Az idő egy radír, tisztára töröl mindent - hogy ezt a bombasztikus kijelentést megértsük és átérezzük, el kell menni egy öregotthonba, ott is arra a részlegre, ahol számkódos ajtón keresztül lehet csak belépni, és ott kell tölteni valamennyit az időnkből. Írástechnikailag releváció számomra ez és az ezt megelőző néhány szöveg, például a siromi pletykák egymásba fonódása, ugyanis azt hiszem, csak most, az ötven felé találtam meg azt a saját hangot, amit talán nem egyszerű olvasni, és ami a külső leírás, a párbeszédek és a belső lelkivilág külső ábrázolásából áll össze. Lényegében az objektív idő és a szubjektív, belső időérzet kevercséről van szó, és persze ez nem új dolog az irodalomban, az új talán az, hogy mindezt egy-egy hosszúra nyúló mondaton belül próbálom megvalósítani. Azt hiszem ez a fajta narráció, jó ritmusérzékkel egy nagyon dinamikus, ugyanakkor kellően elégikus szövetet alkot, és ha a pozíciókból való ki-be lépegetés nem válik fárasztóvá, akkor még képes visszaadni részben azt is, hogy miképp történnek meg az események valójában az időben.  

Az utolsó kérdés

Később persze az idő kiradírozott mindent, de tényleg mindent, azt is, hogy Csonka az öregotthonban látta viszont Simon Pált, és a férfi felidézte benne a majd negyven évvel korábbi rejtélyt, azt, ami beárnyékolta Csonka életét, hisz ő találta meg a testet, és a halála napjáig előtte lesz a srác csalódott arca, az az elszürkült fej, amin látszott, hogy sokkal többet, valami szebbet remélt a haláltól, mást.

Csonka a nőjét várta az öregotthon első emeletén, a jelkódos ajtó mellett, a falnak támaszkodva, Annuskát, friss kapcsolat volt, egy internetes társkeresőn ismerkedtek meg, és a férfi úgy vélte, így, hatvan fölött ez a nővér, ez a kissé fáradt tekintetű, kissé vaskos, de jó kedélyű asszony lehet még egy utolsó esély az életben, két váláson túl.

Miután beszálltak a kocsiba, és Csonka beindította a motort, a férfi végignézett a másikon, akin egy lila melegítőfelső volt, a haja maradt abban a szigorú kontyban, ahogy odabent hordta, és miközben szürke tekintetével a körmeit tanulmányozta jobb kezén, arra is volt energiája, hogy elállítsa rádiót, ami egyfajta tulajdonosi előjogokat jelzett Csonka autójában, aki ettől zavarba jött, és inkább megkérdezte, hogy mi a helyzet Simon Palival, elég ramatyul néz ki.

A nő meglepetten pillantott fel rá, majd bólintott, és mondta is, hogy az öreg teljesen elveszett, erősen demens, a hozzá hasonlók voltak az első emelten, és ide volt beosztva Anna is, egész nap rója a köröket, érted, de megállás nélkül, mint aki hajt valami, egyébként honnan ismered, kérdezte a férfitól, aki erre megvonta vállát, majd sebességbe tette a kocsit, és lassan kigördült a terepjáróval az öregotthon parkolójából, régebben, még a rendszerváltás előtt egymás mellett volt a garázsunk, mondta szűkszavúan, mivel még maga sem tudta, mit akar elmondani az egészből, nem tudta, Anna mennyit ismer Simon történetéből, és valahogy úgy érezte, nem lenne illendő megosztani az asszonnyal a dolgot, ha nem tud róla.

Már a városba vezető főúton jártak, és Anna közben elkezdett beszélni egy asszonyról, aki lopdossa a többiek zoknijait, felmalmozza őket a saját kisszekrényébe, úgy kell visszaosztani őket, persze fogalmuk sincs, melyik zokni kié, és ezért majd a rokonok lesznek dühösek, de ez meg kit érdekel, alig jönnek néhányan látogatni a káposztákat, mert így hívták az öregeket egymás közt, maga se tudta miért, már akkor elterjedt ez a csúfnév a demens bentlakókra, amikor idejött, tizennégy éve. Néha, mikor Csonka erős keze a tésztás fenekébe gyúrt, eszébe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha akkor, negyvenévesen ismerkedik meg a férfival, amikor a teste még feszes volt, a szeme alatt nem lógtak ezek a táskák, ahogy a bőrredők se az alsókarján, de az időnek persze nem lehet parancsolni, az időt nem lehet visszafordítani, tűnődött most, míg a zoknikról magyarázott, ám ekkor Csonka fejéből előjött a gondolat, amit ki akart mondani már a parkoló óta, én találtam meg a fiát annak idején.

A férfi oldalt nézett, mintegy felmérte Annát, hogy elmondhatja-e neki, aztán valamiért úgy ítélte meg, igen, négy hónapja voltak együtt, két öregedő ember, számtalan lelki sebbel, de viszonylag jól működött a kapcsolat, még a szex is élvezetes volt a maga komótos, kimért és nagyon konzervatív módján, ám talán ez volt az első olyan pillanat, hogy a férfi mérlegre tette a nő megbízhatóságát, végül folytatta, emlékszem, február volt, nagyon hideg, még majdnem sötétben mentem ki a garázssorra, a város szélén, tudod, a cigánytelep előtt, emlékszem, nagyon vörös volt a hajnal, a nap mintha vérben úszott volna, biztos amiatt maradt meg a fejemben, hogy az történt aznap, és amikor már megállította az autót a garázs előtt, már akkor látta, hogy a Simoné, a Simon garázsa, ami az övé mellett volt, résnyire nyitva van, az ajtó egy hívogatóan sötét hasadékot mutat felé, és mivel amolyan köszönök meg néha beszélek vele, de egyébként semmi különös viszonyban voltak Simonnal, gondoltam ránézek, mondta most, hogy mi a helyzet, hátha feltörték vagy valami, kerítéseket csinált maszekban Simon, néha ott tartotta a vasat, könnyen megeshetett, hogy valaki felnyomta érte a garázst, de nem, nem ez volt a helyzet.

Közben beértek a városközpontba, meg kellett állniuk egy piros lámpánál, és itt Csonka monológja is elakadt, persze e fejében tovább haladt, mert eszébe jutott, hogy ott, akkor, évtizedekkel ezelőtt, a garázs előtt állva a hidegszagú reggelen, a dércsípte hajnalon, megfordult fejében, hogy talán elvehetne egy-két dolgot ő is, amit  tolvajok otthagytak, akkoriban még nem ment jól a Csonkának, később kezdett el vasazni, azután, hogy Simon kölcsönadott neki, és ebből felfutott a vállalkozás, az, amiből jutotta két lakásra Pesten a gyerekeknek, másik kettőre a volt feleségeknek, a Toyota Hiluxra, amiben most ülnek Annácskával, a whiskygyűjteményre, meg ilyenekre, de akkor még szegény volt, és talán emiatt lépett be az ajtón, szélesre tárva a rést, hogy a gyenge fény megmutassa odabent, a nagy halom rúdvasak és az idomvasak közt azt, amit nem kellett volna látnia senkinek, mert Simon fia még csak húsz éves volt, és egy húszéves test a legcsúnyább, a legreménytelenebb látvány egy kötélen lógva, olyan, mintha erőszakot követnének el a fiatalság avagy inkább az idő ellen.

És akkor valamiért eszembe jutott a Lány, mondta Csonka, mire Anna összevonta még mindig szépen ívelt szemöldökét, milyen lány, zöld van, intett felfelé, mire Csonka elindult, ja persze, te akkor még nem éltél itt, biccentett, mindenki erről beszélt, még a hírekbe is bekerült egyszer.

A nevére Csonka már nem emlékezett, csak úgy gondolt rá most, hogy a Lány, de az újságbeli képe még rémlett neki, barna hajú, finom arcú kiscsaj volt, talán tizennyolc éves, igen, akkor érettségizett volna, de eltűnt, érted, a téi szünet után egyszerűen a föld nyelte el, a gimnáziumból ment hazafelé, a hegyen laktak, a város felett, az erdő mellett, és egy rossz betonút vezetett a házhoz, a lakótelepnél még látták, egy öregasszony jó személyleírást adott róla, kék márványfarmer, szürke dzseki, piros sapka, ami alól kivilágított szőke haja, és a hátán egy lila táska, ezt külön kiemelték az újságcikkekben, hogy ezek az ismertetőjegyek, de a táska volt a legfontosabb, mert a nyomozók szerint, ha elrabolták, akkor nem bajlódtak a táskával, egyszerűen kidobták az út mentén, és ez nyom lehet, jel, hogy merre vitték. Szóval valamiért bekattant neki a Lány, akit már egy hónapja keresett az egész város, és azt gondoltam, itt van valami kapcsolat, van valami rejtély, érted, nézett a nőre, míg befordult a háza felé vezető utcába, majd elengedett egy babakocsit toló anyukát, de persze az ember agya ilyenkor jár, gondol mindenfélét, mert pánikban van, mert halottat találni azért nagy dolog, olyan, mint egy nagy halom pénzt találni, és az ő esetében ez pontosan így is volt, hisz ezután kapta a kölcsönt Simontól, nem beszéltek sokat, nem volt semmi részletezés, elmondta neki aznap, amikor Simon eladta valakinek a garázst, ami a történtek után logikus volt, elmondta utána ott, az utcán, hogy kell neki ennyi és ennyi, és másnap Simon elküldte neki az egyik munkással egy skálás szatyorban, ilyen könnyedén ment.

Nem próbáltad levágni, kérdezte Anna némiképp nyugtalanul, de látszott rajta, az agya máshol jár, valami az eszébe jutott, még nem mondta ki, talán ki se fogja mondani, és Csonka csak a fejét rázta, nem úgy nézett ki a srác, hogy ilyesmi eszembe jusson, de persze odamentem hozzá, és megfogtam a kezét, ami lelógott, jéghideg volt, és aztán kerestem, hátul, a munkapadnál valami ollót vagy sniccert, mert nem jött a fejembe, hogy átmenjek a saját garázsomba ahol persze lett volna, de ilyenkor az ember feje nem úgy jár, ahogy azt elvárnánk, kavarognak a  gondolatok, a kombinációk, főképp, hogy meglátta hátul, az egyik olajoshordó előtt azt, amit nem kellet volna látnia, amit aztán átvitt a saját garázsába, és csak utána ment ki a kocsihoz, hajtott le a Kővár utca sarkára, ahol is volt egy utcai telefonfülke, mert akkoriban még persze nem voltak mobiltelefonok, és kellett aprót is keresnie, hogy fel tudja hívni a rendőséget, a rendőrség miatt nem akartam amúgy se megbolygatni a helyszínt, mondta Annának, szóval megnéztem a pulzusát, de amúgy ha abba az arcba nézett, már abból látta, hogy nincs benne élet, el volt nyílva szeme, és mintha folyamatosan rá figyelt volna.

Szörnyű lehetett, drágám, nyúlt ki Anna a férfi sebváltót tartó kezéért, ekkor leparkoltak a ház előtt, és Csonka leállította a motort, de még nem volt kedve bemenni, nem, valamiért  jobb volt most itt az udvaron, a jármű ismerős, bőr és műanyag illataiban ülni, a zárt térben, mintha ez a vas héj megvédené őket mindentől, például az emlékektől, attól, amit jó fél órája tett, mikor a falnak támaszkodva észrevette Simon Palit, aki ki tudja hányadik körét rótta, azonnal megismerte a tömzsi alakot, az erős állat, a vizenyőskék szemeket, ezeket a hajdan oly élénk, ravaszul csillogó szemeket, mert nagy spíler volt az öreg, mondta Annának, tudta keverni a kártyákat, meg nagy szoknyabolond, de most már vége, igen, bólintott az asszony, az egyik legnagyobb káposzta, és akkor ismét előjött benne valami, néha azt se tudja, hol van, bár mondjuk ez érdekes, mert nagyon ritkán, de vannak tiszta pillanatai.

Ám Csonka már nem figyelt rá, mert benyomultak a kocsi belső terébe a saját emlékei, a fél órával korábbi idő, ami minden perccel egyre távolabb került tőle, hogy majd egyszer olyan iszonyatos messzeségbe sodródik, mint az a régi hajnal, de  most még friss és részletes volt az emlék, ellökte magát a faltól, odament Simonhoz, mert tudta, még van jó öt perce, Anna épp mosdatott egy öregasszonyt, így van még idő, megálltam előtte és ráköszöntem, és azt hiszem megismert, remegett a keze, mint a fene, motyogta most a nőnek, de kezet fogtunk, és mondta is a nevemet, á, Csonka úr, hogy szolgál az egészsége, mondta Simon és haloványan elmosolyodott, majd zavartan körbenézett, maga is itt, kérdezte, mire Csonka hátrébb lépett, dehogy, dörmögte, csak beugrottam az asszonyért. A nőért mi, biccentett Simon és most már szélesen vigyorgott, dévajul, melyik nőért, mert gondolom, sok van, magának mindig sok volt. Csonka csak legyintett, ugyan már, ne vicceljen, inkább úgy mondanám, sokat keresgéltem, de mindig rossz lóra tettem, de már látta, hogy Simon elnéz a válla fölött, majd amikor visszafókuszált rá, akkor ismét megkérdezte, maga is itt, Csonka úr, és ismét kinyújtotta felé a kezét, és talán ez, ez a hiábavaló és buta ismétlődés, az teljes elmerülés az ismétlődő időben, az, hogy Simon így beleragadt a saját idejébe, és már nem lehet onnan kirángatni, az idegesítette fel Csonkát annyira, hogy közelebb lépett hozzá, egész közel a savanyú szagú fülhöz hajolt, az izzadságtól szagló sárga hajcsomók mellé, és belesúgta a szőrös fülbe, a hátizsák még mindig nálam van, majd hozzátette, hogy biztosra menjen, tudja, amit a garázsban találtam, amikor a fia megölte magát, és ami miatt annyi pénzt adott kölcsön, bár soha nem kérte vissza.

Igen, néha egész tiszta, erősítette meg Anna, és most eszembe is jut, mit mondott a múltkor, de nem igazán értem, miért, folytatta, majd várakozásteljesen a férfira nézett, aki a kormánykereket bámulta, majd megkérdezte, mit mondott, mire Anna felidézte magában a pillanatot, ami talán két hete lehetett, vagy nem is, múlt szerdán, a nappalok összefolynak, főképp ha olyan öregekkel dolgozunk, akik számára az idő, az óra mint olyan nem létezik, magyarázta Csonkának, akik azt se tudják, milyen nap van avagy milyen év, lassan már én is kezdem úgy érezni, hogy nem számít, de mindegy, bementem a szobájukba, hárman vannak ott férfiak, Kovács úr naphosszat egy széken ül, a fal mellett, és a vele szemben lévő tévét bámulja, bár a tévé nincs bekapcsolva, Kránics, a volt igazgató, az kimegy már reggel a társalgóba, ott leül egy asztalhoz, nézi az asztallapot, majd tízpercenként feláll, odajön hozzánk, nővérekhez, mesélte Anna mosolyogva, és megkérdezi, hogy mennyi az idő, és hogy mikor lesz ebéd.

Látod, mégis fontos nekik az idő, jegyezte meg erre Csonka kedvetlenül, majd kihúzta a kulcsot a gépkocsi testéből, de még mindig nem szállt ki, hátradőlt az ülésen, és úgy hallgatta a nőt, lehunyta a szemét, és szinte ott volt vele a szobában, ágyaznom kellett, és Simon meg persze Kovács úr voltak bent, Kovács úr bámulta a tévét, a Simon meg az ágyán feküdt, de megkértem, kelljen fel, új lepedőt kell húznom, erre felállt, és bement a fürdőbe, felkattintotta a villanyt, és mivel nagyon csöndben volt, utána mentem, ott volt, és bámulta magát a tükörben, és esküszöm neked, teljesen az eszénél volt, mert nézte magát, sírt, és azt mondta a tükörképének, hogy én vagyok az oka, érted, ezt ismételgette, hogy én vagyok az oka, és Anna ekkor inkább behúzta a fürdőajtót, nagyon halkan, hogy ne zavarja meg az öregembert, és megcsinálta az ágyat, majd délutánra el is felejtette a jelenetet, mert persze ilyen szívbemarkoló dolgok minden nap akadtak odabenn, és ha nagyon beleéli magát, ha nagyon megsajnálja ezeket a káposztákat, hát arra rámenne az egészsége.

Ezt mondta, kérdezte most Csonka nyugtalanul, majd megrázta a fejét, tényleg ezt mondta, amire Anna nem szólt, csak bólintott, majd mégis kimondta, ezt.

De hát mire értette, kérdezte inkább magától Csonka, és persze igazából azt akarta kérdezni, hogy ki hagyta ott a garázsban a hátizsákot, amiben füzetek voltak, és könyvek, meg egy piros, cipzáras tolltartó, abban egy félig elkoptatott, kék színű, illatos radír, amit a Lány annyira szeretett szagolgatni matekórán, azokban az unalmas percekben, mikor az idő elnyúlt, és szétfeszült és kisimult előtte, azt sejtetve, hogy még rengeteg van belőle.

vége