Azért állattal és gyerekkel tényleg működnek a dolgok, mindent eladhatóvá tesznek. A gyerek E/1 narrációja ad egyféle tiszta, őszinte és lecsupaszított világábrázolási lehetőséget. Állatnarrátort persze soha nem alkalmaznék, de itt, ebben a sztoriban, kivételesen megszólal a kutya.

Számomra a nyolcvanas évek egy része összeforrt a farkasember képével. Volt egy Metagalaktika, mely mindenféle toposzt felvonultatott. Az első harmadában találtam egy kitűnő farkasember rajzot. Kádár-kori naiv gyerekénem megdöbbent a lény brutális lehetőségén. Bevittem az iskolába, osztálytársaim persze körberajongtak. Aztán haza kellett mennem. Erdő mellett laktunk, egy nagy, fura zajokkal teli családi házban. Amint hazaértem, nekem kellett begyújtanom az alagsori kazánba. A helyiség ablaka alacsonyan volt, nagyjából egy állat marmagaságában. Ahányszor hátat fordítottam ennek az ablaknak, tudtam, hogy beles rajta. Rettegtem felmenni a sötét házba. Miután erőt véve magamon megtettem, elrejtőztem a kivilágított konyhában, elhúztam a függönyt, hogy ne lássam az erdőt, és próbáltam a házimra koncentrálni.

Szörnyű, veszedelmes, riadt időszak volt az - a gyerekkorom.

A szörnyeteg

Apa le akarja lőni a kutyámat, Kormost mivel azt gondolj, ő ölte meg azokat az embereket.

Két hete fekszem az ágyban Kovács doktor miatt (Krónikus vérszegénység. Talán valami fertőzés), és azóta figyelem Anyát és Apát, akik ezt a gyilkosságot tervezgetik. Néha kimennek az udvar sarkába, megállnak az ugató kutya előtt, és ott pusmognak, hogy ne halljam őket. Olykor-olykor bűntudatosan felpillantanak az ablakomra. Ha felkönyöklök a párkányra, a rács résein át, apró lyukakban látni az udvart, a tyúkólat, a fásszínt, arrébb a takarmányost, távolabbra a síkság lassan kizöldülő akácait.

Anyámék születésemkor költöztek ide, Apa szavaival az isten háta mögé egy lépéssel. Ameddig a szem ellát, csak a puszta, a legközelebbi tanya hat kilométerre. Jobbra, az ég aljáig elnyúlnak a sásdi láposok. Az már természetvédelmi terület, ott találták meg az első áldozatot.

Anyáék azt hiszik, semmit nem tudok a dologról, de az mp3 lejátszómon van rádió, ami nagyon tisztán fogja a helyi adókat. Minden nap bemondják, hogy a nyomozás teljes erővel folytatódik. És negyedik hónapja havonta egyszer bejelentik, hogy újabb testet találtak a környéken (A megcsonkított tetemet ma reggel a nyomósdi gátőr fedezte fel a parthoz közel. Az áldozat valószínűleg menekülés közben). A rendőrség eleinte nagy testű, kóbor állatra gyanakodott. Egy oroszlánra, mely vándorcirkusztól szökött meg, vagy kiásta magát a kétszáz kilométerre lévő városi állatkertből.

Akkor jöttem rá, hogy mit tervel Anya és Apa, mikor Apa elővette a fegyvert a padlásról. Egy régi vadászpuska volt, olajos rongyokban tartotta (Nehogy elmond bárkinek is). Ahogy lehozta, épp a házimat csináltam a szobámban, de megéreztem szagát még a csukott ajtón keresztül is. Ezután kezdtek kijárni pusmogni a Kormos elé.

A kutyánk velem egyidős. Néha úgy érzem, ő az én testvérem. Ahogy nőttünk, és nem akadt más barátom a környéken, egyre jobban megértettem őt. Sokszor olyan, mintha tudnánk beszélni. Éjjelenete arra riadok, hogy megszólal, és közös nyelven társalog velem. Máskor azt gondolom, tisztán érti, amit a fülébe suttogok (Szeretlek. Nincs más társam idekinn, hidd el). Ja igen, egyébként egy nagy, fekete kutya, bernáthegyi és valami másnak a keveréke, akkora, mint egy kisborjú. Anya fél tőle (a Sátán kutyájára emlékeztet, Conan Doyle-tól), Apa pedig nagyon bizalmatlan vele. Csuklónyi vastag láncon tartja, csak napnyugta után engedi el. Senki nem is merészkedik a tanyánk környékére, de Apa is csak bottal tud kimenni a sötétben az állatokhoz. Mióta elkezdődtek a gyilkosságok, Kormost már folyton láncon van (Nem kockáztathatunk). Ezért sem értem, Apáék miért rá gyanakodnak.

A puska kapcsán aztán történt még egy dolog. Anya nyakából a minap eltűnt az ezüstlánc, amit tizenötödik házassági évfordulójukra kapott. Amikor kérdeztem, mi történt, csak motyogott valamit zavartan (Elvesztettem odakinn. Biztos leszakadt). Aztán rá pár napra Apa izgatottan szállt le a bicikliről, odaintette Anyát, ki az ajtóba állt, és már mentek is Kormos fölé. Az a szegény állat csak feküdt a tócsák közt, és lesett fel rájuk. Most nem ugatott, de a szüleim se beszéltek a kivégzéséről. Apa csak egy csillogó, apró kis dolgot mutatott Anyának. A tenyerén egyensúlyozta, nem láttam tisztán mi az. Amikor rákérdeztem, Anya csak kitérő választ adott (A puskához valami. Tudod milyen Apád, ha fegyverekről van szó).

Apának valóban vannak tőrei, pisztolyai, még egy íja is. Egyértelmű volt, hogy részt vesz a halálesetek utáni hajtóvadászatokon. Ő volt az egyik szektor irányítója. Az elsőnél, mikor még egészséges voltam, Kormossal elkísértük őt a Kiserdőig. Ott találkozott a többi vadásszal egy ködös márciusi reggelen. Elnéztem, ahogy ezek a pocakos, szakállas férfiak a fáknak támaszkodva diskurálnak, és isszák a pálinkát, és tudtam, hogy nem fognak semmit elkapni.

Az első áldozat egy diáklány volt, vízmintákat gyűjtött a lápban. A rádió szerint állítólag nagyon szép nő volt (Az iskola szépének választották több ízben), így sokkoló lehetett a fejét egy gödörben megtalálni.

A dolog felverte a környéket, kijött egy csomó tévé, meg rádió, de a második után durvult el igazán a helyzet. Egy helybéli kisgyerek volt, a nyitott ablakon át vitték el az ágyából. A falon és a virágágyásban karomcsíkok maradtak, a kutyák a patakig követték a nyomot, ott aztán nem találtak mást, csak belsőségeket.

Ekkor szerelte fel a rácsot apám az ablakomra. Kicserélte az ajtó zárját is (Fő a biztonság). Kár, mert szerettem kora tavasztól nyitott ablak mellett aludni, hogy a hold az arcomba világítson. Ha jól helyezkedtem, tekintetem összekapcsolódott Kormoséval, aki jó tizenöt méterre hevert a porban, a láncon. Gyakran úgy aludtunk el, hogy néztük egymást, mint két igaz barát. Ilyenkor néha megesett, hogy halk suttogása felébresztett álmomból (Én is szeretlek. Mindent megtennék érted).

A harmadikat egy fán találták meg. Őt még én is ismertem. Apa néha alkalmazta Tani bácsit, ha már nagyon elúszott a betakarítással. Részeges, vén csavargó volt, rozoga biciklijén tanyáról tanyára járt koldulni. Amikor betért hozzánk, mindig hozott valami ócskaságot. (Neked készítettem, királylány, fogadd hódolatom jeléül), fűzfasípot, madárcsapdát, mikor mit. Anyám nem szerette, ha odamegyek hozzá, mert büdös volt, és az utóbbi időben folyton köhögött. A rádióban azt mondták, valószínűleg madárinfluenzás volt. (A boncolás eredményét alátámasztja a tisztiorvos vizsgálata a közeli nagygazdaságban, hol Tani Károly kisegítőként dolgozott. Több fertőzött madarat találtak az). A Szörnyeteg, mert ekkor már csak így hívta a rádió a gyilkost, felkergette szegény öreget egy fára. Közben letépte bal lábát, így Tani bácsi reggelre elvérzett. Apa ezt a részletet zárt ajtó mögött suttogva mesélte Anyának, de meghallottam (A föld alatta tele volt köpettel. Bizonyára utolsó erejével meg akarta fertőzni a lent várakozó támadóját. A vén, ravasz Tani). A fatörzsön akkora karomnyomok voltak, hogy egyes szakértők a rádióban egy, a lápban élő krokodilról kezdtek találgatni. (Többször előfordult már, hogy a szabadon engedett hüllő hatalmasra nőtt a városok csatornáiban). Ám ezek a karmolások másfél méteres magasságban voltak – mintha valami, kétlábú vagy két lábra ágaskodni tudó lény csinálta volna.

Apa is megnézte azt a fát, és utána többé nem engedte el Kormost. Én pedig ágynak estem, és ugyanekkor még az iskola is bezárt. Pechemre vészszünetet rendeltek el, majd nyáron kell bepótolnunk ezt az időt. Ekkor került elő a fegyver is, és tűnt el a nyaklánc Anyámról. Néha, minden gondosságuk ellenére sikerült elcsípnem az összeesküvők egy-egy beszélgetésfoszlányát (Nem engedhetjük. Bármennyire is szeretjük, ennek véget kell vetni). Ilyenkor úgy tűnt, Anya védelmezi a kutyát, Apám pedig elszántan, de remegő hangon a halála mellett voksol.

Megviselte őt is a dolog, mert sokszor láttam, hogy a favágó tőkén ül, bambán nézi kezeit, vagy a szürkületbe bámul elgyötört, kétségbeesett arckifejezéssel.

Próbáltam meggyőzni őket. Azon ritka alkalmakkor, ha együtt jöttek betegágyamhoz, esdekelve, érvelve, könyörögve bizonygattam Kormos ártatlanságát. (Nem lenne képes elpusztítani egy embert, ő jó kutya). Apám lehajtott fejjel hallgatott, Anyám odatérdelt hozzám, megfogta láztól tüzelő kezem, fülembe suttogott (Tudjuk).

A negyedik, eddig utolsó esetet követően jöttek el a férfiak.

Ez már tegnap hajnalban történt: beszélgetésre és kutyaugatásra riadtam. Apám hajtótársai tértek be a rozoga kapun, négy-öt, pórázon tartott komondorral. Csupa bőrkabátos, szakállas férfi, a halovány ködben a fegyverek, mint tüskék ágaskodtak hátukról. Az egyikük le is vette, felhúzta, és a morgó Kormos felé közelített vele. Nem tudtam sikoltani sem, mert azt hittem, még álmodom, a rádióbéli hang nyomán elszabadult rémséget képzelem tovább (A gátőr tizenegy körül találta meg a fiatalember maradványait. A rendőrség azonnal lezárta a területet, és helybéliek segítségével megkezdődött a környék átfésülése. Több nyomkövető kutyát is hoztak, melyek). Apám kirontott az ajtón, és hangosan kiabálva közeledett a csoportoz. Abból kivált egy ismeretlen, magas termetű férfi. Komoly szavakkal ment apám elébe, jobb kezét egy apró, fekete kutya húzta, egyenesen a házunk felé. Erre a férfiak, az idegen, de még apám is mind elhallgattak. Utóbbi aztán félrevonta az idegent, és a szín eresze alatt beszélgetésbe elegyedett vele. Közben többször ablakom felé lestek, gondolom, miért (Ne most. Délután vagy este, majd én lelövöm, ha elalszik).

A zajongásra, kutyacsaholásra felébredt Anya is, és bejött szobámba. Kinézve ablakomon, összerogyott ágyam mellett és arcát az enyémhez nyomta. Zavartan feküdtem szorításában, később megéreztem a nedvességet bőrünk közt (Mért sírsz)(Aludj, aranyom). Nem gondoltam volna, hogy ennyire szereti Kormost.

Fél füllel figyeltem a csomóban maradt vadászok beszélgetésére is. Mint riadt varjak, álldogáltak a kelő nap fényében a kút kávája körül, és egy térképen mutogattak, rajzolgattak valamit (Az összes eset középpontjában van. Mintha ez lenne a góca a támadásoknak. Csak itt lehet). Amikor Anya összeszedte magát, és kiment mosakodni, megtörültem arcom, és a fal felé fordultam. Később a fülemre tettem párnám, hogy ne halljam a férfiak vartyogását. Utoljára még apám hozzájuk intézett halk, fojtott ígérete ért el tudatomig (Ma este).

A nap folyamán a rádióban kevés hír szólt az új áldozatról. Valami szerelemes fiatalember volt, biciklivel indult hazafelé kedvesétől a gáton, mikor a szörnyeteg lerohanta. Most először említették, hogy a támadások mindig holdtöltére estek (Valószínűleg egy holdkóros, a telihold fénye által megzavart elme áll a szörnyűségek hátterében). A hatóságok már valamiért egyértelműen emberként azonosították a támadót, a harapott sebekre is találtak magyarázatot (Vasból készült, agyart mintázó fogók lehettek. A elkövető ezzel kívánta megzavarni a nyomozókat). A hátamon fekve, a plafont nézve még én is átláttam ezen a hazugságon – a korábbi híradások ugyanis említették a harapásokban talált nyálnyomokat, melyek DNS-vizsgálata alapján egy orvosszakértő kijelentette, hogy a támadó semmiképp sem tekinthető embernek.

Ez az utolsó nap furcsán telt. A gyanakvásom lassan bizonyossággá érett. Apa bejött betegágyamhoz, és hosszasan kérdezgetett az iskoláról. Közben egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, folyton kabátja zsebét tapogatta. Anya a kedvencemet csinálta ebédre – gyümölcslevest és rántott halat rizzsel. Kár, hogy nem volt étvágyam, reggel óta úgy éreztem, egy kő van a gyomromban. Talán az idegesség miatt. Kormos is megsejtette a dolgok végkifejletét, fel-alá sétált, és közben folyamatosan nyüszített. Kipisszegtem rá a rács résein át, ilyenkor zavartan felém lesett, majd szomorúan folytatta.

Emlékszem, délután még tanulgattam valamit (Petőfit utolsóként katonatársa látta a Segesvár felé vezető úton futni), de igazából vártam az elkerülhetetlent. Elhatároztam, virrasztok, hogy ha kell, kiabálva, kérve, sírva akadályozzam meg azt, amire Apa készül.

Alkonyatkor mégis elszenderültem, a fogyó hold egyenesen arcomba sütött, fénye megtöltötte álmomat is. Halk morgásra ébredtem, melyből lassan értelmes beszéd kerekedett. (Gyere ki onnan. Gyere). Felülve az ágyon, a szobában nem láttam senkit. Jobban fülelve, észrevettem, ablakom résén át szűrődik be a hang (Gyere már, ne várakozz, sietned kell).

Kinéztem az udvarra. Kormos, az én halálraítélt barátom ott állt lánca végén, megfeszítve azt, és hozzám beszélt. Tudtam, hogy nem álmodom, de mégis, a holdfény, a mozdulatlan, sötét kutya, és a csendes, várakozó ház – minden olyan bizonytalanná vált köröttem. Talán ezért értettem csak meg nagy sokára, hogy mit akar (Megyek, elengedlek).

Kiosontam a konyhába, a bejárati ajtóhoz. Az azonban, hála apámnak, zárva volt. A kulcsot ki tudja hova rejtette. Csalódottan visszamentem, és közöltem a megmássíthatatlant a kutyával (Sajnálom, drága. Nem tudok segíteni. Bezártak).

Kormos indulatosan kapart egyet, majd felszegte fejét. (Dehogynem. Ám előtte még valamit. Apád zsebéből vedd ki a fényes dolgot).

Olyan egyértelműnek tűnt, amit kért. Sejtettem én is, hogy amit Apa magánál rejteget, aminek talán köze van anya nyakláncához, az lesz majd a kutyám végzete. Kilopództam hát megint a konyába, a fogashoz, és kitapogattam Apa kabátját. Már nem volt a zsebében semmi. Mellette ott függött és bűzlött a puska. Hirtelen ötlettől vezérelve kiakasztottam, és erőlködve szétnyitottam. A bal oldali torkolatban lapult egy golyó. Lerágott körmömmel kibányásztam, és a hold fényébe tartottam. Egy ezüstös végű, halálos lövedék volt. Gyorsan visszamentem szobámba, farmert, és pólót húztam, majd a rácshoz tartva felmutattam szerzeményem (Nem fognak elpusztítani, ne félj. Összeszedem az összes töltényt a házban).

Barátom elégedetten morrantott, majd ismét kaparó mozdulatot tett (Nem. Most gyere). Ellenmondást nem tűrően beszélt, úgy, mint egy öregember vagy mint egy szabadságharcos.

(De hogyan) kérdeztem elkeseredetten, mire úgy tűnt, mint aki elvigyorodik (A ágy alatt).

Pár másodpercig értetlenül lestem rá, aztán leguggoltam, és belestem a betegágyam alatti sötétségbe. Gyenge huzat érte arcom, ezért a padlóra hasalva bekúsztam, karom előretartva a zug mélységei felé. Amikor elértem a falat, keresni kezdtem valamit, bármit. Addig tapogatództam, míg kezeim rá nem akadtam a nyílásra. Laza homoktól pergő üreg volt a házfal alatt. Alig telt egy percbe, míg átnyomakodtam rajta, mint egy kígyó, és már kint is voltam. A golyót belehajítottam a sötétségbe, majd megindultam Kormos felé (Most elengedlek. Mikor ástad ezt).

A barátom azonban farkát behúzva hátrálni kezdett előlem (Ne gyere ide. Félek) motyogta, mire megtorpantam. Majd hozzátette, közös nyelvünkön ugatva és morogva (Nem én ástam, hanem te).

vége