Elképzeltem egy nagyon is szubjektív végítélet verziót, ahol az Úr ránk hagyja a piszkos munkát.

Végítélet

Arra eszmélt, hogy a férfi benne van, durván, erőszakosan mozog, egész testsúlyával ránehezedve. Érezte, hogy egy erős marok a szakadt pulóvere alatt felnyúlt melléig, érezte, hogy a nyakának valami éles és hideg, talán egy kés pengéje nyomódik. Az orrában még ott volt az erős vegyszerszag. Kloroform, jutott eszébe a neve. A régi filmekben és a regényekben a kémek mindig azzal kábították el ellenfeleiket. Honnan szerzett ez az idegen kloroformot, most a világ utolsó óráiban, tűnődött, de aztán beléhasított, hogy milyen megalázó csapdába jutott. Volt annyi önuralma, hogy ne nyissa ki a szemét. Tudta, ha a férfi látná, hogy öntudatra ébredt, azonnal elvágná a torkát. Ám ha nem látja − nem ölheti meg.

Isten végtelen jóságában csak azokon engedélyezte az Ítélet gyakorlását, akit ismerünk. Akinek arcát fel tudjuk idézni emlékeinkben. Akit láttunk.

A férfi azonban elkövette azt a hibát, hogy nem kötötte be a szemét. A Horgas-tanyán élő nőt múlt hónapban úgy erőszakolták meg. A támadó ott hagyta csupasz seggel az erdőben, a fához kötve, bekendőzött szemmel. Anna találta meg, és oldotta el. A nőben felhorgadt a harag, ahogy eszébe jutott a lánya, hogy a lányának ilyen világban kell felnőnie. Isten végtelen jóságában nem gondolt az emberi találékonyságra. Nem gondolt arra, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik a legnagyszerűbb tervet is elrontják.

Hagyta, hogy a férfi mozgása felgyorsuljon. Tudta mi következik, a férje is hasonlóan csinálta. A csúcsponton teste ívbe feszült, felfelé nézett, szeme szinte kifordult üregéből. A nő most érezte, hogy odalenn hirtelen fájóan keménnyé válik a másik tagja, majd a kéz elengedte mellét, a fém hirtelen elhagyta nyakát. Itt volt az idő.

Kinyitotta szemét.

A férfi felfelé nézett a szürke, Istennel teli égre, mint aki fohászkodik, pedig csak elélvezett.

Jóságos Istenem, kérte a nő szíve minden indulatjával, miközben jól megnézte a másik arcvonásait, add, hogy ne essek teherbe. Add, hogy elpusztuljon ez a féreg, tette még hozzá.

A férfi szakállas volt, haja csimbókjaiba ágdarabok vegyültek. Piszkos bőre megfeszült csontjain, talán éhezett. Kóborló volt, olyan, akinek se kutyája, se macskája, ezért élte túl eddig, olyan, aki fosztogatta az Üdvözülteket, azokat, akik letelepedve, kisebb közösségben és végtelen szelídségben éltek.

Abban a pillanatban, ahogy a nő elküldte fohászát, abban a másodpercben, ahogy a férfi halálát kívánta, a másik sorsa megpecsételődött. Az történt, ami az elmúlt hónapokban mindig, sok milliárd emberrel, a Végítélet első napja, szeptember tizenkettő óta. A férfi hirtelen felfénylett, a bőre, a haja, az utolsó sejtjét is átjárta az Igazság, majd a Büntetés szétfeszítette, és egyetlen halk reccsenéssel darabokra szakadt. Vér sistergett, gőzölgött és párolgott, csontok, haj, és bőrcafatok repdestek, sikamlós belső szervek omlottak a nőre. Ő sikoltva felpattant, lesöpörte magáról a darabokat, arcán elmaszatolta a vért, majd eszmélt, és lenyúlt. Csak kínkeservvel tudta megfogni a hímtag testébe szorult végét, majd óvatosan jó nagy terpeszben kihúzta magából. Aztán megkereste a bugyiját, de egy tenyér feküdt rajta. Hagyta a földön. Nadrágja ott volt pár méterre, ahova az idegen dobta. Előtte kiforgatta a zsebeit. A nő a magába omlott testhez lépett, és most ő nyúlt le a lábak nélküli törzshöz, belekotort a zsebébe. A bicskáját és a ház kulcsát megtalálta a véráztatta szövetben.

A férfi hátizsákja egy fának döntve hevert. Belenézett. Csak a szokásos: egy Biblia, keresztek, ócska ruhadarabok, kés, és két üveg, az egyikben benzin. A másik gyógyszertári, és valóban rajta is a felirat, kloroform.

A nő kivette a Bibliát, és a kereszteket és a benzint, majd a koszlott hátizsákot a bozótosba dobta. Megkereste a vödröt melyben a Kisék kútjáról hozta a vizet. Oldalára fordulva hevert. Vissza kell mennie Kisékhez.

Mielőtt elindult, visszanézett a tisztás közepére. Olyan volt, akár egy mészárszék. Végtagok szétszórva, egy fél koponya, a magába roskadt törzs, a csipkebokrok ágain a férfi sápadt arcbőre. A nő megborzongott, keresztet vetett, majd kimondta: − Azt kaptad, amit megérdemeltél. Dicsértessék az Úr.

A kútnál megmosakodott, majd lehúzta nadrágját, és próbálta kimosni magából a férfi vérét és magját. Zajt hallott a házból, mire megdermedt. Az ajtó tárva-nyitva volt, az nyikordult a feltámadó szélben. A nő már járt odabenn, a konyhában megtalálta a torzót, a vért a falon, a leszakadt tagokat. A test roncsai alapján a házaspár női tagja volt az áldozat. Kis vagy valaki más halálra ítélte. Ez egy hónapja volt, utána párszor visszament a házba, és elhozta az élelmiszert, meg pár eszközt, ami jól jöhet náluk, de egy ízben észrevette, más is rájár a készletekre, és ezután már csak vízért ment hozzájuk, az udvaron lévő kútra.

Anyja falujában, ahova lányával menekült a Végítélet elején, alig volt Üdvözült. Egy habókos öregember a Fő utcán, aki talán éhen halt mostanra, és egy vénkisasszony, a templom gondnoka, aki beköltözött Isten hegyen álló, a falu fölé tornyosuló házába, és eltorlaszolta az ajtót. És ők, a falu végén, a szőlődombok alatt, a három nő.

Fogta a nehéz vödröt, és újra nekiindult, de most nem vágta le az erdei úton a távot, nem akart elmenni támadója maradványai mellett. A falu utcái némák voltak, az ablakok sötéten figyelték vánszorgását nehéz terhével. Tudta, majd mindegyik ház szétszakadt testeket rejt magában. A túlélők – vagy inkább Ítélkezők − egy része elmenekült, vagy elindult megkeresni szeretteit. A valódi szeretteit. Az első napok riadalmában és tanácstalanságában ez a kétféle reakció született: elrejtőzni a világ elől, vagy társakat keresni, olyanokat, akikben megbízhatunk, akik szeretnek. Egyik módszer se vált be, gondolta keserűen a nő. Isten ítélete, pontosabban a minket gyűlölő személy akarata bárhol lesújthatott a bűnösre. A társak pedig nagyon könnyen ellenünk fordulhattak. Elég volt egy kósza sérelem, egy félreértés, az összezártságból fakadó düh – és máris megtörtén az Ítélet.

Kész csoda, hogy az ő hármasuk idáig kitartott.

Ahogy befordult az udvarukra, az anyja elébe sietett, és megfogta a vödör fülét, ketten vitték be. Csak a konyhában vette észre a vérfoltokat ruháján.

− Mi történt? – kérdezte riadtan, kezét tördelve. Az anyja finom csontú, kedves és szelíd teremtés volt, galamblelkű, ahogy a nő magában hívta őt. És feltétlen szeretet lakozott benne a lánya és unokája iránt. Hála legyen az Úrnak.

− Megtámadtak – mondta a nő egyszerűen. Gondolatban hozzátette, lehet, teherbe is ejtettek.

− Egy férfi? – kérdezte az asszony, mire a nő bólintott, és a hátára vette zsákból elővette a Bibliát és a kereszteket: − Ezek voltak nála.

− Istenfélő ember lehetett – jegyezte meg az anyja sajnálkozva.

− Istenfélelem nem volt benne – csóválta a fejét a nő. – Csak vágy és erőszak. Azt kapta, amit megérdemelt.

− Gyorsan ítélsz – jegyezte meg szelíden a másik, mire a nő megvonta vállát: − Anya, ilyen világban élünk. Vagy mi, vagy ők. A gyűlölet nem válogat.

− Én hiszek abban, hogy aki a gyűlölet eszközével él, az elbukik – válaszolt a másik, és leült az asztal mellé, kezében a Bibliával. – Kell, hogy legyen valami értelme ennek az egésznek.

A nő nem válaszolt. Elfojtotta magában azt, ami kikívánkozott belőle. Hogy a Végítélet nem egy kifinomult módszer az Üdvözültek kiválogatására. Hogy inkább egyfajta párbaj avagy lottó vagy kegyetlen szelektálás, tizedelés. Nincs benne valódi értékeken alapuló mechanizmus.

− Anna? – kérdezte inkább, mire az anyja a háta mögé intett: − Kint van a kertben.

A nő a konyha hátsó ajtajához ment. A lány málnát szedett egy tálba, néha a szájába vett egy darabot. Aranyszínű haja csillogott a délelőtti napfényben. Fehér ruhájában olyan volt, mint egy angyal. Elképzelte, hogy a férfi őt támadja meg – és ebből erőt merített, és igazolást, hogy helyes volt, amit tett.

− Nagyon kamaszodik – jegyezte meg háta mögött a fáradt hang. – Reggel megkértem, mosogasson el, de ellentmondott. Jó, akkor menj, szedj egy kis málnát a süteménybe, mondtam neki. Na, ekkor szót fogadott. De hamarosan leszünk bajban. Kezdődik a durci korszak. Te is ilyen voltál.

− Süteményt sütsz? – kérdezte a nő ingerülten, hogy elterelje a szót a témáról, ami őt is foglalkoztatta már elég régóta, és amivel nem tudott mit kezdeni. – Kevés liszt maradt. Biztos, erre akarjuk pazarolni?

Megfordult, és szembenézett anyjával, akinek az utolsó napok romjai közt is az volt a legfontosabb, hogy vasárnap málnás süteményt tegyen az asztalra. Csak nyugi, szólalt meg benne egy hang. Anyád csak jót akar. Ne légy dühös rá. Nehogy rosszat kívánj neki. Mély levegőt vett, és kifújta vele együtt ingerültségét.

− Vasárnap van. Legalább ilyenkor kényeztessük egy kicsit magunkat – zsörtölődött az anyja. Majd óvatosan felnézett rá, azzal a sunyi, kutató tekintettel, amit a nő alig bírt elviselni: − És egyébként ismét az apjáról kérdezett. Hogy mikor ér ide.

− És mit mondtál neki? – a nő a tűzhelyhez ment, felemelte a fedőt, és beleszagolt a zöldségleves gőzébe.

− Hogy nem tudni. Nagyon nehéz közlekedni már az országban. És nagyon óvatosnak kell lenni – mondta az anyja csöndesen. Aztán persze rákérdezett, a nő már hetek óta várta ezt a kérdést: − Nem fog jönni, ugye?

Megfordult, hátát a tűhely meleg szélének támasztva szembenézett anyjával: − Nem – mondta, és érezte, elönti arcát a pír, de nem a mögötte lobogó melegtől. – Nem fog jönni. Meghalt. Elérte őt az Úr ítélete.

− Te voltál? – kérdezte az anyja, és ez az egyszerű kérdés hirtelen előhozott mindent a nőből, érezte, itt az idő, hogy bevallja valakinek, mit tett.

− Igen – mondta dacosan, majd megrázta fejét, és zavartan folytatta, és ismét kamasz volt, és az anyja előtt kellett magyarázkodnia, miért maradt ki sokig az éjjel: − Szeretője volt. A titkárnője. Rájöttem, mert egyszer láttam őket egy kávézóban. Még a Végítélet előtt egy évvel.

Ismét előtte volt a kép, ahogy a kávéscsészék felett egymásra mosolyognak, és a nőben feltámadt a bűntudat, mert talán a férje ezt a fiatal nőt kereste egész életében, és talán megelégedett volna annyival, hogy vele lehet, miután mindez elkezdődött.

− Amikor elmondtam neki, fogadkozott, hogy szakít vele, hogy engem választ, és Annát. Kirúgta a nőt. Állítólag nem is találkoztak többet. Vagyis ezt mondta.

− De nem ez történt – jegyezte meg az anyja színtelen hangon. A Bibliát lapozgatta, az Ótestamentumot, amelyben a haragvó Isten népeket sújt halálra.

− Amikor elkezdődött a Végítélet, átgondoltam, ki haragudhat rám – folytatta a nő. Mindig is úgy érezte, a Végítélet a maga zseniális egyszerűségében nem szól másról, csak arról, hogy az emberek kiirtják egymást. Szeptember tizenkettedikén mindenki, aki a világban élt, megérezte, hogy az Úr végtelen hatalmat adott a kezébe. Bárki, akit gyűlölünk, halál fia. Elég csak arra gondolni, hogy pusztuljon el, elég erősen koncentrálni, fohászkodni, kérni az Urat, és ha a kérés őszinte és tiszta, akkor meghallgattatik, és az illető, legyen bár száz avagy ezer kilométerre, darabokra szakad. És ezt azonnal, mindenki ösztönösen tudta azon a csodálatos reggelen. Másfél nap múlva az emberiség fele halott volt. Egy hónap múlva alig lézengtek a városokban, falvakban a túlélők. De akik életben maradtak, az Üdvözültek, azok valóban Isten bárányai voltak, a legszelídebbek, a mindenki által szeretett és tisztelt lények, a tiszták, akikre nem lehetett ítéletet kérni, és akik kapcsán senkinek sem jutott eszébe a gyűlölet.

Hát nem nagyszerű ötlet volt ez az Úrtól, gondolta keserűen a nő. Elvégeztük helyette a munkát, kiválogattuk az érdemeseket, akik megöröklik az üres és megtisztított Földet, és ott egy új kezdetet teremthetnek.

− Tudod jól, nem volt senki, akinek ártottam, akivel rosszban lettem volna. Fordítóként dolgoztam, alig mentem emberek közé, nehezen barátkoztam, mint Anna, ezért nem is gondolt rám senki, nem ítélt el senki. Anna ugyanilyen, ezért úsztuk meg – szögezte le a nő. – De egyvalami veszélyeztetett. Ezért egy hajnalon, szeptember vége felé, megnéztem a telefonját. És rájöttem, még mindig tart a viszony. Írogattak egymásnak. Azt tervezték, elutaznak, elmennek egy görög szigetre, és ott fognak élni, hármasban – az anyja ekkor nézett fel rá az Úr könyvéből, döbbenten és riadtan. – Igen, vinni akarta a lányomat is.

− És te…− kezdte volna az anyja, de a nő közbevágott: − Nem tudhattam, milyen sorsot szán nekem! Meg voltam riadva, de eltitkoltam, hogy tudom – érezte, a hangja elvékonyodik. – Másnap elmentünk egy áruházhoz, amit még nem fosztottak teljesen ki. Kiszálltam a kocsiból, ő benne maradt, járt a motor − ha menekülnünk kellene. Alig látszódott, mert az ablakokat lefestette feketére, hogy ne látszódjunk, hogy senki ne tudja megfigyelni az arcunkat, és elítélni minket, senki, kivéve…

A nő megint ott volt, az üres parkolóban, gondolatban, de szinte testileg is. Visszanézett az autóra, miközben a betört kirakatok felé ment. Aztán előre fordult, és az utolsó üzenetre gondot, szerelmem, drágám, te vagy a mindenem, jött a fejébe a szöveg, és vele a gyűlölet. A háta mögött egy reccsenés, majd nedves puffanás, hangosabb, mint az autó motorja. Gyalog ment haza, még aznap összepakoltak. Annának azt mondta, az apja vidékre utazott, egy barátjához, aki beteg, ápolni kell, de hamarosan csatlakozik hozzájuk a nagyinál.

− Megölted – jelentette ki az anyja. Talán csalódottság volt a hangjában, tűnődött a nő. Talán harag?

Nem volt ideje végiggondolni a következményeket, mert koppant valami, a háta mögött. Egy műanyag tál, a padlón szétszóródtak a málnaszemek, pár össze is nyomódott, vörös pacnikká váltak. Anna állt az ajtóban. Ki tudja, mióta állt ott, és mit hallhatott, hasított a nőbe a gondolat, és a lánya arca mindent elárult. A lényeget.

− Anna – kezdte volna, de a gyerek megfordult, és elszaladt. Át a kerten, az erdő felé.

− Jaj, Istenem – mondta a nő anyja, mire ő megázta fejét, nem, nem Isten, ez már csak Annára tartozik, a szeretet, a harag és a megbocsátás vagy a gyűlölet ki fog adni együtt valamit, ami alapján Anna majd dönt. A nyitva maradt ajtóhoz sétált, lehajolt, és elkezdte összeszedni a málnát. Ujja vége piros lett, de nem zavarta. Remélte, a végére ér, azelőtt, hogy a lánya meghozza ítéletét.

vége