Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. szeptember 22. 20:31 - Valmont

Egy tanévkezdés nehézségei

fatorzs.jpg

Hat évig tanítottam. Immár tizenhárom éve történt, hogy otthagytam az iskolát, de havonta egyszer még mindig azt álmodom, ott állok egy osztály előtt, és miközben megy az óra, folyamatosan azon jár az eszem, miért jöttem vissza. Érzelmileg nagyon megterhelő dolog a tanítás - már ha komolyan veszed. Az egyik legnehezbb munka. Délután kettőkor értem haza, és általában négyig aludtam. Úgy éreztem, évről évre egyre jobb leszek, de egyre inkább el is vékonyodom, mivel nagyon sok mindent leadok magamból, az énem bizonyos részei ottragadnak az iskolában. És sokat idegeskedtem is, mert nagyon komolyan vettem a dolgokat, még az utolsó évben is - talán túl fiatal, túl indulatos avagy egyszerűen csak túl türelmetlen voltam. Írni kellett volna erről az egészről egy könyvet, egy igazán erős, szívbemarkoló regényt - de akkor valahogy nagyon közel volt az élmény, nem akartam még otthon is foglalkozni vele, mostanra pedig már túlságosan megkoptak az emlékek. Maradtak a lentiekhez hasonló visszhangok.

 

Darázs a méhek közt 

 

A nyári szünet végén, a tanévkezdés előtt még meglátogatta anyját x-ben, és miközben a savanyú cigarettafüst szagú vonaton utazott keletre, eszébe jutott, hogy ez a szag számára olyan, mint Proustnak a madeleine sütemény illata. Már kamaszként elkerült a szülővárosából, és később, a tanárképző alatt is ingázott minden hétvégén, a vonatút a maga fárasztó egyértelműségével eszébe juttatta ezeket a korai, izgalmas és naiv éveket.

Anyjáék a kertváros egy lepukkantabb részén laktak, ahol a kertek végében halmokban álltak a műanyag palackokkal teli zsákok, és vasárnap reggel avarégetés és körfűrész hangja keltette a szomszédokat. A szüleivel kamaszkorától feszült volt a viszonya, talán ezért is ment a másik megyében lévő művészeti középiskolába – ennek ellenére az utóbbi évtizedben nosztalgiával vegyes szomorúsággal és gyengéd megbocsátással lépett be a házba. Anyja szokás szerint a tévé előtt ült, és egy dél-amerikai sorozatot nézett.

Nem volt még annyira idős, hisz ő maga, a lánya is negyven felett volt épp hogy, de valami demencia szerű közömbösség uralkodott el rajta azóta, hogy a férje három éve meghalt.

– Anya, megint ezt a szemetet nézed – korholta a tanárnő, ám meg se várta a választ, a könyvespolchoz lépett, és végigsimított az ezerszer látott, unalmas gerinceken. A hatvanas-hetvenes évek átlag könyvtára volt, annak a kornak a lenyomata, amikor a könyv még presztízs volt, az olvasás pedig mindennapos és elvárt cselekvés, és „A világirodalom remekei” színes sorozata ott volt minden félértelmiségi, értelmiségi nappaliban – többnyire olvasatlanul.

– Jó ez kincsem, legalább elmegy az idő – mondta az anyja, mire a tanárnő felsóhajtott, mert a szíve összeszorult a mentegetődzéstől, és mert az asszony hangjában annyi tehetetlenség és feladás volt, hogy inkább bement az egykori szobájába, és leült az ágyra.

Vele szemben egy megsárgult a-ha és egy Depeche Mode poszter volt a falon, az asztalon még ott sorakoztak a kedvenc regényei, Salinger, Marquez, Hrabal – mennyivel kifinomultabb kis könyvtár már ez, mint a kinti.

Az ágy melletti kozmetikai tükör felnagyította arcát, egyébként is krumpli orrát, vastag férfias szemöldökét és csontos állát. Felállt, kinyitotta a szekrényajtót, és megnézte magát a nagy, egész alakos belső tükörben. Farmer, póló volt rajta, semmi különös, de az alakját jól kihozta mindkettő, igen, az arca nem volt egy főnyeremény, de a teste mutatós volt, kár, hogy nem kelt el a húspiacon, kár, hogy legfeljebb alkalmi partnerek élvezhették ezt a testet és a nyolcadikos fiúk pillantása kísérte ezt a testet, miközben végigment a felsősök termei előtt a folyosón.

Összeütött egy vacsorát, lecsót padlizsánnal, a Nők Lapjában olvasta ezt az érdekes, franciás receptet. Baguette is kellett volna hozzá, de itt, a külvárosban, a kisboltban délután hatkor ez elképzelhetetlen lett volna. Megvacsoráztak, és ekkor, az asztal felett mondta az anyja, hogy kint, a teraszon hagyott egy fürt szőlőt, a szegény, éhes méheknek, és nagyon érdekes látvány, ahogy lakmároznak belőle.

A tanárnő kitörölte egy darab fehér kenyérrel a tányérját, majd felállt, és a teraszajtóhoz sétált. Elé volt egy pillantás, hogy megállapítsa. – Anya, ezek nem méhek. Darazsak.

Másnap reggel visszament a faluba, ahol tanított, és ahol egy szolgálati lakásban élt. Igazából nagyközség volt, három településről hordták az örökké piszkos buszok a gyerekeket.

A nő már négy éve volt az iskolában, azóta, hogy eljött egy kisvárosból, ahol fájdalmasan végződő romantikus viszonyba keveredett egy nős tanár kollégával, és akinek az ideggyenge felesége, mikor rájött a dologra, jelentet csinált a tanáriban. Az elmúlt négy évben nem történt vele semmi érdekes, de ez már nem szomorította el. Elolvasott évente hatvan könyvet, megivott százötven üveg fehérbort, a legolcsóbb debrői hárslevelűt, kétnaponta maszturbált, és hízott másfél kilót. A tananyagot fejből tudta, már nem kellett készülnie, Balassi életrajzától, az egészen nevetséges Léda-szerelemig minden pontosan megvolt a fejében, hogy melyik órán, melyik percben mit kell csinálnia, hogy valahogy elteljen az az istenverte tanév.

A kezdeti félszegsége, mely sebezhetővé tette a gonoszabb gyerek számára, mostanra eltűnt. Durván, megalázóan viselkedett a renitensekkel, jó érzékkel már év elején kipécézte őket, és addig gyötörte, gúnyolta a gyereket, míg az megtanulta, hogy mással szórakozzon. Ezekből a példastatuálásokból persze a többi gyerek is tanult, gyorsan elterjedt róla a feljövő osztályokban, hogy szigorú és keménykezű, bár kisé ingerült és lobbanékony tanár.

Az új tanév sem hozott semmi izgalmat életébe. Jött egy új könyvtáros kolléga, aki számítástechnikát is tanít majd, egy szakállas, ötven körüli, cigarettaszagú férfi, aki esetleg még szóba is jöhetett volna, de látta, ujján karikagyűrű csillog, és aztán látta, hogy az első, amit kirakott az asztalára, az egy fénykép volt a családról.

És jött az az új fiú a nyolcadik bébe.

Torzonborz, nagy, fekete üstökű, barna gyerek volt. Nem cigány, de a vonásaiban volt valami keleties, ami a nőt Coleridge Kublaj kánjára emlékeztette, pontosabban úgy vélte, a kán így nézhetett ki fiatalon, mikor még a Himalája hegyei közt, buddhista szerzetesek nevelték. Egyébként alacsony, mokány alkatú volt, ahogy a környékbeli férfiak mind, és bőre néha sárgásan, olajosan csillogott a terem neonfényében. A nyolcadikos lányok, akik némileg közel kerültek az együtt töltött évek hagyatékaként a tanárnőhöz, és szünetekben, mikor ügyelt, rendre odajöttek hozzá, hogy feszengve pletykáljanak, elmondták, hogy a fiú valami tanyáról jár be, senki nem tudja pontosan honnan, és hogy nagyon buta.

Nem emiatt ültette az osztály legjobb tanulója, Anna mellé. Hanem mert egy délután, mikor dolgozatot javított a résnyire nyitott ajtajú tanteremben, kihallgatta, ahogy a lány két barátnőjével beszélget odakinn a folyosón, nem sejtve, hogy ő bent van.

– Szerintem egy trampli. És nézd meg az orrát, látszik, hogy iszik – mondta Anna, majd mind a hárman vihogtak, és a tanárnő ösztönösen megérezte, hogy róla beszélnek. Nem bírta ki, a tanári vécébe sietett, és hosszan vizsgálgatta orrát. Valóban volt rajta pár apró piros ér, melyet talán több púderrel lehet orvosolni

Anna morogva fogadta az ültetést, és amennyire lehetett, elhúzódott a fiútól, még a tolltartóját is a pad szélére tolta. A másik nem foglalkozott ezzel. Görnyedten, fejét bambán lehajtva ült, többnyire az ölében heverő hosszú, sárga ujjait bámulta. Nem érdekelte, ha hátulról megdobják papírral, vagy ha súgva beszólnak neki. Szünetekben magányosan álldogált a folyosó egy szegletében, vagy a nagy, pókhálós ablakok előtt, és üres szemmel bámulta a salakos udvart.

Hetek teltek el így, és Annára láthatólag nem volt jó hatással a szomszédság, aminek a nő titkon örült.  A kislány korábban nagyon jó magyarosnak számított, főképp a helyesírása volt megbízható, a nő többször indította megyei versenyeken. Most az első, felmérő dolgozata tele volt hibával. Padtársáé szinte olvashatatlan volt, de ez persze nem mentette fel Annát, aki a tanárnő szemében szép lassan belecsúszott a bukott angyal szerepébe.

– A kis tehetségünk – emelte fel színpadiasan a lány dolgozatát, és vizslatta, mint aki nem látja jól a jegyet: –, aki lassan nem tudja azt sem, hosszú vagy rövid i a trampli. Hármas.

Az osztály felszisszen, a nő pedig elégedetten látta, hogy Anna megértette, mi történik vele, mert elsápadt, majd elvörösödött.

Ő, a maga részéről itt le is zárta volna az ügyet, de a dolog komollyá vált, mert az októberi fogadóórán megjelent Anna apja, egy decens, öltönyös férfi, aki szigorúan nézett, és folyamatosan nyakkendője csomóját igazgatta: – Ha bármivel megsértette a lányom a tanárnőt – mondta óvatosan –, elnézést kér. Elnézését kérjük.

A nő negédesen mosolygott rá: – Fogalmam sincs, miről beszél – felvonta vállát: – De az tény, nem megy idén olyan jól Annának. A verset is alig tudta elmondani.

– A Juhász Gyulát? – kapott a szón a férfi: – Hát ez az. Képzelje el, órákon át tanultuk. Korábban elég volt háromszor elolvasnia egy verset, és már fújta is. Most meg mintha nem menne a fejébe.

– Tudja, kamaszok – intett a nő kezével a levegőbe, mintha ez mindent megmagyarázna. De persze nem magyarázott meg. És ezt ő is jól tudta. Október közepére egyértelművé vált számára, hogy nemcsak Annával van baj, a többi lánnyal is, és a fiúkkal is, akik még tényleg olyan kisgyerekek voltak, hogy a „kamasz” szót nem igazán lehetett rájuk alkalmazni. Mindannyian rontottak, irodalomból és nyelvtanból is, sőt, ahogy egy délután végignézte a naplót, az összes tantárgyból elég rosszul állt az osztály, ami hetedikben az évfolyam legjobbja volt, és a tanáriban sokáig úgy emlegették őket, hogy jó, nyugodt és okos kis társaság, és láthatólag mindenki élvezettel ment be hozzájuk tanítani, nem úgy, mint például a hetedik cébe, akiknek a terme háborús övezet volt.

– Szerinted mi az oka? – kérdezte egy kora délután az ebédlőben a rajztanárnőt, akivel viszonylag jóban volt, és aki ugyancsak szolgálati lakásban élt a sérült kisfiával. – Mármint annak, hogy ilyen hirtelen és látványosan leromlottak…

A másik belekotort a káposztás tésztájába, majd feljebb tolta hegyes, madárcsőrszerű orrán a szemüvegét: – Több oka lehet – mondta torkát köszörülve. – Általában ez akkor van, ha egy új elem kerül a csoportba, és megbontja, megzavarja a csoportharmóniát. – a magyartanárnő értetlenül nézett rá, ezért így folytatta: – Magyarul egy rossz gyerek hatása lehet az ok.

– Az magyarázat lenne arra, ha néhányan rontottak volna – csóválta fejét a nő. – Node az egész osztály csordaként követ valakit? Kizárt – eltűnődött. – Meg eleve, csak az a hülyegyerek jött az osztályba, aki olyan, mint egy növény.

Ebben maradtak, de a magyartanárnő azon kapta magát, hogy a dolog nem hagyja nyugodni. Elkezdte megfigyelni az nyolcadik bét, tehette annál inkább, mert abban az évben nem volt saját osztálya. Szünetekben kijárt a folyosóra, ha nem ő ügyelt, akkor is, vagy az őszi napsütésben leste őket az udvar széléről. És lassan észrevette a dolgot. Mind többen kezdtek lelassulni a társaságból. Jobb szót nem tudott rá, mert valóban ez történt, a gyerekek kedvetlenül ténferegtek, vagy csak álltak egy sarokban, néha csoportban, bámulták egymást, nem szóltak. Még a fiúk is, akik korábban a szünetekben rohantak ki focizni, még ők is csak unottan passzolgattak a kispályán, később már azt se, csak kapaszkodtak a kerítés vasrúdjaiba, és figyelték az utcán elrobogó autókat.

A tanórán szinte teljesen megszűnt az aktivitás. Volt az az öt-hat tanuló, akikre bizton számíthatott, ha feltett egy kérdést, például, hogy mondja meg valaki, milyen költői kép az, hogy „a Nap még mint dobott arany csókot egy munkáslány kezére”. Most hiába kereste a szemkontaktust ezekkel a gyerekekkel, csak néztek maguk elé, a padon bökdösték a radírjukat, vagy kibámultak az ablakon.

És aztán a szeme sarkából észrevette a mozgást. Az újgyerek, a hülyegyerek jelentkezett Anna mellett, az első padból.

– Igen? – fordult felé kényszeredetten a tanárnő.

– Metafora? – próbálkozott a fiú erős, dörmögő hangján, ami még sokáig ott zengett a teremben.

 – Majdnem – vont vállat a nő.

Elmondta észrevételeit az osztályfőnöknek, aki földrajz-technika szakos, hatvan felé menetelő, pirospozsgás férfi volt. Csak hobbiból tanított, kárpótlásként a családja nagy földeket kapott a falu határában, azokat művelte, fél kettőkor már húzta a gumicsizmát, és rohant ki szántani, vetni, mikor mit. Alig figyelt az asztala előtt álló, észrevételeit soroló nőre, valami kertészeti folyóiratot olvasott fél szemmel. Végül felnézett rá, és bólintott: – A gyerekek változnak. Kamaszodnak. Ilyenkor bezárkóznak. Emlékszem, a saját lányom…

– Ez nem bezárkózás. Elhülyülés – ellenkezett erélyesen a nő, mire a férfi széttárta a karját: – Mégis mit vártál kollegina? Itt vagyunk egy kis faluban, az isten háta mögött. Mit vártál, kiket fogsz tanítani? Nobel-díj várományosokat? – volt némi gúny a hangjában, ami a városból érkezett „gyüttment”-nek szólt, amit a nő néha megkapott a boltban, vagy a buszmegállóban is, de általában nem törődött vele, ám most árulásnak érezte, a problémával szembeni végzetes közönynek: – Nem erről van szó. Hanem…– és itt hirtelen elakadt a szava, mert nem jutott eszébe a szó, amit mondani akart, és ami másnap reggel, zuhanyzás közben ugrott be neki, „minőségromlás”, igen, ez történik az osztályban, a minőség, a szakmai munka, az agyi aktivitás folyamatos süllyedése, de ezt egyébként is hiába magyarázta volna ennek a parasztnak.

Az igazán elgondolkodtató dolog azonban csak ezután jött, november közepén, mikor József Attilát kezdték el, és a karácsonyra való ráfordulás jegyében a tankönyvben a „Betlehemi királyok” című vers következett. A nő fáradtnak és kiábrándultnak érezte magát, túl üresnek ahhoz, hogy végigelemezze önmagának a művet, ezért kiadta, hogy olvassák el, és írjanak róla fél oldal fogalmazást.

Este, amikor a szamárfüles vagy épp pedánsan rendben tartott füzeteket átlapozta, azt találta, amit várt: esetlen, összehányt mondatokat, gyerekes következtetéseket, saját, sokszor egészen messzire kalandozó érzéseket az ünnep vagy a vallás kapcsán. Egy kivételével. A barna bőrű új fiú egészen pontos leírást adott a vers lényegéről, a szóhasználatról és a költői eszközökről. Írásképe is sokat javult, a bekezdések feszesek voltak, a margót tiszteletben tartotta. A nő tűnődve nézte a lapot, majd végül kényszeredetten odaírta az ötöst, és azt, hogy „Nagyon ügyes munka!”

Másnap azonban nem dicsérte meg a fiút hangosan, aki talán nem is várta ezt. Csillogó, érdeklődő szemmel nézte őt Anna mellől. A kislány már teljesen magába fordult, a haja kócosan keretezte hamuszürke arcát, szeméből eltűnt a korábbi élénkség. És ekkor a nő, ahogy figyelte kettejüket, rájött, hogy a rajztanárnak talán igaza volt, és az új fiú a folyamat, az osztály végletes romlásának…nem jutott eszébe, csak este, az új Hrabal könyvvel a kezében a szó: „katalizátora”, és leengedte a könyvet, ami egyébként se érdekelte, újabban fárasztó érzés volt öt oldalnál többet olvasni, fárasztó és hiábavaló műveletnek tűnt. Bontott egy üveg bort, és a távirányítóért nyúlt, de a híradó se foglalta le, kikapcsolta a tévét, és csak bámulta a szürke üres képernyőt, ami betöltötte elméjét egészen addig, míg el nem fogyott a bor, és hanyatt nem dőlt a nagyszoba kanapéján.

Másnap összeszedte magát, és elhatározta, ezúttal az új fiút fogja megfigyelni, tanulmányozni, hogy levonja a….mi az a szó, istenem, igen, megvan „következtetéseket”. És így is tett. A fiú már teljesen másképp viselkedett, látszott rajta, beilleszkedett. Nyílt, bizakodó arccal mozgott a forgatagban, magabiztosan sétált fel és alá, többnyire más osztálybeliekkel. A második héten a nőnek alkalma volt egész közel kerülnie hozzá a nagyszünetben. Az egymás után sorjázó napok folyamán többször elfelejtette, mi ezzel a kisszerű kémkedéssel a célja, de abban a szünetben végre ott volt a közelében. A fiú most a hetedikes lányokkal lógott, az értelmesebbekkel az a-ból, akiket  a nő is nagyon kedvelt, és élénken magyarázott nekik, és amikor a nő közelebb ment hozzá, elhűlve hallotta, mit mond: – És majd látni fogjátok, hogy a Berzsenyi képalkotása, főképp a Közelítő télben, az a rezignált, csöndes belenyugvás a pusztulásba, amit az idegen kifejezések némiképp eltávolítanak a mai befogadótól, az tűélesen kifejezi a késő klasszicizmus, a megkésett magyar romantika érzelmi pozícióját a külvilágról való lemondás tekintetében.

A nő ijedten hátralépett, mert olyan volt, mintha arcul csapták volna, mert ezek a kifejezések nem jöhettek egy nyolcadikos gyerek szájából, és mert ezek a szavak, ezek a mondatok többé-kevésbé az ő gondolatai voltak, ezeket gondolta a Közelítő télről, melyet tanított, de a gyerekeknek soha nem beszélt így róluk, csak óra közben, a fejében éltek ezek a gondolatok, régebben, amikor a dolgok még nem voltak ennyire zavarosak és…

Órák után a tanáriban elővette a hetedikes könyvet, megkereste a verset, és elkezdte olvasni. A harmadik versszaknál eltakarta a szemét, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Nem értette. Nem tudta, mit jelent az, hogy „zephyr”. Nem értette, miért írja Berzsenyi, hogy „tükrét durva csalt fedi”. Talán álcáztak valamit? A „thyrsusain” szó se jutott eszébe, noha korábban tudta, aztán észrevette a csillagozást, és megnézte a lábjegyzetet, de még mindig nem volt világos számára, hogy hogy jön ehhez a mondat végén a „gerezd’ kifejezés. Az egész vers egy nagy katyvasz volt a szemében, érthetetlen kifejezések sora, melyeket mintha nem is magyar nyelven írtak volna.

Órák után, mikor hazafelé ment, vagy inkább tántorgott az utcán, a buszmegállóban megpillantotta az új fiút. Körötte, mint méhek, ott rajzottak a hetedikes lányok, csillogó szemmel bámultak rá, aztán jött a busz, és a lányok elmentek, de a fiú maradt, és a nő tudta, hogy a következő busz, ami a tanyavilág felé megy, jó másfél óra múlva jön. Ezt legalább még tudta. Átkelt az úttesten, és odament a gyerekhez, aki majdnem egymagasságú volt vele.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle reszkető hangon.

– Mit csinálnék, tanárnő? – kérdezett vissza a fiú gúnyosan mosolyogva. – Várok.

– Mire vársz? Miért nem mentél el a busszal…– a nő a fejéhez kapott. – Jaj, nem így értettem. Mit csinálsz te itt tulajdonképpen? – a háta mögé mutatott: – Mit tettél az osztállyal?

– Az osztállyal, tanárnő? – kérdezett vissza gyorsan a fiú, és a szeme elszürkült, és a nő úgy érezte, belehull ebbe a tekintetbe, és csak otthon értette meg, mit jelent ez a visszakérdezés, hogy nem az osztály volt a lényeg, vagy nem csak az osztály, hanem ő, ő maga.

Arra riadt, hogy egyedül van, és szemerkél a novemberi eső. Körbenézet, a hosszú, egyenes utcán, de a fiú már nem volt sehol.

Volt még egy utolsó kísérlete, mielőtt elnyelt mindent a decemberi sötétség. A téli szünet előtt pár nappal elkérte a rajztanárnő autóját, egy rozsdás, öreg Ladát. A címet kiírta a naplóból, „Külső-dőlő 24.”, és megkérdezte az igazgatót, hol van ez a hely, aki készségesen elmagyarázta neki, hogy a várossal ellentétes irányba kell menni, a szántokon túl, az akácosnál, na, ott van egy tanya, az az.

– De mit akarsz te ott csinálni? – kérdezte a férfi, mire a nő bambán bámult rá egy ideg, aztán eszébe jutott: – Családlátogatás.

Rég vezetett, ezért nehezen ment a váltás eleinte, és a kocsiban is dermesztő hideg volt, lassan melegedett be, ám mikor elhagyta a falut, és kiderült az ég, és a délutáni nap bágyadt sugarai átsütöttek a szélvédőn az arcába, úgy érezte, van remény, hogy talán meg fogja érteni, mi történik itt.

A tanya igazából egy romos épület volt, az egyik oldalán kiütötték a falat, és kéménycsövet dugtak át a rajta, a csőből most keserű füst gomolygott. A nő sokáig kopogott, mire végül kiszólt bentről egy bágyadt hang: – Jöjjön be.

Szegényes konyha-nappaliba jutott, megült benne a zsírszag és a füst. Idős, szürke arcú nő ült a heverőn, mely a falnak volt tolva, mögötte, a fal felé fordulva egy férfi feküdt, és néha felköhögött. Az asszony nagyon nehezen megemelte fejét, hogy a tanárnőre nézzen, majd egy perc után meg is szólalt: – Mit akar?

– A fiuk miatt jöttem – kutatott emlékeiben a nő. Tényleg, mit keresek itt, gondolta közben. – Szeretném megtudni…

Elakadt, mert valóban elfelejtette, mi a látogatása célja. A férfi ismét felköhögött, vékony, melegítős hátát rázta a betegség.

– Mit? Mit akar megtudni? – kérdezte a nő bágyadtan, talán egy kissé türelmetlenül.

– Hogy miért ilyen – bökte ki a tanárnő a hirtelen belé hasító kínzó gondolatot, és lépett is egyet hátra, mint aki csúnyát mondott.

Az asszony felsóhajtott, majd leszegte a fejét, és inkább magának meg a padlónak mormolta: – Nem tudom, miért lett ilyen. Tőlem ne kérdezze. Én csak befogadtam, enni adtam neki, tisztába tettem. És most ez a hála – körbemutatott. – Régebben állataink voltak. Földet műveltünk. Malacot vágtunk. Jó életünk volt. De aztán jött ő. Most pedig…– könnycsepp gördült le az arcán, de nem nyúlt fel, nem törölte le.

A tanárnő roppant erőfeszítéssel próbálta felidézni és megérteni a nő szavait: – Azt mondja, nem a maga fia?

A másik a fejét csóválta.

– Honnan jött? Hogy került magukhoz? – kérdezte a tanárnő, bár nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ.

A másik erre felemelte arcát, és felnézett a mennyezet felé. A tanárnő fejével követte a mozdulatát, majd azt is, ahogy a nő tenyerével mutatta, hogy egy madár vagy valami tárgy ereszkedik lefelé.

– Nem – rázta a fejét a vendég, és megfordult, megragadta a kilincset.

– El fog venni mindent – mondta még a szürke arcú asszony, mire a tanárnő akaratlanul is megkérdezte, noha már kinyitotta az ajtót is: – Kitől?

– Mindenkitől.

Ahogy hazaért, el is felejtette az egészet, és ez így volt jó, mert legalább békésen készülhetett a karácsonyra. A szünet első napjában elutazott azon a nagyon hideg vagy túlfűtött vonaton az anyjához, és amikor megérkezett, beszívta az egykori otthon semmivel sem összetéveszthető illatát, és ez, hogy valamire emlékszik, jóleső érzéssel töltötte el. Az anyja szokása szerint egy sorozatot nézett, bágyadtan intett neki, nem kelt föl a díványról, mellette ott volt a botja, újabban bottal közlekedett. A tanárnő bevitte csomagját a szobájába, majd visszasietett az anyjához, leült mellé, megfogta a kezét, ez is jó volt, ez a biztonság. Késő estig nézték együtt a tévét.

vége

 

Szólj hozzá!
2018. január 08. 19:07 - Valmont

Fogalmazások

Immár több mint tíz éve, hogy elhagytam a pályát, de minden hónapban legalább egyszer azt álmodom, tanítok. Ha kérdezi valaki, miért léptem ki, azt mondom, nem tudtuk már hova rakni azt a sok pénzt, külön garázst béreltem a fizetésem miatt. Közben persze tanárként anyámék jóvoltából mehettem csak nyaralni, ők segítettek megvenni első, tízéves autómat, ővelük húztam ki hóvégén, fizetésig. És emellett az őrjítő pénztelenség mellett a világ egyik legnehezebb munkáját végeztem. Többnyire szerettem, és nagyon is komolyan vettem az egészet. Persze bizonyára okoztam károkat is, és a vége felé inkább már csak a rutin mozgatott, ám voltak pillanatok, isteni másodpercek, amikor úgy éreztem, jó vagyok benne. De soha nem mennék vissza.

 

Mi történt a téli szünetben?

 

Január elsején még leutazott a szüleihez egy délutánra vidékre, ott volt a nagybátyja is, és az estebéd utáni pálinkázásnál a férfi ismét előhozta, hogy mi okból ragaszkodik a tanításhoz. Ő csak állt szótlanul a kandalló mellett, nézte apja trófeáit a falon, majd keserűen elmosolyodott, és azt mondta, a pénz miatt, de most már elég belőle, szíve szerint valami másba kezdene, ahol kevesebbet fizetnek, mint például egy bankban.

Közben eszébe jutott a Fiú, akinek arca aggasztó, homályos maszkként az egész szünetben, végig ott lappangott gondolatai hátterében, és csak nehezen, olvasással, régi kung-fu filmekkel és számítógépes játékokkal tudta kitakarni magából képét.

A buszon hazafelé elnézte maga körül a hozzá hasonló lúzereket, a negyvenes, lenőtt hajú, kopott ruhájú férfiakat, akiknek tekintetében és mozgásában is ott volt a vereség, majd hirtelen düh öntötte el, mert ismét nem mondta el nagybátyjának az igazat. Hogy azért ment tanárnak, mert viszonylag fiatalon rájött, hogy belőle nem lesz nagy író, de magyartanárként esetleg lehet esélye arra, hogy ott legyen egy nagy író születésénél, hogy felfedezzen valakit, hogy elsőként pillantsa meg az őstehetséget, a csiszolatlan gyémántot az iskola padjai közt.

És ezek persze gyönyörű ideák voltak, csak éppen élethazugságnak bizonyultak, és most, megöregedve, elhasználtan, kiábrándultan és dühösen rá kellett ébrednie, nem marad számára más, csak a nincstelenség, és a Fiúhoz hasonló, gyűlöletes kamaszok sora.

 

A téli szünet utolsó előtti napján fekete országra ébredtem, a sötétség bekúszott mindenhova, az alvók bőre alá, a hajnal töredékes csillogásába, a felhők hóterhes tömegébe. Tudtam jól, honnan e feketeség, de nem árultam el senkinek, megtartottam magamnak, akár valamiféle titkos zálogot, a Herceg utolsó ajándékát. Előző éjjel odakinn, a kert végében a nagy olajoshordó elnyelte világomat. Sárga lángok csaptak fel, és körém gyűltek az erdő vadjai, miközben lapról lapra, oldalról oldalra elégettem mindazt, amit ötéves koromtól kezdve írtam. Vad, hatalmas, fekete szemükben ott villogott a pusztulás töredékes képe, megbabonázva figyelték a felcsapó lángnyelveket, kitágult orrlyukakkal szívták be a nitróhígító édes vegyszerszagát. Mikor végeztem, néma kísértetként visszaballagtak a házunk mögötti erdőbe. Fogalmam sem volt, milyen tudással terhesen tértek meg vackukra, de akkor ez már nem is érdekelt, a szobámba mentem, és letöröltem a blogot. Nem tettem fel búcsúüzenetet, nem hagytam magam után jelet, nem mentegetőztem. Elpusztítottam majdnem mindent, ami valaha voltam.

 

Mindig is voltak nehéz gyerekek az iskolában. Hozzászokott már az érzelmi kitörésekhez, a káromkodáshoz a szülők által felhergelt indulatokhoz, de az a fajta primőr gonoszság, ami a Fiúból, a tekintetéből, a testtartásából az első pillanat óta sugárzott, az még őt is meglepte. Olyan gonoszság volt ez, amit nem lehetett magyarázni a szülők válásával, az apa alkoholizmusával vagy a brutális videojátékokkal. Eredeti, leplezetlen megvetése volt a felnőttek unalmas világának és azok törvényeinek.

A Fiú második elején került az iskolába, és a tanár sosem tudta meg, hogy miért, költözés okán, avagy mert az előző gimnáziumból eltanácsolták, de ez nem is volt érdekes. Azonnal látta rajta, hogy baj lesz, bár szeptemberben még csak készülődtek a dolgok, akár sötét fellegek egy alföldi tanya felett.

A Fiú jelenléte felbolygatta az egyébként jó képességű és fegyelmezett osztályt. Azok a hangosabb és érdesebb gyerekeket, akik eddig is próbálkoztak, valahogy erőre kaptak néma és izzó haragjától, és mind többet és többet rendetlenkedtek. A lányok egy része szerelmes lett a magas, vékony, sötét, göndör hajú kamaszba, akinek halovány, sápadt bőre és szépen metszett, noha kissé talán nagy orra angol arisztokratákat idézett. A csúnyább és okosabb lányok viszont ösztönösen tartózkodtak tőle, és ők voltak azok is, akik szünetben, suttogva és pirulva elpletykálták neki, hogy miket mond róla a Fiú.

Hogy a tanár úr ostobán magyaráz. Hogy nem érti a versek lényegét. Hogy túl félénk, és nem tud rendet tartani az osztályban.

A férfit szíven ütötték ezek a vádak, de egyelőre nem tett semmit. Várt a nyílt konfrontációval, erőt gyűjtött. Régi, bevett módszere volt, hogy év elején, az első hónapokban kipécézte az osztály hangadóját, felmérte, megfigyelte, majd egyetlen halálos jelenetben porig alázta a többiek előtt. Az áldozat persze örökre meggyűlölte őt, de ez hidegen hagyta, csak a haszon oldal érdekelte, az, hogy e példastatuálással mindenkinek elvette a kedvét a szórakozástól, így az órai munka normálisan folyt egy évig, vagy legalábbis a meleg májusi délelőttökig, amikor már úgysem lehetett tanítani.

Most is erre készült, de ez az ellenfél aggodalommal töltötte el.

 

A fekete pernye meggyűlt álmaim peremén, majd kiomlott a való világra, és hajnalra beszínezte azt. Az ágyam szélén ülve bámultam az erdő feletti szürke látóhatárt, fölötte az éjsötét reggeli égboltot, hallgattam, ahogy anyám munkába készülődik, és éreztem, egy pillanatra elgyengülök. Aztán erőt vettem magamon, és konyhába mentem, ahol már várt a reggeli, és a nő, aki olyannyira és feltétel nélkül szeretett, hogy attól minduntalan könnybe lábadt a szemem, ha csak megpillantottam. Megcsókolta a homlokom, majd felhúzta csizmáját, és maga után hagyva az öregedő emberek megtört báját, maga után hagyva az ürességet, melyet a válás okozott, a hajnali kelés fáradtságát, a goromba főnökök bántó szavait, a magány óráit – kiment a feketeségbe, anélkül, hogy igazán búcsút vehettem volna tőle.

 

Nem tudott megszabadulni a kérdéstől, hogy a Fiú miért mondja ezeket a dolgokat rá. Hogy alig egy hónapos tapasztalatai alapján hogy merte megítélni őt. Miért véli azt, hogy nem érti a szövegeket, vagy hogy nem tudja rendesen átadni az irodalom szépségét a tanulóinak. Ez a két dolog volt az, amiben a Fiú azonosította roskadozó világának utolsó két tartóoszlopát, nagyon intelligensen és ravaszul megérezte, hogy a férfi e kettő kapcsán igazán sebezhető. És kíméletlenül megtámadta őt. Mert a kétely, hogy a Fiúnak talán igaza van, nem tágított aztán mellőle se éjjel, se nappal.

Akkor már tizenöt éve volt a pályán, de a várt zsenik elmaradtak. Tanulói a versenyeken nem remekeltek. Tanítványai, miután elballagtak, soha nem jöttek vissza hozzá, nem küldtek üzenetet neki, nem jelölték be őt barátnak a közösségi oldalakon. Egyikből se lett országosan ismert író vagy költő. Be kellett látnia, hogy amiképp másokon keresztül nem hagyott nyomot az irodalomban – úgy a tanítványai életére se gyakorolt jelentős hatást. Úgy érezte, láthatatlanul éli életét, és most akaratlanul is felötlött benne, hogy ez talán amiatt van, hogy nem jól végzi a dolgát. Az egyetlen dolgot, amihez ért. Hogy miképp lehet a Csokonai négy sorából kibontani a szerelmi költészet rokokó csodáját. Hogy mit jelent valójában a Vörös és fektében az a bizonyos lövés. Hogy miért III. Richárd az igazán vesztes és tragikus hős Shakespeare-nél. Évekig hitte, hogy ezeket át tudja adni az egyre közömbösebb nemzedékeknek, és akkor most jött valaki, aki mindezt, az utolsó mentsvárát, azt, ami miatt még egyáltalán élt, romba akarja dönteni.

A tél közeledtével lassan, de biztosan meggyűlölte a Fiút, és elkezdte megtervezni a leszámolást.

 

Miközben vécéztem, megmosakodtam, fogat mostam és felöltöztem, végiggondoltam, kinek mit jelent majd e feketeség, mely eluralja az eget, de nem bánkódtam senki miatt. Az ember egy olyan állat, mely elbűvölve bámulja az új dolgokat, aztán visszaballag a vackába, anélkül, hogy bármi is mélyen, legbelül megérintené évmilliók által formált lelkét, az igazi bensőt, melyben csak pár törvény, néhány makacs parancs uralkodik. Egyél. Igyál, Basszál. Aludj. Az összes ismerősöm, barátnak mondható írótársam, chatpartnerem próbál felülemelkedni primer emberi mivoltán, de az anyag, amibe beleszületett, és amit most megszínez a feketeség, minduntalan lerántja őket a mélybe. Ez ellen nincs mit tenni, és a dühöm is eloszlott már rég, így hát ez a fajta a veszteség – a többi, magányos és menekülésre képtelen ember léte – minimális lesz.

 

Gyűlöletének tárgya általában késve érkezett az iskolába, kócosan és kialvatlan szemekkel. Bakancsot, sötét farmert és kinyúlt pulóvereket hordott, a hátán egy tengerészzsákszerű dologban hurcolta a dolgait. Gyakran látta az épület mögötti, féllegális cigarettázó helyen, de csak néha dohányzott, többnyire hallgatta a többiek beszélgetését, vagy a fal mellé húzódva, a két szárny alkotta résbe kuporodva jegyzetelt valamit.

Tanulmányozta a Fiút, mint egy ritka és becses fajt, hogy megismerje a gyengéit. De hogy kellő és jó minőségű információt szerezzen róla, kémekre volt szüksége, hisz ő maga a gyerekek és a tanárok közti áthághatatlan korlátok miatt nem kerülhetett közel hozzá. A stréber és kövérkés lányok, akik titokban talán szerelmesek is voltak a tanár úrba, készségesen rendelkezésére álltak. Órák után sokszor ott maradtak a teremben, az asztalánál, és a dolgozatukat elemezték, a hibáikat próbálták elmismásolni, miközben szelíden, vicceskedve személyeskedő kérdéseket is nekiszegeztek. Ő pedig olykor a Fiúra terelte a szót, kikérdezte őket róla, nem is annyira arról, hogy változott-e a véleménye vele kapcsolatban, hanem inkább a szokásairól, szenvedélyéről, egyszóval azokról az intimebb dolgairól, melyek annyira különbözővé és mégis egyformává varázsolják a kamaszokat. A lányok pedig meséltek. És ekkor, a harmadik vagy negyedik ilyen beszélgetésnél a férfi megtalálta a csodálatos, ragyogó lehetőséget. A totális megsemmisítés apropóját. Mert a lányok elmondták neki, hogy a Fiú írogat, horrornovellákat, kísértettörténeteket, és van néhány haverja, akinek meg is mutatja őket. Talán valami blogot is szerkeszt, de ebben nem voltak biztosak. Egyébként őket amúgy sem érdekelte az ilyesmi, ellenben olvasta a tanár úr azt a perverz szerelemi történetet, amely mostanában világsiker?

 

Amikor kilépek a szürke világba, a fekete ég alatt mozgó autók és gyalogosok és kutyák és szélben keringő szemétcafatok közé, sorra veszem a tárgyi dolgok elvesztése miatti fájdalmat. Óvatosan felmérem sétám során azokat a létezőket, melyekre már nem lesz több idő. Egy házfal rücskös felszínét, melyet ujjaim begye egyszerre érez hidegnek és élőnek. A talpam alatt feszülő repedezett betont. A levegő sós és füstös ízét számban. A dértől csatakos parkot, hol az eldobált sült krumplis és kólás dobozok úgy piroslanak, akár pipacsok a nyári mezőn. És látom, hogy a dolgok világa minden csúfsága ellenére olyannyira szenvtelen, oly módon megérinthetetlen lényem által, hogy hiánya ugyancsak nem fog sokat nyomni a latban.

 

December közepén, a téli szünet előtti utolsó napokban csapott le rá. Sokáig gondolkodott azon, miképp intézze a dolgot, aztán arra jutott, kifinomultan és stílusosan rombolja le a Fiút. Egy hétfő reggel bevitte Poe-tól a Holló című verset az osztályba, minden magyarázat nélkül felolvasta, majd megkérte a gyerekeket, hogy minimum egy oldalban írják le a gondolataikat a műről. Szokás szerint mindenki másképp reagált. A közepes tanulók görcsösen írtak egy fél oldalt. A stréber lányok teleírták hülyeségeikkel a lap mindkét oldalát. A laza, nagyképű, menő fiúk csak a fejüket csóválták, és olyanokat motyogtak, hogy erről a szarról nem lehet írni, még épp annyira halkan, hogy ő hallja is meg nem is. Mindeközben, a padok közt fel-alá járkálva a szeme sarkából figyelte a Fiút, aki a hátul, homlokát ráncolva, a szeme elé hulló tincseit igazgatva írt.

 

Kiérek a város szélére, ahol kezdődik a poros földút, a távolban akácerdők sötét, gubbasztó foltjai akár ugrásra kész vadak. Itt már hűvösebb a levegő, és zamatosabb is, vas ízű, a víz illata keveredik belé. Cigarettára gyújtok, kesernyéje eloszlik számban, a tüdőmből a szürkeség egyenesen a fekete égre száll, hogy egyesüljön vele. Egy fiatal lány, egy futó közeledik szemből, látom arcán az erőlködés fájdalmát, talán ilyen lehet szeretkezés közben az arckifejezése, és egy pillanatra megrohan a veszteségérzet, annak tudta, hogy még nem szeretem igazán nőt, és hogy még nem tapasztaltam azt, amikor valakinek az arcát elönti a boldogság, az a feltétlen gyönyör, melynek egyedüli okozói mi magunk vagyunk. A lány elfut mellettem, pillantást se vet rám, sőt, a cigarettafüst miatt elfordítja arcát, és ez jó, nagyon jó, mivel jön a reménytelen vágy mellé a felismerés, hogy a másik lény mindig is önmaga lesz, okozzunk bármit is benne, az nem más, mint idegek, idegszálak, agyi kisülések, mirigyek és váladékok testi játéka – de mindennek nincs köze az igazi boldogsághoz. Így aztán úgy tekintem szüzességem, a szexualitás totális hiányát, mint egy józan választást, s boldogan szívom tovább cigarettámat.

 

Alig várta, hogy óra után, a szünetben kézbe vehesse az ő lapját. Sejtése beigazolódott. Annyira nem volt rossz, de zseniálisnak semmiképp sem volt tekinthető. Bár volt benne pár jó meglátás, a Fiú alapvetően mégis teljesen félreértette a verset, azt gondolva, a holló a művészi alkotás allegóriája. Talált pár otromba megfogalmazást, jó néhány helyesírási hibát, egy-két fogalmazási problémát. Mindezt aláhúzta, otthon gondosan kijegyzetelte, majd egy kettest írt a lap aljára.

Persze ennyi nem volt elég. A megsemmisítés mindig nyilvánosan történt. A félév utolsó óráján kiosztotta a dolgozatokat, utolsónak tartogatva a Fiúét. És aztán két ujja közé fogva, mintha egy darab szemetet tartana, kisétált az osztály elé, és elővette a vicces tanár figuráját. Elmondta nekik, hogy van itt valaki, aki teljesen érzékelten az irodalom és úgy általában az írás iránt. Akinek fogalma sincs a költői képekről, eszközökről, a verselésről vagy akár általában az irodalomról, azon belül a kísértethistóriák történeti hagyományairól. És szép sorban elővette a Fiú hibáit, alaposan kifigurázva és felnagyítva mindazt, amit a fogalmazásban, a helyesírásban, a gondolatiságban talált. Az osztály lojális része röhögött a poénokon, és ez pont elég volt, mert amikor a hátsó pad felé nézett, áldozata döbbent, vörös arccal bámulta őt.

Majd megtörtén az is, amit a tanár remélt, mert az utolsó mondatnál a Fiú kapta magát, felpattant, átviharzott a termen, majd feltépte az ajtót, hogy döngve becsapja maga után.

Kettes és egy igazolatlan óra, zárta le a tanár a jelenetet, majd visszaült székébe, hogy beírja a jegyeket. Épp hogy fel tudta még írni a csengetés előtt a táblára a házi feladatot. Egy fogalmazás a téli szünetről. Unalmas, de jól megfogható téma. Minimum ötszáz szóban kérte az írásokat, mindjárt az első tanítási napra. A lányt, aki a Fiú mellett ült, megkérte, hogy küldje meg a kis lázadónak is a feladatot. A lány megígérte, pillantása zavart volt és bizonytalan.

Amikor a terem kiürült, elégedettség és béke töltötte el, bár mindezek mögött már akkor ott motozott az a homályos rossz érzés, ami elkísérte az egész szünetben, amit nem tudott hova tenni, nem tudott definiálni, csak abban volt biztos, hogy a Fiúhoz kapcsolódik.

 

A folyóhoz érek. Lassan, iszaposan áramlik, nehéz felszíne alá látni, de talán szemcsék, dermedt halak, nyálkás növények alkotják törzsét. Míg vetkőzöm, és megmutatom fehérségem a szürke reggelnek, felöltik bennem, hogy mi van, ha a szomszéd házban lakó lány, az osztálytársam, aki mellettem ül, és aki titokban talán szerelmes belém, nem adja át ezt az utolsó üzenetet. Mi van, ha feltépi a borítékot, és elolvassa tartamát. A fogalmazásomat a téli szünetről.

Állok meztelen a parton, és várom, hogy történjen valami, de nem rohan oda hozzám senki, nem áll meg mögöttem a gát tetején rendőrautó. A szomszéd lány, az idő és a szerencse nekem dolgozik – a világ rendben halad afelé, amerre mennie kell. Lépek egyet, és a hideg elönti lábfejem.

 

A rossz érzés akár egy vírus, ott lappangott benne a magányos szilveszteri éjjelen is, mikor Dosztojevszkijt olvasott, miközben kint petárdák dübörögtek, és másnap, a szürke, újévi hidegben is kitartott, amikor magányosan rótta napi sétáját a folyó partján, és elnézte a vízbe hajló füzeket, melyek köze ki tudja milyen titkot rejtett.

A kényelmetlen sejtés csak akkor oszlott el benne, mikor azon a ködös januári napon az iskola jól ismert, túlfűtött épülete újból magába fogadta, a folyosók zsongása rátelepedett, a fertőtlenítőszag és a rossz minőségű kávé keveréke orrába kúszott, és ő végre lerogyhatott jól ismert székére.

Nem tudhatta, de a következő percek sorsfordítóvá váltak életében.

 

Combig a sodrásban bemosom magam, ahogy apán tanította, még mielőtt elment. A csuklóimat és a szívemet. Vicces ez az óvatosság és hiábavaló, de gépiesen megteszem, már csak apám iránti tiszteletből is. Ő azt akarta, sportoló legyek. Hitt abban, hogy vinnem kell valamire. Anyám megelégedett volna a boldogságommal. Hogy kényelmes és nyugodt életet éljek. Nekem pedig nem kell egyik sem. Lépek kettőt, és a víz már mellemig ér. És aztán még egyet, hogy a sodrás atyai szigorral kikapja lábam alól az iszapos talajt. Nem küzdök, nem úszom, nem harcolok. Ó, apám, minden tanításod hiábavaló volt, az ösztönös lebegés helyett a mélységet választom. Ó, anyám, bocsáss meg, hogy nem búcsúztam el tőled rendesen, nem fogtam két kezembe törékeny, fáradt arcod, és nem csókoltam meg homlokod, úgy, ahogy kellett volna, csak azért, mert szégyelltem és egyszerre féltettem a tettet, mire készültem.

A törvényszerű és elkerülhetetlen merülés előtt arcom még egyszer felfelé fordul majd, fel, a fekete égre, és ekkor végre megértem, hogy a feketeséget nem pernye, nem az írásaim hamuja és füstje alkotja, hanem repülő testek garmadája, madarak hatalmas tömege, millió apró pont van odafenn a légben, a sztratoszférában, a keserű, megaláztatás néma jelei ők, hollók, melyek most némán és szenvtelenül figyelik halálom.

 

Egy fehér boríték várta asztalán. A nevére címezték. Feladó nem volt rajta. A tanár kibontatta, és érdeklődve kivette belőle a lapokat, melyeken nyomtatott szöveg volt. Becsöngetésig átfutotta, egyre lassuló olvasással, aztán leengedte maga elé az írást, és bámulta a szeme előtt szétfolyó betűket, nem törölte le könnyeit, és nem hallotta a portás megilletődött, óvatos hangját se, aki a tanári ajtajából szólt neki, hogy a rendőrségtől keresik. 

2018

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása