Egyrészt ez a 2020-a legjobb írása a saját értékítéletem szerint.
Ennek fő oka a narrációs technika, aminek a trükkje csak a végén derül ki (tulajdonképp ez a csattanó), nagyon büszke vagyok rá.
Másrészt a történet magva valóban megtörtént, noha másképp. Valóban ültem 1994 környékén egy paplak lépcsőjén, és valóban felbukkant egy gyönyörű cigánylány, aki a kollégáit kereste, akikkel a templomnál dolgozik. De csupán ennyi történt.
Az írás szomorú történetisége, hogy egy novellapályázatra készült, márciusban írták ki. Azóta se hirdettek győztest. Írtam már erről, a nem túl szépemlékű Ulpius Ház csinált hasonlót − kis magyar nyomorúság. Mindenesetre nem várok tovább, itt jobb helye lesz az írásnak, mint szerkesztői asztalfiókban.
Szólnom kell még a képről. A telkünk. Ez nekem Észak. A kilencvenes évek elején vettük. Míg nagyanyám bírta, gyönyörűen művelte, persze mi is jártunk ki szorgalmasan. Aztán minden megváltozott, a szüleimnek már elég volt a családi ház saját kertjével bajlódni, és a telek magára maradt. Az elmúlt tíz év az erdő győzelméről szólt. Évente kétszer igyekszem levágni a füvet, de a fák és a bokrok mind jobban eluralkodnak, a terület visszahódítása zajlik. Szegény Térey írt hasonló folyamatról, bár nála végül a család eladja a telket, és az művelésbe kerül. Északon az erdő vesz majd vissza mindent.
Horla tanár úr csaja
Már nem emlékszem pontosan, hogy ki terjesztette azt annak idején Horla tanár úrról, hogy fiatal csaja van, talán a lányok, akik persze szerelmesek voltak bele, mert a tanár úr, bár már negyven felett járt, nagyon jól tartotta magát.
De nem is, a szomszéd srác, Kisjakab volt, aki azt mesélte, hogy épp a tanár úr háza mögött, a város széli földúton biciklizett, amikor észrevette a tanár urat, földet lapátolt a kocsija csomagtartójából, az ablak mögött pedig megpillantotta a csajt, aki tényleg nagyon fiatal volt, bár a függöny miatt ezt inkább csak sejteni lehetett.
Egyébként Horla tanár úr volt a legjobb tanár a gimiben, és ő volt az egyetlen, aki a szerenád estéjén, régi, helyi szokás szerint eljött velünk kocsmázni, a vénkisasszony fizikatanárnő is benézett ugyan, meg a történelmet tanító Pista bá is felbukkant, de Horla tanár úr egészen a végéig ott maradt, és az utolsó két kört ő fizette. Ekkor már csak a kemény mag maradt a Fehér Hollóban, a fiúk közül azok, akiket tényleg érdekelt az irodalom, és az a négy lány, akikről tudtuk, hogy halálosan szerelmesek a tanár úrba. Azt hiszem, ők hozták fel végül a témát, felbátorodva a meggylikőrtől és a csapolt Sopronitól, megkérdezték a tanár urat, hogy volt e valaha szerelmes.
Ő beletúrt dús sörényébe, a neonfényes mennyezet felé fordította római arcélét, megköszörülte torkát, majd azt mondta: − Igen. Jó pár évvel ezelőtt – akkor már nem szólt a zene a hangszórókból, mert a tulaj lekapcsolta, ezzel is jelezve, hogy egykor záróra, így Horla tanár úr hangja, ez az mély és lágy tónusú, de mégis erős hangszín, melyen oly kellemes volt hallgatni Balassi vagy Ady szövegeit, betöltötte a helyiséget, de nem zavart senkit, mert rajtunk kívül csak a sarokban ült egy párocska, aki valamiről sutyorogtak, egyébként egyedül voltunk, mi heten és a tanár úr.
− Ezt a történetet még nem meséltem el senkinek, készüljenek fel, hogy furcsa lesz, mondhatni különös, amolyan dekadens vagy inkább romantikus értelemben – valószínűleg ez az oka, hogy megtartottam magamnak nem, igazából az az oka, hogy nem akartad, hogy őrültek nézzenek, úgyhogy becsüljék meg a magukat – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját Horla tanár úr, szeme csillogott, talán a sörtől és kocsma saját főzésű körtepálinkájától, talán mástól. – A maguk évfolyama különösen kedves nekem, azt hiszem, nem volt és nem is lesz még egy ennyire…nyitott csapat a kezeim alatt. E nyitottság miatt merem most mindezt elmondani.
A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.