Egy szenvedélyes olvasó, aki egy tizennyolcadik századi gyilkosság tetthelyét, és az áldozat sírját keresi. A romantikus rémregény toposzai lesznek itt felhasználva és kiforgatva, de a tanulság örök: egyes sírokat okosabb nem bolygatni.

Ez vagy te

Amikor majd utoljára vesz levegőt a kötélen lógva, kezével a nyakon feszülő csomót szaggatva, hogy jaj, körmével felsérti azt a szép bőrt is, ami nagy kár, akkor Katalinnak eszébe jut a mondat, amiben először olvasott Szírmay Nagy Rozáliáról tizenhét évesen, pont húsz évvel korábban.

„Szírmay Nagy Rozália ezerhétszáznegyvenkilenc április tizenkilencedikén kilovagolt a Kiserdőbe, ahol is bizonyára rablók, csavargó hajdúk vagy egykori kuruc pártütők kezére került, akik elveszejtették, majd testét eltüntették, mintha soha nem létezett volna.”

Katalin a lassan eltompuló, kiszürkülő tudatának peremén megtalálni véli a pontos körülményeket, amikor e sorokat olvasta: kettőezernégyben állandó látogatója volt a gyarmati könyvtárnak, ott akadt rá egy kiárusításon Dr. Kiss Mihály „Nógrád megyei kuriózumok és különös történetek” című könyvére. Megvette, talán nyolcvan forintért, majd a nyári szünet elején, egy esős júniusi nap elolvasta.

Ebben nem volt semmi különös, mert rengeteg olvasott, az osztály legjobb magyarosa volt, ami egyfajta védjegyévé vált a középiskola alatt. Mindenki úgy tekintett rá, mint aki majd sokra viszi, talán költő lesz, vagy vaskos, szerteágazó cselekményű, sok szereplőt mozgató regényeket ír, melyek komoly, puritán borítóval fognak megjelenni. Nem volt kifejezetten szép lány, de szép tónusú alakja, arányos termete, és jó ízlése mégis kiemelte az átlagból. És bármennyire is könyvmolynak számított, vicces, vidám természete népszerűvé tette az osztályban. Egyértelmű volt, hogy ő mondja majd el a ballagáson az évfolyam búcsúbeszédét, amit saját maga írt meg. A magyartanára csak egy vesszőt javított benne. Miközben a jövő kiszámíthatatlanságáról és a biztos alapokról beszélt, nem tudhatta, hogy az első kijelentése mennyire igaz lesz saját sorsára. Apja egy hét múlva szívinfarktusban meghalt, emiatt a felvételije az ELTE bölcsészkarára borzalmasan sikerült, de egyébként is, ott kellett maradnia a Szécsény és Balassagyarmat közti faluban, az Ipolyhoz közeli álmos, unalmas kis településen, hogy segítsen a családi vállalkozásban, mely fóliasátrak kiterjedt hálózatát rakta az ártér széli mezőkre.

Beleragadt ebbe a létbe, mert anyja idővel átadta neki a gyeplőt, így kénytelen volt elvégezni egy könyvelői tanfolyamot, és levelezően a számvitelit szakot Salgótarjánban. Az olvasás és a magasirodalom pedig maradt hobbinak. Munka után kiült a ház mögötti tornácra, mely a folyó menti erdőkre nézett, előtte, a kerten túli kaszálón ott csillogott néha a belvíz, a magas, sudár, mindig álmosítóan suhogó nyírfák közeiben, a határ túloldalán pedig hirtelen megemelkedtek a dombok. Ebben az álomszerű, mesebeli, nagyon is tizennyolcadik századi képkeretben gyorsan elmerült az aktuális olvasmányélményeiben.

Főképp a romantikát kedvelte, Dumas-t tartotta a legnagyobb írónak, de a felvilágosodás filozófusainak egy-egy szebb bekezdésén is hajlamos volt sírva fakadni. Ösztönösen tartózkodott attól, hogy száz évnél fiatalabb szöveget a kezébe vegyen.

Így telt az élete, amiben felbukkantak néha férfiak, volt egy majdnem házassága is, de végül a másik kiköltözött Németországba, és ő nem ment vele. Az idő lassú, komótos múlása, mely miatt néha – főképp a tikkasztó, aranyszín nyári délutánokon, a balkáni gerle sejtelmes, összeesküvők jelét idéző huhogását hallgatva – úgy érezte, hogy kedvenc korszakában, évszázadokkal korábban él, az ezerhétszázas években, amikor a lét – bizonyos körök számára – egyenlő volt az eleganciával és az ízléssel. Ezek az álmodozások átsegítették a húszas és harmincas évei nagy részén, ám mindvégig tudta, hogy az élet végső soron nem csak csalóka ábránd, és hogy a különlegesség hiányzik a történetéből, és hogy soha nem fogja befutni azt az ívet, ami gyermekként és kamaszként remélt, nem válik fikcióvá az élete, az emlékei és a világról való tudása haszontalanul elporlad majd testével együtt.

A fordulat kettőezerhuszonnégyben történt, mikor is barátnője hívására, kit még a középiskolából ismert, és a megyénél  dolgozott, május végén, egy különösen meleg napon részt vett a közeli Karancsvég községben felújított nemesi kúria ünnepélyes átadóján. A falu fél óra autózásra volt. Ahogy az erdőkkel, búzavetéssel és kukoricatáblákkal borított szelíd dombok közül a palóc Olümposz, a Karancs lassan kiemelkedett a látóhatáron, megrohanta az érzet, hogy a végzete felé utazik. A kúria tulajdonképp egy U alakú, nagyobb parasztház volt, néhány szerény oszloppal a bejárat előtt. Ezek előtt zajlott az átadóünnepség, ami hála istennek rövid volt. Miután az iskolás osztály hamisan elénekelte a Szózatot, és a falu erősen izzadó polgármestere beszédet mondott, mind bementek a festékszagú, de hűvös belső terekbe, melyeknek későbarokk, szépen ívelt arányai lenyűgözték Katalint. A többiek rávetették magukat a legyektől körülzsongott téliszalámis szendvicsekre, és a langyos pezsgőre, ő pedig  kihasználta a lehetőséget, elbóklászott a kiállítás egyelőre néptelen belső tereiben. A kurátorok jó érzékkel mutatták be a helyet birtokló, egymást váltó nemesi családok szövevényes történeteit, és talán már a fali szövegeken is látta a nevet, de csak a festményhez érve jött rá, hogy neki ismerős a Szírmay-család, mely a tizennyolcadik században uralta a falut és környékét.

Az előtt a bizonyos festmény előtt megtorpant, és jó negyedóráig nem mozdult. Klasszicista stílusú, kissé talán harsányan renovált, egész alakos női portré volt, látszólag semmi különös, mégis rabul ejtette a kecses, törékeny figura, mely aláhulló, redőzött kék szaténruhában támaszkodott egy dór oszlopra, mögötte a táj egyértelműen a Karancs hegyét ábrázolta, de nem ezek, hanem a lány tekintete volt, ami elfogta és magáénak követelte Katalin figyelmét. Különös csillogásával szinte kiragyogott a képből. Mikor negyedórával később a volt osztálytársa rátalált, bevallotta neki, hogy ő már olvasott az ábrázolt személyről, Szírmay Nagy Rozáliáról. Rablók ölték meg fiatalon, ha jól emlékszem, mondta szomorúan. Utoljára egy Kiserdő nevű helyen látta a széchényi vásárba igyekvő fazekas. Soha nem találták meg a testét.

A másik arca elkomorult, igen, a családos látogatók miatt nem raktunk bővebb, magyarázó szöveget a festmény mellé. A kis cetli valóban csak arról szolt, hogy Rozáliával kihalt a Szírmay család. Meg azért se, mert a hölgy pedigréje állítólag nem volt makulátlan, tette hozzá a barátnő, és felhajtotta pezsgőjét.

Katalin értetlenkedve nézett rá, mire elmondta, kissé bizonytalanul, mert ezzel a kutatási résszel nem ő foglalkozott, hogy állítólag boszorkánysággal, különös, istentelen szertartásokkal vádolták a faluban, melyeket éjjelente, a családi kriptában végzett, gondolom, preromantikus gyertyafényben. A magyar Mary Shelley. Állítólag levelezett európai titkos társaságokkal is, akik a lelket halhatatlanná tevő praktikákat kutattak, tette hozzá bizonytalanul. A lelket, kérdezett vissza Katalin, és érezte, hogy alkarja libabőrözni kezd. A másik vállat vont, szabadkozott, hogy ő csak átfutott egy összefoglalót, majd – mivel látta, hogy mindez mennyire elbűvölte barátnőjét – megadta a kollégája telefonszámát. Ő volt az, aki jobban beleásta magát a dologba.

Katalin már másnap felvette a kapcsolatot az illetővel. Egy megfáradt, középkorú férfit sejtető hang szólt bele a telefonba, kelletlenül megígérte, hogy átküldi neki e-mailben az irodalomjegyzéket és a kutatási anyagának kivonatát, mindent, ami Rozáliához és a Szírmayékhoz kapcsolódik. Nagy badarság az egész, nekem elhiheti, jegyezte meg, mielőtt elbúcsúztak. Egy hetet kellett várnia a levélre, és addig elindult egy másik nyomon.

Rákeresett több online térképen is a Kiserdőre a falu környékén, de nem talált ilyen nevű helyet. Ezután felhívta a falu polgármesterét, azt hazudva neki, hogy régi földrajzi neveket eredetét kutatja a környéken. A férfi nem tudott neki segíteni, szabadkozva bevallotta, hogy ő tíz éve települt be Gyarmatról, de készséges volt, már másnap visszahívta őt, addigra kikérdezett pár idős embert. Egyiken se tudtak ilyen nevű mezőrészről a határban. Katalin nem adta fel, a Széchényiből beszerezte a környék korabeli térképét. Az ezerhétszáznegyvenes évek elején ugyanis zajlott az Ipoly mentén egy nagyobb katonai felmérés, főképp a kuruc zavargás miatt elnéptelenedett vagy elkobzott földek benépesítésének második hulláma okán. Az udvar tótokat és németek kívánt beültetni a palóc falvakba, de ebből aztán nem lett semmi. A fénymásolt, cirádás betűkkel címkézett térképen Katalin fellelte a hajdani Karancsvég kicsiny foltját, és tőle nem messze a Kiserdő nevű határrészt, amit aztán be is tudott azonosítani a Google Mapsen. Jelenleg is zöld erdőfolt volt ott.

Itt halt hát meg a hősnőm, suttogta maga elé elégedetten, mert ekkor már úgy gondolt Rozáliára, mint élete egyik különös szerepelőjére, sőt, korabeli alteregójára, aki ugyanúgy e kietlen, civilizáción és szellemen túli vidéken, a limes rossz oldalán ragadt, aki vágyott a tudásra és a különlegesre (mely néha ugyanaz) egy olyan átmeneti korban, mely nagyon is hasonlatos a jelenhez, hisz ezerhétszáznegyvenkilencvenben a felvilágosodás szikrái még nem villantak fel, szinte semmi jelentős nem történt az európai történelemben és irodalomban (eltekintve a nagyon is túlértékelt Tom Jones megjelenésétől), mikor – az szerencsétlen Rousseau kivételével – nem volt igazán jelenős alkotó a szellemi látóhatáron. Egyedül amiatt emlékezetes talán a dátum, hogy ekkor született Goethe.

Mindkettőnket eltemettek itt, északon, gondolta egyszerre keserűen és mégis büszkén Katalin, és az ige, amit kimondatott, hozta magával az ötletet, hogy megtalálja és kiássa ezt az alteregót, vagyis hogy megkeresse a sírját, ahova gyilkosai elhantolták. Hogy aztán méltó temetést kapjon, suttogta áhítattal maga elé dolgozószobája – egyben irodája – csöndjében.

Az elképzelés ragyogó és izgalmas volt, a megvalósítás már sokkal nehézkesebb. A rosszkedvű férfitől kézhez kapott kutatási anyag ugyanis nem az eltűnésre, hanem inkább a lány valóban különös szellemi aktivitására koncentrált, arra, hogy kapcsolatba került egy olyan nyugat-európai hálózattal, amely Halhatatlanok társulásának nevezte magát, és tagjai hittek abban, hogy az elmúlás során alkalmazott megfelelő erősségű és minőségű szellemi koncentrációval az emberi test és a lélek a végső pillanatban különválasztható, és míg ezután az előbbi elporlad, a lélek maga megmarad örökön örökké.

A végzetes nap eseményeiről szinte alig volt valami a dokumentumok közt, néhány levél a szomszéd birtokosoktól, egy rövid beszámoló a pesti lapokban és a kerületi tábla jegyzőkönyve az eredménytelen nyomozásról. Ami bizonyos a szolgák tanúvallomása szerint, hogy az utolsó nap előtti estén, az éj lepel alatt két külhoni úr érkezett a kúriába, akik másnap, mielőtt az úrnő ellovagolt utolsó útjára, korán reggel már útra is keltek.

Az idegenek németül beszéltek, középkorú, tudósforma férfiak voltak, Rozália bensőséges, baráti gesztusokkal bánt velük. Megvacsoráltak, majd a szalonban sokáig, majd éjfélig diskuráltak, ezúttal már franciául. A gyanú nem terelődött rájuk. A vármegyei elöljáró végkövetkeztetése szerint ugyanis rablók, kóbor cigányok ölhették meg Rozáliát  vagy lovával oly szerencsétlenül esett a sűrű vadonban, hogy mind a ketten ottvesztek.

Eddig a hivatalos szöveg.

Persze nem tudhatott senki arról, hogy Rozália rejtélyes látogatói, a két férfi a Halhatatlanok társulásának tagjai voltak, és távozásuk reggelén, a hajnali szürkeség színeiben a Kiserdő felé indultak. Ott várakoztak délutánig, mikor is lódobogás hallaszott a Szécsénybe vivő út felől, majd megérkezett a sápadt, de magabiztos leány. Leszállt lováról, és a fa alá állt, ahova a másik kettő már fellógatta a kötelet. Rozália saját maga húzta kecses nyakára a csomót, az egyik férfi megmutatta neki, hogy miképp oldható meg egyetlen rántással, ha meggondolná magát. Bólintott, majd franciául mondta: merci, je n’en aurai pas besoin (köszönöm, ne lesz rá szükségem).  Kivárt, míg testének remegése csillapodik, mély levegőt vett, az utolsót e földön, kiengedte, aztán intett, mire a másik kettő húzni kezdte a kötél végét, míg Rozália a magasba nem emelkedett, lábai kapálódzani kezdtek, szeme vérbe borult, arca előbb vörös majd lila lett, nyakán az erek kidagadtak, és hólyagja az utolsó előtti pillanatban elengedett. Ezután, az utolsó pillanatban hörögte, torkának összezúzott mélyéből kicsikarva: tat tvam asi.

Mind a hárman, a két gyilkos, és a kötélen lógó haldokló a világ legfontosabb mondatának tartotta az ősi, hindu mantrát, melynek jelentésén korábban, az előző éjjel sokáig vitatkoztak, de végül az „ez vagy te” formulában maradtak. A Halhatatlanok társulása sokáig kísérletezett a lélek tartósításával, és minden korábbi, elítélteken vagy állatokon végzett próba e bűvös mondat felé mutatott. Rozália volt az első, aki a tagok közül a tettek mezejére lépett, mert ahogy megvallotta vendégeinek éjszaka, jobb a bizonyos pusztulás, mint ez a bizonytalan földi lét, de még jobb a harmadik lehetőség, hogy a halál pillanatában kimondva e bűvös szavakat átemelem lelkem az öröklétbe.

Ez, a harmadik lehetőség történt meg vele.

Immár anyagtalanul, puszta ideaként szemlélete, ahogy testét levágják a kötélről, majd a vadkörtefa ágas-bogas tövében elássák. Gyilkosai – hogy a rejtélyt növeljék – elvitték magukkal lovát, és sietve az országhatár felé vették útjukat. Éjjel abban maradtak a leánnyal, hogy Bécsben, a társulás helyi központjában, az egyik kávékimérés hátsó traktusában veszik fel a kapcsolatot vele, egy jól ismert médium segítségével, aki majd bizonyos időre kölcsönadja fizikai valóját Rozália megszálló entitásának. Ám hiába próbálkoztak, nem történt semmi. E súlyos kudarc volt talán a végső csepp, két évre rá a Halhatatlanok társulása feloszlott, irataik nagy részét az utolsó titkár gondosan megsemmisítette.  

És hogy miért nem jelent meg Rozália a találkozón? Próbálta követni a két férfit, de hamar rájött, hogy halála helyszínéről nem tud szabadulni.

A figyelmes és művelt olvasó talán már megértette, miért alkalmazom a meglehetősen meghaladott mindentudó narrátor pozícióját az elbeszélésben. Az, hogy ismerem Katalin legrejtettebb érzéseit, vágyait, életének eseményeit, múltjának egyedi és mégis általános pillanatait, és egyúttal képes vagyok beszámolni Rozália halálának elfeledett és titkos részleteiről, az szoros összefüggésben van a történetünk végével.

Katalin azon a június hatodikai pénteken délután ötkor, munkája végeztével a fészerből ásót, elemlámpát és egy machetet rakott a Toyota Hilux csomagtartójába. Szeme megakadt a vastag kenderkötélcsomón, melyet az udvari hinta javításához vett, de lusta volt kipakolni. Ez később végzetes lesz. Lezárta a csomagtartót, majd bement a házba, vacsorát készíteni deréksérvvel küszködő anyjának és magának. Későn indult a sikeresen beazonosított Kiserdőhöz. Nagyjából nyolc óra tájban, alkonyatkor ért a földúthoz, mely lekanyargott az Ipoly felé. Amikor az út keskeny vadcsapásba torkollt, kiszállt, és mobilján a térképet vizslatva körbefordult. Az Ipoly előtte folyt, ott már elég sűrű volt az erdő, de itt még a szélén járt csak, bokrok, fák elszórtan tarkították a derékmagasságig érő, zsombékos terepet. Nagyon is tudta, mit keres, mivel a különféle dokumentumok szövevényében ráakadt egy nyomra, ami másnak, még a rejtélyt leginkább ismerő Dr. Kiss Mihálynak se tűnt fel. Ez pedig a leány naplójának egy részlete volt, amit az utolsó évben vetett papírra. Ez a harminc oldal maradt meg Rozáliából az utókorra, a Széchényi könyvtárnak hála jelenleg már online is tanulmányozható. A franciául és fura, Kazinczy előtt magyarsággal írt szöveg vezették a tett pontos helyszínére a figyelmes Katalint. Rozália ugyanis egy helyen azt írja három igeidőt is használva, hogy „alkonyatkor a Kiserdőig vágtattam volt, majd kedvenc pihenőhelyem, a vadkörtefa alatt fél órát elmélkedtem az élet tünékeny voltán, mely mint az Ipoly vize, lassan csörgedezik végig az ember erein”.

Katalin hamar rálelt a vadkörtefára, mert kitűnt a tájból. Azóta persze megvastagodott, egyik felét villámcsapás feketére perzselte, de még mindig ott terpeszkedett, jó száz méterre tőle. A machetével utat tört magának a kökénybokrok szövedékében, majd zihálva térdre roskadt a fa alatti kis tisztáson. Érezte, hogy helyben van. A lány aznap, az utolsó nap itt volt. Itt gyilkolták meg. És gyilkosai itt hantolták el.

Már indult, hogy visszamenjen az ásóért, de ekkor megtettem. A várakozás évszázadai véget értek. Jártak persze állatok is ez idő alatt e bűvös körben, a halálom helyszínén, de nem volt kedvem egy vadkanban vagy Diana mégoly kecses szarvaskísérőiben visszatérni. Egy ízben otromba pásztor pihent meg a fa tövében, ekkor már majdnem elcsábultam, azonban a durva és kényelmetlen férfitest gondolata taszított.

Ám most, hogy feltűnt ez az egykori valómhoz nagyon is hasonló, kecses és finom alak, most nem tétováztam. Megszálltam őt, és eggyé váltunk. Azonnal és egészen megértettem minden gondolatát, emlékét és vágyát, hogy ki és mi volt, és miért van itt. Persze tudtam azt is, együtt nem bírhatjuk e testet, előbb-utóbb ez őrületet vagy valami fizikai bomlást, például az epesav felgyülemlését okozza. A másik rettegett, gyenge volt a sokktól, nem tudta, mi történik.

Kihasználom hát a meglepés erejét, cselekszem. Visszamegyek a fura, fémes szekérhez, az autóhoz, ahogy gyorsan megtanulom emlékeiből, és előveszem a kötelet. Újból a fához törtetek, talán a nosztalgia okán választom a helyet. Egy nagy, korhadt tuskót görgetek a lábam alá. Megfeszítem a kötelet a törzsön és a nyakamon, majd kirúgom magam a levegőbe. Társam a testben csak ekkor eszmél, tenne ellene, de már késő.

Amikor Katalin utoljára vesz levegőt a kötélen lógva, kezével a nyakán feszülő csomót szaggatva, amit pedig oly egyszerű lenne megbontani, csak ismerni kell a módját, jaj, most körmével felsérti azt a szép bőrt, ami nagy kár, eszébe jut az az ősi elkeseredés, mikor először hagyta ott az óvodában anyja, a mozdulatsor, ahogy apja rágyújtott, a délután, amikor tizennégy évesen egy fiú megcsókolta a bal mellét, egy szokatlanul hideg nyári reggel kettőezer-tizenkettőben, a macska fehér görbülete, amit nyolcévesen a kertbe temettek nagyapjával, az első hó izgalma ezerkilencszázkilencvenkettő telén, és még millió egyéb mozgás, kép, hang, íz, illat és szag és szöveg, főképp szöveg, és köztük eszébe jut a mondat, amiben először olvasott Szírmay Nagy Rozáliáról tizenhét évesen, pont húsz évvel korában, nos, ebben a pillanatban már tudom, hogy győzni fogok. Érzem, hogy ez az emlékkép – és az összes többi – elhomályosodik, fikcióvá válik, a lélek mellettem, odabent a haldokló testben lassan kifakul. Majd eltűnik.

Ám én maradok.

vége