Az első rész folytatása.

A képen a "favágató" tőkénk (nem tudom miért, mi így mondjuk), fejsze (mely örökség), a háttérben néhai nagyanyám ötven évnél idősebb szakajtója. Gyönyörűen öregedő és elkopó dolgok északról.

Egy nő a sötét rengetegben

2. Leszáll az éj

A lány a vendégszobában állt, a nagy széles ággyal szemközt, és az ágy fölé akasztott képet tanulmányozta. Sokszor látta már, és mindig más érzést keltett benne. A képet a fiú apja készítette, aki – míg vissza nem vonult ide, az északi vadonba – híres, és a gazdag, kevésbé művelt polgárok körében kedvelt festő volt. A lány sokszor gondolt arra, hogy azért vitték irreálisan drágán a festményeit, mert azok érthetőek voltak, egy történetet vagy egy gondolatot mondtak el, és a nézőt állásfoglalásra késztették. Ahogy például a Voyeur című kép is, melynek másolata ott volt előtte. A kép egy országúti balesetet ábrázolt, megfejthetetlen perspektívából. Rommá tört autó volt a háttérben, a motorháztetőn kifacsarodott tagokkal egy nő feküdt, karja beleakadt a kitört szélvédőbe. A nő szoknyája felcsúszott, feltárva véres bugyiját. Nem lehetett tudni, hogy a vér a baleset következtében avagy havi menstruáció miatt van a szöveten. A kép előterében a másik sávban elhaladó autókat lehetett látni, az egyikben a sofőr egy nagy, ormótlan kamerával rögzítette a baleset látványát, miközben jobbja a mellette ülő és öle fölé hajló nő fején volt. Az orális aktus női tagja ugyanolyan ruhát viselt, mint a szerencsétlenség áldozata.

− Hát itt vagy – a hangra a lány összerezzent, majd hagyta, hogy a másik átkarolja, felnyúlt, végigsimított a fiú nyakán, halántékén: − Apám kiment fáért – súgta az csendesen. – A többiek teljesen ki vannak akadva.

− Anna se tudott erről? – kérdezte a lány, és megfordult.

− Nem – csóválta a fejét a fiú. – De úgy látom, az egész dolog anyámmal, az egész esemény nagyon is zavarja.

− És te mit gondolsz? – a lány leült az ágyra, mire a fiú is leereszkedett mellé, majd hátradőlt, és a plafont bámulva mondta: − Szeretném azt hinni, hogy apám túl sokat iszik, túl magányos és túl elkeseredett.

− Mi van, ha mindez igaz? – vetette fel csöndesen a lány, mire a másik sokáig nem szólt, majd felkönyökölt, és az íves hátat nézte, melyen mint fátyol terült szét a kifésült, jó illatú, szőke haj. – Anyám mindig is gyenge volt – válaszolt a fiú komoran. – A természetes ideggyengeségén nem sokat javított, hogy apám egész életében csalta. Néha egészen kínos és elképesztő módon – felállt, és az ablakhoz ment, kinézett: − Amikor kiköltöztek ide…a világ végére, a magány nem tett jót neki. Én láttam rajta, hogy fél, láttam, hogy az emlékek gyötrik, az egész elrontott élete ott volt néha a szemében.

− Nem tudtam, hogy ilyen rossz a helyzet – suttogta a lány.

A fiú ránézett, zavartan, mert kizökkent a gondolatmenetből, de aztán így folytatta: − Honnan is tudhattad volna? A lényeg, hogy szerintem bekattant, elege lett, feladta, torkig lett és ezért csinálta, amit csinált.

Elhallgatott, majd elfordult az erdő látványától: − Minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgálták a kutatócsapatok ennek az erdőnek. Meg kellett volna találnunk őt. Élve vagy halva.

− Élve vagy halva – ismételte szinte suttogva a lány, és akkor a rosszérzés, mely ott szunnyadt benne, mióta a fiú apja befejezte monológját, a felszínre tört, utat követelt magának, hogy kimondja: − Menjünk el innen, kérlek – felállt, és a fiúhoz ment. Az zavartan, elkeseredetten nézett rá, olyan volt, mint egy gyermek, aki nem találja a szüleit a bevásárlóközpontban.

− Kérlek – ismételte a lány, mire a másik csak a megrázta fejét: − Apámnak szüksége van rám. Láttad, hallottad…de te menj, ha gondolod, senki nem fog megsértődni mindezek után…

A lány nem szólt, csak elhátrált tőle, a küszöbről még egy utolsó pillantást vetett a képre, majd a fiú hátára, mert ő ismét az erdőt bámulta az ablakon keresztül, végül kiment a szobából, a mosdó felé indult, de a másik vendégszoba belsejéből valaki rápiszegett. Petra élettársa volt, a nyitott ablakban, a széles, fa ablakpárkányon ült, kezében cigarettával, a füstöt kifelé fújta: − Szia – mondta, és látszott rajta, akar valamit még mondani, de inkább elnyelte a füsttel együtt.

− Helló – válaszolt a lány, majd tétován belépett a szobába. Az ágyon két bőrönd volt, a lány meg mert volna esküdni, hogy a rózsaszín Petráé, az acélszürke viszont a barátnőjéé, akit − hogy is hívnak −, igen, Mariann.

− Figyelj, kérdezhetek tőled valamit erről az egészről? – mondta neki a magas nő, majd vékony szálú, szürkésbarna hajába túrt, és kihamuzott a párkányon túlra. – Petra nem nagyon beszél róla. És te régebb óta köztük vagy…

A lány leült az ágy sarkára, és várakozóan nézett rá. – Mire vagy kíváncsi?

− Itt voltál aznap este, ugye? – kérdezte a másik, és nem kellett kimondania, mire gondol, a lány tudta, melyik estéről van szól.

− Itt voltunk. Négyen voltunk – válaszolt a lány, és a szőnyeg mintázatát bámulta, mintha abba lenne kódolva a válasz. – De nem nagyon tudom, hogy mi történt. Olyan volt, mint bármelyik másik éjszaka – folytatta, majd elhallgatott. – Talán egy kissé sokat ittunk. Ebből a rossz pálinkából – elfintorodott az emlékre. – Én...

− Semmi különös nem történt? – értetlenkedett Mariann, majd mélyet szívott a cigarettából, aztán íves, gyakorlott mozdulattal kipöckölte a levegőbe. – Nem hallottál veszekedést vagy kiabálást, nem volt köztük feszültség?

A lány megrázta fejét: − Nagyon sokszor visszagondoltam már arra az estére. Ettünk és ittunk. Szarvast. Sok borral. Aztán volt valami a tévében. Én elmosogattam. A férfiak bent pálinkáztak a tévé előtt, később csatlakoztam, de hamar megártott. Ő berakott egy mosást lent a pincében. Aztán nekem megfájdult a fejem, felmentem a szobánkba, és kicsit ledőltem – itt megállt, mert jött az a rész, ami a leginkább érdekes volt, erre mindig mindenki nagyon figyelt: − Éjfél felé felébredtem, a fejfájásra és a szomjúságra. Lementem a konyhába, vizet ittam, sok vizet, és kerestem gyógyszert – ki szünetet tartott, és a másik lélegzet visszafojtva várta, merre kanyarodik a történet: − A házban csönd volt. Szinte hallottam az alvók szuszogását. Odakinn is csönd volt. Mintha az egész világ aludt volna – folytatta a lány elrévedve, majd hirtelen és gyakorlatiasan így zárta le: − Aztán visszamentem aludni.

− Szóval nem láttál vagy nem hallottál semmit? – kérdezte a nő, mire a lány megvonta vállát: − Átaludtam az éjszaka hátralévő részét. Arra ébredtem, hogy a két férfi veszekszik. Akkor már körbejárták a környéket, és nagyon idegesek voltak. Kint fagy volt az éjjel. Emlékszem, deresek voltak az ágak. És azt is tudtuk, hogy egy szál hálóingben ment ki a házból, nem vitt magával semmit, minden ruhája ott volt a szekrényben.

− Nem élhette túl az éjszakát – szögezte le a másik, mire a lány keserűen elfintorodott: − Nem is kellett túlélnie.

− Ezt hogy érted? – kérdezte Mariann meglepődve.

A lány mélyet sóhajtott, majd kihúzta magát, a másik szemébe nézett, úgy mondta: − Szerintem a világ másik felén van. Dél-Amerikában. Balin. Kuala-Lumpurban. Megszervezte az eltűnését. Valaki felvette az úton, elvitte őt az első repülőtérig, onnan pedig huss. Szerintem volt valamennyi pénze eldugva, amennyivel elindulhatott, és most takarít vagy tányért mos vagy ilyesmi egy tök idegen és távoli helyen. És elégedett.

− De miért tett volna ilyet anyám? – csattan fel mögötte Petra hangja.

A lány összerezzent a hangra. Nem fordult meg, tudta, Petra ott áll az ajtóban, és az ő hátát bámulja: − Talán mert bosszút akar állni az apádon, aki tönkretette az életét.

Kis ideig hallgattak, majd a lány felállt, és kiment, az ajtóban épp hogy elférte Petra mellett, aki az arcába bámult, merev, kifejezéstelen ábrázattal, csak a szemében csillogtak könnyek.

A lány lement a konyhába, ahol Anna szorgoskodott. Kintről néha csattanás szűrődött be hozzájuk, éles hang, a lány kérdezés nélkül tudta, a fiú apja fát hasogat, de ahogy kinézett a konyhai hátsó ablakon, láthatta is a férfit, ahogy ingre vetkőzve lendíti a baltát. Sötétedett, de az ablakon kiáramló fény csóvája még pont elérte a jelenetet.

− Jól tartja magát – mondta elismerően a mártást kavargató nőnek. Anna követte tekintetét, majd biccentett: − Nagyon aktív. Nagyon tudatos. Néha szinte ijesztő, hogy ennyire figyel magára és a környezetére.

− Említette korábban neked ezeket a…látomásokat? – kérdezte a lány csöndesen, majd töltött magának egy vizespohárba a megkezdett üveg vörösborból. Anna egy kiskanállal vett a mártásból, megfújta, és óvatosan megkóstolta: − Nem, soha – válaszolt, aztán a pultra támaszkodva bámulta a férfit: − Igazság szerint egyáltalán nem beszél róla. Se arról az éjszakáról, se az előzményekről, se arról, hogy mit érez most mindezek kapcsán. Semmiről. Bezárta magában ezt az egészet. Azt mondta, még az elején, hogy én az újrakezdéshez kellek, ahhoz, hogy jobb ember legyen – most szembefordult a lánnyal, így folytatta: − Őszintén szólva nem igazán örülök ennek a szerepnek. Úgy érzem, mintha valami nagy dolog utáni utójáték lennék egy nagy szerelem utáni parázslás az élet alkonyán. Hát, én nem így képzelem az élet értelmét, ugye megérted?  − volt valami kettőség a hangjában, rezignáltág és bizalmas, bajtársi rezgés, amitől a lány zavarba jött, gyorsan lehajtotta a bort. – Valóban. Nem jó másodhegedűsnek lenni – jelentette ki, aztán elmosta a poharat. – Spagetti lesz? – kérdezte, mert látta a tésztacsomagot a pulton, és a nagy lábosban zubogott a víz. – Megterítek – mondta, és sietve kiszedte a tányérokat a szekrényből.

Az ebédlőasztal a nappali sarkában volt, vastag láncon ódon réz lámpa nyúlt fölé, ennek fényében az arcuk viaszszerű és élettelen volt vacsora közben.

A fiú apja vitte a szót, kedvenc festőiről beszélt, leginkább Edvard Hopperről, aki a festészetelmélet szerinte tökéletesen kifejezte a kapitalizmusban elidegenedett ember magányát, úgy hangzott, mintha tankönyvi szöveget mondana fel, de itt az apa továbbvitte a gondolatot, és felhívta a figyelmüket arra, hogy ezek az alakok a hooperi univerzumban igazából nem magányosak, hanem boldogak, mert a lét legnagyobb megrontója a tömeg, a tömegember, a nyüzsgés, a város masszája. Hooper a képein az ebből a tömeglétből kiszakadt lényt mutatja be, aki talál magának egy üres teret, amiben végre önmaga lehet, ebből a szempontból tehát tökéletes félreértés azt mondani, hogy ezek szomorú, a kozmikus magányt ábrázoló alkotások, nem, ezek egzisztencialista, a különálló egyén szabadságát bemutató festmények.

− Bocsássatok meg, hogy ilyen bőbeszédű vagyok, de a bor és a kedvenc festőm együtt ezt váltja ki – mosolygott rájuk az aszaltfőről a férfi, ők pedig visszamosolyogtak rá, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Vacsora után Anna és a lány elmosogatott, a többiek pedig letelepedtek a nappali kanapéjára és a fotelbe. Anna fél füllel figyelte, hogy a társalgás akadozik, a fiú apja is egyre szótlanabbá vált, kilenc vagy tíz felé járhatott az idő, és a konyhaablakon túl vaskos, tömör feketeséggé vált a világ.

− Hozzatok pálinkát – szólt hátra nekik a fiú apja, mire Anna elfintorodott, de engedelmesen a nagy palackért nyúlt. – Mindenkinek. Hosszú lesz az éj.

A két nő tálcán egyensúlyozta be a megtöltött apró pohárkákat. A társaság egyik tagja sem ellenkezett, szótlanul elvették az adagjukat, Petra azonnal fel is hajtotta, a barátnője csak szagolgatta, a fiú a fotel karfájára tette, a lány lekuporodott a fiú mellé, Anna pedig koccintott a fiú apjával, és egymás szemébe nézve ittak. – Kimegyek fáért. Addig meséld el nekik, hogy miért építkeztünk rossz helyre – nézett Annára, aki zavartan elmosolyodott: − Biztos, hogy kell most ez?

A férfi bólintott, és komolyan bámult a nő arcába, szemben állt vele, kényelmetlenül közel a másikhoz: − Igen. Szerintem lényeges – mondta halkan de szigorúan, majd nehézkes, kissé rogyadozó léptekkel elindult a hátsó ajtó felé.

Anna segélykérőn körbenézett, de a többiek várakozóan bámultak rá, ezért végül lerogyott az üresen maradt fotelbe, és mélyen sóhajtott: − Tudjátok az erdészetnél dolgoztam, ismerem a környéket és a lakóit, mint a tenyeremet. Nem sűrűn lakott vidék ez, régebben főképp pásztorcsaládok éltek itt, és a hegyvidéken legeltettek mindenfelé. Annak idején, jó húsz éve csináltunk egy gyűjtést, ki is adta az erdészet magánkiadásban. A helyi folklórt szedtük össze, lejegyeztük a még élő öreg pásztorok szövegeit. Mesék, énekek, regölések, ilyesmi. Na abban szerepel ez a fennsík – karjával körbe mutatott, nagy ívet írt el, mellyel befogta a házat, a mezőt és az környező erdőt is −, amelyet az öregek csak Tornácosnak hívtak.

− Minek? – értetlenkedett Petra barátnője.

− Tornácosnak – bólintott az asszony komoran, majd lehajtotta a maradék pálinkát és megborzongott: − A régi pásztorok nem szerettek erre járni, itt éjszakázni meg egyenesen istenkísértésnek tűnt a szemükben. Állítólag mindenféle dolgot láttak a környéken.

Elhallgatott, ezért Petra barátnője türelmetlenül rákérdezett: − Milyen dolgokat?

A nő kényszeredetten elfintorodott: − Lángoló alakokat, fehér arcú kísérteteket. Máskor gyereksírást hallottak az éjben, szóval az összes klasszikus babonás népi hiedelem ide összpontosult, ezért aztán kitalálták, hogy ez itt a pokol tornáca, a Purgatórium, ahol a kárhozott lelkek várakoznak, míg letelik a büntetésük, és bekerülnek a Mennybe. Innen ered a név, Tornácos.

− Egész pontosan mit jelent az, hogy „itt”? – kérdezte nyugtalanul Petra, mire az asszony kedvetlenül bólogatott: − Az országúttól a fenti sziklás részig terjedő szakasz, melyet északról a patak határol, lent, délen meg a szövetkezet kaszálói. Vagyis nagyjából az apátok telke, meg a környező erdő.

Csönd állt be, kényelmetlen, ragadós hallgatás. A fiú törte meg legelőbb: − És ezt biztos, hogy most kellett előadni? – kérdezte ingerülten, majd felállt, közben kissé megrúgta a lány combját, de ne törődött vele, a konyhapulthoz ment, és töltött magának az üvegből, megitta, majd szembefordult a társasággal: − Miért beszélünk ilyenekről? Nem elég az apám őrültsége?

− Ő kért meg rá…− szabadkozott az asszony, miközben ujjaival a fotel karfáját babrált egy sérülését. – Ha engem kérdezel, én persze nem hiszek ebben, ahogy abban se, amit…

− Nem érdekel a véleményed – szögezte le ridegen a fiú. – Ahogy egyikőtök véleménye se – a lányon állapodott meg a tekintete: − Igazad volt. Le kellett volna lépnünk. Sőt…

Nem fejezhette be, mert hirtelen kopogtak a bejárati ajtón, erősen, háromszor. 

folyt. köv.