Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. március 18. 08:06 - Valmont

A hely szelleme

terkep.jpg

Ez a hely évek óta kísért, de inkább mint egy vágyott tárgy, ha volna rá lehetőségem, megvenném, még a fertőző gombák ellenére is (mindig is tudtam, hogy a "Vigyázat! Fertőzésveszély" táblák az ablakban nem irritáló spórák miatt vannak kirakva, hanem). Természetesen a kastély és a falu és a lenti írás semmilyen kapcsolatban nincs egymással. A térkép maga nemcsak az ihlető kastély helyét mutatja, hanem azt a szekvenciát, azt a Szécsény környéki részt, az Ipoly völgyének, a Karancs árnyékának lápos, vizes, dombos területét, melyet annyira szeretek. Ha átutazom itt, mindig 18. századi hangulatba kerülök, és elképzelek egy sosemvolt kulturális és szellemi életet a felvilágosodás előtti időszakban, klasszicista drámák, hintók, Kant és Rousseau tanai a kandalló mellett, farsangi bálok, versek téli vadászatokról, ilyenek. De nincs csalódottság: gyengéden megértő a viszonyom e tájhoz, és azokhoz, kik benne éltek vagy élnek.   

 

Kísértetkastély-projekt: a vég kezdete

 

 

Ki volt az, ki az éjnek ormán lovagolt,

s dacolva ezer viharral,

látta eltűnni, ami holt,

míg el nem érte őt a lángoló hajnal?

                                                                    Váry Emma: Elveszett költemény (részlet)                                                                     

A polgármester februárban ismerte be magának, hogy valami nagyon nincs rendben a falu történelmének legnagyobb szabású fejlesztése körül. Ez akkoriban volt, mikor a szágfűi kőműves és emberei egy szó nélkül eltűntek, szinte elmenekültek az építkezésről, és már azután voltak, hogy az ácsok közül az egyik lepotyogott a tetőről és mind a ketten azt mondták, láttak valamit odabent, az épületben, azért volt a baleset, nem a helyi, zavaros és csípős pálinkák okán.

Az egyetlen szerencsés körülmény az volt, hogy az eus pénzek addigra már megérkeztek, mert ha azokat mondjuk munkavédelmi okokból befagyasztják, pusztán önerőből a falu nem tudta volna felújítani a Váry-kastélyt.

Maga az ötlet onnan jött, hogy a polgármester a falu határában lévő földjeivel szomszédos volt a kastélykert és a romos kastélyépület. Megbeszélte a könyvelőjével, majd az asszonnyal otthon a dolgot, aztán belevágott, megvette a park nagy részét, a kastélyra pedig tizenöt évre használati jogot kötött a műemlékvédelemmel, ahol a sógorának volt egy ismerőse. Maga az egyszintes, L-alakú épület nyolcvankettő óta, mióta az intézetis gyerekeket kiebrudalták, üresen állt. A falubeli cigányok elhordták belőle a mozdítható fa- és vasanyagot, a legtöbb ablak üveg híján, bedeszkázva barnállott, a tetőn méteres lyukak sötétlettek. A polgármester akkor még nem sokat tudott a Váryakról, de bízott benne, hogy Ferenc, a történelemtanár majd segít ebben az ügyben, hisz a környék meséinek, babonáinak és történelmének lelkes kutatója volt. Szegény Ferenc ugyan nem élte meg a projekt végét, mert egy szívroham leterítette még januárban, mikor a kastély pincéjében, a régi iratok és ócska bútorok közt kutakodott, de előtte volt elég ideje, hogy mindent elmondjon a polgármesternek a Váryakról, az utolsó alkalommal még azt is, amit nem kellett volna, amitől a polgármester ereiben megfagyott a vér, de mire hazaért az iskolából, fény gyúlt kerek, húsos és kopasz koponyájában, otthon pedig már diadalmasan jelentette be az asszonynak, hogy a kastély azért lesz szenzáció, mert a reklámozásában és magában a kiállításban is rámennek az épülethez kapcsolódó kegyetlen, gonosz eseményekre.

Persze az eus pályázati pénzek nélkül nem lett volna semmi az egészből, az első anyagukat visszadobták, ekkor a polgármester saját megtakarásaiból egy másik, fővárosi pályáztató céggel szerződött, így a másodikat meg is nyerték, mármint a falu, mert a település volt a fő kivitelező, és a képviselőtestület pedig készségesen megszavazta, hogy bérbe veszik a kastélyt és a parkot a polgármestertől nemcsak a projekt bevezető szakaszára, az első öt évre, hanem további tíz évre. Így mindenki jól járt, és a polgármester reggelente nem szégyenkezett borotválkozás közben, mert persze gondolnia kellett a két gyerekre, akik a fővárosban tanultak, drága albérletben éltek, de biztos volt abban is, hogy a Váry-kastély borzalmas történelme idevonzza majd az embereket mindenfelől, és ez jót tesz a falunak. Már szinte látta a tükörben, mint egy képernyőn, a Fő utcán felépülő új és modern kávézót, sőt, talán egy étterem lehetőségét is, szuvenírt és helyi, kézműves termékeket áruló jópofa boltokat, könyveket a Váryakról, festményeket és esetleg egy egyszerűbb lovas panziót, valahol a 43-as út mellett.

Arról ő igazán nem tehetett, hogy a projekt ilyen furcsán alakult. Vagy talán nem is a furcsa a legjobb szó, hanem az a kényelmetlen érzet, amikor tudjuk, hogy van valami nagy és erős dolog a háttérben, például egy mohó bank vagy egy kormányközeli vállalkozó, de persze itt ilyesmiről, ilyen kézzelfogható dologról nem volt szó, és pont az volt a rémisztő, hogy nem lehetett tudni, miért sül el balul, szinte tragikusan az összes szakasz, a projekt összes részegysége.

A faluban az elejétől fogva suttogtak mindenfélét, a Váry-átokról beszéltek, és ismét előjött a mendemonda, hogy az intézetis gyerekeket se gazdasági okok, hanem bizonyos megmagyarázhatatlan halálesetek miatt költöztették el olyan kurtán-furcsán annak idején, de a polgármester ügyet se vetett minderre, hitetlen és babonás népség volt az övék, a templomot még karácsonykor se töltötték ki, aki rendesen akart dolgozni, az már rég elköltözött, csak a műveletlen parasztok maradtak, alig volt valamelyiknek érettségije, és akkor még nem beszéltünk az időskorúak arányáról.

Bizonyos jeleket persze a polgármester is észrevett, már az projekt elején. Például ott volt Lola bácsi, a csősz esete, aki egy alkoholista volt, és bizonyára azért akasztotta fel magát a fészerben, és nem azért, mert előtte ő volt megbízva éjszakánként a kastélyudvarra hordott építőanyag őrzésével, és bár valóban panaszkodott, hogy a kutyája az egész éjjelt átugatja, és mindig az üres kastélyban ugat valamit, és bár valóban azt mondta, sokszor úgy érezte, hogy szemek bámulják a lakókocsiját, melyben őrködött, szemek a már üres ablakkeretekből, de a polgármester mégse akarta elhinni, hogy kapcsolat van a kastély és az öngyilkosság közt.

A kutya meg eltűnt, jobban mondva a városból érkező mesteremberek látták néha a fák közt, vagy a jéghideg szobákban, csak állt, és bámult rájuk, halkan morgott is, de a polgármester maga sosem botlott belé, pedig gyakran kiment az építkezésre, főképp a csősz halála után, mert tudta, hogy lopnak az emberek, de csökkenteni akarta ennek előfordulását.

És aztán ott volt a katasztrofálisan nehézkes téli, belső és kora tavaszi külső kőműves munkák esete is, eleve milyen nagy szerencse kell egy jó kőműves megtalálásához, de az már valóban botrányos volt, hogy  a kastély belső és külső felújítása három szakit és azok segédmunkásait is elfogyasztott márciusig, és sajnos egyik csapat esetében se derült ki, hogy konkrétan mi a baj. Talán még a legelső, az alsóvárosi férfi mondott legtöbbet a dologról, amikor azt motyogta a végelszámolásnál, hogy a szeme sarkából alakokat lát odabenn, a folyosókon, a szalonokban, csak állnak ott, és nézik őt, de amikor odakapja a fejét, akkor eltűnnek, és ez az agyára ment. A második, egy öreg kis emberke a kocsmában ejtett pár szót a falakban előtűnő lenyomatokról, arról, hogy a friss betonozást vagy vakolást tenyérnyomok tarkították, melyek az alatt jöttek létre, míg elfordult, kiment vízért vagy simítóért. És azt is mesélte, hogy néha magában az eredeti, tégláig lekapart falban is látott dolgokat, hajat, fogat vagy csontokat, persze mikor megkapirgálta, akkor vagy eltűntek, vagy kiderült, hogy téved, de azt is mondta, nem akarja megvárni, míg egy arc néz vissza rá. És ott volt a harmadik, egyben utolsó csapat, a szágfűiek, akikben pedig a polgármester nagyon bízott, és akik ennek ellenére egy szó nélkül eltűntek, pánikszerűen átrobogtak a falun, a polgármesternek Julis néni mesélte, hogy majdnem elütötték őt, miközben sápadtan és maguk elé nézve ültek a kocsiban.

De nem jártak jobban a vizesekkel se. Vizesblokkot, látogatói vécét kellett építeni az előtérben a szabványok alapján, és ezzel nem is lett volna gond, bár a polgármester úgy vélte, hogy megspórolja ezt a részt, a népek menjenek majd az új kávézójába hugyozni, de aztán kiderült, hogy kell, és ha kell, akkor kell, és egyenesen a megyeszékhelyről hozatott egy vállalkozót. Az el is szöszölt a dologgal nagyon sok pénzért, de valahogy egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, és a végén már a napidíj emelését kérte, mondván, előre nem látható tényezők is vannak. Amikor a polgármester megkérdezte, mi azok, akkor persze először nem szólt, csak morgott és a vállát vonogatta, és csak nagy nehezen, egy féldeci után vallotta be, hogy ő és az emberei hangokat hallanak az új PVC-csövek túlsó végéről. Először azt hitték, hogy valaki a faluból szórakozik velük, de miután ellenőrizték, és az egész épület üres volt a jelenségek ideje alatt, rájöttek, valami másról van szó. A polgármester erre megkérdezte, milyen hangokat, mire a férfi kért még egy felest, és csak azután nyögte ki, hogy borzalmas hangokat, és ennél többet aztán már nem mondott, nagyjából befejezték vagy inkább összecsapták pár napon belül a munkát, és amikor a fal később átnedvesedett az egyik folyosószakaszon, egyszerűen nem voltak hajlandóak eljönni, és a garanciális javítást elvégezni.

Az utolsó, a tetőfedők esete tette fel minderre a koronát, az, amikor a két erdélyi fickó annyira bepánikolt, hogy az egyik leesett a hat méteres magasságból, és lábát törte. A társa tessék-lássék befejezte a munkát, még a nagy tavaszi esőzések előtt, és csak a város kórházban, ahol a polgármester a balesetbiztosításról illetve annak hiányáról beszélt velük, csak ott mondták el, hogy miért történt, ami történt, az alakokat, akik az épületben kóvályogtak, az árnyékos földszinti termekben, és néha megálltak, és felfelé bámultak, és bár az arcuk csak egy homályos folt volt a frissen üvegezett ablakok mögött, mégis, a két férfi tudta, őket bámulják, méregetik és terveznek velük valamit. A polgármester babonás erdélyi parasztoknak vélte őket, noha tudta, mert addigra már összerakta magában, hogy ez a sok furcsaság nem lehet véletlen, ám az ő szemében nagyobb gond volt az, hogy az ünnepélyes megnyitó, és a projektpénzekkel való elszámolás határideje vészesen közeledett, és bár utóbbi kapcsán kérdéses volt, hogy az ellenőrök rájönnek-e, hogy bizonyos berendezési elemek, és műszaki cikkek nem a kastélyt, hanem a gyerekek új, fővárosi lakásait gazdagítják, mégis inkább a takarítás, a sitt kihordása, a kastélypark felújítása, a burkolat letisztítása jelentette most a problémát. És ekkor döntötte el, hogy nincs más megoldás, a falusi, semmirekellő közmunkásokat kell bevetni, a falusiakat, akik eddig a kastély közelébe se mentek, félelemből, megszokásból vagy lustaságból.

A polgármester beszélt hát a közmunkáscsapat vezetőjével, Adamkoval, a kocsmárossal, aki nem olyan régen költözött a faluba, és elmondta neki, hogy vészhelyzet van, már ki van tűzve a sajtótájékoztató napja, addigra itt ragyognia kell mindennek. Adamko persze tudta, mi múlik a dolgon, mert a kávézóban tulajdonrész volt neki beígérve, ezért már a következő nap összeszedte a csapatot, és bezavarta a friss festéstől és a száradó beton szagától terhes épületbe, és csak este ment vissza értük, ellenőrizni, mit végeztek. És a polgármester ekkor végre megnyugodhatott, mert a kocsmáros vasmarokkal fogta az embereit, amit egyszer rájuk bíztak, azt kihajtotta belőlük, aki hőbörgött, az repült azonnal, ezért megbecsülték magukat, és járt a kezük, akár ároktakarításról, akár a polgármester vagy az iskolaigazgató földjén esedékes kisebb munkákról volt szó.

Amikor a polgármester pár hét múlva kivitte a szépen bekeretezett képeket a kastélyhoz, a fényképeket, melyeken a Váryak pózoltak a tízes, húszas, harmincas években, a metszeteket, melyeken buzogányokat avagy kardokat szorongattak, a festmények reprodukcióit, hol fodraikba és parókáikban tündököltek, és mindezeket leállította a helyiségekben, ahova szánta őket, a fal mellé, elcsodálkozott, hogy milyen szép munkát végeztek a földijei. Olyan hangulatban volt, hogy ő maga szögelte fel a képeket, az utolsót a kék szalonba, ezen a kinagyított fényképen egy arisztokratikus tartású nő, a szörnyű emlékű Emma, az utolsó Váry cigarettázott, kezében hengeres, éles kúpban végződő öngyújtó csillogott. A polgármester hátrált, hunyorogva nézte, hogy egyenes-e a keret, és egy pillanatra megdermedt, mert úgy tűnt abban a félhomályban, hogy a nő a képen összehúzta vastag, túl sűrű szemöldökét, de aztán az előtte álló férfi megdörzsölte szemét, majd ingerülten kisietett a napfényre.

Ebédidő volt, a közmunkások csapata a kastélykert közepén, az orosz tank által széttört szökőkút helyén üldögélt, és eszegettek. Hat férfi és két nő, mind az idősebb nemzedék, kivéve a Szojka gyerek, borúsan, szótlanul falatoztak, Adamko kissé messzebb állt tőlük, idegesen cigarettázott, és sokáig nem szólt, mikor a polgármester megállt mellette. Aztán arrébb vonta a kopasz férfit, és jó messzire elhajítva a félig szítt cigarettát, bevallotta, hogy valami van az emberekkel, a fiaival, ahogy ő nevezte a közmunkásokat, még a nőket is, valamiképp megváltoztak ettől a munkától a fiai az elmúlt napokban, valami furcsa történik velük. A polgármester most újból szemügyre vette a közmunkásokat, akik lassan már befejezték szegényes ebédjüket, és fura pózokban a nap felé fordított arccal, mozdulatlanul vártak valamire, talán maguk se tudták mire, és hirtelen megérezte, hogy ezek nem az általa jól, túlságosan is jól ismert falusiak, ezek idegenek, valahonnan jöttek és valahova tartanak, és közben senki nem tudja, mi a céljuk, itt, idekinn a napfényben. Elhessegette magától ezt a hülyeséget, és hogy oldja a feszültséget, odament közéjük, magára hagyva Adamkot, a heverő testek körébe lépett, föléjük állt, és elővette a cigarettát.

Ő maga nem dohányzott, de pont az ilyen helyzetekre mindig volt nála egy bontatlan Marlboro, most színpadiasan leszakította a celofánt, és körbekínálta a csomag tartalmát, vett mindegyik, csak Szojka intett nagyvonalú gesztussal, hogy nem kér. És majd mindegyiknek tüzet is adott a polgármester, mert az is volt nála, egy kis, elektromos gyújtó, az oldalán a megyeszékhely egyik autókereskedésének logója, és aztán odaért a nőhöz, akinek nem jutott az eszébe a neve, talán Ilona, a falu végén lakott a néma lányával, mindegy, nyújtotta felé a tüzet, de az a munkáskabátjából elegáns mozdulattal előhúzta a saját öngyújtóját, ami megcsillant a napfényben, egy kis, hengeres, kúpban végződő tárgy, egyenesen a polgármester szemébe ragyogott, aki ettől azonnal elfelejtette, hogy mit akart mondani nekik, hogy meg akarta nyugtatni ezeket az embereket, és ki is akarta faggatni ezeket az emberek, hogy mi történt velük, mi volt a kastélyban, mit láttak, de lemondott erről, jeges és döbbent bizonyossággal feladta tervét, mert megértette, hogy már késő.

 

vége

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr4912347449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

horror
süti beállítások módosítása