Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2022. április 25. 20:39 - Valmont

Bizonyíték

kar.jpg

Ez a novella szorosan kapcsolódik egy korábbihoz, és első olvasatban arról szól, hogy Siromból senki nem tud elmenni vagy elmenekülni, az csak egy illúzió, hogy a szülőfalut, szülővárost, a szülőket, a gyerekkor meghatározó élményeit hátra tudjuk hagyni roncsolódás nélkül. A főhős másik menekülési kísérlete az alkoholhoz kötődik. A korai tervekben hangsúlyos szerepet kapott volna az alkohol addiktív jellege, a mostaniban már csak pótszer, a menekülés helyettesítője. Ordas nagy életbölcsességnek tűnik, de tényleg az van, hogy fiatalon rászoktatja magát mindenki bizonyos szerekre, például a nikotinra, az italra, a szexre, a nacionalizmusra vagy az igazság melletti szenvedélyes kiállásra, és azután rájön, ha van ideje és kellő belátása, hogy a legtöbb ezek közül meg fogja őt ölni, ezért idősödve, élete egy pontján próbálja hátrahagyni e szenvedélyeket. Ez a folyamatot baromi nehéz lenne írásban megcsinálni, mert egyszerűen képtelenség ábrázolni azt, amikor már tíz órája nem gyújt rá az ember, noha előtte éveken át, kétóránként megtette - tizenhat éve éltem át, de még mindig tisztán fel tudom idézni, ám abban is bizonyos vagyok, hogy ez olyan zsigeri tapasztalat, ami írásban nem adható át.

 

Bizonyíték

 

Azon a napon a pap megállt a siromi kocsma előtt a Suzukijával, betántorgott az épületbe, és leroskadt az első asztalhoz, majd csak nézett maga elé, és a kocsmáros, aki végül odament hozzá a szokásos pohár sörrel, még hallani vélte, hogy azt motyogja, mit tettünk, majd a pap nagy, négyszögletes, húsos arca felfelé fordult, két pálinkát is hozzon, formálták azok a vastag, érzéki ajkak, és a kocsmáros bólintott, a pult mögé ment, kitöltötte az italokat, és amikor a visszavitte, látta, a másik kifelé bámul a koszos ablakon, a Soproni matrica résein át az utcára, ahol Lili ment határozott léptekkel az éles napsütésben, a pap meredten nézte, a kocsmáros pedig megjegyezte, délután kettő, és még nem részeg, mire a pap megragadta a csuklóját, levonta maga mellé, és súgva mondta, szerintem nagyon rossz dolog fog történni, és részben én leszek az oka, hadarta a másik fülébe.

Régről ismerték egymást, még az iskolából, a pap családja is siromi volt, de aztán elköltöztek, és most visszajárt, három másik falu mellett ellátta a siromi lakosokat is, azt a néhány öregasszonyt, akik még beülnek a misére, nehéz így, ilyen kevés érdeklődés és aktív támogatás mellett, de bármilyen szörnyű vége lesz, suttogta most, ez az eset megváltoztat majd mindent, ez világhírűvé teszi majd őt, a falut, mert ez az eset bizonyíték lesz a lélek örökkévalóságára.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
2017. szeptember 03. 08:48 - Valmont

Vénasszonyok imái

neni.jpg

A képet abban a borítékban találtam, melynek anyám az "Ismeretlenek" címet adta. A hetvenes években készülhetett, ismeretlen szereplője rég halott lehet, és természetesen semmi köze a lenti történethez. Gyerekkoromban tele volt a falu az ilyen öregasszonyokkal, mostanra már eltűntek, csak ezeken az értelmezhetetlen képeken maradtak meg, mint vészjósló zárványok egy másik korból. Hajlamosak vagyunk idealizálni a régi falu világát, noha azt berögzült szabályok, pletykák, babonák irányították, fojtó légkörű hely volt inkább, mintsem a szabad emberi lét természetes terepe. A most következő elbeszélés a rosszul használt hitről, az eltorzult vallásosságról szól*, továbbviszi egy korábbi írás gondolatmenetét. Újraolvasva egy hibája (biztos) van, az, hogy a narrátor elbeszélésmódja nem egyezik Bolond Rozi elképzelt nyelvi eszköztárával, beszédstílusával, de ez talán nem befolyásolja a történet élvezetét.

*továbbgondolva: arról is szól, hogy talán csak az ima hőfoka számít, a tartalom nem - és ez az, ami igazán rémisztő a teremtés egészére nézve...

 

Kiimádkozók

 

Miután a Szabados lánya felkötötte magát a garázsukban, bementem az ifjú paphoz egy délután, és elmondtam neki mindent. A templom melletti háza nagyszobájában ült, egy füles fotelben, figyelmesen hallgatott, bámult rám azzal a szép, szürke szemével, közben átlátszó füle csücskét gyűrögette, s néha kortyolt a diólikőrből, mely egy kis asztalkára volt kikészítve mellette. Az öregasszonyoktól kapta, a fekete svábbogaraktól, akik ellepték nemcsak a templomát, hanem a paplakot, és az életét is. Ők hozták a mintás terítőt a tévéjére, mosták a szennyesét és a függönyét, sikálták a vécéjét, felváltva főztek rá, ősszel almával és burgonyával pakoltatták tele a szűk kis pincéjét, a fejét pedig telibeszélték a falu bűneivel, azt remélve, kiprédikálja majd azokat vasárnaponként. Néha ez meg is történt, de én tudtam, hogy a szíve mélyén az ifjú pap jó ember, akinek csak fel kell nyitni a szemét, hogy megértse, mi folyik körötte.

Maris, az öregasszonyok vezetője, a vezérimádkozó, még a váci püspöknél is járt, és elintézte, hogy az ifjú pap egy új Suzukit kapjon. Nagyon féltek az öregasszonyok, hogy nem marad meg nálunk a fiatalember, mert gyakorta eljárt, néha napokig eltűnt, a fene se tudta, merre kóricált ilyenkor, de mikor megtért a faluba, mikor visszajött hozzánk, bambán tekintett mindenkire, mintha szellemek lennénk, szórakozottan rágcsálta körmét, és látszott rajta, nagy és fontos kérdések nyomják a lelkét.

Nálam a Szabados lányának a halála után telt be a pohár, már csak azt akartam, hogy mielőtt eltűnik – mert ebből a nyomorúságos faluból az összes pap megszökik pár éven belül –, tegyen rendet ez a szép szemű fiatalember, és kergesse ki a templomából ezeket az öregasszonyokat, mint ahogy tette azt Krisztus urunk a kufárokkal. Ennyivel tartoztam Annának.

Szabados Anna mellettem ült az iskolában, ő volt az egyetlen, aki nem csúfolt a lassúságomért és a butaságomért, ő volt, aki megvédett a többiek gúnyolódósától és a tanárok türelmetlenségétől. Pár utcával arrébb laktak tőlünk, ezért sokszor találkoztunk, láttam, miután felnőttünk, hogy kerekedik az élete, hogy udvarol neki az a fiú a városból, aztán azt is, ahogy összetöri a szívét. Suttogtak egy babáról, amit hátrahagyott maga után ez az idegen, és arról is, hogy Anna bement a városba, és kiszippantották belőle a babát. Én el sem tudok képzelni egy ekkor a porszívót, de azt igen, hogy a pletyka eljutott az imádkozókhoz is, mert múlt vasárnap, a mise után, mikor mostam fel a templomot, s ott ténferegtem mellettük, kihallgattam mormolásukat, melyben halált kértek a babagyilkos Annára, rángassák ki a lelkét az ördögök a torkán át, így mondták.

Hatan vannak, kis, töpörödött fekete alakok, a legbuzgóbb templomba járók, igazi szentfazekak, csupa ránc, odvas fogak, gyanakvó, fekete, csillogó bogárszemek, sárga pergamenbőr és éles kígyónyelv. Gyakran csak ülnek a padokban és pletykálnak, végigveszik az egész falut a Felvégtől az Alsó Telepig, és elmondják mindenkiről a legrosszabbat. A képeket törülgetve hallgatom ki őket, a padlót seprűzve figyelek mormogásukra, észre se veszik, ha ott vagyok, úgy kezelnek, mint valami tárgyat, vagy mint a templom tartozékát, pedig én valójában a Félnótás Rozi vagyok, a Buta Rozi, a Lassú Rozi, a Gyere Ide Rozi – akiről senki nem tudja, hogy megvan azért a magához való esze, de majd most rádöbbennek.

Elmondtam hát az ifjú papnak, hogy kiimádkozták a vénasszonyok, legfőbb hívei és támaszai Anna nevét múlt vasárnap, akit aztán szerda reggel az apja talált meg a kötélen. Véresre karmolta a nyakát, szerintem szabadulni akart, bizonyára meggondolta magát, de onnan, a magasból már nem volt menekvés, a fejőszék, amit elrúgott maga alól, túl messze volt, így hát jövő héten lesz a temetése, az én drága barátnőmnek, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy szelembe esett.

Az ifjú pap meghallgatott, majd ivott egy kis diólikőrt, megköszörülte torkát, aztán csóválta fejét, és belekezdett, hogy buta vagy te Rozi, hogy ilyeneket mondasz ezekről a tisztességes, jóravaló, idős asszonyokról, hát mit tehetnek ők a lány haláláról, akkor már inkább én vagyok a bűnös, aki múlt vasárnap beleszőttem a misébe a kereszteletlen gyermekek sorsát, akik ott jajonganak a purgatórium tüzében ezer és ezer éven át, köszönhetően bűnös szüleik meggondolatlan tettének. Hallotta ezt az Anna is, ott ült halott sápadtan a hátsó sorban – mondta az ifjú pap mélázva.

Erre nem szóltam semmit, mert ki vagyok én, hogy megítéljem azt, amit a pap a misén mond, inkább belevágtam a másik esetbe, felkészültem ám én erre a beszélgetésre, hisz már két éve figyelem a vénasszonyokat, a fekete bogarakat, azóta, mióta először észrevettem, hogy akiről mormolnak, az hamarosan elpatkol a faluban.

A Somlyó gyerek bűne nem volt mérhető Annáéhoz, mégis meg kellett halnia a tavaszon, miután a szipirtyók a szájukra vették. Annyi baj volt csak vele, hogy részeges volt, és ha ivott, akkor vezetett is, igaz, csak a Vasútig, mert ott laktak, de akkor is. És hát egyszer olyan sokat ivott, hogy összevissza kacskaringózott az úton, és belement a Maris, a fő imádkozó unokájának az autójába, egy nagy, szép ezüst kocsiba. A fővárosból jött az unoka a családjával, ott is aludtak a Marisnál, és reggel, ahogy kelnek, látják, összecsókolódzott a két autó, mert a Somlyó gyerek otthagyta az út mentén a sajátját, miután összeragasztotta a másikkal, kiszállt, kimászott és hazatántorgott. Na, nem is kellett több a Marisnak, már másnap megkezdődött a mormolás a templomban, a fohász, hogy vigye el az ördög a bűnöst, és vagdalja apró cafatokra a részeges semmirekellőt. És én akkor már direkt figyeltem, mi fog történni, így nem is csodálkoztam azon, hogy egy délután szirénázva jön a mentő, száguld  át a falun, hogy aztán fél óra múlva nagy szomorúan, csöndesen menjen is visszafelé. Történt, hogy a Somlyó gyerek, aki ezúttal józanul jött hazafelé a munkából, vezette haza az apja kocsiját, mert a sajátját ugye összetörte, a falu végi nagy, s alakú kanyarban valahogy áthajtott az út másik oldalára. Talán túl gyorsan ment, ki tudja. Mindenesetre egyenesen egy traktorba rohant, aminek az elején boronák voltak, és azok mind összeszabdalták, felszelelték őt.

Láttam az ifjú papon, hogy ez még nem lesz elég neki, de már felkeltette az érdeklődését a dolog, és szinte vágyakozva mondta, kérdezte, mi van még, ki vele, mit tudok még mesélni ezekről az asszonyokról, van-e egyéb bizonyítékom, ha ugyan mindez bizonyítéknak tekinthető, mire én bólogattam, hogy naná hogy van, felkészültem a beszélgetésre, hetek, hónapok óta tervezgettem már a dolgot, és most végre kiönthetek magamból mindent, amit eddig titkoltam.

Mert ott volt a Sárosi esete, aki még a múlt télen halt meg, alig tudtuk eltemetni a fagyott földbe, bár nem kellett sokat ásni, hisz az a nagydarab ember elfért egy apró koporsóban, úgy összeégett, úgy kiégett belőle a zsír.

A Sárosinak volt egy gyára, egy üzeme a faluban, zoknikat és harisnyát csináltak benne, de aztán gondolt egyet, és elhatározta, beviszi a városba, mert ott olcsóbb lesz neki minden. Persze ez nagyon nem tetszett a falusiaknak, mert sokan dolgoztak nála, az öregasszonyok gyereki közül is hárman, ezért meg akarták győzni a jóembert, hogy ne tegye, még karácsony előtt is győzködték egy gyűlésen a faluházban. Emlékszem, kivörösödött az a nagy derék férfi, míg magyarázott nekik, de nem tágított a tervétől, annyit engedett csak, hogy aki jön utána a városba, az biztos kap munkát. Ott voltam én is, mert vonzott a fény, a meleg meg a sok ember, így jól láttam az öregasszonyokat, akik hátul ültek, egy kupacba, és már a gyűlés után megkezdték a súgást-búgást.

Akkor már sejtetem róluk, hogy rosszban sántikáltnak, mert volt az, ami az öreg pappal történt, meg a kondéros eset, ezért már figyeltem őket, így hallottam meg, hogy kiimádkozzák a Sárosi nevét, úgy susogtak, mint a szél, mikor azt kérték, az ördögök a Gyehenna tüzén pörköljék meg.

Nem is kellett annak több, rá egy hétre halott volt. A szirénázásra riadtunk az éj közepén, jöttek a tűzoltók, én meg a hang után a nyomukban, mert sejtettem, mi következik. A Sárosi nagy dohányos volt, még lefekvés előtt is elszívott két szálat, azt mondják, elaludt, és a csikk kiesett a kezéből. Nem égett ki a háza, csak az ágya és benne ő, apró, kis fekete gyerekké sült, láttam, az utcáról lestük, amikor kihozták, nagyon hideg volt, de olyan szag jött ki a kitört ablakon, mint amikor anyám odaégeti a húst. Az özvegye aztán letett a költözésről, így az üzem maradt a faluban.

Három eset, ez még mindig lehet véletlen, mondta az ifjú pap, közben elvonta rólam a vizenyős, tekintetét, úgy, mintha valami a szemébe ment volna. Gondolom, van még más is…

Jól gondolta, mert elővettem Szólátné halálát, ez már majd egy éve esett meg, de még mindig összeborzadok, ha eszembe jut. Az ő bűne csak annyi volt, hogy összeszólalkozott az imádkozó bogarak valamelyikével, talán a Sárával, mert az unokája a kertje végében legeltette a kecskét, és azok mind lerágták a kerítés mentén a Szólátné gyümölcsfáit. Csúnya veszekedés volt a boltban, aztán az utcán, én csak hallottam róla, és akkor még csak gyanakodtam rájuk, de már figyeltem őket, a karzatról hallgattam ki, ahogy következő nap, pénteken, délután megkezdik a mormolást, hogy a Szólátné gonosz, bűnös lelkét izzó katlanban fürösszék meg az ördögök a pokolban.

Nyár vége volt, és a Szólátné a következő héten leszedte a szilvát a megmaradt fáiról, s kivitte a nagy katlant az udvarra, hogy majd lekvárt főz. Özvegy volt, de falun egyébként is az asszonyok végzik ezt a munkát, kavargatni a forró, bugyogó, köpködő szilvalevet, nem férfinek való dolog ez. Aztán van úgy, hogy az alját egy kicsit megkapja, a Szólátné is talán ettől félt, mert egy sámlira állt, hogy jobban beérjen a katlanba, és ekkor zsupsz, belebukott, fejjel előre, a katlan felborult, aztán gurult, benne a forró szilvalekvár, abban az a szegény asszony, akit mindenhol elborított a tüzes kulimász. Azt mondják, még kimászott belőle, négykézláb üvöltött, de már vége volt, mert a bőre lefolyt róla, a haja összezsugorodott, a szeme kipukkadt, mint egy lufi.

Na, miután mindezt elmesélte a szomszédja a boltban, ezután már nagyon is izgatott, kiről mit morognak a templomban, de persze volt egy első eset, ami elindította nálam az egészet.

És mit volt az, kérdezte az ifjú papa összeráncolva szemöldökét, mire megvontam vállam, és kicsit röstelkedve, de bevallottam, hogy az elődje, az öreg tiszteletes halála. Ez aztán tényleg felkeltette az érdekelődését, előre dőlt, nyelt egy nagyot, hogy a domború, szép nagy ádámcsutkája felugorjon, majd intett, mondjam.

Az öreg tiszteletes idején is itt lebzseltek már ezek az imádkozó sáskák, magyaráztam, de ő nem igazán kedvelte őket. Ha hoztak valamit neki, zöldséget, gyümölcsöt, elvette, de a templomot nem engedte takarítani nekik, helyette engem fogadott fel, áldja meg az isten érte. Ugyanígy a lakásába, a paplakba se engedte be őket, a szennyeséhez nem nyúlhattak, ételt nem vett át, hiába hordták ide a töltött káposztát, a túrós lepényt, a derelyét, a sonkát. Láttam én a Marison, hogy nem tetszik ez neki, de kenyértörésre akkor került sor, mikor gyűjtést szerveztek egy új stólára, aztán nagy büszkén vitték neki borítékban a pénzt, mire ő csak annyit mondott, nem fogadhatja el, mert az egyháznak kell gondoskodnia a pap ruházatáról, egyébként is a mostani stóla kicsit kopott ugyan, de ő már nem váltana, ez szinte hozzá nőtt az évek alatt. Tanúja voltam ennek, elvörösödött a Maris, nem szólt semmit, csak ledobta a borítékot a hóba pap lábához, és otthagyott minket.

Aznap estefelé a bogarak a templom előtt pusmogtak, a havat sepertem a kereszt tövéről, nem hallottam jól őket, de aztán, mikor bementek, kíváncsiságból utánuk somfordáltam, és az előtérből hallgattam, hogy elkezdenek imádkozni, halkan, de azért ki lehetett venni, mit akarnak.

Az ifjú pap felemelte mutatóujját, hogy álljak meg, majd mondta, hogy már kitalálja, azt akarták, hogy az ördögök fagyasszák meg az öreg pap lelkét a pokol mélyén, mire bólintottam, honnan tudja atyám, ő meg csak legyintett bosszúsan, nem nehéz megtippelni, tekintve, hogy az öreg pap combnyaktöréssel került kórházba a városi temploma elől egy téli napon, de előtte sokáig feküdt  a hideg betonon, felfázott, és végül a tüdőgyulladása vitte el.

Hallgattunk egy kicsit, nekem már nem volt mit mondanom erről a gonoszságról, ami a falunkban felütötte a fejét, ő meg a gondolataiba mélyedt, eztán felállt, lesimította ruháját, vállamra tette kezét, és azt mondta, megkérdi a másik felet is, Marist, úgyis nemsokára itt lesz, a templom tetejének felújításáról beszélnek majd, de akkor megkérdi, mi a helyzet ezekkel a közös imádkozásokkal, mi ezeknek a célja. Kiugrasztjuk a nyulat a bokorból Rozi, nem kell aggódnia, mosolygott az ifjú pap, de nem tetszett ez a mosoly, se a tekintete, ezért volt az, hogy amikor megjött az a vén kígyó, a kétágú nyelvű, hátul, a paplak mögött, a cefréshordóra állva bemásztam a vécé ablakán, így a folyosón keresztül, a nyitva hagyott ajtón át mindent hallottam, mindent, amit beszélnek, még azt is, amit nem kellett volna.

Eleinte persze valóban a pénzügyekről és építési cégekről tereferéltek, aztán a vége felé az ifjú pap elővette a témát, akkor, amikor már azt hittem, csak engem hiteget ezzel a nagy bátorsággal. Nem olvasott semmit Maris fejére, csak finoman célozgatott rá, hogy úgy hallja, bizonyos halálesetek azután következnek be, miután Maris és a többi istenfélő asszony a templomban megemlíti a bűnös lélek nevét.

Csönd telepedett a szobára, és én is visszafojtottam a lélegzetem, de aztán már nem bírtam, mert nem jött válasz, és az ifjú pap se bírta, mert megszólalt, folytatta, és ekkor megfordult velem a világ, hisz azt mondta, hogy ha így van, akkor neki segítségre lenne szüksége, egy ügyet el kellene simítani, hisz Marisék talán észrevették, milyen gondterhelt, és hogy mennyiszer van távol, mondta óvatosan, szép lassan, de az öregasszony a szavába vágott, hogy a fattyúról van szó, ugye, atyám.

Na, erre lett csak igazán csönd, még a szú percegését is hallottuk, aztán az ifjú pap csak hebegett-habogott, hogy a test bűne, az ördögi kísértése, és ő gyenge volt, mit lehet tenni, megesik, de a Marist nem érdekelte  a szabadkozása, közbevágott, nagy dölyfösen és hidegen, mert most már nyeregben érezte magát, mondván, régóta tudják, hogy szeretője van az ifjú papnak a városban, de azt csak pár hete hallották, hogy a lány vagy asszony megesett. Már csak azt kell tudniuk, hány hónapos terhes, mire az ifjú pap megmondta, hogy három, mire a Maris rávágta, akkor még megoldható, el lesz intézve atyám, nem kell aggódnia. Csak a gyerek, kérdezte az ifjú pap, mire Maris jóváhagyta nagy kegyesen, csak a gyerek, és ekkor az ifjú pap egy nagyot sóhajtott, szinte még én is éreztem a fürdőben, a vécékagylóba kapaszkodva a szelét, és csak bámultam a csempét, ami tükörsima volt, és makulátlan fehér, majdhogynem tökéletes, és alig hallottam, hogy a Mari még megkérdi, ki volt az, aki beszélt rólunk, de mielőtt elhangzott a nevem, már mozdultam, másztam, így odafenn, az ablakból, épp hogy elcsíptem az ifjú pap válaszát, aztán lehuppantam a földre a paplak mögött, és futni kezdtem, ki a mezőre, fel a dombra, át a tarlón, be az kiserdőbe, keresztül bozóton, patakon, futottam, amíg bírtam, de tudtam, minden hiába.

vége

 

1 komment
2016. január 09. 22:31 - Valmont

Panel

 erkely_1.png

Ebben a lakásban laktunk, ez volt az erkély, ez volt a kilátás, a szüleim itt kezdték meg a városi életüket, és innen mentünk aztán a városszéli erdő mellé, ahol kisgyerekként rettegtem a fáktól, a kazántól a pincében, a szobámtól. A kép valamikor a hetvenes évek végén készült. A panellakások, a távoli vonatfütty, az utcai világítás bederengő fénye éjjel, általában a város sárga fénye éjjel számomra  a mai napig az otthont, a biztonságot és a békét jelentik. A történet természetesen kapcsolódik az előzőhöz, elrejtettem benne egy utalást, hogy miféle időbeli pozícióban lehet a kettő egymáshoz. Szabadversnek indult ez a szöveg is, de végül csak a tördelésben hagytam némi egyediséget. Füst Milánt nagyon szerettem főiskolás koromban, most már kevésbé értem hajdani rajongásomat, sok benne a manír a mai ízlésemnek, de ez az idézet, és a cím illik ide.

 

Szellemek utcája

 

...S ma már éjszakám:

Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem...

Füst Milán: Szellemek utcája (részlet)

 

Ahogy az öreg pap belépett a lakásba,

azonnal megérezte a szagot, a mély, gyötrelmes, földöntúli bűzt, mely megült a panelszobák sarkaiban és a cső alakú konyha végében,

ahol egy keskeny ágyon korán kopaszodó fiatal férfi hevert atlétában, gondolom a  férj, gondolta az öreg pap, és biccentett neki is,

és az asszonykának, aki elvette kabátját, és közben csak beszélt, a mondatai végén hadart, és enyhe, de fűszeres tájszólással köpülte a szavakat,

öregásszony szag mondta, áki itt lákott, és hogy a lakást az örökösöktől vették, meg hogy falun éltek, a szülőkkel, és itt mondta a falu nevét, a városhoz közel volt, az öreg pap ismerte, mert régebben misézett ott, de az régen volt, és az asszonyka bevallotta, hogy

a templom előtt nem mondott el mindent, mert nemcsak arról van szó, hogy be kellene szentelni a már nem is annyira új lakásukat, ehhez az anyja is ragaszkodik, igazi falusi asszony, ugye, hanem

arról is, hogy ezzel talán elűzik az öregasszony szellemét, és itt megakadt, elpirult, mint aki butaságot mond, férfiak társaságában olyasmiről beszél, amiről nőnek nem kellene,

és az öreg pap akaratlanul is segített neki, visszakérdezett, hogy mit, a szellemét, mire az asszonyka elengedte a nyakában lévő vékony anyagú sálat, lesimította dzsörzészoknyáját, megigazította a drapp színű műselyem ingjének hajtókáját, és bólintott, igen, a kísértetét, majd bele is kezdett, a fürdőszobába, csöppnyi kis szentélybe kalauzolva az öreg papot, mutatva a kádat,

hogy először itt látta meg, mocskos, sáros vízben feküdt, mikor hajnalban kijött pisilni, a sikoltására eltűnt, de még sokáig érezte a hideget és a bűzt, akkor már hetek óta a föld alatt volt, bányászzenekar húzta neki a temetésen állítólag, mert bányászözvegy volt, és a kádban arca fekete és torz volt, mint a szén, és mint aki vicsorog, vagy csak ajkairól ették már le a húst a férgek,

ismét elakadt, és átterelte a papot a nappaliba, az atlétatrikós férj némán követte őket, oldalát vakarva, mint unott kamasz, és figyelte,

ahogy az asszonyka a függöny mögé állt, és eljátssza nekik azt a csütörtöki délutánt, mikor hazajött a munkából, és meglátta a testet a szövet mögött, rászólt, jöjjön elő, mire a függöny mögötti alak valóban megindult, látta kiformálódni a textil alatt az öregasszony alakját, ahogy lassan felé jött, erre ő kirohant, és bezárta a lakást, és csak a szomszédokkal mert visszajönni, mert a férje akkor a baleset miatt nem volt itthon, miféle baleset, vetette közbe az öreg pap, mire az asszonyka kizökkenve válaszolt, a férje sofőr, és a tél elején, az autójával hazafelé, és itt egy falu nevét mondta, megcsúszott, és egy fának csapódtak, egy ember meg is halt, elhallgatott, maga elé meredt,

mire az öreg pap elővette a szenteltvizet, majd körbesétált, és beszórta a szoba négy sarkát, alig fért el a bútorokkal zsúfolt térben, minden csupa lekerekített lakk és plüss volt, a sarokban trónoló tévé tetején esküvői képről bámult a pár rá, és a készülékkel szembeni drapp és bíbor ülőgarnitúrára, és az előtte fénylő ovális asztalkára, mely a kintről beszűrődő téli fényben porosnak tűnt,

majd kiment a folyosóra, és megismételte a műveletet,

közben a beépített szekrény egyik ajtaja kinyílt, a nyikorgásra mind megdermedtek, végül az öreg pap lépett oda, és bezárta, csak a huzat, magyarázta, ám megakadt mozdulatában, mert észrevette a kötelet, a kabátok félre voltak tolva, embernyi hely marad köztük, és a szekrény alján egy kötélcsomó hevert, fenyegetően, mint összetekeredett kígyó,

valahol, feljebb vagy lejjebb a házban valaki lehúzta a vécét, csak a huzat, erősítette meg az öreg pap, mire az asszonyka összeszedte magát, frissen dauerolt hajába túrt, majd a konyhába viharzott,

itt, mondta, itt volt legrosszabb, egy este, még mindig magányosan, sütött valami rossz kis rántottát magának, mikor az öregasszony megtámadta, mire az öreg pap felvonta szemöldökét, a kísértet, kérdezte, de az asszonyka már meg se hallotta, beállt a tűzhely mellé, még kezét is úgy tartotta, mint aki fakanalat és serpenyőt fog, és behunyta szemét, éreztem, suttogta, hogy valami hideg fonódik torkom köré, hátulról átkarol, és beburkol, és nem tudtam moccanni, aztán már szólni, sikoltani se, és csak fojtogatott, míg a,

és itt elakadt, mint aki nem emlékszik, majd lerogyott egy székre, úgy folytatta,

a többiről nem is beszélve, atyám, az éjszakákról, mikor felriadok, és érzem, hogy ott áll a szoba sarkában, a délutánokról, mikor hazajövök, és mozgást látok a szemem sarkából, egy fekete folt, de tudom, hogy ő az, vagy a köhögéséről, ami mindig a másik szobából jön, és olyan, mintha a szomszédok köhögnének, de tudom, ő az, ott vár, és jelzi, itt vagyok, még itt vagyok, enyém a lakás, de ha benyitok, a szoba üres, és a hideg,

ez egy távfűtéses lakás, mutatott körbe kis, párnás kezével, de érzi maga is, milyen hűvös van,

hűvös van és bűz, csattant fel, csatornaszag, ami csak nálunk van, egyik szomszéd se érzi, ezt a rothadó, öregszagot, az öreg, mocskos, pusztuló testének van ilyen a szaga, kiáltott fel,

mire az öreg pap odasietett mellé, és csitítóan szólt, képzelődik, mondta neki, mindenre van biztosan racionális magyarázat, ezek a babonák, ezek nem méltóak magához,  

az asszonyka felnézett rá, reménykedve, könnytől csillogó szemel, bólintott,

mert maga, folytatta az öreg pap, egy okos, felvilágosult nő, aki képes volt eljönni a falujából, a városba jött, ahol nincsenek kísértetek, ugye, kérdezte az öreg pap, mintha egy gyerekhez beszélne, de az asszonyka ekkor megrázta fejét, úgy tűnt, mély álomból ébredt, és már patakzottak könnyei, lassan leoldotta nyakáról a selyemkendőt, az sziszegve hull a földre, és feltárta a kék és zöld foltokat a vastag, kissé tokás nyakán,

akkor ez mi, ha nem az ő keze nyoma, akkor ez mi, képzelődés, kérdezte immár bosszúsan, és az öreg pap nem felelt, nem tudott mit mondani,

kilépett inkább az előszobába, zavartan leakasztotta kabátját a fogasról, vette kalapját, az asszonyka csak nézte, ahogy öltözik, a férj időközben már eltűnt valamelyik szobában,

nem lehet, jött halkan a konyhából, ezzel nem lehet mit kezdeni, ugye, kérdezte az asszonyka tőle,

az öreg pap hezitált, felöltözve állt az ajtóban, keze a kilincsen, majd sóhajtott, megrázta fejét,

nem, mondta ki az ítéletet, sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, azzal kilépett az ajtón.

Odakint, a hideg lépcsőházban vénasszony kapaszkodik a korlátba, lába az utolsó lépcsőn, nézi a lakásból kilépő öreg papot konok, bizalmatlan tekintettel, az megnyomja a lift hívógombját, a szerkezet nagyot rándul, megindul lentről, az előtérben pörköltszag, egy lakásból magyarnóta szűrődik ki, fátyolosan rezegteti hangját Hantos Károly. A tanácstól, kérdezi az öregasszony, mire a pap megrázza fejét, nem mondja, régebbi testület küldött, mosolyog. A vénasszony legyint, mindegy, ez a lakás el van átkozva. Miért is, kérdi az öreg pap, mire a vénasszony végre fellép az utolsó lépcsőn, a téli nap hátulról világítja meg a lépcsőház keskeny ablakán át, feje köré glóriát von, ahogy elkárogja: előbb a férfi, aztán az asszonyka. Bólogat, elegáns, fekte retiküljéből zsebkendőt vesz elő, megtörli száját, az ura meghalt egy balesetben, és szegénykém, nagyon jó kis asszonyka volt, nem tudta magát túltenni rajta. Elmaradt a munkából, táppénzre ment, és csak ült abban a lakásban naphosszat.  Aztán a szekrényben akasztotta fel magát, úgy találták meg a szagról, két hét múlva.

Megjött a lift, nagyot rándulva, zökkenve megáll, az öreg pap beleremeg a kérlelhetetlenségébe, meg a gondolatba, hogy ki tudja, milyen mélyről érkezik. Szép hímzés, mutat az öregasszony zsebkendőjére. Az uramé volt, mosolyog az öregasszony elérzékenyülve, a bányász díszegyenruhájához adták. Ennyi maradt belőle, bólogat, hozzáteszi, ennyi marad belőlünk.

vége

Szólj hozzá!
2015. december 27. 09:12 - Valmont

Karácsony után

templom.jpg

Ez a masszív templom, amelynek a hátsó/oldalsó traktusában volt az alsótagozatos osztálytermünk annak idején, mindig is olyan volt számomra, mint egy erőd. A hosszú májusi napközis délutánokon behallatszott a temetések rituáléja a termekbe a szomszédos hegyoldalról, most is, ha gyászindulót játszó rezesbandát hallok, álmosság, gyermeki biztonságtudat és valami békés csömör uralkodik el rajtam. A templom udvarának kerítése érintkezett a munkásőr laktanyáéval, ha a labda átszállt, rosszkedvű, szürke ruhás, pocakos emberektől kellett visszakérni. Aztán mindez eltűnt az időben, és ott álltam a templomban a lányom keresztelőjén, majd később ott dideregtem egy távoli rokon gyászmiséjén. Így megy ez. Sietek kijelenteni: minden hely és szereplő az S.-i történetfolyamban a képzelet szüleménye, egyezésük a valósággal csak az én fejemben létezik. Fontos lehet: a történet eleje erősen kapcsolódik az előző novellához. Illetve még annyit, hogy Juhász Ferencet nem tudtam innen kihagyni, mert ez a verse egy nagyon erős írás, és csak most tudtam meg a Réz Pál-könyvből, hogy honnan jön a "csütörtök", és szegény néhai Juhász Ferenc maga is egy korábbi kor maradványa volt itt, ebben a mostani időben, akár a templom, a gyászindulót játszó bányászzenekar vagy a labda a munkásőrök kezében.

 

Babonák napja

 

                                                                                                                                                                    "A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon." 

Juhász Ferenc:  Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb

 

A gyászmise vége felé valaki döngve becsukta az oldalajtót, az öreg pap odafordulva a vénasszonyt, a félbolond takarítót pillantotta meg a falnál. Intett neki, hogy ne, most még ne, még várjon. Épp ott tartott, hogy a fiúk túlvilági létét ecsetelte a gyászoló családoknak. A két kölyök nem egyszerre halt meg, de együtt temették őket, hála a modern hűtési eljárásoknak. Az öreg pap beszédében párhuzamot vont a kórház alagsorában, a hullaházban való várakozás, a kinti hideg és a purgatóriumban eltöltendő ezer és ezer év közt. Nem mondhatta, hogy a fiúk a mennybe kerültek, és ezt a családok elfogadták a mise előtt, amikor egyeztetett velük. Elvégre mégis csak megölték azt az erdészt, igaz a pletykák szerint a férfi nem a zuhanástól halt meg, hanem egyszerűen kiszáradt odalenn, a kút mélyén, ahova lökték. Állítólag a bőre hártyavékonyságúvá aszott, ráfeszült csontjaira, mintha kiszívták volna alóla a húst. Az öreg pap arról sem beszélt, hogyan haltak meg a fiúk, jó okkal, mert a vékonyabbat, a soványat, aki egy ideig járt a templomi kórusba, egész egyszerűen halálra erőszakolták a fiatalkorúak börtönének mosdójában. Erre az ügyészség nagy sietve házi őrizetbe adta a másikat, félve, hogy azzal is történik valami, történt is. Beült apja a garázsában az Opel Kadettbe, és addig járatta a motort, míg el nem aludt. Az öreg csak a beszéd végén, épp hogy finoman, idézőjelesen érintette a pokol kérdését. Hogy a fiúk tetteinek megítélése magasabb bíróság feladata. A föld igazságszolgáltatás már nem törődhet testükkel, de az isteni minden bizonnyal megmenti lelküket a pokoltól, ahol az örök sötétségben kellene várakozniuk és tűnődniük a tettük súlyáról, elhagyatva, eltakarva Isten figyelő tekintetétől, tűrve a magány és reménytelenség súlyát.

A mise után, az ajtóban búcsúztatta a családokat, a zokogó anyákat, nagymamákat, a megrendült apákat, a feszengő testvéreket, akik még nem játszották elég jól a szerepüket, a vihogó kistestvéreket és a gondolatban máshol járó unokatestvéreket, az egyéb rokonokat. Az öreg pap érezte, hogy a város hidege beáramlik az egyébként sem fűtött, de az emberek által legalább belehelt templomba, pont az ő megviselt, vaskos és egyszerre érzékeny testén át szűrődik be a szmog és a barna, deres, piszkos, sáros kinti téli lehelet. Karácsony után voltak, egy csütörtöki nap szürke késő délutánján, a gomolygó köd már előtört a völgy szája felől, és mint idegen, hódító hadsereg, kezdte mind jobban és mélyebben elárasztani a házak közeit. Az öreg pap az utolsó rokon után vetett még egy bánatos pillantást a kinti világra, majd behúzta a súlyos templomajtót.  A vénasszony már javába súrolta a sáros cipőtalpak nyomait a padlóról.

Karácsony óta nem látta, szabadságot adott neki a szentmise éjjelén, mondta, ilyenkor az isten és az angyalok is megpihennek, a takarítók követhetik példájukat. Az öregasszony, aki talán ivott, talán szenilis volt – az öreg pap soha nem tudta eldönteni teljes bizonyossággal, honnan ered tompasága – csak bámult rá, nem érezte a párhuzam iróniáját. Nem olyan rég, fél éve vette őt fel az öreg pap, miután az előző takarító asszonya meghalt.

Most fürkészve fel-felpislogott rá, míg ő összepakolta az oltáron hagyott kellékeit. Hideg volt minden tárgy a vénember kezében, a paténa fémje, de még a kendők is, melyeket ugyancsak az öregasszony feladata volt kimosni. Árnyék hullott az asztalra. Felnézve a nőt látta, aki ott állt vele szemben, az oltárhoz vezető lépcsőn – mint egy római légionárius a lándzsájára – a felmosórongy fájára támaszkodva. Zsíros ősz haját, fekete kendő, aszott, sovány testét egy barna nagykabát fedte. Ezer ráncba gyűrődött arca csupa szemölcs és szőrszál volt, de barna is, és ez a barnaság valami délies, cigányos vonást kölcsönzött neki. Most zavartan, hunyorogva nézte a papot.

Igen, Rozál? – kérdezte a vénember fáradtan, miközben finom mozdulatokkal összehajtotta a lavábót.

– A pokol. Amit a pokolról tetszett mondani, az tényleg úgy van? – kérdezte a nő nagy torokköszörüléssel.

– Igen, azt hiszem, hogy a pokol így működik. Magány és reménytelenség. Ezek az alapjai – bólogatott oda se figyelve nagy, busa fejével az öreg pap.

– Nekem Gyurgya bácsi mást mesélt – csóválta elégedetlenül fejét az öregasszony.

– Ki az a Gyurgya bácsi? – kérdezte a pap megütközve.

– Az apámnak volt a barátja. Partizán volt a környéken. Meglőtték, és majdnem meghalt – bizonygatta az öregasszony, és elkezdte sikálni a lépcső fokait. – Ő mesélte nekem, hogy mit látott, amíg halott volt.

– Most akkor meghalt vagy nem? – kérdezte türelmetlenül az öreg pap. Előtte szép rendben ott fehérlettek és csillogtak a mise kellékei. Az oltár mellől elővette a bevásárlószatyrot, és szépen elkezdte belerakni a hideg, durva tárgyakat.

– Hát, mostanra már meghalt, de akkor, negyvennégyben, vagy negyvenötben, akkor úgy meglőtték, hogy percekig halott volt. Csak aztán jobban lett – mondta a vénasszony.

Az öreg pap végzett a pakolással, és figyelmesen végigmérte a másikat. Az nő nem nézett rá, mint aki szégyelli, ami következik, a padlót figyelte, amit mosott. – És mit mondott ez a Gyurgya bácsi a pokolról? – kérdezte végül türelmesen az öreg pap.

Az öregasszony arca felderült, a papot azokra az ennivaló szeminarista arcokra emlékeztette ábrázata, akik tudták az Ágostonra vonatkozó kérdéseit, és alig várták, hogy…

– Egy nagy, sötét lapályra jutott – kezdte a vénasszony felfelé nézve, az öreg papra, vagy túl rajta, a hátsó kupolába. – Nem volt ott senki, egy emberfia se, közel se távol – magyarázta. – Aztán csak azt vette észre, hogy a távolban egy nagy fényesség van, és az közeledett, egyre nagyobb lett, istentelen lobogással, egy sárga, izzó alak jött felé, és ő a szíve mélyén azonnal tudta, hogy Lucifer az, a főördög, aki azért jön, hogy elégesse a testét, és kínozza a lelkét, amíg világ a világ.

A vénasszony kicsavarta a rongyot, majd zörögve arrébb húzta a vödröt, aztán folytatta a felmosást.

És? – kérdezte tőle az öreg pap, kezében már a szatyorral.

– Hát, mielőtt az a nagy, fényes alak odaért volna hozzá, Gyurgya bácsi magához tért. Ki volt ontva félig a bele, de magához tért. Később se ehetett semmi szilárdat, csak folyósat – vonta meg a vállát a vénasszony.

Az öreg pap sóhajtva letette a szatyrot a padlóra, majd odalépett hozzá, és az asszony vállára tette a kezét.

– Maga ezt elhiszi, ugye? – kérdezte tőle szelíden.

– Jobban, mint azt, amit az atya mondott ezeknek – intett a nő fejével a padok felé, majd lesütötte szemét, elszégyellve magát, hogy ilyen hirtelen bevallotta. –  Már elnézést.

A pap megcsóválta fejét: – Ne gondolja, hogy hibáztatom érte. De én szentül meg vagyok győződve róla, hogy a pokol nem ilyen. Nem olyan, ahogy ez a Gyurgya bácsi látta.

– Nem? – nézett rá az öregasszony elkerekedő szemekkel.

– Nem – bizonygatta az öregember fáradtan. – Valószínűleg csak hallucinált, képzelődött a fájdalomtól. – Legyintett, majd széles mozdulattal körbemutatott. – Amúgy meg a pokol mindig is jó eszköz volt arra, hogy ijesztgessék vele a szegény és tanulatlan emberek.

– Most rólam beszél, atyám? – fortyant fel a vénasszony. – Nem szégyellem én, hogy csak nyolc…

– Nem, magáról beszélek! – csitította a pap. – Általában az emberekről, a történelem során. Mindig is színes, látványos és rémisztő képekben írták le nekik a poklot. De a pokol ennél szürkébb és unalmasabb. És pont ez a lényege. Az unalom.

– Ezt hogy érti, atyám? – gyanakodott az öregasszony.

– Az a tudat, hogy az emberek várakoznia kell, mindenféle továbblépés, változás vagy történés nélkül, magányosan, egy végtelen időintervallumban – na, ez a pokol.

A vénasszony hallgatott egy kicsit, majd megragadta a felmosónyelet, és újból dolgozni kezdett. – Ha ez a pokol, akkor nekem nem nagyon tűnik félelmetesnek – vallotta be zsémbelve.

– Nem is az a lényeg, hogy félelmetes legyen – nyugtatta meg a pap.

– Hát, azért az jó, ha az emberek félnek tőle, mert akkor nem tesznek meg dolgokat, nem? – kérdezte ravaszkodva az öregasszony.

– Ne a pokol miatti félelmük okán tartózkodjanak az emberek a rossztól. Hanem az önnön halhatatlan lelkük iránt érzett felelősségtudat miatt – szónokolt a pap, és figyelte, ahogy a másik ismét kicsavarja a rongyot.

– Ha atyám mondja, én elhiszem. És akkor mindjárt más a helyzet – bólogatott az öregasszony beletörődve a dologba, de kissé vidáman is, félmosollyal a szája szegletében. Az öreg pap úgy érezte, nevet rajta, és ez a kényelmetlen tudat nagyon lehangolta.

– Mennem kell, délután még lesz egy temetésem, viszlát – mondta, aztán megindult kifelé. Hirtelen megtorpant, mert eszébe jutott valami: – Hogy érti, hogy más a helyzet? – kérdezte félig visszafordulva a nő felé.

– Hogy mondja atyám? – kérdezett az vissza bamba, vontatott hangon.

– Semmi – legyintett az öreg pap, és kiment a templomból. Beszállt autójába, és óvatosan kitolatott az útra a parkolóból, majd átvágott a városon, és már azon tűnődött, hogy valahol még megiszik egy vagy két felest, mert a berényi temető iszonyatosan huzatos, és már így is a csontjai mélyéig át volt fagyva, amikor eszébe jutott, hogy a padlón hagyta a szatyrot, benne a misekellékekkel.

Ahogy visszafordult, az égből jeges dara kezdett permetezni, halkan csengett a szélvédőn, angyalkönnyek, jutott az öreg pap eszébe. A fiatal szeminaristák, akiket annak idején tanított, így nevezték, és pirospozsgásan, felfelé fordított arccal, nyitott szájjal, nevetve futkároztak a szünetben, a képző udvarán, ha megindult áradásuk odafentről. Aztán gondolatai visszafordultak Rozihoz, az öregasszonyhoz, és szép lassan, a városszéli ábécétől a templom parkolójáig sorba vette a pokolról agyába elraktározott ismereteket. Mindig büszke volt alapos képzetségére, a teológia és a hittörténet mint katalóguscédulák sora rendeződött fejében biztos támasszá, nem is annyira a hit, mint a józan ész meggyőződésévé, melyet önkéntelenül szembeállított az öregasszony zagyva elbeszélésével.

Ott volt például Alexandriai Kelemen, aki – ha jól emlékszik – először merte azt mondani a korábbi gyerekes ijesztgetésekkel szembe menve, hogy a tűz a pokolban nem valós, hanem a bűnbánatra utaló allegória. Aztán Órigenész, akinek a bátorságát az öreg pap mindig is csodálta, hisz szerinte a pokol nem örök, hanem csak ideiglenes hely, mert előbb utóbb mindenki visszatér Istenhez, és az öreg pap is szeretett volna hinni egy ilyen teológiában, de nem tehette. Órigenészről eszébe jutott Jeromos, aki először támadta őt, de később ő maga is korlátozta a pokol hatalmát, mert csak a pogányokat és a valódi bűnt elkövetőket küldte volna a pokolra, vagy Nüsszai Gergely, aki Órigenész gondolatát a végletekig vitte, hisz azt mondta, még az ördög, még Lucifer is üdvözül bizonyos idő elteltével. Aranyszájú Szent János, az öreg pap kedvence ugyan azt mondta, a tűz valós és éget a pokolban, de mást is, amit az öreg pap a miséibe is beépített, azt, hogy istentől elválasztva lenni fájdalmasabb minden földi és túlvilági tűznél. Persze nem hagyhatta ki Ágostont se, aki több értekezést is írt a témáról. Ágoston végső soron csak megadja azt a lehetőséget a hátramaradottaknak, hogy imáikkal – és a misékkel – a tűz okozta fájdalmat csökkenthetik, és nála jön fel a kérdés, hogy mikor jutnak pokolra a lelkek, közvetlenül a haláluk után, vagy az utolsó ítélettel, és Ágoston szerint a két fiú, a két gyilkos például már ott kellene hogy legyen, egy ideiglenes pokolban, ami aztán véglegessé válhat a szent ítélőszék által. Ahogy bekanyarodott a templom előtti földes részre, amit egyszerűen csak parkolónak használt mindenki, még volt ideje az isteni doktor, Aquinoi Szent Tamás szép és logikus nézeteit átpörgetni magában, mert ő is fontos volt, hisz a népi pokolábrázolásokat, a katlant és a vasvillát végleg száműzte, és bár az égető tüzet nem tudta teljesen kigyomlálni, az mégse olyan, mint a földi, és nála is valahogy a lelkiismeret furdalás válik tűzzé meg a látvány, hogy az üdvözültek milyen boldogak a mennyben, ami igazából persze irigység.

Ahogy felsietett a lépcsőn, látta, hogy a hódara vékony réteget von rá, de erre akkor nem is ügyelt, benyitott, és azonnal megpillantotta a szatyrot az oltár mellet, ahol hagyta, de meglátta az öregasszonyt is, aki a földön térdelt, előtte fémpénzek halma. Az öreg pap először nem is értette, honnan a sok pénzérme, aztán jobban megnézte, és látta, az asszony mellett álló persely ajtaja nyitva, a lakat leverve, a padlón pedig egy kék nyelű kalapács hevert.

– Az az én kalapácsom – jelentette ki bambán az öreg pap.

Az öregasszony fürgén felállt, és ellépett az érmék mellől. – Visszaraktam volna a helyére – mondta torkát köszörülve.

Mit csinál maga, Rozi?! – szedte össze magát az öreg pap, és emelte meg hangját, hogy az öregasszony összerezzent, és még távolabb lépett a pénztől.

– Én csak…– kezdte volna, de aztán elfordult, zsebkendőt vett elő, megtörölte szemét, noha nem is könnyezett, aztán kifújta orrát. – Maga mondta – jelentette ki szinte haraggal.

– Meglopta a templomot. Az Urat! – ment oda az öreg papa a feltört perselyhez, aztán észbe kapva a nő felé fordult: – Mit mondtam én?

A másik lehajtotta fejét, úgy suttogta: – Hogy a pokol nem is annyira fájdalmas. Csak várni kell, és nincs semmi, ami fájjon. Akkor meg miért ne…– nem fejezte be, ismét elrejtette arcát a foszlott sarkú zsebkendője mögé.

Az öreg pap megvizsgálta a perselyt, majd nyögve lehajolt, felvette a lakatot, és azt is jó alaposan megnézte. Használhatatlanná verte a nő a kalapáccsal, de azért zsebébe süllyesztette.

Rövid ideig tanácstalanul állt, bámulva hol a pénzre – pár ezer forint lehetett a hideg kőpadlón –, hol a szipogó Rozira. Aztán megrohanta az, amit jobb híján gonoszságnak nevezett később, és a legközelebbi padhoz botorkált, leroskadt rá, majd így szólt: – Tegye be azt a pénzt a szatyromba. Ott hagytam az oltár mellett.

A vénasszony sietve engedelmeskedett. Hozta a szatyrot, majd leroskadt a padlóra, és két kézzel dobálta be az érméket. Az öreg pap egy ideig hallgatta csengésüket, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hazudtam magának Rozi.

Az öregasszony felkapta fejét, és az öregemberre bámult.

– A pokolról – bólogatott az öreg pap. – Meg akartam kímélni magát, mert így, karácsony után mindig elérzékenyülök. De tudnia kell, mi az igazság a pokol kapcsán – lágyan és lassan beszélt, mint amikor gyóntat.

– Mondja el, atyám! – kérte az öregasszony, majd összesöpörte a maradék pénzt, felmarkolta, és a szatyorba szórta. A szatyrot odavitte, és letette a pap lábához, mint valami áldozati ajándékot, aztán megállt az öregemberrel szemközt, akár egy rossz tanuló, fejét lehorgasztva, zsebkendőjét gyűrögetve.

– A pokol egy rettenetes hely – kezdte az öreg, és elnézett felfelé, a festett ablaküveg színeibe meredt. – Sötét, a lég folyton nedves és ködös. A távolból, messziről sikoltozás és fogak csorgatása hallatszik. Kénköves tavak bugyognak mindenfelé, füst és bűz száll fel belőlük. A tavak közti szigeteken vagy szárazföldeken pedig az ördögök kínozzák a vétkeseket. – Az öreg pap mélyet sóhajtott, mint aki nem akarja folytatni, mire Rozi közelebb lépett, és szinte sóvárogva kérdezte: – Hogyan, atyám?

–  Mindenkit a bűnei nagysága szerint. Van, akit izzó fogókkal darabokra tépnek, aztán a teste újra összeáll, és kezdik elölről – számolta kezén az öreg pap. – Másokat forró olajban sütnek, és ha feje felbukkan, lenyomják, hogy levegőt se kapjon. Megint másnak pengékkel nyúzzák le a bőrét, ami visszanő, és kezdődik elölről az egész. Aztán van, akit nyársakkal szurkálnak, mást férgek esznek belülről, megint mást örök szomjúság vagy éhség szikkaszt halálra, van, akit farkasok tépnek, egyesek forgószélben köröznek az idők végezetéig, vagy iszonyatos súlyokat kell húzniuk utolsó leheletükig – az öreg pap felmutatta két kezét, majd ökölbe zárta ujjait – De a lényeg, Rozi, hogy minden bűn elnyeri szörnyű jutalmát, és a büntetés újra és újra lecsap a pokolban az áldozatra, mert egészen az örökkévalóságig tart a kín, csupán egyetlen rossz cselekedet miatt is.

Ekkora a vénasszony már valóban sírt, könnyei elárasztották szikkadt arcát, és szipogva, taknyosan szólt mögülük: – Bocsásson meg, atyám, vétkeztem, bolond voltam, hogy ezt tettem…– mutatott a persely felé.

Az öreg pap nyögve felállt, odalépett hozzá, és fejére tette nagy, nehéz tenyerét: – Jól van lányom, megbocsátok, de tanulj ebből, ha legközelebb megkísért a gonosz.

A nő felnézett rá, olyan hálával és örömmel, amitől az öreg papnak rosszkedve támadt: – Köszönöm, atyám. És ugye nem küldd el?

Az öreg pap az ajtó felé intett: – Most menj haza. Ezen még gondolkodom holnapig. – Tudta, érezte, a túl korai és teljes megbocsátás lerombolná a hatást, amit olyan szépen építgetett. Rozi hátrált, mint egy uralkodó elől az udvaronc, hajlongva elköszönt, majd eltakarta őt a döngve záruló templomajtó.

Az öreg pap várt egy kicsit, tűnődött az eseményeken, de rossz szájíze nem múlt sokáig, csak a hideg fészkelődött mind jobban tagjaiba, majd ő is megindult, és már a templomból kilépve tudta, hogy ez a lecke elég lesz, és nem küldi el vénasszonyt, mert bármennyire is kedve ellen való volt, amit most tett, a hatása tartós és marandó lesz…

Ahogy a templom első lépcsőfokára lépett, az angyalkönnyekkel bevont síkos lépcsőn megindult lába, és csak eset és gurult, majd roppant valami belül, és az izzó fájdalom kettéhasított testét. Akkor még nem tudta, hogy az öregek rettegett balesete, a combnyaktörés az, ami lesújtott rá, egy járókelő szaladt haza, és hívta a mentőket, mert az autóig sem bírta elvonszolni magát, de a kórházban azonnal mondták neki, és azt is, hogy túlságosan át van fagyva. Az öreg pap sejtette, hogy ez a kettő együtt nem igazán jó kombináció, és megerősítésként lassan eluralkodott rajta, és legyűrte őt a tüdőgyulladás, és aztán már mind kevesebbet tudott gondolkodni esélyein a fájdalom és a gyengeség köde miatt, és végül elaludt.

Egy nagy sötét lapályon tért magához, ahol csak az ég és a föld találkozásánál derengett egy vékony, halványsága csík, jelezve a horizont  távoli létét a kóbor léleknek. Nem tudta, meddig várt itt, a puszta közepén, de tudta, vár valakire vagy valamire. Aztán hirtelen, talán évek vagy évezredek múltán, keleten izzó sárga fény kélt, olyan kegyetlen lobogás, amit az öreg pap még sosem látott. Kezével takarta szemét, de tenyerén is átégett a tűz fény. Az izzás nőttön-nőtt, és mélyén egy alak közeledett felé, valaki, akiről az öreg pap tudta, hogy nem akar vele találkozni.

vége

2 komment
2010. szeptember 27. 21:12 - Valmont

Az utolsó napok romjai

Ez is egy pályázati anyag volt, nem nyert, ez van, így megy ez. Az alapötlet hosszú ideig motoszkált bennem - egy kép volt, egy csukló, ráncokkal vagy inkább repesésekkel borított. A fiú alakját már megírtam egy másik történetben: a falujába visszatérő értelmiségi archeotípusa, aki már nem találja helyét. Az ő világa már nem ez, de mivel ebbe vetették, számára a lét véget ért, tragikusan lezárult. A papnál visszanyúltam egy kilencvenes évekbeli emlékhez: lagzin ismertem meg T. atyát, aki iszonyatosan tudott inni, és állítólag még Hamvassal is találkozott. Filozófiáról, tradícióról társalogtunk hajnalig. Akkoriban jól jött volna egy mentor, másnapra megbeszéltük, hogy összefutunk. Egy órát vártam őt a paplak előtt, mindhiába. Állítólag komoly nőügyei voltak...mindenesetre a várakozás vége felé megjelent egy tünemény előttem, egy gyönyörű, talán roma lány. Azt gondolom, azóta se láttam szebb arcot, és elképzelni se tudtam, tudom, hogy került ő oda,a faluba. A munkatársát kereste. Hebegtem valamit, mire elment. Ezek az ihletett pillanatok az életben. 

 

 

Millió darabban

 

 

Pál 2012 nyarán tért vissza a főiskoláról közösségünkbe. Anyja, aki a templomba takarított, mesélte, hogy a fiú naphosszat csak olvas, vagy a falu feletti hegyeket járja. Nem csodálkoztam ezen. Friss, magyar szakos tanári diplomával nem sok lehetősége adódott nálunk. A legközelebbi iskola ***-ben volt, ahol kihalásos alapon zajlott a státuszok elnyerése. A harminc kilométerre fekvő várost pedig földre teperte a regresszió második nagy hulláma – így ott sem volt értelme próbálkozni. Maradt a segély és a töprengő várakozás.

Aztán július vége felé az anyja elhozta nekem azt a novellát. Egyfajta ujjgyakorlat lehetett, de érződött rajta, hogy nem az első próbálkozás. Rövid, szaggatott lélegzetű elbeszélés volt egy fiúról, aki a szülőfaluja feletti hegyek közt repedéseket talál. A tizenöt centis hasadékok mélyéről furcsa szag és távoli, fenyegető zaj nyomul fel. A fiú a történet végére rájön, egy sárkány készülődik odalenn.

Miután a paplak verendáján a reggeli kávé mellett elolvastam az írást, hosszan eltűnődtem, aztán átmentem a templomba, és szóltam Pál anyjának, hogy küldje el hozzám a fiát, beszélgetni szeretnék vele.

Aznap este magas, sovány, koránál fiatalabbnak tetsző alak kopogtatott ajtómon. Nem kellett bemutatkoznunk, mivel a főiskola előtt gyakori látogatója volt a miséknek. Sejtettem, hogy az utóbbi években, mikor a nyarakat itthon töltötte, főképp lustaságból maradt el, bár ahogy arcába néztem, azonnal láttam rajta a műveltség kétkedő, kutató jeleit is. Nem hoztam hát szóba a hitét, inkább tanulmányairól, céljairól faggattam.

Elmondta, hogy az irodalom örök szerelmesévé vált az elmúlt négy évben – ám ráébredt, nem csupán távolról kíván hódolni neki. Író szeretne lenni, de nem tudja, hogy kezdjen bele. Ekkor szóba hoztam a novelláját. Szabadkozott, mondván, anyja beszélte rá e színrelépésre. Megnyugtattam, jó ötlet volt, olvasása nagy örömet okozott. A stílus néhol ugyan még finomítandó, a szerkezet egyszerű, és a mese egy-két helyen döcög – de úgy érzem, szép alkotói pálya előtt áll. Csak kitartásra és élményekre van szüksége.

Felsóhajtott, és a mentateát kavargatva kinézett az éjszakába. Tapasztalatok híján ő is sivárnak érzi legtöbb ötletét. Ezek a repedések is csak abból jöttek, hogy majdnem beleesett az egyikbe.

Nem sejtettem, hogy e mondat lesz a végzete. Gyanútlanul visszakérdeztem, miről beszél. Ő pedig elmondta, hogy odafenn, a Szilvás felett valóban van pár széles hasadék. Ezen csodálkoztam, hisz gyógynövénygyűjtőként jól ismerem a hegyvidéket. Nem volt ott semmiféle repedés. Ám a fiú erősködött, hogy márpedig féltucatnyi sávban meghasadt a hegyoldal. Talán a régi bányák miatt. Ám ennek is ellent kellett mondanom – a Szilvás feletti részben soha nem húzódtak járatok. Hat éve adattam ki *** könyvét a helyi bányaművek történetéről, és mivel a szerkesztés munkáját magamra vállaltam, szinte a fejemben volt a földalatti világ térképe.

Itt a nagy lehetőség – mondtam neki immár tanárosan. Kutasson magyarázatok után, és mindegyik magyarázathoz kanyarítson egy-egy történetet.

Így is tett, de egyiken sem sejtettük, hogy mindjárt az első ötlet foglyul ejti őt, immár örökre, egészen a mindent berekesztő ostoba halálig.

Visszagondolva, több szempontból is én voltam megszállottságának okozója. Nemcsak a feladat megadásával, hanem az a követő mise tartalmával is. Pál a következő vasárnap – talán hálából, talán csak nosztalgikus indíttatásból – ott ült anyjával a harmadik sorban a templomban. A beszédemet a végítélet köré szőttem. Hogy mennyire anyagiasan képzelik el – főleg a filmművészetben – a mindent elbíráló isteni igazságot. Az jóval spirituálisabb lesz majd a romlás látható, kézzelfogható külső jeleinél.

Pál figyelt. Sejthette: nem véletlen, hogy pont erről beszéltem a gyülekezetnek. Tudat alatt bennem motoszkált a története. A sárkány sok szimbólummagyarázatban a Sátán egyik megjelenési formájaként szerepel.

A fiú majd egy hét múlva keresett fel, és akkor már ott volt tekintetében az a lázas csillogás, ami űzött vadra emlékeztetett. Egy gondosan szerkesztett táblázatot hozott magával. Míg felraktam a kávét, a könyvespolc előtt járkált fel-alá, mint egy nyugtalan paripa. Múltkor még elmélyülten tanulmányozta könyvtáram tételeit, most papírjába mélyedve motyogott maga elé. Azt mondta, felment a Szilvás fölé hétfőn, és megszámolta a réseket. Hazafelé biciklizve szemébe ötlött az aszfaltburkolatot borító hibák nagy száma. Hirtelen ötlettől vezérleve végigjárta a fő utcákat, és az összes repedést feljegyezte. A kísérletet  megismételte mindkét területen pénteken is. Az eredményeket összesítette, majd táblázatba szerkesztette.

Leült, és kiterítette elém a lapot.

Azonnal láttam, hogy a pénteki adatok jóval magasabbak. Ott volt az emelkedés eredménye is, százalékban. Harminc.

Először nem értettem mit akar ezzel. Aztán rájöttem, hogy talán ez az első ötlet. Az alkotói fantázia működésbe lendült – ám itt meg is torpantam, és nekiszegeztem a kérdést. Mire jó a valóságban igazolni a képzelet eredményeit? Zavarba jött, de megmentette a kávéfőző szörtyögése. Míg kitöltöttem a feketét, volt ideje összeszedni magát. Ekkor mondta ki először tételét. Hogy ez már nem fikció. Valami történik a világunkkal. És mi ketten lehetünk ennek első felfedezői, észlelői.

Óvatosan fogalmaztam meg kételyeimet. Az utak folyamatos romlása nem egyenlő a világegyetem pusztulásával. Talán valamiféle közlekedési sajátosság, egy vagy több túlsúlyos kamion okolható a dologért. Ahogy a titokzatos repedéseknek is a hegyek földtani működése, vagy egyszerűen csak a hetek óta tartó aszály lesz a magyarázata. Nem itta meg a kávét, sietve távozott, kifelé menet új bizonyítékot ígért.

Nem értettem ezt a szilárd, eltökélt meggyőződést. Tudtam, hogy vissza fog jönni – de nem hittem volna, hogy egy hét múlva, az esőszakadásban állít be hozzám. Ezúttal nem volt nála semmiféle kimutatás. Volt azonban a telefonján két kép, melyek foltos, piszkosszürke falakról készültek. A második szemcsés, rossz minőségű fényképet pókhálószerű rajzolat mintázta.

Beljebb hívtam a verendára. Nem ült le, csöpögött belőle a víz, miközben elmagyarázta, nagynénje, Lulis nene házának faláról készültek a fotók. Az úttól jó messze fekvő, majd százéves épület vakolatán az elmúlt három napban megsokszorozódtak a repedések.

Visszaadtam a telefont, megemlítve az esővel beköszöntő hőmérsékletváltozást. Ezek a régi vályogépületek – kezdtem, de szavamba vágott. A második kép a vihar előtt készült, még a kánikulában.

Leültem, vagy inkább -rogytam az egyik nádszékbe. Úgy állt előttem fekete esőkabátjában, mint a végítélet angyala. Arca homályos körvonalak kusza halmaza volt a csuklya alatt. Javasoltam neki, keresse új témát. Vagy írja végre meg ezt. Elég a bizonyítékgyártásból.

A fejét rázta, víz permetezett mindenfelé. Aztán a küszöbről visszafordult, hogy lemondóan megjegyezze, nem értek semmit. Pont én, akinek a legfőbb feladata lenne a megértés. 

Ezen a hétvégén már nem volt ott a misén. Amint a gyülekezet szétszéledt, az anyja bejött utánam a paplakba. Épp a ruhát raktam a naftalinszagú szekrénybe, és megéreztem, hogy a nő a hátam mögött némán könnyezik. Aztán mondta is elfúló hangon, hogy Pál már ki se mozdul a házból. Bezárkózott szobájába, és csak fekszik két napja.

Tudtam, mi a kötelességem, bár ez már inkább elmekórtani esetnek minősült számomra. Az utcán felvetettem az asszonynak, hogy van egy jó ismerősöm a ****-i kórház pszichiátriai osztályán, ő talán szót értene Pállal. Az anya nem szólt semmit. Némán tértünk be a házba. A fiú szobája hátul volt. Bekiáltottam az ajtódeszkán át, hogy beszélni kívánok vele, nyisson ajtót.

Kisvártatva kulcs csikordult a zárban. Savanyú szagú térbe léptem. A sarokban sötét tömeg heveredett vissza a vetetlen ágyra. Az ablak előtti asztalon tucatnyi tárgy csillogott. Foghíjas fésűk, csorbult kés, törött poharak. Pál rekedten és kedvetlenül kommentált a látottakat. Egyik estéről a másikra romlottak el e dolgok ott az asztalon, úgy, hogy senki nem érintette őket. 

Az ágy mellé léptem, és mély levegőt vettem. Már belevágtam volna, hogy mennyire félrement minden, a gondolkodása, a hite, a fantáziája, amikor felült, és kinyúlva felém, megragadta a kezem. Szeretne gyónni – mondta rekedten. Akaratlanul is lepillantottam a fénybe került kezére. Csupa repedés és seb volt csuklója, mintha egy bábura túl szűk emberi bőrt húztak volna. A száraz és otromba sebek látványában volt valami taszítóan idegen és viszolyogtató. Arcát, testét továbbra se láthattam. És nem is akartam. Kivontam magam fogásából, és nem hallgatva könyörgésére, a küszöbig hátráltam. Az anyja hátul volt a kertben, így nem vette észre távozásom.

Éjfélig a verendán ültem, elfogyasztva a kántortól kapott keserű meggypálinka felét.

Reggel fejfájós telefoncsörgés ébresztett. Pál anyja volt. A sírástól csak sokára értettem meg, mit motyog. Holtan találta a fiát. A mentőorvos szerint szívburokrepedés végezhetett vele.

Hirtelen elnémult a vonal. Pár pillanatig hallgatóztam még, majd letettem a kagylót. Árnyék borult a szobára. Az ablakhoz léptem – odakinn elsötétült az ég, mintha éjszaka lenne. Úgy tűnt, nagy vihar van készülőben.

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása