Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2012. április 09. 18:41 - Valmont

A szöveg hatalmáról

A héten láttam az Indexen a hírt: meghalt Hazai Attila (gyorsan emelje fel a kezét, aki annak idején olvasta a Budapesti skizót, aha, köszi), és erről eszembe jutott egy lány, akinek annak idején tetszett a Budapesti skizó, és el is vitatkozgattunk a regény erősségeiről, gyengéiről. A lánnyal együtt dolgoztam első budapesti munkahelyemen, egy telemarketinges cégnél. Ő magyar szakos volt, és verseket írt, az egyik tanára megdicsérte, komoly jövőt jósolt neki. Olvastam pár megjelent versét, valóban jók voltak. Tényleg. Két éve ismét összeakadtam ezzel a lánnyal egy piackutató cég hétvégi brainstormingjén. Igazából nekem csak rémlett az arca valahonnan, ő szólított meg, hogy én vagyok-e az, aki. Én voltam. Valami új édességnek kellett nevet találnunk azon a szombati napon. A lány elmondta, hogy elvégezte az egyetemet, azóta titkárnősködik meg asszisztenskedik, akkor épp munkát keresett. Kérdeztem, és az írás? És a versek? Megvonta vállát, és csak mosolygott. Ez az írás talán Hazai Attiláról meg erről a lányról szól.

 

 

A jelentés

 

 

A nyomozó jelentése legnagyobb részében nem Einhart halálával foglalkozik, hanem Einhart irodalmi, kritikai tevékenységével. A nyomozó jelentése így szakmai körökben mint műkedvelői magánvélemény, személyes következetések megmosolyogtató csokra vált népszerűvé. Hamar is el is süllyesztették az irattárban, és kijelenthetjük, hogy a kialakult megítélésen – bizonyos egzisztenciális okok miatt – ezen írás sem kíván változtatni.

A nyomozó azt írja a jelentésében, hogy Einhart élete utolsó éveiben egy huszadik századi alkotó, bizonyos Perel munkásságát helyezte kutatásai középpontjába. Nem jelent szégyent irodalmi műveltségünkre, ha Perel neve nem cseng ismerősen számunkra. Perel az elfeledett, elátkozott tehetség mintapéldája. Einhart egy életrajzi jegyzetet is összeállított róla, innen tudható, hogy Perel hivatalnokként élte le életét, gyermeke nem született, a felesége a harmincadik házassági évfordulójuk napján elhagyta, és ezután a férfi minimálisa korlátozta emberi kapcsolatait. Hatvanéves korában magánpénzből megjelentette főművét, egy százhúsz oldalas regényt, majd hatvanhárom évesen szívrohamban elhunyt.

A kötet, mely a Nappali álmok címet viseli, teljesen visszhangtalan maradt az irodalmi életben. Maga a terjesztés sem volt széleskörű, mivel Perel egy főként vidéki hálózatokba szállító ügynökséget bízott meg vele. A fővárosi elitértelmiség így csak véletlenszerűen, a legalsó polcokat böngészve, avagy a könyvesboltok sarkában, homályba burkolódzó papírgerincek útvesztőiben vagy később a leárazott bűnügyi és romantikus regények színes kavalkádjai közt találhatott volna rá a könyve. Nem csoda, hogy Einhart kutatása alapján a megjelenést követőn egyetlen kritika említette csak a könyvet, közepesen érdekes próbálkozásnak minősítve a művet.

Einhart maga egy vidéki nyaralás során bukkant rá, a divatos fürdőváros antikváriumában. A későbbi visszaemlékezéseiben pontosan felidézi a pillanatot, ahogy a karcsú, halványkék, puhaborításos kötet a kezébe kerül, először belelapoz, majd ijedten a kihulló, rosszul ragasztott hatodik oldal után kap. Valami megmagyarázhatatlan izgatottság lett úrrá rajta, és még aznap éjjel, a szállodai szobában elolvasta a könyvet. Azonnal tudta, hogy kincsre lelt, egy igazi remekműre, melyet fel kell emelnie a fénybe.

Először csak óvatos ismertetőkkel, kritikákkal, cikkecskékkel kezdte a harcot. Perel egy-egy motívumára, a rendkívül izgalmas történetbonyolításra vagy a főhős különös, összetett, inkább kegyetlen és gonosz, semmint szimpatikus karakterére irányította a figyelmet. Az irodalmi lapokban, internetes művészeti portálokon elhelyezett írásai csak előkészítették a terepet a nagy mű előtt, melyet Einhart három évvel Perel könyvének olvasása után jelentetett meg. Az Elfeledett álmok című tanulmánykötet egyértelmű és egyetlen célja Perel irodalmi rehabilitációja. Einhartnak sikerült rávennie kiadóját, hogy viszonylag nagy csinnadrattával reklámozza a művet, sőt, még azt is elérte, hogy a szinte már fellelhetetlen alapkönyvet is ismét kiadják. Sajtótájékoztatók, vidéki felolvasások, tévé- és rádióinterjúk tucatjaiban reklámozta Perel és saját művét. Mindenhol, minduntalan elismételte könyvének következetését: Perel a század egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb alkotója volt, a Nappali álmok, pedig a nemzet irodalmának csúcsa. Újbóli elfelejtése végzetes és tragikus tévedése lenne.

Sajnos az elkövetkező események nem őt igazolták. A hirtelen feltámadó kritikai visszhang egyértelműen elutasító volt Perelt illetően. Einhart szerint a kritikusok ezzel csupán a korábbi vakságukat kívánták takargatni. A legtöbb írás azonban szövegszinten szétcincálta a regényt, elemezve hiányosságait, gyengéit, és kimondva kimondatlanul de meghozta a végső ítéletet – a legjobb esetben is közepes írás, méltó a feledésre, melyben eddig rejtőzött.

Einhart válaszkritikáiban kétségbeesetten védte a védhetetlent, próbált ellentámadásba lendülni, hogy legalább keserű utóvédharcot folytathasson – ám érvei süket fülekre találtak, meglátásait nem kommentálták, igazi vita, párbeszéd a műről nem alakult ki. Perel regényét másodszor és immár öröke is megbuktatta a közvélemény, és fél év elteltével senki nem is emlékezett már rá. Egy év múltán az újra kiadott művet az ötven százalékos leértékeléssel reklámozó utcai árusoknál lehetett kapni.

Einhart vigasztalan lett. Úgy érezte, ahogy ezt a nyomozó a balesetig szorgalmasan vezetett személyes naplóbejegyzéseiből idézte, hogy élete fő küldetése kudarcba fulladt. A világ értékítéletébe, reális döntéseibe vetett hite omlott össze. Azt kellett hinnie, hogy a világkép, mely őbenne megtalálható, olyannyira egyedüli és szuverén, hogy emiatt nincs helye ebben a valóságban. K.-ra akart hasonlítani, a nappali álmok főhősére, erre a könyörtelen, összetett morállal rendelkező hidegvérű gyilkosra, aki a módszerekben nem válogatva félreállítja a neki nem tetszőket.

Semmi nem utal öngyilkossági szándékra a naplóiban. A valóság igazságosságában való kételkedése talán nem több értelmiségi nyavalygásnál. Ezért is tekinthető a nyomozó szerint egyértelmű balesetnek az, hogy a sztrádalehajtó betontámfalának rohant autójával, az anyósülésen a Nappali álmok egy példányával. Súlyos fejsérülése miatt Einhart kómába esett, az orvosok lemondtak róla. Felesége egy ideig kitartott, de fél év után mind jobban elmaradt a beteg ágya mellől. Egy év múlva egy másik férfi karján látogatta meg az eszméletlent. Sem ő, sem a másik férfi, se az orvosok nem számítottak arra, hogy Einhart felébred valaha is.

De felébredt.

Két és él év múltán a kritikus egyik pillanatról a másikra magához tért. Hosszú rehabilitáció és egy keserves válás várt rá. Arcának jobb fel és jobb keze örökre béna maradt, bal kézzel újrakezdett naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy szívét valami nagy félelem vagy teher nyomta.  A felépülés során pszichológusi ellátást kért a kórháztól. Az ülésekről jegyzeteket készített, ezeket a napló szövedékébe illesztette. Kiderül belőlük, hogy a kóma alatt látomásai voltak. Egy rosszul megvilágított szobában ült egyedül, mintha az emberiség utolsó élő képviselője lenne, és egyszer csak kopogtak az ajtón. Az idegen, aki igenjére belépett, ismerős volt neki, de csak lassan ébredt rá, hogy K. az. A Nappali álmok főhőse. A képzelt látogató elmondta neki, hogy mi történt, hogy kómába van, és hogy elméje rab lett itt, a valóság és a képzeletbeli világ közti határmezsgyén. Azt is elmondta, hogy ő vissza tudja segíteni Einhartot az életbe, cserébe azonban kér valamit. A kritikus kíváncsian várta a folytatást, mire K. a maga keserű és keresetlen módján kibökte, hogy életerőre van szüksége, mellyel képes lenne meghódítani a valóságos világ irodalmát. Kifejtette, hogy az Einhart által biztosított energia segítségével meg tudna jelenni bizonyos módon a valóságban, és képes lenne arra, hogy Perelt és a saját karakterét halhatatlanná tegye, ha úgy tetszik, befejezze, megkoronázza Einhart munkáját. A dolog szépséghibája csak az, hogy az életerő, melyet Einharttól kap, kitolja a beteg férfi kómába töltött idejét. Minél többet vesz el tőle, annál hosszabb ideig marad a szobában. Ám ígéri, amikor már elegendőnek ítéli az elvégzett munkát – kinyitja a szoba ajtaját, és Einhart felébred.

A kritikus és később az őt kezelő pszichológus azonnal lefordította az analízis nyelvére a látomás szavait: a sikertelenség, a bűntudat és a megfeszített munka számlájára írták a jelenséget. Einhart beszámolt róla, hogy miután elfogadta az alkut, a jelenés megragadta kezét. Az érintés nyomán a testét átjáró borzongás pokolian valóságosnak tűnt – a pszichológus ezt a kórházi szobában naponta szellőztető nővér számlájára írta.

K. a kóma alatt minden nap visszatért, és energiát vett el a kritikustól. Einhart lassan hozzászokott a ritmushoz, katatón várakozásba süppedt. Ezalatt az idő alatt egyetlen egyszer sem próbálta meg kinyitni az ajtót, melyen K. belépett. Párszor megkérdezte, K.-t, hogy mihez kezd a tőle kapott erővel, de a másik nem válaszolt, csak fölényesen és kegyetlenül mosolyogott.

Egy sokadik napon aztán, írja Einhart a naplójába, K. nem fogta meg a kezét, hanem ehelyett udvariasan meghajolt, majd szélese tárta a szobácska ajtaját. Az üzlet, melyet köttetett a végéhez ért – mondta. Einhart szabadon távozhat. A kritikus felállt székéről, biccentett K.-nak, majd kilépett az ajtón, bele a fénybe, hogy beleessen az ágyon fekvő, félig béna testébe.

Miután feltárták a látomás minden aspektusát, a kiváltó okok szövevényes struktúráját, a pszichológus elengedte Einhartot, mondván, térjen vissza munkájához, de ne foglalkozzon többé Perel regényével. Nagyjából ekkor ért véget a kórházi rehabilitáció is. Einhart a csodálatos felépülése óta a közérdeklődés célkeresztjében volt, így egy divatlaptól nagyon kedvező ajánlatot kapott szinte azután, hogy kilépett a kórház kapuján. A lektűrök és szenzációs világsikerek félhasábos ismertetése mellett maradt ideje a valódi irodalomra is. Elhatározta, újraolvassa a világirodalom gyöngyszemeit, hogy visszatérjen az igazi munkába vetett hite. Később leírta naplójában, hogy a valódi ok az volt, hogy Perel művét friss szemmel és olvasattal összevethesse a valóban nagyra értékelt auktorokkal.

Az első rémisztő felismerés az Anna Kareninánál villant belé.

A regény bizonyosan más volt, mint az, amit utoljára fiatalkorában, érettségi előtt elolvasott. Ebben a könyvben Anna hirtelen visszakozik, és nem veti magát a vonat elé. Helyette az állomás melletti parkba siet, ahol egy padon összeomlik, sírni kezd. Magas, sötét hajú idegen telepszik mellé, és vigasztaló beszéd elegyednek. Anna elmondja neki minden bánatát és keserűségét, mire az idegen levezeti neki, finom és kegyetlen logikával elé tárja, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy elvégzi, amire készült. Anna erőt merít az évelésből, visszamegy az állomásra, és a vonat elé ugrik. Einhart azonnal és rémülten utánanézett Tolsztoj legjobb, a művel foglalkozó főbb kritikusainál – de mindenhol ott volt az idegen ördögi, messianisztikus és fausti karaktere.

A következő meglepetés a Vörös és feketében várta. Julien a templomba lépve nem találja de Rénalnét. Már majdnem feladja tervét, és a pisztolyt a szenteltvíztartóba ereszti, mikor egy sötét, magas idegen lesz a segítségre, aki megmutatja neki, hogy a nő az egyik oszlop mögött térdel.  

Ezek után nem csodálkozott, hogy Meurseault, aki a napszúrástól elájul a parton a Közönyben, egy idegen locsolja életre, majd bátorítja a végzetes lövésre, hogy Rastignac mentora a fogadóban lakó fekete, magas férfi és nem Vautrin, hogy Emma Bovaryt valójában egy harmadik, szívtelen és számító szerető kergeti az öngyilkosságba. 

Bármelyik nagy regényhez nyúlt, mindenhol ott volt a magas, szigorú és kegyetlen arcú férfi, mint a gonosz és sötét események mozgatórugója. Mindenhol ott volt K.. És ami a leginkább furcsa volt Einhart számára, sehol, semmilyen formában nem talált utalást arra, hogy a regénye szövetét valahol, valakik megváltoztatták. A világ úgy tett, mintha K. mindig is létezett volna a szövegekben. Végigjárta a világirodalom nagy műveit és ölt, rontásba döntött, hazudott, kegyetlenkedett – egyszóval beírta magát az irodalomba. Einhart rettegve vonta le végkövetkeztetését naplójába – vagy megőrült, vagy az, amit a kómában látott, az valóság volt, és K. a tőle kapott energiával valóban azt tette, amit ígért, és megváltoztatta az irodalmat.

Utolsó naplóbejegyzése szerint a kritikus elhatározta, hogy egy tanulmányban publikálja különös felfedezését. Az elejétől, a kómától egészen a mesterművek rémült vizsgálatáig leír mindent, és az emberek elé tárja az igazságot. Valahol kell lennie egy hozzá hasonló olvasónak, aki emlékszik a K. előtti irodalomra. Emlékszik a tiszta művészetre, mely mentes a fertőtő betegségtől, amit ő szabadított rá e nagyszerű szövegekre.

Soha nem tudjuk meg, mennyire jutott művével. A nyomozó a házkutatás regiszterében nem talált félbehagyott iratanyagot. Miután végigolvasta a naplót, ő maga is átnézte a halott Einhart szobáit, íróasztalát – de a nagy leleplezésnek nem akadt nyomára. A nyomozó levonta a következtetést: rablógyilkosság történt, és a gyilkos egyedül a készülő írást vitte le. A naplóhoz nem juthatott hozzá, mert azt Einhart valami csodás megérzés okán halála előtt pár nappal postán megküldte a rendőrségre – így jutott a nyomozó kezébe.

Tény hogy Einhartot egy esős májusi napon fojtották meg lakása előszobájában. Gyilkosát ismerhette, mivel a záron nem voltak betörésre utaló nyomok. A gyilkos szinte észrevétlenül jött és távozott – csak egy utcai kamera homályos, elmosódott képe adott róla némi információt. A nyomozó pontosan leírta, mi látható a szemcsés, ki tudja meddig vizsgált felvételen: egy magas, fekete hajú idegen távozik sietve a gyilkosság helyszínéről. Kezében fehéren világító lapok csokra.

A nyomozó jelentése itt zárul, így a valóban rémisztő végkövetkeztetés már nem képes levonni. Talán jobb is, hisz elöljárói egy ilyen típusú vad elmeszülemény nyomán komoly megrovásban részesítették volna. Ugyanakkor mi, akik ezt szöveget alkotjuk és írjuk, talán szabadon és büntetlenül megtehetjük azt, amihez neki nem volt már mersze.

Tegyük fel hát, hogy Einhartnak igaza volt. Mindaz, amit átélt, valóságosnak bizonyulhat. Monte Christo grófját egy titokzatos, fekete hajú idegen leplezi le a regény végén. K. bejutott minden nagy mű szövegébe, és megfertőzte azokat. K. a képzelet és szó világában szabadon mozoghat, és megtehet bármit. 

Így már csak egy nagyon fontos talány marad: mit jelent az, mit igazol, mire utal, hogy Einhart halála előtt naplóját a rendőrségnek postázta? Mit tudott meg világunkról, ahol Raszkolnyikovnak a gyilkosságokban egy magas, fekete hajú férfi segédkezik?

 

vége  

 

Szólj hozzá!
2011. március 20. 16:36 - Valmont

Farkasok társasága

Némileg spoileres, ezért talán érdemes ezt a szöveg után olvasni:

Múlt hétvégén fent jártunk a *** hegységben. Úttalan utakon törtünk a kilátó és a kápolna felé. A hátizsákomban ott volt egy Keserű forgótáras pisztoly, mivel figyelmeztettek minket, a környező erdőkben elvadult kutyafalka garázdálkodik, megtámad embert, állatot. Ott, az erdei ösvényeken jutott eszembe az alábbi történet. 

A fegyvert végül nem kellett elsütni. Lefelé a hegyről ittam a földből előbukkanó érdes vizű forrásból, egy lankásabb részen mély gödröt, tűzrakó helyet vájtunk, és szalonnát sütöttünk. Szeretek az erdőben lenni, bár néha félem is. Talán már írtam: gyerekkoromban költöztünk az erdő mellé, a szobám ablaka a fákra nézett. Sokszor figyeltem közeiket, nem bukkan-e elő valami odabentről. Csak később lettem nagy erdőjáró, bár tény, hogy fegyver nélkül a fák közt csupasznak és védtelennek érzem magam a mai napig.

 

 

A falka

 

 

A harmadik nap délutánján átszóltam Petyáéknak.

– Én már nem bírom sokáig.

Annamari az alattam lévő ágon talán aludt, a feje mindenesetre egészen lekókadt. Szemközt Éva Petya kezeit fogva bámult minket már órák óta, és láttam rajta, tervez valamit. Ideje lett volna kitalálni egy csudajó mentőötletet, mert akkora már folyamatosan reszkettem a hidegtől. Vágyakozva néztem a tisztás szélén eldobott hátizsákom. A tartalma: két szendvics, egy teával félig teli termosz, összecsukható esernyő, vastag kesztyű és még pár dolog. Pontosabban ezek volt benne, míg a kutyák szét nem tépték.

Annamari kajáját, egy szendvicset, amit a zsebében hurcolt, az első nap estéjén megettük. Petyáék a szemközti fán még rosszabb bőrben voltak. Ők már a patakparton, a nagy menekülés során elhagyták dolgaikat.

– A kihűlés a kisebbik baj – jegyezte meg Petya kábé nyolc méter távolságból. – A nagyobb probléma a kiszáradás. Legalább a hó esne.

Minden reggel lenyalogattuk a deret az ágakról, de ez édeskevés volt. Késő délutánra valamennyi pára megült a kabátjaink hajlataiban is.  Ha lett volna még mit vizelnem, talán azt is megiszom, olyan szomjas voltam.

– Azt hiszem, igazad van – hagytam rá.

Hallgatunk, majd Éva hirtelen kimondta.

– Lökd le.

Lenéztem Annamari pufi termetére. Valamivel alattam, és pár fokkal arrébb ült egy vastag ágon, a törzsnek támaszkodva. Amit innen láttam belőle: vastag szálú, vörös haj, széles hát, mely ütemesen emelkedett–süllyedt – még lélegzett. Amit még felidéztem róla: szeplős, tésztás arc, apró szemek, turcsi orr, keskeny, színtelen ajkak. A vakrandink első pillanatában tudtam: nem volnék képes megcsókolni ezt a szájat.

– Talán hallja – jegyeztem meg óvatosan.

– Nem érdekel – válaszolt Éva kis töprengés után. – Valakit fel kell áldoznunk.

– Miért pont őt? – kérdeztem csökönyösen, de nem túl nagy meggyőződéssel.

– Mert mi Petyával szeretjük egymást – jelentette ki Éva mérgesen, mintha egy ostoba tanítványának magyarázna. – És mert gyereket várok…

– Nem is igaz – mondtam fáradtan.

– De akár igaz is lehetne – kontrázott ő.

Péter elköhintette magát, majd kijjebb helyezkedett az ágon, mely így jobban meghajlott a súlya alatt. Éva a törzs másik oldalán összerezdült.

– Óvatosan – szólt rá parancsolóan

– Bocs – mondta Petya. Majd felém nézve, de tekintetem kerülve így szólt: – Évának igaza lehet. Tényleg szeretnénk gyereket. És még nem mondtuk, de a nyáron szeretnénk összeházasodni.

– Te lehetnél a tanúnk – derült jobb kedvre Éva. Még így, három nap után, a hidegben, étlen-szomjan, egy tölgyfa ágaiba kapaszkodva, jó pár méterrel a föld felett, a szabad ég alatt pőrén, még így is elbűvölő volt, mikor mosolygott. Egyébként is szép nő volt, karcsú, arányos termetével, melyen még a vattakabát is tudott erotikusan feszülni, hosszú, most a hideg ellen kieresztett szőke hajával, igéző kék szemével – de ha mosolygott, akkor szinte ragyogott. Egy csillag az alkonyatban, az erdő mélyén, tizenegy kilométerre a legközelebbi településtől.

– Kedves ajánlat – válaszoltam. – Köszönöm a megtiszteltetést. Akkor most már nyugodt szívvel le is lökhetem… 

Csak néztek rám, értetlenül, majd ellenségesen.

– B terv? – kérdeztem aztán reményvesztetten.

– Már megbeszéltük: nincs – rázta fejét Petya. – Nagyon lelassultunk. Elgémberedtünk. Legyengültünk. Nem érnénk el még az ösvényig sem, nemhogy a műútig, mely legalább öt kilométer futás.

– Egyedül akkor van esélyünk, ha elfoglalják magukat – intett lefelé Éva – Valamivel. Ha jóllakatjuk őket.

Lenéztem én is.

Ami odalenn volt: szürke, barna, fekete csomók elszórva a deres, sárga füvön. Felfelé figyelő, éhes tekintetek. Nyugodt, horpaszos légzés. A zavaróan eltérő fajták, a színek és a bundázat mintázata alapján mintha folyton váltották volna egymást. Gyorsan megszámoltam őket: most is tizennégy volt belőlük. Tizennégy éhes, mindenre elszánt, nagyobb testű kóbor, elvadult kutya. A falka kisebb egyedeit bizonyára már felfalták a tél folyamán.

– És ha felfegyvereznénk magunkat? Ahogy tegnap beszéltük? – kérdeztem, és ismét felpillantottam a karvastagságú ágra fejem fölött. Tegnap megpróbáltam letörni, ránehezedtem, de csak megrepedt. Féltem, hirtelen elpattan, és lezuhanok vele együtt.

– Esélyünk se lenne ennyi ellen – rázta fejét Petya. – A lányok amúgy se tudnának harcolni.

– Annamari igen – vihogott fel Éva kegyetlenül. – Amilyen izmos.

– Inkább hájas – hagyta jóvá Petya. – Ezért is lenne jó inkább csalinak.

Elhallgattunk.

– És ha magamat áldoznám fel? – teszteltem őket hirtelen jött nyíltsággal. Felnyúltam a törött ághoz. – No nem fegyvertelenül, hanem ezzel. Lemennék, és magammal vinnék annyit, amennyit bírok. Ezalatt ti…

– Te a barátunk vagy – jegyezte meg Éva rosszkedvűen. – Ő csak egy…ismerős.

– Igen. Én sem akarom ezt – csóválta fejét Petya, noha láthatólag még forgatta magában az ötletet. – Ha választanom kell kettőtök közt…akkor inkább lökd le őt.

– Ez jól esik – jegyeztem meg. – Igazán értékelem.

– Folyton alszik. Előbb-utóbb úgyis leesne – tűnődött a barátom.

– Akkor csináld, ha besötétedik – tanácsolta jóindulatúan Éva. – Egyrészt nem kell végignéznünk. Másrészt talán több esélyünk lesz.

– Épp hogy kevesebb – vontam vállat – Nekik ott van az orruk. A fülük. Nekünk még a látás se marad.

– Akkor is jobb lenne mindenkinek, ha sötétben történne meg – erősítette meg Petya a párja véleményét.

– Pedig te jobb szereted fényben – szólalt meg alattam egy károgó hang. Mind megdermedtünk. Négy napja hallottam először Annamarit beszélni. A témák, amiket a randink és a túra első napján érintett: az amerikai külpolitika, a sztrádadíjak emelkedése, a női emancipáció az oktatásban és a jó minőségű vibrátorok ismérvei.

– Te ébren vagy? – kérdeztem döbbenten.

– Egy ideje – nézett rám, félresöpörve ázott vörös csimbókjait arcából. – És mondhatom, pompásan szórakoztam – ezt már a párosnak címezte.

– Sajnálom – mondta Éva elvörösödve. – De nincs más megoldás. – Majd észbe kapva: – De mire gondoltál…

– Miért nem ugrasz le inkább te? Hisz híresen jó futó vagy – krákogta a nő Éva felé. – Például minden évben részt veszel az iskolai erdei kismaratonon, hogy egy jót fussál.

Jól megnyomta az utolsó szót.

– Ezt hagyd abba! – szólt rá élesen Éva.

– Miért? Megölsz? – nézett kollégájára Annamari.

– Ezt nem kéne – mondtam én is lágyan, mire lassan rám emelte tekintetét. Szemében nem volt más, csak megvetés és szánalom. Talán emiatt döntöttem el, hogy lelököm.

– Téged is sajnállak, ember – fröcsögte felém. – A vak is látja, hogy bele vagy esve a ribancba.

– Ugyan már...ez hülyeség – röpke, szégyenlős pillantást vetettem Éváék felé.

– Dehogynem. Kár, hogy így nézel ki, mert veled aztán biztosan nem fog úgy iskolai erdei maratont dugni…– folytatta a barátnő, most már ismét Évát célozva szavaival –…ahogy Andrissal, a másik tornatanárral, ugye, Éva?

– Hülyeségeket beszélsz – jegyezte meg Éva közönyös, de erőltetett hangon.

– Nem. Neked kellene leugranod, te kétszínű kígyó! – kiáltotta most Annamari, majd mély levegőt vett, és józanabb hangon így folytatta. – Bár, azt hiszem, megérdemlitek egymást Petyával. Ja igen, amire az előbb céloztam: neked is lámpafényben kell térdelni előtte, Éva? Ez valami mánia nála?

Zavart csönd telepedett a tisztásra. Felnéztem az égre. Amit láttam: három varjú, egy foszló kondenzcsík, pár szaggatott szélű, vörös hasú felhő. Mostanra a nap már lebukhatott a Köves gerince mögött. Eljött értünk a harmadik nap éjszakája.

– Te bolond vagy – mondta most Petya, majd Évának: – Ne is foglalkozz vele, drágám. Megőrült.

– De miről beszél? – kérdezte riadtan a másik. Annamari előremeredve, fél kézzel kapaszkodva tanulmányozta a két távoli arcot. Csak rá kellett volna rúgnom ujjaira.

– Petya nagyon is jól tudja, hogy miről beszélek – süvöltötte most könyörtelenül. – Arról, mikor múlt nyáron erdei táborban voltál, és mi ketten összefutottunk a városban, péntek délután. Felhívott hozzátok, hogy segítsek beindítani neki a mosógépet. Nyitott egy palack bort. Ittunk, majd a hálószobátokba találtam magam, a szőnyegen, és az a fényár…nagyon zavaró volt…

Elégedetten elhallgatott, majd visszalapult a fa biztonságos törzséhez. Átfonta, áttekerte két vastag karjával, és homlokát a nedve kéregnek nyomta.

– Ez most mire volt jó? – súgtam neki. – Tudod, hogy úgyse löktelek volna le. Ilyet…nem tennék.

Felpillantott rám, és mintha könnyek csillogott volna szemében, de a mindent tompító alkonyat nagyon gyorsan sűrűsödött.

– Tudom – monda aztán. – Te nem vagy olyan, mint ők. De akkor is ki kellett mondanom. Hogy egy jó éjszakájuk legyen.

A szomszéd fa felől valóban izgatott, néha élesedő pusmogás kélt. Nem hallottam mindent, de Éva hangja inkább támadónak, mint védekezőnek tűnt. Halovány remény gyúlt szívemben. Valóban eszeveszetten és reménytelenül szerelmes voltam belé, mióta gyerekkori barátom, Petya bemutatott neki.

Ezt az érzést becsülte alá Annamari. Amit tettem: éjfél felé, amikor hortyogva szuszogni kezdett, óvatosan lejjebb ereszkedtem, két kezemet a törzset ölelő karjaira fontam, majd elrántottam őket a fától, miközben bal térdemmel megrúgtam mellkasát. Álmodhatott még, mikor zuhanni kezdett, majd halk, jajongó puffanással ért földet.

Füleltem és vártam. Aminek hallatszania kellett volna: hús marcangolása, állkapcsok csattogása, Annamari jajszavai, sikolyai. Jelek, melyekre megkezdhetjük ereszkedésünket és futásunkat.

De nem történt semmi.

Jó tíz perc után szólongatni kezdtem, majd lassan lejjebb ereszkedtem, míg a legalsó ágon gubbasztva kivehetővé nem vált fekvő alakja. Sértetlennek tűnt. Karok, lábak és a fej a helyükön. Körötte egy kutya sem serénykedett.

– Mi történt? – kérdeztem értetlenül.

– Lelöktél – nyögte odalentről.

– Nem – tiltakoztam erőtlenül. – Biztos álmodban…

– De igen, te rohadék – sziszegte. Majd felnevetett. – De elmentek. Nincs itt egy dög se.

– Akkor induljunk – mondtam, és lehuppantam mellé. Ám ő nem állt fel.

– Gyere – nyújtottam a kezem, és Éváék fája felé kémleltem. Sötét tömeg a lila éjszakai égbolt előterében.

– Hát ez az, te mocsok – köhögte most. – Azt hiszem, eltört a gerincem. Mozdulni se bírok.

Amit éreztem: jeges rémület, csalódottság, bűntudat és még valami bizonytalan sejtelem. Kutattam magamban, de még nem értettem meg, mi lehet az. Annamari segített nekem.

– Most szúrtad el az életed – mondta lassan és gyűlölködve. – Ha nem akarod, hogy gyilkossági kísérletért börtönbe kerülj, ápolsz és etetsz hátralevő közös időnkben. Törődsz velem, minden pillanatban, üríted az ágytálam, és megvakarod, ahol viszket. Ott is. Ezt kérem, a hallgatásomért. És most szólj a két rohadéknak, csináljatok ágakból valami hordágyat, aztán indulás.

Megértettem, mi az a bujkáló érzet: az áldozat keserűsége. Négyőnk közül mindvégig én voltam az áldozat.

Emlékeztem korábbról: a fa tövében pár vulkanikus, gyerekfejnyi kődarab van. Lábammal kitapogattam az egyiket. Aztán csak álltam felette, és mélyeket lélegezve tűnődtem a sorsomon.

A felhők közt rés támadt, a hold tompa árnya megindult irányunkba, le a földre. Döntenem kellett, míg tart a sötétség idelenn.

vége  

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása