Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2023. július 20. 18:14 - Valmont

Hogyan vadásszunk farkasemberre?

szor_b.png

Hogyan magyaráznánk, ha Putnokon ismét felbukkanna a farkasember? Ha a holtak életre kelnének, amennyiben nem teszünk óvintézkedést a temetésük során? Ha valóban látnánk kísértetet a szétvert, szétlopott faluvégi kastélyban vagy a holdfényben fürdő vár romjai közt? Milyen világmagyarázatokat találnánk ki magunknak ezekre  a dolgokra, ha valóban léteznének? Mert lássuk be, több mint tizenöt éve vannak jobb minőségű kamerák a mobilokban, tehát mindenünk megvan az esetleges észlelések rögzítéséhez, dokumentálásához - és odakint,  a sötétben nem találtunk semmit. A novella világában viszont nagyon is valóságossá válnak a rémek, és talán nem is ez az érdekes a szituációban, hanem hogy milyen magyarázatot alkot eredetükre a történet hőse, aki mellesleg definiálja a farkasember-vadászat főbb szabályait is.

 

Hogyan vadásszunk farkasemberre?

 

A kocsma előtt találkoztak, késő délelőtt, noha Tálos mondta a telefonba a kliensnek, hogy elég délután érkeznie, úgyis várni kell, míg a telihold feljön, a tapasztalatok szerint olyankor nagyobb az esély az észlelésre. A kliens vadászfélének tűnt, a júliusi meleg ellenére mellényt viselt a vastag szövésű ingje fölött, aminek tartóiba töltényeket dugott. A kézfogása viszont elárulta, hogy irodai ember. Majláth, mutatkozott be, ő pedig a kocsma napernyős terasza felé intett, jöjjön, igyunk valamit. Szűkszavúsága szinte sértő volt, de beszélt helyette Majláth is, az útról, meg a melegről, meg hogy sima töltények vannak nála. Alig tudott figyelni rá, előző este Kisguszti születésnapját ünnepelték a Felvégben, hajnalban tántorgott csak haza, és úgy, ruhástul dőlt be a fájóan üres ágyba.

Biztos nem kellett volna száznyolcvan grammost hoznom, kérdezte most például Majláth aggodalmaskodva, Márta, a kocsmárosnő elhallotta, mert pár lépésre a teraszt mosta fel, rájuk nézett, majd a fejét csóválta. Nem. Szögezte le Tálos, aztán intett a mellényben lévő patronok felé, és nyögve a székbe rogyott. Nincs szükség rá, elég lesz ez a lőszer is, higgye el.

Majláth végigmérte őt, keskeny, éles vonású férfit láthatott, akinek a bőrét barnára és keményre szívta a nap, karavalyorra római szenátorokat idézett, de a szeme ívében volt valami cigányos avagy inkább tatáros. Kopott munkásnadrágot, bakancsot és kifakult kockás inget viselt. A férfi megnyugodhatott az összképtől, mert a mellényzsebéhez nyúlt, majd nyújtotta a pénzt, amennyit megbeszéltünk, mondta halkan, ő pedig bólintott, elvette, meg se számolta, úgy gyűrte a zsebébe. Márta ekkor lépett oda hozzájuk, és hozta a felmosóvíz tiszta szagát magával, meg azt a vidámságot, ami mindig is sugárzott belőle, és amit Tálos úgy kedvelt, mert a felesége karakterének pont az ellenkezője volt. Két sört kérünk, mondta neki szelíden, majd figyelte a hátat fordítói női alak ívét, melyet egyszer, jó nyolc éve a raktárban, hátul, a kocsma mögött a kezeivel is kimérhetett. Felsóhajtott, és ismét próbált Majláthra koncentrálni, aki valami fárasztóan bonyolult dolgot magyarázott épp neki.

Ez a pap ismerősöm azt mondja, hogy mindez Isten műve, szerinte burkoltan benne van a Jelenések könyvébe is, és hogy ezután csak rosszabb jöhet, de persze én, aki nem vagyok annyira vallásos, mást gondolok róla, mondta a kliens, és Tálos igyekezett hozzá jó képet vágni, de belül unalom terpeszkedett el benne, mert mindenkinek megvolt az elmélete a változásról és a szörnyekről, egyik hülyébb mint a másik, és ő már nem nagyon volt kíváncsi egy újabbra. Majláth persze nem hagyta abba, kinézett a napsütötte terecskére, mely a falu központja volt, a házakra, és távolabb a hegy tömegére, melyről erdőillatot hozott a fel-feltámadó szél, és folytatta. Véleményem szerint léteznek párhuzamos világok, és a miénk valamilyen ismeretlen oknál fogva összeütközött, egybeolvadt vagy csak érintkezett egy másikkal, mondta, egy olyan hellyel, ahol ezek a szörnyetegek teljesen természetesek. Az ütközés eredményeképp két évvel ezelőtt itt ragadtak nálunk, megtelepedtek, és mi kénytelenek vagyunk ezt tudomásul venni.

Márta meghozta a két gyöngyöző korsót, Tálos mohón kivette a sajátját a kezéből, és belekortyolt. A keserű hideg azonnal segített, élesebben látta maga előtt a világot, szemben, az asztal túloldalán, ezt a jól fésült, negyvenes, kerek képű, tagbaszakadt városit, aki talán mérnök volt egy nagyobb üzemben, vagy felősvezető egy banknál, de szőke, szépen nyírt hajával, húsos ajkaival és tömpe ujjával összeségében mégis úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt csecsemő, akire viccből drapp vadászfelszerelést húztak.

Érdekes elmélet, mondta végül Majláthnak. A vadász letörölte pihés ajkairól a habot, és közben elégedetten bólogatott, igen, az alapját olvastam valahol, de engem egyből megfogott. Sokkal jobb, mint az, amit eleinte hallottunk, hogy a kollektív tudatalatti, a több milliárnyi elme haláltól rettegő energiája hozta létre e dolgokat, mert ugye akkor korábban, ezelőtt tíz, húsz éve miért nem volt ilyen, miért pont a mi korunkban esik ez meg, kérdezte szinte nyafogva, de mindenképp elégedetlenül. Tálosnak úgy tűnt, hogy Majláth személyes sértésnek veszi a tényt, hogy két évvel ezelőtt a dolgok ilyen csúnyán félrementek. Bizonyára elképzelt egy fényes és biztos jövőt magának és a családjának, és ebbe némiképp belerondított az, ami történt, ami azt sugallta, hogy minden, de tényleg minden a világon rémesen bizonytalan.

Ivott hat hatalmas kortyot, megköszörülte a torkát, majd a férfi arany Rolex órájára pillantott, mely a söröskorsó mellett csillogott az asztalon. Nézze, én magyartanár voltam, kezdte, és itt még megállhatott volna, de aztán gondolatban vállat vont, és folytatta, és így nyilván ismerem az irodalmat, meg az irodalom működését.

Itt tanított, mutatott  körbe Majláth, amire a fejét rázta, nem, otthagytam a pályát,  és a feleségemmel felköltöztünk ide, a hegyekbe, és biogazdálkodásba kezdtünk. És emellett jártam az erdőt, gomba, gyógynövény, bogyók, ezeket is eladogattuk.

Ezért ismeri olyan jól a terepet, bólogatott elégedetten Majláth, mire bólintott, igen, jobban ismerem az erdőt, mint az itteni öregek. De nem erről akartam beszélni. Az irodalomban és a filmekben mindig is léteztek szörnyek. Mary Shelley őrült doktora a haldoklóból kivett lelket egy holttestbe rakja, és életre kelti azt, vagy ott van az elfeledett angol szerző, Stoker, aki egy erdélyi grófnőről írt rémregényt, főhősnője szűz lányok vérében fürdik, hogy fiatal maradjon. Jelentőségteljesen megállt, majd kimutatott az erdő zöldjére, de olyan farkasszerű lények, amik odakint felbukkantak, meg életre kelő holtak, aki emberi húsra éheznek, amikről szerte a világon  hallani, meg aztán ott vannak azok a sírból kikelő tetemek, amelyek vérre szomjaznak, és megfertőznek másokat is, szóval ezek így együtt radikálisan új dolgok ahhoz képest, amit valaha is valaki kigondolt az irodalom világában.

Mit akar ezzel mondani, értetlenkedett a kliens, amire egy ideig nem tudott válaszolni, mert a kocsma előtt elhajtott a polgármester, és amikor észrevette őket, lelassította a terepjáróját, és szúrós szemmel méregette vagy Tálost vagy a vendégét, nem lehetett tudni, kire néz, mert Károly egy kissé kancsal volt. Aztán továbbment, és a férfi így folytatta. Arra akartam ezzel célozni, hogy két éve ezek a lények úgy jelentek meg a világunkban, mintha a semmiből teremtették volna őket, mint amikor egy regényben egy új karakter felbukkan. Elhallgatott, hagyta, a másik eméssze a hallottakat. Általában, amikor itt tartott a Saját Változásmagyarázatával, mindig tesztelte a hallgatóját, hogy mennyire vág az esze, össze tudja-e rakni ennyiből, hogy mire akar kilyukadni. Majláth a nagyobb csoportba tartozott. Nem értem, mire akar kilyukadni, ismerte be.

Tálos megitta a maradék sörét, mielőtt válaszolt. A világunk egy teremtett világ, szögezte le aztán keserűen, valaki létrehozta, nem feltétlenül isten, lehet bármilyen alkotó, aki kellő fantáziával rendelkezik egy ilyen feladathoz.

Kivárt, mert itt, ennél a pontnál általában sokan elkezdtek ellenkezni. Elnézte a vályogházakat, előttük a csenevész fákat, az újonnan lerakott járdát, a keskeny felhőcsíkot a hegy felett, a forró levegőben vibráló utcavéget, mely bekanyargott a meredek emelkedőbe a fák közé, és bár hirtelen olyan volt számára, mintha mindezt először látná, tetszett neki a látvány, ami az otthona volt. Köszönöm, gondolta.

Majláth közben forgatta magában a dolgot, majd kérdőn, kissé talán furcsa arckifejezéssel megkérte, hogy fejtse ki bővebben. Ez az ismeretlen most úgy döntött, megváltoztatja a világunk szabályait, folytatta Tálos, és létrehozta ezeket a vérivő lényeket és az élőholtakat és a farkasszerű lényeket, és szabadon engedte köztünk őket, hogy lássa, mire jutunk velük. Farkasembereket, korrigálta őt Majláth, mire ő elfintorodott, igen, igy is nevezhetjük őket, mindenesetre inkább farkasok, mint emberek, sőt, szerintem szinte semmi emberi nincs bennük.

Van, aki azt mondja, hogy igazából emberek, akik átváltoztak, tudálékoskodott Majláth, mire Tálos a fejét csóválta, ez nincs bizonyítva, meg azért az ilyesmit észrevennénk egy ilyen kis faluban, nem.

Ezzel nem lehetett vitatkozni. A kliens sokáig babrált a söröskorsójával, úgy tűnt, az elhangzottakon tűnődik, és bizonyára nagyon nem tetszett neki, mert végül kitört belőle, ezzel maga azt sugallja, hogy én is csak egy karakter vagyok valakinek a teremtő elméjében, és ő erre nem válaszolt, csak sejtelmesen, kétértelműen elmosolyodott, majd rendelt még egy kört, azt is megitták, és beszélgettek közben munkáról – mint kiderült Majláth az ingatlanpiacon dolgozik, és valóban vezető beosztásban –, a kliens korábbi vadászélményeiről  – mindent, de tényleg mindent lőtt már a világon, így érthető volt, hogy ilyen egzotikus trófeára vágyott –, és a biogazdálkodás rejtelmeiről. Aztán Tálos megkérte Mártát, hogy készítsen valami ebédet Majláthnak, megbeszélték, hogy alkonyatra visszajön érte, majd hazaballagott az üres házba, behúzta a hálószoba függönyeit, és lefeküdt a nagy franciaágyba.

Arra ébredt, hogy valaki erősen, durván kopogtat az ajtón. Megyek már, kiáltotta, és ahogy kibotorkált az előszobába, látta, hogy jól eltelt a nap, rőt sugarak tűztek be az ablakon.   

A polgármester állt az ajtóban. Csalódott, kancsal pillantásával végigmérte a borostás, gyűrött ruhás, alvástól puffadt arcú férfit, majd megkérdezte, már nappal is, Lőrinc.

Nem voltam részeg, csak fáradt, ellenkezett, de a kutató tekintettől elfordította arcát, miért jött ide.

Láttam, új ügyfeled van, mondta Károly, nem tetszik ez nekem Lőrinc.

Valamiből meg kell élni, válaszolta.

A múltkorit is még mindig keresi a rendőség, mondta a polgármester szomorúan, nem hiszem…

Elcsatangolt, a sötétben nem találtam meg, fakadt ki Tálos, én tehetek róla szerinted.

Nem ezt mondtam, mondta a másik békítőleg, de nem hiszem, hogy a falunak ilyen extra figyelemre van szüksége, épp elég, hogy egy ilyen dög van odakint.

Ma este majd levadássza az ügyfelem, vont vállat, vagy ha nem, volt egy izgalmas éjszakája.

Csendben álltak pár másodpercig, majd Károly kinyúlt, és Tálos vállára tette a kezét, nézd, én nem tudom, min mész keresztül, de mióta Gabi elhagyott…

Lerázta magáról a kezet, őt hagyjuk ki ebből, fakadt ki, neki semmi köze ehhez.

De van, szögezte le a másik, megváltoztál, keresed a bajt, ki más akarna ilyenből pénzt csinálni, két ügyfeled is elveszítetted idén, de nem figyelsz a jelekre, ennek előbb-utóbb rossz vége lesz, hidd el. Tudom, hogy nem megy jól az üzlet, de nem kellene ilyesmit vállalnod.

Erre ő gúnyosan elmosolyodott, miközben hátrébb lépett, be a ház védelmébe, úgy tudom, te nem is hiszel a farkasemberben, akkor minek aggódsz.

Valami van odakint, az biztos, intett körbe Károly, halottam az üvöltését májusban, és láttam a képeket a lábnyomáról. Nem jó az ilyesmit bolygatni.

Ezt bízd rám, zárta le a vitát, majd bezárta az ajtót Károly előtt.

Megvárta, míg a másik kimegy az autójához, beindítja és elhajt, csak ezután vette magához az elemlámpát, aztán lecserélte a bakancsot a futócipőre, megmosdott, hogy felfrissüljön, és visszasétált a kocsmához.

A városi férfi épp Mártával diskurált. A nő bűntudatos tekintettel ment vissza a pult mögé, és Tálos egyből megértette, miről lehet szó, de csak kint, a kliens autójában jött elő a téma. Arra menjen, intett balra, és elindultak, fölfelé, a hegyre vezető egyre keskenyülő betoncsíkon. Majláth megköszörülte a torkát, hallottam, hogy otthon vannak problémák. Tálos előre meredt, majd mutatta, hogy az erdő alján parkoljon le a Gyarmatiék háza mögötti füves placcra, és csak amikor kiszálltak, akkor válaszolt, igen, elhagyott az asszony, nem nagy ügy. Majláth kivette hátulról a puskát, ellenőrizte, majd a hátára kanyarította, azt is mondták, hogy utána kezdett ezzel foglalkozni, intett bizonytalanul az erdő irányába, ugye, akarta folytatni, de nem mondta ki, és ő tudta mit szeretne kérdezni. Ugye minden rendben van odabenn, a fejében, és ugye nem azért csinálja ezt, mert meg akar halni. Mérgesnek kellett volna lennie, Mártára, meg erre a nagydarab, aggodalmaskodó és talán kissé beijedt csecsemőre maga mellett, de nem érzett mást, csak türelmetlenséget. Minden rendben lesz, mondta végül, induljunk, nemsokára sötétedik.

Míg felfelé kapaszkodtak a kanyargó, egyre szűkebb erdei ösvényen, Tálos elmondta a fontosabb tudnivalókat arról, hogy hogyan lehet farkasemberre vadászni.

A szélárnyék fontos, magyarázta halkan, meg a zajok. Egy leshelyre megyünk, egy pozitív forráshoz, hol már többször láttam a nyomát, talán oda jár inni. A lényeg, hogy ne mocorogjunk, ne csapjunk zajt. A látása nem annyira jó, azzal nem lesz gond, meg sötét is lesz, bár ma telihold van.

Hova lőjek, kérdezte mohón a másik, mire Tálos, aki elől ment, megfordult, és a homloka közepét mutatta. Ez a legbiztosabb pont, de a koponyája ívelt, a golyó könnyen gellert kap, ezért próbálja meg oldalról eltalálni. Kis szünetet tartott, mert az emelkedő most már tényleg meredekké vált, és kifogyott a levegőből. Később meg is állt, a  térdére támaszkodott, majd felnézett Majláthra, a lényeg, hogy ne essen pánikba, ha nem találja el, akkor se, valószínűleg meg fog riadni a dörrenéstől, és nem támad ránk, elmenekül.

És ha mégis nekünk jön, aggodalmaskodott a kliens.

Akkor futunk, válaszolta ő vigyorogva, szétválunk, és amint egy alkalmas fát lát, felmászik rá. Hajnalig lehet, hogy ott marad alatta, de a napvilágban eltakarodik majd, és aztán keresse meg ezt az ösvényt, bökött maga elém, aztán figyelmeztetőleg felemelte kezét, de nagyon fontos, hogy ne hősködjön, ne próbáljon meg újratölteni, és megint rálőni, mert ilyenkor már csak az adrenalin dolgozik az emberben, meg aztán ott lesz az a hatalmas test maga előtt, a hangja, ahogy hörög, mint egy gőzmozdony, a szag, ami rosszabb, mint száz állatkerti oroszláné, szóval mindez olyan sokkoló lesz, hogy száz százalék, elvétené a  második lövést.

Ezután sokáig nem szóltak, csak mentek fölefelé az ösvényen, ami később vadcsapássá vált, és a kisebb és nagyobb pata- és mancsnyomok, az erdei állatok jelei mindinkább ellepték alját. Jó húsz perces gyaloglás után Tálos megállt, aztán körbenézett, végül benyomakodott a bokrok közé, óvatosan széthajtva az ágakat, itt vagyunk, szólt hátra.

Egy sziklakatlan felső peremére jutottak, kövek szegélyezték, odalenn, az aljban vékony érben folyt a víz. Ez az a forrás, magyarázta Tálos, majd mutatta is, látja azt a szélesebb nyomot a többi közt, az az övé.

Lemehetek fényképezni, kérdezte mohón Majláth, mire ő a fejét csóválta, nem, ott hagyná a szagát, és az elijesztené, maradjunk itt, jó a rálátás, és a hold is pont be fogja világítani a teret.

Valóban, a mélyedés körül ritkásabb volt az erdő a sziklás aljzat miatt, így amikor jó félóra múlva megjelent a hold a fejük közt, szépen beragyogta az amfiteátrumszerű körívet. Majláth addigra megette a zsebében érlelődött szendvicset, és kényelmes, álló lőállást alakított ki két szikla közt.

Hogyan kezdett bele ebbe, kérdezte valamivel később, talán mert unatkozott vagy nyomasztotta őt a csend.

Tálos, aki tőle nem messze egy kidőlt fán ült, és zsebkésével egy vastag ágat hegyezett, ajka elé tette ujját. Beszéljünk most már halkabban, kérte, majd kis szünet után válaszolt is, ahogy mondtam, jártam az erdőt, még azután is, hogy megjelentek ezek a szörnyek, és egy délután belebotlottam az egyikbe, nem vett észre, meg tudtam figyelni, kitapasztaltam, hogy mozog, hogy működik, és utána jött magától az ötlet, hogy segítek másoknak elkapni őket.

Hány sikeres vadászatot vezetett eddig, kérdezte Majlát, de ekkor roppant valami, amire mind  a ketten megdermedtek, és idegesen körbefordultak, majd Tálos felállt, és kinézett a sziklák rejteke mögül. Egy őz ivott odalenn.

Sok vadászatot vezettem, de egy elejtett szörnyetegről tudok csak, mondta halkan, közben a bakot figyelve, egy éve történt, a tetemet elvitték, talán kitömette a vadász.

És, kezdte Majláth de aztán elakadt, mert nem tudta megfogalmazni, végül csak kibökte, miután megdöglött, nem változott vissza emberré. Tálos a fejét rázta, nem, ez nem így működik, ismerem ezeket a mendemondákat, de ilyen nem történt, holtában is farkas maradt, és szerintem…

Ekkor hirtelen elkezdődött, így benne szakadt szó.

A katlan túlsó peremén egy sötét árny magasodott fel, majd lezúdult a gyanútlanul őzre, maga alá gyűrte, és ekkor, ahogy a fénybe ért, már látni lehetett a hihetetlen testet, a szürke szőrt, a farkasra emlékeztető, vad, kegyetlen fejet és benne az agyarakat, melyek bele-beletéptek a zsákmány oldalába, kiszakítva a beleket, és mindezt nem kísérte, csak az őz vinnyogó halálhörgése. Tálos megérezte a vér szagát, és ugyanekkor hallotta, hogy Majláth kibiztosítja a fegyvert. Hátralépett, el, a lenti borzalmas látványtól, a szörnyeteg képétől, melyet még most, ennyi idő után sem tudott megszokni.

Várjon még, súgta a vadásznak, aki már a kiszemelt helyre fektette a fegyver csövét, két szikla találkozásba, ellazította a tusnál a vállát, és kissé berogyasztotta a lábát. Még várjon, kérte őt ismét, és Majláth várt, feszülten figyelte a célkeresztbe befogott, odalenn őrjöngő tömeget, így nem láthatta, hogy a másik a háta mögé kerül, majd mielőtt cselekszik, megfordul, látszólag az erdő felé, a fák és bozót felé, oda, ahol nem kellene senkinek lennie, leginkább nem egy titokzatos nézőnek, majd neki, ennek a személynek mondja, bocsásson meg.

Aztán visszafordult Majláth felé, és ezzel a lendülettel a vádlijába döfte a kihegyezett ágat.

A férfi felüvöltött, és akaratlanul is elsütötte a fegyverét. A dörrenés kettéhasította a csendet, valahol a közelben válaszul egy nagy madár felröppent a sűrűből. Tálos elképzelte a pozíciókat, a távolságot, majd számolni kezdett magában, egy, és megindult, rohanva távolodott jajgató társától, kettő, három, elérte az ösvény elejét, négy öt, tudta, ennyi idő kellett a szörnynek, hogy odaérjen, ahova kell. Mögötte, a sötétben Majláth felsikoltott, majd hangja hörgésbe fúlt. Nem tudott újból lőni, mondta ki Tálos megkönnyebbülten, aztán már csak a futásra figyelt, és arra, hogy ne veszítse le lefelé az ösvény kanyargó vonalát. Tizenöt perc rohanás után állt csak meg, összegörnyedve lihegett, majd erővel csillapította e hangokat, és fülelt. Nem volt zaj közel és távol, nem robogott felé egy megállíthatatlan tömeg az erdőben.

Kényelmesebb tempóban, de azért lépteit szaporázva lesétált a faluig, Majláth elhagyott autójáig, és körbejárta. Pár éves, jól felszerelt jármű volt.

Hazáig csak egyvalakivel találkozott, de az se vette észre. János bácsi volt, a nyugalmazott bogyósgyümölcskertész, akitől eleinte sok mindent megtanult. Bizonytalan léptekkel igyekezett haza, ő pedig türelmesen kivárta egy sarok mögött, míg kellően eltávolodik, aztán árnyéktól árnyékig surranva folytatta útját.

A lakásban állott, erős férfiszag terpeszkedett, kitárta hát az ablakokat a sötét, csillagpettyes éjszakára, levetkőzött, átnézte a ruháit, de nem talált vérpöttyöt, alaposan lezuhanyzott, fogat mosott, és így, megtisztulva, hűvös légáramok simogatásában aludt el.

Arra riadt, hogy a hajnal fényei az arcába derengenek, és hátul, a ház mögött valaki motoz. Tekintetével a holdat kereste, de az ablak négyszögében már nem látszott korongja. Nesztelenül kikelt az ágyból, majd a nappali nagy, üveges ajtajához lopódzott. Az ég világosodó kékjében már jól látszott a hátsó udvar, a gondozatlan kert és az erdőalja. Tudta, hogy nem fosztogató róka, eltévedt őzgida vagy dölyfös vaddisznó a korai látogatója, de akaratlanul is visszatartotta a levegőt, míg meg nem pillantotta a verenda szélén, az asztalnál ülő nőt.

Csak egy pokróc volt rajta, amit Tálos a székre terített a kánikulai napokban, hogy ne izzadjon rá a műanyagra. Az asszony cigarettázott, szőke fürtjei csapzottan tapadtak szépen ívelt, meztelen hátára, melyet nem fedett a szövet, arca alsó része megszáradt vértől barnállott. Nem nézett Tálosra, aki kilépett az ajtón, és letelepedett a vele szemközti padra.

Kevésen múlott, mondta a nő a füstbe nagy sokára, majdnem rám lőtt, majd a férfi felé lökte az előtte csillogó kocsikulcsot, menj el érte mielőbb.

Sokáig nézte a felesége ismerős arcát, majd kibukott belőle, nagyon plasztikusnak tűnsz ebben a fényben.

Miről beszélsz, pillantott végre rá Gabriella, és elnyomta a cigarettát az asztal lapján. Egy csomó minden volt a tekintetében, Tálos inkább elfordította fejét.

Ha egy regényben vagy novellában olvasnék rólad, azt mondanám, nagyon plasztikusan meg vagy rajzolva, válaszolt aztán halkan a férfi, majd elvette a kulcsot, és felállt. Mikor elment mellette, az asszony megfogta kezét, elhoztam neked ezt is, súgta, és Tálos kezébe nyomta a Rolexet. 

vége

Szólj hozzá!
2019. október 13. 09:25 - Valmont

Őrségi farkasember

fak.jpg

Bérelj egy szuperül összerakott házat az Őrségben, verekedd át magad a pénteki fővárosi forgalmon, érkezz meg késő este Alsószerre, cuccolj be a hűvös, fenyőillatú éjszakában a befűtött házba, igyál pálinkát a megérkezés örömére, állj ki a tornácra, elszívni egy jutalomcigit, és figyeld a sötétedő levegőben a fákat, majd lefekvés előtt találd meg a polcon a könyvet, olvasd el a helyi boszorkényokról, kísértetekről és a molnárból lett farkasemberről szóló történeteket, majd oltsd el a villanyt, és álmodj.

 

A dereszlói farkasember

 

Dereszló az Őrség szélén helyezkedik el, tulajdonképp már nem is jellemző rá a szeres településforma, inkább falurészek, házcsomók tapadnak a bokros, fás dombokra, melyek közt egy sekély, tiszta vizű patak csörgedezik, egyenesen Szlovéniából. Jómagam a patakmederben jöttem fel az országba, még jó húsz éve, és a vegyesbolt mellett, ahol parizeres zsömlét faltam, akadt rám Szinvai apja, aki aztán pár évre rá meghalt egy autóbalesetben Körmend mellett. Ezután a kis Szinvai, aki akkor már harminc, harmincöt éves lehetett, átvette a gazdaságot, a vadásztársaságot és engem is. Alig tucatnyian voltak a társaságban, szegény környék ez kérem, inkább az osztrák vadászokat fogadták, vagyis fogadtam, mert a nagy vadászház gondnokaként alkalmaztak a Szinvaiak, mindenes voltam, főztem, takarítottam, kísértem őket az erdőben, amit akkor már úgy ismertem, mint a tenyeremet. A nagy ház mögött volt egy kis szolgálati lak, ott éltem én, nyugalomban, békességben. A koszt adva volt, mert a vadászatokról mindig jutott hús, és kiegészítettem azzal, amit az erdő nyújtott, gombával, bogyókkal, mikor hogy. Inni nem ittam, ha kínáltak se, dohányra nem szoktam rá. A faluba ritkán mentem le, csak ha a dolgom volt, Szinvai leküldött a boltba avagy a postára néha.

Azt gondoltam, ez már így is marad örökre, de persze nem ez történt, soha nem ez történik, mert észrevettem, hogy amikor már kezdenek egyenesbe jönni a dolgok, és végre megkapaszkodom valahol, mindig közbejön valami, ami aztán fenéken billent, kilök a kényelmes kis életemből, s megint mehetek világgá. Ez most a farkasember volt, vagyis inkább a hisztéria, ami lett belőle.

Eleinte csak pusmogásnak indult, mely lassan kapott életre, akár az őszi hold fénye a dombok felett, szóbeszéd volt, lassú pletyka, amivel a boltban szembesültem, borsért és friss kenyérért küldött a Szinvai, mert olaszokat vártunk azon a hétvégén, szarvasra mentek, s ki volt adva, hogy borsos szarvas tokány legyen estére. A pénztárosnő lassan ütötte be az árut, majd végigmért, és megkérdezte, hogy én, erdőjáró ember létemre, láttam-e már a farkasembert.

Milyen embert, kérdeztem, aztán nyújtottam felé a pénzt, csak hogy szabaduljak, mert nem állhattam hosszabb ideig az ismeretlenek közelségét.

Hát azt, ami elorozta a Palágyiék egyik juhát. Meg ami megfojtotta a Kisék udvarában a komondort. Meg ami a tyúkokat dézsmálta meg Kovácsnénál. Mutatta kezével: ekkora a lába nyoma a sárban. Nem állati nyom, inkább mint egy meztelen férfitalp. Lenézett a csizmás lábamra, akkora lehet, mint a magáé.

Aztán csak elvette a pénzt, mire én megcsóváltam a fejem, nincsenek farkasemberek. Csak farkasok és emberek, bólogattam. Biztos valami gyöttment pernahajder tehette ezeket a dolgokat.

Azzal otthagytam, de a szóbeszéd jött utánam, a postás is említette, aztán a faluban az az ember, aki mindig a kocsma sarkán áll, és ahogy elmegyek mellette, váltok vele pár szót, csak hogy ne nézzen faragatlannak. Végül a takarítónő is, Sára, aki feljárt havonta egyszer, és segített a vendégszobák nagytakarításában. A mi titkunk, de a végén, az utolsó szobában, ahol Szinvai irodája van, örömömet lelem benne minden egyes alkalommal. Állva, hátulról, mint az állatok, fogom a vállát, és a széles tomporát, aztán a végén beleharapok a nyakába, amit már vár, és felsikkant. Most, míg törölgette magát egy zsebkendővel a sarokban, csak kibukott belőle, hogy vigyázzak az erdőben, mert farkas jár a kertek alatt. Megkapott egy tehenet a múlt héten, az oldalán még látni a harapás vagy csikarás nyomát. Mélyet sóhajtottam, mint mikor a gyerekek rossz fát tesznek a tűzre, majd becsatoltam az övem, és odaálltam elé, felemeltem a durcás kis állát, és belenéztem fekete bogárszemébe: nincs odakinn semmi, mondtam magabiztosan.

Ezt persze már elmondtam mindenkinek, a postásnak, az embernek a kocsma szélén, és másnak is, akivel összeakadtam, mert tudtam, mi lesz a következő.

Engem fognak gyanúsítani.

Nemcsak azért, mert majd két méter vagyok, szakállas arcom olyan, mintha kőből vésték volna, a szakállam olyan, mint a drót, és a kezem, és a nyakam vastag szőr borítja, nemcsak a kék és hideg szemem miatt, vagy mert a torzonborz  hajamba folyton hullott levél, gally vegyül az erdőből, a bőrömből füstös avarszag árad, és körmöm akaratlanul is a hagyom megnőni, és a kosz meggyűlik alatta, amitől vészjóslónak, szinte alattomosnak tűnik, mint egy vadásztőr pengéje – szid is érte Szaniszló eleget. Nem, nemcsak ezek miatt a külső dolgok miatt. Hanem azért, mert idegen vagyok. Meg kell értenem, mint mindig, amikor ilyen kis közösségbe érkezem, hogy nem fognak teljesen soha befogadni. Itt is, a dombokon élnek összesen vagy kétszázan. Az utak kanyargósak, a világítás rossz, az emberek el vannak vágva egymástól, ősztől tavaszig csak ténferegnek a sötét utcákban, lesik a kelő holdat, az vezérli őket, és évszámra ki se mozdulnak a faluból, ezért minden, ami a dombokon túlról jön, az idegen, az fenyegető, az riasztó.

Az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz belőle, ezért nem akartam mutatkozni sokat a faluban, de aztán jött ez a bolond história a farkasemberről, és rám terelte a figyelmet, szinte éreztem, hogyha kiálltam este a vadászház elé az útra, és körbenéztem a szemközti dombokon, ahol sárgállott a lámpafény, hogy a házakból árad felém a gyanakvás, hogy rólam pusmognak a falak közt, velem ijesztgetik a gyerekeket, belőlem keletkeznek azok a történetek, amelyeket még évtizedekig adogatnak majd egymásnak és nemzedékről nemzedékre felbukkan majd az alakom, mint az egykori farkasember a tűz melletti beszélgetésekben.

A legrosszabb, hogy Szinvai se akart ennek véget vetni. Akkor már ötven felett járt, megfehéredett, azon az őszön le is fogyott. Körmenden élt, de a faluban is volt háza, minden hétvégén kijött a vadászatok miatt hozzám, jellemzően csütörtök esete, megbeszéltük ki jön, hányan, milyenek, jó vagy rossz lövők, mennyire segítsem őket, mit főzzek, ilyenek. Akkoriban én már önállóan eljártam, neki csak fogadnia kellett a vendégeket, kínálni pálinkával, hahotázni a vicceiken, bekísérni a nagyszobába, a trófeák közé, a lobogó kandallótűz mellé. Azon az őszön már nem ment olyan jól a vidámság, és Szinvai mosolya megkopott, de ez nem a farkasember miatt volt, tudtam jól. Aztán eljött október vége, és egy csütörtök este megállt a csillogó terepjáróra az udvaron, én pedig siettem ki hozzá, de sokáig nem szállt ki, valami metálzenét bömböltetett, és a kormányra borulva hallgatta, aztán amikor kinyitotta az ajtót, egyre csak a szemét törölgette. Gondolom sírt, vagy ilyesmi, de nem jött a számra, hogy megkérdezzem, nem volt olyan a viszonyunk meg ő se volt olyan. Délceg, egyenes tartású, mokány, bajuszos ember volt, mint egy katonatiszt, általában szigorúan nézett, de ha elmosolyodott, akkor az ember úgy érezte, hogy nincs semmi baj, és hogy kitűnő mulatság vár reá ennek a férfinak a társaságában.

Most viszont törten, vállát behúzva, savanyú arccal jött oda hozzám, kezet fogtunk, szinte megtámaszkodott a tenyeremben. Holnap, mondta, régi osztálytársaim jönnek. Ketten. A legkiválóbb ellátásban kell őket részesíteni. Alkonyatkor, mondta, kimegyünk, s meglőjük azt a farkasembert. Hoztam neki csalétket.

Intett a háza mögé, majd zsebéből laposüveget vett elő, és meghúzta.

A bégetésre a kocsi hátuljához kerültem, a platón egy megbéklyózott kisbárány feküdt, és olyan szomorúan nézett rám, hogy ölbe kaptam, kioldottam a kötelet, amit aztán a nyakára kanyarítottam és a fészer mellé vezettem, ahol még nem sárgult a fű.

Nem kellene szítani a szóbeszédet, mondtam, amikor Szaniszló mellém lépett. Végigmért, mint a pénztáros a minap, vagy mint aki először lát, majd végre elmosolyodott, de valahogy fáradtan, megtörten. Az a lényeg, hogy el tudd dönteni, a bárányok vagy a farkasok közé tartozol, mondta. Soha nem kérdezte se az apám, se én, mi elől menekültél hozzánk, tette hozzá némiképp szigorúbban, szóval te is tartsd majd a szád, bármit látsz holnap.

Nem akartam ezt a másnapi vadászatot, mert megértettem, hogy ezzel itt nekem vége lesz, valami olyasmi fog történni, ami kiakolbólít ebből a kényelmes életemből. Jó lett volna Sárával megbeszélni, mitévő legyek, de épp itthon volt a férje, aki hétszámra kamionozott, és takarítás is volt az elmúlt héten. Így hát magamra maradtam a kétségeimmel, másnap pedig megjött a két vendég, egy Tóth nevezetű és egy Pohér nevezetű. Az előbbi kis, mosolygós, kövér emberke volt, aki úgy itta a pálinkát, mint a vizet. A másik már jobban hasonlított Szinvaira, magas, jó karban lévő, szemüveges alak volt, aki komolyan és csöndesen beszélgetett, és konyakot kért, amit sokáig melengetett a tűz előtt állva tenyere közt. Délre feljött hozzájuk Szinvai, együtt ebédeltek, úgy láttam, erőt vett magán, mert ment a vidámkodás, ugratások, régi emlékek kerültek elő, és sokat nevettek, mintha még kamaszok lennének, és nem derék-, hát és térdfájós középkorú, jómódú férfiak. Aztán volt egy kis csöndes pihenő, majd hideg uzsonna, sajtokkal és felvágottal, végül átöltöztek a zöld hacukába, és nekivágtunk a rengetegnek mind az öten, mert ott jött kötélen a bárány is a sor végén.

Szinvai még az ebédnél elmondta, mire megyünk, az egész történetet a farkasemberről, a juhot, a kutyát, a csirkét, a tehenet. A másik kettő nagy komolyan hallgatta, aztán Tóth nevetésben tört ki, nagy hasa csak úgy rengett, ugye nem gondolod komolyan, hogy farkasemberre fogok menni ezüst töltény nélkül, kérdezte szemét törölgetve.

Talán tényleg farkas, jegyezte mg óvatosan Pohér, lejöhetett az Alpokból, ott már egészen elszaporodott. Vagy aranysakál, bólogatott Szinvai, a szerbeknél megjelent pár éve, de mindegy is, az a lényeg, hogy a végére járunk a dolognak, csak mi hárman, mint a régi szép időkben, emelte poharát, és mondta is, proszit, és ittak.

Ahogy elnéztem őket akkor is, meg később az erdőben, megértettem, hogy ezek hárman igaz barátok, nem csak felületes, időszakos kötelék, a régmúlt emlékei ragasztják őket egymáshoz, hanem jellemük és egyéniségük miatt valahogy kiegészítik egymást, együtt, hárman alkotnak egy egészet, mintha egyetlen személyiség szétszakadt részei találnának egymásra. Ezt csak azért jegyzem meg, mert így talán érthetőbb lesz Szinvai cselekedete, de ne vágjunk a dolgok elébe, mert ott tartottunk, hogy a naplementében mentünk az erdőben, míg oda nem értünk ahhoz a kökénybokros tisztáshoz, amit már korábban javasoltam Szinvainak, és ahol reggel levertem a karót. Odavezettem a karóhoz a bárányt, és kikötöttem, majd a farába csíptem, hogy bégessen egy jó nagyon. Azok hárman vártak, míg az egyik tölgyfa mögött, ahol ritkásabb volt a bozót, megcsinálom a fedezéket, leterítem a pokrócot, hozok pár kirohadt tönköt a puska támasztékának, majd behelyezkedtek, és pedig arrébb sétáltam, és elrágtam pár keserű kökényszemet. Nem csípte még meg a dér.

Vártunk. A bárány néha bégetett, az aranysárga napfényből előbb szürke majd kék derengés lett, és Tóth néha súgott valami vicceset a másik kettőnk, azok nevettek, Szinvai egy fűszálat rágcsált, Pohér olykor kérdezett tőle valamit, amire röviden, tömören válaszolt.

Aztán még mielőtt tényleg besötétedett volna, Szinvai felállt, és a hátiszákjába nyúlt, és elővett valami nagy fémdarabot, majd a másik kettő elé rakta a pokrócra.

Mi ez, kérdezte Pohér, és én is közelebb mentem, hogy lássam. Olyan volt, mint egy harapófogó, csak félméteres nyéllel, és a végén a kislabdányi fej éles fogakban végződött. Egy kovács cimborámmal csináltattam, még a nyáron, mondta csöndesen Szinvai. Ez itt a farkasember.

Hallgattunk mind, éreztük, hogy el fogja mondani nem is kell kérdeznünk, és így is lett, akadozva, szinte szégyenkezve beszélt. Ahogy megkaptam a leleteket nyár elején, és az orvos elmondta, mi a helyzet, azonnal elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi legyen a vége. Hogy milyen betegségről van szó, most nem lényeges. Az volt a kérdés, megvárjam a fél, jó esetben egy évet, és kínok közt, leszedálva halljak meg – vagy úgy, ahogy én akarok. Mondjuk egy farkas által. De ehhez kellett egy háttértörténet.

Te voltál, mondta Tóth, és felállt, izgatottan rágyújtott. A másik hallgatott, merőn nézte Szinvait, nagy lapátkezeit térdén nyugtatva. Te ölted meg azokat az állatokat, hadarta Tóth, aztán idehívtál minket farkaslesre, de nincs is farkas.

Nincs farkas. Csak én vagyok, ismerte el Szinvai halkan. És igen, én cserkésztem be a juhot, a tehenet. A komondornak húst adtam, azzal tereltem el a figyelmét. A tyúkokat volt még a legkönnyebb…

Vannak fájdalmaid, kérdte most Pohér, mire Szinvai egy kis tégelyt vett elő, és megrázta, úgy zörögtek benne a szemek, mint a kavicsok vagy mint fogak. Vannak, de kitűnő fájdalomcsillapítót szereztem, alig érzek valamit, mondta. És itt rá is térhetünk a tervre, mert ezt, hogy nem érzek fájdalmait, fontos tudnotok.

Gondosan mindannyiónk szemébe nézett, majd így folytatta: valamelyikőtöknek meg kell harapnia ezzel, belerúgott a fogóba, valamelyikőtöknek segítenie kell, hogy pont egy ütőérnél metsszen át, aztán én elvérzek, és utána össze kell harapdálnia a vassal, mintha egy farka vagy aranysakál vagy egy farkasember tette volna. Ennyit kérek utoljára tőletek. Ti vagytok a legjobb barátaim, rám tekintett, benned pedig megbízom, ahogy apám is tette, jó emberismerő volt az öreg, isten nyugosztalja. Tudom, hogy sokat kérek, de segítenetek kell. Nagyon félek, hogy a fájdalom hamarosan fokozódik, és nem tudom majd korában tartani, nem lesz olyan gyógyszer, ami segítsen.

Némán álltunk, a félhomályban négy sziluett, csak a gida törte meg a csendet egy hirtelen, panaszos bégetéssel.

Miért nem lövöd le magad, kérdezte most Pohér, mire Szinvai megrázta fejét, nem megy. Próbáltam.

De mért ilyen bonyolult módon, kérdezte most Tóth izgatottan. Szinvai vállat vont, lehetett volna egy vadászbaleset, lelőhetnétek, de akkor nagyon sok kellemetlenségetek lenne. Így azt mondjuk, hogy ti visszamentetek a házba, én meg maradtam. Reggel pedig kijöttök, és megtaláltok.

Egy alapos vizsgálat kideríti, hogy ezek nem igazi fogak, mondta Pohér, majd lehajolt, felemelte a vasfogót, szétnyitotta a fejet, majd összecsattintotta mire Tóth megrezdült.

Nem fogja, rázta fejét Szinvai, szőr és nyál nem lesz a sebekben, de egyébként a harapásnyom pontosan leképezi egy canis lupus állkapcsát.

Canis, mi, értetlenkedett Tóth, mire Pohér felsóhajtott, farkas.

Értem, bólintott a kis köpcös férfi, és nekem ennyi elég is. Ne haragudj, ebbe nem megyek bele. Barátok vagyunk, nem tudom megtenni.

Vállára kanyarította a puskát, felkapta hátiszákját és elindult, majd visszafordult Pohér felé. Csatlakozol?

Az merőn nézte Szinvait, tekintetük a sűrűsödő sötétség ellenére összekapcsolódott, aztán elfordult, és lehajolt a puskájáért, sajnálom, mondta, de én az utóbbi években hívő lettem. Vallásos. Nem tehetem meg, mert akkor a pokolra jutnák gyilkosságért.

Néztük, ahogy belevesznek a sötétbe, majd én moccantam előbb, elindultam a tisztás felé. Hova mész, kérdezte Szinvai a hátamtól, eloldozom a kecskét, mondtam én. Ne oldozd el, mondta ő, mire megfordultam, mert úgy mondta, és tudtam, éreztem, hogy most romlik el minden.

Kicsit kutakodtam utánad, tudod, vannak ismerőseim a határ túloldalán. Vadászok, rendőrök, mondta. Már csak egy árnyék volt az ég sötétkékje előtt, ott állt két fatörzs közt, a puskát leengedte, és az arca, egy fehér folt, felém fordult.

Nem kell ez, mondtam.

Elmondták ezek az ismerősök, hogy annak idején volt egy szörnyű gyilkosság a túloldalon, harminc kilométerre, egy tanyán. A tettes soha nem lett meg. Akkoriban történt ez, mikor te megérkeztél ide.

Éreztem, hogy a világ kibillen alólam, és már nem is azért voltam dühös, mert zsarol, hanem mert el fogom veszíteni mindazt, ami olyan szépen kialakult köröttem az elmúlt időben. Tehetetlenül néztem, ahogy gyöngéden a fatörzsnek támasztja a fegyvert, majd lehajol, felveszi a fogót, és felém nyújtja, gyere szépen ide, és csináld meg, mondta, majd másik kezével kigombolta a kabátját, a kockás ing gallérját, és feltárta a nyakát, ami még sápadtabb volt, sápadtabb, mint az arca, itt kellene, itt a legvékonyabb a bőr, és ez van a legközelebb a szívhez.

Azon a tanyán, kezdtem, és levettem a kabátomat, a gazda verte az asszonyt, és megerőszakolta a saját lányát. Megoldottam az övem, mire Szinvai hátrébb lépett, leengedte azt a nevetséges fogót, és megkérdezte, mit csinálsz, de én akkor már kiléptem a nadrágból, és kioldottam a bakancsom egyik majd másik fűzőjét. Azon a tanyán maga volt a pokol az élet, és az utolsó estén a gazda annyit ivott, hogy ennek a pokolnak a lakójává tett mindenkit, aztán pedig már megváltás volt számára az, ami történt, meséltem, és lerúgtam az egyik majd a másik bakancsot. Miért vetkőzöl le, kérdezte Szinvai, és most már puska volt a kezében, óvatosan tartotta, derékmagasságban, leste, ahogy kibújok az ingemből, atlétámból, majd végül a Sára által sokszor megstoppolt, kopott alsónadrágomból is, hogy ott álljak előtte anyaszült meztelen, a hol hideg fényében, hátam mögött a bégető, riadt báránnyal, melynek testéből hő és viaszos szag áradt felém, a lombok susogtak, fél kilométerre egy szavas vágtatott. Felhő kerekedett a hold elé, ezért sötétség borult ránk, de közben minden körém sereglett, minden zaj és szín és szag, és én bódultan válogattam köztük, míg meg nem leltem a Szinvaiból áradó savanyú félelem aromáját, a puska olajos, nehéz kipárolgását, és aztán már csak a nagyokat dobbanó szívét hallottam, majd nekilódultam.

Irigyellek titeket, mert ti még itt lesztek évtizedekig, itt fogtok élni még évszázadokig a dombjaitok közt, és a hideg őszi alkonyatban a házatok ajtajából kipillantotok az ég alján feszülő vörösségre, a szemközti domboldalon megnyugtatóan kanyargó füstcsíkokra, majd visszamentek a meleg szobáitokba, leültök a kandalló mellé egy puha fotelbe, és elmesélitek a szőnyegen játszó gyereketeknek a dereszlói farkasember történetét.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2015. július 06. 22:23 - Valmont

Visszatérés a sziklaszirtre

Ez a történet pedig ennek a párja, elvarrása. Persze önmagában is megállja a helyét, sőt, a kettőnek egymáshoz csak egy motívumnyi köze van - de mégis, nagyon jó érzés volt összepakolni, egymáshoz igazítani a történetszálakat. Magát az alapszituációt - egy anyukát és lányát éjszakánként hatalmas farkas terrorizál - már régóta meg akartam írni, és persze tudtam, hogy mire fog kifutni. Az összes többi, a betegség, a testvér alakja, a vonaton kikerekedő kegytelen incidens, mind később épült hozzá. Fájdalmas történet, mert tudom, a valóságban, az életben soha nem így alakulnak a dolgok.  

 

A farkas

 

 

Ott kushadtak a konyha hideg, bogárszagú padlóján. A holdfény ezüst sávot vágott a sötétbe, ahogy betörte az ablakot, és közben a rácsok négyzethálóján lelassult, majd ártalmatlanul szétloccsant előttük. Néha, ahogy a farkas elment az ablak előtt, megtört ez az ezüst oszlop, és a kislány ilyenkor összerezzent. Nincs semmi baj, mondta az anyja, el fog menni, és megsimogatta az ölében fekvő gyerek fejét. De a farkas kitartó volt, nem ment el, sokáig nem ment el. Az ajtónak feszült, és próbálta benyomni. Nincs semmi baj, mondta az anya, egyre vékonyabb hangon, az ajtó kitart, apád ácsolta. A farkas körbeiramodott, a hátsó ablakhoz került, aztán csak lesett be rájuk. Nagy, sárga szeme világított az éjben. Nem láthat minket idelenn, nyugtatta az anya a kislányt.

 

– Kinyalnálak, hallod, de úgy, mint még senki – riasztotta fel a fiú hangja az emlékeiből. Eddig a haverjaival az ajtó melletti bokszban ült, sört ittak, nagyokat röhögtek. A lány észre se vette, mikor jött át hozzá. Kinézett a koszos ablakon – egy majdnem ismeretlen állomáson álltak. Belelüktetett a fájdalom a kezébe, amitől teljesen visszatért a valóságba. A síkságon vesztegelt a vonat, éjszaka volt, a hold kéken sütött le az állomáshoz tartozó kisvárosra. – Tényleg, jó lesz, hallod? – magyarázta a fiú lelkesen. Kicsit talán részeg is volt. A haverjai csöndben figyeltek, de a nevetés ott bujkált a torkukban. A lány a fiú arcába nézett. Az egy pillanatig állta csak a tekintetét, aztán elfordította a szemét. – Na, kijössz velem a vécébe? – motyogta kevésbé magabiztosan. – Amúgy mi történt a kezeddel?

 

A város szélén éltek, a hegyek alatt lévő utca utolsó házában. Omladozó, romos kis épület volt, tele bogarakkal, pinceszaggal és keserűséggel. A hegy, oldalában a temetővel, úgy tornyosult feléjük, mint egy haragvó óriás. A kislány sokszor kinézett a nappali hátsó ablakán, és leste, hogy lát-e valakit a kőkeresztek közt imbolyogni. Ebbe a régi temetőbe már nem temettek, ez már egy elhagyatott része volt a városnak, felette ott zöldellt az erdő. Az apja, ha jókedvében volt, elvitte a kislányt az erdőbe. Megmutogatta a gombalelő helyeket, az őzek nyomait a földben, ősszel bogyókat kóstoltatott vele. Ezeken a ritka közös túrákon a kislány boldog volt. Általában mindig az anyja foglalkozott vele, az apja mint egy felhők közt élő, ősi isten létezett csak. Ha hazajött a munkából, morgott valamit, aztán vette a kabátját, és már ment is valamerre, az erdőbe, a kocsmába vagy másodállásba, ácsolni a tetőt egy építkezésen. A kislány sokszor megkönnyebbült, amikor elment otthonról. De azokon az éjszakákon, mikor a farkas lejött az erdőből, olyankor jobb lett volna, ha velük van.

 

– Hagyj békén – mondta a fiúnak csöndesen, és megtapogatta a gézt a bal kézfején. Még fájt a seb, lüktetett, akár egy hevesen dobogó szív. A másik szúrósan nézett rá, és elfintorodott. – Kérlek szépen – tette hozzá a lány szinte engesztelően. A fiúnak barna, sötét bőre, olajos haja volt, és nagy, elnyíló, csodálkozó szeme. A fülében egy kis, ezüst fülbevaló villogott. Ahogy kinyitotta a száját, mindig megnyalta ajakait és barna, szuvas, elülső fogait. – Ne csináld már – kérlelte a lányt vicceskedve, elnyújtott hangon. – Tényleg jó lesz, hallod? Nincs pasid, ugye? – A lány nem válaszolt, ezt a másik igennek vette. – Szóval biztos, jó rég csinálták már veled. Én most tök ingyen lekezellek a vécében, mit szólsz, tényleg nem kell fizetned se. – A szomszéd bokszban ülő egyik srác nem bírta tovább, felnevetett. A fiú odafordult feléjük, intett neki, hogy minden oké, minden rendben megy. A lány érezte, hogy lassan elönti az undor, de mögötte ott terpeszkedett a düh is.

 

A farkas havonta egy-két alkalommal megtámadta őket. Az anyja már hozzászokott ehhez. Azt mondta, mikor a gyerekei megszülettek, akkor kezdődött. Biztos a gyerekszagra jött. A nagy, öreg, ősi farkas azelőtt ott ólálkodott a város feletti hegyen. Elpusztított mindent, amihez hozzáért. Az erdő volt a birodalma, de az ő szélső házukig még elmerészkedett. A kislány tudta, hogy a farkas nem tud bejönni a házban, mert az apukája megerősítette az ajtót, és rácsokat tett az ablakra. Mégis, azokon az éjjeleken, mikor meghallották a caplatását, a kaparászását, az üvöltést, mikor megostromolta a házat, és ők tehetetlenül kushadtak a konyha padlóján, úgy érezte, a rettegéstől hirtelen megöregszik, szinte húszévesnek képzelte magát. Hogy elterelje a figyelmét, próbálta megálmodni, mit fog csinálni húszévesen. Miközben az anyja teste ott remegett mögötte, ő egy távoli városba röpült, ahol egyetemen tanult, irodalmat, mert a könyveket szerette, sok barátja és barátnője volt, és volt egy nagy szerelme, akivel az egyetem után össze fog házasodni. De a farkas morgása, ez a vészjósló, gyomrot rezegtető hang minduntalan kizökkentette álmaiból. Ekkor, a puszta rettegéshez visszatérve eszébe jutott az apja. Hogy mi lenne vele, ha most jönne haza a kocsmából. Aztán eszébe jutott a bátyja, aki már nagyon rég elszökött a szüleitől, és senki nem tudta, hol él, mit csinál. Ha most jönne haza valahonnan vonattal, aztán a vasszagú állomásról gyalog, végigsétálva a girbe-gurba macskaöves utcájukon, és az ajtó előtt meglátná a nagy, éjsötét állatot…itt elvágta gondolatait.

 

– Csak most, csak neked. Akciós – magyarázta gúnyosan a fiú, és megragadta a lány térdét. – Látom, hogy te is akarod, csak szégyenlős vagy, mi? – A lány határozottan odanyúlt, és lefejtette a fiú kezét magáról. Erős, csontos ujjai voltak a fiúnak. – Kérlek, szépen kérlek, hagyj békén, jó? – mondta csöndesen, előrehajolva. A fiú arca így közel került az övéhez. A hold beezüstözte a lány arcának egyik felét, és szürke szemének is földöntúli csillogást ajándékozott. A fiú hátrahőkölt. – Miért nem akarod? – kérdezte aztán összeszedve magát, lassan kerekedő dühvel. – Nem teszik a pofám? A lány megrázta fejét, és bár még próbálkozott, a szíve mélyén tudta jól, ennek nem lesz jó vége. Ismerte a fiú hangjából kiérezhető sértett agresszivitást. Ez a fajta büszkeség a férfiakban a legelvetemültebb tettek eredője. – Nem erről van szó – mondta halkan. – Akkor fizessünk esetleg? – szólt oda a másik bokszból az egyik srác, mire mind felröhögtek. A vonat rándulva megindult, a lány kihasználta ezt, felállt. Körbenézett. A vagonban nem volt senki más, csak ők négyen. Megfogta a mellette lévő sporttáskát, hogy induljon, de a vele szemben ülő fiú megragadta a kezét. – Még nem végeztünk.

 

A kislány már alig emlékezett a bátyjára. Néha az anyja mutogatta neki a fényképeit, de a fiú arca semmit nem jelentett számára. Tudta, hogy erőszakos és vad volt, és hogy nem adta oda a játékait, és hogy ebédnél kenyérrel dobálta. Azt is tudta, hogy később, mikor idősebb lett, a szobájába húzódott és cigizett, ha épp nem az apjával veszekedett.  A lány úgy nézett a fiúra, mintha egy albérlő lenne. Soha nem érezte, hogy kettejük közt bármi rokoni kapcsolat lenne, mert a fiú soha nem mutatta ki a szeretetét. Az utolsó hónapokban furcsán, szánakozva méregette a lányt, aztán elkomorult, és már alig szólt hozzá. Később a lány arra gondolt, így akarta megkönnyíteni az elválást. Amikor lelépett, egy ködös, őszi hajnalon, a lány hallotta az ajtócsapódást. Egy szatyornyi ruhát vitt magával, és anyja dugipénzéből valamennyit. Búcsúlevelet nem írt, de mind tudták, miért ment el. Egy hónappal később a farkas betört a házukba.

 

– De, végeztünk – bólintott a lány, majd így folytatta: – Hagy mutassak valamit – és kiszabadította kezét, gyorsan kicipzárazta a táskát, és elővette a lapot. Feltartotta a fiú elé, bár előre tudta, hogy a sok szöveg meg fogja zavarni a másikat, és nem fogja végigolvasni. – Mi ez? – kérdezte a fiú gyanakodva. A másik bokszban lévő haverjai elhallgattak, ők is a lányt bámulták. – Egy orvosi dokumentum – bólintott a lány. – Arról, hogy AIDS-es vagyok. Látod? Ott van, hogy pozitív – mutatta, és érezte, a könnyei ismét elő akarnak törni, szeme sarkát kaparászták. – Még mindig szexelni akarsz velem? A kérdés jó pár másodpercig ott függött köztük. Olyan volt, mint az a pici idő, amikor elolvasta a másik fiú, a Fiú e-mailjét, hogy nála pozitív lett a teszt, és hogy a lánynak is kell mennie egy tesztet csináltatni. A lány, már ott, a kollégiumi szobájában tudta, hogy igen, ő is beteg. – Baszódj meg – mondta ez a fiú haragosan, felállt, és akarattal meg is lökte közben a lányt, aki lehuppant a helyére. A fiú visszament a haverjaihoz, akik röhögve mondtak neki valamit, mire ő szitkozódni kezdett, és leült köréjük. Sörösüveg kupakja szisszent, a lány pedig elrakta a papírt, és nem nézett feléjük. Nem akarta hergelni őket. Helyette kinézett a holdsütötte síkságra.

 

Soha ne nézz a szemébe. Akkor nem jön be. Mindig ezt tanácsolata neki az anyja napközben a farkasról. A kislány sokszor kérdezett az állatról, főképp reggel, egy-egy kimerítő éjszakai támadás után, mikor kábán ültek a konyhaasztalnál. A kislány megkérdezte, miért nincs itthon az apja, hogy megvédje őket, miért csak őket zaklatja a farkas, és mi lesz, ha egyszer betöri az ajtót. Az anyja néha nem is válaszolt ezekre a kérdésekre, máskor csak motyogott valamit a fogai közt, és közben haját kurkászta. Nagy néha megeredt a nyelve, és elmondta, hogy szerinte átok ül a családjukon, ezért van az, hogy csak őket sújtja ez a szörnyűség. De arra mindig ügyelt, hogy megeskesse a kislányt, hogy senkinek nem beszél a farkasról. Soha, semmilyen körülmények közt. Azt mondta, akkor elvinnék a gyerekvédelmisek. Elszakítanák tőle, és egy idegen, gonosz családhoz kerülne, ahol kenyéren és vízen kívül nem kapa mást, és a mostohatestvérei gonoszabbak lennének még a farkasnál is. A kislány megígérte, hogy nem beszél a farkasról senkinek. Nagyon szerette az ő bolond édesanyját.

 

Tudta, hogy ezzel nincs vége. Kiszagolta a levegőből. Az izzadtságuk illata halált hordozott. Aztán, pár perc múlva elkezdtek pusmogni. És egyszer csak a fiú, aki próbálkozott, fel is csattant. – Dobjuk ki! – mire a másik csitította. Szúrós szag terjengett felőlük, valahonnan pálinkásüveg került elő, most azt itták. A lány megpróbálta lehúzni az ablakot, de be volt ragadva. – Én nem utazok egy ilyennel egy vonaton, hallod? – hőbörgött a hoppon maradt fiú. A lány úgy tett, mint aki nem hallja. Igazából rettegett attól, ami rá várt. Tennie kellett volna valamit, felállni, fogni a táskáját, és átmenni egy másik vagonba, ahol más emberek ülnek, savanyú szagú öregasszonyok, szemüveges hivatalnokok vagy kisgyerekes, kerek képű anyák. De ledermedt, mozdulatlanul, bénán várta, hogy beteljesedjen sorsa. Olyan volt, mint az anyja annak idején, a házban, éjszaka, miközben a farkas odakinn ólálkodott.

 

Azon az estén későn jött a farkas. Vacsora után volt, lefekvéshez készülődtek, amikor tompa puffanást hallottak a bejárati ajtó felől. Mintha valaki baltával a fába vágott volna. Az anyja magához ölelte a kislányt, érezték egymás remegését. Kitart az ajtó, apád jó erősre csinálta. Suttogta az anyja. A következő ütésbe beleremegett a ház. Hol van apa, miért nem jön haza, hogy megvédjen, nyöszörögte a kislány, de az anyja nem felelt, csak állt némán, a folyosón, az ajtó felé fordulva, mint egy megriadt őz az erdei ösvényen. Aztán összerezzent, erőt vett magán és a konyába ment, négykézláb, guggolva az asztal alá mászott, onnan leste az ajtó. A kislány a folyosó ajtókeretében maradt. A harmadik ütésre ezüst csík nyílt az ajtón. A hold fénye sütött be a résen. Egyenesen a gyerek elé hullott, mint egy nyílhegy. Az anyja kimászott az asztal alól, és kezét szájához kapta, és már majdnem ráharapott a tenyerére, de aztán észbe kapott. Menjünk. Mondta a kislánynak, és megragadta a karját. Mögötte az ajtó közepe a negyedik csapásra beszakadt, és a farkas bejutott a házba.

 

– Dobjuk ki, hallod, engem nem érdekel – kiabált a fiú, és a másik kettő már nem csitította. A lány érezte, hogy őrá néznek, de ő kifelé figyelt mereven az elsuhanó éjjeli tájra. – Hallod, kurva? Kidobunk a picsába – kiabálta a fiú. – Mekkora ribanc vagy, hogy összeszedted ezt, hallod…remélem, beledöglesz mielőbb.  Egy morgós, bizonytalan hang jött ezután: – Hagyjad már – de nem ért sokat, mert a fiú felállt, és odajött a lány székéhez. – Hallod? Takarodj a vonatról.

 

A hátsó ajtóhoz rohantak, az anyja babrált a zárral, közben hallották, hogy az a nagy test átgyömöszöli magát az ajtó roncsain. Amikor az anyja végre kinyitotta a zárat, kilökte lányát az udvarra, és mutatta a temető felé vezető utat, fuss, mondta, és megiramodott ő is. A földút először lágyan majd mind meredekebben emelkedett. Pár száz méter után vissza és lenéztek a házra, mely innen olyan volt, mint egy makett. A farkas kirontott a hátsó ajtón, sötét alakja a földet kutatta, talán a nyomokat szaglászta, aztán megpillantotta őket. Pár másodpercig mind egymást figyelték, majd az anyja az erdő felé mutatott, fuss, mondta ismét lányának, és rohanni kezdett ő is. Beértek a fák közé, egy kanyargós ösvényre, ahol a szúrós, marasztaló bokrok vájták beléjük karmaikat. A lány arcát, vállát és vádliját is összekaristolták ágaik, ám ő csak rohant, anyja alakját követve, néha hátrafordulva. Sötét volt a fák közt, de az ezüst fény itt-ott becsorgott épp annyira, hogy mutassa az ösvény csíkját. Aztán hirtelen vége lett ennek a rohanásnak, és a kislány hálás volt anyjának, hogy megálltak, mert a tüdeje ki akart robbanni mellkasából. Térdére támaszkodott, és csak lihegett, ezért csak másodpercekkel később vette észre, miért álltak meg. Az ösvény egy sziklaszirtre, egy kerek kis platóra vitte őket. Előttük, a mélységben kitárult a holdsütötte táj. Mögöttük, az erdőben csörtetett a farkas, mind közelebb és közelebb érve hozzájuk.

 

A lány nem válaszolt, ezért a fiú még közelebb nyomult, már ott tornyosodott fölötte. – Takarodj a vonatról, hallod, ribanc?! Mi van, süket vagy? – A lány nem moccant, úgy tett, mint aki tényleg süket. Próbált másra gondolni, lehunyta szemét, és ismét ott volt a sziklaszirten, a kis, kerek kőfennsíkon, de nem ment a dolog, mert a telihold áttűzött szemhéján, beleégett pupillájába, hogy az idegvégződéseken ezüst nyílhegye egészen az agyáig hatoljon. – Vagy leszállsz, vagy én doblak le – morogta a fiú, és megragadta a lány vállát. Az összerándult, és kinyitotta a szemét. Itt volt, megérkezett.

 

Az anyja az ösvény felé nézett, a bokrok összehajló sötét ívére, aztán lepillantott a mellette lihegő kislányra. A gyereke arca fehérebb volt a telihold kerekénél. – Elég volt ebből – jelentette ki az anyja, és oldalt lökte a lányt, el magától. – Elegem van, hogy folyton csak menekülök, és bujkálok előle. – Anya? – kérdezet a kislány, mire a nő ráparancsolt: – Menj, búj el! – A kislány a fejét rázta: – Anya? Mit akarsz? – A nő a lányhoz sietett, durván megragadta, majd lehúzta a szikla szélén kapaszkodó csipkebokrok tövéhez. – Itt maradsz, megértetted? – sziszegte, aztán visszament a plató közepére, elfordult a lányától, és ekkor az nagy, fekete tömeg kirobbant az ösvényről, és rávetette magát.

 

– Elég volt – állt a lány, és a fiú azonnal visszahőkölt. Megérezte, hogy valami történik. A másik kettő is, akik eddig izgatottan duruzsoltak, most hirtelen elhallgattak. – Elegem van ebből – mondta a lány, és lépett egyet előre, mire a fiú hátrált, és a lány követte, kilépett az ülések között folyosóra. Érezte, hogy a másik szívverése felgyorsul, izzadni kezd, és valami savanyú, keserű szag áramlik belőle. Most már tudta, hogy ez a préda, a csapdába esett állat szaga.

 

A nő és a sötét árnyék csak pár pillanatig akaszkodott össze. A kislány először azt hitte csókolóznak, de a farkas igazából az anyja nyakát harapta, ám a nagy kavarodásban ezt nem lehetett jól látni. Az anyja sikoltott, és meleg permet hullott belőle, felspriccelt az égre, jutott a csipkebokorra is. A kislány felállt, és csak nyöszörgött, mint egy macska, érezte bepisil, de mielőtt a szégyen elvegyült volna a rettegéssel, meglátta a farkas arcát, mert az a hangra feléje kapta fejét. Meglátta szemében az éhséget. Aztán az anyja megragadta azt a nagy testet, és nyögve, kiáltva hátrarántotta, egyszer kétszer, háromszor, majd szorosan átölelte, mikor átbuktak a mélység peremén. A kislány odafutott, és lenézett, de a sötét aljban, jó ötven méternyire, csak a fenyők ezüst tetejét látta. Nem tudta még akkor, hogy másnap csak hosszas keresés után találják meg odalenn a két testet a rendőrök. Anyja és apja örökre összefonódott holttestét. Azt se tudta, hogy tizenvalahány évvel később ott áll majd a platón, kezében a váza, benne a virágcsokor, mindkettőt az állomás melletti boltban veszi majd meg. Lába mellett, mint egy hűséges kutya, a táskája, a táskában a papír, amely berekeszti sorsát, ahogy az anyjáét is berekesztette a részeges férje. A vázát a meleg sziklára teszi majd, és vár, vár, egészen kora estig, mikor megrezdül mögötte a bokor, és kilép a sziklára a farkas.

 

– Mi van veled? – kérdezte a fiú riadtan. – Mit akarsz? Mit csinálsz? – hangja elvékonyodott, ahogy hátrált a haverjai felé, akik közben ugyancsak felálltak, és dermedten bámultak a lányra. Ő lassan lebontotta kezéről a gézt, és felmutatta feléjük a sebet. – Kérdezted, hogy mi van a kezemmel – mondta a lány mély, furcsa hangon, amitől a másik három összerezdült. – Az én, erős, szép kezemmel. – Megcsodálta a serkenő szőrt, és a lassan, de biztosan kigörbülő karmokat. Az egyik fiú felsikoltott, de aztán már nem tudtak szólni, vagy moccanni, mert a lányból az lett, amitől kisgyerekként rettegtek a sötétben, és mielőtt meghaltak, ismét gyerekké váltak, mert tudták, hogy a felnőttek világban ilyesmi nem létezhet.

 

Tudtam, hogy eljössz. Mondta a lány, hátra se fordulva. Szükségem van rád. Soha, semmiben nem segítettél, de most szükségem van rád. Megbetegítettek. De azt hiszem, azt remélem, te segíthetsz. Megfordult és kinyújtotta kezét a bátyja felé. Harapj meg. Kérte a fenevadat, és az engedelmeskedett, bűnbánó, testvéri, gyengéd szeretettel belemart a lányba.

 

vége

Szólj hozzá!
2009. augusztus 23. 19:54 - Valmont

Farkasember az Alföldön

Azért állattal és gyerekkel tényleg működnek a dolgok, mindent eladhatóvá tesznek. A gyerek E/1 narrációja ad egyféle tiszta, őszinte és lecsupaszított világábrázolási lehetőséget. Állatnarrátort persze soha nem alkalmaznék, de itt, ebben a sztoriban, kivételesen megszólal a kutya.

Számomra a nyolcvanas évek egy része összeforrt a farkasember képével. Volt egy Metagalaktika, mely mindenféle toposzt felvonultatott. Az első harmadában találtam egy kitűnő farkasember rajzot. Kádár-kori naiv gyerekénem megdöbbent a lény brutális lehetőségén. Bevittem az iskolába, osztálytársaim persze körberajongtak. Aztán haza kellett mennem. Erdő mellett laktunk, egy nagy, fura zajokkal teli családi házban. Amint hazaértem, nekem kellett begyújtanom az alagsori kazánba. A helyiség ablaka alacsonyan volt, nagyjából egy állat marmagaságában. Ahányszor hátat fordítottam ennek az ablaknak, tudtam, hogy beles rajta. Rettegtem felmenni a sötét házba. Miután erőt véve magamon megtettem, elrejtőztem a kivilágított konyhában, elhúztam a függönyt, hogy ne lássam az erdőt, és próbáltam a házimra koncentrálni.

Szörnyű, veszedelmes, riadt időszak volt az - a gyerekkorom.

 

A szörnyeteg

 

Apa le akarja lőni a kutyámat, Kormost mivel azt gondolj, ő ölte meg azokat az embereket.

Két hete fekszem az ágyban Kovács doktor miatt (Krónikus vérszegénység. Talán valami fertőzés), és azóta figyelem Anyát és Apát, akik ezt a gyilkosságot tervezgetik. Néha kimennek az udvar sarkába, megállnak az ugató kutya előtt, és ott pusmognak, hogy ne halljam őket. Olykor-olykor bűntudatosan felpillantanak az ablakomra. Ha felkönyöklök a párkányra, a rács résein át, apró lyukakban látni az udvart, a tyúkólat, a fásszínt, arrébb a takarmányost, távolabbra a síkság lassan kizöldülő akácait.

Anyámék születésemkor költöztek ide, Apa szavaival az isten háta mögé egy lépéssel. Ameddig a szem ellát, csak a puszta, a legközelebbi tanya hat kilométerre. Jobbra, az ég aljáig elnyúlnak a sásdi láposok. Az már természetvédelmi terület, ott találták meg az első áldozatot.

Anyáék azt hiszik, semmit nem tudok a dologról, de az mp3 lejátszómon van rádió, ami nagyon tisztán fogja a helyi adókat. Minden nap bemondják, hogy a nyomozás teljes erővel folytatódik. És negyedik hónapja havonta egyszer bejelentik, hogy újabb testet találtak a környéken (A megcsonkított tetemet ma reggel a nyomósdi gátőr fedezte fel a parthoz közel. Az áldozat valószínűleg menekülés közben). A rendőrség eleinte nagy testű, kóbor állatra gyanakodott. Egy oroszlánra, mely vándorcirkusztól szökött meg, vagy kiásta magát a kétszáz kilométerre lévő városi állatkertből.

Akkor jöttem rá, hogy mit tervel Anya és Apa, mikor Apa elővette a fegyvert a padlásról. Egy régi vadászpuska volt, olajos rongyokban tartotta (Nehogy elmond bárkinek is). Ahogy lehozta, épp a házimat csináltam a szobámban, de megéreztem szagát még a csukott ajtón keresztül is. Ezután kezdtek kijárni pusmogni a Kormos elé.

A kutyánk velem egyidős. Néha úgy érzem, ő az én testvérem. Ahogy nőttünk, és nem akadt más barátom a környéken, egyre jobban megértettem őt. Sokszor olyan, mintha tudnánk beszélni. Éjjelenete arra riadok, hogy megszólal, és közös nyelven társalog velem. Máskor azt gondolom, tisztán érti, amit a fülébe suttogok (Szeretlek. Nincs más társam idekinn, hidd el). Ja igen, egyébként egy nagy, fekete kutya, bernáthegyi és valami másnak a keveréke, akkora, mint egy kisborjú. Anya fél tőle (a Sátán kutyájára emlékeztet, Conan Doyle-tól), Apa pedig nagyon bizalmatlan vele. Csuklónyi vastag láncon tartja, csak napnyugta után engedi el. Senki nem is merészkedik a tanyánk környékére, de Apa is csak bottal tud kimenni a sötétben az állatokhoz. Mióta elkezdődtek a gyilkosságok, Kormost már folyton láncon van (Nem kockáztathatunk). Ezért sem értem, Apáék miért rá gyanakodnak.

A puska kapcsán aztán történt még egy dolog. Anya nyakából a minap eltűnt az ezüstlánc, amit tizenötödik házassági évfordulójukra kapott. Amikor kérdeztem, mi történt, csak motyogott valamit zavartan (Elvesztettem odakinn. Biztos leszakadt). Aztán rá pár napra Apa izgatottan szállt le a bicikliről, odaintette Anyát, ki az ajtóba állt, és már mentek is Kormos fölé. Az a szegény állat csak feküdt a tócsák közt, és lesett fel rájuk. Most nem ugatott, de a szüleim se beszéltek a kivégzéséről. Apa csak egy csillogó, apró kis dolgot mutatott Anyának. A tenyerén egyensúlyozta, nem láttam tisztán mi az. Amikor rákérdeztem, Anya csak kitérő választ adott (A puskához valami. Tudod milyen Apád, ha fegyverekről van szó).

Apának valóban vannak tőrei, pisztolyai, még egy íja is. Egyértelmű volt, hogy részt vesz a halálesetek utáni hajtóvadászatokon. Ő volt az egyik szektor irányítója. Az elsőnél, mikor még egészséges voltam, Kormossal elkísértük őt a Kiserdőig. Ott találkozott a többi vadásszal egy ködös márciusi reggelen. Elnéztem, ahogy ezek a pocakos, szakállas férfiak a fáknak támaszkodva diskurálnak, és isszák a pálinkát, és tudtam, hogy nem fognak semmit elkapni.

Az első áldozat egy diáklány volt, vízmintákat gyűjtött a lápban. A rádió szerint állítólag nagyon szép nő volt (Az iskola szépének választották több ízben), így sokkoló lehetett a fejét egy gödörben megtalálni.

A dolog felverte a környéket, kijött egy csomó tévé, meg rádió, de a második után durvult el igazán a helyzet. Egy helybéli kisgyerek volt, a nyitott ablakon át vitték el az ágyából. A falon és a virágágyásban karomcsíkok maradtak, a kutyák a patakig követték a nyomot, ott aztán nem találtak mást, csak belsőségeket.

Ekkor szerelte fel a rácsot apám az ablakomra. Kicserélte az ajtó zárját is (Fő a biztonság). Kár, mert szerettem kora tavasztól nyitott ablak mellett aludni, hogy a hold az arcomba világítson. Ha jól helyezkedtem, tekintetem összekapcsolódott Kormoséval, aki jó tizenöt méterre hevert a porban, a láncon. Gyakran úgy aludtunk el, hogy néztük egymást, mint két igaz barát. Ilyenkor néha megesett, hogy halk suttogása felébresztett álmomból (Én is szeretlek. Mindent megtennék érted).

A harmadikat egy fán találták meg. Őt még én is ismertem. Apa néha alkalmazta Tani bácsit, ha már nagyon elúszott a betakarítással. Részeges, vén csavargó volt, rozoga biciklijén tanyáról tanyára járt koldulni. Amikor betért hozzánk, mindig hozott valami ócskaságot. (Neked készítettem, királylány, fogadd hódolatom jeléül), fűzfasípot, madárcsapdát, mikor mit. Anyám nem szerette, ha odamegyek hozzá, mert büdös volt, és az utóbbi időben folyton köhögött. A rádióban azt mondták, valószínűleg madárinfluenzás volt. (A boncolás eredményét alátámasztja a tisztiorvos vizsgálata a közeli nagygazdaságban, hol Tani Károly kisegítőként dolgozott. Több fertőzött madarat találtak az). A Szörnyeteg, mert ekkor már csak így hívta a rádió a gyilkost, felkergette szegény öreget egy fára. Közben letépte bal lábát, így Tani bácsi reggelre elvérzett. Apa ezt a részletet zárt ajtó mögött suttogva mesélte Anyának, de meghallottam (A föld alatta tele volt köpettel. Bizonyára utolsó erejével meg akarta fertőzni a lent várakozó támadóját. A vén, ravasz Tani). A fatörzsön akkora karomnyomok voltak, hogy egyes szakértők a rádióban egy, a lápban élő krokodilról kezdtek találgatni. (Többször előfordult már, hogy a szabadon engedett hüllő hatalmasra nőtt a városok csatornáiban). Ám ezek a karmolások másfél méteres magasságban voltak – mintha valami, kétlábú vagy két lábra ágaskodni tudó lény csinálta volna.

Apa is megnézte azt a fát, és utána többé nem engedte el Kormost. Én pedig ágynak estem, és ugyanekkor még az iskola is bezárt. Pechemre vészszünetet rendeltek el, majd nyáron kell bepótolnunk ezt az időt. Ekkor került elő a fegyver is, és tűnt el a nyaklánc Anyámról. Néha, minden gondosságuk ellenére sikerült elcsípnem az összeesküvők egy-egy beszélgetésfoszlányát (Nem engedhetjük. Bármennyire is szeretjük, ennek véget kell vetni). Ilyenkor úgy tűnt, Anya védelmezi a kutyát, Apám pedig elszántan, de remegő hangon a halála mellett voksol.

Megviselte őt is a dolog, mert sokszor láttam, hogy a favágó tőkén ül, bambán nézi kezeit, vagy a szürkületbe bámul elgyötört, kétségbeesett arckifejezéssel.

Próbáltam meggyőzni őket. Azon ritka alkalmakkor, ha együtt jöttek betegágyamhoz, esdekelve, érvelve, könyörögve bizonygattam Kormos ártatlanságát. (Nem lenne képes elpusztítani egy embert, ő jó kutya). Apám lehajtott fejjel hallgatott, Anyám odatérdelt hozzám, megfogta láztól tüzelő kezem, fülembe suttogott (Tudjuk).

A negyedik, eddig utolsó esetet követően jöttek el a férfiak.

Ez már tegnap hajnalban történt: beszélgetésre és kutyaugatásra riadtam. Apám hajtótársai tértek be a rozoga kapun, négy-öt, pórázon tartott komondorral. Csupa bőrkabátos, szakállas férfi, a halovány ködben a fegyverek, mint tüskék ágaskodtak hátukról. Az egyikük le is vette, felhúzta, és a morgó Kormos felé közelített vele. Nem tudtam sikoltani sem, mert azt hittem, még álmodom, a rádióbéli hang nyomán elszabadult rémséget képzelem tovább (A gátőr tizenegy körül találta meg a fiatalember maradványait. A rendőrség azonnal lezárta a területet, és helybéliek segítségével megkezdődött a környék átfésülése. Több nyomkövető kutyát is hoztak, melyek). Apám kirontott az ajtón, és hangosan kiabálva közeledett a csoportoz. Abból kivált egy ismeretlen, magas termetű férfi. Komoly szavakkal ment apám elébe, jobb kezét egy apró, fekete kutya húzta, egyenesen a házunk felé. Erre a férfiak, az idegen, de még apám is mind elhallgattak. Utóbbi aztán félrevonta az idegent, és a szín eresze alatt beszélgetésbe elegyedett vele. Közben többször ablakom felé lestek, gondolom, miért (Ne most. Délután vagy este, majd én lelövöm, ha elalszik).

A zajongásra, kutyacsaholásra felébredt Anya is, és bejött szobámba. Kinézve ablakomon, összerogyott ágyam mellett és arcát az enyémhez nyomta. Zavartan feküdtem szorításában, később megéreztem a nedvességet bőrünk közt (Mért sírsz)(Aludj, aranyom). Nem gondoltam volna, hogy ennyire szereti Kormost.

Fél füllel figyeltem a csomóban maradt vadászok beszélgetésére is. Mint riadt varjak, álldogáltak a kelő nap fényében a kút kávája körül, és egy térképen mutogattak, rajzolgattak valamit (Az összes eset középpontjában van. Mintha ez lenne a góca a támadásoknak. Csak itt lehet). Amikor Anya összeszedte magát, és kiment mosakodni, megtörültem arcom, és a fal felé fordultam. Később a fülemre tettem párnám, hogy ne halljam a férfiak vartyogását. Utoljára még apám hozzájuk intézett halk, fojtott ígérete ért el tudatomig (Ma este).

A nap folyamán a rádióban kevés hír szólt az új áldozatról. Valami szerelemes fiatalember volt, biciklivel indult hazafelé kedvesétől a gáton, mikor a szörnyeteg lerohanta. Most először említették, hogy a támadások mindig holdtöltére estek (Valószínűleg egy holdkóros, a telihold fénye által megzavart elme áll a szörnyűségek hátterében). A hatóságok már valamiért egyértelműen emberként azonosították a támadót, a harapott sebekre is találtak magyarázatot (Vasból készült, agyart mintázó fogók lehettek. A elkövető ezzel kívánta megzavarni a nyomozókat). A hátamon fekve, a plafont nézve még én is átláttam ezen a hazugságon – a korábbi híradások ugyanis említették a harapásokban talált nyálnyomokat, melyek DNS-vizsgálata alapján egy orvosszakértő kijelentette, hogy a támadó semmiképp sem tekinthető embernek.

Ez az utolsó nap furcsán telt. A gyanakvásom lassan bizonyossággá érett. Apa bejött betegágyamhoz, és hosszasan kérdezgetett az iskoláról. Közben egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, folyton kabátja zsebét tapogatta. Anya a kedvencemet csinálta ebédre – gyümölcslevest és rántott halat rizzsel. Kár, hogy nem volt étvágyam, reggel óta úgy éreztem, egy kő van a gyomromban. Talán az idegesség miatt. Kormos is megsejtette a dolgok végkifejletét, fel-alá sétált, és közben folyamatosan nyüszített. Kipisszegtem rá a rács résein át, ilyenkor zavartan felém lesett, majd szomorúan folytatta.

Emlékszem, délután még tanulgattam valamit (Petőfit utolsóként katonatársa látta a Segesvár felé vezető úton futni), de igazából vártam az elkerülhetetlent. Elhatároztam, virrasztok, hogy ha kell, kiabálva, kérve, sírva akadályozzam meg azt, amire Apa készül.

Alkonyatkor mégis elszenderültem, a fogyó hold egyenesen arcomba sütött, fénye megtöltötte álmomat is. Halk morgásra ébredtem, melyből lassan értelmes beszéd kerekedett. (Gyere ki onnan. Gyere). Felülve az ágyon, a szobában nem láttam senkit. Jobban fülelve, észrevettem, ablakom résén át szűrődik be a hang (Gyere már, ne várakozz, sietned kell).

Kinéztem az udvarra. Kormos, az én halálraítélt barátom ott állt lánca végén, megfeszítve azt, és hozzám beszélt. Tudtam, hogy nem álmodom, de mégis, a holdfény, a mozdulatlan, sötét kutya, és a csendes, várakozó ház – minden olyan bizonytalanná vált köröttem. Talán ezért értettem csak meg nagy sokára, hogy mit akar (Megyek, elengedlek).

Kiosontam a konyhába, a bejárati ajtóhoz. Az azonban, hála apámnak, zárva volt. A kulcsot ki tudja hova rejtette. Csalódottan visszamentem, és közöltem a megmássíthatatlant a kutyával (Sajnálom, drága. Nem tudok segíteni. Bezártak).

Kormos indulatosan kapart egyet, majd felszegte fejét. (Dehogynem. Ám előtte még valamit. Apád zsebéből vedd ki a fényes dolgot).

Olyan egyértelműnek tűnt, amit kért. Sejtettem én is, hogy amit Apa magánál rejteget, aminek talán köze van anya nyakláncához, az lesz majd a kutyám végzete. Kilopództam hát megint a konyába, a fogashoz, és kitapogattam Apa kabátját. Már nem volt a zsebében semmi. Mellette ott függött és bűzlött a puska. Hirtelen ötlettől vezérelve kiakasztottam, és erőlködve szétnyitottam. A bal oldali torkolatban lapult egy golyó. Lerágott körmömmel kibányásztam, és a hold fényébe tartottam. Egy ezüstös végű, halálos lövedék volt. Gyorsan visszamentem szobámba, farmert, és pólót húztam, majd a rácshoz tartva felmutattam szerzeményem (Nem fognak elpusztítani, ne félj. Összeszedem az összes töltényt a házban).

Barátom elégedetten morrantott, majd ismét kaparó mozdulatot tett (Nem. Most gyere). Ellenmondást nem tűrően beszélt, úgy, mint egy öregember vagy mint egy szabadságharcos.

(De hogyan) kérdeztem elkeseredetten, mire úgy tűnt, mint aki elvigyorodik (A ágy alatt).

Pár másodpercig értetlenül lestem rá, aztán leguggoltam, és belestem a betegágyam alatti sötétségbe. Gyenge huzat érte arcom, ezért a padlóra hasalva bekúsztam, karom előretartva a zug mélységei felé. Amikor elértem a falat, keresni kezdtem valamit, bármit. Addig tapogatództam, míg kezeim rá nem akadtam a nyílásra. Laza homoktól pergő üreg volt a házfal alatt. Alig telt egy percbe, míg átnyomakodtam rajta, mint egy kígyó, és már kint is voltam. A golyót belehajítottam a sötétségbe, majd megindultam Kormos felé (Most elengedlek. Mikor ástad ezt).

A barátom azonban farkát behúzva hátrálni kezdett előlem (Ne gyere ide. Félek) motyogta, mire megtorpantam. Majd hozzátette, közös nyelvünkön ugatva és morogva (Nem én ástam, hanem te).

vége  

1 komment
horror
süti beállítások módosítása