Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. december 17. 09:00 - Valmont

Oltár a fák közt

erdo.jpg

A főiskolán voltak nagy korszakaim. Volt a Bodor Ádám-féle időszakom, ahol a Sinistra világába képzeltem magam, aztán a középkor kollokvium előtt, mikor rongyosra hallgattam a Carmina buránát, középkori hangulatban voltam egy télen át - jó háttér volt hozzá a Vár -, aztán ott volt az egzisztencialista időszak, mikor a Kierkegaard és Nietzsche és Hamvas szemináriumokra jártam a hegyre, és hazafelé megfogadtam magamban, engem soha nem fog érdekelni a pénz és az anyagi világ (nem így lett). Akárhogy is, nosztalgiával gondolok vissza erre az időszakra, ez volt a legéteribb része az életemnek. Akkoriban készültek ezek a képek is, a szünetekben, télen, nyáron, kora tavasszal, mikor a szüleimnél korán reggel kimentem az erdőbe, és elkezdtem a fákat fényképezni.

Ez a harmadik része ennek és ennek a történetfolyamnak. 

 

A küldött

 

3. nap

 

Éjfél lett, mire rádöbbentek, hogy eltévedtek. A férfi lámpájának fényénél az ösvények hol elfogytak, hol átrendeződtek, máskor pedig vadcsapássá silányultak. Ekkor már csak vissza akartak találni ahhoz a szélesebb szekérúthoz, melyről letértek, mert a nő arra még emlékezett, hogy itt vette be magát annak idején a fák közé, innen haladt egyenesen, toronyiránt a hegygerinc felé, melyet persze nem leltek sötétedésig. De visszafelé már nehezebben ment a dolog, a lámpa sárga fényénél a fák összezárultak előttük, máskor áthatolhatatlan kökényrengeteg tolakodott az útjukba. Aztán egyszer csak, egy tisztáson ráleltek az oltárra.

Egy kőhalom volt, térdmagasságú, a tetején korhadt ággal megtámasztva fénykép csillogott a lámpafényben. K. meggyújtotta az egyik kénfáklyát, azzal ment közelebb, míg Mariann egy fa tövében tisztába tette Annát.

– Az apám képe – kiáltott hátra a férfi. – Ugyanaz, amit maga is látott.

– Hogy kerül ez ide? – kérdezte a nő, fel se pillantva munkájából. A baba aludt, jóízűen, békésen.

– Gondolom, anyám hozta ide. És körötte…– K. megpiszkált valamit a lábával – ételmaradék. Kenyér és alma. Talán sajt. Megrohadva.

Mariann felnyalábolta a babát, vállára vette a kendővel majd a lámpát is felragadva csatlakozott K.-hoz. A kőkupac körül elszórt penészes, megbarnult ételdarabok látványától akaratlanul is eszébe jutott, hogy éhes.

– Olyan, mint valami áldozati ajándék – motyogta. – Miért hurcolta ide ezt?

K. körbefordult, magasra emelve a halkan sercegő fáklyát. Az erdő némán és kíváncsian bámult vissza rá. – Valakinek hozta. Annak, aki figyel minket.

Egymásra néztek, a nő bólintott.

Már akkor megérezték, mikor az alkony körbefonta őket, és miközben hiába keresték azt a bizonyos hegygerincet, mind erősebb lett bennük a sejtelem, hogy valaki les rájuk a fák közül. Nem látták meg egy pillanatra se az illetőt, de szemük sarkából az árnya minduntalan észlelhető volt. Néha egy gally roppant a távolban, máskor egyszerűen csak a tarkójukat perzselte a pillantása. – Követnek – mondta Mariann egy idő után a férfinak, akkor, mikor másodszor tartottak pihenőt. Egy ritkás domboldalon ültek le, szemközt velük, a hegy karéja mögött a nap visszfénye vészesen fogyatkozott. K. a lentebbi fenyők seregét fürkészte, bólintott: – De észrevétlenül. Bárki is az, olyan, mint egy szellem.

– Néha látni vélem – zárta le a nő a beszélgetés, majd mutatta az irányt. – Talán arra menjünk – mire továbbindultak. Persze nem találták arra se a helyet, ahol annak idején megpillantotta K. apját, csak újabb emelkedők, tisztások, bokrok és fák sorakoztak eléjük. Mikor besötétedett, elhatározták felfüggesztik a kutatást, és visszamennek K. házához. Nem gondolták, hogy ez lesz a nehezebb feladat.

– Esküdni mernék, hogy erre jöttünk, még sincs meg az a keresztút, amit láttunk – morogta K. csalódottan, egy ösvény közepén megtorpanva.

– Nem szabadott volna megvárni az éjszakát – sóhajtott Mariann. K. megfordult: – Vigyem a kicsit? – ajánlkozott.

A nő csak a fejét rázta: – Boldogulok. A faluban hagytam volna, de az asszony, aki vigyázni szokott rá, megbetegedett. Egy tüske ment a talpába, és befeketedett tőle az egész lába.

Nekivágtak ismét, és aztán kanyarogtak hajlongtak, kitértek, sétáltak, meg-megiramodtak, mígnem az órája éjfélt nem mutatott, és meg nem találták a kis oltárt.

– Pihennünk kellene – lépett most hátrébb a férfi. A fáklya remegő fényében úgy tűnt, a fényképen apja gúnyosan grimaszol. – Letáborozni valahol. Megvárni a hajnalt, a fényt. Akkor könnyebben hazatalálunk. A zsákomban van pokróc.

Mariann még mindig a lába előtti ételmaradékot leste: – Itt is a maradhatnánk. Van még kenyerünk, tegyük ki neki egy darabot. Hátha idejön érte. Hisz úgyis itt van valahol – fordult a férfi felé. K. körbesétált a fáklyával, magasan a feje fölé tartva a lángot. A tisztás jó tíz méter átmérőjű lehetett, enyhén lejtett. A felső végben egy nagy tölgyfa gyökerei kunkorodtak el a földől. – Rendben – mondta végül, és a fa felé indult: – Itt jó lesz.

Bevackolódtak a karvastagságú gyökerek közé, Mariann megszoptatta Annát, majd egy kis bölcsőszerű mélyedésbe fektette. Közben K. egy kenyérdarabkát és egy sajtdarabot helyezett a kép mellé. A nő a másik kenyeret megfelezte, majd a saját részét majszolni kezdte. A férfi visszatért hozzá, és a földbe nyomva gondosan eloltotta a fáklyát. Felemelte a lámpát: – Látnunk kell őt, ha jön – mondta, és a sárga fényt a kőhalomhoz vitte, leállította a tövébe. Végül visszament a nőhöz, és leült mellé.

– Van még egy kis kenyér. És takarózzon be maga is – lebbentette meg a pokrócot Mariann. K. közelebb húzódott, és valamennyit magára borított a szövetből. – Egye csak meg – hárította el a felé nyújtott kenyérdarabot. Felnézett a csillagtalan égbe. Fejük felett nagy félhold függött, ami bevilágított a fák közeibe is. Hideg harmat szitált arcába, megcsillant Mariann szempilláin, ahogy felé fordult: – Nem kellett volna magát belerángatnom be az egészbe – vallotta be neki K..

– Remélem, ezek után kapok árkedvezményt – mosolyodott el a nő.

– Lakhat a házban. Nem kel megvennie. Valami jelképes összeget fizet, és…– K. nem fejezte be, mert egy ág reccsent jobbra tőlük. Mindketten megfeszültek a pokróc alatt, és lélegzetvisszafojtva várták a folytatást, hogy aztán zihálva kiengedjék a levegőt, mikor egy őz sötét tömege kocogott át a tisztáson.

– Elfogadom az ajánlatot – folytatta a nő, és hangjából a férfi kiérezte, hogy mosolyog. – Nagyon kedves öntől. És pont azon tűnődtem, hogy van magában valami földöntúli kedvesség, ami miatt most egyáltalán itt vagyok. Éjszaka, egy lámpa, egy kulacs víz és egy kísértetnek felajánlott kenyérvég társaságban, az egy éves lányommal az erdő közepén. Nem tudom megfogalmazni miért, de maga feltétlen bizalmat kelt az emberben. Nem mondták még magának?

K. felsóhajtott: – De. Észleltem már mindenféle helyzetben. Az emberek bíznak bennem. Kedvelnek. Hallgatnak rám. Megosztanak velem titkokat.

– Várja önt valaki a fővárosban? – kérdezte tőle hirtelen Marianna.

– Mondhatjuk, bár talán én nem várom annyira a viszontlátást – K. kinyúlt ujjaival, kaparászva egy darab fakérget kerített, azt kezdte rágni. – Ő csak a felszínre kíváncsi belőlem.

A nő hallgatott egy sort, majd arrébb fészkelődött: – Jöjjön közelebb, egyre hidegebb van. Még megfázik.

– Látja, ez érdekes – motyogta K., miközben engedelmeskedett, míg oldalában meg nem érzete a másik testéből sugárzó meleget. – Soha életemben nem volt beteg. De még náthám se volt, úgy képzelje el. Orvosnál még szinte nem is jártam, és a fogaimnak se…

Hirtelen szárnysuhogás kélt felettük, mire a férfiban benn akadt a szó, mert szinte az arcán érezte a tollak keltette levegőcsapásokat és ez, ez az érzés és ez a hang együtt felébresztett benne valami régi, nagyon fontos emléket, mely csak körvonalaiban volt meg elméje peremén, mert nem tudta megragadni, hogy pontosítsa, hol és mikor érzett már ehhez hasonlót. A következő pillanatban a zúgás elhaladt felettük, és a kis kőhalomra egy hatalmas holló ereszkedett le.

– Nahát, a királyi címerállata – súgta Mariann K. fülébe. – Nagyon ritka a környékünkön. Állítólag a háborúban az Ellenség, mikor itt, a hegyek közt vonult vissza, dühében irtotta, ahol érte.

Az állat teste legalább kétszerese volt egy normál hollóénak. Okos, csillogó szemével lefelé nézett, az ételre, miközben körbefordult a kövön, majd leröppent a földre, és csipegetni kezdte a kenyeret.

– Megeszi a csalétket! – tápászkodott fel Mariann, és mielőtt K. szólhatott volna, felkapta a kialudt fáklyát, és azzal rontott a madárra.

– Talán azért, mert…– kezdte volna a férfi, de ekkor elhallgatott, mert a holló nem ijedt meg a hadonászó lánytól, hanem felröppenve az arcába robbant. K. felpattant, és odarohant, ám addigra a madár már nagy szárnycsattogás közepette felemelkedett. Mariann arcán, az álla felett vékony vágás vérzett. K. előkapta monogramos zsebkendőjét, azt szorította rá: – Micsoda butaság volt! – mondta neki. – Nem szabad ingerelni a hollókat.

– Ez nem madár volt – súgta a nő körbefordulva, majd reszketve hozzábújt, amitől K. is megérezte, hogy hirtelen lehűlt körülöttük a levegő. Így maradtak, dermedten, vacogva egy pillanatra, vagy ki tudja meddig, aztán Mariann felkapta fejét: – Hallja? – nyögte, és kiszakítva magát a férfi öleléséből, visszarohant a fához. K. hallott valamit, ami leginkább egy éjszaki állatka nyüszítésének tűnt számára. Rosszat sejtve felkapta a lámpát, és Mariann után ment, aki ekkor már kiabált: – Elvitte! Elvitte!

K. először nem is értette, mire gondol, csak mikor odaért a gyökerek kusza, bölcsőt formázó fonatához, ahol a nő vak ember módjára tapogatta a csupasz földet, fogta fel, mi történt. A gyerek eltűnt. K. megragadta a nő vállát, talpra rángatta: – Merről hallotta a hangját?

Mariann kábán nézett rá, szája remegett, és úgy tűnt, nem is érti, hol van. A vér ismét folyni kezdett sebéből, mikor nyitotta száját: – Talán onnan – rebegte, és mutatta a sötétséget. K. megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után: – Akkor jöjjön, nincs vesztenivaló időnk. Még nem járhat messze.

Így aztán ismét bevetették magukat a sötét erdőbe, nem is sejtve, hogy a holló egy ágról figyeli őket.

folyt köv.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr812053481

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása