sarkából, hogy a vörös hajú emberekre jellemző módon rettenetesen elpirul.

Az Író hangja a bejárati ajtóból harsant közéjük, jó reggelt, jó szurkálódást, és hogy miért mondom ezt, az hamarosan kiderül, hisz ez: a vér napja. Fel-alá sétált az asztalok körül, mindenkihez volt egy jó szava. Jól aludtál, állt meg a lány felett, mire Somos felnézett rá, majd Szeplőre pillantott, de azok ezt észre se vették. Aham, mondta Szeplő az Írónak, a zsemléjére összpontosított, próbálta eloszlatni rajta a Medve sajt háromszögét. Akkor jó, nyugtázta az Író, aztán a terem végébe ment, órájára nézett, majd hangosan így szólt, igyekezzünk a harapnivalóval, kilenckor indul egy busz a falu felé. Ott vár a mai napi tapasztalat. Ha végeztetek, gyülekező a kapunál.

Lesétáltak a töredezett erdei úton a buszmegállóhoz. A nap foltokban tűzött le fejükre. Somos hátra maradt Aktakukaccal, a férfi halkan magyarázta neki, hogy tegnap nem ivott, mivel a gyenge szíve miatt nem fogyaszthat töményet. A fiatalember Szeplőt figyelte, aki elöl ment az Író mellett, halkan pusmogtak valamiről.

A busz pontosan érkezett, bezötykölődtek rajta a faluba, és a második megállóban leszálltak. Sáros utcácskákon haladtak végig, lepusztult épületek, elvadult előkerek közt. Alig némelyik udvarban láttak valakit, a kerítésen kívül senki nem mozgott. Faluszéli házához vezetett útjuk, ahol a gazda barna, műanyag kötényben az udvaron sikált egy kondért. A nagydarab, pirospozsgás, szakállas férfi jöttükre szélesen elmosolyodott, majd félrevonultak az Íróval, aki farzsebéből elővette pénztárcáját. Somos odalépett Szeplőhöz, és megköszörülte a torkát.

A reggelinél csak azt akartam mondani, kezdte volna, de a lány ekkor ránézett, és a fiatalember meglátta szemében a fájdalmat és a sajnálatot, és ez utóbbi volt a legrosszabb, mert nagyon sokszor látta már emberek tekintetében a sajnálatot, ha ránéztek, de többnyire ez a külsejének szólt, és a lány eddig nem így nézett rá, ezért érthetetlen és elkeserítő volt, hogy most hirtelen minden így megváltozott, és Somos nem tudott rájönni, miért.

A vér napja. Állt meg előttük az Író, elégedetten roptatva ujjait. Mögötte a gazda egy vékony, hosszú pengéjű kést fent gonosz mozdulatokkal. Sokszor írunk arról, hogy a vér spriccel, folyik áramlik, csordogál, de igazából tudjuk-e, hogy miképp viselkedik, hogy alvad, milyen a sűrűsége – sorolta az Író mind jobban belelendülve. Persze mindannyian láttuk már a saját vérünket kis mennyiségben…

Én szoktam vért adni, jelentkezett Okostojás, olyankor a tasakban jól látni a vér textúráját nagy mennyiségben is.

Az nem ugyanaz, mint szabad levegőn észlelni, csóválta meg fejét az Író. Ma lehetőségetek lesz megfigyelni, elmétekben rögzíteni, ahogy a vér, a forró, vörös, habos és istenáldotta fluidum kiáramlik egy teremtésből. Kérem, minden részletre összpontosítsatok, az agóniára, a hangokra, a szagokra, a látványra, hisz a mély tapasztalat a fejlődésetek kulcsa. És most gyertek utánam, egyúttal megkérném a férfiakat, hogy kicsit segítsenek majd.

Minden nagyon gyorsan történt, ahogy a rossz dolgok szoktak, amelyek aztán évekig az ember elméjében ragadnak. Hátra mentek az udvar végben álló ólhoz, a gazda kinyitotta kapuját. Az Író közelebb terelte a férfiakat, és izgatottan suttogva magyarázta nekik, hogy majd meg kell ragadni az állatot, ami óvatoskodva kidugta nagy, fehér fejét, mire a gazda megfogta fülét, a disznó felvisított, és az Író kiabált, hogy most, ragadjátok meg, és Somos ott találta magát egy vaskos tompor mögött, mely próbált kifarolna, kitérni előle, de izmos alkarjával könnyedén lefogta, és amikor a gazda elbődült, hogy döntsük le, akkor lenyomta balra a meleg és félelemtől lüktető testet, és pont odapillantott, amikor a kés könnyedén belesiklott az áll alatti bőrredőkbe, a disznó a fájdalom meglepetésétől előbb csak görcsbe rándult, a tálat, kiabált a gazda, és egy favágó tőkére mutatott, amelyen vörös, zománcozott tál volt, a dermedten álló nők közül Szeplő eszmélt legelőbb, odaszaladt, felkapta, majd a gazdának nyújtotta, közben tekintete összeakadt Somoséval, de ekkor a disznó már eszmélt első döbbentéből, fülsikítóan visítani kezdett, perceken, órákon át, miért nem akar már megdögleni, gondolta Somos kétségbeesetten, és kés kicsusszant  a sebéből, és spriccelni, ömleni kezdett a vér  a tálba, és Somosnak a hang, az, ahogy az első löket a tál aljába csapódott, úgy, mint mikor vizet engedünk pléhvödörbe, ez a hang volt az, ami igazán szörnyű volt, a nők közül valaki hátrált, másvalaki azt mondta, Istenem, és a disznó egyre halkabban visított, majd hörögni kezdett, és habos vér jött a száján, rángott, utolsó erejének minden feszülésével próbált szabadulni, de a férfiak erősen tartották, egyedül Aktakukac állt egy kicsit távolabb, és fehér zsebkendőjével homlokát törölgette, melyen szikrázott az áldott és tiszta fény.

Nagyjából így írta le Somos a jelenetet később, délután, vacsora előtt a házikóban, aztán átolvasta, kijavította a hibákat, majd megropogtatta ujjait, lekászálódott a felső ágyról, biccentett a kis asztalnál elmélyülten jegyzetelő Aktakukacnak, és kiment a friss levegőre. A szalonnázó padjai felé indult, de a tábor kapujában észrevette Cserfest, aki bőröndjével várakozott és felé nézett. Somos hátrafordult, az egyik idősebb nő közeledett, neki sporttáska lógott válláról, mögötte az Író érkezett futva. Somos akaratlanul is megtorpant, de így is, félig-meddig hallotta, hogy a két nő sajnálkozva, és nyugtalanul búcsúzkodik, az Író próbált érvelni, ám olyanok hangzottak el válaszul, hogy túl gyomorforgató, hogy félnek a következő nap próbatételétől, ez nem nekik való, meg hasonló, mire az Író széttárta karját, majd csak figyelte, ahogy azok elindulnak az erdei ösvényen. Somos odasétált hozzá, és megállt mellette.

Talán nem kellett volna erőltetni, hogy mindenki nyúljon bele a friss vérbe, se azt, hogy kóstoljuk meg, sóhajtott az Író. A jó horrorhoz kemény és kíváncsi személyiség kell, csóválta fejét, nem mindenki bírja ezt, de nem baj, számítottam erre, két éve is így volt, szép lassan elfogytunk.

Mi történt abban a táborban? Miért ért tragikus véget – kérdezte Somos halkan, mire az Író meglepetten ránézett, végigmérte. Ki mondta ezt, kérdezte, mire Somos megvont vállát, te mondtad, az első nap. Az Író elgondolkodott, majd körbenézett, van-e valaki a közelben, végül bizalmaskodva súgta Somosnak, hogy annak idején a tábor szervezője, egy közepesnél jóval kisebb fokban ismert alkotó sajnos rosszul mérte fel a saját határait, és az utolsó nap egy olyan performanszot hajtott végre, mely során halálos balesetet szenvedett.

A fiatalember kérdezni akart még, hogy mégis mi történt, de ekkor valami zörrent a szemközti bokorban, és egy gyerekfejet vettek észre az ágak közt. Á, kis barátom, te vagy az, kiabálta a tömzsi fiúnak az Író, tegnap este is láttalak ám, mikor őrjáratoztam. A tömzsi gyerek egy bodzabokor mögött állt, és amikor közelebb mentek, Somos láthatta, hogy tíz év körüli lehet, mongoloid vonásai vannak, hogy teste merev, ázsiai szeme szinte fekete, és hogy kezét ökölbe szorítva figyeli őket. A táborból jöttél, igaz, mondta neki az Író, majd felfelé mutatott az úton, menjél vissza szépen, mielőtt érted jönnek, jó? A gyerek tíz másodpercig bámult rá, kiismerhetetlen, közömbös arccal, majd előjött a bokor mögül, és engedelmesen megindult a betonúton. Az Író tűnődve nézte hátát, ez az igazán ijesztő, nem, jegyezte meg nyugtalanul, majd órájára pillantott, ideje vacsorázni.

Aznap, a hideg vacsora után nem volt közös program, mindenki elmélyülten alkotott a neonfényben, ugyanis az Író azt kérte, vessék papírra legnagyobb félelmüket, a legrémisztőbb dolgot, ami történhet velük. Somos jó ideig tűnődött a jegyzetfüzet felett, végül eszébe öltött egy álma, mely időről időre visszatért, minden évszakban át kellett élnie. Az általános iskolai osztálytermükben volt, magyarórán, és a tanár felszólította felelni. Csokonairól vagy Berzsenyiről kellett volna beszélnie, talán a "Tartózkodó kérelem" volt a téma. Somos tudta az anyagot, a fejében volt minden, az életrajz, a verselés, a költői képek, a mű szerkezete, a rokokó jegyek – de amikor beszélnie kellett volna, amikor meg kellett volna szólalnia, a szája egyszerűen nem nyílt ki. Próbálta erőltetni, próbált legalább egy ó hangot formálni, de csak mély, artikulálatlan nyögés hagyta el torkát, amire előbb a padszomszédja, majd a többi gyerek kezdett nevetni, végül a tanár komor arca is meglágyult, elmosolyodott, majd hangos röhögésben tört ki. Karját felemelte, és Somsora mutatott, nem vádlón, inkább mintegy csodálkozva, ahogy a fura és meghökkentő dolgokat mutatja az ember a társainak.

Ennél a pontnál a Somos torkát feszítő hiábavaló erőlködés általában odáig fajult, hogy saját nyüszítésére izzadtan felriadt ágyában, és aztán percekig bámult maga elé a sötétben, míg megértette, hol van, hogy mindez csak álom volt, nem a múlt, nem az átélt jelen, nem a valóság. Most, a papír fölött tűnődve is érezte, hogy ideges csomó terpeszkedik el bensőjében, míg mindezt megfogalmazza, de végül csak lezárta a képet egy jó hosszú mondattal, majd kitépte a lapot, és az Íróhoz vitte, aki egy asztalnál ült, és elmélyülten olvasgatta másvalaki írását.

folyt. köv.