Ezt a házat egy nógrádi faluban fotóztam, még télen, és szerintem szimbóluma, összefoglalója e falvak állapotának, noha tény, az utóbbi időkben van valamiféle fejlődés, de messze nem olyan arányú, mint szerencsésebb megyékben. Az egész "palóc mitológia" ciklus ezeknek az elhagyott, kiüresedő, elöregedő házaknak köszönheti a létét, ha Nógrád meg tudta volna teremteni önmagát turisztikailag úgy, mint például az Őrség, akkor valószínűleg az itt szereplő írások egy része nem létezne. 

A pók hálójában

Mit bámulsz ott a sarokban, eridj át a nagyanyádhoz, hozzá’ tőle vegetát, elfogyott. Szólt rá az anyja. A lány nem moccant, várta a fájdalmat, mert a küzdelem a legizgalmasabb részéhez közeledett: a kis pók már a hálóba csavarodott poloska hasán matatott, talán mérget akart belészúrni, de az se hagyta magát, végső erőfeszítéssel kezdte tágítani az alsó lábait gúzsoló fonalt. Mindjárt, suttogta lány, és befelé figyelt, a lassan kibontakozó fájdalomra, ami ezúttal elviselhető volt, egy enyhe, bizsergető szúrás a fejében, nahát, a méreg a központi idegrendszerre hat, gondolt. Az anyja nem hallotta válaszát, megállt felette, majd felsóhajtott, bolond lány, azzal kiment a kamrába, hogy a seprűvel térjen vissza, és mielőtt a gyerek bármit tehetett volna, elsöpörte mind a két rovart, majd az ajtóhoz vitte, és kirázta az udvarra.

Miért csináltad, kérdezte a lány az anyja hátától, és már hiába figyelt, eltűnt minden fájdalom, minden kitisztult testéből.

Pókot nem tűrünk a házban, mondta az anyja, visszavitte a seprűt a helyére, és a tűzhelyhez ment, megkavarta a levest. Eredj már, szólt még hátra a válla felett, mire a lány megindult, majd a küszöbön megállt, és bár tudta, nem szabad, mégis megszólalt, tegnap éjjel is fájt a hasad, anya. Nem kérdezte, inkább mondta, de az anyja így is felé fordult, riadtan és kissé gyanakvóan nézte, ezt te honnan tudod, mire a lány megvonta a vállát, csak nehogy komolyabb baj legyen, válaszolt egy halovány mosollyal, aztán kiment a rendezetlen, tyúkszaros udvarra, kinyitotta a rozoga kerítésajtót, felsétált az utca végébe, megvárta míg a nagy teherautó elmegy, átment az úton, és megindult a nagyanyja háza felé, mely a telep felső végében volt.

A közkútnál a Somogyi meg egy másik fiú az iskolából egymást locsolták flakonokból, röhögtek, és ide-oda ugráltak a vízlöketek elől. A lány sejtette, hogy mi következik, ezért jó szélre húzódott, le a poros utca közepéről, a rozzant járdára. Hiába. Megjött a pulykatojás, kiabálta Somogyi, és már meg is suhintotta felé az üveget, mire az első vízsugár a lány lába előtt ért földet, de csatlakozott a másik fiú is, az övé már a bokáját vizezte össze. Hagyjatok, kiáltotta a lány, és futni kezdett, azok meg utána, és a víz hidege a hátára fröccsent, meg a hajába, mire dühös lett, és megállt, megfordult, mire két fiú is megtorpant. Nem értitek, mit mondtam, sziszegte nekik indulattal, de azok csak röhögtek, most még csúnyább vagy, ilyen dühösen, mondta neki Somogyi gúnyosan, és lány akaratlanul is elfordította arcát balra, hogy ne látszódjék a vörös folt, mely ott terpeszkedett, mint egy pókháló a jobb arcfelén. Hagyd már, mindjárt sír, bökte oldalba társa Somogyit, aki megvonta vállát, holnap úgyis találkozunk, pulykatojás, Annamari már biztos nagyon vár téged.

Igen, a nyár utolsó napja van, jutott a lány ezébe, majd megindult ismét, lesöpörte tenyerével a hajából a vízcseppeket, és kitapogatta hátán a vizes foltot, de az még talán jól is jött, mert fülledt, száraz meleg idő volt, igaz, a nap szürkés fellegek mögé bújt.

Az utca felénél járt, és már látta a nagyanyja házának zöld kapuját, a fehérre meszelt homlokzatot, mikor testébe hasított a fájdalom. A tüdeje szúrni kezdett, a homlokán pedig egy égető, hasogató érzés terjeszkedett el, mint valami sisak. Tántorogva megindult, öntudatlanul is a fájdalom forrása felé, be egy kerítés nélküli ház udvarára, hallotta, hogy a házból zene harsog elő, Madonna új száma az a fülledt, izgató szám, az Erotica, melyet ő is nagyon szeretett, de most nem figyelt rá, az elhagyott kutyaházat bámulta, majd felfelé indult a lassan emelkedő kertbe, melynek sarkában a kétféle fájás intenzitása szinte elviselhetetlenné fokozódott. Ott aztán megállt az ásójára támaszkodó férfi előtt, és csak nézte a földhalmot, majd erőlködve, szinte nyögve préselte ki magából, még él. Mi van, pillantott rá értetlenül a férfi, majd ledobta a cigaretta maradékét a földhalomra, és sarkával beletaposta, ez ugyan már nem. De, még él, és nem kap levegőt, bólogatott a lány, aztán összeesett.

Ismét a víz. Valaki egy nedves kendővel törölgette az arcát. Körülnézve látta, nagyanyja házában van, a tornácon, a kis dikón fekszik, odabenn halkan duruzsolt a tévé. A nagyanyja előtte ült egy sámlin, mögötte a férfi állt bűnbánó ábrázattal, épp magyarázott valamit, megharapta a postást is, azt mondta, kihívja rám a rendőröket, mit csinálhattam volna, mire a nagyanyja hátra se fordulva felemelte a kezét, és a másik elhallgatott. A lányt mindig büszkeséggel töltötte el, mikor látta, hogy a nagyanyja milyen apró dolgokkal tudja irányítani a többi embert. Tisztelték a telepen, de féltek is tőle, ugyanakkor, ha úgy adódott, a bajaikkal inkább hozzá fordultak, mintsem orvoshoz, mivel a tenyerével képes volt csillapítani a fájdalmat. Elég lesz már, mondta most az öregasszony, az unokáját figyelve szúrós tekintettel, ment haza, és igyál valamit.

Igaz is, dél már elmúlt, vont vállat a férfi.

A lány megvárta, míg behúzza maga mögött a kaput, csak akkor súgta neki, agyonütötte a kutyáját, és élve eltemette, érezte, a mondat végére meggyűlik, és kigördül egy könnycsepp szeme sarkából. A nagyanyja ráncos, barna faághoz hasonló ujjával törölte el. Tudom, mondta halkan, a szeme sötéten csillogott, isten majd megbünteti érte, de mi semmit nem tehetünk. De talán még mindig él, nyögte a lány. Érezted, ugye, kérdezte a nagyanyja óvatosan, mire a lány felült, bólintott, igen, és nagyon rossz volt. Rosszabb, mint az iskolában, kérdezte a nagyanyja, amiről a lánynak ismét eszébe jutott Annamari, a városi lány. Nem azon a biológiaórán kezdődött, mert Ananmari már előtte is szemétkedett vele, természetesen az arca miatt csúfolta, meg a kopott ruhái, a görbe lába, a lapos mellkasa miatt, de az az óra feltette az i-re a pontot, és utána már év végéig nem szállt le róla, idegbetegnek és hibbantnak hívta, néha még a tanárok előtt is. Biológia volt, és a kétéltűekről tanultak, és bármennyire is ki akart menekülni vécére, amikor látta a szikét és a békát a tanári asztalon, nem engedték, a tanár azt mondta, majd a boncolás után, és tényleg kellett pisilnie, ezért, amikor a tanár belevágott a fehér, puha hasba, és a fájdalom beléhasított a beleibe, nemcsak elájult, hanem össze is pisilte magát. Az osztály nevetésére és a tanár acetonos leheletére ébredt, fölé hajolva paskolgatta az arcát, és persze Ananmari volt a vezér a hangzavarban, a hibbant bepisilt, kiabálta és ez a mondat elterjedt az iskolában, és a hetedik utolsó napjáig kísértette őt, suttogva, néha hangosan, de ott volt a nyomában.

Nem, ez más volt, sokkal szomorúbb és erősebb, minél nagyobb az állat, és minél közelebb vagyok hozzá, annál rosszabb, mondta a nagyanyjának, aki sóhajtva felállt, és az utcát figyelte. Nem beszéltél senkinek róla, ugye, a képességedről, kérdezte szigorúan, mire a lány bólintott majd mondta is, nem, még anyának se, de miért van ez velem szerinted, nagyi.

Az öregasszony hümmögött, majd bement a házba, és egy pohár vízzel tért vissza, igyál, mondta, és várt, míg a lány megissza a vizet, csak akkor mondta, nem tudom, az biztos, hogy ebben a világban a fájdalom a legnagyobb úr, a fájdalomtól fél mindenki, amikor megszületünk, már az is fáj, és amikor elmegyünk, a vége, az is irtózatosan fáj, és közben pedig félünk a fájdalomtól, ezért nem esünk egymásnak, ezért nem esszük halálra magunkat, ezért veszünk levegőt. Ránézett a csodaszép, szürke szemeivel, ami miatt annyian hitték őt boszorkánynak, majd folytatta, és te valamiképp jobban érzed a fájdalmat, nemcsak a magadét, hanem az összes többiét, karjával körbemutatott, és a lány értette, hogy nemcsak a telepet, hanem az egész világot beleérti. Az öregasszony lemondóan megrázta fejét, de nem tudom miért, nem tudom, mi az Úr szándéka veled, talán semmi, fejezte be, és a gyerek fejére tette elszáradt kezét, békélj meg vele, mást nem tehetsz, talán elmúlik a lányságoddal együtt, bár nálam se ez történt.

Neked is erősebb volt, míg lány voltál, nézett fel a lány csodálkozva a másikra, de az szomorúan megrázta fejét, drágám, te egészen más eset vagy, te nagyon különleges vagy. Aztán mélyet sóhajtott, de mondjad csak, miért is jöttél, mire a lány elmondta, mit kért az anyja, ám az öregasszony nem találta a vegetát a konyhában, lehet, elfogyott mormogta, végül elővette pénztárcáját a sifonból, és kivett belőle egy százast, menj a boltba, hozzál egy csomaggal, de ha adnak ezért kettőt, akkor kettővel. Ahogy megfordult, látta, az unokája a tévét bámulja, melyen a helyi, városi csatorna ment, épp egy szép lány arcát mutatták, és közben arról beszéltek, hogy negyedik napja tart a keresés. Mi történt Annamarival, nyögte az unokája, mire az öregasszony mögé lépett, megfogta vállát, ismered, kérdezte, a lány pedig bólintott, ő Annamari, aki csúfol. Ő az, csodálkozott el a nagyanyja, úgy tudom, eltűnt, talán csak elcsatangolt, a gyerek kezébe nyomta a pénzt, na eredj, indulj, anyád mérges lesz. A lány nehezen szakadt el a képernyőtől, ahol most a stúdióra váltottak, egyenruhás férfiak bámultak maguk elé gondterhelten, kiment az udvarra, majd kifordult a kapun, és jobbra indult, a telep eleje felé, ahol volt egy vegyesbolt.

A poros utcán most már szinte vibrált a hőség, ám óvatosságból az út közepén ment, nem a járdán, ahol a csenevész akácok nyújtottak némi árnyékot. Megtanulta, ha túl közel kerül a házakhoz, gyakran érheti hirtelen, ökölcsapásszerű fájdalom. Odabenn az épületekben sok öregember élt, akik mindenféle nyavalyával küzdöttek. A telep lassan elöregedett, a lányon kívül alig pár gyerek élt már csak itt, Somogyi, meg pár nagyobb fiú, akik az utóbbi időben már nem szánakozva vagy gúnyosan, hanem furán néztek a lányra, ezen kívül senki, senki, csak öregek. A felnőttek hétközben más vidéken, főképp a fővárosban dolgoztak, de sokan már el is költöztek, az ő üres házaikat széthordták az ittmaradottak, ablak és tető nélküli roskatag falak álltak minden negyedik telken.

A lány hangosan köszönt, ahogy belépett a boltba, de a mogorva pénztáros, egy idős, vékony asszony, aki folyton azt leste a sarkokban szerelt tükrökön, hogy nem lop-e, nem viszonozta, komor tekintettel figyelte, ahogy a fűszerekhez megy, majd beütötte az összeget, elvette a pénzt, odaadta a visszajárót, végül valami megmoccant benne, és a kassza mellől felemelt egy lapot, melyen Annamari fotója volt, ugyanaz, amit a lány a tévében is látott. Gyönyörű volt rajta Annamari, szinte még szebb, mint élőben, a lánynak ismét eszébe jutott, milyen jó lenne a barátjának lenni. Láttad ezt a lányt, kérdezte az asszony, mire a lány csak a fejét rázta, ha látod, akkor szólj a szüleidnek, hogy szóljanak rendőröknek, folytatta kelletlenül az asszony, hülye kis kamaszok, zárta le, csak a baj van veletek, majd lecsapta a blokkot a pultra.

Amikor a lány kilépett a boltból, elhatározta, hogy rövidít, és a telep régebbi utcáján megy keresztül. A nagyanyja nem szerette, ha erre jár, mert itt aztán tényleg sok üres ház állt, és még több lecsúszott, idős ember élt, némelyik közülük már délelőtt ivott, vagy a kerítés előtti lócán ült, és mindenféle megjegyzést tett az arra járókra. Elveszett népség, mondogatta az öregasszony, a saját fájdalmukba ragadtak bele, csóvált a fejét, és ez sokszor gonoszságot szül.

A lány most is az utca közepén ment, de az emelkedő előtt egy nagy, fekete kutya tűnt fel,  és loholt vele szemben, ezért kényszerűen jobbra tért, megvárta, míg a kutya, rá ügyet se vetve elkocog, és már épp továbbindult volna, amikor megérezte.

A háta mögötti, elhagyott házból jött, szorító fájdalom, zsibbasztó keményég a csuklóin és a bokáján. Egy nagy, erős sajgás a koponyája hátán, a tarkóján. Megfordult. A háznak még volt teteje, de az utcafronti ablakok betörve, sötéten néztek rá. A bejárati ajtó viszont épnek tűnt, Kerítés nem volt, ezért a lány be tudott sétálni az ablakig, ahol a fájdalmak fokozódtak, ez valami nagy volt, nem macska és nem egér, valami nagyobb, talán egy sebesült kutya, gondolta. Belesett a nyíláson, és orrát megütötte a bűz, vizeleté és szarszag, talán idejártak a telep szélén, az erdőben élő hajléktalanok. Hahó, kiáltott be a házba. Nem jött válasz, és már meg akart fordulni, mert zsigereiben érezte, hogy nem szabad továbbmennie, de ekkor halk mormogás kélt, mintha egy kisgyerek küszködne rémálmával. Óvatosan kipróbálta a kilincset, lenyílt a keze alatt, benyomult az ajtón, és a félhomályban látta, egyből a konyhába jutott, amiből egy kis folyosó nyílt. Erre indult, az erősödő fájdalom vezérelte, jobbra tért, a kisebb szobába, melynek csak egy apró ablaka volt, jó magasan, de épp elég fényt adott ahhoz, hogy meglássa a padlón, egy rongykupacon fekvő testet. És ekkor már érezte is a többi sebet, a zúzódásokat, az ütésnyomokat, a kisebb vágásokat, a cigaretta sajgó csókjait a bőrön, és lent, odalent, az ölében az égető, fájó érzést, és látta, hogy a zsibbadás az erős kötelektől van, melyek a meztelen Annamarit szorosan fogták, és a szájában egy mocskos rongydarab volt tömve, erre is kötél feszült, és csak a szeme élt, mely rémült és könyörgő volt, de más nem maradt benne, például erő, csak bámult fel rá azokkal a nagy, csupa fehérség szemeivel. Ki tette ezt, kérdezte a lány, émelyegve a fájdalomtól, de erőt vett magán, és közelebb ment, így már azt is látta, hogy Annamari csuklóit egy rozsdás csőhöz kötözték, de látta az ürülék csomóit is a lány mellett, a karmolásnyomokat a padlón, a letört köröm fehérjét, a vért, mely most már barnásra alvadt csomókban sötétlett itt-ott. Annamari megint felmordult, összeszedte magát, és megrázta a kezét, mire a lány letérdelt mellé, és ösztönösen a kötés csomójához nyúlt, de aztán remegő keze megakadt a levegőben, és végül csak bámulta a hajdan gyönyörű arcot, melyet most véraláfutások és égésfoltok tarkítottak, az olyannyira gyűlölt ábrázatot, melyre gyakran riadt fel rémálmaiból, mely körül a világa forgott az elmúlt évben. Ha nagyon figyelt, és szétszálazta a fájdalmakat, melyek szinte elviselhetetlen erővel egyesültek a testében, érezte, hogy ez az arc lassan halványodik, ez az arc a múlt, már nem lehet visszahozni onnan, ahova elmerült.

Belépett a nagyanyja házába, és megállt előtte az asztalnál, amin egy tál borsó volt, amiben a nagyanyja most belenyúlt, és kivett egy marékkal, hogy felfejtse őket, majd felnézett a lányra. Nohát, megjöttél kérdezte vagy inkább mondta, majd még jobban szemügyre vette, mi történt veled, kérdezte kissé ijedten. A lány megvonta vállát, letette az egyik csomag vegetát a nagyanyja elé az asztalra, semmi, mondta. Sokáig jártál, jegyezte meg az öregasszony, még mindig fürkészve az oly ismerős arcot, mire a lány lerakta a visszajárót is az asztalra, majd kifelé menet megjegyezte, igen, megálltam útközben, megnéztem egy legyet egy pók hálójában.

vége