Mi is akar ez az írás lenni? Mindig is vágytam arra, hogy egyszerre csak elém tűnjön egy nagy és jelentős, de elfeledett rémirodalmi életmű északról (vagy az ország bármely részből), olyan minőségű szöveg, ami elégedetté és büszkévé tenné olvasóját. Benne van az is, hogy újra elővettem a nyolcvanas évek magyar horrorjait, és akad olyan – álneves – alkotó, aki azóta teljesen eltűnt, semmi nyomát nem lelni mai létének, és e rejtély lehetséges magyarázatain gyakorta tűnődöm. Van a novellában pár metautalás, önmaga történetére, a saját megvalósult vagy torzóban maradt szövegeimre, a horror és egyéb irodalom egy-egy művére, meg úgy általában az olvasói, könyvgyűjtői létre. És van benne jó adag önéletrajziság is (e párhuzamosság ellenére azért jelezném, hogy nem kívánom abbahagyni a novellaírást, de jó ideje bíbelődöm egy regénnyel, amit igyekszem mielőbb befejezni, emiatt kevesebb új dolog várható mostanában).
És mindezek felett ez a szöveg búcsú a Sirom-projekttől, a falutól, ahol az elmúlt éveket töltöttem.
Doppelgänger
Edgár a Covid-lezárások után tudott csak felutazni északra, hogy személyesen találkozzon rajongott szerzőjével, az első magyar horroríróval Szécsény mellett, Benczúrfalván, ebben az eldugott, szürke kis zsákfaluban, ahol úgy tűnhetett volna, megállt az idő, de a település elején tornyosuló kúriát, az egykori festőfejedelem – a falu újkori névadójának – nyaralóját pont ekkor kezdték nagy erővel felújítani, és ez némi életet és mozgást vitt a környék megüvesedett tereibe.
Később, már hazafelé tartva a huszonegyes úton, még a beszélgetés hatása alatt a mániáján tűnődött, melynek kezdete a járvány elejére volt datálható, mikor is az Arcanumon kutakodva szeme elé került egy interjú az Északíró című időszakos balassagyarmati kiadványban, melyet ezerkilencszázhetvenkilencben készítettek Magam Jánossal. Unalmas, elnyújtott, esős nyári vasárnap délután volt, a laptopján görgette és klikkelgette a régi megyei újságok példányait, anyagot keresett a szocializmus vendéglátásiparának szomorú történetéhez, mivel e témában kívánt megjelentetni egy monográfiát, melyet már évek óta írt, de soha nem akart elkészülni, és jó ötletnek tűnt, hogy egy külön fejezetet szenteljen a Pásztó fölött dombra épült egykori Cserhát vendéglő bukástörténetének, melynek büszke romját láthatta trónolni egy magaslaton, amikor kikanyarodott az autóútra. Ahogy scrollozta a digitalizált Északíró sárga oldalait, tekintete egy elszánt tekintetű, kesehajú férfi fotóján akadt meg, arcvonásai a fiatal Pilinszkyre emlékeztették, széles mozdulattal magyarázott, jobb keze az asztalon pihent, egy teleírt papírlapon, és világosan látszott, mutatóujja rövidebb a többnél. Emiatt a meghökkentő csonkaság miatt olvasott bele az interjúba, és megtudhatta, hogy Magam János gyerekkorában, nagyapja gabonadaráló gépén veszítette el ujjpercét, mikor óvatlanul a fogaskerekek közé nyúlt. És mást is megtudhatott róla, azt, hogy a férfi elszántan írta a szépirodalomnak álcázott horrorműveit már a hetvenes évek közepétől, melyek egy részét maga az Északíró vagy a Palócföld közölte, és a beszélgetés idején már nyomdában volt az Elhagyott ház című kötete, melyet a városi tanács és a városi múzeum támogatásával adott ki.
És Edgár épp ekkor, ezen tűnődés közben eszmélt rá a tényre, a dologra ami egész délután ott volt tudata peremén, homályosan sejtette, akár az állatok a készülődő vihart, a gyerekek a szüleik válását, a beteg a közeledő halált, de nem merte végiggondolni, felfejteni, ám most világosan megjelent előtte, kérlelhetetlen tényszerűségben, oly erővel, hogy félre kellett húzódnia a szépen karbantartott útpadkára. Leállította a motort, és percekig csak bámulata a jobboldalt szelíden emelkedő dombot, ami Nógrádban soha nem fog heggyé érni, és mikor feleszmélt, már tudta, hogy el kell engednie az egész ügyet, mert soha nem fog könyvet írni az első magyar horroríró életéből.
Ez volt ugyanis az eredeti célja, mániájának végpontja, utazásának és a személyes találkozónak az indoka. Az Arcanum cikk csak a kezdet volt, a csali, ami felkeltette érdeklődését, de az elmúlt két év a kutatásról szólt, az író könyveinek – három akadt belőlük – felleléséről, elolvasásáról, a kritikák – nem volt sok – összegyűjtéséről. Maga sem értette, miért lett ilyen fontos számára a téma, felnőtt életében inkább történelmi és életrajzi műveket olvasott, lehet, csak az az akarat és elszánt dac nyűgözte le, ahogy a késő Kádár-kori vidéki értelmiségi északi magányában írta ezeket a dolgait a hetvenes és a nyolcvanas évek, majd később a rendszerváltás utáni idők hideg és durva közegében, ki tudja miben reménykedve, hihetetlen önbizalommal és akarattal – és minden visszhang nélkül. Lehet, önmaga ellenpólusát látta Magam életében, a középkorú jedermann, everyman kudarcát, aki minden erőfeszítés dacára egy idő után kénytelen belátni, hogy a családi boldogság langyos nyugalmán és a hivatali vagy vállalati ranglétra középső szintjén túl semmi más nem adatik számára az életben, persze vásárolhat és gyűjthet dolgokat, edzheti a testét, vagy hódolhat valamiféle egyéb szenvedélynek, például ihat, kábítószerezhet, vagy nézhet végeláthatatlan sorozatokat, de ez a vég, ennyit tud csak kihozni az életből, ami azért igazán döbbenetes felismerés annak, aki képes felülről, némi távolságból szemlélni önmagát.
Mindezzel szemben Magam annak idején egy radikálisan más és izgalmas utat járt be, iszonyatosan keményen dolgozott a saját életművén, és ez a munka kizárt minden mást, családot, jól fizető állást ebből az életből. Az Északírban tizenöt novellája jelent meg hetvennyolctól, aztán a kiadvány még a rendszerváltás előtt megszűnt, amikor a városi tanács sorban levágta a kulturális támogatásokat. A Palócföldben további hat írás volt fellelhető. Edgár – hála az Országos Széchényi Könyvtár digitális archívumának – a lezárások legnyomasztóbb heteiben elolvasta mind a huszonegyet, és bár a stílusuk eleinte kissé idegennek tűnt számára, tetszettek neki, mert mindegyikben volt valami különös csavar, egy emlékezetes jelenet, egy rendhagyó, mindent más megvilágításba helyező párbeszéd. Nem harsány, hanem nyugodt, letisztult és csöndes módon írt Magam, amely fokozatosan vonzotta mind beljebb az olvasót, finom, apró rezdülésekkel és megfigyelésekkel operált, melyek gyakran az északi, felvidéki táj jellegzetességeire fókuszáltak: az első ködpaplanokra októberben, a csipkebogyón csillámló fagyott harmatcsöppre, a bozótok csomóitól feketéllő csupasz dombvállakra, mely fölött nyaranta remeg a levegő kék égben, a tavasszal megszaporodó, jó szagú tócsákra az erdőmélyi völgyek laposában, a falvak közül előkanyargó tiszta fafüstillatra – hol volt még akkor a szeméttel fűtés szégyenletes gyakorlata – a kutyák ártatlan pillantására a tűzhely mellől, a lágyan hulló nyár eleji esőre mely Magam szerint „szemez”, a sápadt holdra a novemberi égen, ahogy a fák egymásba gabalyodó ágai fölé kapaszkodik, zörgő, csattogó, örökké hideg terű buszokra, elhagyott kőbányák sárgásbarna omladékfalaira, melyek mögött ismeretlen fenyegetés rejtőzik a föld mélyében.
Mert a novellákban a horror és a gonosz lapulva, utalásokban, mintegy a figyelem peremén jelent csak. Magam gyakorta elrejtett egy apró utalást, motívumot az írásai elején, aminek a jelentősége aztán csak novellák zárlatában, a csattanóban nyerte el értelmét – ha az olvasó egyáltalán emlékezett még rá. Emiatt Edgar néha csak a második olvasásra, vagy visszalapozás után értette meg azt, hogy az öregember, aki a tojást hordta a tanár házaspárnak, a rontást hozta rájuk, hogy a fiatal lány, aki a bányaigazgatóságon titkárnősködöt, a Sátántól terhes, hogy a nagy, fekete Volga, ami néha megjelenik a határában, maga a Halál, és hogy az „sujtátos” legendája, ami a régi erdei úthoz kapcsolódik, tulajdonképp a falusiak által meggyilkolt kocsis szelleméről szól.
A novellák után egyértelmű volt számára, hogy meg kell szereznie Magam regényeit is. A szenvedélyes könyvolvasók jól ismerik ezt a késztetést, amikor is a már megismert, teremtett világba olyan erővel vágyunk vissza, hogy mindent elkövetünk a folytatás érdekében.
A hetvenkilences Elhagyott ház, az első regény még kapható volt az antikvarium.hu-n, és Edgar meg is rendelte, természetesen érintésmentes átvétellel, ami azt jelentette, hogy a maszkos futár becsöngetett, majd a lábtörlőn hagyta a csomagot. A történet egy erdő mellett álló házba költöző család tragikus sorsát követi végig egészen a zavarbaejtő és kétértelmű lezárásig. Bukásukat maga a rengeteg okozza, melyből különös lények jönnek elő, és lassan mind közelebb jutnak az épületig és annak lakóihoz. A kreatúrák hol torz állatok képében, például kétfejű rókaként, hol kísérteties alakokként veszik ostrom alá a házat, melynek lakói előbb próbálnak szembeszállni e jelenségekkel, de aztán sorban kapitulálnak, meghajolnak az erdő hatalma előtt, sőt, idővel azonosulnak vele, beléolvadnak, és így kikopnak a világunkból. Innen a regény címe, mivel a történet végére a ház kiürül, de ami még furcsább, hogy az emberi világ nem veszi észre a két felnőt és a két gyermek végleges eltűnését.
Magam kitűnően oldja meg a természetfeletti fokozatos térhódítást a nagyon is átlagos család életében, azt a transzformációt, ahogy az érdekes jelenségekből különös dolgok majd hihetetlen események válnak. Ez a szerves átmenet kitűnő emberábrázolással és a kapcsolatok finom rezdüléseinek bemutatásával párosul. Edgár, aki kamaszkorában rengeteg sci-fit és horrort olvasott, így némi otthonos nosztalgiával merült bele a regény világába, már a könyv első harmadánál érezte, hogy ebből még többet akar.
A második kötet, A hegyek leánya hét évvel később, ezerkilencszáznyolcvanhatban jelent meg, és igen nehéznek bizonyult a beszerzése. Antikváriumok már nem nagyon tartották, néha – rég lezárt árveréseken – fel-felbukkant ugyan a Vaterán, ám igen komoly pénzt kért értük a tulajdonosuk, ami törvényszerű ezeknél a kis példányszámú és némiképp kultstátuszba emelkedett könyveknél. A különféle fórumbejegyzések és Facebook-csoportok szórványos utalásai alapján egyértelmű volt Edgár számára, hogy ez a kötet egyfajta szent Grálja lett a hazai horrorrajongók kicsiny, de lelkes csoportjának, ez okozhatta a kereskedelemből való eltűnését. Végül egy ilyen közösségben lelt rá a szövegre, igaz, rendhagyó módon. A reddit egy topikjában – “Melyik a legjobb magyar horrorregény?” – többen virtuálisan ölre mentek a vita kapcsán, és a sokadik hozzászólás egy odavetett mondatában a Lovecraftmaniac nevű user belinkelt egy külső webcímet, melyen szerinte elérhető az egyik regény a „top hármas” helyezettből. Edgár próbaképp megnyitotta, és a felugró új ablakban, egy scribdes oldalon megkapta A hegyek leányát ingyen, teljes mértékben olvasható formátumban. Nagyjából ekkor volt az a külvilágban, hogy a katonák igazgatta sorokban az emberek türelmesen várták az első oltásukat. Edgár egy hétvégén behabzsolta a szöveget, aztán pedig hosszú napokig tűnődött rajta, hogy mit olvasott valójában.
Ez a regény is az identitásvesztésről és a világból való kikopásról szól. Három férfi történetéből, az ő kamaszkorig visszanyúló emlékeikből áll össze a mű első szintje. A férfiak – akkor még fiúk – mind szerelmesek lesznek a falujukba érkező alkoholista magyartanárnőjükbe, aki pedig veszélyes viszonyt kezd velük. Az asszony költő, filozófiát tanult, borzalmasan művelt és okos, de az élete romokban, a tizennégy éves gyerekekkel való kapcsolata egyfajta erkölcsi alátámasztása a saját romlottságának, Choderlos de Laclos hősét, Valmont márkit másolva játszik velük. Végül elnyer egy múzeumi állást mesze, lent a déli országrészben, és emiatt durván és esetlenül szakít velük. A három hősszerelmes egy véletlen folytán csak ekkor jön rá, hogy párhuzamosan voltak szeretői. Dühükben az utolsó estén felkeresik és megölik őt, majd a testet elássák a kertben, de előtte – ösztönös, neandervölgyi rítusként – elfogyasztják a nő agyát. Ezzel mintegy szublimálják áldozatuk minden tudását és tehetségét, és így lesznek képesek kiemelkedni a szűkös és lehúzó, Borbély Szilárd-i színvonalon ábrázolt környezetükből később. A mű másik szintjén az immár felnőtt, sikeres hőseinket látomásokban kísérteni kezdi a nő, ezért elhatározzák, visszatérnek a szülőfalujukba, a tett helyszínére, hogy méltóképp eltemessék a testet – ezzel talán kiengesztelve áldozatuk lelkét. De hiába ássák fel a kertet, nem lelik a maradványokat. A kísértet a való világban azonban alakot ölt, visszaköveteli azt, amit elvettek tőle, és emiatt megkezdődik egy Virágot Algernonnak-típusú leromlás, amely elől a férfiak menekülnének, de nem tudják elhagyni a települést egy hatalmas vihar miatt, a kényszerű tartózkodásuk pedig lassú demenciába fordítja elméjüket, melyben a múlt és a kamaszkori én vágyai mind dominánsabbá válnak, hogy aztán végül ismét a kölcsönös megcsalás sérelmének dühében találják magukat, ami a regény zárlatának felséges leszámolásához vezet.
Felkavaró, lenyűgöző és rosszkedvű élmény volt Edgár számára a könyv. Az olvasást követő töprengései során arra jutott, hogy e bukástörténet valójában a hagyományos férfi-nő kapcsolat radikális átfogalmazása. A regény rejtett és kiábrándult állítása szerint ugyanis a nemek közti viszonyrendszer egy célra irányul: bekebelezni a másikat.
A harmadik, és egyben utolsó mű, a Homályos alak a fák közt már a rendszerváltás után, ezerkilencszázkilencvenhétben jelent meg, magánkiadásban. Erről a könyvről is csak a korabeli, digitalizált újságokban talált kritikát, főképp a helyi lapokban, így a Nógrádban és az Ipoly Hírnökben. Ismertetői kiemelték a finom lélekábrázolást, a sejtelmességet és az éntudat elbizonytalanodásnak pontos folyamatleírását, de nem igazán tudtak mit kezdeni a szöveggel, a sorok közt érződik a besorolhatatlanság feszültsége. Edgár a járvány vége felé tudta megszerezni, egész véletlenül, miután átkutatta az internetet, és természetesen sehol nem akadt megvásárolható vagy letölthető példányra. Akkor már nem volt kötelező a maszkviselet, és az élet kezdett visszarázódni a normál kerékvágásba. Visszatért hát ő is régi szokásához: jó évtizede havonta egyszer a szombat délelőttjét antikváriumok látogatásának szentelte, bejárta a Múzeum körúti papír- és porszagú tereket, és ezen a verőfényes, élénksárga délelőttön a „szórakoztató irodalom” polcnál, a Központi Antikváriumban szemébe ötlött Magam neve egy kifakult gerincen. Zavart döbbenettel, hitetlenkedve eszmélt rá, hogy a Homályos alak a fák közt egy példányára akadt. Utoljára akkor érzett ilyet, mikor egy lomtalanításnál az utcára kihányt könyvek közt Jünger Márványszirtekenje tűnt elé szinte hibátlan állapotban, mely beszerezhetetlen mivolta státusza miatt a Marketplace-en vagy a moly.hu-n nagy néha felbukkanva húsz-harmincezer forintért cserélt gazdát. Remegő kézzel vitte zsákmányát a pénztárhoz. Alig nyolcszáz forintba került, és ő míg az ajtóhoz ért, folyamatosan attól tartott, utána szólnak, hogy álljon csak meg, mert ez a könyv nem eladó, vagy sokkal többet kellene fizetnie érte. Nem történt semmi ilyesmi, mert a világ elfeledkezett a Homályos alak a fák köztről, ezt a regényt valahogy a horrorjogók se kapták föl, és az első, sietős olvasás után Edgár megértette, miért.
Magam itt már túllépett a zsáner és a műfaj határain, egy magasirodalomhoz közelítő, lélektani és mélyen szimbolikus regényt írt – némi thrillerbe oltva – az idegenről, akik mi magunk vagyunk. A fülszövegben sejteti, hogy valamennyire önéletrajzi ihletésű a könyv, de sokat merített a doppelgänger mítoszából is, mely kísérti, foglalkoztatja az írót, az utóbbi időszak irodalmi kutatásainak legfőbb tárgya lett. A mű egy házasság tragikus kudarcáról szól, melyet plasztikusan, beleérzően ábrázol, és közben persze előjönnek a klasszikus Magam-elemek: a házaspár erdő mellé költözik, furcsa hangok és jelenségek kísértik őket az éjben, egy alak figyeli házukat a fák közül, és a férfit lassan hatalmába keríti a meggyőződés, hogy az asszony, aki szenvedélyes természetjáró, és sokat kóborol a rengetegben, már nem az a nő, aki feleségül vett. Hősünk kutatásokba kezd, ami jó ürügy arra, hogy az író részletesen előadja a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi doppelgänger hiedelmet, vagyis azt, hogy mindannyiónknak van egy hasonmása a világban, egy gonosz vagy legalábbis kiismerhetetlen verziója, és jaj annak, aki szembekerül e tükörképpel. Behozza mellékágon a cserélt gyermek mesebeli motívumát is, mely majd minden népnél megtalálható, és utal a földalatti világ toposzra, ahol a miénkhez tökéletesen hasonló, tükörképélet zajlik, és az ottaniak néha felkerülnek hozzánk – erről Edgarnak kedvenc horrorrendezője, Jordan Peele egyik filmje jutott eszébe. A regény főhőse rájön, hogy ezek a kísérteties ikrek általában nem gonoszok, de sajnos a cél, ami vezérli és uralja őket az itteni valóságban, mégis kegyetlenné teszi őket – ugyanis létezésük alapja az, hogy helyreállítsák a rendet, és a kettőből egy legyen, vagyis ikermásukat, az eredetit vagy az elsőt eltüntessék a világból. A férfit – talán e kutatások hatására – eluralja az a képzet, hogy a felesége a fák közt, egy bűvös, elátkozott helyen ráakadt ikermására, aki megölte őt, átvette helyét, és most az ő életére tör. Megfigyeli az asszonyt, követi és teszteli, ám a másik, az idegen változat nagyon ügyesen álcázza magát egészen az utolsó oldalakig, ahol is a könyv vége a megszokott magami, szörnyű fordulattal csavar egyet a történeten – a férj megtalálja a jól elrejtett eredeti verziót egy erdei kunyhóban, ám amikor feltépi a testet fedő ponyvát, a halott bomló arcában önmagára ismer.
Nagyon ismerős és mégis más regény az utolsó mű, és ez a különbözőség volt az, ami felkeltette Edgár vágyát, hogy kikérdezze róla a szerzőt. Stílusában sietős, mintha szűkre lenne szabva az ideje. Világábrázolása, és azon belül a személyiségek elmosódó körvonalai, a folyamatos lebegés a valóság és az elképzelt realitás közt elbizonytalanító hangulatot kölcsönöz neki. Edgár miután elolvasta, arra gondolt, hogy ez a munka képes megkérdőjelezni az én és a másik közti finom határt, bizonytalanná tenni az olvasót a tekintetben, hogy mennyire ismeri önmagát és azt, akivel adott esetben tíz, húsz, harminc éve együtt él, de ezen felül mintha maga a szerző is zavarba lenne választott tárgya kapcsán.
Éppen emiatt támadt fel benne a vágy, hogy mindezt megvitassa Magammal. Tudni akarta, honnan jött az ötlet, miféle önéletrajziság van a történet mögött. Persze, úgy általában kíváncsi volt az emberre is, aki ezt a különös és egyedülálló életművet létrehozta magyar nyelven, ezeket az egyedi szövegeket megírta, és aztán sorsukra hagyta őket, nem törődve tovább gyermekeivel. Mert legfőképp azt akarta tőle megkérdezni, miért nem írt több regényt Magam, miért hallgat az azóta eltelt huszonvalahány évben. Úgy vélte, mindebből, az interjúkból, kritikákból és az olvasmányjegyzeteiből képes lesz írni egy monográfiát, amit aztán a Helikonnál lévő ismerőse révén talán ki is tud adatni.
Igen ám, de Magamnak nem volt semmi nyoma az interneten, alkotói weboldalt nem hozott létre, és a közösségi médiában sem létesített fiókot.
Levelet írt hát neki. A címet a legutolsó két regényét nyomtató magánnyomdától szerezte meg, családi vállalkozás volt, és még mindig működött. Azt hazudta nekik, hogy könyvkiadó értékesítője, és adott esetben támogatnák a Magam-könyvek újranyomását, de ehhez egyeztetni kell a szerzővel, akit nem érnek el. Készségesen elmondták neki a telefonban, hogy Magam a második és harmadik regényének kiadása közt Benczúrfalvára költözött, a Petőfi utca nyolcvanhétbe. Ez a kronológiai plusz információ akkor még részletkérdésnek tűnt Edgár számára, de a mai nap tükrében nagyon is fontos momentummá vált.
A Petőfi utca nyolcvanhetes számú háza a világ szélén volt. Egy szűk, autónyi széles út vezetett két domb közé a falu északi felére, ahol az utolsó előtt telken, nagy, sötét fenyőfák takarásban szürkéllett egy hetvenes évekbeli épület, melynek homlokzatát elnyúló, vészterhes repedés, valamikori földrengés emléke szelte ketté. Edgár sokáig állt a koratavaszban hűlő autó előtt, elnézte az udvarban feketéllő gumiabroncsokat, a halom hasított fát a kis fészer előtt, a kerekes kutat, és a ház oldalából lefutó lépcsőt, melyet sárga műanyag hullámtető fedett, aztán a megbeszéltek szerint kétszer megnyomta a kapura szerelt csengő gombját.
Magam ugyanis alig két hét múlva válaszolt levelére, és bár leszögezte, hogy az írással bizonyos magánéleti okok miatt valóban felhagyott, és az irodalomról már kevés mondanivalója van, nem látja akadályát egy esetleges találkozásnak, ám mivel idős ember, nem szívesen mozdul ki, ellenben Edgart vendégül látja egy saját maga által kevert gyógynövényteára bármikor, ha megérkezik, csak csöngessen kettőt.
A csöngő hangja halkan megszólalt a házban, mire a csattogás, mely eddig uralta a környéket, abbamaradt. A fahalom mögül egy sovány, barna, éles arcú férfi jött elő, szürke pulóverben, fekete nadrágban. Munkáskesztyűs kezében baltát tartott. Ahogy közeledett Edgar felé, kihúzta magát, de látszott rajta, rossz a tartása, és lassan, nehézkesen mozgott, mint aki idegen közegben, légellenállásban halad előre. Kortalan arca volt, de közelebb érve finom pókhálószövedék, ráncok tucatjai tűntek elő rajta. Talán a kesztyű miatt nem nyújtott kezet, csak biccentett, és halkan bemutatkozott, Magam János, mire Edgár is megmondta nevét. A másik előre engedte, terelgette őt, és közben az útról kérdezte, hogy könnyen idetalált-e, de érződött hangján, hogy a válaszok nem igazán érdeklik, fásultan és szomorúan rezegtek szavai a hirtelen megsűrűsödő csöndben.
A napfényes, spártai egyszerűségű konyhában ültek le, fejük felett egy megkopott krómozású falióra tiktakolta ki az időt, Edgar jó megjegyezte márkáját, Slava, később tudta meg, mikor az ukrán hadifogoly az utolsó cigarettafüsttel kimondta ezt a szót azon a virális kivégzésvideón, hogy dicsőséget jelent.
Magam feltette a teavizet, kimérte a két csészébe egy nescafés üvegből a gyógynövények zöld törekjét, majd leült vele szemben, és várakozóan Edgarra nézett. Szürke és távoli volt a tekintete. A kérdésekre lassan, megfontoltan vagy inkább kényszeredetten válaszolt, közben borostás állást simogatta, sercegett ujjai alatt. Elmesélte, hogy a kilencvenes évek közepéig egy Hollókő melletti faluban, Siromban élt a szüleivel, mindig is szerette az erdőt, gyakran járta a csereháti dombokat, hegyeket, és csak később, a húszas évei elején jött az írás, hogy aztán tova is tűnjön kilencvenötben, mikor is elhagyta Siromot, és ideköltözött. Igen, a könyvei egy részét a falusi lét, a vidéki magány és a gótikus irodalom inspirálta, de igazából már alig emlékszik az alkotás folyamatára, maga az írás baromi nehézkes és időigényes dolog, le kell ülni, értelmesen össze kell rakni egy szöveget, aminek van stílusa, története, íve, esetleg még fel is kelti az olvasó érdeklődését – belefáradt ebbe, úgy érzi, kiadott magából mindet, vagy egyszerűen csak elhagyta az ihlet.
Edgar érezte, hogy itt meg kell kérdeznie azt, ami a leginkább érdekelte, mióta letette a Homályos alak a fák közt regényt. Vajon van valami párhuzam az utolsó mű és Magam elhallgatása közt, szegezte neki feltevését. Lehetséges, hogy Magam identitása is átalakult a kilencvenes évek végére, és maga mögött hagyta a regényíró énjét, úgy, ahogy a szereplőt kicseréli egy titokzatos erő?
A víz felforrt, és így az egykori írónak volt ideje gondolkodnia a válaszon, míg leforrázta a csészében lévő keveréket, amitől azonnal zöld, csalános, nyári patakmedrek árnyas oldalát idéző illat bodorodott közéjük. Az idegen elé állította a csészét, majd a sajátját az asztal szélére tolta.
Igen, mondta végül, minden művében van valami önéletrajziság, nem tagadja. Az első könyve, az Elhagyott ház annak a traumáját dolgozta fel, hogy szülei nyolcévesen Balassagyarmatról Siromba, a világvégi rengetegben lévő faluba költöztek vele. A hegyek leánya dokumentum arról, miképp próbált kitörni ebből a közegből, ami aztán nem sikerült. És igen, az utolsó regénynek is vannak önéletrajzi elemei, amit azonban nem biztos, hogy a látogató elé tárna, mivel igyekszik eltemetni magában a dolgot, és egyébként is, mai szemmel, innen, ebből a kétezerhuszonkettes tavaszból nézve már hihetetlennek tűnik.
Szívesen meghallgatná, vágta rá mohón Edgar, aki azonnal megérezte, hogy itt jön a titok, a csattanó, a feloldás, amit azóta várt, hogy elolvasta Magam utolsó regényének utolsó sorát.
Volt egy párkapcsolatom, ami rosszul végződött, mondta az író vállat vonva. A nő talált magának Pásztón, ahol dolgozott, egy nálam jobbat, egy nálam jobb példányt, és talán ennek az élményét akartam formába önteni.
Ennyi, kérdezett vissza csalódottan Edgár. Hangjában benne volt, hogy unalmasnak és hétköznapinak tűnik ez az élményháttér, mire Magam szeme megvillant, és talán el is feketedett, de ezt nem lehetett jól látni, mert épp ivott, és a bögre kitakarta arcát.
Van persze egyéb is, jegyezte meg óvatosan az író, amit elmondhat, ha a másik biztosan hallani akarja.
Edgar azonnal észrevette, hogy Magam hangszíne megváltozott, mély és fészült lett, és hirtelen úgy érezte, jobb lenne kimenni ebből a savanyúuborka és csalánszagú konyhából, ki a kocsijához, és útra kelni, de aztán bólintott.
Magam az asztal lapjára meredt, és sokáig hallgatott, láthatóan azon tűnődött, hogyan fogalmazza meg mondanivalóját, baljával a bögrét babrálta, jobbja az ölében pihent, aztán belevágott, és előadta, hogy a doppelgänger jelenség mindig is lenyűgözte, de igazából a róla szóló regény írásának éveiben vált a mániájává, ezzel kelt és feküdt, felkutatott róla mindent, ami az internet előtti korszakban még rengeteg utazással és fáradtsággal járt. Maga a német kifejezés duplán járást jelent. A jelenség irodalmi leképzése jelentős, de a huszadik századra némiképp kikopott a művekből. A leghíresebb alkotások (Poe William Wilsonja vagy Oscar Wilde Dorian Gray-je) mind a széllelbélelt romantika szülöttei, a vadul tomboló képzelet remekei, ezután legfeljebb a szimbolisták kísérleteztek vele, más nem nyúlt hozzá, később pedig az inváziós sci-fiben, például Philip K. Dicknél támad fel, mint az idegenek beszivárgásának egyik eszköze. Egyébként a doppelgänger alakja – vagyis az, hogy valakinek a világban él egy alteregója, mely többnyire kísérti őt, vagy el akarja pusztítani az eredetit – évezredek óta létező jelenés. Seustinus egy helyütt lejegyzi, hogy Cézár a halála előtti napokban álmatlanul bolyongott házában, mikor is egy sarok mögül önnön véres hasonmása lépett elé. Napóleon történetíróinál ugyancsak felbukkan, hogy a császár többször látta távcsövén át saját megkettőződését a csatamezőkön, amint a gárda mellett lovagol, és buzgón biztatja őket. A leghíresebb eset egy németországi postamesteré, aki rokonlátogatásból hazafelé tartva pár napra eltűnt a tizenkilencedik század elején, majd teljes közömbösséggel megjelent otthonában, mintha mi sem történt volna. A családja furcsa változásokat vett észre rajta, főképp viselkedésében, de az emlékei is hiányosak voltak, öreg kutyája pedig folyton ugatta, ami miatt a férfi agyonütötte az állatot. Három hétre rá beállított a házba az igazi postamester, és kérdőre vonta a bitorlót, aki elmenekült. Az eredeti verzió elmesélte megrökönyödött családtagjainak, hogy egy sötét erdei úton megtámadták, vérző fejjel tért magához, egy paraszt talált rá, ő gyógyította meg. Támadója alighanem egy másvilági hasonmása lehetett, aki át akarta venni a helyét. Annyit tudunk még e történet hőséről, hogy amatőr festő volt, megszállottja az önarcképnek. Ez fontos motívum. Az eset végifutott Európán, és hasonló észlelések tucatjai kerültek újságok címlapjaira, melyek egy része minden bizonnyal koholmány volt, ám egy jelentős hányadukban kellett lennie igazsággal rendelkező magnak.
A meggyőződésemmé vált, mondta az egykori író szomorúan, hogy a jelenség létezik, valamiképp valóságos, nézett fel végre Edgarra, aki ettől akaratlanul is elfordította fejét.
És aztán meg is bizonyosodtam róla, bólintott Magam. Ezt a mozdulatot tekintete peremén a látogató is észlelte. Erőtlenül megkérdezte, hogyan.
Azóta jártam a Sirom környéki erdőket, mióta odaköltöztünk anyámékkal, folytatta a házigazda. Ott történt. Mindenféle dolgot beszéltek a falubeliek ezekről az erdőkről, ők maguk nem is nagyon mentek a fák közé, beléjük volt nevelve, hogy csúnya, rút, dolgok esnek ott meg az emberrel, ezért többnyire egyedül csatangoltam gyerekként és később, felnőttként is ezekben az akácosokban és tölgyesekben. Elmélyültem a saját világomban e magányos séták alkalmával, a falusiak babonaságaival pedig nem foglalkoztam. Így volt ez akkoriban is, mikor a regényhez gyűjtöttem az anyagot, és egészen a megszállottja lettem az ikerhasonmás, vagyis a doppelgänger jelenségének. Egy őszi nap kezdődött. Először csak azt éreztem, hogy figyelnek, egy kutató, kíváncsi tekintet volt, ami folyamatosan kísért erdei útjaim során. Aztán meg is pillantottam őt.
Edgár erőt vett magán, megköszörült torkát, és megkérdezte, kit. Tudta a választ.
Csak egy homályos alak volt, körvonalak nélkül a fák közt, bólintott elégedetten Magam, és kissé elmosolyodott, talán az emlék hatásra. Ott állt, és figyelt. Nem volt arca. Ijesztőnek tűnt, de valamiért én nem féltem tőle, sőt, léptem felé, mire eltűnt a sűrűben. A következő nap már közelebb tűnt fel. Élesedtek testének vonalai. A vonásai is rögzültek, megjelent rajta egy száj, egy orr, a haj esése. Amikor elindultam felé, ismét behátrált a sűrűbe. Három hét kellett neki, hogy véglegesen kiformálódjék, és teljes részletességgel elkészüljön.
Elkészüljön, kérdezett vissza Edgár, mire Magam bólogatott, igen, azt hiszem, énrajtam múlt, azon, hogy mind jobban belelovaltam magam a látomásba. Ez adott elég erőt neki, elég energiát, hogy megtestesüljön. Úgy velem, ez a lényege a jelenségnek. A doppelgänger egyfajta kivetülése a lényünknek, az hívja meg az életbe, ha vágyunk rá, ha azt kívánjuk, hogy létezzen. Talán a saját sorsunk miatti kétségbeesés, a változtatni akarás avagy a közelgő vég okozza, nem tudom, de hiszek abban, hogy mindannyian képesek vagyunk megidézni őt, ám csak kevesek jutnak el odáig, hogy valóra is váltsák ígéretét. Nagy államférfiak és fantáziadús alkotók, azok, akik kellő akarattal vagy képzelőerővel rendelkeznek, ők tudják csak életre hívni hasonmásukat. De ugyanígy azok is, akik önmaguk megszállottjai, mint a saját képét másoló postamester. Mindegyikőjük történetében közös a végzet, a fenyegetés, amit a duplikálódás jelent. És bár azt mondtam, én eleinte nem féltem tőle, ez megváltozott akkor, amikor már ott állt velem szemben egy tisztás túloldalán, teljes készültségben, kifejlett példányként, várakozóan. Mert akkor megértettem, hogy kettőnk együttes létezése lehetetlen. Költői képzelgés, az írói fantázia kivetülése volt vagy valóságos létező – ma már nem tudom, de a zsigeri félelem, ami a tökéletes ismétlődés láttán megrohant, máig velem van.
Elhallgatott, és megitta a kihűlt tea maradékát.
Mi történt azután, kérdezte Edgar halkan.
Magam kinézett az ablakon. Talán a szomszéd gazos, limlomos kertjének nagyon is hétköznapi látványa megnyugtatta, és visszahúzta a jelenbe, mert higgadtabban folytatta. Akkor már nem éltek a szüleim, ezért felszámoltam az ottani létem. Eladtam a házukat, és ide költöztem. Reméltem, nem fog követni, hogy elfeledem őt, nem hozom magammal. Így is történt. Megismerkedtem egy nővel, aki aztán olyan csúnyán elhagyott. Ezután két nyári hónap alatt megírtam a Homályos alak a fák köztet, regénybe öntöttem a félelmetes emlékeimet, amitől ezek gyorsan halványodtak. Intett egy széleset karjával. Itt ritkásabb a hegyoldal, nincs annyi erdő, ami van, abba se megyek bele, nagyon ki se mozdulok a házból. Egy ideig Gyarmaton dolgoztam, majd leszázalékoltak, abból élek, meg fizikai munkát vállalok, például favágást. Az írást befejeztem. Néha eszembe jut, hogy a hasonmásom ott maradt Sirom felett, az akácosban, áll a fák közt, türelmesen várakozik, éjjel és nappal, nem változik, nem öregszik, csak vár, miközben én itt lassan kikopom az életből. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele, ha meghalok.
Sokáig csöndben vártak ők is, ki tudja mire, majd Edgar lekerekítette a beszélgetést, vagyis inkább valami megnyugtató, hétköznapi zárlatot akart adni neki ez után a fura monológ után, és a novellákról kérdezgette Magamot, aki némelyikre már nem is emlékezett, vagy többször tévesen idézett belőlük, de nem is ez volt a furcsa a másiknak, hanem a suta búcsúzás. Az az érzés, amikor is megfogta az egykori író erős, száraz kezét.
Már a házban eldöntötte, hogy megnézi magának ezt a Siromot, de a Google Mapson nem találta, végül Szécsényben kérdezősködve mondták neki, hogy Hollókő felé kell menni, és egy nagy, útszéli keresztnél van a lehajtó. A simára kopott arcú , morzsalékos Jézus-szoborra rá is lelt egy emelkedő gerincén. Ekkor már délután lett, a nap rézsűt sütött, jól megvilágítva a tájat, melyet Edgár a kocsiból kiszállva fürkészett.
Nem volt sehol semmiféle Siromba vezető út. Csak az útmenti bozótos és erdő, amely elfedett és elrejtett minden, valaha oda vezető lehetőséget.
A férfi csalódottan továbbhajtott, majd Bableves csárdánál megállt, és kései ebédként juhtúrós túrós sztrapacskát rendelt pörkölttel. Fizetéskor a fiatal pincérlányt megkérdezte a siromi útról, hogy hol véthette el, de a másik zavartan vonogatta vállát, ő sosem hallott erről a faluról. Edgár még egy ideig terelgette a kockás abroszon a kenyérmorzsákat, aztán kényszeredetten ismét útra kelt, és csak jó harminc perc autózás után, a huszonegyes út sima sávján hasított belé az, ami miatt meg kellett aztán állnia, hogy hosszan bámulja a naplementében vörösre színeződő dombokat, melyekből itt, ezen az elátkozott tájon soha nem lesznek hegyek.
Később úgy rakta össze magában az eseményeket, hogy a harmadik és egyben utolsó regényt még ki tudta adni Magam, menekülése és költözése után ezt a feladatot elvégezte, és élményeit kódolva beleírta könyvbe, de aztán minden véget ért számára.
Mert a hasonmása utána ment, és megtalálta.
Ennek a ténynek a dermesztő bizonyítéka ötlött fel Edgarban vezetés közben oly katartikus erővel, hogy félre kellett húzódnia az út szélére. Tudta már ott, akkor, hogy ő ebből az egészből nem fog monográfiát írni, mert nem akart a hasonmás kérdésével még csak érintőlegesen se foglalkozni, nem szerette volna kipróbálni az író elméletét arról, hogy az alteregónkat mi magunk hívjuk életre megfelelő minőségű és mennyiségű koncentrációval. Kicsi volt rá az esély, hogy ez előfordulhat vele is, ha elmélyed ebben a különös életrajzban – de nem kívánt kockáztatni. Magam tragikus sorsa így örökre rejtve marad ott, a nógrádi tájban, és Edgár hosszan fogadkozott magában, hogy mielőbb elfelejti nemcsak a mai napot, hanem az írót és életművét is.
De miképp is lehetne feledni a tényt – tette fel magában aztán a kérdést, mikor ismét beindította az autót –, a bizonyítékot, ami Magam egész elbeszélését valóban megtörténetté, egy másik perspektíva visszaemlékezésévé avatta. Azt, amit akaratlanul is észlelt, mikor kezet fogtak, de korábban is látnia kellett, csak nem tudatosult benne: az író teljességét, a hiány hiányát, a hasonmás tökéletességét.
A ép és teljes mutatóujjat a jobb kézfejen.
vége