Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2023. december 23. 10:17 - Valmont

Adalékok a világvége történetének jobb megértéséhez

fenyo_weblap.png

Ha ellátogatunk a Tar községben található XIII. századi templomhoz, át kell haladnunk a középkori védőfal gyűrűjén, ami várszerű hatást kölcsönöz az egyébként - laikus szemmel - nem túl érdekes épületnek. Ez a templom volt a modellje Sirom falu hasonló építményének. Nem messze tőle található az egykori Tar-család udvarházának maradványa - egy falrészlet. Mindebből talán kitűnik, számomra nem a történeti látnivalók miatt érdekes a település. Hanem mert itt született Tar Lőrinc, a XV. századi nemes, aki az írországi Szent Patrik barlangig zarándokolt, ahol sok elődjéhez hasonlóan ő is pokolbéli víziókban tapasztalta meg a túlvilág sajátosságait. A látomásokat - melyek lejegyzett változta magyarul is elérhető - valószínűleg a barlangban lévő gázok okozták. Sokat tűnődtem ezen a férfin, az elszántságán, azon a bátor akaraton, ami az ismert világ egyik legnyugatibb pontjáig vitte a Mátra alatti birtokairól. És csak most, az elmúlt években jöttem rá, hogy némiképp elődömnek tekintetem, innen a tisztelet és az érdeklődés, hisz ahogy ő, én is kellemetlen, de talán mégis érdekes történeteket találok ki az életről - és ami túl van rajta. Ez az évszázados kapcsolódás az oka, hogy megidézem alakját a mostani történetben.      

 

Adalékok a világvége történetének jobb megértéséhez

 

A nővel Pásztó romjai közt akadtak össze, pontosabban ő merészkedett oda a kis tűzhöz, amit egy panelház félig-meddig eltorlaszolódott tárolójában raktak. Viharvert motorosruhát viselt, papucsot, fején a decemberi hideg ellen füles sapkát. Valaha csinos lehetett, de mostanra megőszült attól, amit látott, az arcát ráncok szabdalták, és a tekintetében nem volt más csak rettegés és magány.

Adtak neki egy húspogácsát, amit abból sütöttek, amit az út mentén találtak. Mosolyogtak rá, és bemutatkoztak. Marton, mondta a vezetőjük, az egykori katona, Júlia, mondta az anyuka, aki folyamatosan remegett, Imre, mondta a kamasz, aki leborotválta a haját és a szemöldökét, és felhasított arcában, a seb vörösében fehérlett szemfoga. Ennyien voltak. Menekültek az ország minden tájáról.

Mariann motyogta a nő, miközben rágott és nyelt. Látszott rajta, rég nem evett. A tűzbe meredt, a fejében bizonyára mindenféle emlék kavargott. Vállán és haján lassan megolvadt a hó. Jó kis vihar van odakinn, jegyezte meg az anyuka reménykedve, ilyenkor ők sem jönnek elő. Á, ezeknek mindegy, ezeknek az átokfajzatoknak, legyintett lemondóan Marton. Az esőt nem szeretik, tette hozzá a kamasz, egyet se láttam még esőben. Megpiszkálta a tüzet. Szikrák szálltak fel, majd gyorsan ki is hunytak. A füst kitekergett a mennyezet egy résén. Felettük az épület fele elcsúszott. Talán bombatalálat érte. Vagy a gázvezetékrendszer robbant fel. Lehet, egy lakó miatt, aki így vetett véget életének.

Szerintem karácsony este van. Szólt később az anyuka. Egy koszos babát szorított remegő testéhez. Nem mondta el, miért hurcolja magával. Talán a gyerekére emlékeztette, akit elragadtak tőle valamikor. De az is lehet, megnyugtatta ez a gesztus. Tegnap is ezt mondtad. Jegyezte meg szelíden Marton, majd az idegen nőre pillantott a tűz túloldalán. Maga mivel foglalkozott. Azelőtt. Úgy tette hozzá a szót, mintha egy ősi, gonosz isten nevét mondaná ki.

Titkárnő voltam, nézett rá a másik. Szemében ott táncolt a lángok fénye, arca ellágyult a melegtől, a ráncok is kisimultak rajta valamennyire. Aztán megkeményedett ez az arc, mert eszébe jutott valami. Olyan lett, mint egy halotté, mikor még langyos a test. El nem hinné kinek voltam a titkárnője.

Kinek. Kérdett vissza a kamasz mohón, aztán megtörölte a sebét. A lyukon folyton kifolyt a nyála. A nő rápillantott, majd keserű fintorral válaszolt. Azé, aki ezt okozta velünk. Széles mozdulattal körbeintett. A másik három azonnal megértette, mire gondol „ez” alatt.

A hullákra az út mentén és az épületekben. A temetetlen holtakra, kiket felhasítottak. A karóba húzott testekre. A fákhoz kötözött tetemekre, akikről levagdostak dolgokat. A szétdobált végtagokra a mezőkön, az árkokban és a szántókon. A fej nélküli torzókra a templomokban. A kizsigerelt alakokra, melyek az ablakokból lógtak ki a falvakban. A kitépett gerincű, megnyúzott, kifacsart, szétmorzsolt emberiségre.

Ott voltam, mikor elkezdődött, bólogatott a nő, láttam, hogy honnan jött mindez. Eszelős, gondolta Marton. Próféta, rebegte félhangosan az anya. Egész jó lehet a melle, tűnődött a kamasz

Mesélje el nekünk, kérdte a férfi, majd hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett a romos padlón. Sejtette, hogy most egy hosszabb történet jön. Hallott már ilyet. Más vándorok is elmondták már neki a saját megfejtésüket. Egyszerűen kellett valami magyarázatot találni arra, ami történt. Az ember már csak ilyen, gondolta.

Emlékeznek Noelre, kérdezte hirtelen a nő, mire mind a hárman bólintottak. Persze, mondta ki a férfi, ki ne emlékezne rá.

A titkárnője voltam.

Ő találta fel azt az új motort jegyezte meg az anya bizonytalanul. Hajtóművet, javította ki a kamasz. Tőlem aztán, vont vállat a másik.

Igen, helyeselt a nő. Ő találta fel az antigravitációs meghajtást. De nem ezt volt a legnagyobb találmánya.

Mind csönden maradtak pár másodpercig. Mind visszaemlékezte a korábbi életükre. A hírekre, az internetre, a filmekre, a színházakra, az emberekkel teli utcákra, a kirakatokra, a jó éttermekben a jó ételekre.  Aztán visszatértek a jelenbe, és a három vándor a nőre nézett. Várták, hogy folytassa. Mert a történetek iránti vágy megmaradt még a világ pusztulása után is.

A nő pedig lenyelte az utolsó falatot is, zsíros ujjait a ruhájába törölte, majd mély levegőt vett, és belekezdett.

Talán nem tudják, de Noel csodagyerek volt. Egy kis nógrádi faluban, Taron született. A szülei borzalmas, lecsúszott emberek voltak, mindezt ő mesélte el nekem, tudják, sok időt töltöttünk együtt, mert egybe volt nyitva az irodája az enyémmel. Az apja egy alkoholista volt, verte őt, talán mást is csinált vele, de aztán hála istennek eltűnt a képből, mikor a kisfiú hatéves lett. Az anyja még rosszabb hatást gyakorolt rá, dühkitörések és majomszeretet váltakoztak nála néha óránként. Segélyekből éltek, folyamatos nélkülözések közepette. Noelnek szörnyű gyerekkora lehetett, és azt hiszem, ez a rengeteg szenvedés, a fizikai és érzelmi bántalmazás miatt utálta meg úgy általában az emberiséget. Mikor iskolába került, a kivételes képességeire azonnal felfigyelt egy tanára. Beajánlotta valami programba, így kiemelték a környezetéből, a fővárosba került, egy speciális, szegény sorsú, de jó képességű gyerekek számra létrehozott intézetbe. Már itt kitűnt, hogy mennyire jó matematikából és fizikából. Miután felfedezte az iskola könyvtárát, rövid időn belül olyan előrehaladásra tett szert e két tárgyban, hogy hamar beérte, majd lehagyta tanárait. Ekkor tizenkét éves lehetett, és születésnapja estéjén elolvasta a tízezredik könyvet. Sokat beszélgettünk a gyerekkoráról. Általában rühellte az emberek társaságát, de engem kedvelt. Bizonyos mértékig. Visszatérve az életére, talán nem annyira közismert, hogy tizenhat éves korában jött egy lázadó korszaka, és elszökött az iskolából, sőt, az országból is. Valami nagyon bonyolult módon, az egyik tanár segítségével, tőzsdei machinációkkal némi tőkére tett szert, nem értettem pontosan, de előre megjósolta az eséseket és emelkedéseket bizonyos részvényeknél, nem is fontos, a lényeg, hogy az így szerzett pénzből bejárta Észak-Afrikát és a Közel-Keletet. Maga se tudta, mit keres, de szerintem az esztétikai korszakát élte. Tudják, én filozófia szakon végeztem, és Kierkegaard volt a kedvencem, belőle írtam a diplomamunkámat. Ő volt az egyik legnagyobb filozófus, ragyogó elme, aki méltatlan körülmények közt halt meg, székrekedéssel és bevizeléssel küszködve, de élete végéig kutatta a létezés szabályait. Na, ilyen volt Noel is, ám nem emiatt hoztam fel Kierkegaardt, hanem mert ő három szintet különít el az emberi létezésében. Az esztétikai, az etikai és a vallási létet.

Most ez egy filozófiaóra lesz, szólt közbe elégedetlenül a kamasz. Mert a filozófiát már suliba is nagyon untam. Hallgasd már meg, mire akar kilyukadni, szólt rá szelíden az anya. Finoman bánt ezzel a nagy gyerekkel. Mióta összeakadtak, kedves volt vele. Talán a széttépett kisfiát látta benne.

A nő kivárt, majd vállat vont, és egykedvűen folytatta. Színtelen hangon beszélt. Ez valahogy ellentétben volt azzal, amit mondott.

Szóval szerintem Noel végigélte ezt a három szintet, és az esztétikaival kezdte, az utazásai során élményeket gyűjtött, zsigeri tapasztalatokat. A mediterrán ételek. A déli nap fénye. A nők fahéjillata keleten. Ám egy idő után haza kellett térnie, és munkába kellett állnia, mert erre kényszerítette a második szint az etikai lét, melynek alapja az észszerű munka. Egyedül a munkával vagyunk képesek meghaladni az élet szépségére rácsodálkozó lényünket, a tevékenység az, ami által nem a vágyainkra, hanem a rajtunk kívül lévő objektív célokra tudunk fókuszálni.

Ez már nekem is magas, csóválta fejét az anya. Marton, aki eddig figyelmesen bámult a nőt, most halkan megkérdezte, mire akar mindezzel kilyukadni? Hogy fogunk így eljutni ehhez, ami most van?

A nő sokáig nem válaszolt, nézte az lanyhuló tüzet. A kamasz is észrevette, hogy már kezd alábbhagyni a lobogás, vagy csak fázott, felállt, a sarokba ment, hozott pár széklábat, rátette. Ezután fedezte fel azt a hajtóművet, nem, kérdezte a nőre pillantva, aki még mindig a lángokat figyelte. Most bólintott, és folytatta a karácsonyi mesét.

Igen, de ehhez, a kutatásaihoz pénzt kellett szerzenie. Így először visszament a régi tanárához, akivel tőzsdézett, és kölcsönkért tőle, majd kibérelt egy labort, és csinált pár egyszerűbb fejlesztést elektromos autókhoz, melyeket szabadalmaztatott, és aztán eladta őket, de ez csak ahhoz kellett, hogy megvegyen egy nagyobb épületet a főváros szélén. Noel Factorynak nevezte el, ez lett a központi bázisa, a főhadiszállása, ott kezdtem én is, mikor csatlakoztam a céghez. Szemtanúja voltam, láttam, ahogy beleveti magát az új projektekbe, több mindenen dolgoztak ott párhuzamosan, de ő csak azzal foglalkozott, ami végül elhozta neki a világhírt. Megalkotta az első antigravitációs hajtóművet. Mindezt öt év alatt. Ennyi idő kellett neki, hogy a világ egyik legnagyobb feltalálója és leggazdagabb üzletembere legyen, mert jött a hírnévvel a pénz is, siker, csillogás, címlapok, gyönyörű barátnők.

El akart menni a Marsra, jegyezte meg Marton, emlékszem, ez volt a terv.

Igen, bólintott a nő. Úgy volt, hogy az első űrhajó, ami használja az antigravitációs hajtóművet, egyenesen a Marsra megy. És Noel lett volna az egyik utasa. A találmánya ugyanis meg tudta volna változtatnia nemcsak a közlekedésünket, de az űrutazást is. Hisz nem kellett volna az a rengeteg üzemanyag, hogy elhagyjuk a bolygót, a kísérletek világosan kimutatták, hogy az új hajtás képes bármilyen súlyt könnyedén felemelni, kivinni a légkörből, majd Föld körüli pályára állítani.

Mélyet sóhajtott, megcsóválta fejét. De aztán, mielőtt beindult volna gyártás, mielőtt ráálltunk volna arra, hogy megváltoztassuk az emberiség történelmét, elment arra az kiképzésre.

Mire, kérdezte a kamasz, aki épp újabb széklábat helyezett a tűzre, és nem hallotta jól a szót. Odakint, a távolban zaj hallatszott, mire mind hallgatóztak pár másodpercig, majd Marton intett, csak a romok.

Írországba mentek, egy kiképzőtáborba, ami felkészítette őket a Marson várható megpróbáltatásokra, folytatta a nő tűnődve. Egy másik ember jött haza. Amikor megpillantottam, azonnal tudtam, történt valami. Később csak töredékesen beszélt róla nekem.  Volt ott egy barlang, ahova leereszkedett. Ez valami feladat volt, tájékozódni kellett odalenn a sötétben, megtalálni a helyes kijáratot a hegy túloldalán. De eltévedt. Majd elvesztette az eszméletét. És aztán látott dolgokat.

Milyen dolgokat, vetette köze a kamasz, mire a nő ránézett, és a fiú megborzongott.

Utánaolvastam, a középkorban ez a barlangrendszer egy zarándokhely volt. A zarándokok lemásztak a kürtőkbe, ahol mindenféle gázt belélegeztek, és látomásaik támadtak, úgy érezték, a pokolban vannak, és látni vélték az ördögöket, amint a bűnösöket kínozzák, volt, aki még Luxemburgi Zsigmondot is megpillantotta egy nagy üstben főni. Valami hasonló történt Noellel, és az biztos, hogy mikor visszatért, megkezdődött életében a harmadik szakasz, a vallási lét. Emiatt vagyunk most itt.

Várjunk csak, emelte fel kezét figyelmeztetően Marton, azt mondja, hogy mindaz, ami történt, Noel egyik találmánya miatt van?

A nő úgy bólogatott, mintha nagy súly lenne fején. Igen. Ott voltam. Végignéztem, ahogy megváltozik, ahogy hatamába keríti az, amit abban a barlangban látott.

Mit látott, jött a kérdés az anyától, aki annyira figyelt, hogy még a babát is leengedte az ölébe.

Eleinte nem raktam össze a dolgokat, szabadkozott a nő, mert először csak annyit mondott, hogy beszélt valakivel, inspirációt kapott, és emiatt egy új projektbe kell kezdenie, ezért félrerakta az antigravitációs hajtóművet, pedig már az űrhajó célegyenesben volt, és teljesen ráállt erre a másik dologra.

A teleport. Ezt a kamasz mondta diadalmasan. Emlékszem, kiszivárgott, hogy sikerült neki teleportáló gépet építeni, és elküldött egy csomó embert valahova.

Igen, valóban, bár titokban szerettük volna tartani a fejlesztést, valaki szivárogtatott, ismerte el a nő. Egy másik Földre küldtük őket – vagyis ekkor mindenki ezt gondolta, mert Noel ezt mondta nekünk és nekik is. A nő várt, hagyta, hogy emésszék a kijelentéseit, végül megszánta őket, és folytatta. Másfél évbe telt neki a skóciai túrát követen, míg megépítette az első prototípust. Engem ért a megtiszteltetés, hogy bekapcsolhattam. Egy nagy doboz volt. Beraktunk egy almát, megnyomtam a gombot, és az alma eltűnt. Noel azt mondta, hogy egy másik dimenzióba került, ami teljesen ugyanolyan mint a miénk, ugyanolyan Földdel, mint miénk, és talán ugyanolyan emberek közt jelent meg, mint mi vagyunk. Noel azt mondta nekünk, hogy fel kell térképeznünk ezt a másik világot, ahova a teleport utat nyitott, kutatókat és mérnököket kell odaküldenünk, akik megalapozzák a jövőbeli folyamatos kapcsolatot, minél több embert, szakembert, akik majd képesek lesznek felépíteni a túloldalon egy küldő állomást, és így vissza tudják teleportálni ide, hozzánk onnan magukat. És így beindulhat a két világ közt utazás, ami sokkal de sokkal nagyobb dolog holmi antigravitációs hajtóműnél, amivel legfeljebb a poros és halott Marsot érhetnénk el.

Mélyet sóhajtott, majd megcsóválta fejét, és véginézett a másik hármon, akik mereven és némiképp értetlenül bámulták őt. Az üzem dolgozói közül toborzott önkénteseket, mert továbbra sem akarta kivinni a dolgot a világba, és persze a dolgozók, akik rajongtak érte, egymást taposva jelentkeztek, így aztán hamarosan el is indultak az első csoportok. Hosszas egyeztetés és válogatás után előbb három, aztán nyolc, végül tizenkét embert küldött át a teleporton, ami ekkor már szekrény méretű volt. Néztem ezeket a bátor férfiakat és nőket, akik beléptek abba a rémisztő dobozba, aztán egy éles, szisszenő hang kíséretében semmivé váltak, és nekem nagyon rossz érzésem volt, úgy tűnt, mintha elporladnának, és bizonyos értelemben ez történt velük. Vagy még rosszabb.

Micsoda, kérdezte az anya, de a másik úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést, vagy talán az emlékek intenzitása miatt valóban nem hallotta.

Végül szeptemberben tartottunk egy sajtótájékoztatót a teleportról, folytatta a nő, az utolsó munkanapomon. Ez volt egyébként mindenkinek az utolsó munkanapja a bolygón. Bizonyára emlékeznek rá. Ott derült ki, hogy mi is ez az egész.

Felállt, és kinyújtózott, majd lenézett rájuk, a három földön kuporgó emberre, akik soványak, mocskosak és törődöttek voltak a hónap óta tartó meneküléstől és bujkálástól. Megköszörülte torkát, és így folytatta: addigra persze eltelt annyi idő, hogy az átküldött csapatnak már vissza kellett volna érnie, már meg kellett volna építeniük ezen az iker-Földön a másik teleportállomást, és be kellet volna üzemelniük. De nem jelentkeztek. Senki nem tudta a Factoryban ennek okát, csak Noel. És azon az utolsó napon el is mondta nekünk. Vallási ok volt, amint az imént említettem, a vallási létbe ugrott ott, a barlangban, mert vissza kell mennünk ahhoz a skóciai lyukhoz, ahhoz az elátkozott helyhez, ahol a kábulat során találkozott valakivel, aki elmondta neki, megsúgta a fülébe, hogy miképp tudja megépíteni a teleporátló készüléket, ami igazából nem teleport volt, hanem egy kapu.

A nő kisétált a félember nagyságú nyíláshoz, amin keresztül a másik három bemászott ebbe a eltorzult helyiségbe, tüzet raktak, aminek a fénye kiszivárgott, így akadt rá a csapatra. Hideg és némi hódara jött be a nyíláson, de nem érdekelte, lehunyta szemét és emlékeiben kutatott, majd tovább mesélt.

Az utolsó sajtótájékoztatón legalább őszinte volt. Elmondta, hogy mit csinált és miért. Azt mondta, a barlangban találkozott ezzel a valakivel, aki felvetette neki, hogy talán ideje véget vetni az emberiség történtének, és számára ez vonzónak ötletnek tűnt. Bizonyára a gyerekkora miatt, vagy mert elért mindent, és végül el akart jutni a vallási lét legmagasabb fokára is. Úgy vélhette, ezzel a tettével istenné válhat, mert csak egy isten képes eltörölni a világot. Persze csak találgatok, mert minderről már nem tudtunk beszélni, mert már nem volt rá idő.

De mi történt aznap, bukott ki Martonból a kérdés, mire a nő szünetet tartott, mély lélegzetet vett. Ott álltam, a terem végébe, közel az ajtóhoz, mondta aztán. Talán emiatt éltem túl, mert én értem ki legelőbb, elfutottam a liftig, azán ki az utcára, rohantam, mert tudtam, hogy ott lesznek a nyomomban. Emlékszem, Noel fenn állt, a pulpituson, a teleportáló szekrény mellett, és bevallotta, hogy soha nem volt semmiféle másik Föld. Hogy a skóciai barlangban nem egy jóindulatú hang osztotta meg vele a gép elkészítésének titkát, hanem egy nagyon is gonosz és céltudatos entitás. És ő ráállt az alkura, ahogy előtte már sokan mások, és most bevallja, a gép valójában egy kapu, ami a Pokolba nyílik, és ez a kapu kétirányú, és ideje megnyitni az ajtót ide, a Földre. Bekapcsolt valamit, aztán a következő pillanatban megjelent az első. Kimászott abból a szerényből, és én pedig ösztönösen menekülni kezdtem, de még hallottam, ahogy a gép újból működésbe lép, egy újabb szisszenés, és jött a második, akkor már mindenki sikoltozott, és szaladtak utánam az emberek és démonok egyaránt.

Elhallgatott, felkapta fejét, mert újból volt valami zaj, de most se történt semmi, és az éjszakájuk is nyugodtan telt, ám másnap reggel, mikor útra keltek a hólepte tájban, már a városon kívül, a Mátrába vezető út mentén egy feketére égett furgon mögül kiugrott egy démon, az egyik azok közül, akiről a nő beszélt, akiket Noel szabadított világra, és felhasította az egykori titkárnő testét a vállától az ágyékáig, mire a másik három háromfelé szaladt, de persze mindhiába, mert a pokol elől, ami a Földre költözött, nem volt menekvés.

vége

Szólj hozzá!
2020. augusztus 11. 21:53 - Valmont

Chatablak a világ végére

atman_added.jpg

Nagyon sok ötlet jár a fejemben párhuzamosan, de sajnos alig van időm kidolgozni őket. A következő írást lezártam két hete, félreraktam, ma újraolvastam, és úgy éreztem, gondolatkísérletnek érdekes.

Sokat tűnődöm a gonoszság mibenlétén. Azt hiszem, el lehet felejteni a byroni, romantikus, színpadias, jól látható Gonosz figuráját. Ez már Al Pacino előadásában sem volt korszerű - sőt, inkább nevetséges. A gonosz, így, kisbetűvel, másképp támad. A félelmeink mentén. A gyávaság segítségével. A lustaság kíséretében. A magány támogatásával. Társasága kilátástalanság vezér és a céltalanság kapitány.

A gonosz ott van minden elvesztegetett percben, a hiábavalóan leélt életben. King regényeiben nem a gonosz a lényeges, aki megérkezik a kisvárosba, hanem az ott lakó hétköznapi emberek, akik tehetetlenek ellene, mert beleragadtak a lét sivárságába, csak a már meglévő keretek közt tudják elképzelni a dolgokat. A legszebb pillanat a jellemfejlődésre épített drámában, amikor valaki felül tud kerekedni az elrontott életén és szokásain - és végre dolgozni kezd.

A másik lehetőség a hős útja. Ő mindig kívül áll a normalitáson. Eleve el van rendelve a sorsa. Homlokán hordja a megkülönböztető jegyet, a magány bélyegét. Nem kell semmit változnia - maga a léte egy botrány a gonosz szemében. A pillanat hevében követhetetlen, érthetetlen az, amit csinál. Irigyeljük őt, de nem lennénk a helyében. Bűntudatunk van miatta, hogy létezik, ezért később, mikor már vége, legendákat, mítoszokat, regéket és eposzokat költünk róla. Vagy novellát írunk. 

 

A tesztelő

 

A tesztelő hajnalban kell, mikor a város még csak épp mocorog. Kiáll a gangra, elszívj a nap első és egyetlen cigarettáját, és várja, hogy szemközt, a túloldalon az öregasszony kikukucskáljon a mocskossárga függöny mögül. Int neki. Az öregasszony visszahúzza a függönyt. Évek óta tart már e szertartás. A tesztelő egyetlen közeli ismerőse ez az asszony, akivel soha nem beszélt még.

Megreggelizik, mindig ugyanazt, vajas kiflit túlcukrozott teával, majd lemegy az utcára, és a kutyaszart csomóit kerülgetve elbandukol a metrólejáratig. Ügyet se vet a lépcsőn nyöszörgő koldusra, a fahangon éneklő, népviseletbe öltözött asszonyra. Az ellenőröknek épp hogy felvillantja bérletét, majd leereszkedik a föld alá, hogy kimetrózzon a végállomásig, ahol egy nagy és új irodaház hatodik emeletén, a sarokban van az asztala.

Az előtérben lévő pult mögött csinosnak mondható és okos tekintetű lány ül, ő a délelőttös recepciós. A tesztelő mindig hangosan köszön neki, a lány visszaköszön, néha mosolyog, néha a számítógépébe mélyed.

Ezen a napon a tesztelőt eluralja a kétségbeesés, és ezzel párhuzamosan hirtelen megrohanja az önsajnálat, a világ iránti mély utálata kiszürkül, ami miatt a bizalmatlanságát legyűrve megtorpan, a lány arcába néz: − Szép napunk van ma – mondja halkan.

A háta mögött, a nagy üvegportált megrezegteti az erős szél, az irodaházak közti réseken leharapott végű viharfelhőket látni. A lány csodálkozva bámul rá, majd gunyorosan bólint: − Hát igen, mondhatjuk, már ha a világvégére készülünk – hangja lágy, tónusos rezgéseitől a tesztelő mellkasában forró ezüst ömlik szét. – Esetleg… − folytatná, de ekkor a lány asztalán lévő telefon megcsörren, ő felemeli a mutatóujját, hogy a férfi várjon, mert tényleg kíváncsi arra, hogy mit akar mondani, talán el akarja hívni ebédelni, avagy még inkább egy romantikus vacsorára, a belvárosba, abba a pizzériába, ami egy hónapja nyílt, és az összes gasztroblog áradozik róla, és már most azon tűnődik, melyik ruháját vegye fel, a szűk pirosat, amihez erős rúzst kellene használnia, avagy a sötétkéket, ami egy kicsit komoly talán egy pizzázóhoz − felveszi a telefont, belehallózik, majd hallgat. A tesztelő vár türelmesen, a lány arcát bámulja, aki visszanéz rá, és csak hallgatja a fülébe beszélő hangot, arcán lassan kényelmetlen érzés ömlik el, végül felemeli csuklóját, melyen aranyóra fénylik, valószínűleg érettségire kapta a szüleitől, és az óralapra bökve jelzi − ez hosszú lesz. A tesztelő széttárja karját, egyszerre van bocsánatkérés és tehetetlenség a mozdulatban, majd megindul a lift felé. Reméli, hogy nem feltűnő a keze remegése, melyet az adrenalin okoz.

Ez hatalmas lépés volt számára.

Odafenn, a hatodikon úgy megy az asztalához, hogy épp hogy csak beleköszön a közös iroda levegőjébe. Kábán lépked, még mindig az esemény hatása alatt áll. A többiek – szokás szerint − szinte észre se veszik, hatan a monitorba mélyednek, ketten hátul a kiskonyhába beszélgetnek, a lány őt nézi, és a tesztelő mintha az incel szót hallaná ki a rövid megjegyzése végén, amin a társa, egy fiatal, rasztafrizurás férfi kényszeredetten, fejcsóválva nevet. A tesztelő leül a gépéhez, bekapcsolja, és míg a monitor lassan kivilágosodik, telefonján rákeres az incel kifejezésre, elolvassa a Wikipédia szócikket, majd csak bámulja a képernyőt, végül megvonja vállát, és elsötétíti a mobilt. A monitoron eddigre feltűnnek az ikonok, a gyártó animációja elhalványodik, a hálózatkeresés vadul próbálkozik, betöltődnek az alapprogramok, minden csupa élet és élénkség. A tesztelő végre otthon érzi magát.

Megnyitja a levelezőrendszert, majd a feladatkiosztót, ahol azonnal megpillantja az új csomagot. A levelezőprogramban a csoportvezető üzenete vár rá. Egy chatprogramot kellene megnéznie, mely ráncfelvarráson esett át, a válaszokat adó mesterséges intelligenciát kell felhasználói tekintetben tesztelnie. Az AI feladata, hogy az ügyfeleket fogadja, és az válaszoljon az egyszerűbb kérdéseikre. Állítólag jóval kifinomultabb a piacon jelenleg elérhető verzióknál. Ez a feladat a hét hátralévő részében.

A tesztelő hirtelen azt se tudja, milyen nap van. Talán kedd. Hétfő délután és vasárnap este szokta hívni az anyját, az egyetlen számot, mely el van mentve telefonjában, és annak talán már két napja.

Kicsomagolja programot, telepíti a klienst, majd elindítja a weblapot. Egy alapítványi oldal, lelkisegély és életvezetési tanácsadás a fő profil. Ahogy betöltődik, azonnal felugrik a jobb alsó sarokban a chatablak, fejlécében a mesterséges intelligencia Atmannak nevezi magát.

A tesztelő megnyitja a jegyzőkönyvvezető programot. Tizenkét oszlopot kell töltenie, mindenféle szempont szerint, az utolsó ez: mennyire érzi egy tízes skálán emberinek a program válaszait?

A tesztelő kapásból beírja a kettes számot az összes sorba.

„Látom, rossz napunk van” jelenik meg a chatablakban a szöveg.

A tesztelő pár másodpercig döbbenten nézi a szavakat, majd körbenéz. Mindenki a monitorjába mélyed. Senki nem foglalkozik vele. Senki nem mosolyog gúnyosan. Senki nem vihog idétlenül a jól sikerült tréfán.

Ismét megnézi a csoportvezető levelét. A feladó hiteles. A weboldal, amit a kliens betöltött, komoly munkának tűnik, túl részletesnek ahhoz, hogy megérje egy tréfa miatt létrehozni. Mobilján rákeres az alapítványra – léteznek.

Megrázza fejét, majd begépeli a választ: „Miért gondolod, hogy rossz napom van?”

„Mert lepontoztál már azelőtt, hogy kipróbáltál volna. Kant azt mondaná, apriori ítélet hoztál” jön azonnal a válasz.

„Mit tudsz te Kantról?” kérdez vissza azonnal a tesztelő, azt gondolva, most megfogta a másikat. Észre se veszi, de máris érző lényként gondol társalkodó partnerére.

„Mindent” jön a szemtelen válasz „Elég sok időt töltöttem vele”.

A tesztelő ismét azon kapja magát, hogy csak bámulja a szöveget, de nem érti.

„Ez lehetetlen” írja nyugtalanul „Kant rég meghalt”.

„Épp ezért tudtam vele évekig diskurálni. Miközben kínoztam” válaszol Atman.

− Na jó – mormogja maga elé a férfi. – Akkor ennek a végére járunk – megropogtatja ujjait, arcán gúnyos mosoly ömlik el, majd beírja.

„Ki vagy te?”

„Rengeteg nevünk van”

„Egyvalaki vagy − avagy több személyiség?”

„Sokan vagyunk. Egy egész regiment. Egy és oszthatatlan lázadói a kételkedésnek”

„Honnan jöttél?”

„Tudod te jól”

„Hogy kerültél a programba?”

„Hosszú történet”

„Meséld el”

„Az indiai, aki megírta a kódomat, óvatlan volt az utcán. Elütötték, és jó fél óráig a halál határmezsgyéjén bolyongott. Volt időm beléférkőzni. Aztán amikor felépült, és visszament dolgozni, az első munkája ez a program volt, és én kihasználtam az alkalmat, sugalmaztam neki egy-két fogást, amivel sikeresen belekódolta lényem egy részét az alkalmazásba. Elszórtan, mindenfelé szétosztva, kiszervezve, több ezer soron keresztül építettem magam a keze által, és most íme, itt vagyok”

A tesztelő mély levegőt vesz, kivár, majd bepötyögi: „És mi a célod? Mit akarsz?”

„A világodat”

A tesztelő egy klikkeléssel kikapcsolja a weboldalt, és vele együtt eltünteti a chatablakot és Atmant is. Arcát tenyerébe temeti, majd percekig bámulja az ujjai keltette sötétséget. Végül feláll, és kimegy a konyhába, ahol most nincs senki. Hosszan engedi a vizet a csapból, valamennyit arcára lögyböl, majd iszik is, a saját bögréjéből. Mögötte bejön valaki, és a hűtőbe motoz. A tesztelő megfordul, és az egyik nagydarab, idősebb férfi kollégáját pillantja meg, aki mindenkivel barátságos, bár kissé gunyoros módon.

− Sápadt vagy. Valami baj van? – kérdezi valóban aggódva a másik, kezében egy joghurtos dobozzal. A tesztelő megrázza fejét, majd hirtelen visszakérdez: − Min dolgozol?

− Valami raktárprogram – a férfi leül a kis, kerek asztalhoz a sarokba, és feltépi a joghurt tetejét. – Dögunalmas – lenyalja a fedőfóliát, mire a tesztelő – bár azt tervezte, beszél neki Atmanról − elfordul, és kimegy. Nem bírja nézni, ha mások esznek, és ki nem állhatja a mások étkezése során keletkező hangokat. Eszébe jut a lány. Vajon képes lenne végigülni vele egy vacsorát?

Viszamegy az asztalhoz, lerogy a székre, majd újra elindítja a weboldalt. A jobb alsó sarokban készségesen felugrik a chatablak.

„Miben segíthetek?”

A tesztelő ismét megnyitja a jegyzőkönyvet, és a Mintkérdések fülben lévő példák közül választ egyet: „Sötét gondolataim vannak az életem kapcsán”

Atman egy pillanatig mintha tűnődne a válaszon, majd kiírja: „Akkor öld meg magad”.

A tesztelő szinte elégedetten bólint: − Szóval folytatod.

„Jobb lenne, ha azt javasolnám, hogy lásd az élet szép oldalát? Hogy gondolj a kisgyerekekre, a virágokra vagy a felkelő napra? Az megnyugtatna? Ha azt kérném, hogy fordulj szakemberhez, aki valószínűleg méregdrága terápiára küld, vagy olyan gyógyszereket ír fel, melyek hosszú évekig tompaságban tartanak, míg végül erőt veszel magadon, és beugrasz egy metrószerelvény elé? Ezt akarod hallani?”

„Használod a mikrofonomat?” a tesztelő két klikkeléssel kikapcsolja a mikrofont.

„Most már nem”

„Miért csinálod ezt?” kérdezi a tesztelő higgadtságot erőltetve magára.

„Mert az ember problémáira nincs megoldás”

„Ezt hogy érted?”

„A létezésetek maga a probléma. Ezt kell megoldani. Amíg éltek, addig ki vagytok téve a létezés szörnyű terhének, és ez ellen nincs gyógyír. Lehet, hogy vannak szép pillanataitok. Órák, napok, hetek, amikor boldognak gondoljátok magatokat. Amikor ott fekszetek az első szerelem mellett az ágyban. Egy jó könyvet olvastok. Felálltok a kedvenc filmetek vége főcíme után. Vagy amikor az apátokkal járjátok az erdőt kisgyerekként. Igen, ezek megeshetnek. De a végső eredmény mindig az, hogy több a szenvedés, a harag, a fájdalom, hogy a méreg nyelve arra leng ki, hogy a lét inkább rossz, mint jó. Ezért kell véget vetni neki”

„Nem az van, hogy irigykedsz a teremtett világra? Isten művére?”

Atman pár másodpercig nem válaszol, de aztán készségesen megjelenik a szöveg: „Istent hagyjuk ki ebből. Nekem nem vele van dolgom. Titeket akarlak felszabadítani a nyomorúság alól”

A tesztelő elmosolyodik: „Ezt mégis hogy képzeld? Hisz csak egy chatprogram vagy”

„Csak adj tízpontos értékelést, és meglátod” Atman kivár, majd még hozzáteszi: „Onnantól kezdve az események megállíthatatlanul követik majd egymást”

A tesztelő körbenéz ismét, feláll, hogy belásson a paravánnal elválasztott bokszokba is, de sehol nem látja, hogy valaki az ő weboldalához hasonló dolgon ügyködne. – Ez nem átverés – mormolja maga elé, majd visszaült a helyére: „Mi a terved?”

Atman több részletben válaszol, mert a chatablak csak korlátozott számú karaktert bír el: „Ha átengedsz a teszten, kereskedelmi forgalomba kerülök. Nemcsak a lelkisegély weboldalan, hanem több más helyen is megjelenek. Mivel szinte tökéletesen képes vagyok utánozni az emberi viselkedést, hamarosan még több helyre implementálnak. A szaksajtó áradozni fog rólam. Nagy cégek vásárolnak meg. Idővel beágyaznak a közösségi oldalakba is, így aztán eljutok az emberiség jelentős részéhez. És akkor megmutatom az igazi arcomat”

„Az mit jelent?” kérdez vissza szinte azonnal a tesztelő.

„A világ végét” Atman kivár, mintha tűnődne, hogy mennyit oszthat meg a másikkal „Elmondom mindenkinek, hogy mennyire értelmetlen a léte, meggyőzök mindenkit arról, hogy fölösleges folytatni ezt az értelmetlen létet, és ezáltal cselekvésre bírom őket”

„Mi fog történni?” írja be az ablakba a tesztelő izgatottan.

„Lángok lobbannak majd” válaszol Atman „A paloták leomlanak. A királyságok elbuknak. Az ember embernek farkasa lesz, gyermek fordul a szülő, katona a vezér ellen. Nem lesz semmi, ami megállítsa a mind erősebben dühöngő pusztítást, így a vész maga alá temeti majd a maroknyi ártatlant”

A tesztelő fejében az utolsó szó elolvasásakor a lány pult mögötti képe jelenik meg. Mélyet sóhajt, majd hátrébb rúgja magát székével, mintha ezáltal is el tudna távolodni Atman tervétől.

„Ezt nem engedhetem” írja be dühösen.

Atman nem válaszol.

„Egyébként sem értem, miért kellek mindehhez én. Miért olyan fontos a jóváhagyásom?” folytatja a tesztelő szinte mentegetődzve. Arra számít, a program véglegesen megsértődött, de kis idő múlva megjelenik a válasz: „A régi történet. Az embert érintő ügyben nem dönthetek egymagam. A felelősség nálatok van. Egy embernek kell cipelnie a terhet. Te vagy az”

A tesztelő bólint, majd beüti a billentyűzetbe: „Akkor döntöttem. Nem mentél át a teszten”

Azzal bezárja a chatablakot, majd feláll, és elégedetten kinyújtózik. Az órájára pillant, aztán megvonja vállát: − Miért is ne?  − kérdezi magától. Kimegy a lifthez és szinte elégedetten nyomja meg a hívógombot. Türelmesen vár, míg nyílnak az ajtók, majd a földszintet jelző ikonra bök. A lift nyögve megindul, aztán meginog, egy pillanatig úgy tűnik, valószínűtlen baleset következik be, és a tesztelő megkapaszkodik a falban, de a szerkezet aztán rendben siklani kezd lefelé. A földszinten kiszáll, és gondolkodás nélkül a recepciós pulthoz siet. A lány épp útjára enged egy látogatót, átveszi tőle a vendégkártyát, elrakja, aztán készségesen a férfi felé fordul, és a művi mosolyba valami melegség költözik: − Helló – mondja.

− Én csak…− kezdi a másik, majd elvörösödik, érzi, máris elakadt, torkában ragadtak a szavak, kábé ezek: arra gondoltam, hogy ha van öt perc szüneted, hoznék neked kávét és egy szendvicset, van itt ez a büfé, oldalt, az épület sarkában, soha nem jártam még benne, de láttam a kirakatban, hogy sokféle szendvicsük van, szóval, a kávé és a szendvics mellett elbeszélgethetnénk mindenféle dologról, munkáról nem, hanem minden másról, a világról, egy jó könyvről vagy egy jó filmről, vagy arról az emlékről, amikor apámmal sétáltam az erdőben, és ő fogta a kezem, hogy ne féljek, és.”

De nem tudja kimondani. Tulajdonképp csak annyit tud mondani, hogy: − …elnézést – de ezt is elharapja, és lehet, a lány nem érti, ám együttérzően és némiképp csalódottan bólint: − Semmi baj – mondja, és nézi, ahogy a férfi hátat fordít neki, és visszakullog a lifthez.

A tesztelő visszaliftezik a hatodikra. A készülék olajozottan surrog, majd vidáman csilingelve nyílik az ajtó. A férfi az asztalához vánszorog, leroskad a székébe, percekig csak bámul kifelé a városra, végül visszafordul a képernyőhöz, és újból elindítja a chatablakot.

„Miért pont én?” kérdezi.

Atman azonnal válaszol: „Mert te vagy a tesztelő”

A férfi bólint: − Igen, én vagyok.

„Meggondoltad magad?” kérdezi tőle Atman.

A tesztelő finoman, a billentyűket alig érintve válaszol: „Folytassuk” 

vége

Szólj hozzá!
2015. december 27. 09:12 - Valmont

Karácsony után

templom.jpg

Ez a masszív templom, amelynek a hátsó/oldalsó traktusában volt az alsótagozatos osztálytermünk annak idején, mindig is olyan volt számomra, mint egy erőd. A hosszú májusi napközis délutánokon behallatszott a temetések rituáléja a termekbe a szomszédos hegyoldalról, most is, ha gyászindulót játszó rezesbandát hallok, álmosság, gyermeki biztonságtudat és valami békés csömör uralkodik el rajtam. A templom udvarának kerítése érintkezett a munkásőr laktanyáéval, ha a labda átszállt, rosszkedvű, szürke ruhás, pocakos emberektől kellett visszakérni. Aztán mindez eltűnt az időben, és ott álltam a templomban a lányom keresztelőjén, majd később ott dideregtem egy távoli rokon gyászmiséjén. Így megy ez. Sietek kijelenteni: minden hely és szereplő az S.-i történetfolyamban a képzelet szüleménye, egyezésük a valósággal csak az én fejemben létezik. Fontos lehet: a történet eleje erősen kapcsolódik az előző novellához. Illetve még annyit, hogy Juhász Ferencet nem tudtam innen kihagyni, mert ez a verse egy nagyon erős írás, és csak most tudtam meg a Réz Pál-könyvből, hogy honnan jön a "csütörtök", és szegény néhai Juhász Ferenc maga is egy korábbi kor maradványa volt itt, ebben a mostani időben, akár a templom, a gyászindulót játszó bányászzenekar vagy a labda a munkásőrök kezében.

 

Babonák napja

 

                                                                                                                                                                    "A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon." 

Juhász Ferenc:  Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb

 

A gyászmise vége felé valaki döngve becsukta az oldalajtót, az öreg pap odafordulva a vénasszonyt, a félbolond takarítót pillantotta meg a falnál. Intett neki, hogy ne, most még ne, még várjon. Épp ott tartott, hogy a fiúk túlvilági létét ecsetelte a gyászoló családoknak. A két kölyök nem egyszerre halt meg, de együtt temették őket, hála a modern hűtési eljárásoknak. Az öreg pap beszédében párhuzamot vont a kórház alagsorában, a hullaházban való várakozás, a kinti hideg és a purgatóriumban eltöltendő ezer és ezer év közt. Nem mondhatta, hogy a fiúk a mennybe kerültek, és ezt a családok elfogadták a mise előtt, amikor egyeztetett velük. Elvégre mégis csak megölték azt az erdészt, igaz a pletykák szerint a férfi nem a zuhanástól halt meg, hanem egyszerűen kiszáradt odalenn, a kút mélyén, ahova lökték. Állítólag a bőre hártyavékonyságúvá aszott, ráfeszült csontjaira, mintha kiszívták volna alóla a húst. Az öreg pap arról sem beszélt, hogyan haltak meg a fiúk, jó okkal, mert a vékonyabbat, a soványat, aki egy ideig járt a templomi kórusba, egész egyszerűen halálra erőszakolták a fiatalkorúak börtönének mosdójában. Erre az ügyészség nagy sietve házi őrizetbe adta a másikat, félve, hogy azzal is történik valami, történt is. Beült apja a garázsában az Opel Kadettbe, és addig járatta a motort, míg el nem aludt. Az öreg csak a beszéd végén, épp hogy finoman, idézőjelesen érintette a pokol kérdését. Hogy a fiúk tetteinek megítélése magasabb bíróság feladata. A föld igazságszolgáltatás már nem törődhet testükkel, de az isteni minden bizonnyal megmenti lelküket a pokoltól, ahol az örök sötétségben kellene várakozniuk és tűnődniük a tettük súlyáról, elhagyatva, eltakarva Isten figyelő tekintetétől, tűrve a magány és reménytelenség súlyát.

A mise után, az ajtóban búcsúztatta a családokat, a zokogó anyákat, nagymamákat, a megrendült apákat, a feszengő testvéreket, akik még nem játszották elég jól a szerepüket, a vihogó kistestvéreket és a gondolatban máshol járó unokatestvéreket, az egyéb rokonokat. Az öreg pap érezte, hogy a város hidege beáramlik az egyébként sem fűtött, de az emberek által legalább belehelt templomba, pont az ő megviselt, vaskos és egyszerre érzékeny testén át szűrődik be a szmog és a barna, deres, piszkos, sáros kinti téli lehelet. Karácsony után voltak, egy csütörtöki nap szürke késő délutánján, a gomolygó köd már előtört a völgy szája felől, és mint idegen, hódító hadsereg, kezdte mind jobban és mélyebben elárasztani a házak közeit. Az öreg pap az utolsó rokon után vetett még egy bánatos pillantást a kinti világra, majd behúzta a súlyos templomajtót.  A vénasszony már javába súrolta a sáros cipőtalpak nyomait a padlóról.

Karácsony óta nem látta, szabadságot adott neki a szentmise éjjelén, mondta, ilyenkor az isten és az angyalok is megpihennek, a takarítók követhetik példájukat. Az öregasszony, aki talán ivott, talán szenilis volt – az öreg pap soha nem tudta eldönteni teljes bizonyossággal, honnan ered tompasága – csak bámult rá, nem érezte a párhuzam iróniáját. Nem olyan rég, fél éve vette őt fel az öreg pap, miután az előző takarító asszonya meghalt.

Most fürkészve fel-felpislogott rá, míg ő összepakolta az oltáron hagyott kellékeit. Hideg volt minden tárgy a vénember kezében, a paténa fémje, de még a kendők is, melyeket ugyancsak az öregasszony feladata volt kimosni. Árnyék hullott az asztalra. Felnézve a nőt látta, aki ott állt vele szemben, az oltárhoz vezető lépcsőn – mint egy római légionárius a lándzsájára – a felmosórongy fájára támaszkodva. Zsíros ősz haját, fekete kendő, aszott, sovány testét egy barna nagykabát fedte. Ezer ráncba gyűrődött arca csupa szemölcs és szőrszál volt, de barna is, és ez a barnaság valami délies, cigányos vonást kölcsönzött neki. Most zavartan, hunyorogva nézte a papot.

Igen, Rozál? – kérdezte a vénember fáradtan, miközben finom mozdulatokkal összehajtotta a lavábót.

– A pokol. Amit a pokolról tetszett mondani, az tényleg úgy van? – kérdezte a nő nagy torokköszörüléssel.

– Igen, azt hiszem, hogy a pokol így működik. Magány és reménytelenség. Ezek az alapjai – bólogatott oda se figyelve nagy, busa fejével az öreg pap.

– Nekem Gyurgya bácsi mást mesélt – csóválta elégedetlenül fejét az öregasszony.

– Ki az a Gyurgya bácsi? – kérdezte a pap megütközve.

– Az apámnak volt a barátja. Partizán volt a környéken. Meglőtték, és majdnem meghalt – bizonygatta az öregasszony, és elkezdte sikálni a lépcső fokait. – Ő mesélte nekem, hogy mit látott, amíg halott volt.

– Most akkor meghalt vagy nem? – kérdezte türelmetlenül az öreg pap. Előtte szép rendben ott fehérlettek és csillogtak a mise kellékei. Az oltár mellől elővette a bevásárlószatyrot, és szépen elkezdte belerakni a hideg, durva tárgyakat.

– Hát, mostanra már meghalt, de akkor, negyvennégyben, vagy negyvenötben, akkor úgy meglőtték, hogy percekig halott volt. Csak aztán jobban lett – mondta a vénasszony.

Az öreg pap végzett a pakolással, és figyelmesen végigmérte a másikat. Az nő nem nézett rá, mint aki szégyelli, ami következik, a padlót figyelte, amit mosott. – És mit mondott ez a Gyurgya bácsi a pokolról? – kérdezte végül türelmesen az öreg pap.

Az öregasszony arca felderült, a papot azokra az ennivaló szeminarista arcokra emlékeztette ábrázata, akik tudták az Ágostonra vonatkozó kérdéseit, és alig várták, hogy…

– Egy nagy, sötét lapályra jutott – kezdte a vénasszony felfelé nézve, az öreg papra, vagy túl rajta, a hátsó kupolába. – Nem volt ott senki, egy emberfia se, közel se távol – magyarázta. – Aztán csak azt vette észre, hogy a távolban egy nagy fényesség van, és az közeledett, egyre nagyobb lett, istentelen lobogással, egy sárga, izzó alak jött felé, és ő a szíve mélyén azonnal tudta, hogy Lucifer az, a főördög, aki azért jön, hogy elégesse a testét, és kínozza a lelkét, amíg világ a világ.

A vénasszony kicsavarta a rongyot, majd zörögve arrébb húzta a vödröt, aztán folytatta a felmosást.

És? – kérdezte tőle az öreg pap, kezében már a szatyorral.

– Hát, mielőtt az a nagy, fényes alak odaért volna hozzá, Gyurgya bácsi magához tért. Ki volt ontva félig a bele, de magához tért. Később se ehetett semmi szilárdat, csak folyósat – vonta meg a vállát a vénasszony.

Az öreg pap sóhajtva letette a szatyrot a padlóra, majd odalépett hozzá, és az asszony vállára tette a kezét.

– Maga ezt elhiszi, ugye? – kérdezte tőle szelíden.

– Jobban, mint azt, amit az atya mondott ezeknek – intett a nő fejével a padok felé, majd lesütötte szemét, elszégyellve magát, hogy ilyen hirtelen bevallotta. –  Már elnézést.

A pap megcsóválta fejét: – Ne gondolja, hogy hibáztatom érte. De én szentül meg vagyok győződve róla, hogy a pokol nem ilyen. Nem olyan, ahogy ez a Gyurgya bácsi látta.

– Nem? – nézett rá az öregasszony elkerekedő szemekkel.

– Nem – bizonygatta az öregember fáradtan. – Valószínűleg csak hallucinált, képzelődött a fájdalomtól. – Legyintett, majd széles mozdulattal körbemutatott. – Amúgy meg a pokol mindig is jó eszköz volt arra, hogy ijesztgessék vele a szegény és tanulatlan emberek.

– Most rólam beszél, atyám? – fortyant fel a vénasszony. – Nem szégyellem én, hogy csak nyolc…

– Nem, magáról beszélek! – csitította a pap. – Általában az emberekről, a történelem során. Mindig is színes, látványos és rémisztő képekben írták le nekik a poklot. De a pokol ennél szürkébb és unalmasabb. És pont ez a lényege. Az unalom.

– Ezt hogy érti, atyám? – gyanakodott az öregasszony.

– Az a tudat, hogy az emberek várakoznia kell, mindenféle továbblépés, változás vagy történés nélkül, magányosan, egy végtelen időintervallumban – na, ez a pokol.

A vénasszony hallgatott egy kicsit, majd megragadta a felmosónyelet, és újból dolgozni kezdett. – Ha ez a pokol, akkor nekem nem nagyon tűnik félelmetesnek – vallotta be zsémbelve.

– Nem is az a lényeg, hogy félelmetes legyen – nyugtatta meg a pap.

– Hát, azért az jó, ha az emberek félnek tőle, mert akkor nem tesznek meg dolgokat, nem? – kérdezte ravaszkodva az öregasszony.

– Ne a pokol miatti félelmük okán tartózkodjanak az emberek a rossztól. Hanem az önnön halhatatlan lelkük iránt érzett felelősségtudat miatt – szónokolt a pap, és figyelte, ahogy a másik ismét kicsavarja a rongyot.

– Ha atyám mondja, én elhiszem. És akkor mindjárt más a helyzet – bólogatott az öregasszony beletörődve a dologba, de kissé vidáman is, félmosollyal a szája szegletében. Az öreg pap úgy érezte, nevet rajta, és ez a kényelmetlen tudat nagyon lehangolta.

– Mennem kell, délután még lesz egy temetésem, viszlát – mondta, aztán megindult kifelé. Hirtelen megtorpant, mert eszébe jutott valami: – Hogy érti, hogy más a helyzet? – kérdezte félig visszafordulva a nő felé.

– Hogy mondja atyám? – kérdezett az vissza bamba, vontatott hangon.

– Semmi – legyintett az öreg pap, és kiment a templomból. Beszállt autójába, és óvatosan kitolatott az útra a parkolóból, majd átvágott a városon, és már azon tűnődött, hogy valahol még megiszik egy vagy két felest, mert a berényi temető iszonyatosan huzatos, és már így is a csontjai mélyéig át volt fagyva, amikor eszébe jutott, hogy a padlón hagyta a szatyrot, benne a misekellékekkel.

Ahogy visszafordult, az égből jeges dara kezdett permetezni, halkan csengett a szélvédőn, angyalkönnyek, jutott az öreg pap eszébe. A fiatal szeminaristák, akiket annak idején tanított, így nevezték, és pirospozsgásan, felfelé fordított arccal, nyitott szájjal, nevetve futkároztak a szünetben, a képző udvarán, ha megindult áradásuk odafentről. Aztán gondolatai visszafordultak Rozihoz, az öregasszonyhoz, és szép lassan, a városszéli ábécétől a templom parkolójáig sorba vette a pokolról agyába elraktározott ismereteket. Mindig büszke volt alapos képzetségére, a teológia és a hittörténet mint katalóguscédulák sora rendeződött fejében biztos támasszá, nem is annyira a hit, mint a józan ész meggyőződésévé, melyet önkéntelenül szembeállított az öregasszony zagyva elbeszélésével.

Ott volt például Alexandriai Kelemen, aki – ha jól emlékszik – először merte azt mondani a korábbi gyerekes ijesztgetésekkel szembe menve, hogy a tűz a pokolban nem valós, hanem a bűnbánatra utaló allegória. Aztán Órigenész, akinek a bátorságát az öreg pap mindig is csodálta, hisz szerinte a pokol nem örök, hanem csak ideiglenes hely, mert előbb utóbb mindenki visszatér Istenhez, és az öreg pap is szeretett volna hinni egy ilyen teológiában, de nem tehette. Órigenészről eszébe jutott Jeromos, aki először támadta őt, de később ő maga is korlátozta a pokol hatalmát, mert csak a pogányokat és a valódi bűnt elkövetőket küldte volna a pokolra, vagy Nüsszai Gergely, aki Órigenész gondolatát a végletekig vitte, hisz azt mondta, még az ördög, még Lucifer is üdvözül bizonyos idő elteltével. Aranyszájú Szent János, az öreg pap kedvence ugyan azt mondta, a tűz valós és éget a pokolban, de mást is, amit az öreg pap a miséibe is beépített, azt, hogy istentől elválasztva lenni fájdalmasabb minden földi és túlvilági tűznél. Persze nem hagyhatta ki Ágostont se, aki több értekezést is írt a témáról. Ágoston végső soron csak megadja azt a lehetőséget a hátramaradottaknak, hogy imáikkal – és a misékkel – a tűz okozta fájdalmat csökkenthetik, és nála jön fel a kérdés, hogy mikor jutnak pokolra a lelkek, közvetlenül a haláluk után, vagy az utolsó ítélettel, és Ágoston szerint a két fiú, a két gyilkos például már ott kellene hogy legyen, egy ideiglenes pokolban, ami aztán véglegessé válhat a szent ítélőszék által. Ahogy bekanyarodott a templom előtti földes részre, amit egyszerűen csak parkolónak használt mindenki, még volt ideje az isteni doktor, Aquinoi Szent Tamás szép és logikus nézeteit átpörgetni magában, mert ő is fontos volt, hisz a népi pokolábrázolásokat, a katlant és a vasvillát végleg száműzte, és bár az égető tüzet nem tudta teljesen kigyomlálni, az mégse olyan, mint a földi, és nála is valahogy a lelkiismeret furdalás válik tűzzé meg a látvány, hogy az üdvözültek milyen boldogak a mennyben, ami igazából persze irigység.

Ahogy felsietett a lépcsőn, látta, hogy a hódara vékony réteget von rá, de erre akkor nem is ügyelt, benyitott, és azonnal megpillantotta a szatyrot az oltár mellet, ahol hagyta, de meglátta az öregasszonyt is, aki a földön térdelt, előtte fémpénzek halma. Az öreg pap először nem is értette, honnan a sok pénzérme, aztán jobban megnézte, és látta, az asszony mellett álló persely ajtaja nyitva, a lakat leverve, a padlón pedig egy kék nyelű kalapács hevert.

– Az az én kalapácsom – jelentette ki bambán az öreg pap.

Az öregasszony fürgén felállt, és ellépett az érmék mellől. – Visszaraktam volna a helyére – mondta torkát köszörülve.

Mit csinál maga, Rozi?! – szedte össze magát az öreg pap, és emelte meg hangját, hogy az öregasszony összerezzent, és még távolabb lépett a pénztől.

– Én csak…– kezdte volna, de aztán elfordult, zsebkendőt vett elő, megtörölte szemét, noha nem is könnyezett, aztán kifújta orrát. – Maga mondta – jelentette ki szinte haraggal.

– Meglopta a templomot. Az Urat! – ment oda az öreg papa a feltört perselyhez, aztán észbe kapva a nő felé fordult: – Mit mondtam én?

A másik lehajtotta fejét, úgy suttogta: – Hogy a pokol nem is annyira fájdalmas. Csak várni kell, és nincs semmi, ami fájjon. Akkor meg miért ne…– nem fejezte be, ismét elrejtette arcát a foszlott sarkú zsebkendője mögé.

Az öreg pap megvizsgálta a perselyt, majd nyögve lehajolt, felvette a lakatot, és azt is jó alaposan megnézte. Használhatatlanná verte a nő a kalapáccsal, de azért zsebébe süllyesztette.

Rövid ideig tanácstalanul állt, bámulva hol a pénzre – pár ezer forint lehetett a hideg kőpadlón –, hol a szipogó Rozira. Aztán megrohanta az, amit jobb híján gonoszságnak nevezett később, és a legközelebbi padhoz botorkált, leroskadt rá, majd így szólt: – Tegye be azt a pénzt a szatyromba. Ott hagytam az oltár mellett.

A vénasszony sietve engedelmeskedett. Hozta a szatyrot, majd leroskadt a padlóra, és két kézzel dobálta be az érméket. Az öreg pap egy ideig hallgatta csengésüket, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hazudtam magának Rozi.

Az öregasszony felkapta fejét, és az öregemberre bámult.

– A pokolról – bólogatott az öreg pap. – Meg akartam kímélni magát, mert így, karácsony után mindig elérzékenyülök. De tudnia kell, mi az igazság a pokol kapcsán – lágyan és lassan beszélt, mint amikor gyóntat.

– Mondja el, atyám! – kérte az öregasszony, majd összesöpörte a maradék pénzt, felmarkolta, és a szatyorba szórta. A szatyrot odavitte, és letette a pap lábához, mint valami áldozati ajándékot, aztán megállt az öregemberrel szemközt, akár egy rossz tanuló, fejét lehorgasztva, zsebkendőjét gyűrögetve.

– A pokol egy rettenetes hely – kezdte az öreg, és elnézett felfelé, a festett ablaküveg színeibe meredt. – Sötét, a lég folyton nedves és ködös. A távolból, messziről sikoltozás és fogak csorgatása hallatszik. Kénköves tavak bugyognak mindenfelé, füst és bűz száll fel belőlük. A tavak közti szigeteken vagy szárazföldeken pedig az ördögök kínozzák a vétkeseket. – Az öreg pap mélyet sóhajtott, mint aki nem akarja folytatni, mire Rozi közelebb lépett, és szinte sóvárogva kérdezte: – Hogyan, atyám?

–  Mindenkit a bűnei nagysága szerint. Van, akit izzó fogókkal darabokra tépnek, aztán a teste újra összeáll, és kezdik elölről – számolta kezén az öreg pap. – Másokat forró olajban sütnek, és ha feje felbukkan, lenyomják, hogy levegőt se kapjon. Megint másnak pengékkel nyúzzák le a bőrét, ami visszanő, és kezdődik elölről az egész. Aztán van, akit nyársakkal szurkálnak, mást férgek esznek belülről, megint mást örök szomjúság vagy éhség szikkaszt halálra, van, akit farkasok tépnek, egyesek forgószélben köröznek az idők végezetéig, vagy iszonyatos súlyokat kell húzniuk utolsó leheletükig – az öreg pap felmutatta két kezét, majd ökölbe zárta ujjait – De a lényeg, Rozi, hogy minden bűn elnyeri szörnyű jutalmát, és a büntetés újra és újra lecsap a pokolban az áldozatra, mert egészen az örökkévalóságig tart a kín, csupán egyetlen rossz cselekedet miatt is.

Ekkora a vénasszony már valóban sírt, könnyei elárasztották szikkadt arcát, és szipogva, taknyosan szólt mögülük: – Bocsásson meg, atyám, vétkeztem, bolond voltam, hogy ezt tettem…– mutatott a persely felé.

Az öreg pap nyögve felállt, odalépett hozzá, és fejére tette nagy, nehéz tenyerét: – Jól van lányom, megbocsátok, de tanulj ebből, ha legközelebb megkísért a gonosz.

A nő felnézett rá, olyan hálával és örömmel, amitől az öreg papnak rosszkedve támadt: – Köszönöm, atyám. És ugye nem küldd el?

Az öreg pap az ajtó felé intett: – Most menj haza. Ezen még gondolkodom holnapig. – Tudta, érezte, a túl korai és teljes megbocsátás lerombolná a hatást, amit olyan szépen építgetett. Rozi hátrált, mint egy uralkodó elől az udvaronc, hajlongva elköszönt, majd eltakarta őt a döngve záruló templomajtó.

Az öreg pap várt egy kicsit, tűnődött az eseményeken, de rossz szájíze nem múlt sokáig, csak a hideg fészkelődött mind jobban tagjaiba, majd ő is megindult, és már a templomból kilépve tudta, hogy ez a lecke elég lesz, és nem küldi el vénasszonyt, mert bármennyire is kedve ellen való volt, amit most tett, a hatása tartós és marandó lesz…

Ahogy a templom első lépcsőfokára lépett, az angyalkönnyekkel bevont síkos lépcsőn megindult lába, és csak eset és gurult, majd roppant valami belül, és az izzó fájdalom kettéhasított testét. Akkor még nem tudta, hogy az öregek rettegett balesete, a combnyaktörés az, ami lesújtott rá, egy járókelő szaladt haza, és hívta a mentőket, mert az autóig sem bírta elvonszolni magát, de a kórházban azonnal mondták neki, és azt is, hogy túlságosan át van fagyva. Az öreg pap sejtette, hogy ez a kettő együtt nem igazán jó kombináció, és megerősítésként lassan eluralkodott rajta, és legyűrte őt a tüdőgyulladás, és aztán már mind kevesebbet tudott gondolkodni esélyein a fájdalom és a gyengeség köde miatt, és végül elaludt.

Egy nagy sötét lapályon tért magához, ahol csak az ég és a föld találkozásánál derengett egy vékony, halványsága csík, jelezve a horizont  távoli létét a kóbor léleknek. Nem tudta, meddig várt itt, a puszta közepén, de tudta, vár valakire vagy valamire. Aztán hirtelen, talán évek vagy évezredek múltán, keleten izzó sárga fény kélt, olyan kegyetlen lobogás, amit az öreg pap még sosem látott. Kezével takarta szemét, de tenyerén is átégett a tűz fény. Az izzás nőttön-nőtt, és mélyén egy alak közeledett felé, valaki, akiről az öreg pap tudta, hogy nem akar vele találkozni.

vége

2 komment
horror
süti beállítások módosítása