Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2023. július 20. 18:14 - Valmont

Hogyan vadásszunk farkasemberre?

szor_b.png

Hogyan magyaráznánk, ha Putnokon ismét felbukkanna a farkasember? Ha a holtak életre kelnének, amennyiben nem teszünk óvintézkedést a temetésük során? Ha valóban látnánk kísértetet a szétvert, szétlopott faluvégi kastélyban vagy a holdfényben fürdő vár romjai közt? Milyen világmagyarázatokat találnánk ki magunknak ezekre  a dolgokra, ha valóban léteznének? Mert lássuk be, több mint tizenöt éve vannak jobb minőségű kamerák a mobilokban, tehát mindenünk megvan az esetleges észlelések rögzítéséhez, dokumentálásához - és odakint,  a sötétben nem találtunk semmit. A novella világában viszont nagyon is valóságossá válnak a rémek, és talán nem is ez az érdekes a szituációban, hanem hogy milyen magyarázatot alkot eredetükre a történet hőse, aki mellesleg definiálja a farkasember-vadászat főbb szabályait is.

 

Hogyan vadásszunk farkasemberre?

 

A kocsma előtt találkoztak, késő délelőtt, noha Tálos mondta a telefonba a kliensnek, hogy elég délután érkeznie, úgyis várni kell, míg a telihold feljön, a tapasztalatok szerint olyankor nagyobb az esély az észlelésre. A kliens vadászfélének tűnt, a júliusi meleg ellenére mellényt viselt a vastag szövésű ingje fölött, aminek tartóiba töltényeket dugott. A kézfogása viszont elárulta, hogy irodai ember. Majláth, mutatkozott be, ő pedig a kocsma napernyős terasza felé intett, jöjjön, igyunk valamit. Szűkszavúsága szinte sértő volt, de beszélt helyette Majláth is, az útról, meg a melegről, meg hogy sima töltények vannak nála. Alig tudott figyelni rá, előző este Kisguszti születésnapját ünnepelték a Felvégben, hajnalban tántorgott csak haza, és úgy, ruhástul dőlt be a fájóan üres ágyba.

Biztos nem kellett volna száznyolcvan grammost hoznom, kérdezte most például Majláth aggodalmaskodva, Márta, a kocsmárosnő elhallotta, mert pár lépésre a teraszt mosta fel, rájuk nézett, majd a fejét csóválta. Nem. Szögezte le Tálos, aztán intett a mellényben lévő patronok felé, és nyögve a székbe rogyott. Nincs szükség rá, elég lesz ez a lőszer is, higgye el.

Majláth végigmérte őt, keskeny, éles vonású férfit láthatott, akinek a bőrét barnára és keményre szívta a nap, karavalyorra római szenátorokat idézett, de a szeme ívében volt valami cigányos avagy inkább tatáros. Kopott munkásnadrágot, bakancsot és kifakult kockás inget viselt. A férfi megnyugodhatott az összképtől, mert a mellényzsebéhez nyúlt, majd nyújtotta a pénzt, amennyit megbeszéltünk, mondta halkan, ő pedig bólintott, elvette, meg se számolta, úgy gyűrte a zsebébe. Márta ekkor lépett oda hozzájuk, és hozta a felmosóvíz tiszta szagát magával, meg azt a vidámságot, ami mindig is sugárzott belőle, és amit Tálos úgy kedvelt, mert a felesége karakterének pont az ellenkezője volt. Két sört kérünk, mondta neki szelíden, majd figyelte a hátat fordítói női alak ívét, melyet egyszer, jó nyolc éve a raktárban, hátul, a kocsma mögött a kezeivel is kimérhetett. Felsóhajtott, és ismét próbált Majláthra koncentrálni, aki valami fárasztóan bonyolult dolgot magyarázott épp neki.

Ez a pap ismerősöm azt mondja, hogy mindez Isten műve, szerinte burkoltan benne van a Jelenések könyvébe is, és hogy ezután csak rosszabb jöhet, de persze én, aki nem vagyok annyira vallásos, mást gondolok róla, mondta a kliens, és Tálos igyekezett hozzá jó képet vágni, de belül unalom terpeszkedett el benne, mert mindenkinek megvolt az elmélete a változásról és a szörnyekről, egyik hülyébb mint a másik, és ő már nem nagyon volt kíváncsi egy újabbra. Majláth persze nem hagyta abba, kinézett a napsütötte terecskére, mely a falu központja volt, a házakra, és távolabb a hegy tömegére, melyről erdőillatot hozott a fel-feltámadó szél, és folytatta. Véleményem szerint léteznek párhuzamos világok, és a miénk valamilyen ismeretlen oknál fogva összeütközött, egybeolvadt vagy csak érintkezett egy másikkal, mondta, egy olyan hellyel, ahol ezek a szörnyetegek teljesen természetesek. Az ütközés eredményeképp két évvel ezelőtt itt ragadtak nálunk, megtelepedtek, és mi kénytelenek vagyunk ezt tudomásul venni.

Márta meghozta a két gyöngyöző korsót, Tálos mohón kivette a sajátját a kezéből, és belekortyolt. A keserű hideg azonnal segített, élesebben látta maga előtt a világot, szemben, az asztal túloldalán, ezt a jól fésült, negyvenes, kerek képű, tagbaszakadt városit, aki talán mérnök volt egy nagyobb üzemben, vagy felősvezető egy banknál, de szőke, szépen nyírt hajával, húsos ajkaival és tömpe ujjával összeségében mégis úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt csecsemő, akire viccből drapp vadászfelszerelést húztak.

Érdekes elmélet, mondta végül Majláthnak. A vadász letörölte pihés ajkairól a habot, és közben elégedetten bólogatott, igen, az alapját olvastam valahol, de engem egyből megfogott. Sokkal jobb, mint az, amit eleinte hallottunk, hogy a kollektív tudatalatti, a több milliárnyi elme haláltól rettegő energiája hozta létre e dolgokat, mert ugye akkor korábban, ezelőtt tíz, húsz éve miért nem volt ilyen, miért pont a mi korunkban esik ez meg, kérdezte szinte nyafogva, de mindenképp elégedetlenül. Tálosnak úgy tűnt, hogy Majláth személyes sértésnek veszi a tényt, hogy két évvel ezelőtt a dolgok ilyen csúnyán félrementek. Bizonyára elképzelt egy fényes és biztos jövőt magának és a családjának, és ebbe némiképp belerondított az, ami történt, ami azt sugallta, hogy minden, de tényleg minden a világon rémesen bizonytalan.

Ivott hat hatalmas kortyot, megköszörülte a torkát, majd a férfi arany Rolex órájára pillantott, mely a söröskorsó mellett csillogott az asztalon. Nézze, én magyartanár voltam, kezdte, és itt még megállhatott volna, de aztán gondolatban vállat vont, és folytatta, és így nyilván ismerem az irodalmat, meg az irodalom működését.

Itt tanított, mutatott  körbe Majláth, amire a fejét rázta, nem, otthagytam a pályát,  és a feleségemmel felköltöztünk ide, a hegyekbe, és biogazdálkodásba kezdtünk. És emellett jártam az erdőt, gomba, gyógynövény, bogyók, ezeket is eladogattuk.

Ezért ismeri olyan jól a terepet, bólogatott elégedetten Majláth, mire bólintott, igen, jobban ismerem az erdőt, mint az itteni öregek. De nem erről akartam beszélni. Az irodalomban és a filmekben mindig is léteztek szörnyek. Mary Shelley őrült doktora a haldoklóból kivett lelket egy holttestbe rakja, és életre kelti azt, vagy ott van az elfeledett angol szerző, Stoker, aki egy erdélyi grófnőről írt rémregényt, főhősnője szűz lányok vérében fürdik, hogy fiatal maradjon. Jelentőségteljesen megállt, majd kimutatott az erdő zöldjére, de olyan farkasszerű lények, amik odakint felbukkantak, meg életre kelő holtak, aki emberi húsra éheznek, amikről szerte a világon  hallani, meg aztán ott vannak azok a sírból kikelő tetemek, amelyek vérre szomjaznak, és megfertőznek másokat is, szóval ezek így együtt radikálisan új dolgok ahhoz képest, amit valaha is valaki kigondolt az irodalom világában.

Mit akar ezzel mondani, értetlenkedett a kliens, amire egy ideig nem tudott válaszolni, mert a kocsma előtt elhajtott a polgármester, és amikor észrevette őket, lelassította a terepjáróját, és szúrós szemmel méregette vagy Tálost vagy a vendégét, nem lehetett tudni, kire néz, mert Károly egy kissé kancsal volt. Aztán továbbment, és a férfi így folytatta. Arra akartam ezzel célozni, hogy két éve ezek a lények úgy jelentek meg a világunkban, mintha a semmiből teremtették volna őket, mint amikor egy regényben egy új karakter felbukkan. Elhallgatott, hagyta, a másik eméssze a hallottakat. Általában, amikor itt tartott a Saját Változásmagyarázatával, mindig tesztelte a hallgatóját, hogy mennyire vág az esze, össze tudja-e rakni ennyiből, hogy mire akar kilyukadni. Majláth a nagyobb csoportba tartozott. Nem értem, mire akar kilyukadni, ismerte be.

Tálos megitta a maradék sörét, mielőtt válaszolt. A világunk egy teremtett világ, szögezte le aztán keserűen, valaki létrehozta, nem feltétlenül isten, lehet bármilyen alkotó, aki kellő fantáziával rendelkezik egy ilyen feladathoz.

Kivárt, mert itt, ennél a pontnál általában sokan elkezdtek ellenkezni. Elnézte a vályogházakat, előttük a csenevész fákat, az újonnan lerakott járdát, a keskeny felhőcsíkot a hegy felett, a forró levegőben vibráló utcavéget, mely bekanyargott a meredek emelkedőbe a fák közé, és bár hirtelen olyan volt számára, mintha mindezt először látná, tetszett neki a látvány, ami az otthona volt. Köszönöm, gondolta.

Majláth közben forgatta magában a dolgot, majd kérdőn, kissé talán furcsa arckifejezéssel megkérte, hogy fejtse ki bővebben. Ez az ismeretlen most úgy döntött, megváltoztatja a világunk szabályait, folytatta Tálos, és létrehozta ezeket a vérivő lényeket és az élőholtakat és a farkasszerű lényeket, és szabadon engedte köztünk őket, hogy lássa, mire jutunk velük. Farkasembereket, korrigálta őt Majláth, mire ő elfintorodott, igen, igy is nevezhetjük őket, mindenesetre inkább farkasok, mint emberek, sőt, szerintem szinte semmi emberi nincs bennük.

Van, aki azt mondja, hogy igazából emberek, akik átváltoztak, tudálékoskodott Majláth, mire Tálos a fejét csóválta, ez nincs bizonyítva, meg azért az ilyesmit észrevennénk egy ilyen kis faluban, nem.

Ezzel nem lehetett vitatkozni. A kliens sokáig babrált a söröskorsójával, úgy tűnt, az elhangzottakon tűnődik, és bizonyára nagyon nem tetszett neki, mert végül kitört belőle, ezzel maga azt sugallja, hogy én is csak egy karakter vagyok valakinek a teremtő elméjében, és ő erre nem válaszolt, csak sejtelmesen, kétértelműen elmosolyodott, majd rendelt még egy kört, azt is megitták, és beszélgettek közben munkáról – mint kiderült Majláth az ingatlanpiacon dolgozik, és valóban vezető beosztásban –, a kliens korábbi vadászélményeiről  – mindent, de tényleg mindent lőtt már a világon, így érthető volt, hogy ilyen egzotikus trófeára vágyott –, és a biogazdálkodás rejtelmeiről. Aztán Tálos megkérte Mártát, hogy készítsen valami ebédet Majláthnak, megbeszélték, hogy alkonyatra visszajön érte, majd hazaballagott az üres házba, behúzta a hálószoba függönyeit, és lefeküdt a nagy franciaágyba.

Arra ébredt, hogy valaki erősen, durván kopogtat az ajtón. Megyek már, kiáltotta, és ahogy kibotorkált az előszobába, látta, hogy jól eltelt a nap, rőt sugarak tűztek be az ablakon.   

A polgármester állt az ajtóban. Csalódott, kancsal pillantásával végigmérte a borostás, gyűrött ruhás, alvástól puffadt arcú férfit, majd megkérdezte, már nappal is, Lőrinc.

Nem voltam részeg, csak fáradt, ellenkezett, de a kutató tekintettől elfordította arcát, miért jött ide.

Láttam, új ügyfeled van, mondta Károly, nem tetszik ez nekem Lőrinc.

Valamiből meg kell élni, válaszolta.

A múltkorit is még mindig keresi a rendőség, mondta a polgármester szomorúan, nem hiszem…

Elcsatangolt, a sötétben nem találtam meg, fakadt ki Tálos, én tehetek róla szerinted.

Nem ezt mondtam, mondta a másik békítőleg, de nem hiszem, hogy a falunak ilyen extra figyelemre van szüksége, épp elég, hogy egy ilyen dög van odakint.

Ma este majd levadássza az ügyfelem, vont vállat, vagy ha nem, volt egy izgalmas éjszakája.

Csendben álltak pár másodpercig, majd Károly kinyúlt, és Tálos vállára tette a kezét, nézd, én nem tudom, min mész keresztül, de mióta Gabi elhagyott…

Lerázta magáról a kezet, őt hagyjuk ki ebből, fakadt ki, neki semmi köze ehhez.

De van, szögezte le a másik, megváltoztál, keresed a bajt, ki más akarna ilyenből pénzt csinálni, két ügyfeled is elveszítetted idén, de nem figyelsz a jelekre, ennek előbb-utóbb rossz vége lesz, hidd el. Tudom, hogy nem megy jól az üzlet, de nem kellene ilyesmit vállalnod.

Erre ő gúnyosan elmosolyodott, miközben hátrébb lépett, be a ház védelmébe, úgy tudom, te nem is hiszel a farkasemberben, akkor minek aggódsz.

Valami van odakint, az biztos, intett körbe Károly, halottam az üvöltését májusban, és láttam a képeket a lábnyomáról. Nem jó az ilyesmit bolygatni.

Ezt bízd rám, zárta le a vitát, majd bezárta az ajtót Károly előtt.

Megvárta, míg a másik kimegy az autójához, beindítja és elhajt, csak ezután vette magához az elemlámpát, aztán lecserélte a bakancsot a futócipőre, megmosdott, hogy felfrissüljön, és visszasétált a kocsmához.

A városi férfi épp Mártával diskurált. A nő bűntudatos tekintettel ment vissza a pult mögé, és Tálos egyből megértette, miről lehet szó, de csak kint, a kliens autójában jött elő a téma. Arra menjen, intett balra, és elindultak, fölfelé, a hegyre vezető egyre keskenyülő betoncsíkon. Majláth megköszörülte a torkát, hallottam, hogy otthon vannak problémák. Tálos előre meredt, majd mutatta, hogy az erdő alján parkoljon le a Gyarmatiék háza mögötti füves placcra, és csak amikor kiszálltak, akkor válaszolt, igen, elhagyott az asszony, nem nagy ügy. Majláth kivette hátulról a puskát, ellenőrizte, majd a hátára kanyarította, azt is mondták, hogy utána kezdett ezzel foglalkozni, intett bizonytalanul az erdő irányába, ugye, akarta folytatni, de nem mondta ki, és ő tudta mit szeretne kérdezni. Ugye minden rendben van odabenn, a fejében, és ugye nem azért csinálja ezt, mert meg akar halni. Mérgesnek kellett volna lennie, Mártára, meg erre a nagydarab, aggodalmaskodó és talán kissé beijedt csecsemőre maga mellett, de nem érzett mást, csak türelmetlenséget. Minden rendben lesz, mondta végül, induljunk, nemsokára sötétedik.

Míg felfelé kapaszkodtak a kanyargó, egyre szűkebb erdei ösvényen, Tálos elmondta a fontosabb tudnivalókat arról, hogy hogyan lehet farkasemberre vadászni.

A szélárnyék fontos, magyarázta halkan, meg a zajok. Egy leshelyre megyünk, egy pozitív forráshoz, hol már többször láttam a nyomát, talán oda jár inni. A lényeg, hogy ne mocorogjunk, ne csapjunk zajt. A látása nem annyira jó, azzal nem lesz gond, meg sötét is lesz, bár ma telihold van.

Hova lőjek, kérdezte mohón a másik, mire Tálos, aki elől ment, megfordult, és a homloka közepét mutatta. Ez a legbiztosabb pont, de a koponyája ívelt, a golyó könnyen gellert kap, ezért próbálja meg oldalról eltalálni. Kis szünetet tartott, mert az emelkedő most már tényleg meredekké vált, és kifogyott a levegőből. Később meg is állt, a  térdére támaszkodott, majd felnézett Majláthra, a lényeg, hogy ne essen pánikba, ha nem találja el, akkor se, valószínűleg meg fog riadni a dörrenéstől, és nem támad ránk, elmenekül.

És ha mégis nekünk jön, aggodalmaskodott a kliens.

Akkor futunk, válaszolta ő vigyorogva, szétválunk, és amint egy alkalmas fát lát, felmászik rá. Hajnalig lehet, hogy ott marad alatta, de a napvilágban eltakarodik majd, és aztán keresse meg ezt az ösvényt, bökött maga elém, aztán figyelmeztetőleg felemelte kezét, de nagyon fontos, hogy ne hősködjön, ne próbáljon meg újratölteni, és megint rálőni, mert ilyenkor már csak az adrenalin dolgozik az emberben, meg aztán ott lesz az a hatalmas test maga előtt, a hangja, ahogy hörög, mint egy gőzmozdony, a szag, ami rosszabb, mint száz állatkerti oroszláné, szóval mindez olyan sokkoló lesz, hogy száz százalék, elvétené a  második lövést.

Ezután sokáig nem szóltak, csak mentek fölefelé az ösvényen, ami később vadcsapássá vált, és a kisebb és nagyobb pata- és mancsnyomok, az erdei állatok jelei mindinkább ellepték alját. Jó húsz perces gyaloglás után Tálos megállt, aztán körbenézett, végül benyomakodott a bokrok közé, óvatosan széthajtva az ágakat, itt vagyunk, szólt hátra.

Egy sziklakatlan felső peremére jutottak, kövek szegélyezték, odalenn, az aljban vékony érben folyt a víz. Ez az a forrás, magyarázta Tálos, majd mutatta is, látja azt a szélesebb nyomot a többi közt, az az övé.

Lemehetek fényképezni, kérdezte mohón Majláth, mire ő a fejét csóválta, nem, ott hagyná a szagát, és az elijesztené, maradjunk itt, jó a rálátás, és a hold is pont be fogja világítani a teret.

Valóban, a mélyedés körül ritkásabb volt az erdő a sziklás aljzat miatt, így amikor jó félóra múlva megjelent a hold a fejük közt, szépen beragyogta az amfiteátrumszerű körívet. Majláth addigra megette a zsebében érlelődött szendvicset, és kényelmes, álló lőállást alakított ki két szikla közt.

Hogyan kezdett bele ebbe, kérdezte valamivel később, talán mert unatkozott vagy nyomasztotta őt a csend.

Tálos, aki tőle nem messze egy kidőlt fán ült, és zsebkésével egy vastag ágat hegyezett, ajka elé tette ujját. Beszéljünk most már halkabban, kérte, majd kis szünet után válaszolt is, ahogy mondtam, jártam az erdőt, még azután is, hogy megjelentek ezek a szörnyek, és egy délután belebotlottam az egyikbe, nem vett észre, meg tudtam figyelni, kitapasztaltam, hogy mozog, hogy működik, és utána jött magától az ötlet, hogy segítek másoknak elkapni őket.

Hány sikeres vadászatot vezetett eddig, kérdezte Majlát, de ekkor roppant valami, amire mind  a ketten megdermedtek, és idegesen körbefordultak, majd Tálos felállt, és kinézett a sziklák rejteke mögül. Egy őz ivott odalenn.

Sok vadászatot vezettem, de egy elejtett szörnyetegről tudok csak, mondta halkan, közben a bakot figyelve, egy éve történt, a tetemet elvitték, talán kitömette a vadász.

És, kezdte Majláth de aztán elakadt, mert nem tudta megfogalmazni, végül csak kibökte, miután megdöglött, nem változott vissza emberré. Tálos a fejét rázta, nem, ez nem így működik, ismerem ezeket a mendemondákat, de ilyen nem történt, holtában is farkas maradt, és szerintem…

Ekkor hirtelen elkezdődött, így benne szakadt szó.

A katlan túlsó peremén egy sötét árny magasodott fel, majd lezúdult a gyanútlanul őzre, maga alá gyűrte, és ekkor, ahogy a fénybe ért, már látni lehetett a hihetetlen testet, a szürke szőrt, a farkasra emlékeztető, vad, kegyetlen fejet és benne az agyarakat, melyek bele-beletéptek a zsákmány oldalába, kiszakítva a beleket, és mindezt nem kísérte, csak az őz vinnyogó halálhörgése. Tálos megérezte a vér szagát, és ugyanekkor hallotta, hogy Majláth kibiztosítja a fegyvert. Hátralépett, el, a lenti borzalmas látványtól, a szörnyeteg képétől, melyet még most, ennyi idő után sem tudott megszokni.

Várjon még, súgta a vadásznak, aki már a kiszemelt helyre fektette a fegyver csövét, két szikla találkozásba, ellazította a tusnál a vállát, és kissé berogyasztotta a lábát. Még várjon, kérte őt ismét, és Majláth várt, feszülten figyelte a célkeresztbe befogott, odalenn őrjöngő tömeget, így nem láthatta, hogy a másik a háta mögé kerül, majd mielőtt cselekszik, megfordul, látszólag az erdő felé, a fák és bozót felé, oda, ahol nem kellene senkinek lennie, leginkább nem egy titokzatos nézőnek, majd neki, ennek a személynek mondja, bocsásson meg.

Aztán visszafordult Majláth felé, és ezzel a lendülettel a vádlijába döfte a kihegyezett ágat.

A férfi felüvöltött, és akaratlanul is elsütötte a fegyverét. A dörrenés kettéhasította a csendet, valahol a közelben válaszul egy nagy madár felröppent a sűrűből. Tálos elképzelte a pozíciókat, a távolságot, majd számolni kezdett magában, egy, és megindult, rohanva távolodott jajgató társától, kettő, három, elérte az ösvény elejét, négy öt, tudta, ennyi idő kellett a szörnynek, hogy odaérjen, ahova kell. Mögötte, a sötétben Majláth felsikoltott, majd hangja hörgésbe fúlt. Nem tudott újból lőni, mondta ki Tálos megkönnyebbülten, aztán már csak a futásra figyelt, és arra, hogy ne veszítse le lefelé az ösvény kanyargó vonalát. Tizenöt perc rohanás után állt csak meg, összegörnyedve lihegett, majd erővel csillapította e hangokat, és fülelt. Nem volt zaj közel és távol, nem robogott felé egy megállíthatatlan tömeg az erdőben.

Kényelmesebb tempóban, de azért lépteit szaporázva lesétált a faluig, Majláth elhagyott autójáig, és körbejárta. Pár éves, jól felszerelt jármű volt.

Hazáig csak egyvalakivel találkozott, de az se vette észre. János bácsi volt, a nyugalmazott bogyósgyümölcskertész, akitől eleinte sok mindent megtanult. Bizonytalan léptekkel igyekezett haza, ő pedig türelmesen kivárta egy sarok mögött, míg kellően eltávolodik, aztán árnyéktól árnyékig surranva folytatta útját.

A lakásban állott, erős férfiszag terpeszkedett, kitárta hát az ablakokat a sötét, csillagpettyes éjszakára, levetkőzött, átnézte a ruháit, de nem talált vérpöttyöt, alaposan lezuhanyzott, fogat mosott, és így, megtisztulva, hűvös légáramok simogatásában aludt el.

Arra riadt, hogy a hajnal fényei az arcába derengenek, és hátul, a ház mögött valaki motoz. Tekintetével a holdat kereste, de az ablak négyszögében már nem látszott korongja. Nesztelenül kikelt az ágyból, majd a nappali nagy, üveges ajtajához lopódzott. Az ég világosodó kékjében már jól látszott a hátsó udvar, a gondozatlan kert és az erdőalja. Tudta, hogy nem fosztogató róka, eltévedt őzgida vagy dölyfös vaddisznó a korai látogatója, de akaratlanul is visszatartotta a levegőt, míg meg nem pillantotta a verenda szélén, az asztalnál ülő nőt.

Csak egy pokróc volt rajta, amit Tálos a székre terített a kánikulai napokban, hogy ne izzadjon rá a műanyagra. Az asszony cigarettázott, szőke fürtjei csapzottan tapadtak szépen ívelt, meztelen hátára, melyet nem fedett a szövet, arca alsó része megszáradt vértől barnállott. Nem nézett Tálosra, aki kilépett az ajtón, és letelepedett a vele szemközti padra.

Kevésen múlott, mondta a nő a füstbe nagy sokára, majdnem rám lőtt, majd a férfi felé lökte az előtte csillogó kocsikulcsot, menj el érte mielőbb.

Sokáig nézte a felesége ismerős arcát, majd kibukott belőle, nagyon plasztikusnak tűnsz ebben a fényben.

Miről beszélsz, pillantott végre rá Gabriella, és elnyomta a cigarettát az asztal lapján. Egy csomó minden volt a tekintetében, Tálos inkább elfordította fejét.

Ha egy regényben vagy novellában olvasnék rólad, azt mondanám, nagyon plasztikusan meg vagy rajzolva, válaszolt aztán halkan a férfi, majd elvette a kulcsot, és felállt. Mikor elment mellette, az asszony megfogta kezét, elhoztam neked ezt is, súgta, és Tálos kezébe nyomta a Rolexet. 

vége

Szólj hozzá!
2023. június 25. 11:08 - Valmont

Az actiumi csata

axe_b.png

Jó húsz évvel ezelőtti írás, eddig a fiókban érlelődött, most kényszerű vidéki tartózkodás alatt leporoltam. Kissé átírtam, a neandervölgyi szálat hozzáraktam, csiszoltam, de alapvetően még mindig működik. Talán kijelenthető, hogy a magasirodalomban éltem akkor, és emiatt a nyelvet is sokkal szebben használtam, a mínusz oldalon van a fajta világgal szembeni korabeli elégedetlenségem, ami nagyon is jellemezte a húszas éveimet, és a női narrátor jegyzeteiből előjön. Manapság jóval kevesebbet olvasok, de a világgal is megkötöttem a különbékét . A történet maga meglepően hasonlít A tündér című írásra, valóban az van, hogy ugyanazon témákat írja meg újra és újra az ember. A címmel, ami a csattanó része is, viszont nagyon is elégedett vagyok a mai napig, mivel szépen - de kellően árnyaltan - válaszol a főszereplőt kínzó kérdésre.

 

Az actiumi ütközet

 

Azon az ezerkilencszázkilencvenhetes hajnalon Komi felriadt csupa-csatak ágyában, és a sötétbe bámulva számlálta a vár lüktetését halántékán, majd cigarettát, öngyújtót a földre sodorva a telefonhoz nyúlt, de a kagylót felemelve tétovázott, mintha csak a búgó hang csöndoszlató áldását figyelné, végül mégis tárcsázott, és türelmesen várt.

Körülbelül öt óra lehetett. A ház ilyenkor még csöndes, csak a felvonóaknában keringő szél, a szellőzőrácsokból előtörő huzat töri meg a kába némaságot. Komi jól ismerte a reggel hangjait, amikor az épület kényszeredetten és nyűgösen, akár egy idősödő, hajdan gyönyörű nő életre kel, az induló lift zaját, a kulcsok fordultát, a serpenyők sistergését, a vécék zubogását, a gyereksírást, a házasságokból fakadó dühös kiáltásokat és kéjes nyögéseket, a rádiók és tévék daráló, de soha nem érthető beszédfolyamait, a ruhák suhogását, cigaretták parazsát, a kávé barna izgalmát.

De most, a hajnali szürkeségben még csönd volt, csak a telefon kitartó zajongása a fülében jelezte, hogy a hívott félnél kicsöng a fekete vagy fehér vagy sárga készülék, melynek kagylóját most felemelte egy kéz, hogy a hozzá tartozó ingerült, de cseppes sem álmos hang szóljon

– Akárki vagy, remélem jó okod van, hogy reggeli ötkor telefonálj.   

bele.

– Komi vagyok – mondta Komi. Szemben vele, az ablak keretében, melyet nem takar függöny, se redőny, se más, ebben a négyszögben megjelent egy halovány szín, egy sárga derengés, jelezve az új napot, a hajnalt, az igazi reggel kezdetét, ha ugyan van kezdete bármelyik napszaknak, bár Komi arra gondolt, van, mindennek el kell kezdődnie valamikor, máskülönben miképp tudnánk mérni életünk folyását.

„Milyen megrendítő különbség lehet két napfelkelte közt – fogalmazta meg magában, aztán egyből arra gondolt, hogy – Talán az ilyen gondolatok közt jutott nekem ez a meg-megerősödő kétely és csalódás, amely már napok óta itt lappang, és csak az alkalmat várja, hogy felszínre törjön” – szinte hallotta gondolatait, de lehet, tényleg suttogott valamit, mert a kagylóból, a felső rész lyuggatott végéből zavarodott kérdések

– Tessék? Ki az, nem értem.

törtek elő.

– Komi vagyok – ismételte rekedten és jelentőségteljesen, felülve, és előredőlve, szemét arra a pontra függesztve, ahol majd

– Gondolhattam volna, Nézd, nekem most…

a felkelő nap jelenik meg.

– Ne tedd le!

A másik hallgatott a kétségbeesett felszólításra, kivárt, kattant valami a háttérben, talán lámpát gyújtott.

 ***

„Szép voltam. Átlagos voltam. Fiatal voltam. Vagy inkább középkorú, aki jól tartja magát. Slampos ruhákban jártam, és erős italokat ittam, melyek meglátszottak bőrömön. Jól öltöztem, stílusosan, és nem ittam pálinkát, csak bort. Művész voltam, egy romlatlan zseni. Kurva voltam és kontár. Zavarba hoztam az embereket az intelligenciámmal és a cinizmusommal. Nem tudtak velem mit kezdeni. Senki nem tudott kezelni. Öntörvényű voltam, mint a nagyon szép és nagyon okos nők általában, akik ráadásul még tudják is, mennyit érnek a világnak. A természet, és a fellengzősen falusi őserőnek nevezett valami miatt mentem oda. Mindezek a tisztaság alapjai, legalábbis régen ezt hittem. Nagyon fontos volt nekem távolról, a városból a fenyvesek zúgása, a patakok jéghideg vize, a levegő szinte maró frissessége. És kíváncsi voltam az emberekre is, az egyszerű falusiakra, hogy vajon tényleg gyógyírt jelentenek-e arra a csömörre, amit a városi társaságomban éreztem. Az állásajánlat, amiből elhatározásom kicsírázott, egészen véletlenül jutott elém: rajzot kellene tanítani egy lehetetlenül messzi és kietlen helyen. „Menj, próbáld ki – lelkendezett szobrász barátom, aki a munkát ajánlotta –, meglátod, sok minden megváltozik az életedben!” Azt hiszem, egyszerűen csak unt és félt, akkoriban viszonyunk volt, miközben a felesége gyereket várt. Bizonyos szempontból igaza lett. Valójában, miután odaköltöztem, az erőben egyszer se jártam, mert szorongtam a fák közelségétől. A levegőtől, amely mindig hideg és éles volt, köhögés jött rám. Az egyszerű falusiak és gyerekeik pedig idegesítettek. De mégis volt, ami megváltozott: én magam. Makacs, zárkózott, mindig rosszkedvű emberek lakták az a helyet, talán a hegyeknek tűnő dombok miatt lettek ilyenek, évszázadok során váltak ilyenné, nem lehetett velük semmit kezdeni,  hisz nem voltak fogékonyak semmi olyasmire, amit én fontosnak tartottam. Persze ezt eleinte nem tudhattam. Megpróbáltam, ha nem is hatni rájuk, de legalább jelenlétemet tudatosítani és elfogadtatni. Levegőnek néztek. Városi furcsaságnak. Ódzkodtak tőlem, és nem köszöntek vissza. Nem lehettem cinikus velük szemben, hisz nem adtak rá módot, ezért idővel a megvetésem magam elem fordult. Ez volt a falu igazi ereje, ez a kíméletlen, lerontó hatás, amit saját halmozódó gyűlöletem táplált, önmagam iránt. Sokáig nem értettem, mi történik, csak később tudtam megfogalmazni, de az biztos, hogy védekezni nem tudtam, hisz csak magamra számíthattam, és pont magamat utáltam. Végig hátrányban voltam, és a sors elől – hogy jobbára olyanná váljak, mint ők – nem térhettem ki. Sőt, az én esetem sokkal szomorúbb volt, mert mindkét világból a legrosszabb dolgok hagytak nyomot bennem – és ezt a tömény rombolást nem bírtam sokáig.”

 ***

„Miért hisszük azt – gondolta Komi –, hogy a személyes sorsunk másokat, bárkit is érdekel.” Arra várt, hogy a másik megszólaljon, abban bízott, hogy nem bontja a vonalat egy idő után, szó nélkül, ahogy azt már jó néhányszor tette korábban. „Egyáltalán, érdemes-e közreadni amire gondolunk? Mennyre fogja megérteni, és ha meg is érti, átérzi-e vajon azt a problémát, ami a hívásomban rejlik?” Aztán még az is eszébe jutott, a tíz másodpercig tartó néma várakozásban, hogy talán más utat kellene keresnie – de ezt azonnal elvetette, keserűen és sajnálkozva, mivel nagyon régóta nem bízott már magban. „Egyedül rossz” – szögezte le végül, és megszólalt.

 ***

„Kezdjük elölről, mert ez így zavaros. A legtöbb történet halott. Megírták már százszor. Az enyém olyan, mint a számon kijövő cigarettafüst: benne vagyok én is, és a saját halálom is. Ezért az én történetem kétszeresen halott. Jaj, pózolok. Pedig pont az úgynevezett művészek póza elől menekültem el a városból. Amióta öntudatra ébredtem, nyomot akartam hagyni az életben. Hamar rájöttem, hogy nincs igazi, vad és erős tehetségem, a féltehetségek álságos örök-hernyó életét pedig nem akartam vállani. Kényelemszerető vagyok, de úgy gondoltam, pár odavetett falatért nem árulom el az önbecsülésem. Másrészt a városban élve elegem lett a túl okos és intelligens emberekből, a világmegváltókból, a „mindenre egy idézetet tudók”–ból. A kapálódzásból, mellyel a köröttük állókat sértik, az örök kételyből, az izzadtságszagból. Kilépni minden eszméből és elméletből, és szakítani ezzel a hiábavaló és mégis buzgó közeggel – ez volt a tervem. Új lapot akartam nyitni életemben, noha tisztában voltam ennek csapdájával, hisz könnyen megeshet, hogy ez az új lap nyitás aktusa is ideológiává válik. Fővárosi barátaim nem értette, kinevettek. Eleinte próbálták tartani a kapcsolatot, a mentőöv szerepében tetszelegtek, amellyel majd visszaérhetek a civilizációba. Hamar rájöttek, hogy akkor már inkább a mélységet választom, az andalító süllyedést. Ugyanakkor sokáig, talán hetekig, hónapokig nem volt semmi baj: még messze voltam attól, hogy a kábulatban, a tespedésben vagy a mámorban éljek, fenntartottam intellektuális kíváncsiságomat. De aztán gyorsan kiüresedtek a könyvek, és unalmassá váltak a járatott lapok, melyeket a falusi postás kényszeredetten és rosszkedvűen hozott ki a településtől jó félórányi járásra lévő tanyámra, amit a helyiek viccesen Dugdelpusztának neveztek. Korábban nem is sejtettem, hogy a változás ilyen gyökeres és lehengerlő lesz. Új élettechnikákat alakítottam ki, melyről azt gondoltam, hogy ez az első komoly cselekedetem évek óta, meg azt is, hogy a falu kikerülhetetlen törvényeiből fakad. A hirtelen személyiségváltozásomról szóló pletykák persze zavartak, a fővárosból szüremkedtek be életembe, az áramot szállító vezetékek zümmögésiben, a levelek szétfolyó kézírásaiban. Ők nem értették, hogy ez a változás védekezés tévedésem ellen, mert soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz túlélni itt. A sivárságot, a szellemi egyedüllétet, a hideget, a kinti vécét, a lavórban valós mosdást, a kamaszok leskelődését, a vénasszony-arcok gonosz barázdáit. Onnan, a távolból a védekezésemet se lehetett megérteni, a válaszreakcióimat: a italt és  a viszonyokat.”   

 ***

– Rég láttuk egymást – törte meg a csendet Komi és

– Igen, valóban, de ezt nem most kellene megbeszélni, mostanában nagy a hajtás, és nagyon fáradt vagyok.

megvakarta az ágyékát.

– Eszembe jutottak a régi dolgok. Az a dolog. Lehet, hogy álmodtam is róla – folytatta Komi. – Nagyon rosszul vagyok tőle.

– Fizikailag?

– Gyűlölöm az egészet. Nem tudom elhinni, hogy megtettük. Még most se, annyi év után. Egyébként hogy megy a céged? – a vonal sercegve várt mielőtt válasz jött:

– Jól. Nagy a hajtás.

Komi felsóhajtott, és kitakarta lábát: – Nem tudom elhinni, hogy azok mi voltunk. Kölyökfarkasok, akik a hideg miatt lejönnek a faluba.

– Rég volt. Sok dolog megváltozott. azóta. Holnap is, ha minden jól megy, fel fog kelni a nap. Akkor találkozhatnánk. Van egy pszichiáter ismerősöm, elég olcsó.

– Nem vagyok annyira szegény – válaszolt ingerülten Komi, noha ez nem volt igaz. – És hagyj ezzel a pszichiáter dologgal. Nem hinném, hogy jó ötlet a múlt analízise. – A padlón kotort, az éjjeliszekrény előtti félhomályban – Nem kell a jótékonykodásotok. A könyöradományok. Nem erről van szó, érted? –, míg meg nem találta a cigarettásdobozt. Kivett egy szálat. – Van felséged?

– Nincs. Sose volt, nem emlékszel?

– Rég találkoztunk. Nekem, amikor még volt, mindig az volt a legnagyobb félelemem, hogy egyszer majd beszélek álmomban. Biztos nem hitte volna el, igaz?

– Nem valószínű. De szerintem már nem is fontos, hogy mi történt.

– Ezt hogy érted? – Nem találta az öngyújtót.

– Ahogy te mondtad: azok nem mi voltunk. Az ember minden sejtje kicserélődik nyolc év alatt. A táplálék három napon belül elhagyja a szervezetet. Abból, amit megettünk akkor, mára már nem maradt semmi, se bennem, se benned, de a többiekben se. A megtanult dolgok is kikopnak pár év alatt: emlékszem még mondjuk történelemóráról, hogy mikor volt az actiumi csata? Mit gondolsz, az emlékeknek mennyi idő kel? Tíz év, ötven év? Nem hiszem. Már nem is emlékszem, mit éreztem közben.

Gyufásdoboz akadt az ujjai közé, míg hallgatta a másikat, aki rendületlenül, bár kissé színtelen hangon folytatta:

– Nézd, nekem más lett a szám, az orrom, az arcomon vagy egy sebhely, azt mondják, akik régen ismertek, hogy teljesen megváltozott a kinézetem. És tudod, mit? Elhiszem, mert magam is úgy érzem, hogy aki reggel visszanéz a tükörből, abban már semmi nincs abból a hajdani buta kamaszból. Nem, ez egy tapasztalt férfi, aki nagyon messzire jutott. Kívül-belül változunk, és bármi történt is akkor, arról már senki nem tud igazán pontos dolgot, még mi sem, mert már egészen más emberek lettünk.

Láng lobbant a sötétben, Komi rágyújtott.

*** 

„Megpróbálok tárgyilagos lenni. Nehéz lesz. Vannak dolgok, amiről csak egészen finoman szabad beszélni.

Az első nehéz volt.

Bemenni a füstös, izzadtságszagú helyiségbe / becsalni a hálószobába a rossz kandalló ürügyén / a beálló csendben rendelni egy kevertet / a zihálása aláfestésében megoldani az övét / hallani a pusmogást az asztaloktól / figyelni a nyögést, a kábult sóhajt / megmarkolni a kopott kis poharat / ujjaim közé zárni / egyetlen mozdulattal ledönteni az italt / bevezetni a keménységét / érezni, ahogy a forróság szétárad odabenn, és lemossa torkomról a bénultságot / számlálni a vér lüktetését / a pult koszos felszínét kapirgálni / érezni a apró rándulásokat odabenn és odalenn / várni a próbálkozókat, akik majd újabb és újabb köröket fizetnek, egészen a mindent elmosó részegségig / kimódolt és tapasztal mozdulatok tárházával a végső hördülésig és rándulásig vezetni a fiatal testet / aztán hazafelé egyenes tartással végigsétálni a pocsolyák közt a választottal, a sötétből előkerülő kutyákat vizslatva / kinyitni az ajtót előttük búcsúzáskor, szégyenlős, elcsúszó csók, és ígéret, hogy te vagy az egyetlen, a legjobb, a csúcs, és hogy mi örökké.

Az első nehéz volt.

De jöttek újabbak. Nem büszkeségből mondom, de mindig könnyedén akadt új. Szívesen fizettek, jól bírtam az italt, és hála istennek mid szűz kamasz volt, mert csak ők mertek próbálkozni, a többieket, a nős férfiakat visszatartotta a gyorsan terjedő pletyka, noha volt, amelyik kijött délutánonként a tanyára, azzal az ürüggyel, hogy tud-e segíteni, de ezeket elzavartam, elég volt nekem a négy fiú, aki fél év alatt nekem adta félelemét az elsőtől. A falu kibeszélt, ahogy a kollégák is, de pontosan senki nem tudott semmit a dolgok menetéről, messze laktam tőlük, és ritkán érződött rajtam a másnaposság, igazán jól viseltem a dolgokat. A találkákat pedig mindig pontos beosztás szerint időzítettem, hogy elkerüljék egymást, a másik kilétéről még feltételezésiek se lehessenek, mert egyébként őrülten féltékenyek voltak, eszelősen ragaszkodtak ahhoz, hogy kisajátítsanak rajongó szerelmüknek. Néha féltem ettől a lobogástól, féken kellett tartani őket. Vadak voltak és elkeseredettek, látták a szüleiken, milyen jövő vár itt rájuk. Majd mindegyik azon törte a fejét, hogyan tudna elszabadulni innen, de persze csapdába estek, mivel nem voltak meg a képeségeik ahhoz, hogy máshol éljenek. Én tudtam volna segíteni rajtuk, ha akarok, és ezt érezték, mert mindig a városról faggattak, sejtve, hogy általam el tudnának oda jutni, de rendre elhárítottam ezeket a próbálkozásokat. Látták, hogy mennyire más vagyok, mennyire különös ahhoz képest, amit ismertek, mert látták a széthányt könyveimet és az újságokat, amelyeket párhuzamosan olvastam, az elegánsnak nevezhető bútorokat, a neoavantgárd festményeket a falakon, és persze kiérezték a konyha szagaiból az egzotikus ételek zamatát. Noha buták voltak és nehézkesek, mégis szívesen – vagy csak az itteniek képmutató ravaszságával – hallgattak, ha utána nagy néha megeredt a szavam. Megfigyeltem, hogy idősödve a nemi aktus feljavította az asszociációs képességeimet, biztos van rá valamiféle biológiai magyarázat, talán az öregedő test így, az elme segítségével akar kompenzálni. Nagyon bonyolult és komplex elméleteket tártam eléjük e monológokban, mintha magamnak is bizonyítanom kellene valamit, kiugorva az ágyból, könyveket kaptam fel a padlóról, hogy idézetekkel támasszam alá a feltételezéseimet, amely közül a kedvencem az volt, melyet mindegyikkel megosztottam, más és más éjjelen, némi gúnnyal és finoman gonosz utalással, hogy állítólag a neandervölgyi ember elfogyasztotta az általa megölt homo sapiens agyát, amely mögött szerintem az a babonás hit állt, hogy ösztönösen érezte, a másik nála jóval fejlettebb, magasabbrendű, és így, ilyen primitív módon akarta beérni az evolúciós létrán ellenfelét abban az utolsó pár ezer évben, amikor annak végső győzelme már mindkét csatázó fél előtt nyilvánvalóvá vált.

Szegény, drága szeretőim, szerintem a harmadát se értették annak, amiről ez a meztelen kurva hablatyol nekik, de figyeltek, szájtátva, kábultan, a saját izzadtságukban feküdve néztek, közben talán arra gondolva, hogy valamikor még hasznosíthatják a hallottakat, bámultak csöndesen, míg ki nem merültem a szövegelésben, míg el nem uralkodott rajtam a csömör, hogy aztán nagy hirtelen kirugdossam őket, és elővegyem az üveget. Amíg ittam, arra gondoltam, hogy mi a fenét akarok ezektől a kölyköktől. Nem sok vonzó dolog volt bennük a fiatal és izmos testükön kívül, eszembe se jutott, hogy tanítsam őket, hisz a nehézkes értetlenség és a hiábavalóság megtapasztalására ott volt az iskola, másrészt nem akartam én senki megváltani, pont azért jöttem ide, hogy el tudjam kerülni a fene nagy eszem szülte megváltáskísérleteket. Ezen a mostani hajnalon aztán, amikor elment az épp soros, a folyosón megálltam a félhomályban a tükör előtt, és próbáltam megnézni magam. Úgy találtam, már nem vagyok szép. Persze soha nem voltam bizakodó az idő tekintetében, és annyira kishitű se, hogy azt higgyem, minden tehetségem a külsőmben rejlik. De mégis: amit a tükörben látni véltem, az túlságosan is pontosan jelezte, mi történik velem. Behúztam a függönyöket, hogy ne érjen a hamarosan felkelő nap, és izgatottan telecigarettáztam a lakást. A félsötétben, derengő égbolt alatt kimentem az udvarra, és megmosakodtam a kerti kútnál a hideg vízben. Látványos gesztus volt, manír, ahogy mostam magam szimbolikusan és valóságosan, a koszt, a testnedveket, a csalódást és a kudarcot és a tehetetlenséget mostam le magamról, dideregve, fehér, lottyadt bőrű iszákos test. Undorodtam a jelenettől, magamtól, de azért elégedett voltam, mikor visszamentem a házba, kiszellőztettem, majd levelet írtam mind a négynek, pár sorosat, egyszerűt és világosat, hogy biztosan megértsék. Soha nem leszek büszke azokra a levelekre, de miért ne lehettem volna elkeseredett, önző és gonosz? Még a hajnal leplében, a szürkület páráiban, szelíd, lompos falusi kutyák falkájában elvittem a leveleket a titkos helyekre, egy kő alá, az ereszcsatorna elrothadt résébe, az ablakpárkány és a fal találkozásába, a málló vakolatba, az áramot számláló óra szekrényébe. Aztán hazajöttem, összepakoltam, két bőröndbe hánytam minden ruhám, silány, kopott csomagok, ráültem az egyikre, és éreztem, hogy a fáradtság, a hányinger és a még mindig nedves bőröm ingerel és körülölel, ezekre figyeltem, hogy ne kelljen a visszaútra gondolnom, meg persze a városra. Majd lefeküdtem. Megjegyzem, reggel hét óra lehetett, és bár rossz alvó vagyok, ami azt jelenti, nem bírok például délig ágyban lenni, most minden másképp alakult, szokatlanul röviden telt az álmon kívüli idő, a csúnya valóság idő, a minden ugyanúgy vár rád ébrenlétidő. Kibillent a nap, és mivel nem volt beállítva órám ébresztésre, az alkony vöröse derengett be, mikor megzörgették ajtómat. Hirtelen az se tudtam, mikor vagyok, reméltem, ez nem ugyanaz a nap, amikor elaludtam, hogy csak a postás veri az ajtót, és nem egy dühös és csalódott kéz, ami talán több kéz, de most már mindegy is. Sietve írok, még az ágyban, nem érdekel a dörömbölés, de elöntenek a kudarc és a tehetetlenség önkínzó hullámai, nem tudom, mi fojtogatja torkom, sírás avagy előérzet, vagy annak belátása, hogy előbb-utóbb ez a bújócska és fogócska az idővel és a kötelességgel úgyis véget ért volna.”  

 ***

A mindentudó Komi belökte a kaput, és ahogy beljebb jött az udvarra, megbotlott valamiben. Már sötétedett, de mégis meglepte őt, milyen erősen világít a bogrács alatt a tűz, mennyire csúnya lesz tőle, ettől a vöröstől a másik három arca. A megijedt Komi nézte ezeket a figyelmes, megrovó, gyanakvó ábrázatokat, és intett nekik kezével. Félrerúgta a bőröndöt, ami a járdán feküdt, féloldat a sárban, és

– Csukd be a kaput.

megfordult, hogy az utasításnak engedelmeskedjen.

– Késtél – mondta  egyikőjük ahogy közelebb lépett, Kezet fogott mindegyikkel a bográcsban forró víz gőze felett, és nem válaszolt.

– Nem biztos, hogy jó ez – mondta végül csöndesen. A ház felé nézett, bent égett a villany.

– Ott van – kérdezte, biccentett fejével arra.

– Ott – mondta a mellette álló. – Nélküled is haladtunk.

Komi zsebkendőt vett elő

– Persze még nincs vége.

megtörölte kezét. Egy nagydarab alak megfordult, és elballagott a ház felé. Belépett, árnyéka az ablak sárga négyszögére vetült.

– Még van munkánk – cigarettát toltak elé, kivett egy szálat, és

– Dolgom volt.

leguggolt.

– De kiveszem a részem – szabadkozott. A bogrács fala lent, oldalt, alábaknál nagyon meleg volt. Csak hozzá kellett érintenie, és a cigaretta vége felizzott. Valaki a feje felett mondott valamit,

– Jut is marad is.

 halk röhögés volt a válasz.

– Milyen volt? – kérdezte Komi felállva. Az egyik megvonta vállát: – Szinte várta. Tudta, mi lesz.

Komi mélyet szívott a cigarettából.

– Szerintem meglepte – kontrázott a másik, és ekkor elkezdtek össze-vissza beszélni, Komi a bugyogó vízbe nézett, nem figyelve rájuk. Nem gondolt semmire.

– Most mi osztozunk rajta. Nem ő rajtunk – jelentette ki az egyik, aki halkan és hadarva beszélt, Komi alig értette, mit mond. – Hülye kurva. Ilyet nem lehet. Hát mit akart ez? Mit akar az ilyen?

– Idejött azzal a nagy eszével, nem tudta, mit csináljon magával – a másik hangja mély volt és morgó, Komi szinte a mellkasában érezte a rezgéseit. Tőle félt néha, bár a barátjának tartotta. – Ilyet nem lehet. Ilyet normális ember nem csinál. Tudtad, hogy naplót is írt? – fordult Komi felé aki fejt rázta. – Ne izgulj, elégettük.

Az émelygő Komi hallgatott, majd nézte, ahogy a negyedik kilép az ajtón, és odajön, közben kezéről sót dörzsölt le, és fűszereket. A szemébe nézett, és elvette a baltát tőle.

– Na, gyere – mondta az, és elvitte magával, mögötte, egyre halkulón a másik kettő folytatta, dörmögő és hadaró beszélgetésük mind távolabbról hallatszott.

 – Pedig nem ütöttem erősen.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt.

– Mi is azt kapjuk tőle, amiről…

Komi belépett a házba.

 ***

– Nem tudom elhinni – Komi ismét beleszívott cigarettájába –, hogy csak ezt tudod mondani. Annak kapcsán, ami történt.

A másik kicsit talán meghökkent, és Komi már arra gondolt, leteszi majd a kagylót, és ennek még örült is volna, jól látta a beszélgetés, minden beszélgetésük eredménytelenségét.

– Te ébresztettél fel engem – jött a válasz, és Komi ráharapott a cigaretta szűrőjére: – Te nyafogsz nekem: rosszat álmodtam, vigasztalj meg, mondd azt, hogy nem történt semmi szégyellnivaló, ments fel engem. Rohansz hozzám, minden harmadik évben, amikor épp feltámad benned a lelkiismeretfurdalás. Azt hiszed, ilyenkor, egy kis siránkozással megoldhatod a problémád, ami nem is annyira a múltadban, hanem az agyadban, a jelenlegi üldözési mániádban gyökeredzik. Egyébként is mi van a három éven belüli időben, hol van olyankor a lelkiismereted?

– Néha ki tudom kapcsolni – óvatosan a markába hamuzott, félt, a lehulló parász megégeti ezt  a paplant.

– Kapcsold ki örökre. Nem veszed észre, hogy ez az egész senkit nem érdekel már közülünk? Régebben féltünk tőled, komolyan aggódtunk mikor rákezdtél ezekre a panaszkodásokra. Azt hittük, egyszer majd egy őszinteségi rohamodban beárulsz minket. De most már teljesen mindegy. Senkit nem érdekel a nyavalygásod.

A feje mellett lévő asztalkán lévő hamutartóban nyomta el a cigarettát, amitől kicsit világos lett arca mellett.

– A közös történetünk véget ért, azért is, amit az előbb mondtam, meg azért is, mert a bűntény már elévült. Senki sem fog felelősségre vonni miatta. Számomra éppen ezért nem is létezik. És azt hiszem, ma hajnaltól te sem.

– Ez igazán őszinte volt – válaszolt rövid hallgatás után Komi.

– Van még esetleg bármi mondanivalód búcsúzóul?

Komi bólintott, mert végre lejött az ideje, hogy a felszínre hozza azt, ami ott volt benne az elmúlt évtizedekben: – Van – mondta, és a padlóra engedte lábát, felült. – Miért van az, hogy csak ti kaptatok belőle?

Csend volt a válasz, ezért indulatosan folytatta: – Együtt csináltuk, én miért nem nyertem semmit? Ez az, ami igazán zavar, ezért nem tudok megnyugodni. Ugyanannyi bűnt követtünk el, sőt, én még kevesebbet, mert nem tudom, emlékszel-e, de már csak akkor értem oda, amikor vége volt. Az biztos, hogy ugyanannyit ettünk, egy falattal se többet, de akkor miért van ez az egész? Ti mind sokra vittétek, neked céged van, a másik kettő is, igazgató meg főorvos lett belőlük. Miért pont én nem kaptam semmit? Azon gyötrődöm, hogy talán ez valamiféle büntetés, valamiért az esetemben nem ért semmit az egész, az egész undorító, ocsmány dolog. De mi az én bűnöm, miért alakult így az én életem, mért maradtam egy senki?

A másik a vonal végén hallgatott,

– Erre nincs semmi értelmes magyarázatod, ugye?

nem szólt semmit.

– Nem tudsz intelligensen visszavágni?

csöndben várt, kicsit talán nehezen lélegzett.

– Majd kialakulnak a dolgok – mondta végül. – Mind különbözőek vagyunk. Ki így, ki úgy profitált belőle. Isten veled, Komi.

Letette.

Komi még pár másodpercig a füléhez tartotta a kagylót, mint aki nem akar hinni a búgó hangnak, aztán leengedte combja mellé, az izzadt és párás lepedőre, majd maga is eldőlt az ágyon, féloldalt, amitől köhöghetnékje támadt.

És ahogy felpillantott az ablakba, a derülő fénybe, a felkelő nap sárga és bíbor és narancs sugaraiba, a végképp életre kelt panelházak falai közt, a lakás fehér falú négyzetében, az ágy szélei által határolt térben eszébe jutott (hogy majd később, a nap folyamán többször is felidézze hangosan, mosolyogva, de mindenképp elégedetten), megjelent előtte a fülledt levegőben, évszámként leírva, de kimondott szóként is ott volt, megvolt és megmaradt már mindörökre az, hogy mikor volt az actiumi ütközet. 

vége

Szólj hozzá!
2023. április 30. 12:04 - Valmont

A tündér

tunder.png

Amikor valakit magunk elé engedünk a forgalomban, vagy amikor pénzt adunk egy rászorulónak, vajon nem a rég hallott, gyerekkori mesék tanulsága motivál minket? Szeretnénk hinni benne, hogy a minket körülvevő világ honorálja a jócselekedeteket. Hogy a világegyetem rezonál a tetteinkre. A létezés igazságosságába, a fair adok-kapokba vetett hit mozgat minket, amikor jót teszünk. A mostani történet tanulsága az, hogy ha mindez esetleg igaz is, és így működik a látható és azon túli valóság, akkor sem biztos, hogy mindig jól járunk a kapott jutalommal.

 

Minden gyermek a maga módján gonosz, és ezt a gonoszságot néha felnagyítja a felnőttek hatása, a minta, amit az imádott apakirály vagy zsarnok anyacsászárnő közvetít, ám millióból egyszer születik olyan teremtmény, aki önön lelkének diktátuma szerint műveli a rosszat. Azt hinnénk, belőlük lesznek a valódi szörnyek, az erőszakolók, a gyilkosok, a véreskezű diktátorok, de ez egyáltalán nem biztos, sokan kiélik magukat a gyermeki lét álcájában, az elfedett szadizmusban, és felnőkként megszelídülnek, legfeljebb kéjes, sajgó nosztalgiát éreznek, ha egy pókhálóba ragadt darázs kínlódását nézik a nagyszüleik elárvult házának konyhaablakában.

Demének nem adatott meg, hogy befussa ezt az ívet, de azt hiszem így van ez jól, mert ő talán soha nem szelídült volna meg. Ő volt hármunk közül a legidősebb, abban a vad és különös évben már nyolcadikos, míg én és Soma még csak a hetedikbe jártunk. Időszakosan voltak csak a barátim, akkor, amikor szünetben anyámék a nagyszüleimhez vittek, S-be, egy zsákfaluba a nógrádi dombok aljába, közel a szlovák határhoz, ahol az akácos mind jobban összeszorította a szabad területet, ahol mindig komor és páratelt felhők úsztak a fejünk felett, és ahol az emberek többsége rosszkedvűen biccentett, ha szépen artikulálva köszöntem nekik az utcán, ahogy azt anyám lelkemre kötötte.

E szezonális barátság felületességét a másik kettő is érezte, és némiképp távolságtartással kezeltek, lenéztek városi mivoltom miatt, de azért is, mert egyfajta védettséget élveztem, hisz én vendég voltam  ebben a környezetben. Nagyanyám meleg feketeteával és pirítóssal várta kései ébredésem, a kenyeret vékonyan megkente zsírral és bedörzsölte foghagymával, míg ugyanebben az órában Deme már a trágyát hordta apja istállójában, Soma pedig öntözte a palántákat maszekoló szülei melegházban.

Elfogadtam alárendelt pozíciómat, és hogy én a szemükben nem vagyok teljes értékű személy, de az ugratásokat már nehezen viseltem. Deme például rendre gróf úrnak hívott, lenéző gúnnyal ejtve a szavakat, Soma pedig azon csúfolódott, hogy nem bírok fára mászni, amikor a Gyurcsik kertijben játszottunk, ami egy elhagyott, művelés alól kivont rét volt a falu szélén. Így, utólag, felnőtt fejjel visszagondolva nem élveztem ezeket a kényszerű együttléteket, de mivel egy utcában laktunk, és a szünet ólmosan unalmas ezerhatszáznyolcvankét órája kibírhatatlan volt gyermeki értelmemnek, jobb híján csapódtam hozzájuk, társultam velük, és ők kegyesen megengedték, hogy időlegesen betekintést nyerjek életükbe, ami nem volt igazán szívderítő.

Leginkább a durvaságuk zavart, mert mi, a családban odafigyeltünk a szép beszédre, míg Deme és Soma kedvenc szavajárása, ha összevesztek, vagy egyáltalán csak ingerültek lettek egymásra, az volt, hogy az egyikük odavetette a másiknak, anyád, mire a másik mintegy kiegészítette ezt azzal, hogy naknyalsz, ami már akkor is meglehetősen felemás visszavágásnak tűnt számomra. Szokásuk volt még, hogy kedvtelésből köpködték egymást, minden különösebb ok nélkül, csak azért, hogy prezentálják, ki tudja jobban eltalálni a másikat. A leghosszabb ütközetük során harminchat köpet röppent a levegőbe, csodálkozta, mennyi nyáluk van.

Az igazán megdöbbentő számomra mégis az volt, hogy amikor rájuk jött a szükség, a nagydolgot is minden skrupulus nélkül elvégezték, réten, erdőben, ligetben, bárhol, a feneküket lapulevéllel törülve ki, és persze ilyenkor kezet se mostak, ami finnyás természetemet végképp elborzasztotta. Nem szóltam semmit nekik ezekről a megfigyeléseimről, hisz kívülálló és betolakodó voltom miatt jogom se volt hozzá, ráadásul, bár soha nem bántottak, mindig csak egymást ütlegelték, köpdösték, szidalmazták, mégis éreztették velem, hogy bármikor ellenem fordulhatnak, és akkor könnyedén legyűrnének, ha úgy alakul.

Felmerül a kérdés, hogy mivel töltöttük ki a gyerekkorból nekünk jutó órákat és napokat, és be kell valljam, a legtöbbször a henye semmitevés sietett segítségünkre. Ültünk a patakparton a felhőktől szűrt napfényben, és kövekkel dobáltuk a békákat, melyek néha kíváncsian kidugták fejüket a lencse zöldjével fedett vízből, percenként átlag tizenegyszer, máskor feküdtünk odafenn, a domboldalon, a búzaszálak közt, és bámultuk a fellegeket fejünk felett, de persze volt, hogy nyilat készítettünk, Soma egy ízben meg is sebezte Deme arcát egy élesre faragott nád nyílvesszővel, vagy poros földutakon bicikliztünk, ha éppen nem volt lyukas valamelyikünk kereke.

Ha valaki kérdezte volna, hogy szeretem-e ezt a fajta időtöltést, valószínűleg udvariasan azt válaszolom, hogy kedvemre való, de valójában úgy éreztem, beleragadok az ismétlődésbe, hogy évről évre, ha eljön a tavaszi, nyári és téli szünet ideje, itt találom magam, a falu szűk keretei közt, Soma és Deme durva és lehangoló társaságában, és pont a hetediket követő nyáron, mikor  már-már elfogadtam e sorsot, belenyugodtam, hogy ez az állapot kitart talán még a középiskola alatt is, pont ekkor hirtelen minden megváltozott.

Emlékszem viharos augusztus volt, az esőfelhők hetente három alkalommal végigverték a falut, és eláztattak mindent, így legfeljebb annyi szórakozásom maradt a zivatarok szünetiben, hogy a megáradt patak medrében mászkáltam gumicsizmában, talán a mozikban nemrég bemutatott King Kong film szörnyetegének képzelve magam, mert rémlik, szívemben még ott volt a reménytelen szerelem, amit az őrjítően szőke Jessica Lange iránt éreztem. Észre se vettem, hogy a másik kettő mikor érkezett, egyszere csak ott álltak felettem, a patakpart tetején. Mit tapicskolsz a vízben, te szerencsétlen, szólt rám Deme az idősebbek megrovó és egyben lenéző hangján, mire gyorsan kicaplattam a patakból, és felmásztam a csúszós lejtőn, csak játszottam, motyogtam, de azonnal láttam rajtuk, hogy valami nagy dolog van, gyere velünk, parancsolta Soma ellentmondást nem tűrően, ettől összeszarod magad, ha meglátod.

Nem ellenkeztem, elindultam utánuk, átmentünk a jó ötven méterrel feljebb lévő fahídon, végigóvakodtunk a kertek alatti sáros ösvényen, majd kiértünk a libalegelőre, melynek közepén a kis tavacska most megduzzadt és kiöntött, és máris a falu szélén voltunk, mert akkoriban ilyen távolságok voltak, egész pontosan száznyolcvanhat lépés. Előttünk három dombváll magasodott, pont velünk szemben az egyikben egy mély vágat sötétlett, amit erdőcske nőtt tele, azt hívták Kiserdőnek a falusisak. Ott van, fenn, mondta Deme, és az erdőre mutatott. Magas, barna hajú, szép arcélű fiú volt, egyedül a szeme sötét csillogása, és mindig dacos, elégedetlen grimaszba torzuló szája volt az, ami mutatta, hogy vigyázni kell vele. Mi van ott, kérdeztem óvatosan, de ők nem válaszoltak, csak megindultak, neki a dombnak, gyere, ha mersz, majd meglátod, fordult vissza Soma csúfondárosan vigyorogva. Valószínűleg már rég rájöttek, hogy mennyire ijedős és félénk vagyok. Egyszer kihallgattam őket a kerítésen át, Deméék udvarában szerelték a biciklit, és halkan pusmogva Soma azt kérdezte a másiktól, a nebántsvirágot láttad már, mire mind a ketten felnevettek, és én azonnal tudtam, rólam beszélnek. Tény, hogy különös, lágy burokban éltem az életem, főképp azért, mert apám halála után csak nőkkel voltam körülvéve a családban, de ha igazán őszinte akarok lenni akkori lényemmel szemben, be kell neki valljam, hogy valóban félős volt. E különös napot megelőző éjjel például akkora vihar rontott a falura, hogy az ablakot rezegtető huszonhatodik mennydörgéstől és a szél gonosz sivításától rettegve felkeltem ágyamból, és átmentem nagyanyámhoz, ahol szégyenkezve ugyan, de megkértem, hogy bújjak be mellé a dunyha alá. Talán ez az állandó aggodalom és félelem vezetett el oda, hogy számolni kezdtem a köröttem lévő dolgokat, mintha ezzel bármit is tompítani tudnák a kiismerhetetlen világ fenyegetésén. Igen, ezen majd eltűnődünk a pszichológusommal a következő ülésen.

De most felfelé mentünk a domboldalon, egész pontosan ezerkilencszázhatvannyolc lépést megtéve a még mindig nedves, térdig érő fűben. Nyomasztott, hogy a gumicsizma szára felett egy részen vizes lett a nadrágom. Közben nem sokat beszélgettünk, inkább Soma vitte inkább a szót, azt mesélte, hogy reggel az apja alig tudott kikelni az ágyból, este ugyanis hosszan elmaradt a presszóban. Elgondolkodtam, mi a jobb, ha az embernek nincs apja, vagy ha van, de ilyen, naponta megver apa, sokat iszik apa, csúnyán beszél anyámmal apa. Amíg ezen tűnődtem, beértünk a Kiserdőbe, ahol egy vadcsapáson, bokrok keretezte szűk ösvényen mentünk tovább. Ha felnősz, te se leszel másmilyen, zárta le a témát Deme ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette, na, itt is van.

Egy kisebb tisztásra értünk, a terep lejtett, meredekében szilvafák igyekeztek a domb testébe kapaszkodni, de volt köztük pár vaskos akác is. Az egyiket a vihar kidöntötte, és alatta feküdt az, amiért idáig eljöttünk.

Apám gombászni küldött, azt mondta, itt mindig van eső után, magyarázta Deme, majd odament hozzá, és leguggolt mellé, hát én meg ezt találtam.

Ahogy óvatosan közelebb léptem a kidőlt fatörzs által a földre préselt testhez, mely hason feküdt, a derekánál leszögezve, egyből az a szó jutott eszembe róla, hogy tündér, noha semmi légies, mesebeli nem volt benne. Piszkosszürke, durva vászonruhát viselt, ami olyan volt, mint egy hálóing, meztelen lábfején és kezén a körmök feketék voltak a mocsoktól. Vastag szálú hajába gallyak és kökényvirág fehér szirmai akadtak. Durva vonású arca egyszerre volt férfias és mégis nemes, később majd látom David Bowie átalakulásait egy dokumentumfilmben, és akkor azonnal ez az arc fog eszembe jutni. Ki ez, kérdeztem társaimtól, mire azok összenéztek, és Soma felvihogott, hát nem látod, valami hajléktalan csaj, gondolom, itt éjszakázott, és aztán, mutatta a kezével, a fa meg rádőlt álmában. De a haja, mondtam halkan, nézzétek a haját. Valóban, ez volt rajta a legfurcsább, és fel kellett volna, hogy tűnjön a fiúknak, és elgondolkodhattak volna, hogy akinek ilyen vastag, szinte fonalszerű, sárgásbarna színű hajzuhataga van, az nem lehet egy egyszerű hajléktalan nő, és ha ezen eltűnődnek, talán óvatosabbak lesznek, és minden másképp alakul. De ők nem látták azt, amit én.

Haza kellene mennünk, mondtam megilletődve, segítséget hozni, mire Deme felmordult, hülye vagy, inkább szórakozzunk egy kicsit. Azzal leszakította egy fűszálat, és megcsiklandozta a fekvő orrát. Talán még nem említettem, hogy az idegen a földön halottnak tűnt vagy olyasvalakinek, aki mély, fájdalmat gyógyító álomba merült. A fűszál érintésére kinyitotta nagy, mandulavágású szemeit, és ettől még Demében is bennakadt a lélegzet. Mert a fekvő írisze aranysárga volt, olyan csillogású, amit azóta se láttam sehol. Nocsak, morogta Deme, és hogy leplezze zavarát, a fűszállal, mint ostorral, rásuhintott az idegen arcára.

Ezzel az akaratlan gesztussal kezdődött. Mert Soma most ismét felnevetett, de egyúttal bátorságot is merített társa szemtelenségéből. Lábával a földbe rúgott, hogy a nedves rögök az idegen arcába fröccsenjenek. Micsoda egy mocskos, szutykos hajad van, kontrázott Deme, és meghúzta azokat a vastag csomókat, melynek érintésétől én viszolyogtam volna, így akaratlanul is hátráltam egy lépést, és elhűlve figyeltem, ahogy a két falusi fiú egyre inkább belelendül a dologba. Deme ráült a fekvő hátára, pontosabban vállaira, és közösülő mozdulatokat tett, Soma később leguggolt az arca elé, és szellentett, amin mind a ketten jót nevettek. Nem mozdul még erre se, konstatálta Soma derűsen, mire Deme vállalt vont, talán eltört a gerince, úgy tudom, akkor nem nagyon mocorog senki. Az idegen valóban meg se moccant e kínzásokra, két karja szét volt vetve a földön, alakja így t betűt formázott. Sáros arca szenvtelenül figyelte a fűcsomókat maga előtt, míg a fiúk csipdesték, bökdösték, aztán gyengéden rugdosták teste különböző részeit. Én egy fa tövébe ereszkedtem, onnan lestem rettegve és egyszerre elbűvölve őket, csak akkor néztem szemérmesen másfelé, amikor Deme az idegen lábai közé térdelt.

Na, megnézzük, fiú vagy lány, mondta, bár nyilvánvaló volt, hogy nagyon is tudja, női nemű a másik, és csak megjátssza ezt a bizonytalanságot, így megteheti azt, amit én soha, de soha nem mertem volna. Ő viszont benyúlt a piszkos vászon alá, aztán  csönd lett, nagyon hosszú ideig, mire akaratlanul is visszanéztem rájuk, és hármójuk látványa, a földre szorított test, a mögötte térdelő Deme és a fölötte álló Soma, aki pirospozsgás, kissé duci fiú volt, szőkés hajjal, és kerek, mindig csúfondárosan mosolygó arccal, ez a csoportkép örökre a tudatomba égett, mint egyfajta szimbólum vagy allegória. Soha nem tudtam megkülönböztetni e két fogalmat egymástól.

Nem kellene ezt, mondtam nekik a fa alól, de a két fiú rám se hederítette, Soma hátrébb ment, hogy belásson a felhúzott ruha alá, no, mije van, kérdezte mohón, de Deme nem válaszolt, zavartan folytatta a tapogatódzást, nem tudom, mondta aztán bizonytalanul, olyan, mintha semmi nem lenne itt. Az nem lehet, szögezte le Soma, engedj oda, kérte, de a másik nem mozdult, tovább kutakodott, valami csak kell, hogy legyen rajta, motyogta, valami nyílás, amit aztán, nem fejezte be, de Soma arca felderült, meg tudnánk kúrni mondta ki, mire akaratlanul is elpirultam, ugyanakkor émelygő rosszullét tört rám, és éreztem, valamit tennem kell, mert ezt a helyzetet, ezeket a dolgokat nem tudom tovább elviselni, hányni fogok, ha valami változás nem történik. Figyeljetek, nekem el kellene mennem a boltba, mondtam, és felálltam, mire mind a ketten zavartan rám néztek, olyan volt, mintha álomból ébrednének, de furamód még a fekvő is megemelte fejét, és rám pillantott. Tekintetünk egy másodpercre összekapcsolódott.

Deme felállt, és nadrágjába törölte kezét, ja, nekem is melóznom kell még, mondta tétován. Soma láthatón még mindig azon tűnődött, ő is megvizsgálja-e az idegent, aztán az idősebb fiúra nézett, de délután visszajövünk ugye, és megkúrjuk, kérdezte lelkesen, mire a másik megvonta vállát, benne vagyok, válaszolta a kamaszfiúk tettetett magabiztosságával, majd rám nézett, jössz te is, kérdezte, de én csak intettem, á, én kihagyom, mondtam, és ebben maradtunk, szótlanul elindultunk lefelé.

Soma előre ment, és a fű közül kimagasló sárga virágokat kezdte csapkodni egy bottal, amit a tisztáson talált, nagy, hosszú, göcsörtös darab volt, a felső része egy gömbölyű fejben végződött. Harminchat virágfejet kaszabolt le.

Nem kellene szólni róla valami felnőttnek, kérdeztem félúton Demétől, aki gondolataiba merülve lépdelt mellettem. Mi, riadt fel, majd megértette, kire célzok, ja, hát majd szólunk később, mondta, és közben rám sandított. Nem néztem a szemébe, éreztem a hangján, hogy hazudik.

Nem tudom, mi lett volna a vége, mit csináltak volna vele később. Csak azt tudtam, amikor nagyanyámék kapujában elbúcsúztam tőlük, hogy valami ezzel az egésszel nincs rendjén. Eleinte nem akartam semmit tenni, tudatosan nem kívántam helyreállítani a rendet, vagy ilyesmi, de aztán  azon kaptam magam, hogy nagypám műhelyében vagyok, ami a baromfiudvart szegélyezte, és mindig olajtól és vastól szaglott, és a falra akasztott fűrészeket bámulom. Innentől kezdve olyan volt, mintha álomban cselekednék. Megvártam, az ebédet, majd azt, hogy nagyapám felhúzódjon a nagyházba. Így hívtuk a voltaképpeni lakóépületet. A szokásos délutáni sziesztájához kis, barna tokos Sokol rádiója szolgáltatta az aláfestő zenét, ennek dallamfoszlányai kiszűrődtek az udvarra, csak a csörgés nyomta el őket, ahogy nagyanyám a nyári konyhában a tányérokat és  az edényeket mosta a gázon melegített vízben. Ekkor, vagyis a délután kezdetén mentem vissza a fűrészért, leakasztottam, majd vállamra vetve kisomfordáltam az udvarunkról, és nekivágtam a hegynek.  

Felmerülhet, hogy féltem-e, és erre nagyon is igen a válasz, persze, hogy féltem, egyenesen rettegtem, de valamiért mégis mentem előre, az elátkozott helyre, a tisztásra, mert vágytam is vissza a tündérhez, tekintetének arany sugarába. Most sokkal gyorsabbnak tűnt az út, tizenegy perc alatt odaértem, ezt az apámtól örökölt Slava órán ellenőriztem, akkor, amikor megálltam a magatehetetlen test fölött. A tündér szeme le volt csukva, csak az első fűrészhúzásra nyitotta ki, és egy pillanatra ismét elvesztem benne, de erőre is kaptam, amire szükségem is volt, mert a vastag törzsben gyorsan elakadtak a fogak, ha nem ügyeltem. Kisvártatva sajogni kezdett a vállizmom és a derekam, bár ekkor már térdeltem a fa mellett, úgy húztam a fűrészlapot. A fák árnyéka ellenére izzadni kezdtem, és jó negyedóra múlva éreztem, hogy a tenyeremben a sajgó pontok vízhólyaggá fognak érni. Kijelenthetjük, hogy nem szoktattak hozzá a fizikai munkához, ezért is ment talán olyan lassan a fűrészelés, ezért tartottam húszperces pihenőket. Egyetlen dologban viszont remekeltem azon a hosszú délutánon, mégpedig abban, hogy a vágás vonalát jól választottam meg, és ez akkor derült ki, amikor a fa már recsegni kezdett önnön súlyától. Mert öntudatlanul is a fekvő alak azon szélénél kezdtem el vágni, ami a kidőlt törzs hosszabbik vége felé esett, így amikor az utolsó pár centihez értem, és az anyag már folyamatosan pattogott diadalmas fűrészem pengéjétől, a test alatta egyfajta libikóka tengelyét képezve segítette munkámat, és amikor a hatszázötödik húzással végleg átvágtam óvatosan, az eleven húsra ügyelve a maradékot, a kisebbik rész, mely továbbra is szorította a testet, lefelé billent, míg a nagyobbik a test mellett a fűbe huppant. A tündér mintha csak erre a pillanatra várt volna, nyögve megfeszítette magát, majd mint aki fekvőtámaszt nyom, felfelé emelte testét, nyakán az erek kidagadtak, arca grimaszba torzult, én pedig a fűrészt eldobva segítettem neki, és emeltem és hengerítettem a rönköt, míg az le nem gurult a mind jobban felmagasodó alakról, ami lassan féltérdre emelkedett, majd kiegyenesedett.

Ott állt előttem az idegen. Szabadon. Jó két méter magas lehetett, ahogy fölém tornyosult. Pár pillanatig mozdulatlanok maradtunk, végül kinyúlt, megsimította arcom, majd megfordult, és eltűnt a bokrok sűrűjében, oly könnyedén, mint aki habok közé merül. Leroskadtam a fűbe, és kifújtam a visszatartott levegőt. Tudtam, hogy valami csodálatos történt, de nem voltam képes érzelmileg feldolgozni, ezért elfeküdtem a fűrész porától behavazott földön, és csak bámultam magam elé, egészen addig, míg fel nem harsant Deme csalódott hangja, hát te mit csináltál.

Soha nem verekedtem gyerekként, és a szüleim se voltak hívei a fizikai erőszaknak, valószínűleg azért volt megdöbbentő az első pofon brutalitása, amit az idősebb fiútól kaptam. A második félig ökölcsapás volt, ettől lesz majd karika a szemem alatt estére, és ettől kerültem vissza a földre, mert ahogy jöttek felém, akaratlanul is felálltam, miért csináltad, kérdezte Soma csodálkozva, de aztán, amikor már feküdtem, ő volt az, aki megrúgott, a hónom alatt, másodikként már pontosított, és a bordáimnál talált el, amik azonnal sajogni kezdtek, és ettől felvinnyogtam, erre a combomra csapott a kerek fejű bot végével, ami most is nála volt. Nem szégyellem, de tényleg olyan hangot adtam ki, ami leginkább egy kölyökmacskára emlékeztetett. Minek avatkozol bele más dolgába, te nyomorék, dühöngött Deme, aki már nem ütött, csak bámult le rám, csalódottan, azt latolgatva, mit kellene velem még tenni, és ez a tekintet volt az, ami igazán megrémisztett, mert sötét verziókat láttam benne, talán még halált is. Sírni kezdtem, most már teljes nyíltsággal, mire Deme megenyhült, és ennek jelenként leköpött, városi nebátsvirág, mondta még, majd elmentek, magamra hagytak könnyeimmel, de előtte Soma bedobta a bokrok közé a fűrészt. Jó sokáig tartott, amíg rátaláltam, majd az alkonyatban hazaóvakodtam, szégyellve az arcomon pirosló tenyérnyomot, és a szemem alatti sajgást, de leginkább azt, hogy nem mondtam el őszintén nekik kritikámat, hogy milyennek látom őket valójában, és tudtam, erre már soha nem is lesz alkalmam.

Nagyanyáméknak azt hazudtam, pár idegen fiú kötött belém a Nagyréten, és láthatólag kétkedve, de elfogadták, talán fel se tűnt nekik, hogy aznap milyen hamar nyugovóra térek az utca felőli kisszobámban. Sokáig nézték a tévét, annak hangjaira aludtam el.

És a kopogásra riadtam az éjszaka közepén. Valaki halkan kocogtatta ablakom üvegét. Ijedten kikeltem az ágyból, és már kiáltani akartam nagymamámnak, amikor a redőny alatti félméteres részen, amit azért hagytunk, hogy az utcai láma fénye bevilágítson a szobámba, ebben az ezüst sávban feltűnt a tündér feje. Kezével hívogatóan intett felém.

Óvatosan odamentem, és bátortalanul visszaintettem neki. Mutatta, nyissam ki az ablakot, arcán halovány félmosoly látszott, talán ebből nyertem bátorságot, mikor engedelmeskedtem neki, és ő benyúlt, és megfogta csuklóm, amitől lágy bizsegés kélt testemben, és éreztem, a bordáim közt lüketető fájdalom eltűnik, és a szemem alatti duzzanat sajgása is elfoszlik. Ennyi volt csak. Elengedett, majd intett kerek fejű botjával, és eltűnt a sötétben.

A bot miatt azonnal tudtam, hogy nem csak nálam járt. Alvás helyett jó ideig azon töprengtem, mit csinált Somával, és persze sejtettem, hogy Demét is meglátogathatta. Fogalmam se volt, honnan tudta, hol lakunk, de persze egy tündérnél ez nem tűnt nagy kunsztnak. Inkább az volt a kínzó kérdés, hogy mit kaptak tőle kínzói.

Ezt csak később, sokkal később értettem meg igazán.

A verés után elhatároztam ugyanis, hogy megszakítom a kapcsolatot a másik két fiúval. Ez nyilvánvaló volt a történtek függvényében, ugyanakkor az éjszaki látogatás izzó kérdést hagyott bennem sorsukat illetően. Döntésemet időlegesen felülbírálva másnap délelőtt meglátogattam mind a kettőt, ám Deme nem ért rá, mert olvasott, üzente meg nagymamájával, Soma pedig anyjának segített az ebéd kapcsán. Ezt ő maga mondta a kapun keresztül.

Meglepő volt mind a két fejlemény, hisz Deme kezében soha nem láttam könyvet, Soma pedig általában lenézően nyilatkozott az anyja házimunkájáról, számára apja volt az igazi szerepmodell, persze akkor még nem ismertem ezt a kifejezést, de idő kellett ahhoz is, hogy megértsem, mi történt velük aznap éjjel, idő, és a nagyanyámék és mások elbeszélései, később pedig a közöségi oldalak, melyek segítségével távolról végigkövethettem tragikus sorsukat, az átkot, melyet a tündér rótt ki rájuk aznap éjjel.

Soma egészségügyi szakközépbe ment, és ápolónak tanult, ami igen ritka volt a fiúk körében, később egy főváros alapítványál helyezkedett el, hajléktalanok segítésével, ellátásukkal foglalkozott.  Innen került be harmincévesen abba a programba, aminek keretében Arikába, az egyiptomi határnál lévő menekülttáborba vitték, ahol főképp himlős gyerekek ápolt. Sokat posztolt tevékenységéről, önarcképein még évek múltán is felimertem annak a kissé csúfondáros mosolynak az árnyát arcán, ami oly ismerős volt gyerekkorából, de tekintetében látni véltem egyfajta furcsa meghökkenést is, mint aki nem érti, mi történik vele. Öngyilkos merénylő mellényéből szerteszét szálló szegecsek ölték meg a kairói piacon.

Deme sorsa sokkal korábban lezárult, és itt némiképp pontosabb a kép, mivel később kollégám lett az a lány, aki vele járt a tanárképző főiskolára. Mert Deme igazi könyvmoly lett, már nagyanyám is mesélte, hogy napközben ki se jön a házból, egészen lesoványodott, és nagyon megváltozott egyébként is, sokszor hallották az ablakon keresztül veszekedését apjával, mert dolgozni, segíteni már nem akart. A gimnáziumot kitűnőre végezte, dicsekedett az anyja nagyanyámnak, amit furcsálltam, hisz emlékeztem, általános iskolában bukdácsolt, és azt gondolom, ezután el akart kerülni a szülői háztól, azért jelentkezett az ország távolabbi részében lévő főiskolára. Nála műveltebb és érzékenyeb embert nem láttam, írta meg később a munkatársam, és talán ez a kettő lett a veszte, mivel végzős korukban Deme hónapokig csiszolta novelláját, amit végül beküldött egy országos irodalmi folyóirathoz. A kézhez kapott kritika nem volt annyira legorombító, később olvasta ez a munkatárs is, a szülők nem vitték el, csak a  ruháit a kollégiumi szobából, épp ott voltam, mondta a telefonba, nagy, tenyeres-talpas parasztok voltak, nem tudom, hogy lehetett ilyen éteri fiuk, mesélte, és én elhűlve hallgattam ezt a rajongó leírást, ami egyáltalán nem illett az én gyerekkori ismerősömre. Ahogy ő se illett már ebbe a világba, és talán a kritika kézhez vétele volt az utolsó csepp, a végső lökés ennek beismerésére, mivel nem sokkal később, még a diplomavédés előtt vonat elé ugrott.

Felülnézetből, utólag áttekintve az eseményeket, könnyű lenne azt mondani, hogy egyértelmű a kapcsolat. A tündér látogatása utáni reggelen az ambivalens érzések ellenére is aggódtam értük, ezért kerestem fel őket. Attól féltem, álmukban bántotta őket. De most már azt mondanám, hogy buta voltam, hisz a tündérek soha nem cselekednek rosszat, csak jót, és a jó ez esetben talán az volt, hogy a fiúk eltorzult, család, környezet és biológia által deformált jellemét kiegyenesítette, felerősített bennük olyan vonásokat, amik alapján gyönyörű életpályát tudtak volna befutni. A tündérmesék törvényei azonban nem ilyen egyértelműek. Ami egy nézőpontból jócselekedet, az a másik szempontból átok.

Most, hogy fél tucat neurózisom miatt alig merek kilépni lakásomból, hogy nem iszom csak forralt vizet, és nem eszem csak nyers zöldséget, és a pszichológusom szerint jól haladok, bár már három éve is ezt mondta, és hogy rettegek többek közt az atomháborútól, a kutyaugatástól és az erős szagoktól migrénes roham tör rám, és mindezeken túl örökké zsémbes és mogorva lettem, az embereket nem bírom elviselni, emiatt otthonról dolgozom, kényszeresen megszámlálom a házhoz szállított kínai ételben a rizsszemeket, és felnőtt életemben soha nem volt még párkapcsolatom, gyerekként is csak egy kósza, félreértett szerelem, most azt mondom, hogy néha megéri rossznak lenni, néha igenis a rossz cselekedeteket kell választani, mert most sokkal boldogabb lennék talán, ha aznap éjjel nekem se csak a testi bajaimat gyógyítja meg a tündér.

vége

Szólj hozzá!
2022. május 12. 21:50 - Valmont

A fűnyírás veszélyei

grass.jpg

Ha a címet olvasva Stephen King fűnyíróemberére gondolunk, akkor jó úton járunk, van némi motívumáthallás a két történetben, de azért be kell hogy valljam, hogy sosem tartottam sokra ezt az írását, tulajdonképp harminc éve nem is olvastam, csak rémlik, ahogy az is, hogy a belőle készült kilencvenkettes film borzalmas volt. Erről pedig az jut eszembe, hogy az értékek átértékelése zajlik bennem, pontosabban újranézem és -olvasom a kamaszkori Nagy Műveket, és egy részük sajnos nemcsak hogy nem állta ki az idők próbáját, de még zavart értetlenkedést is keltenek bennem, hogy miért nem láttam ezeket a hibákat, ezeket az aránytalanságokat, nevetséges vagy elnagyolt részleteket akkor. Most csak egy példát hoznék, a Drakulát Bram Stokertől, amiről hamarosan írok pár gondolatot itt, és a belőle készült Coppola-filmet. Imádtam azt a mozit, a plakátja évekig kint volt a szobám falán, a zenéjét rongyosra hallgattam a walkmenemben - de be kell látnom, sajnos nagyon rosszul öregedett. Nem értem mi történt, mivel ebből a korszakból pár hasonló, körülrajongott alkotást a mai napig élvezhetőnek és elfogadhatónak tartok. Talán az van, amit nem akarok elfogadni, hogy igazból ez a mű sosem volt jó, semmilyen befogadói korszakomban sem kellett volna szeretnem, egész egyszerűen elvakított az, amit beleképzeltem, illetve bizonyos magánéleti okokból vakon szeretni akartam. Hát itt tartunk. 

 

A fűnyírás szabályai

 

Doboz ötvenévesen kapott rá a fűnyírásra, és ekkoriban fogalmazta meg szabályrendszerét is. Általában azt gondolta a fűnyírásról, hogy nincs annál jobb, mint ott  állni a sík, lenyírt terület közepén. Kezedben még a benzines nyíró markolatának sajgása. Az orrodban a  vágott fű nyers, zöld illata az elégett üzemanyag olajos aromáival keveredik. A nap ellen szalmakalapot viselsz, egy kiselejtezett hosszú ujjú fehér inget, melynek a nyaka már túl kopott az irodába, lent pedig valami rossz farmert és edzőcipőt.

Az első szabály, hogy legyen hol füvet nyírni. Doboz a válása után vette meg ezt a házacskát Siromban. Az előző tulaj egy alkoholista nő volt, aki felgyújtotta magát az erdőben. A távoli rokonok bagóért szabadultak meg a nem annyira jó állapotú vályogépülettől. Azt hitték, átverik a fővárosi ügyfelet, de Doboz is úgy vélte, övé a nyerő lap. A házra és a hozzá tartozó ezeregyszáz négyzetméteres telekre mint befektetésre gondolt. Elemzőként dolgozott egy banknál, és szilárd meggyőződése volt, hogy a vidék fejlődés előtt áll. És pont ebben a megyében, ahol a korábban általa soha nem hallott Sirom nevű falu feküdt, pont itt voltak a legalacsonyabbak az ingatlanárak.

Doboz abban az életszakaszban volt, amikor már el tudott merülni ebben az új projektben. Az asszony kilépett az életéből. Új, tartós kapcsolata nem volt. Lányuk megkezdte tanulmányait Tallinban, viszonyuk egyébként is értetlenséggel vegyes tartózkodássá merevült az elmúlt években. A férfinak pont egy ilyen, világvégi, csöndes helyre volt szüksége. Minden hétvégén leautózott Siromba, és rendezgette a házat. Lefestette az ajtót. Javítgatta a csatornát. Befoltozta a kert sövényfonatán a lyukakat, amiket a vaddisznók törtek. Próbált barátkozni két szomszédjával. A falu felé eső házban egy idősebb férfi lakott, köszönt ugyan, de gyanakodva figyelte Doboz ténykedését. A másik oldalt, az erdővel határos, szélső házában egy öregasszony élt. Doboz csak nyanyának hívta magában. Nagyon ritkán láttát egymást, ilyenkor az öregasszony hunyorogva intett neki. Néha egy férfi ténfergett a kertjében, talán a fia. Szakállas, nagydarab, harsány ember, sokszor perelt vele a nyanya, de nem nagyon lehetett érteni, min veszekednek.

Ilyenkor külön jó volt berántani a benzines fűnyírót.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
2022. február 13. 08:51 - Valmont

Egy különleges palóc halottbúcsúsztató szertartás

leany.png

Bizonyára Poe novellájának, a Ligeianak a legutóbbi olvasata visszhangzott bennem, mikor eszembe jutott a halálból üzenő feleség képe – mely e történet központi eleme (ügyeljünk arra, hogy a kiábrándító csattanó némiképp megkérdőjelezhető). Bár az is igaz, hogy a siromi hiedelmek, illetve a falu képének rajzánál már megvolt a másik fő motívum – a holtak lelkei pár napig a test körül időznek – melyet most továbbgondoltam. Ehhez jött még a rajongás, amit a klasszikus szociográfiák írói, a fehér inges, öltönyös, szenvedélyes, a nép igazságáért sok mindent feláldozó harmincas évekbeli írók iránt érzek. Főképp a Cifra nyomorúság az, mely oly kíméletlenül, részletesen és pontosan szól a palócokról, hogy nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, meghatottsággal, mellyel iskolázatlan, szegény sorsú, sokat szenvedett őseim iránt érzek, akiknek neveit is alig tudjuk, és akik tűnnek már inkább gyermekeinknek, ha figyelmen hagyjuk az idő áramlási irányát.    

 

Virrasztás

 

Még csak késő február volt, de a földből már erős, zöld hajtások törekedtek a késő délutáni nap felé. Olyan éles, kontúros fény hull a lányra, Rozálra, amitől az arca némafilmek sztárjára hasonlított, vészjósló és rideg volt –  de ezt a drámaiságot aztán részben kioltotta a nagy, fekete, öregasszonyos kendő, mely eltakarta egész felsőtestét. A templom falának dőlt, míg Füredy Zoltán rajzolta, az anyja odabenn takarította a templomot, melynek illendően szélesre tárt ajtaján át hideg, téli tömjénszag jött rájuk.

– Mit csinál az úr a faluban – kérdezte a lány, mikor már túl voltak a kezdeti viccelődésen és csipkelődésen. A férfi a templomot jött fel megnézni a hegyre, amikor odakint találta a küszöbön, épp egy rongyot rázott ki. Zoltánt azonnal megfogta a kontúros szépsége. Jó negyedórába telt, míg a  piruló lányt és a sötéten hallgató anyját meggyőzte, hogy Rozál álljon modellt neki, mutatnia kellett a jegyzetfüzetében a többi rajzot, amit az elmúlt két napban csinált a siromiakról.

– Tudja maga, mi az, hogy szociográfia – kérdezte a fiatalember, mire lány megcsóválta fejét. – No, az olyan regény, ami bemutatja a falusi ember életkörülményeit, hogy mitől szenved, minek örül, miben hisz, mindent, ami fontos az életében, de legfőképp a szegénységet – mutatott körbe a férfi, és rögtön elszégyellte magát, hisz jó, meleg háromnegyedes kabátja, nyakkendő nélküli fehér ingje és öltönye, meg a vastag talpú bőrcipője épp eléggé megkülönböztette a falubeliektől, nem kellett volna még a vagyoni helyzetet is felhoznia, de a lány láthatólag nem akadt fenn rajta. – Hát ilyen könyvet biztosan nem olvasnék, nagyon unalmas lehet.

A férfi megvonta vállát: – Vannak benne babonák is, hiedelmek, azok se érdeklik? – kérdezte hunyorogva, mire a lány bólintott: – Az má’ talán érdekesebb, mink itt Siromban eléggé félünk a holtaktól.

Zoltán bólintott: – Igen, ezt tapasztaltam, a tegnapi gyűjtésen szép számmal lejegyeztem pár ilyen hiedelmet, nagyon színes az itteni emberek fantáziája.

A lány durcásan elhúzta száját: – Maga most gúnyolódik rajtunk, pedig a holtakat komolyan kell venni.

A férfi egy kissé oldalt lépett, hogy más szögből is lássa őt: – Nem gúnyolódom, és komolyan veszem a holtakat, higgye el, tavaly halt meg feleségem.

A lányban benne akadt a szó, noha mondani akart valamit, aztán elnyelte, helyette nagy sokára kibökte: – Bocsássék meg.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása