A Cthulhu-mitológia magyar leágazása új csáppal erősödött: egy remek, jól megírt és nagyon is nemzeti történettel. Könyvkritika következik.

Patonai Anikó Ágnes: Branstetter

A Cinegore nyári cikke alapján szereztem be a Patonai Anikó Ágnes művét, ami nem volt könnyű feladat: kereskedelmi úton nem érhető el, viszont egy ingyenes linket végül sikerült kikotorni az interneten, ahol tölthető az e-pub verzió. Ez egy kedves gesztus, bár szívesen fizettem is volna pár ezer forintot a történetért, ami képes egy régi műfajt, a tudományos szórakoztatást is újraéleszteni. Az események sodrából ugyanis folyamatosan kiwikiztem a Bolyaik, és a kortárs, kevésbé ismert, másodvonalbeli karakterek életrajzát, hogy ellenőrizzem, valójában mi történt velük.
A szerző láthatóan ismeri a korszakot, ha jól gondolom, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa, és érdeklődési vagy kutatási területe a reformkor. Nem véletlen hát, hogy e különös évtizedek történései adják az alapot elbeszéléséhez, melyet aztán egy nagyon is jól ismert, emberentúli tényező alakít és formál csápos nyúlványaival.
A jól olvasható, szépen megírt, nagyjából egyenes vonalú, 163 oldalas regény azonnal beránt az intenzitásával és a valóban érdekes karaktereivel: a különc matematikus Bolyai, egy túlérzékeny pesti drámaíró, a vívódó Rózsa Sándor és persze Petőfi és az ő rejtélyes halála mozgatja előre a sztorit, de mellettük, mögöttük végig ott van a Nagy Öregek egykori szolgája, egy szökevény, lázadó shoggoth. Utána kellett néznem, mert már rég foglalkoztam Lovecrafttal, hogy a mitológiájában ez a lény egyfajta építőmester, mindenes, amorf, nyúlványokból és szemekből álló protoplazma.
Nagyjából így jelenik meg a történetben is először, egy bányabejáratnál kerül Bolyaihoz, és sajnos ez az egymásra találás kevésbé kidolgozott. Én erősebbnek ítéltem volna, ha a matematikus geometriai kutatásai révén jön be a sztoriba (és világunkba), egy rejtett és elfeledett, nem eukledészi síkról származik át hozzánk – ez Bolyai kapcsán adta volna magát. Számos olyan rész van később is, ahol a narratív megoldásnál lehet, találnánk jobbat, de persze az írónő választásai is működnek. Jól érzékelhetően az az általános regényszervezői elképzelése, hogy a reformkor és a szabadságharc furcsa és megmagyarázhatatlan karaktereit és eseményeit akarta felfűzni egy szálra, azt sejtetve, hogy mindezek mögött egy, az embert őrületbe taszító entitás ügyködött. Ez sok helyen működik, de van, ahol nem érteni a kapcsolódást (ilyen rész például Rózsa Sándorék tombolása az erdélyi faluban, ami a valóságban is megtörtént esemény).
A szerkezet keretes, melyben az özvegy Szendrey Júliának meséli el egy ismeretlen nő a férje halálát, melynek szemtanúja volt. A titokzatos idegen karaktere érdekes, de kevésbé van felépítve a háttere. A „női honvéd” léte már önmagában is hihetetlen – noha bizonyra volt rá példa –, szerepeltetésének fő oka talán az, hogy az írónőt mint kutatót érdeklik a korszakban betölthető női szerepek skálája.
A regény szerkezetét egymásra pakolódó és kapcsolódó narrációk rakják össze, néha e lány, néhol Bolyai, máskor a shoggoth mondja el az eseményeket.
Ezek közül erős részek az idegen lény szenvtelen pusztítását, groteszk gondolkodását leíró jelenetek, de az egyértelmű csúcspont a segesvári csata ábrázolása, melynek hátterében zajlik egy másik, kozmikus ütközet is a shoggothok és a Nagy Öregek közt. A szabadságharc utáni irodalom törekvései idéződnek meg ebben a párhuzamban: Vörösmartyval az élen az alkotók azt sugallták, hogy a magyarság egy valóság- és emberfeletti közdelem hősévé vált 1848-49-ben, a szabadságért vívott univerzális, metaforikus háború részeként.
Ezen túl még a történet elején kibontott Bolyai-jellemrajzot emelném ki a mű erényeként, mivel a figura nagyon érdekes, több időt is elöltöttem volna a társaságában, de a shoggoth otthagyja őt, cserébe a vándorlása indítja be, irányítja aztán a történetet.
Amiből kissé kilógnak a kevésbé megalapozott részek, vagyis a mese sokszor vázlatossá válik, odavetett megjegyzésekből kellene mögé építeni magunknak valamiféle magyarázatot. Ilyen például a már említett honvéd lány háttere, története, motivációja, vagy katonatársának, István lelkésznek a meséje a csillagok mögött rejtőző fenyegetésről, ami sejteti, hogy a pap a Cthulhu-mítosz ismerője, de nem tudjuk meg, hogy miképp jutott ismereteihez, vagy ilyen a betyárok támadását követő vad, esztatikus kántálás, ami ugyancsak lovecrafti elem, de nem értjük, hogy miért csinálják, hisz esetükben semmiféle kötődésük nincs a Nagy Öregekhez. Vannak jelenetek – így Petői éjjeli udvarlása, Bolyai párbaja –, amiken érződik, hogy ugyancsak valamiféle ismeretterjesztő szándékkal szövődtek a műbe, mivel nem igazán építik a történetet, Petőfi esetében legfeljebb árnyalják a karaktert, noha még így is a költő figurája marad a legvázlatosabb a regényben.
Ha túllépünk ezeken, még érdemes szemet hunyni a helyesírás apróbb hibái (főképp vesszők elhagyása) felett is, melyek legalább egy esetben (156 oldal fogja/foglya) az értelmezést is nehezítik.
A jó szerkesztő a (szó)ismétléseket is kigyomlálta volna, tipikusan olyan esetek ezek, amikor az író beleszeret saját kifejezésébe, így például legalább háromszor olvashatunk a „harci szekerek által felszaggatott” utakról, de máshol a „motyó” vagy egyéb szavak jelennek meg szomszédos mondatokban. Van, ahol e jelenség érthető, ahol az ismétlés többlettartamot nyer, egyfajtai balladai/eposzi eszközként (például a honvédekre tűző kegyetlen, éles napfény) sulykolva a környezeti, hangulati elemet.
A stílus egyébként szép, néhol meglepő és emlékezetes („ropogva nő a fű” az elesett honvédek vérétől). A korabeli nyelvhasználatot nem követik le a dialógusok – ez szerintem kihagyott ziccer –, a karakterek nagyon is mai, modern magyart beszélnek, ennek hozadéka a könnyű olvashatóság. Furcsa, hogy néhol az elbeszélő rész vált át régies magyarra („setét”, „verdesék”).
Ezek a technikai, kisebb esetlenségek alapvetően nem rontják el az olvasmányélményt, ezért ez az egyedi, különös történet mindenképp ajánlott a műfaj rajongóinak, főképp hogy ingyen elérhető, és mert – fent kifejtett érdemein túl – kiválóan megvalósítja a szórakoztatva ismeretterjesztés eszméjét, mivel jó pár reformkori és 1848-49-es érdekességet megismerhetünk általa a horror zsánerébe burkolva. Petőfivel szólva tehát: „Szabadság, Cthulhu! / E kettő kell nekem”.
Link az e-pub verzióhoz:
https://theblackaether.com/wp-content/uploads/2024/05/Patonai_Aniko_Agnes_-_Branstetter.epub

Lichter Péter: Doktor Horror (2024)

- kritika -

Lichter Péter filmrendező, -esztéta 2024-es (kis)regénye egy filmes szemmel és hivatkozásrendszerrel megírt akció-horror. A zsáner nyolcvanas évekbeli kultfilmjei iránti rajongás kiérződik minden sorából, és ez a fajta lelkesültség jótékonyan fedi a történet elbeszélésének problémásabb elemeit.

A sztori egy egyenes vonalú, pár nap alatt játszódó cselekményszálra van felhúzva, melynek kiindulópontja a főhős egyetemi tanárkollégájának halála, míg vezérfonala e tragédia mögötti gyilkos motiváció, és az ahhoz kapcsolódó különös kísérlet felgöngyölítése. A regény kilencven százaléka tehát egy akciódús nyomozás, hősünk – az egyes szám első személyben megszólaló narrátor – társakat és ellenfeleket kap, rejtélyeket old meg, nehéz helyzetekbe kerül. A történet a nyomozás keretei közt halad a végső, nagy finálé felé, mely a horrorfilmek gore jeleneteit idézi a helyszínként szolgáló kisváros mozitermében, majd utcáin kibontakozó szörnyinvázió tombolásával. Kissé szájbarágós metautalás – és némiképp hihetetlen kép –, hogy a főhős és társa egyfaja voyeur nézőivé válnak a hajnali mészárlásnak, üdítővel, sóspálcikával bámulják az eseményeket a főtéri áruház kanapéján ülve.

A horror, mint filmes műfaj egyébként a regény központi eleme, a fő bonyodalmat, az egyetemen zajló különös kísérlet ötletét az erőszakos képek személyiségre és dns-re (!) gyakorolt hatása szolgáltatja. Emellett a narrátorunk filmes szemináriumot tart a kisváros egyetemén, ezért folyamatosan utalások vannak a klasszikus horrormozikra, sőt, az író behozza a kísérlet kapcsán azok szimbolikus tereit és szörnyeit is a szövegvilágba. Többszörös refenciakapcsolat van tehát a regénybéli történések és a műfaj filmtörténeti leképzése közt, és horrorrajongóként az ilyet mindig öröm olvasni.

Az elbeszélés a gyors, pergő cselekményábrázolása és az akciójelenetek leírása miatt ugyancsak filmes, képszerű hatást kelt. Az utolsó pillanatban eldördülő lövés, a fej mellett a padlóba csapódó balta – mind-mind visszaköszönnek a slasher megoldásaiból. Ezek az aprólékos harci és gore leírások nagyon plasztikusak, bár a testi jelenségek hangsúlyozása (hirtelen megizzadó test, gerinc mentén bizsegés, kiszáradt száj szerepeltetése) egy könnyedebb útja a félelem ábrázolásának.

Stilisztikailag egy biztos kézzel megírt, könnyen olvasható, gördülékeny prózát kapunk a pénzünkért, nincsenek benne időbeli ugrások, egyedi mondatrend vagy stíluselem. Leginkább még a hasonlatok folyamatos – kissé túlzó – használata szembetűnő. Ezek egy része filmes utalás, míg többségük néhol kissé erőltetett poénkodásnak tűnik („éberebb voltam, mint egy koffeinbeöntésen túlesett taxisofőr”), ami engem Leslie L, Lawrencre emlékeztetett; néhol pedig az értelmetlenség határát súrolja („Olyan volt, mint amikor nagy tál paradicsomos spagettibe tunkoljuk a bagettet” – ki eszik bagettet spagettivel?). Nekem ez a fajta humor kizökkentő, főképp egy komolyabb horrorban, de itt azért általában lazára és könnyedre van véve a hangnem. Ezzel az alapállással aztán sok helyen szembemegy egy kesergő szólam, mely a magyar értelmiségről, az egyetemi oktatói lét nyomorúságáról és úgy általában a közép-kelet európai élet sivárságáról elmélkedik. Némiképp általánosítóak ezek az észrevételek (’…Judit depressziós volt, ahogy feltehetően az összes kollégám is.”), és furcsa, ahogy a történet több pontján vissza-visszatérnek.

A mű igazi problémáját azonban nem a fentiek okozzák, hanem a cselekedetek mögötti logikus motivációk hiánya. Azt még elnézhetjük, hogy a főhős nagyon gyorsan elköteleződik a számára jobbára indifferens kimenetelű nyomozás mellett, és a rendőrséget megkerülve saját kézbe veszi az ügy felgöngyölítését, mely során egyre vadabb kalandokban lesz része, ám a történet főgonosza  – aki egy James Bond-filmekre emlékeztető nagyjelenetben vázolja ördögi tervét –  még kevésbé logikusan cselekeszik. A mesterterv maga ugyanis érthetetlenül kidolgozatlan, ezt a narrátor maga is kényszeredetten elismeri (86. és 87. oldal). Tényleg nem értjük, mi volt a szándék a történet katarzisában elszabaduló és -fajuló nagy kísérlettel – pontosabban értjük az írói motivációt: egy nagy, egész városra kiterjedő vérengzés leírásának lehetősége. Csakhogy így a gombhoz lett varrva a kabát, vagyis a következetes történetvezetés feláldozódott a látványosság oltárán. A mellékszerepelők néha érthetetlen viselkedése, a hirtelen formálódó szövetségek, kapcsolatok, a pisztollyal rohangáló oknyomozó újságíró hihetetlen karaktere ugyancsak sokszor kizökkentik a figyelmes olvasót, ahogy az is, hogy ebben a képzeletbeli világban minden ugyanolyan, mint a miénkben, kivéve, hogy az egyetemeket nem az alapítványok, hanem oroszok és kínaiak vették át. Ennek is csak egy dramaturgiai oka van: a szörnyű kísérleteket a kínai tulajdonos nemhogy nem ellenzi, hanem pártolja.

Szomorú olvasni ezeket a könnyítő megoldásokat, mert úgy érezni, hogy kellő figyelemmel és összpontosítással a regény sokkal erősebb tartóvázat kapott volna.

Ugyanilyen kettős érzéseket kelt a könyv fizikai megjelenése. Vizuálisan gyönyörű a kötet az egyedi topigráfiájával (különleges gondolatjelezés, két hasábba való tördelés, zöld betűszín). Ki kell emelni a színpompás képeket,  a történethez haloványan kötődő absztrakt festményeket, kollázsokat. Ugyanakkor egy olvasószerkesztés őrjítően ráfért volna a könyvre. Rengeteg a vesszőhiba, néhol idegesítő helyesírási problémák vannak ( „teleaggadták”, „szaggadta szét”), és a magyar helyesírás szabályai ellenében következetesen mondavégi írásjeleket találunk az idézett mondatok végén a párbeszédekben ( Utóbbi kettőre példa: „Ahogy akarod. – mondta Juhász és felemelte a pisztolyt”). 

Kettős érzésem van a regény kapcsán, és most jöhetne a bevált fordulat, hogy látom benne egy jó könyv esélyét, de ehelyett inkább úgy fogalmaznék, hogy egy magasabb szinten is szórakoztató könyv rejlik benne, de az is lehet, az már egy másik mű lenne.

A Drakula sosem volt magasirodalom, Stoker pedig sosem volt az irodalmi kánon része, nagyjából úgy képzelhető el, mint kora Lőrincz L. Lászlója, tehát nem is olyan elvárásokkal álltam neki a regénynek, amelyek eleve csalódást generálhattak volna - de az tény, hogy legalább szórakozni akartam olvasás közben. Nem sikerült, és ennek nem az az oka, hogy az immár 125 éves mű rosszul öregedett - hanem az, hogy eleve nem volt jó. Elmagyarázom, miért.

Nem emlékszem pontosan, hogy az új fordítás kézbe vétele előtt mikor olvastam először a Drakulát, de az valószínű, hogy a nem igazán pontos Bartos-féle szöveggel találkoztam kamaszkoromban. Homályosan rémlik csak a regény első lenyomata, elnyomja az ugyanebben az idősíkban látott, és imádott Coppola-film, mely mai szemmel nézve megmosolyogtatóan maníros (bár a zenéje, az még mindig elképesztő), viszont meglepően pontosan adja vissza a történetet.

Érdemes mindehhez felidézni a kilencvenkettes év végét, amikor épp elmúltam tizennyolc, tele voltam szerelemmel, vággyal, kamaszosan sóvárogtam a sötét dolgok iránt, írni akartam, de lusta voltam elkezdeni, helyette rengeteget olvastam, főképp éjjel, sok kávét ittam, tengernyi idővel rendelkeztem, hisz nem vettek fel főiskolára, és emiatt egy évet otthon töltöttem, egyfajta kényszerszünetként, kiesve a világból, a normális életmenetből. Ebben a korszakban telitalálat volt a Drakula-mozi, melynek címadó hőse ugyancsak egy társadalmon kívüli, félállapotban leledző karakter, a sötétség szülötte, tele van romantikus vágyakkal, és végső soron ez dönti a pusztulásba.

Gary Oldman alakításában a legnagyobb különbség a regényben megjelenő vámpírhoz képest a Mina iránt érzett örök szerelem, ennek kibontása a Harkernéhez kapcsolódó reinkarnáció is, és be kell valljuk, hogy ez a motívum nagyon jót tesz a történetnek, kikerekíti azt. Az irodalmi Drakula létezésnek fő célja ugyanis egyedül az invázió, London meghódítása, ezen kívül a figura kevés szóval jellemezhető: egyszerre ravasz, állatias és gonosz – nincs tehát mélyebb dimenziója, nem lehet vele azonosulni, megérteni, együttérezni, ám istenigazából gyűlölni sem tudjuk. Így aztán egyfajta kelléké válik, katalizátorrá a történetben, de semmiképp sem emlékezetes főszereplő, létezésének célja a gonosz dolgok művelésén túl az, hogy összekovácsolja az ellene szövetkezőket, hogy az általa okozott szenvedésekkel plasztikussá tegye Lucy és Mina személyiségét (rájuk fér). A vámpír Stoker kezében eszköz, egy otromba ék, amit belever a viktoriánus társadalom szövetébe, miközben magáról a grófról igen keveset tudunk meg, a háttérinformációk a történeti és misztikus szálak, amiket Van Helsing oly nagy beleéléssel előad, homályosak és zavarosak – a kilencvenkettes mozi ebben is következetesebb, hisz ott konkrét magyarázatot kapunk Drakula természetfölötti transzformációjára.

Végignézve a regényről készült jegyzeteimet, sajnos sorjáznak a felkiáltójeles, megdöbbenést kifejező mondatok, és végső soron az egész anyagból az sugárzik, hogy „ez ennyire gyenge”?

A múlt héten, a könyv végére érve eltűnődtem, hogy miképp tudott ez a hanyagul megírt, inkoherens történet ilyen hatalmas karriert befutni? Hogy volt képes ennyi inkarnációban feltűnni az 1897-es alapsztori?

A megoldás persze az, hogy ketté kell választani a szöveget, ami olvasás után gyorsan el fogunk felejteni, és a vámpír figuráját, amivel valamit nagyon eltalált Stoker. Egy olyan általános toposzt, motívumot, ősképet alkotott meg Drakula alakjában, amibe aztán majd minden kor beleláthatja a maga félelemeit, minden korban szabadon és könnyedén adaptálható. Ennek fő oka szerintem az, hogy a gróffal vette kezdetét azoknak a szörnyeknek a sora, akik képesek elvegyülni köztünk. Egészen addig a gonosz teremtmények, a boszorkányok, a kísértetek, a vérfarkasok de még Frankenstein szörnyetege is feltűnően, külsőleg mások voltak. A grófot legfeljebb a regényben túl sokszor leírt vörös, izzó tekintete, görbe orra és kissé hegyes szemfoga miatt tűnik némiképp furának, de egyébként belesimul az utca arctalan tömegébe, és ez teszi őt nagyon hatékonnyá az inváziós terveinek végrehajtásában, hisz kocsisokat, hajóskapitányokat képes felbérelni, egyéb üzleti ügyeket intéz, és általában  úgy cselekszik és olyan, mint bármelyikünk – eltekintve attól, hogy olykor köddé, kutyává vagy denevérré változik.

A társadalmat belülről támadó vírus, a gróf utódja és továbbfejlesztése az ötvenes évek inváziós, testrabló horrorjai lesznek, de tény, hogy az innováció Stoker érdeme.

Amit még ki tudok emelni erényként és újításként a történetből, az az üldözők csapatformálódásának bemutatása. A horrortörténekben van egy olyan fokozatosság, ami a gyász öt fázisára, vagyis az elfogadás lépcsőfokaira emlékeztet: a döbbenet, annak hangoztatása, hogy ez nem lehetséges – a hatóságok, a külvilág, a többi ember sikertelen bevonása – kiútkeresés és/vagy  menekülés – tervek kovácsolása és végrehajtása – leszámolás. Ezeket a lépcsőfokokat a regény emberi karakterei végigjárják, és az író főképp abban jó, ahogy a gróffal szembeszálló közösség, csapat kialakulását bemutatja. Vannak persze esetlegességek, hisz Quiencey, az amerikai udvarló alakja néha eltűnik, mintha az író megfeledkezne róla, de Stoker alapvetően képes jól együtt mozgatni a négy férfi és Mina karakterét. Imádtam azokat a részeket, amikor ez a csapat összegyűlt egy-egy támadás vagy fordulat után Harkerék vagy Lucy házának szalonjában, és próbálták összerakni a gróf következő lépését, és az erre adható válaszreakciókat. Ezek nagyon hangulatos, feszült és emberi jelentek, melyeket írásaimban én is alkalmaztam már párszor, és nagyjából egy család esti beszélgetéseinek a meghittségét adják vissza. Persze már itt problémás az önismétlés, ami oly sokszor rontja a szöveget, hisz e szeánszokon Mina jó párszor a csoport elé tárja a jegyzeteit, azok minduntalan megvitatják ezeket, majd megdicsérik a nőt (Van Helsing ekkor mondja ki ominózus, ma már nem igazán korrekt kedvességét: olyan, mintha a Harkernénak férfi agya volna).

Ezen kívül bizonyos részekre lehet még azt mondani, hogy ügyesen van megírva, például a regény dinamikus kezdete, majd a Borgói-hógón zajló események atmoszferikus megjelenítése, vagy az, ahogy a Lucyhoz sorban érkező kérőket a lány által, az ő jellemzésével ismerjük meg. Érdekes még a kihagyásos szerkezet, ami következik a fragmentált, napló/újságcikk/fonográfjegyzet/levél formátumból, az például, ahogy a Demeter hajótörése után a roncsról kitörő kutyáról, az állatkertből szabaduló farkasról szóló újságszemelvények alapján kell rekonstruálnunk Drakula útját.

Máshol ez a fajta töredékesség fárasztó lesz, és a filler, kitöltő funkciót veszi át, egyfajta rossz értelemben vett anekdotikusságot, mint például az öreg tengerész karaktere, akivel a lányok sétáik során megismerkednek, és aki aztán jó statisztaként szörnyethal Drakula láttán.

Stoker több olyan eszközt is bevet, ami akár jól is működhetne, de megvalósítás egésze sajnos nem meggyőző. Harker erdélyi utazása álomszerű jelzőt kap, és itt az író valamiféle módosult érzékelést akar bevezetni, amiben a természetfeletti hihetővé válik, de az atmoszféra nem annyira  rémálommá, mint inkább furcsa, ködös tudatállapottá válik.

A másik a fokozatosság, amivel a szörnyűségeket kívánja adagolni, például abban, ahogy a gróf figyelmezteti Harkert, hogy ne aludjon máshol a kastélyban, majd jön a tükör-jelenet, végül hősünk megpillantja a falon mászó Drakulát. Nagyon erős és nagy ugrások vannak ebben, mintha Stoker sietne, túl akarna lenni a felvezetésen, minél előbb minél több látványos dolgot be akarna vetni, ezért  a lassú építkezés helyett hadaró, gyerekes nagyotmondást kapunk.

A földrajzi tévedések (narancsfák és szlovák lakosok Erdélyben) miatt már sokan sok helyen szétszedték a regényt, de tény, hogy ezek az otrombaságok nem segítik a beleélést. Nálam ugyanilyen nagyságrendű probléma az egyes karakterek beszédmódjának tálalása. Nem ismerem a tizenkilencedik századi angol munkásnyelvet, de a kocsisok, rakodók és az állatkerti őr a fordításban rémesen erőltetett, roncsolt nyelvet beszél, mely az alsóbb társadalmi státuszt van hivatott rögzíteni, és a hitelességet kívánja növelni – persze pont az ellenkező hatást éri el. Ugyanígy az, amikor az erdélyi utazótárs – aki egyébként paraszti sorból való –,  klasszikus drámát idéz, olyan erővel zökkenti ki az olvasót, hogy az az egész, szépen felvezetett Borgói-hágó jelenet hangulatát megsemmisíti.

Ki kell még emelni a leginkább szembetűnő karakterhibát, Renfieldet. Ő Harker előképe, a fajunk gyenge példánya, aki behódol a grófnak, és beleőrül ebbe a behódolásba. Viselkedése hol komikus, hol fenyegető, de ha jobban megnézzük, tulajdonképp semmiféle konkrét szerepe sincs, nem viszi előre a cselekményt, nem tesz hozzá a történethez. Hangulatilag az őrület világát viszi be a szövegbe, ami kapcsolódik valamiképp a gróf halálon túli világához, de ennek okát, hátterét Stoker nem tudja kibontani. Halovány magyarázatként bevezeti a zoofágiát: légy- majd pókevéssel utánozza az életerőt magába szívó Drakula cselekedeteit. Renfield az áruló, aki végül mégse árulja el az emberiséget, a szolga, de igazából semmiben nem szolgálja urát, végül nem tudja befutni karakterívét, és még az is értelmetlen, megalapozatlan, amikor Drakula indokolatlan dühében megöli.

A többi karakter is hajlamos a kisiklásokra, sokszor ezek a jellemdefektusok, amik írói hibák, ugyancsak kizökkentőek – Van Helsing összeomlik, és zokog, mint egy gyermek, Mina többször megesketi a férfiakat vészjósló komolysággal, hogy ha arra kerül a sor, karót döfnek a szívévbe, Arthur túlságosan sznob. Egyébként az egész történeben végighúzódik egy elvakult high society imádat, hisz minden kétkezi munkás otrombán beszél, iszákos és egyedül a pénz motiválja őket – az ő ellentétük az arisztokrata és kifinomult Arthur, akinek a neve kapukat nyit meg, hivatalnokok hajbókolnak előtte, és általában mindenki ájult tisztelettel kezeli, maga Stoker is.

Ebből a sok helyen problémás karakterábrázolási kavalkádból mesze kiemelkedik Van Helsing, minden vámpírvadászok ősatyja. Kellően rejtélyes háttérrel bír, elszánt, nem riad vissza a radikális cselekedetektől, és ő az, aki a kezdetektől a csapat által kívánja megoldani a problémát, személyes üggyé, Lucyért majd Mináért megvívott bosszúvá teszi az esetet, ő maga akar leszámolni a gróffal, mivel nem hisz a hatóságokban. Stoker mindezen túl próbálja esendőnek beállítani, hisz egy hintóban zajló jelenetben az érzelmileg túlterhelt professzor „egyszerre zokogott és kacagott, ahogy az asszonyok szoktak” , amiből a karakter egy dagályos magyarázattal jön ki. Rontja az összképet az is, amit a gróf eredettörténeteként előad, és ami legalább annyira zagyva, mint az, amit a gróf jelleméről gondol. Drakula Van Helsing  szerint ugyanis gyerekes és tudatlanul viselkedik, mivel évszázadokig feküdt a koporsójában. Ez az állítás számos kérdést felvet, de az ügyeit nagyon is határozottan intéző grófra a megállapítás semmiképp sem illik, ráadásul máshol a professzor állítja, hogy „a vámpír ravaszsága az éveinek számával nől”.

Van Helsing az egyik tanácskozás alkalmával sorra veszi a vámpírhit sarokpontjait – talán ez a karakter és a regény legfontosabb hozadéka, ez az összefoglaló, áttekintő szózat, ami kitér az árnyék nélküliségre, a házba való behívás szükségességére, a fokhagymától, kereszttől való rettegésre és még számos olyan kanonikus elemre, melyet azóta is hoznia kell egy valamirevaló vámpírtörténetnek.

Összeségében milyen ez a majd százharminc éves regény? Olyan, mint amikor egy nagyon tehetséges kamasz elkészül a harmadik, nagyobb lélegzetű anyagával. Túlírt, következetlen, hibáktól hemzsegő. De már van benne valami, ami sejteti annak a lehetőségét, hogy ebből az íróból még lehet valaki, akár remekművek alkotója. A későbbi koroknak érdekes kutatási anyag lehet ez a zsenge, és talán bizonyos elemei és részei még ki is állják az idő próbáját – de összeségében csak az elvakult rajongók fogják olvasni a jövőben.

Kár, hogy Stoker esetében nem áll meg ez az analógia, nem jött egy sokkal kiforrottabb, összetettebb és letisztultabb regény, megmaradt ezen a szinten. Nekünk pedig a saját polcán kell kezelni a Drakulát, ami ma már inkább kuriózum, írástechnikai kudarcok tárháza és oktatóanyaga, semmint irodalom.

Egyrészt ez a regény itt már szerepelt, letölthető volt, pdf formátumban. Most megcsináltam epub és mobi formátumokban is. Ez az utóbbi idők egyetlen befejezett regénye, én szeretem, nagyon gyors a történet, kedvenc toposzaim előjönnek benne, és sok személyes élményanyagot tartalmaz a kétezres évek első évtizedéből.

Másrészt az új formátumokat ide nem tudom felpakolni, és ez egyébként is jó alkalom, hogy leleplezzem azt, amivel már hónapok óta ügyködöm, a www.horrornovellak.hu honlapot. Ez egy plusz felület - hálás vagyok, voltam és leszek a blog.hu-nak azért a publikációs lehetőségért, amit ad.

A honlapon elérhető lesz az összes vállalható írásom. A novellákat feltöltés előtt revízió alá veszem, egyenként átnézem, javítom. Nagy munka, még nincs befejezve. Kritikusan állok az anyaghoz, vannak olyan szövegek, amiket már nem érzek annyira erősnek, ezek kiesnek a rostán. 

Talán hasznos, hogy az egyes, tematikailag összetartozó műveket ciklusokba rendeztem.

Fontos: a blog nem fog megszűnni, mind a két platformra szinkronban kerülnek majd fel az anyagok. A honlap kapott egy Facebook-fiókot is, ha van lehetőség megosztásra, lájkra, köszönöm.

A munka folytatódik. Annyi megírnivaló van még.

Képzeld el, hogy a Nagy Háború egy korrekt és igazságos békével ért véget, és a Habsburg Birodalom megerősödve kerül ki a dologból, lassan felemészti Magyarországot, mind szorosabb szövetséget alkot a németekkel, az orosz forradalmárokat Szibériába deportálják, de a cár demokratikus fordulatot jelent be, Amerika nem erősödik meg, ám ugyanúgy erős vetélytársra talál Japánban a Távol-Keleten. Ebben a környezetben indul be a globalizáció, nagyhatalmú cégek születnek a nemezetállamokon belül, melyek együttműködnek a regnáló, prezidenciális európai uralkodóházakkal, és mind sikeresebben zsákmányolják ki a soha fel nem szabaduló gyarmatok nyersanyagforrásait. A birodalmak tanulnak az orosz eseménykeből, a húszas években egyenlősítő kiáltványokban törlik el az előjogokat, szétválasztják a hatalmi ágakat, és lépéseket tesznek a szabadságjogok és demokratikus vívmányok mérsékelt kiterjesztésére.

Ebben a világban nincs olaj, mert nem léteztek azok a lények és növények, amikből olaj jöhetett volna létre, hiszen ez a világ csak alig hatezer éves.

Él ebben a világban egy lány, akit látmások, szörnyű képek gyötörnek, távoli, érthetlen felvilanások, melyek más, idgen korokból erednek. Az ő története lenne a regény, melynek az első fejezete letölthető.