Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2022. december 23. 13:33 - Valmont

Hideg karácsony

 

hideg.png

Az, hogy még mindig nagyon mennek a könyvek, mint ajándékok az ünnepek alatt, számomra azt jelzi, hogy az emberek egy jelentős része a világ megismerését tartja az egyik legfontosabb dolognak. A dolgokról, a köröttünk lévő valóságról való tudás ott kezdődik, hogy tudjuk a nevüket. A mostani írásban ez a rész hiányzik a főszereplő életéből. Ha tudná, mivel áll szemben, akkor azt is sejtené, hogy ezen az éjszakán a hívatlan vendég teljesíti legfőbb kívánságát. Aminek következménye lesz.

 

Hideg

 

Amikor felértek a Szarvastetőre, kitárult előttük a táj. Alkonyodott. A hegynek tűnő dombok fölött lila és kék és mélyvörös volt az ég. Feljebb már egészen sötétnek tűnt. Megpettyezve a csillagokkal. A fiú mély lélegzetet vett, annyira szép volt. Szeretett volna odafenn lenni, köztük. Hideg volt a levegő, kitöltötte a tüdejét, a gyomrát, az agyát. Odafordult apjához, aki tőle két méterre állt. Görnyedt kis, sárga ember. Arca folyton komor és elégedetlen. Ha nem lenne ez az arc, más lenne. A fiú legszívesebben odamenne hozzá. Szemébe nézne, és megkérné. Édesapám, öleljen át, fázom.

Folyton fáztak. Mindig, mindenhol hideg volt. A házban. Az orvosi rendelőben. A falu egyetlen boltjában. A buszon, ami iskolába vitte a szomszéd faluba. A fiú úgy érezte, a hideg beeszi magát a csontjaiba. Néha arra gondolt, az apja fel tudná melegíteni. Főképp éjjel, amikor a konyhában kialudt a tűz. És a hideg lassan átvette az uralmat felettük.

Aszongyák, hogy valakit lelökött innen egy szarvas. Riasztotta fel apja rekedt hangja. A fiú kimerészkedett a meredély szélére, és lenézett. És meghalt. Kérdezte.

Mit gondolsz. Az apja lehajolt, és megragadta a szán zsinórját. Na, menjünk. Mondta. A fa nem gyön be magától az udvarba.

Egy szélesebb csapáson visszatértek az erdőbe. A fiú nem ismerte ezt  a részt. Nem nagyon jártak erre. Sűrű volt az erdő. Nem akác nőtte be, másfajta fa, nem tudta a nevét. Igazából nagyon keveset tudott a világról. Az iskolában bukdácsolt, nem érdekelte a tanulás. Faragni szeretett. És történeteket kitalálni. Ült a masina előtt, valami kis botot farigcsált, és közben álmodozott. Otthon jó volt, főképp ha volt tűz. Nem szerette az iskolát. Sokat csúfolták, a ruhája miatt. Meg hogy lassú. A gondolkodásában, és a mozgásában. Tényleg komótosan csinált mindent. De ez is a hideg miatt volt. Rájött, ha siet, kimelegszik. És akkor még jobban fázik.

Jobb lett volna, ha az apja elmond dolgokat. Hogy milyen fa ez az erdőben. Ő sok mindent tudott. nagyapától, aki három éve halt meg. Nagyapa vidám, nevetős ember volt. Pont az ellentéte a fiának. A bányánál dolgozott, ötven évig. Tizennégy évesen kezdte. A por a tüdejére ment. Meg persze a cigi. Ebbe halt bele. A fiú sokat gondolt rá. Hiányzott neki. Bizonyára az apjának is. Mióta ketten maradtak, még keserűbb lett. Még komorabb. Még szótlanabb. A fiú nem ismerte az anyját. Elment, mikor még kicsi volt. Itthagyta őket.

Az apja nem beszélt róla. A szomszéd néni szerint Pestre ment. Kurválkodni. A boltos asszony szerint Németországba, gyárba. A fiú nem merte megkérdezni apját, mi az igaz. Talán nem is érdekelte az igazság. Nem hiányzott az anyja.

Kiértek egy széles erdei útra, de nem maradtak rajta. Az apja félt az erdésztől. A szánról, a baltáról egyből tudná, mi járatban vannak. Ha fa is van a szánon, megbünteti őket. Pedig nincs pénzük. Az apja két éve nem dolgozik. Elküldték az üzemből, mert csődbe ment.

Ezen a részen ritkásabban álltak a fák. Fejük felett megfeketedett az ég. A fiú aggódva tekintgetett körbe az alkonyatban. A fák éles, fekete kontúrjai közt a levegő vasízű volt. Minden kis zaj messze hallatszott. A talajt vastag dér borította. Múlt héten havazott, de csak a hasadékokban maradt meg. Néha roppan egy ág a fagy szorításában. Máskor távoli madár hallatta éles hangját. Egyébként nem volt más zaj, csak a lépteik. Meg a szán csúszása. A szánt a fiú húzta, az apja mögött, közben a földet nézte.

De most nekiment apja hátának. Mert a férfi megtorpant.

Előtte, egy kis tisztáson feküdt valami.

A gyerek kilépett az apja mögül. Így már láthatta.

Egy szürke alak volt, meztelen, fekete, sűrű haja a vállát verdeste, a hátán nagy, széles bőrredők voltak. Összekucorodva feküdt egy fa tövében. Szeme lehunyva.

Az apja lassan odaóvakodott a fekvőhöz, lehajolt. Megrázta vállát. A lehunyt szemek nem nyíltak fel. Az inas és izmos test nem moccant. A gyerek követte apját, és a test vállára tette kezét. Hideg. Mondta az apjának. Az kiegyenesedett, és fejét csóválta. Szinte dér van rajta. Mondta. De még él, lélegzik. Mutatta a fekvő lassan emelkedő és süllyedő mellkasát.

Nem hagyhatjuk itt. Mondta a gyerek ösztönös riadalommal. Éjszaka meg fog fagyni. Hallottam a rádióban. Nagyon hideg lesz.

Az apja borostás állást vakargatta, majd kiköpött. Na jó, mondta, akkor fogd a lábát.

A test nagyon nehéz volt. Mintha zsák vasat emeltek volna a szánra. Mikor felküszködték, az apja rákötözte. Mindig hozott magával vastag kötelet. Mikor kész lett, elégedetten hátralépett. Tartani fog, mondta a gyereknek. Az a szán elejéhez lépett, felemelte a hámot. Nekifeszült. A szán épp hogy megmoccant. Segítek, morogta az apja, és bebújt a hám alá. Ketten már meg tudták mozgatni. A gyerek tudta, ha elindul, utána már könnyű lesz. A dérréteg vékony volt, épp hogy elég. Először felfelé kellett menni. Izzasztó volt, lihegtek a súly ellenében. Kiküszködték magukat a széles erdészeti útra. A férfi körbenézett. Ezen megyünk lefelé. Mondta. A gyerek bólintott.

Az út enyhén lejtett. Épp hogy meg kellett lökni a szánt. Csúszott előttük engedelmesen. Az utolsó fénynyalábok lassan eltünedeztek az ég aljáról. A fiú nem ismerte ezt az utat. Ők mindig ösvényeken jártak. Vadcsapásokon. Szűk, erdei utakon. Hamarosan kiértek egy kanyarba. Kilátás nyílt a falura. Alattuk volt. A házak kéményei füstöltek. Olyan közelinek tűntek. A gyerek vágyódva nézte a sárga ablakokat. Ők gyakran ültek sötétben a konyhában. Az apja spórolt az árammal. Ilyenkor alig látta a kezét. Nem tudott faragni. A percek és az órák vánszorogtak ebben a fénytelenségben. Egészen alvásig kellett várnia. Míg apja azt nem mondta. No, aludjunk.

Túlmentek a kanyaron. Az út erősen lejteni kezdett. Az apja a szán elé állt, úgy fékezte. A gyerek hátulról fogta, sarkát a földbe vájva. Ez volt a napos oldal. A szán már a sáron csúszott. Újabb és újabb kanyarok jöttek. Közben egészen besötétedett. A falu néha fel-feltűnő fényei bátorították őt. Enélkül rossz lett volna. Az utcai lámpák sárga fénygömbjei mind nagyobbra nőttek. Az utolsó kanyarban már elérte őket a kutyaugatás. A szélső házakban lármáztak az ebek. Ahogy beértek az utcába, hirtelen elhallgattak. Eh, nézd csak, morogta az apja meglepetten. Néma csönden haladtak tovább. Az ő házuk a falu szélén volt. Három utcával odébb. A falu is néma volt. Az udvarokon nem volt senki. Néhány ablak mögött kék fény villogott. A gyerek irigykedve bámulta. Nekik nem volt tévéjük. Az iskolában a többiek gyakran beszéltek filmekről. Amiket a tévében láttak. Hallgatta őket, és megpróbálta elképzelni. Hogy milyen lehet egész este tévét bámulni. Új és új történeteket látni. Elképzelhetetlen gyönyörűségnek tűnt. Ő magának talált ki történeteket. Azok alapján, amt a többiektől hallott. Nyomozók voltak benne. Orvosok és katonák. Űrhajósok és szörnyek. Töredékes és esetlen mesék voltak ezek.    

Az út szélén húzták a szánt, ahol még maradt némi dérdara. Továbbra is néma csöndben haladtak. Csak a szántalpak csikorogtak. Mikor betont értek.

Koromfekete sötétségben értek a ház elé. Fát meg nem hoztunk. Morogta az apja, és kibújt  a hámból. Beküszködték a kapunk a szánt. A lépcső elé tolták. Aztán az apja kioldotta a köteleket. Bement, és felkapcsolta a villanyt. Hogy lássanak. Hogy visszük ezt be. Kérdezte tőle a gyerek, amikor visszajött. Fogd meg a lábát. Mondta az apja. Az könnyebb. Én viszem elöl. Így tettek. A gyerek nyögve emelte a nehéz tagokat. Úgy érezte, mázsás súlyt cipel. Odabent az apja a tűzhely elé terített egy pokrócot. Arra engedték le a testet. A villanyfényben jobban meg tudták nézni. Arányos, szép izmai voltak. Domború mellkasa. Lapos hasa. A gyerek benézett a lába közé is. Nem látott semmit. A hátán lévő redők nagy, hosszú csontokból nőttek ki.

Az apja begyújtott a masinába. Hozz be fát. Mindet. Morogta. A gyerek fogta a szakajtót és kiment. A fa hátul volt. Már csak négy, kisebb rönk maradt. Kezdett hideg lenni. Sajgott a bőre a kézfején. A lehelete vastag párává vált. Odabent, a konyhában kezdődő meleg fogadta. Kirakta a fát a masina alá. Hogy száradjon. Az apja már a dikón hevert, és a boros teáját szürcsölgette. Feje mellett szólt a kisrádió. Valami politikai műsor ment. A gyerek nem figyelt rá. A fekvőt bámulta. Majd leült az asztalhoz. Éhes vagyok, mondta. Az apja rá se nézett, úgy válaszolt. Van szalonna, kenyér a komrában. Te is kérsz. Kérdezte a gyerek. Az apja csak sokára válaszolt. Nem. A gyerek behozott egy szelet kenyeret és egy vékony csík szalonnát. Jó lett volna hagyma is. De az már elfogyott a kosárból. Mi lesz vele. Kérdezte evés közben. Az apja elértette. Lehunyt szemmel feküdt. Most a gyerekre nézett. Sötét, szinte fekete volt a tekintete. Megvárjuk, míg kiolvad. Amíg felébred. Mondta. Aztán mi lesz. Kérdezte csökönyösen a gyerek. Érezte, nem kellene faggatóznia. Mert az apjának nincsenek válaszai. Ezt már észrevette korábban. Hogy sokszor nem tud mit mondani. Talán mert nincs meg a tudása. Mert nem ismeri a világot. Nem ismeri úgy, ahogy nagyapa ismerte. Csak kisebb részt ismer belőle. A gyerek nem akart ilyen lenni. Ösztönösen többre vágyott. Valami nagyra, amit véghezvihet. A történeteiben gyakorta ő volt a főszereplő. Űrhajósként idegen bolygóra lépett. Az óceán mélyét kutatta tengeralattjárójával. Egy sivatagi oázisban ősi sírt tárt fel.

Nagyapa tudta volna, mi ez. Gondolta a gyerek. És hogy mit kell vele kezdeni. Hogy egyáltalán be kell-e hozni az erdőből. A valamiből a padlón hidegszag gomolygott. Pedig a konyhában már jó meleg volt. Felállt, és az idegenhez ment. Leguggolt, megrázta vállát. Ébredj. Suttogva kérte, de apja meghallotta. Hagyd békén. Morogta. Hagy pihenjen. Ki tudja, meddig feküdt ott. Idő kell, míg magához tér.

A rádióban épp elindult valami zene. Előtte azt mondták, karácsonyi koncert. A gyerek tudta, mi az a karácsony. Az osztálytársaitól. Szünet után mindig az ajándékokról beszéltek. Őnáluk soha nem történt karácsony. Egyik nap olyan volt, mint a másik. Az apja nyögött egyet. Ingerülten elzárta a rádiót. Majd a fal felé fordult. Kicsit még éghet. Mondta a gyereknek háttal. De majd oltsd el a villanyt.

A gyerek bólintott. Az asztalfiókból elővette bicskáját. Ez volt a legértékesebb, amit apjától kapott. Ezt se karácsonyra. A váci búcsúban vette, nyáron. A szekrény aljából egy kis darab fa került elő. Leült a földön fekvő elé. Tanulmányozta. Majd nekikezdett. Faragás közben nem kellett gondolkozni. Ez volt benne a jó. Teljesen kitöltötte őt az alkotás öröme. Nem volt más, csak a fa. Meg a keze. Benne a fémmel. Néha azért kizökkent. Aggodalmasan az órára lesett. Fél órát adott magának. annyi ideig tán nem szól az apja. Mikor letelt, elégedett volt. A kis fadarab kontúrokat kapott. Egészen hasonlított a vendégükre. Letette az asztal szélére. Berakta a tágas tűztérbe az utolsó fát. Aztán levette cipőjét. Nadrágját. A pulóvert csak tétovázás után. Bebújt a már nem hideg dunyha alá. Borzongás futott át testén. Öt lélegzetvétel után már aludt.

A zajra ébredt. Lágy suhogásra. Vagy inkább függönyhúzásra. Vagy vastag bőrök súrlódására. Kinyitotta szemét.

A hold fénye épp betűzött a bejárati ajtó üvegén. Ezüstbe vonta konyhájukat. Hideg volt, már rég leégettt a tűz. Látszott a lehelet. A holdfényt egy alak takarta ki az ajtótól balra. Az idegen volt, az erdőből. Mereven állt, és talán a gyereket nézte. Aztán tett egy mozdulatot, amitől a hátán lévő csontívek megfeszültek, és felemelkedtek. És a gyerekben benne akadt  lélegzet. A szárnyak a szoba egészében nyíltak ki. Kecsesek voltak. Alul ívesek. Kissé átderengett rajtuk a hold ezüstje. A gyerek akaratlanul is felült, és lelökte magáról a dunyhát. Lábát sütötte a padló hidege. Nem érdekelte, felállt.

Nem tudta, mert honnan tudhatta volna. Az iskolában nem tanultak róla. De ismerte a szót. Ám nem tudta összekapcsolni ezzel. Talán a nagyapja elmondta volna. Ő olvasta a Bibliát. A bányában látott fura dolgokat. Kis embereket a vájatok mélyén. Lágy énekszót hallott néha a műszak végén. Ő megtanította volna a világi és világon túli dolgokra. Megtanította volna, mi áll vele szemben.

Az alak hívogatóan intett neki. Hogy jöjjön közelebb. És a gyerek megértette. Hogy el akarja őt vinni. Idegen földrészre. Talán egy idegen világba. Itt volt az alkalom. Hogy valami nagynak legyen a részese. Hogy élete legnagyobb kalandja megtörténjen. Milyen irigyek lesznek a többiek az iskolában.

Rövid tétovázás után lépett egyet. Majd még egyet. Nagyon hideg volt a lakásban. Megborzongott. Ezért sietve lépett még hármat. Ezzel már ott is volt. Felnézett a sötét arcba. Az az arc lenézett rá. Majd bólintott, és átkarolta a gyereket. Meleg volt az ölelése. A gyerek belesimult, és a szagtalan bőrhöz nyomta arcát. A jövevény oldalt fordult. A szárnya végével lenyomta a kilincset. Kilökte az ajtót. Aztán előrelendült, és egy rugaszkodással már az udvar felett voltak. Suhogtak a szárnyak. A zajuk eszméletlen volt. A gyerek izgalmában felkiáltott. A hideg azonnal lement a torkán. Csípte a szabadon lévő bőrét. Lenézett, az egyre kisebb falura. Látta a házukat. A szomszédokét. A buszfordulót.  A boltot. Az orvosi rendelőt. Aztán mindez eltűnt, összeolvadt a környező hegyek feketéségével. És ők csak repültek. Egyre feljebb és feljebb. Áttörtek egy paplanszerű felhőtakarót. Mikor kibukkantak belőle, még hidegebb lett. Felettük és körben ott szikráztak a csillagok. A gyerek nem mert levegőt venni. Annyira hidegnek tűnt. Attól félt, menten megdermeszti tüdejét. Végül kis adagokban lélegzett. Lenézett. Látta a Föld körívét. Jobbra, valahol nagyon messze, fény kélt. Rájött, hogy az a kelő nap. Indiában világít. Vagy Kínában. A nap jó. Ez volt az utolsó gondolata. Aztán ráborult a sötétség.

A Szarvastetőn találták meg. Két nap múlva. Egy fa tövében feküdt. Alsónadrágban. Pólóban. Zokniban. Csoda volt, hogy jutott el odáig. A faluból. Éjszaka. A sötétben. Mínusz tizennyolc fok hidegben. Ami megtette hatását. Csonttá fagyott. Úgy vitték le a hegyről, mint egy szobrot.

Az apja elől menekült. A halálba. Azt mondták a faluban. Inkább a hideget választotta. Az apja nem mondott semmit. A rendőröknek is csak egy dolgot. Azt hajtogatta. Kígyót melengettünk.

A faluban az orvos jutott a legközelebb az igazsághoz. Megvizsgálta a testet. A boncolást a városban végezték. Látta a jegyzőkönyvet. Direkt kikérte, beutazott érte. Érezte, hogy valami itt zavaros. Soha nem beszélt a jegyzőkönyv tartamáról. Senkinek. Volt benne furcsaság. Számított rá. Az, hogy a fiú már halott volt, mielőtt megfagyott. És hogy igazából oxigénhiány volt a halál oka. 

vége                                                                                                                                        

Szólj hozzá!
2020. december 23. 11:09 - Valmont

Ajándékok ideje

gyertya.jpg

 

Ajándék

 

„Arra gondoltam, jövőre kiveszlek az iskolából” mondta az anyja, miközben fél kézzel a kormányt fogta, a másikkal meg kiügyeskedte a dobozból a cigit. Erdők és dombok húztak el mellettük odakinn.

„De anya, még csak tizenhét leszek” válaszolt a lány, és letekerte félig az ablakot, mire arcába vágott a hideg téli levegő, ám nem bánta. „Ahhoz más megvan az eszed, hogy fiúkhoz járkálj, mi” mordult rá az anyja, és a másik letekert ablakon kifújta a füstöt, ami hosszú csóvaként röppent a levegőbe, és még sokáig lengedezett az út felett. „Ha ahhoz megvan az eszed, akkor ahhoz is, hogy dolgozz”. „Most is azt csináljuk, nem”, kérdezte a lány, aki kerülni akarta a Jánossal összefüggő dolgokat, maga se értette miért. Az anyja karomszerű, vörösre lakkozott körme most kinyúlt, és belemarkolt térdébe, ami pont a sebváltó mellett volt. A lány meglepetten nézett az anyjára, aki az utat figyelte, úgy sziszegte „Ugye még nem adtad oda neki magad?” A lány nem válaszolt, csak a fejét rázta, de az anyja ezt is észlelte, mert bólintott „Attól félek, ha lefekszel valamelyikkel, akkor véget ér a pályafutásod”. „Talán nem is lenne baj” dünnyögte a lány, és felhúzta az ablakot. Kint sziklás domboldal, fenyvesek és bozótos sötétlett a dérlepte tájból „Legalább újra normális lehetnék”.

Az anyja egy ideig hallgatott, majd mélyet szívott a cigiből, aztán a csikket kidobta az ablakon. „Fogd fel úgy, mint egy ajándékot” mondta csöndesen. „Én örülnék, ha az Úrjézustól ilyen ajándékot kaptam volna” eszébe jutott valami, a lányra bámult „Apropó, szenteste van egy ügyfelünk, mondtam már?”. A lány megrázta fejét „Ne már anya, még karácsonykor is?”. A nő lehajtott egy mellékútra, majd óvatosan kerülgetni kezdte a kátyúkat. A szemközti domb tetején magányos tanya képe hajtogatódott ki az ég fagyoskék háttere előtt. „Özvegyember. Sok pénzt fizet, ha a feleségéről halhat. Negyven évig karácsonyoztak együtt. Megérthetnéd.” válaszolt az anyja kedélyesen. „Igazából még úgysem vettem neked semmit. azt se tudom, mit akarsz” tette hozzá, majd végigmérte lányát „Talán jó lenne egy új kabát”. „Nem kell” dacoskodott a lány, és összehúzta magán a bomberdzsekit. Jánostól kapta. Egy sas volt a hátán, amerikai filmekben hordtak ilyet a kopaszra nyírt fiatalemberek. János szaga volt, és ez segített, ha a rossz érzés eluralkodott rajta.

Megálltak a tanya sáros udvarán. A sarokban láncra vert komondor állt a háza előtt, meredten figyelte őket.

„Munkára” paskolta meg térdét az anyja, majd kiszállt, és éles, figyelmes tekintettel körbe kémlelt. Roskadozó ház, hátul egy pajta, kilóg belőle a traktor eleje, autógumik halomban, trágyadomb, ismeretlen eredetű vashulladék. A nő a tornácon állt, feketébe öltözött alakja kerek volt, arca piros, de nem a sírástól, inkább a magas vérnyomástól vagy az erős szeszektől. Nem nyújtott kezet, csak betessékelte őket. Az anyja lepakolta cuccait a kopott díványra, megitta a kávét, majd figyelmesen hallgatta a mind jobban síró asszonyt, végül nekiállt szakszerűen vigasztalni, közben megkérdezte, hol tartózkodott legszívesebben az elhunyt. „A hátsó kis irodájában” nyöszörögte a nő, majd figyelte a lányt, ahogy hátramegy.

Számítógép az asztalon. A falon naptár félmeztelen nővel. Kis ablak, a hátsó kertre néz, göcsörtös szilvafák, távolabb tehenek csomóban. A lány leült a nyikorgó forgószékbe, hátradőlt, behunyta szemét, majd mély levegőt vett. Mikor kinyitotta tekintetét, megpillantott a férfit. Ott állt a sarokban. „Hallom magát” suttogta a lány a másiknak „És látom magát”.  A férfi ijedtnek tűnt, de nem ezért volt sápadt. A csontjaira ráaszott a bőr, leukémia, emlékezett a lány az özvegy szavaira. „Bármit üzenhet velem a feleségének” folytatta a lány, majd lesütötte tekintetét, „Ha esetleg valamit elfelejtett odaadni neki, azt is elmondhatja”.

Tíz perc múlva kiment a nappaliba, és megállt a díványon ülő páros felett „Használhatom a mosdót?” kérdezte az özvegytől, aki áhítattal nézett fel rá. „Persze, a folyosó végén, jobbra”, majd a lány hátának mondta kérdését „Látta őt?”. A lány félig megfordult, és bólintott. A wc padlóját rezes foltok borították. A peremen barna pöttyök száradtak. Lehúzta a vizet, majd a csobogás zajában felállt az ülőkére, kipattintotta a tartály fedelét, óvatosan benyúlt, és addig tapogatózott, míg meg nem talált a nejlonba tekert borítékot.

„Kétezer euró” mondta később, már a kocsiban, és a pénzt a kesztyűtartóba rakta. Az anyja elégedetten bólintott, miközben az éles kanyarokra figyelt, majd jobb kezével kinyúlt, és megsimogatta a lány arcát. „Szép dolgokat mondtál az asszonynak” tekintete fürkészővé vált. „Ugye igaz volt. Amit a férje üzent”. A lány kifelé bámult a sziklás domboldalra, a fákra és a bozótosra „Igen. Nagyon szerette őt”. János jutott eszébe. „Csak nem gondolod, hogy kitaláltam?” A keze. Az ajka. A nyakának a vonala, ami felett fekete göndör haja kunkorodik, amibe olyan jó beletúrni. „Hazamegyünk?” kérdezte nyugatlanul.

Az anyja hallgatott egy kicsit, majd bátortalanul így szólt „Van még egy címünk. De, ez nem fog tetszeni”.

A lány riadtan rápillantott, megrázta fejét „Nem akarok gyilkosságot”. Az anyja lassított, mert kereszteződésbe ért. Se jobbról se balról nem jött senki. „Álmában fojtották meg, nem lesz nehéz eset”. A lény a fejét rázta „Te azt nem tudhatod. A meggyilkoltak…mások”. A nő félénken visszakérdett „Milyenek”. A lány hallgatott, majd kibökte „Dühösek. Félek tőlük. Ha rájönnek, mit csinálunk, nem tudom, mi fog történni”. Az asszony sokáig nem szólt, a kocsi motorja halkan zúgott, a ventilátor halkan zúgott, a távolban, a mező felett egy madár árnya körözött. „Ezt az egyet intézzük el még ma. Meg holnap az özvegyembert. Aztán újévig pihenünk” kérte az anyja. A lány nem nézett rá, csak a fejét csóválta, egyre lassabban, végül megállt a mozgás, és bólintott. Az anyja jobbra indexelt, majd kanyarodott is. Alig fél óra autózás után értek a házhoz. Egy völgyben volt, egy hasadékban, fák vették körül. Apró, fehérre meszelt épület volt, mint valami mesebeli lak, takaros előkerttel, ahol most krizantémok száradtak a fagyban. Két fiatal nő állt az ajtóban, szemük dagadt volt a sírástól. „A lányai. Négy hete történt” súgta az anyja, mikor kiszálltak.

A lány dacosan a földet nézte, majd ahogy közelebb mentek, zavartan kezet fogott a másik kettővel, akik betessékelték őket a házba. Odabent nagyon meleg volt „Minden hétvégén lejövünk befűteni, hogy ne fagyjanak szét a csövek” szabadkozott a fiatalabbnak tűnő lány „Sajnos nem tudjuk szabályozni a kazánt rendesen”. „Semmi baj, drágáim” nyugtatta őket a lány anyja, majd körbefordult a kis konyhában, mire az idősebb észbe kapott, és kihúzott egy széket „Foglaljanak helyet”. Csöndben leültek mind a négyen, és kerülték egymás tekintetét. „Nehéz ilyenkor bármit mondani” kezdte az anyja szabadkozva „De – ahogy a telefonban mondtam − talán tudunk segíteni, persze ehhez tudnunk kell, hogy mit szeretnének megkérdezni”. A testvérek egymásra pillantottak, majd a fiatalabb zavartan belekezdett „Szeretnénk tudni, hogy megnyugodott-e a lelke, hogy fél-e még, retteg-e attól, ami vele történt, és…” nem tudta folytatni, elővett egy papírzsebkendőt elegáns fekete táskájából, mely az asztal sarkán állt, akár egy sakkbábu, mire az idősebb így folytatta „És van még valami. Anyánknak volt egy zöld smaragdgyűrűje. Néha az ujján hordta, néha elzárta, mert bedagadtak az ujjai. Nem volt rajta, amikor…megtalálták.”

A lány anyja mély levegőt vett, majd bólintott „Talán a gyilkos vitte el”. Az idősebb testvér megrázta fejét, a kisebb pedig zokogásban tört ki, majd elnézést kért, és kiment a konyhából. „Nem vitt el semmit” mondta csüggedten a nővér. „Ott volt a pénz a fiókban” mutatott a konyhaszekrény felé „Az ágy melletti éjjeliszekrényben aranyláncok” ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint akit idegesít a téma „Nem tűnt el semmi, csak az a nyavalyás gyűrű”.

„Értékes?” kérdezte a lány anyja együttérzően.

„Inkább ilyen családi dolog” válaszolt a másik „Tudják, a húgom tavasszal megházasodik, az anyánk neki szánta, egyfajta örökségként”. A lány anyja a lányra nézett, szeme megvillant „Akkor kezdjünk is neki” mondta határozottan „Hol történt a dolog?”.

A nő intett jobbfelé „Hátul, a hálószobájában”.

A szobaajtó egy sötét de rövid folyosó végén volt. A lány belépett a félhomályba, végigtapogatta a falat, majd kinyitotta az ajtót. Odabenn félig lehúzták a redőnyt, így itt is valami álmos szürkeség uralkodott, alig vette észre benne az ágy mellett, félig a függöny takarásban álló alakot. „Látom magát” mondta lány, és becsukta az ajtót „Tudunk beszélni” érezte, hogy a hangja megremeg és bizonytalanná válik. „Üzenhet a lányainak, ha akar, segítek” mondta, és közelebb ment, az ágy széléig. A nő lassan kibontakozott a függöny takarásából, hálóing volt rajta. melyen átütött szikár, csontos teste, az arcát szürke, csapzott haj keretezte, tekintete ide-oda villogott, mintha keresne valamit. „Ram térdelt” motyogta „Aztán a keze a torkomon, erős volt, mintha valami gép lett volna” kinyújtotta a kezét, az ágyra mutatott „A másik keze benyúlt a ruhám alá” nyöszörögte, majd összegörnyedt, s leereszkedett a padlóra. „És aztán éreztem, hogy egyszerre bennem van, és amíg csinálta, addig meghaltam”.

„Nagyon sajnálom” motyogta a lány „Nagyon-nagyon sajnálom”. A nő most felnézett rá tekintete gonoszul megcsillant „Mit mondhatnék mindezekről a lányaimnak?” kérdezte dühösen. „Talán azt, hogy menyire szerette őket” kezdte volna a lány, de másik hirtelen felegyenesedett, és már ott is volt előtte „Mit számít mindez, mit számít a szeretet, ha így kellett meghalnom?” kiabálta, mire a lány elfordította a fejét, de a másik ott maradt, és bámult rá, majd így folytatta „Nem érdekel semmi, elhiheted. Amikor túlestem rajta, amikor vége lett, minden elvesztette a jelentőségét. A ház, a pénzem a bankban, a lányaim, az életem, mindez oda lett, és már semmi se fontos, csak az, hogy az a szörnyeteg ezt tette velem”. A lány hátrébb lépett, kezét a kilincsre tette „El fogják kapni” mondta, majd észbe kapott „Segíthetek elkapni” Ez nem volt igaz. Az anyja nem avatkozott hatósági ügyekbe. A nő felhorkant „Sötét volt. Nem láttam az arcát. Csak éreztem őt. Belül.” A lány bólintott, lenyomta a kilincset, aztán észbe kapott „A gyűrű. A smaragd gyűrű” kérdezte „Amit a lányának akart adni a házasságára. Hol van”. A nő ott állt a szoba közepén, alakján áttűzött a halovány kinti fény. Egyesen a lány szemébe nézett „Elvitte. Elvitte magával, miután lehúzta az ujjamról.”

„Kedveseb is lehettél volna velük” korholta őt az anyja, már amikor kihajtott a főútra. „Megmondtam, meggyilkoltakkal nagyon nehéz” válaszolt komoran a lány. „Többet ilyet nem vállalok”. Az anyja bólintott „Rendben. Általában ott úgysem marad semmi. A legtöbbet kifosztják. Nem a mi terepünk”.

A lány erre nem szólt semmi, de úgy érezte, az anyja szavaitól egész testét elönti és kitölti valami szurokszerű, sötét, miazmás anyag, amitől merev és durva lett a világ körötte. Megvárta, míg hazaérnek, és leparkolnak a ház előtt, mely a falu szélén állt, majd kiszállt az autóból, és a teteje fölött mondta neki „Miféle anya vagy te?”. Csak ennyit mondott, aztán hátat fordított, és nem figyelt arra, ahogy az anyja szólongatja, majd kiabál utána, arra sem fordult meg, amikor azt kiáltotta, hogy jöjjön vissza, együtt akarták felöltöztetni a fát, ment, egyenesen a buszmegállóba, ahol alig öt perc múlva megjött a távolsági járat. Felszállt, mutatta bérletét, a bajszos sofőr rá se nézett, csak bezárta az ajtót, majd elindultak, és ahogy kiértek a faluból, sziklák, fák és dombok töltötték ki a busz ablakát. A lány belefeledkezett az ezerszer látott tájba, a domboldalokon tűnődve álló őzek látványába, a deres, hópermetes erdők felett kéklő hideg égboltba. Aztán beértek János falujába, és a második megállónál leszállt. A keskeny járdán bement az utcájukba, ott a hatodik ház kapujánál megállt, és mély levegőt vett. Végül rövid tétovázás után lenyomta a kilincset.

János a szülei háza mögötti műhelyben élt, tavaly nyáron leszigetelte, a kis vaskályha pedig, melynek kéménye most is vígan füstölt a tető sarkában, egész jól felmelegítette. A műhely tetejét a nagy, udvaron álló diófa levelei borították. A lány megállt az ajtóban, felnézett az ereszre, és az villant a fejébe, hogy talán a kályhacsövön kicsapó szikra meggyullaszthatja a tetőt, és az izzó dunyhaként omlik majd rá hajnalban az odabent alvókra. Elhessegette magától ezt a buta képzetet, kopogott, majd belépett a házikóba.

„Hát te?” fordult felé János a karosszékből. Tévét nézett. A szék, az ágy és a tévéállvány meg a kályha tömbje ki is töltötte a helyiséget.

„Elegem lett anyámból” mondta a lány csöndesen „Szeretnék veled aludni ma éjjel”.

A fiatalember, aki öt évvel volt idősebb a lánynál, és városban dolgozott építkezésen, így volt már keresete, vagyis felnőttnek minősült, elégedetten elmosolyodott, és megsimogatta kecskeszakállát. Felállt, széttárta karját, közzé fogadta a lányt. Mein Kampf feliratú pólójának csípős szaga volt. „Örülök, hogy megjött az eszed” súgta a lány fülébe, aki úgy érezte, még a szomszédok is meghallják a szíve dobogását. „Nem bírom tovább az anyámat” suttogta. „Tudod, hogy hozzám mindig jöhetsz” súgta vissza a férfi, majd elvált tőle, ellépett mellőle, és kikapcsolta a tévét, amiben valami második világháborús dokumentumfilm ment. „Nem vagy éhes?” kérdezte, és közben felszedte a padlóról az üres üvegeket, és a sarokba állította őket „Vagy szomjas. Van pálinka és sör”.

A lány leült az ágy szélére, az ölébe ejtette két haszontalan kezét, és úgy nézett fel a pakolászó fiúra, mint aki valamiféle választ vár. „Megígéred, hogy gyöngéd leszel?” kérdezte hirtelen. A másik megdermedt a mozdulat közepén – épp a hamutartót ürítette egy szemeteszsákba – majd bólintott, és a lány szemébe nézett „Kicsim, nem kell félned. Olyan vagyok, mint az ősmagyarok. Tudom, hogy kell betörni a fiatal kancákat” elnevette magát, és a lány nem nevetett vele, noha általában kényszeresen nevetett, ha János nevetett. „Anyám töltött káposztát csinált” mondta János, már az ajtóban állva, kezében a szemeteszsákkal „Kérsz?”. A lány bólintott „De ne mondd el neki, hogy itt maradok”. A fiatalember megvonta vállát „Semmi köze hozzá. A magunk ura vagyunk”. Azzal kilépett a hidegbe.

A lány ülve maradt pár másodpercig, majd felállt, és az ágy feletti nagy, Adolf Hitler képet kezdte tanulmányozni, aztán a kis könyvespolchoz lépett, és végigpörgette ujjait a gót betűs címeken. Két kötet, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”, és „A holokausztipar” közt volt egy rés, és a résben egy boríték látszódott. A lány hátra fordult, kinézett a koszos ablakon, de János nem volt sehol. Benyúlt a könyvek közé, és kihúzta a borítékot. János szép, gömbölyű betűivel az ő neve volt raja, és egy szó, amitől megdobbant a szíve „ajándék”.

A boríték nem volt lezárva. Mielőtt kihajtott, még egyszer körbenézett, de az udvar továbbra is üres volt, csak egy borzas tyúk téblábolt a diófa tövénél. A borítékban sárga fémbe foglalt zöld kő csillogott. A lány kivette, tenyerébe szorította. Úgy érezte, a gyűrű még langyos egy másik test melegétől. Behunyta szemét, és próbált válogatni a kavargó érzéseiben, végül megtalálta azt a gondolatot, ami a legbiztonságosabbnak tűnt ebben a helyzetben.

− Holnap karácsony – mondta.

vége

Szólj hozzá!
2017. december 24. 11:53 - Valmont

Karácsonyi éj

kez_1.JPG

93 éves nagyanyám keze, 2017. december 24.

Nagyon sokmindent mesélt nekem az irracionálisról - nélküle nem így látnám a világot. 

 

Ajándék

 

– Csak annyit kérnék karácsonyra, hogy adj dupla adagot abból a nyomorult altatóból – morogta az öregember az ágyból, miközben a Személyzet ténykedését figyelte. Almacsutka, koszos atléta, egy összevizelt lepedő, félig megemésztett tésztakupac pettyezte a padlót, a Személyzet most azon ügyködött, hogy mindezeket egy nagy, fekete zsákban tüntesse el. – És aztán engem is bepakolhatsz a zsákodba, és nyugodtan kivihetsz a szemétégetőbe – folytatta az öreg a másikat fürkészve.

– Sajnálom, de inkább nem tenném – jött a szokásos, kimért ám irodalmi értelemben is értékelhető válasz. A Személyzet lassú, nyugodt mozdulatokkal dolgozott, lépteinek surranása, karmozdulatainak íve hipnotikusan megnyugtató erővel bírt. De az öregembert most mindez idegesítette. Gyerekkorában volt egyszer egy távirányítású robotja, mely kisebb kockákat tudott egymásra pakolni – őrá emlékeztette a Személyzet szenvtelen viselkedése. Az elmúlt hónapokban mind jobban előjöttek a régi emlékei, míg a pár évvel ezelőttiek, vagy akár az elmúlt két évtized eseményei elhomályosultak. Egy-egy gyerekkori nyaralás napsütéses forrósága, egy jelentőségteljesen rideg ebéd, a szülei válása előtti időkből, a harmadik kutyájának éles csaholása – mindez beszüremkedtek a félálomban töltött napjaiba, mikor csak feküdt ágyában, és hallgatta a Személyzet csöndes felolvasását, vagy nézte a Falon a világ híreit.

– Illetve – folytatta a Személyzet különösen neheztelő hangszínen – szeretném emlékeztetni, hogy kettőezer-hatvanhárom május ötödikén rendelkezett a temetése körülményeiről, mely rendelkezés nem tartalmazza a szemétégetőben való elhamvasztását. Amennyiben módosítani óhajtja végrendelete ez irányú…

– Nem akartam. Csak a túlzás eszközével éltem – csattan fel az öregember, aztán gúnyosan elmosolyodott. – De te ezt nem érted, ugye? Fogalmad sincs az olyan dolgokról, mint a hasonlat, a cinizmus, az allegória, a nagyítás…ugye?

– Ismerem ezeket a fogalmakat – jegyezte meg némiképp sértődötten a Személyzet. – Bármikor tudok idézni irodalmi példákat velük kapcsolatban.

– Nincs rá szükség – zárta le dühösen a témát az öregember.

A Személyzet végzett a takarítással, és az ágyához lépett, hogy megigazítsa rajta a takarót. Mikor ujja a fekvő felkarjához közelített, hogy egy végtelenül lágy érintéssel a bőr alá fecskendezze az altatót, az öreg megragadta karját: – Hogy tudnám elérni, hogy megölj? – kérdezte tőle halkan, szinte suttogva, olyan hangszínnel, ahogy bizalmas összeesküvők tárgyalják meg a zsarnok halálát.

– Attól tartok, sehogy – jött a válasz.

– Nem akarok tovább élni – rázta a fejét az öreg, s elkeseredetten megszorította a másik mozdulatlan tagját. – Elegem van ebből a tehetetlen fekvésből. Százkét éves vagyok. Eleget láttam és eleget álmodtam. Már csak a múlton rágódom, nincs semmi és senki, aki életben tartson, akiért érdemes volna e kínlódás. Egyedül vagyok a világban, nincsenek gyerekeim, a rokonaim halottak. A testem cserbenhagyott, egy csődtömeg, egy roncs, amit már csak te és a gépek tartanak életben. Tehetetlen vagyok a pusztulással szemben, amely azonban olyan lassan közelít felém, hogy nincs türelmem kivárni. Ezért kérem a segítséged abban, hogy vessünk véget ennek a borzalmas állapotnak…

Lihegve elhallgatott. Rég beszélt ennyit, főképp a Személyzethez, akit általában megvetően levegőnek nézett, rosszabb napjaiban Kutyának avagy Ördögnek csúfolt. Mindketten vártak, a másik nem tudta, illendő-e már megszólalnia, avagy az öreg még folytatni kívánja a vallomását. Végük tíz másodperc elteltével döntött: – Sajnos nem áll módomban részt venni az Ön fizikai létnek a megsemmisítésében. Ez szembemegy miden szabállyal és ellenkezik a küldetésemmel is.

– Átkozott gép! – csattan fel az öreg, és felemelkedett fektéből ülő állapotba, amitől azonnal mellkasába szúrt egy alattomos fájdalom. Köhögés tört rá, ezért szavai szétfolytak: – Miféle…küldetésed van…neked….csak azt csinálod…amit beléd programoztak.

A Személyzet hozzáigazította az ágyat a férfi testhelyzetéhez, majd szenzorjaival letapogatta a tüdejében történő légmozgásokat, megmérte a vérnyomását és ellenőrizte a szívverését. Az öregember pórusaiból előpárolgó szagok alapján egyedül az adrenalin emelkedett meg némiképp a vérben. Semmiképp nem tűnt veszélyesnek a helyzet, ezért nem riasztotta a Központot.

– Holnap karácsony – hörögte az öreg, majd a Személyzet eléje tartott tenyerébe köpött némi sárgás váladékot: – Hat éve ápolsz engem, és soha semmiféle ajándékot nem kaptam tőled. Most azt kérem, hogy holnap adj be nekem este dupla adag altatót. Annyit, hogy karácsony másnapján már odaát ébredjek fel. Ez legyen a te ajándékod nekem, te ostoba gép.

A Személyzet a sterilizációs panelhez lépet, beletartotta kezét a kék fénybe, majd visszament az öregemberhez. – Csak nyomós indok esetén tudok elpusztítani egy élő teremtményt. Például ha legalább két másik ember életét meg tudom vele menteni – jegyezte meg sértődötten. – Mellesleg felhívnám a figyelmét arra, hogy hat év alatt én sem kaptam magától semmiféle ajándékot a közös karácsonyaink során.

– Még gúnyolódsz is, te bádogember? – csattant fel az öreg. – Kifelé a szobámból, ne is lássalak! – mutatta is neki az ajtót, mintha a másik nem tudná, merre kell elhagyni a betegszobát. A Személyzet odakinn, a folyosón megállt, és egy pillanatra kiélesítette a szenzorjait, így hallhatta a hangszigetelt ajtón át a másik zokogásba fúló szavait: – Nem bírom tovább, meg akarok halni, édes jó istenem, miért nem engeded meg neki?

A Személyzet az előtérbe sétált, ahol az ajtóvédelmi pozícióba helyezte magát, és takarék üzemmódba kapcsolt. Érzékelői persze rá voltak csatlakozva az öregember testét távolról monitorozó orvosi eszközökre, és figyelte a ház körüli mozgásokat is, de amit nem észlelt, az a vele szemben lévő panorámaablak mögötti narancsos naplemente volt, amelynek millió árnyaltba széttörő fénye elomlott a havas tájon.

Éjfél felé a Személyzet megküldte összegző jelentését a Központnak, és ellátta egy speciális záradékkal, melyben beszámolt az öregember hirtelen feltámadó halálvágyáról. Leírta a történteket, és részletezte azt, hogy a férfi az utóbbi időben valóban egyre rosszabb lelkiállapotba került, az élet vagyis a létezés már semmiféle örömöt nem jelent számára, súlyos és gyógyíthatatlan depresszió jelenléte következtethető ki nemcsak szavaiból, hanem gesztusaiból, mozdulataiból, testhőmérséklete változásaiból is. A Személyzet a csatolmány végén további utasításokat kért ez ügyben. Éjfélig, vagyis karácsony napjáig nem érkezett válasz.

Az öregember hajnalban álmodott. Ismét gyerek volt, és karácsony estéjén izgatottan bontogatta az ajándékokat. Az egyik nagy dobozban egy bűvészkészletet talált. Az álmon belül ekkor megjelent a valódi, öreg énje, aki elálmélkodott azon, hogy valóban, annak idején talán tízévesen kapott egy bűvészkellék készletet, amiben egy kis könyvecske is. A könyv számos trükköt leírt és megmagyarázott, ez kissé kiábrándító is volt, nem csoda, hogy gyerekként az öregember hamar ráunt a dologra. Ám világosan emlékezett pár, a könyv elején lévő mutatványra, melyeket aztán szüleinek, majd később kocsmákban haveroknak avagy randevúk során különféle nőknek be tudott mutatni.

Mikor magához tért késő délután a kába szendergésből, még mindig benne mocorgott az álom. Szótlanul figyelte, ahogy a Személyzet felengedi az automata redőnyt és szellőztet, aztán engedelmesen bekanalazta a tálcán elé rakott pépes ennivalót. Várt, míg a másik beköti karjába az infúziót, és csak ekkor szólt hozzá némiképp békülékeny hangon: – Elnézést kérek a tegnapiért.

– Nem történ semmi – jött szinte azonnal a válasz, mintha a másik egész éjszaka ezen tipródott volna.

– Ezúttal, ezen a karácsonyon van számodra egy kis ajándékom – bólintott az öreg, és intett, hogy a másik segítsen neki felülni. A Személyzet elvette a tálcát, majd felemelte az ágy háttámláját, eligazgatta a férfi a párnán, hogy ne csússzon le, végül várakozóan megállt a fekvő feje mellett. – Nyisd ki a szekrényt, és a nagy, zöld feliratos papírdoboz alján megtalálod – mutatta az öreg a falba süllyesztett szekrénysor felé. A Személyzet engedelmeskedett, kiemelte a foszlott dobozt, majd beletúrt. – Mit keresünk? – fordult a másik felé készségesen, de ekkor a papírok és füzetek, igazolványok és egyéb dokumentumok közt ujjai valami fémesnek koccantak. – Egy érmét – mondta az öreg csöndesen. – Egy pénzérmét – majd bólintott, ahogy a másik felmutatta a csillogó korongot. – Ez az. Tudod, régen ilyennel fizettek az emberek másoknak a szolgálataikért. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül. Nem úgy, mint ma.

– Furcsa időszak lehetett – jött az udvarias válasz, majd a Személyzet visszapakolt a szekrénybe, és odaadta az öregnek a pénzt.

– Hát, nem volt ennyire üres és léha ez a világ. Az emberek nem voltak ilyen semmirekellőek és lusták, az biztos – zsémbeskedett az öreg.

– Nem értek egyet – vetette ellen szelíden a Személyzet. – Óránként több száz novella, kép, vers, szobor kerül fel a Központ értéktárába. A vitafórumok mindig tele vannak majd mindegyik témában. Az olvasott szövegek és a megnézett filmek száma soha nem látott mértékben növekszenek szinte havonta. Az emberek nagyon is aktívak. Teremtenek, alkotnak és befogadnak – vagyis jól használják fel az idejüket.

– Amatőr borzalmak. Ma már mindenki művész és egyéniség, és mindenki azt hiszi magáról, hogy ő egy Leonardo. Közben szóra se érdemes az, amit kiadnak a kezük közül. De nem erről akartam veled beszélni – latolgatta az érme súlyát, majd megropogtatta májfoltos, száraz gallyakra hasonlító ujjait. – Hanem arról, hogy ki vagyok én tulajdonképp.

– Tudom, hogy ki ön – jegyezte meg készségesen a Személyzet.

– Nem, barátom, van egy titkom, amit nem tudsz – bólogatott ravaszkás mosollyal az öreg, majd próbaképp megpörgette ujjai közt az érmét. – Mert én valójában egy hatalmas varázsló vagyok.

– Egy varázsló? – kérdezte a Személyzet némi csodálkozással.

– Igen – helyeselt az öreg. – Csak eddig ezt nem mondtam neked. Bármire képes vagyok. Bármire. És most be is bizonyítom neked.

– Hogyan? – érdekelődöt udvariasan a másik.

– Eltüntetem ezt a pénzt – mutatta fel az érmét az öregember diadalmasan, majd kivárt, mintegy hatásszünetet tartva, de a Személyzet nem reagált, talán nem értette.

– No jó, csak figyelj – mondta az öreg majd baljából jobbjába pörgette a pénzt, átbillentette kézfején, de közben karja megremegett, mire az érme a takaróra hullott. – A francba – morogta a varázsló, majd felvette újból a pénzt, és folytatta, mintha mi sem történt volna. – Kicsit gyakorolnom kellett volna – magyarázkodott, aztán nyelve hegyét kidugva újra próbálkozott, és most sikerült, a pénz a tenyerében landolt, két ujjai közé billentette, majd felmutatta, aztán ökölbe szorította, és a Személyzet elé nyújtott öklét: – Figyelted? Benne van – háromszor ráfújt az öklére majd kinyitotta üres tenyerét, és a Személyzet elé tárta a semmit: – És most eltűnt.

A Személyzet néma maradt.

– Mit szólsz? – kérdezte diadalmasan a vénember tőle, amire persze már reagálnia kellett: – Valóban lenyűgöző.

– Ugye? – bólintott az öregember. – És van itt még valami – emelte fel ujját figyelmeztetően. – Mindezt, ha akarom, meg tudom csinálni az egész világgal is. El tudom tünteti, úgy, hogy csak én maradjak az egyetlen létező. El fogom tüntetni a fákat, a hegyeket, az óceánokat, a falakat, a madarakat és még téged is. Ehhez mit szólsz?

A Személyzet eltűnődött a hallottakon, majd bizonytalanul megjegyezte: – Nem örülnék neki.

– Az egy dolog barátom, hogy nem örülnél, de ha tegnap jól értettelek, neked meg kell akadályoznod más élő emberek pusztulását – figyelmezette őt diadalmasan a férfi. – Vagyis, ha nem akarod, hogy mindez bekövetkezzen…

– …el kell pusztítanom magát – fejezte be döbbenten a Személyzet.

– Hát, igen – dőlt hátra elégedetten az öregember, majd lehunyta szemét.

– Át kell ezt gondolnom – jegyezte meg tétován a Személyzet.

– Csak gondolkodj rajta – vont vállat az öreg. – Alkonyatig, ajándékbontásig adok neked időt. Aztán elpusztítok mindent.

Lassan teltek az órák, de valami nevetős, mosolygós könnyedséget sugallt a mind jobban eluralkodó félhomály, valami halovány, isteni derűt, továbbá egy bensőséges, meleg ölelés ígéretét, mely a ködlepte tájból lopódzott elő egészen a fekvő ablakáig.

A nap utolsó sugarai épp hogy elhalványultak a dermesztően hideg horizonton, amikor nyílt az ajtó, és belépett a Személyzet. Kevésbé tűnt céltudatosnak a mozgása, ahogy az férfi mellé ért. És mintha köszörülte volna torkát, mielőtt megszólalt: – Végiggondoltam a dolgot. És valóban nincs más megoldás. Ha fenntartja még az álláspontját…

– Fenntartom – vágott közben türelmetlenül az öregember.

–…akkor meg kell védenem a világot, így el kell pusztítanom önt – fejezte be szomorúan a Személyzet.

– Ez a beszéd – helyeselt a vénember, majd izgatottan fészkelődni kezdett. – Kezdjünk is neki.

– Nem akar senkitől elbúcsúzni? – kérdezte a Személyzet, ám a másik csak a fejét rázta. – Utolsó kívánság?

– Kérem az ajándékom. Ennyi az összes kívánságom – szögezte le a fekvő.

– Legyen – bólintott a Személyzet, majd a férfi felkarjához nyúlt, csak egy halovány érintés erejéig, ameddig a dupla adag altató a másik véráramába jutott. – Boldog karácsonyt – mondta még halkan, ám lehet, a vénember ezt már nem hallotta, mert ellazult, légzése lelassult, és színes álmok lepték el agyát, megint gyerek volt, és a karácsonyfa alatt ülve bontogatta az ajándékokat, anyja és apja figyelő tekintetétől kísérve, és aztán eljutott az utolsó csomagig, aminek feltépte díszes burkolatát, és ekkor magához ölelte a semmi.

Keze lehanyatlott, az ágy mellé, és pizsamájának ujjából kicsúszott az oda rejtett érme, majd megpördülve, csilingelve megállapodott a padlón. A Személyzet felvette, visszarakta a dobozba. „Nagyon esetlen trükk volt” – jegyezte meg aztán a Központnak küldött üzenetében. A válasz azonnal érkezett, valószínűleg az ügyeletes – egy valódi ember, egy azok kevesek közül, akik még hajlandóak voltak valamiféle munkát végezni – nemrég kezdte a műszakot, ezért volt ennyire fürge: – „A lényeg, hogy ő hitt benne. Köszönjük a közreműködésed. Az egyes számú törvény kapcsán tőlünk kapott felmentésed ezennel visszavonjuk. A továbbiakban az élet ismét szent és sérthetetlen. Készítsd elő a testet a hamvasztásra.”

A Személyzet már indult, hogy ezek alapján eljárjon, de ekkor a hang, egy valószínűleg inkább tréfás, mint kedves operátor hangja még megállította: – „És kellemes karácsonyt kívánunk neked.” 

vége 

1 komment
horror
süti beállítások módosítása