Némi időbe telt, míg rájöttem, hogy a folk horror nyelvét beszélem legjobban. A kifejezésnek nincs jó magyar verziója, talán a „népies horror” lehetne használni, de ez elég béna. A főbb eszközök: elszigetelt, vidéki helyszín; fura helyiek, akik esetleg sötét kultusznak hódolnak; ismeretlen, erdők mélyén, föld alatt bujkáló lények. És a mindezekkel konfliktusos helyzetbe kerülő városi, értelmiségi, naiv és a racionalitáshoz a végzetükig ragaszkodó karakterek. Filmes példaként a The Witchet (2015) és Mindsommart (2019) tudnám hozni, szerintem az utóbbi miatt lódult meg az alzsáner mozis népszerűsége. Maga a fő tétel, az, hogy a természetbe vetettség riasztó, és az ősi, naturális környezet nem idilli, hanem valami alapvetően gonoszat rejt, nem újkeletű, szerintem a Robinson Crusoe is erre épít. Aztán a felvilágosodás máig ható természetkultusza elfeledtette ezt a tudást. A folk horror kifejezés kategorizáló fogalomként való első említése az 1973-as The Wicker Man című angol film kapcsán történt meg, és a szabályrendszere attól kezdve itt-ott (akár visszamenőleg is) tisztán felismerhető horrorfilmekben és -irodalomban egyaránt. És igen, az én könyvemben, a Sirom – Palóc mitológiában és számos egyéb novellámban is ott dolgozik a mélyben. Ösztönös egymásra találás volt ez, melynek újabb példányát itt lehet elolvasni.

Pokolkő

Pokolkőnek hívták a helyet, ahol a dolog történt. A férfi és a nő nem tudhatta, hogy a magasfalú, szürke sziklák alkotta szurdok mélye mindig is kerülendő hely volt a környékbeliek számára. A falusiak inkább a hosszabb, erdei úton jártak, ha ki akartak jutni a főútra. Őseik nem véletlenül adták ennek a mindig árnyékos és szélzugos völgynek ezt a nevet. Volt például egy rég elfedett eset a túl hosszúra nyúlt tizennyolcadik században: siheder pásztorfiú a nyáját terelte a környéken, mikor a sziklafal áttüzesedett, a kő megnyílt, majd egy ördögi fajzat villájára szúrva elrabolta egyik bárányát. Legalábbis a fiú így mesélte gazdájának sírva-ríva, még mindig remegve az átélt rettenetes látványtól. A gazda hitte is meg nem is, sokáig úgy vélte, a gyerek rekkentett el a tulajdonát, de babonák uralta világa miatt inkább annyiban hagyta az ügyet.
Jó hetven évvel később a ****-i grófnő kocsizott át a szurdokon, mikor is hirtelen jött köd ült a tájra, a lovak megtorpantak, és valaki megkocogtatta a hintó páralepte üvegét. Az asszony azt hitte a kocsis, és kinyitotta az ajtót, mire egy szőrös, fekete kéz ragadta meg csuklóját, és vonta volna ki a semmibe. A grófnő sivalkodva küzdött, majd arra tért magához, hogy férje ül ágya mellett. Egy hétig volt öntudatlan, kezén a szörnyű érintés örökre ott hagyta nyomát vörös foltok képében.
Az utolsó észlelés már a múlt században történt, mikor is a Höhner és Fia fényképészcég legifjabb tagja a tájat fotografálta a Nagy Háború előtti utolsó békeévben. „Felvidéki életképek” címen kívánt kiadni egy díszes albumot. A kép, amit a szurdok festői ormairól készített, végül nem került bele a kötetbe, sőt, még a lemezt is elégették, amire készült, mivel a sziklák közeiben, a csenevész, platókon megkapaszkodó fenyők törzsei mellett fekete füstalakok jelentek meg, vörös tekintetük egyenest az őket szemlélő agyába égett.
A férfi és a nő minderről mit sem tudott, de ha tudott volna, akkor is csak legyintenek rá, mert nem hittek semmiben, csak a kézzelfogható dolgokban, a megszerezhetőben és megragadhatóban, amit a lélek és a test bekebelez és magáévá tesz. Pont úgy éltek hát, ahogy az emberek többsége él, egészen addig, míg a végzet rést nem üt ezen a szemléletpáncélon, ahogy történt ez a nővel majd a férfival is.
Utólag, az ütközés utáni csönd másodperceiben a férfi bizonyos volt benne, hogy a leszálló alkonyi pára dermedt rá az útra, ezért lódult, pördült meg az autó, és csapódott aztán az útmenti fenyő vastag törzsének. A szörnyű egyesülés pillanatában a szíj vállába vágott, és szeme sarkából látta, ahogy a nő teste meglódul, áttöri a szélvédő egyébként is pókhálósra hasadó ívét, majd a fenyő mögötti sziklafalnak csapódik.
Szerencsétlen módon ugyanis az asszony pont a baleset előtt kicsatolta magát, hogy a hátsó ülésről, a táskájából kivegye rúzsát. Egy szállodába igyekeztek, mely a térképük szerint már csak alig húsz kilométere volt, fentebb, egy magasabb hegy derekában, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a tájra. Soha nem értek oda, és a nő már nem tudta kirúzsozni ajkait, amivel jó benyomást kívánt gyakorolni a személyzetre, ez egy régi és ösztönös dolog volt nála, nem annyira a már hamvadó szépségét igyekezett vele bizonyítani, inkább meg kívánt felelni annak az általános esztétikai eszménynek, hogy ami szép az jó. Ezt a képzetet kislánykorától hurcolta magában.
A férfi kikecmergett az autóból, dülöngélve megkerülte, majd esetlen, durva mozdulatokkal kihúzta az asszonyt a hűtőrács elől, ahova lecsúszott. Látszólag nem volt semmi baja, de amint felemelte a testet, ujjait meleg vér futotta el.
– Ó, ne – nyögte.
A vér a koponya hátuljából jött. Kitapintotta a mélyedést, a roncsolódó csontot, és sírva fakadt. A nő ziháló légzése ebben a pillanatban állt meg. Szederjes ajkával sóhajtott egy mélyet, lehunyt szemhéja mögött lila robbanás kélt, majd mindennek vége lett.
A férfi döbbenten várt, de csak pár másodpercig tétlenkedett, aztán összeszedte magát. Letörölte könnyeit. Válla, mellkasa sajgott és szúrt, ahol az öv megroppantotta, de nem törődött vele. A csomagtartóból pokrócot kerített, arra fektette a testet, majd az arc fölé hajolt, hallgatózott, végül kitapogatta az ereket az ernyedt csuklón.
Mind jobban sűrűsödött a félhomály köröttük. Egy viszonylag hosszabb, egyenes szakasz végében történt az ütközés, így kevés esélyét látta, hogy valaki az utat félig eltorlaszoló járművébe hajt. A halott fontosabb volt.
Erőteljes, masszív mozdulatokkal kezdte meg a mellkas pumpálását, úgy, ahogy egy oktatáson látta a munkahelyén, még két éve, mikor is őt választották meg a szint egészségügy felelősének. Huszonöt után az orrba fújt kétszer. Jól emlékezett, hogy az instruktor szerint nem a szájon keresztül kell ezt csinálni, az orrüregen gyorsabban és célirányosabban áramlik le a levegő. Majd folytatta a mellkas nyomkodását. A nő teste ide-oda moccant kezei alatt, mintha élne, mintha csiklandozná a férfi erős, határozott tenyere. Egyszerre volt lassú és gyors az idő folyása, felettük egy madár ragadt a magasban, néha ideges, sivító hangot adott, a motor pattogva hűlt, valami csöpögött elől belőle, kimérte a másodperceket, a férfi zihált az erőfeszítéstől, és már azon volt, hogy feladja, amikor a nő ajka megrándult, majd vicsorogva felhúzódott, felfedve ínyét, eltört, vérző szemfogát, aztán a szeme is kinyílt, és egy mély sóhajjal visszatért az élők világába.
– Ó, végre! – nyögte a férfi.
Leroskadt a hideg és nedves betonra, és két csodálatos kezét bámulta, amikkel mindezt elvégezte. Az asszony óvatosan vette a levegőt, nyelvével törött fogát tapogatta, majd oldalt fordulva vért és csontszilánkot köpött a pokrócra.
– Vizet – nyögte. A férfi felállt, a csomagtartóból kivett egy kis üveget, lecsavarta kupakját, és a fekvő szájához tartotta, aki mohón ivott.
Fénycsóva vetült rájuk, majd a motorhang is megérkezett. Az autó megállt mellettük, vezetője kiszállt: – Minden rendben van?
A férfi a nő feje mellett guggolt, haját simogatta, másik kezével intett: – Már igen. De egy orvosra azért szükségünk lenne.
Az idegen bólintott: – A faluból hívok egy mentőt – hadarta: – Tíz perc és ott vagyok. A város innen nagyjából negyedóra. Addig valahogy tartsanak ki.
– Köszönöm – rebegte a nő, kissé sután ejtve a szót.
– Siessen, kérem – tette hozzá a férfi, mire a másik visszaszállt az autóba, és elhajtott.
A férfi ekkor nézett először a nő szemébe, és a nő is belenézett az ő szemébe, és meglátták, hogy baj van.
– Mi az? – kérdezte a férfi, és keze megállt a simogatásban. – Miért nézel így?
A nő erre felült, kínlódva kiegyenesítette magát, majd hátrébb csúszott.
– Óvatosan! – figyelmeztette a másik.
Az asszony az autó oldalának vetette hátát, közben a férfi a hátsó ülésről elővette kabátját, és ráterítette: – Ne nagyon mozogj. Ha belső sérülésed van, gond lehet belőle. Nem akarsz inkább beülni a kocsiba?
A nő a fejét rázta, szemét lehunyva, befelé figyelve: – Jó vagyok itt.
Hangja idegen és riadt volt.
– Mi a baj? – kérdezte ismét a férfi ösztönös aggodalommal.
– Épp most haltam meg, szerinted, mi a baj? – kérdezte a nő kissé türelmetlenül, majd erőt vett magán, és a másik arcába mondta: – Láttalak.
Egy pár másodpercig csönd állt be, aztán a férfi értetlenül megkérdezte: – Hol láttál?
– Odaát.
– Odaát?
Az asszony zsebkendőt vett elő nadrágjából, felitatta a szája sarkából lefutó vért, majd a maradékot kiköpte: – Halott voltam. És odaát láttalak téged.
– Miről beszélsz? – kérdezte a férfi kissé riadtan.
– Az odaátról.
Erre nem lehetett mit mondani. A férfi felállt, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott, csak utána mondta: – A fejed. Beütötted. Bizonyára emiatt van.
– A pokolban voltál, és lángok öleltek körül – mondta a nő válaszul monoton hangon, maga elé meredve. Szürke arca mint konok halotti maszk.
– Miért voltam ott? – kérdezte a férfi gúnyosan. – Mi követtem el?
– Hát ez az – nézett fel rá a nő, mire a férfi elfordította fejét, kifújta a füstöt.
– Volt ott egy lény, egy valaki, egy valami, egy csupa füst és zsarátnok teremtés – folytatta az asszony. – Odamentem hozzá, és megkérdeztem, miért kínoznak. És ő elmondta.
Kivárt, hátha szólni akar a másik, de a férfi dacosan hallgatott.
– Azt is mondta, nekem nem itt van a helyem, csak valamiképp ráleltem az átjáróra, a kapura, ahol vékony a fal – oldalt intett, a sziklafal felé. – Ahogy megfordultam, láttam a kocsit, a fát, az utat, téged, ahogy felettem vagy, és újraélesztesz. Aztán visszatértem.
– Mit mondott ez a dolog neked rólam? – kérdezte a férfi halkan.
– Nem mondta – csóválta meg a fejét az asszony. – Megmutatta.
A lány. Hasonlít a nőre, pontosabban a nő húszéves változatára. Melegítőben van, átizzadt pólóban. Egyik futócipője pár méterrel arrébb, a földön. Nyelve kilóg oldalt. Felette a férfi, egyik keze a lány nyakán, másik a mellét fogdossa. Földút, egy erdőkiszögelést kerül meg, alkonyat. A férfi arcán még nincsenek ráncok. A lány arca meg fehér, szeme hihetetlenül véres.
– Miért tetted? – kérdezte a nő, miután elmesélte neki. – Ki vagy te valójában?
A férfi nem válaszolt, mélyet szívott a cigarettából, majd eldobta, aztán leguggolt az asszony elé: – Ide figyelj. Csak képzelődtél. Az ütés a fejeden…nagyon komoly seb. Valami történt az agyaddal.
– Igen, történt – hagyta jóvá az asszony. – Megláttam a múltadat és a jövődet.
– Hülyeség. Nem csináltam semmit. Nem vagyok…gyilkos – szinte köpte a szót, a nő össze is rándult indulatán. Aztán erőt vett magán, és kijelentette: – De. Az vagy – érezte, hogy ez nem elég, és mielőtt átgondolta volna, mit tesz, hozzátette: – Azt is tudom, hova ástad el. Hisz elástad, és soha nem találták meg a testét.
Most a férfi rezzent össze, mintha korbácsütés érte volna, majd kibukott belőle: - Hova?
– Az erdőben, egy nagy, villámhasította fa törzséhez.
A férfi sokáig bámult a nő arcát, aki állta, mert a tarkójában lévő fájdalom és az, amit átélt közömbössé tette a sorsa iránt. Meg talán látta már előre, mi fog következni.
– Hol voltál te tulajdonképp? – kérdezte még a férfi, majd letérdelt az asszony teste mellé.
– Tudod te jól – jött a válasz, és talán mondani akart még valamit, de a férfi nem várta meg, ránehezedett a fekvő testére, majd két kezével befogta orrát és száját, és némán várt, míg a küszködő, kapálózó test meg nem nyugszik, le nem csillapodik, nagyjából annyi ideig, ameddig annak idején a lánynál, igaz, őt közben meg is erőszakolta, vagyis hát elvette a jussát, azt, ami járt neki, hisz tudta, minden, amit az életben megszerez és megragad és magáévá tesz, az örökre az övé.
Mikor végezett, felállt, majd a beton repedéseiből némi földet kapart ki körmeivel, egy csipetnyit szemébe dörzsölt, hogy meginduljanak a könnyei, mikorra ideérnek a mentősök, azán leroskadt a sziklafalhoz, onnan bámult az asszony mozdulatlan testét.
És ekkor megérezte a háta mögött a forróságot.

vége