Mindig sokkal többre becsültem a természetes vizeket a strandoknál. Alapvetően a Balaton már nem tekinthető ilyennek, de talán a bányatavak se egészen, legfeljebb ha sorsukra hagyja az ember őket. A szlovákiai Ruzsina az egyik legszebb fekvésű úszható tó északon. Az ipolytarnóci bányató ugyancsak fontos volt számomra a kilencvenes években. Gyakorta lejártunk nyáron a munkagépek által kimélyített szélébe, távol a falutól, és a magas, homokos partról ugráltunk a jéghideg vízbe. Volt, hogy vizsgára készülődve is ide jöttem, rémlik, tanulás és úszás után némi filozófiát olvastam az egyik kalyiba stégjén. A most következő írásban a sűrítés a legfontosabb elem, hatezer karakterbe elfér egy komplett történet, egy szerelem vége, egy tragédia, és a feloldó, misztikus, síron túli befejezés. És a színhely - természetesen - egy bányató partja.
Meséld el, amit a nagyanyádtól hallottál a bányatóról. Tudom, hogy szomorú lesz a vége, mint minden ilyen történetnek, de szeretném hallani.
Augusztus vége felé jártak, a lánynak már megvolt a jegye Hollandiába. Esténként a fiúval kimentek a bányatóhoz, a határba, ahol a nagy, rozsdás munkagépek, mint őskori állatok rajzolódtak ki az alkonyodó ég lilájára. Akkoriban már nagyon keveset szerelmeskedtek, talán a közelgő elvárás, talán a fiúban növekvő dac és harag miatt, többnyire csak ültek a tó partján vagy valamelyik összetákolt stégen, és figyelték a sötét vizet. Felidézték, mennyit fürödek a tóban, de csak a szélén, két méteres szakaszon, mert utána pokoli erővel mélyült, jéghideg, éjsötét távolságokra lefelé, és e múltidézés közben mind a ketten érezték, hogy ez a fajta katalógus lezárja életük egyik részét, és a lánynak megnyit egy újat.
Előbb mondd el, miért nem tudsz itt maradni.
Olyanok voltak, mint az elváló párok a világ bármely táján, a történelem bármely pillanatában, de ők ezt az egész folyamatot roppant egyedinek és drámainak élték meg. Azok az utolsó esték tele voltak hallgatással, sóhajokkal, megtorpanó mondatokkal, felcsattanó vádakkal, és a mélyben hullámzó érzelmekkel. Augusztus végére a lány mind többet gondolt a tó jéghideg mélyére, a sötétségre, ahova már nem ér le a hold derengő fénye, a lassan sodródó halakra, a mélyvízi növények ringatózására. Még érezte a testének feszülő másik, meleg testet, de ez a hideg már kitöltötte a belsejét.
Úgy érzem, itt, ebben a faluban, ebben az országban nem kapok levegőt. Olyan, mintha odalenn lennék a tó alján, bámulnék fel az égre, a csillagokra, és tudnám, soha nem láthatom őket a felszínről, mert vassúlyok cövekelnek le. Nem fuldoklom, de az utolsó lélegzetvétel is távozik belőlem, egy nagy, fényes buborék, üzenetem a világnak. Szép lassan emelkedik, fölszáll, majd a felszínen kipukkad, és tudom, hogy ennyi voltam, ez voltam én, itt, az isten háta mögött, ebben a faluban, elzárva mindentől, a világtól, a tudománytól, az élettől. Ezért nem tudok itt maradni. Most te jössz.
Napközben a munkagépek csikorogva marták a bányató oldalát, teherautók járták a földutat, sárga porfelhőt húzva maguk után. Hétvégén megjöttek a horgászok, ellepték a stégeket. De az éjszaka az övék volt, minden rohanó percével, a sebesen múló idővel, mely könyörtelenül rájuk nehezedett. A fiú elnézett a sík terület felé, Szécsény irányába, halovány derengést rajzolt a város a horizontra, és apja földjeire gondolt, arrafelé feküdtek, ott fog majd dolgozni ősztől, immár főállásban.
Régebben itt itató volt az állatoknak. Nagy esők után szétterült, el, egészen az országútig, de szárazabb időben is mindig volt egy kerek vízfolt, és az öregek azt mondták, a közepe olyan mély, hogy a templom is beleférne. Namost, volt egy szép lány, aki kijárt az egyik kis mederhez ruhát mosni. Így ismerkedett meg a pásztorfiúval, aki ide hordta itatni a nyáját. Nagy szerelem lett köztük, csakhogy a lány nem tudta, hogy a fiú a gazda fia, és módos apja a gyermekét másnak, egy hasonlóképp gazdag család lányának szánta, mit sem törődve a fiatalok akaratával. A fiú beletörődött sorsába, és kiadta a leány útját. Ő azonban nem tudott túlleni szerelmén. A lakodalom éjjelén ide jött, ahol megismerkedtek, levette ruháját, és bement a víz közepébe, oda, ahol a legmélyebb. Azonnal elnyelte őt. Másnap, mikor rátaláltak a ruhájára, lett nagy jajveszékelés és siránkozás. Szerelme, a pásztorfiú pedig elhagyta ifjú feleségét, elszökött, elbujdosott.
Túl voltak már a beszéden, kifogytak az érvekből. A fiú, aki a kertészeti egyetemen végzett, egyébként sem volt a szavak mestere. A lány, aki Wittgensteinből írta szakdolgozatát a magyar-filozófia szakon, úgy vélte, nem lehet beszélni a fájdalomról, ami benne van – szíve szerint Hollandiáról és az kétéves posztgraduális képzésről beszélt volna, a hidakról, a bringákról, a coffeshopokról – így inkább hallgatott. Azzal már nem próbálkozott, hogy magával csábítsa a fiút, tudta, idős apja nem nélkülözhette a munkáskezet a mind nagyobbá növő gazdaságban. Nem volt lehetőség beszélni a jövőről, mert nem volt jövő, ezért mesélték hát el újra és újra a gyerekkoruk és szerelmük történetét.
Ennyi?
Az utolsó éjjelen a fiú sírva fakadt. A lány nem bírta nézni, elfordult, úgy hallgatta szavait arról, hogy nélküle nem tud élni, hogy úgy érzi, hogy az egyik felét kiszakítják, hogy mintha amputálnák a szívét, ami persze nem lehetséges, hisz amputálni csak egy kilógó szervet lehet, amin aztán nevettek, keserűen, összeölelkezve, és ekkor a fiú megcsókolta a lányt, ott a csillagok alatt, maradj, kérte. A lány hosszan bámult rá, ilyen közelről elmosódott volt az arca, mintha nagy mélységbe feküdne, súlyos víztömeg alatt, de az jól látszott, hogy megrázza fejét. Aztán felállt, és elment, beleveszett a sötétségbe.
Nem. Van folytatás. A leány azóta is ott fekszik a mélyben, várja szerelmét. Türelmes. A szíve tele reménnyel. Ha nyugodt a víz felszíne, néha látható egy buborék, ami feljön a mélyből, és kipukkad. Levegő a lány tüdejéből.
A lány másnap reggel elutazott Hollandiába, és csak a temetésre jött vissza. Üres koporsót temettek, mert a testet soha nem találták meg a mélységben. Megüzenték neki, jobb, ha nem mutatja magát, ezért az utcáról a régi, félembernyi temetőfaltól bámulta a menetet, majd ahogy a megpillantotta a koporsót, elfordult, és megrázta fejét, aztán kiment a bányatóhoz.
Persze csak a föld rétegei mozognak az iszap alatt, az enged fel néha levegőt. Amiatt a buborék. De ezt a régi falusiak nem tudták. És az, amit ők hittek, az sokkal szebb egy ilyen racionális magyarázatnál, nem?
Sokáig állt a vízparton, ott, ahol utoljára ültek, és ahol aztán másnap a munkások megtalálták a fiú ruháját. Nézte a vizet, a mélyét és a felszínét, szürke szemét le nem vette a zöldeskék, tükrösima tömegről. Sokáig várt, gyásztól merev arccal, de végül elmosolyodott. Két buborék, mondta alig hallhatóan.
vége
Ezt a házat egy nógrádi faluban fotóztam, még télen, és szerintem szimbóluma, összefoglalója e falvak állapotának, noha tény, az utóbbi időkben van valamiféle fejlődés, de messze nem olyan arányú, mint szerencsésebb megyékben. Az egész "palóc mitológia" ciklus ezeknek az elhagyott, kiüresedő, elöregedő házaknak köszönheti a létét, ha Nógrád meg tudta volna teremteni önmagát turisztikailag úgy, mint például az Őrség, akkor valószínűleg az itt szereplő írások egy része nem létezne.
Mit bámulsz ott a sarokban, eridj át a nagyanyádhoz, hozzá’ tőle vegetát, elfogyott. Szólt rá az anyja. A lány nem moccant, várta a fájdalmat, mert a küzdelem a legizgalmasabb részéhez közeledett: a kis pók már a hálóba csavarodott poloska hasán matatott, talán mérget akart belészúrni, de az se hagyta magát, végső erőfeszítéssel kezdte tágítani az alsó lábait gúzsoló fonalt. Mindjárt, suttogta lány, és befelé figyelt, a lassan kibontakozó fájdalomra, ami ezúttal elviselhető volt, egy enyhe, bizsergető szúrás a fejében, nahát, a méreg a központi idegrendszerre hat, gondolt. Az anyja nem hallotta válaszát, megállt felette, majd felsóhajtott, bolond lány, azzal kiment a kamrába, hogy a seprűvel térjen vissza, és mielőtt a gyerek bármit tehetett volna, elsöpörte mind a két rovart, majd az ajtóhoz vitte, és kirázta az udvarra.
Miért csináltad, kérdezte a lány az anyja hátától, és már hiába figyelt, eltűnt minden fájdalom, minden kitisztult testéből.
Pókot nem tűrünk a házban, mondta az anyja, visszavitte a seprűt a helyére, és a tűzhelyhez ment, megkavarta a levest. Eredj már, szólt még hátra a válla felett, mire a lány megindult, majd a küszöbön megállt, és bár tudta, nem szabad, mégis megszólalt, tegnap éjjel is fájt a hasad, anya. Nem kérdezte, inkább mondta, de az anyja így is felé fordult, riadtan és kissé gyanakvóan nézte, ezt te honnan tudod, mire a lány megvonta a vállát, csak nehogy komolyabb baj legyen, válaszolt egy halovány mosollyal, aztán kiment a rendezetlen, tyúkszaros udvarra, kinyitotta a rozoga kerítésajtót, felsétált az utca végébe, megvárta míg a nagy teherautó elmegy, átment az úton, és megindult a nagyanyja háza felé, mely a telep felső végében volt.
A közkútnál a Somogyi meg egy másik fiú az iskolából egymást locsolták flakonokból, röhögtek, és ide-oda ugráltak a vízlöketek elől. A lány sejtette, hogy mi következik, ezért jó szélre húzódott, le a poros utca közepéről, a rozzant járdára. Hiába. Megjött a pulykatojás, kiabálta Somogyi, és már meg is suhintotta felé az üveget, mire az első vízsugár a lány lába előtt ért földet, de csatlakozott a másik fiú is, az övé már a bokáját vizezte össze. Hagyjatok, kiáltotta a lány, és futni kezdett, azok meg utána, és a víz hidege a hátára fröccsent, meg a hajába, mire dühös lett, és megállt, megfordult, mire két fiú is megtorpant. Nem értitek, mit mondtam, sziszegte nekik indulattal, de azok csak röhögtek, most még csúnyább vagy, ilyen dühösen, mondta neki Somogyi gúnyosan, és lány akaratlanul is elfordította arcát balra, hogy ne látszódjék a vörös folt, mely ott terpeszkedett, mint egy pókháló a jobb arcfelén. Hagyd már, mindjárt sír, bökte oldalba társa Somogyit, aki megvonta vállát, holnap úgyis találkozunk, pulykatojás, Annamari már biztos nagyon vár téged.
Igen, a nyár utolsó napja van, jutott a lány ezébe, majd megindult ismét, lesöpörte tenyerével a hajából a vízcseppeket, és kitapogatta hátán a vizes foltot, de az még talán jól is jött, mert fülledt, száraz meleg idő volt, igaz, a nap szürkés fellegek mögé bújt.
Az utca felénél járt, és már látta a nagyanyja házának zöld kapuját, a fehérre meszelt homlokzatot, mikor testébe hasított a fájdalom. A tüdeje szúrni kezdett, a homlokán pedig egy égető, hasogató érzés terjeszkedett el, mint valami sisak. Tántorogva megindult, öntudatlanul is a fájdalom forrása felé, be egy kerítés nélküli ház udvarára, hallotta, hogy a házból zene harsog elő, Madonna új száma az a fülledt, izgató szám, az Erotica, melyet ő is nagyon szeretett, de most nem figyelt rá, az elhagyott kutyaházat bámulta, majd felfelé indult a lassan emelkedő kertbe, melynek sarkában a kétféle fájás intenzitása szinte elviselhetetlenné fokozódott. Ott aztán megállt az ásójára támaszkodó férfi előtt, és csak nézte a földhalmot, majd erőlködve, szinte nyögve préselte ki magából, még él. Mi van, pillantott rá értetlenül a férfi, majd ledobta a cigaretta maradékét a földhalomra, és sarkával beletaposta, ez ugyan már nem. De, még él, és nem kap levegőt, bólogatott a lány, aztán összeesett.
Ismét a víz. Valaki egy nedves kendővel törölgette az arcát. Körülnézve látta, nagyanyja házában van, a tornácon, a kis dikón fekszik, odabenn halkan duruzsolt a tévé. A nagyanyja előtte ült egy sámlin, mögötte a férfi állt bűnbánó ábrázattal, épp magyarázott valamit, megharapta a postást is, azt mondta, kihívja rám a rendőröket, mit csinálhattam volna, mire a nagyanyja hátra se fordulva felemelte a kezét, és a másik elhallgatott. A lányt mindig büszkeséggel töltötte el, mikor látta, hogy a nagyanyja milyen apró dolgokkal tudja irányítani a többi embert. Tisztelték a telepen, de féltek is tőle, ugyanakkor, ha úgy adódott, a bajaikkal inkább hozzá fordultak, mintsem orvoshoz, mivel a tenyerével képes volt csillapítani a fájdalmat. Elég lesz már, mondta most az öregasszony, az unokáját figyelve szúrós tekintettel, ment haza, és igyál valamit.
Igaz is, dél már elmúlt, vont vállat a férfi.
A lány megvárta, míg behúzza maga mögött a kaput, csak akkor súgta neki, agyonütötte a kutyáját, és élve eltemette, érezte, a mondat végére meggyűlik, és kigördül egy könnycsepp szeme sarkából. A nagyanyja ráncos, barna faághoz hasonló ujjával törölte el. Tudom, mondta halkan, a szeme sötéten csillogott, isten majd megbünteti érte, de mi semmit nem tehetünk. De talán még mindig él, nyögte a lány. Érezted, ugye, kérdezte a nagyanyja óvatosan, mire a lány felült, bólintott, igen, és nagyon rossz volt. Rosszabb, mint az iskolában, kérdezte a nagyanyja, amiről a lánynak ismét eszébe jutott Annamari, a városi lány. Nem azon a biológiaórán kezdődött, mert Ananmari már előtte is szemétkedett vele, természetesen az arca miatt csúfolta, meg a kopott ruhái, a görbe lába, a lapos mellkasa miatt, de az az óra feltette az i-re a pontot, és utána már év végéig nem szállt le róla, idegbetegnek és hibbantnak hívta, néha még a tanárok előtt is. Biológia volt, és a kétéltűekről tanultak, és bármennyire is ki akart menekülni vécére, amikor látta a szikét és a békát a tanári asztalon, nem engedték, a tanár azt mondta, majd a boncolás után, és tényleg kellett pisilnie, ezért, amikor a tanár belevágott a fehér, puha hasba, és a fájdalom beléhasított a beleibe, nemcsak elájult, hanem össze is pisilte magát. Az osztály nevetésére és a tanár acetonos leheletére ébredt, fölé hajolva paskolgatta az arcát, és persze Ananmari volt a vezér a hangzavarban, a hibbant bepisilt, kiabálta és ez a mondat elterjedt az iskolában, és a hetedik utolsó napjáig kísértette őt, suttogva, néha hangosan, de ott volt a nyomában.
Nem, ez más volt, sokkal szomorúbb és erősebb, minél nagyobb az állat, és minél közelebb vagyok hozzá, annál rosszabb, mondta a nagyanyjának, aki sóhajtva felállt, és az utcát figyelte. Nem beszéltél senkinek róla, ugye, a képességedről, kérdezte szigorúan, mire a lány bólintott majd mondta is, nem, még anyának se, de miért van ez velem szerinted, nagyi.
Az öregasszony hümmögött, majd bement a házba, és egy pohár vízzel tért vissza, igyál, mondta, és várt, míg a lány megissza a vizet, csak akkor mondta, nem tudom, az biztos, hogy ebben a világban a fájdalom a legnagyobb úr, a fájdalomtól fél mindenki, amikor megszületünk, már az is fáj, és amikor elmegyünk, a vége, az is irtózatosan fáj, és közben pedig félünk a fájdalomtól, ezért nem esünk egymásnak, ezért nem esszük halálra magunkat, ezért veszünk levegőt. Ránézett a csodaszép, szürke szemeivel, ami miatt annyian hitték őt boszorkánynak, majd folytatta, és te valamiképp jobban érzed a fájdalmat, nemcsak a magadét, hanem az összes többiét, karjával körbemutatott, és a lány értette, hogy nemcsak a telepet, hanem az egész világot beleérti. Az öregasszony lemondóan megrázta fejét, de nem tudom miért, nem tudom, mi az Úr szándéka veled, talán semmi, fejezte be, és a gyerek fejére tette elszáradt kezét, békélj meg vele, mást nem tehetsz, talán elmúlik a lányságoddal együtt, bár nálam se ez történt.
Neked is erősebb volt, míg lány voltál, nézett fel a lány csodálkozva a másikra, de az szomorúan megrázta fejét, drágám, te egészen más eset vagy, te nagyon különleges vagy. Aztán mélyet sóhajtott, de mondjad csak, miért is jöttél, mire a lány elmondta, mit kért az anyja, ám az öregasszony nem találta a vegetát a konyhában, lehet, elfogyott mormogta, végül elővette pénztárcáját a sifonból, és kivett belőle egy százast, menj a boltba, hozzál egy csomaggal, de ha adnak ezért kettőt, akkor kettővel. Ahogy megfordult, látta, az unokája a tévét bámulja, melyen a helyi, városi csatorna ment, épp egy szép lány arcát mutatták, és közben arról beszéltek, hogy negyedik napja tart a keresés. Mi történt Annamarival, nyögte az unokája, mire az öregasszony mögé lépett, megfogta vállát, ismered, kérdezte, a lány pedig bólintott, ő Annamari, aki csúfol. Ő az, csodálkozott el a nagyanyja, úgy tudom, eltűnt, talán csak elcsatangolt, a gyerek kezébe nyomta a pénzt, na eredj, indulj, anyád mérges lesz. A lány nehezen szakadt el a képernyőtől, ahol most a stúdióra váltottak, egyenruhás férfiak bámultak maguk elé gondterhelten, kiment az udvarra, majd kifordult a kapun, és jobbra indult, a telep eleje felé, ahol volt egy vegyesbolt.
A poros utcán most már szinte vibrált a hőség, ám óvatosságból az út közepén ment, nem a járdán, ahol a csenevész akácok nyújtottak némi árnyékot. Megtanulta, ha túl közel kerül a házakhoz, gyakran érheti hirtelen, ökölcsapásszerű fájdalom. Odabenn az épületekben sok öregember élt, akik mindenféle nyavalyával küzdöttek. A telep lassan elöregedett, a lányon kívül alig pár gyerek élt már csak itt, Somogyi, meg pár nagyobb fiú, akik az utóbbi időben már nem szánakozva vagy gúnyosan, hanem furán néztek a lányra, ezen kívül senki, senki, csak öregek. A felnőttek hétközben más vidéken, főképp a fővárosban dolgoztak, de sokan már el is költöztek, az ő üres házaikat széthordták az ittmaradottak, ablak és tető nélküli roskatag falak álltak minden negyedik telken.
A lány hangosan köszönt, ahogy belépett a boltba, de a mogorva pénztáros, egy idős, vékony asszony, aki folyton azt leste a sarkokban szerelt tükrökön, hogy nem lop-e, nem viszonozta, komor tekintettel figyelte, ahogy a fűszerekhez megy, majd beütötte az összeget, elvette a pénzt, odaadta a visszajárót, végül valami megmoccant benne, és a kassza mellől felemelt egy lapot, melyen Annamari fotója volt, ugyanaz, amit a lány a tévében is látott. Gyönyörű volt rajta Annamari, szinte még szebb, mint élőben, a lánynak ismét eszébe jutott, milyen jó lenne a barátjának lenni. Láttad ezt a lányt, kérdezte az asszony, mire a lány csak a fejét rázta, ha látod, akkor szólj a szüleidnek, hogy szóljanak rendőröknek, folytatta kelletlenül az asszony, hülye kis kamaszok, zárta le, csak a baj van veletek, majd lecsapta a blokkot a pultra.
Amikor a lány kilépett a boltból, elhatározta, hogy rövidít, és a telep régebbi utcáján megy keresztül. A nagyanyja nem szerette, ha erre jár, mert itt aztán tényleg sok üres ház állt, és még több lecsúszott, idős ember élt, némelyik közülük már délelőtt ivott, vagy a kerítés előtti lócán ült, és mindenféle megjegyzést tett az arra járókra. Elveszett népség, mondogatta az öregasszony, a saját fájdalmukba ragadtak bele, csóvált a fejét, és ez sokszor gonoszságot szül.
A lány most is az utca közepén ment, de az emelkedő előtt egy nagy, fekete kutya tűnt fel, és loholt vele szemben, ezért kényszerűen jobbra tért, megvárta, míg a kutya, rá ügyet se vetve elkocog, és már épp továbbindult volna, amikor megérezte.
A háta mögötti, elhagyott házból jött, szorító fájdalom, zsibbasztó keményég a csuklóin és a bokáján. Egy nagy, erős sajgás a koponyája hátán, a tarkóján. Megfordult. A háznak még volt teteje, de az utcafronti ablakok betörve, sötéten néztek rá. A bejárati ajtó viszont épnek tűnt, Kerítés nem volt, ezért a lány be tudott sétálni az ablakig, ahol a fájdalmak fokozódtak, ez valami nagy volt, nem macska és nem egér, valami nagyobb, talán egy sebesült kutya, gondolta. Belesett a nyíláson, és orrát megütötte a bűz, vizeleté és szarszag, talán idejártak a telep szélén, az erdőben élő hajléktalanok. Hahó, kiáltott be a házba. Nem jött válasz, és már meg akart fordulni, mert zsigereiben érezte, hogy nem szabad továbbmennie, de ekkor halk mormogás kélt, mintha egy kisgyerek küszködne rémálmával. Óvatosan kipróbálta a kilincset, lenyílt a keze alatt, benyomult az ajtón, és a félhomályban látta, egyből a konyhába jutott, amiből egy kis folyosó nyílt. Erre indult, az erősödő fájdalom vezérelte, jobbra tért, a kisebb szobába, melynek csak egy apró ablaka volt, jó magasan, de épp elég fényt adott ahhoz, hogy meglássa a padlón, egy rongykupacon fekvő testet. És ekkor már érezte is a többi sebet, a zúzódásokat, az ütésnyomokat, a kisebb vágásokat, a cigaretta sajgó csókjait a bőrön, és lent, odalent, az ölében az égető, fájó érzést, és látta, hogy a zsibbadás az erős kötelektől van, melyek a meztelen Annamarit szorosan fogták, és a szájában egy mocskos rongydarab volt tömve, erre is kötél feszült, és csak a szeme élt, mely rémült és könyörgő volt, de más nem maradt benne, például erő, csak bámult fel rá azokkal a nagy, csupa fehérség szemeivel. Ki tette ezt, kérdezte a lány, émelyegve a fájdalomtól, de erőt vett magán, és közelebb ment, így már azt is látta, hogy Annamari csuklóit egy rozsdás csőhöz kötözték, de látta az ürülék csomóit is a lány mellett, a karmolásnyomokat a padlón, a letört köröm fehérjét, a vért, mely most már barnásra alvadt csomókban sötétlett itt-ott. Annamari megint felmordult, összeszedte magát, és megrázta a kezét, mire a lány letérdelt mellé, és ösztönösen a kötés csomójához nyúlt, de aztán remegő keze megakadt a levegőben, és végül csak bámulta a hajdan gyönyörű arcot, melyet most véraláfutások és égésfoltok tarkítottak, az olyannyira gyűlölt ábrázatot, melyre gyakran riadt fel rémálmaiból, mely körül a világa forgott az elmúlt évben. Ha nagyon figyelt, és szétszálazta a fájdalmakat, melyek szinte elviselhetetlen erővel egyesültek a testében, érezte, hogy ez az arc lassan halványodik, ez az arc a múlt, már nem lehet visszahozni onnan, ahova elmerült.
Belépett a nagyanyja házába, és megállt előtte az asztalnál, amin egy tál borsó volt, amiben a nagyanyja most belenyúlt, és kivett egy marékkal, hogy felfejtse őket, majd felnézett a lányra. Nohát, megjöttél kérdezte vagy inkább mondta, majd még jobban szemügyre vette, mi történt veled, kérdezte kissé ijedten. A lány megvonta vállát, letette az egyik csomag vegetát a nagyanyja elé az asztalra, semmi, mondta. Sokáig jártál, jegyezte meg az öregasszony, még mindig fürkészve az oly ismerős arcot, mire a lány lerakta a visszajárót is az asztalra, majd kifelé menet megjegyezte, igen, megálltam útközben, megnéztem egy legyet egy pók hálójában.
vége
Újraolvasom, javítom, szerkesztem az írásokat, elég komoly munka, ráadásul csak esténként van rá időm, és a szemem kilenc után menetrendszerint megfájdul újabban, máskor idegentest érzet lesz benne - vagyis elfárad. De oda akartam eljutni igazából, hogy a Mikszáth alakját félig bevezető írás még mindig elég érdekesnek tűnt számomra, pedig jó egy éven belül már másodszor olvastam. Főképp a gördülékeny elbeszélés, és a lassan kifejlődő összecsapás késleltetett feszültsége működik benne, ami a Drakulával leszámolni kívánó férfitársaság dinamikáját is adja Stokernél (és még inkább a Coppola-filmben). Nem akarom még elengedni a jó palócot, aki három évet töltött Gyarmaton, épp elég időt ahhoz, hogy számtalan borzalmas, északi mitológiához kapcsolódó rejtély szemtanúja legyen egy alternatív univerzumban. Ezúttal valóban ő az elbeszélő, jobban mondva a narrációs lánc középső tagja. Így utólag úgy vélem, talán ez a történet jobb lett volna Fruzsina és az utódok naplójegyzeteiként (ha már Drakulát emlegettem) - meglehet, néhány év múlva átdolgozom. A képen a Pilisszenkereszt fölött található Vaskapu látható.
Abban az időben péntek esténként rendre összegyűlt Mikszáth úr asztaltársasága Gyarmaton, a Korona vendéglő különtermében, ahol is kártyáztak, pipáztak, nőkről beszéltek, de többnyire Mikszáth úr vitte a szót, csodálatos adomáival. A társai voltak még Orolay, a jogász, messze földön híres céllövő, Miksa uram, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek azonmód befogadtak engem, a fővárosi literátort, a kezdő újságírót, mikor megérkeztem körükbe.
Egy március végi pénteken a nagy író, aki akkor még egyáltalán nem volt országosan ismert, hisz még csak szítta magába a Jó palócok élményanyagát itt, vidéki létezésben, különösen rosszkedvűen és komoran vizslatta a lapjait, és este tízig alig szólt. Szemes meg is kérdezte, talán valami belső, szervi baja van-e, gyanakodott a magas vérnyomásra, hisz Mikszáthnak már akkor is szép, piros volt az arca, mint aki menten agyvérzést kap.
Ő csak a fejét rázta, majd némi töprengés után letette a kártyát, alaposan megtömködte az elefántfejű pipáját, aztán hátradőlt, és végignézett négyőnkön, végül mélyet sóhajtva belekezdett a következő történetbe:
A mai nap reggelén kaptam egy szörnyű hírt, ami eszembe juttatta egy évvel ezelőtti élményeimet a koltóci kastélyban. Talán nem ismerik az urak gróf Kolossyt, mivel jóval Besztercebánya felett, már a Koltóc-hegyekben van az uradalma. A kastélya is a szirtek közt ül, egy kanyargós, szerpentines út végén, régi, több száz éves építmény, és ráférne némi renoválás, dehát a Kolossyék is úgy vannak vele, mint a legtöbb nemes e hazában – amíg a posztó tart, addig akad cifra mente.
Jó egy éve keveredtem hozzájuk, valami öröklési ügyben volt dolgom azon a vidéken, és a főbíró uram a lelkemre kötötte, vizitáljak a kastélyban, adjam át szívélyes üdvözletem, és izenjem meg Kolossy Mihálynak, hogy a zálogügyben szíveskedjék mielőbb felkeresni őt. Szívesen tettem e kitérőt, mert a besztercei táj itt mind vadregényesebbé válik, keskeny patakok törik át sziklákat, a bércek hirtelen hágnak az ég felé, és a közibük ékelődő, Alpeseket idéző réteken nagy gubás, pipázó tótok legeltetik a bárányokat, amelyek úgy fehérlenek a zöld füvön, mint fölre szállt felhők.
Kolossy udvariasan, de némiképp tartózkodóan fogadott, főképp, miután előadtam a baljós üzenetem. Ettől függetlenítve magát vendégül látott ebédre is, melyet hármasban költöttünk el világszép feleségével, Sárával. Uraim, e nő maga volt a megtestesült grácia. Halovány, szinte áttetsző bőrt képzeljenek el, szép metszésű alakja egy velencei kehely arányait tükrözte, éjfekete haját görögösen feltűzve hordta, és sötétbarna, izzó tekintete gondterhelten figyelt hol engem, hol férjét, miközben elköltöttük a valóban fenséges ebédet. Keveset szólt, és láthatólag volt némi szakadás közte és férjura közt, mert egymással csak rideg és közömbös szavakat váltottak. Ebéd után kimentette magát, és visszavonult, amit igencsak sajnáltam, mert ridegsége ellenére angyali lénye szinte beragyogta a kopott szobákat és folyosókat. Kolossy gróf a könyvtárszobába vezetett, ahol likőrökkel kínált, majd pipára gyújtottunk, és a hatalmas ablakokból elgyönyörködtünk a besztercei havasok pompázatos látványában. Láttam a grófon, hogy gondolatai messze járnak, ezért csak óvatosan kíséreltem meg a társalgást, de miután kevésbé visszhangzott akaratom benne, fel is hagytam vele. Így ültünk hát, némán szívogatva pipáinkat, mint két, mogorva öregember, noha a gróf se lehetett harminc évnél idősebb – majd hirtelen vendéglátóm felém fordult, és teljes nyíltsággal megvallotta, hogy anyagi jellegű kötelezettségein túl egyéb, nyomasztó gondolatok gyötrik, melyek miatt kéri elnézésemet, viselkedése semmiképp sem indokolható, csak a helyzet súlyosságával.
Láttam rajta, ingadozik, elmondja-e, mi bántja, éreztem, valamiképp kínosnak és nevetségesnek tartja az ügyet, de végül nem kellett nógatnom, magától kezdett bele, miután töltött mindkettőnknek egy jó pohár borókapálinkát, melyet a környékben főztek, és még most is a nyelvemen érzem gyantás ízének csípősségét.
„A árnyék, mely életemre borul a történelmi időkben gyökeredzik, egész pontosan a kuruc rebellió korában, mikor is ősöm, Kolossy Ádám hevesen udvarolt a környék legszebb nemeskisasszonyának, Borgó Fruzsinának. Ki is tűzték az esküvőt, de ekkor jött a szécsényi országgyűlés híre, és Ádám – aki már korábbról fontolgatta magában a felkeléshez való csatlakozását – hátrahagyott mindent, hiába könyörgött neki a szép Fruzsina, és hat lovassal Rákóczi uramhoz sietett. Kolossy biztató szavakkal búcsúzott kedvesétől, úgy vélte, tél végén, legkorábban tavasszal haza is tér, és az eljegyzést házasságra váltja, de Fruzsinát rossz előérzet gyötörte, mindegyre jegyese vesztét látta maga előtt. A gróf az országgyűlés után tárborba szállt a fejedelemmel, és csakhamar az történt, ami minden hazaszerető nemes ifjúval e vérzivataros években – a háború magába szippantotta. Ott harcolt Zsibónál a szörnyű vereségben, mikor a sáncokat elözönlötték a dánok és a rácok, és az öldöklő kézicsatában karján meg is sebesült. Ekkor még nem, csak évekkel később, a trencséni csatavesztés után került haza, addig a háború nem engedte, vas fogával tartotta. Trencsénnél Kolossy, aki a lováról lebukó fejedelmet védte, bal combjába dárdadöfést kapott. Kimentették őt is, de aztán hetekig az ágyat nyomta, s onnantól kezdve baljára sántított, lovagolni nem bírt. Haza kellett tehát térnie imádott Fruzsinájához.”
A gróf mélyet sóhajtott, és keze mögé rejtette arcát, úgy folytatta, mint aki nem is akarja látni a maga körül való világot, csak a múltat.
„Fruzsina naplót vezetett, onnan tudni mindezt. Modern nő lehetett, franciául és németül írt és olvasott, a vallomásos gyónás hangján fogalmazta meg emlékeit, így pontosan tudom, mi zajlott le köztük. Nehezen, de a házasság második évének bejegyzéseiben már bevallja, hogy a férfi, aki hazajött a háborúból nem ugyanaz, mint aki elment. Az ő szelíd, kedves, jókedvű Ádámjából egy iszákos, kötekedő, sértett ember lett, akit a harc bukása nem ingatott meg ugyan anyagilag – mivel hazatérte után, még időben átállt – de annál inkább megrontotta a lelkét. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy ha nem tér haza az asszonyhoz, talán jelenléte a végső, elkeseredett harcokban nyomott volna valamennyit. A bezártság sem tett jót neki, e magas hegyen gyalogosan nem lehet közlekedni, a lovaglástól pedig immár örökre elvágta sérülése. Mindez valószínűleg végletesen destruálta jellemét. Bizony a házasság harmadik évében, mikor Fruzsina teherbe esett, félig kihúzott bejegyzések, be nem fejezett mondatok tanúskodnak arról, hogy a férj tettlegességre is vetemedett, a szolgák és akár viselős felesége ellen is. Volt olyan jegyzet, melyben az asszony keserűen vallja be, hogy néha már azon gondolkodik, végez magával, de mind hite, mind a benne növekvő élet ezt megakadályozta. Mindez persze nem indok arra, ami a szülésnél történt, de mindenképp nyújt némi magyarázatot.”
A gróf itt felállt, zaklatottan bámulta a könyvespolcát, majd kiválasztott egy nagy, bőrbe kötött kötetet, felütötte, és kis keresgélés után mutatta is a latin szöveget: „Bírósági tanúvallomások arról, mi zajlott le azon a végzetes éjszakán. Magam se hinném, ha nem állna rendelkezésemre e jegyzőkönyv.” Próbáltam kibogozni a régies kézírást, de alig értettem valamit belőle, ezért segélykérőn néztem rá, mire biccentett, visszaült füles foteljébe, a könyvet ölébe engedte: „A vajúdás éjféltájt kezdődött, és a személyzet később úgy vallott, Ádám már a délután folyamán is ittas volt. Annyi bizonyos, hogy a szerencsétlen asszony sikolyai felingerelték, mert – mikor berontott – azt kiabálta, hogy nem bírja már elviselni a hangokat. A falnak lökte a holtra vált bábát, a szolgálólány, aki még ott volt velük, önként kimenekült, ezért nem tőle, csak Fruzsina vallomásából tudjuk, hogy mi történt ezután. A férj rátámadt, fojtogatni kezdte, és ő, félelmében és a gyermekét védő anya ösztönével, az ágya mellé kikészített ollót ura nyakába döfte. Ádám leroskadt a terheságy mellé, és lassú józanodással elvérzett. Mikorra a bába magához tért, már alig volt benne élet, de az öregasszony biztosan hallani vélte, hogy azt hajtogatta, visszajön, és bosszút áll” – a gróf felnézett rám, és jelentőségteljesen megismételt: „Igen, bosszút áll. Ezt mondogatta, miközben az asszonya egy kisfiúnak adott életet.”
A gróf kis szünetet tartott talán azon tűnődve, egyáltalán folytassa-e. Megéreztem, kényes részhez értünk, ezért halk szóval, bátorítóan rákérdeztem, mi történt ezután.
„Ekkor vett igazán furcsa fordulatot e rémes história. Az anyát végül a bíróság felmentette, köszönhetően a tanúknak, a fojtogatás nyomainak. Fruzsina folytatta naplóját, és rögzítette, hogy a fiúcska szépen cseperedett, egészségesen, bár kissé komor és mélabús volt mindig is. Tízéves kora tájt kezdtek azok a jegyek kiütközni rajta, melyek az asszonyban előbb aggodalmat, majd riadalmat keltettek. Nehéz rekonstruálni, de ezek olyan dühkitörések, gesztusok, szófordulatok lehettek, melyek mind-mind a néhai apára emlékeztették az anyát. Egy ideig betudta a vér hatalmának, az örökségnek, ám egy idő után bénító félelem lett úrrá rajta. Bár nem árulta el senki a gyermeknek, hogy halt meg pontosan az apja, az mind többet hozott fel homályos vádakat árvasága kapcsán az asszonynak. Fruzsina jegyzetei alapján a fiú bizalmas együttléteik során szúrós, gonosz szemmel kezdte méregetni őt, máskor oly dolgokat említett, melyet koránál fogva nem tudhatott, mivel élete előtt estek meg, és a néhai szavait, tetteit vagy a férj és feleség intim pillanatait idézték. Amikor kérdőre vonta őt, hogy mindezt honnan veszi, a gyermek nem felelt, ám sötét tekintetében a fenyegetés napról napra erősödött. Nem csoda, hogy Fruzsinában lassan vallásos meggyőződéssé vált, hogy valami démoni erő a férjét hozta vissza az életbe a fia testében csak azért, hogy bevégezze haragját.”
A gróf mélyet sóhajtott, majd körbemutatott a szobán: „Olyannyira nagy rettegés lett úrrá rajta e lehetetlen következtetés miatt, hogy itt, a kastély e félreeső szegletébe húzta meg magát, csak hogy ne találkozzon a lassan kamaszodó fiával, akinek dühkitörései már a szolgáknak is feltűnetek. Elgondolom, ahogy az ablaknál áll, a havasokat fürkészi az alkonyatban, és a halálon túli dühös, bosszúálló akarat mibenlétén tűnődik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a jó szenvedélyek és kellemes vonások öröklődnek utódainkban. Néha elismerjük a gonosz vonások átáramlását is. Ám a szinte elképzelhetetlen, hogy valaki egyetlen gyilkos szándékot kapjon hagyományként az apjától”.
A gróf a fejét csóválta, majd megismételte: „Elképzelhetetlen”.
Megköszörültem torkom, és jó idő óta először szólaltam meg, amin magam is csodálkoztam, hisz ismerhetnek, szívesen hallatom a saját hangom. Megkérdeztem, mi lett kettejük végzete. Mert akkor már nagyon is sejtettem, hogy e történet jóra nem vezethet, ám azt még mindig nem értettem, hogy e százéves história miért nyomasztja úgy a háziakat.
„Az történt, amit várni lehetett. Mikor a fiú tizennyolc éves lett, apja halálának évfordulóján belopódzott ide, az alvó anyjához, és fojtogatni kezdte. Az asszonynak volt annyi lélekjelenléte, hogy megrázza csengőjét, mire besietett a szomszéd szobában alvó cseléd, aki sikoltozásával felverte a házat. A megzavart merénylő elmenekült, egészen Besztercebányáig szaladt.”
Döbbenten fészkelődtem ültömben, kérdezni akartam, hogy miképp írt minderről Fruzsina, de a gróf folytatta: „Kivártak mind a ketten, majd nagy üzengetés kezdődött. Végül két hét múlva, félúton, egy tót falu határában találkoztak, tanúk jelenlétében. Fruzsina addigra megállapodott magával, mert megértette, hogy vagy az életet vagy a fiát választja. Mindent felajánlott a gyermeknek, a kastélyt, az uradalmat, mindent, ő maga pedig a lengyel határ mellett, szegény rokonoknál húzódott egyetlen szolgálójával. A jegyzeteit itt hagyta, elrejtve görög filozófusok kötetei közé”. A gróf a polcok irányába mutatott. „Pár éve fedeztem fel őket, mikor a könyvtárat rendeztem, apám halála után. Akkoriban nősültem, és az egész birtokot újra akartam szervezni. Képzelheti, milyen döbbenten olvastam e régi históriát. Jómagam a gyilkos hajlamú fiú leszármazottja vagyok. Soha nem éreztem korábban hasonló indulatot, szelíd és elmélkedésre hajlamos embernek ismert mindenki.”
Talán nyilvánvaló, hogy szinte szabadkozott, ezért én is visszakérdeztem, arra, amit bizonyára önök is észrevettek szavai sorában: korábban?
A gróf lehunyta szemét, és arca megfeszült, láttam rajta, nehezére esik folytatni, de azt is éreztem, a gyónás öröme lebírja szégyenét. „Felségemet egy bálon ismertem meg két éve. Szerelmünk gyors volt és forró, és ma már hihetetlenül érzelemdús. Rövid udvarlás, szinte felületes ismeretség után kértem meg a kezét. Nem a környékből való, rokonoknál volt Besztercebányán, midőn a bálon elém tűnt ragyogása, mely megigézett. Nem is gondolkodtam, bár talán, ha jobban szemügyre veszem, ha hagyom magam elmélyedni a nagyon is ismerős vonásokban…talán másképp döntök végül”.
Nem értettem, ezért halkan kértem, magyarázza meg, mire gondol, de nem kellett a biztatás, mert szinte kétségbeesetten buktak már ki ezután belőle szavak. „Ó, ha nem volt még házas, akkor nem tudja milyen ez. Amidőn elmúlnak a mézeshetek, és a megszokás úrrá lesz a páros tagjain, előjönnek a bosszantó szokások – ezt sejtettem, hisz elég olvasott voltam ahhoz, hogy felkészüljek ilyen fordultra. De uram, higgye el, itt nagyon is másról volt szó. Egyszerűen arról.”
Kivárt, mint aki nem tudja, kimondja-e, majd felpattant, az ajtóhoz sietett, kinyitotta egy hirtelen mozdulattal, aztán mikor látta, odakinn nem hallgatózik senki, sietve becsukta, és visszajött elém. „Látja, ezt teszi velem. Gyanakszom és kételkedem.”
Csak annyi bukott ki belőlem, amit bárki más kérdezett volna: miért.
„Mert tudja.” Bólintott a gróf, majd fel-alá kezdett sétálni a karosszékem előtt. „Érzi, sejti, a szíve mélyén bizonyos róla, hogy mire vagyok képes, hogy mit érzek, hogy mit gondolok.”
Megtorpant, majd lenézett rám, és bevallotta. „Meg akarom ölni”.
Elsápadtam, és hátra dőltem székemben, mint ki menekülni akar, mire sietve így folytatta: „Persze nincs rá indítékom, nincs rá magyarázatom, de higgye el, iszonyatos düh és ingerültség van bennem, ha már meglátom, akkor is. Elképzelem, hogy kezeim a hattyúfehér nyaka közé fonom, és addig szorítom a gyenge húst, addig morzsolom a gége porcát, míg a tekintete vörösbe nem borul, a nyelve ki ne fordul lilán szájából, hogy aztán mint egy rongycsomót engedjem a lábamhoz Ez minden vágyam, ez az egy dolog tenne boldoggá, bármennyire nem érdemli meg a halált és a gyűlöletet, hisz nem tett semmit, hisz csak létezik…”
Zihálva elhallgatott, majd visszaroskadt székébe, aztán belső zsebéből egy papírlapot vett elő, és fád mozdulattal felmutatta nekem. „Az előbb azt mondtam, nincs magyarázatom minderre. Nos, egyvalami van. Amikor kezdett eluralkodni rajtam ez az indulat, eszembe jutottak a Fruzsina jegyzetei. Felbéreltem hát egy bécsi specialistát, aki elvégezte a feleségem családfájának kutatását. Ahogy említettem, nőm nem környékbeli, de az illető viszonylag gyorsan vissza tudta követni a származását. Sajnos gyanúm beigazolódott. Fruzsina annak idején másodszor is férjhez ment, és még két gyermeket szült. Az egyik elhalt hároméves korában, azonban a lány megélte a felnőttkort, és egy gazdag kereskedő felesége lett. A család nem hagyott lenyomatot a történelemben, északi városkákban éldegéltek utódaik, mígnem a legutolsó ágacskája megszületett a feleségem személyében. Hogy aztán gonosz sors idesodorja őt, a bálra. Azt gondolom ma már, hogy talán ez a végzet volt. Az örökség, melyet nekem szántak beteljesíteni. Egyenesen a kezeim közé juttatva az áldozatot, a bosszú istene eleget kíván tenni halott ősöm akaratának. És aztán már csak annyi kellett, hogy vérem, lényem felismerje benne mindazt, ami Fruzsinából származik, és e gyúanyag nemcsak hogy megrontotta a házasságunkat, hanem életveszélyes közösségé tette azt.”
Felnézett rám, szemei könnyektől csillogtak. „Mit tegyek, mit tanácsol?” kérdezte szinte esdekelve.
Természetesen a válást javasoltam neki. Mivel pápisták voltak, ez persze némi bonyodalommal járhat, de a körülményeket figyelembe véve, nem láttam más megoldást. Ismereteimből előkutattam, hogy kell megindítani az eljárást, ő figyelmesen, bólogatva hallgatott. Megadtam neki egy szécsényi kolléga nevét és címét, aki képes egy efféle vállalkozást véghez vinni, amit ő le is firkantott egy lapra. Tanácsoltam még neki, hogy addig is – a procedúra végéig – válasszák el egymást, költözzenek külön településre, de legalábbis ne érintkezzenek. Látszólag egyetértett, ám tanácsaim egy idő után már láthatólag untatták, nem figyelt, közönyösen magába fordult, végül megköszönte észrevételeim, és ismét tölteni akart, amit én elhárítottam.
Alkonyodott, mikor kocsim elhagyta a kastélyt. Az út kanyarulatából még visszanéztem az égbe törő falakra és tornyokra. Mintha az egyik ablakban fehér, karcsú alak állt volna – talán a gróf asszonya, talán Fruzsina kísértete.
Hetek múlva megörvendeztetett az üzenet, szécsényi barátom rövid levele, melyben megköszönte ajánlásomat. A gróf jelentkezett nála, tárgyaltak a válás megindításáról, megkezdte az egyházi szervek bevonását is. Bevallom, ezután feledésbe merült az eset nálam, lefoglaltak ügyes-bajos dolgaim. Néha felöltött bennem, hogy vajon mi lehet e sorsüldözött párral, őszintén reméltem, hogy immár szeparáltan tengetik napjaikat, biztonságban, némiképp megnyugodva. Nem hittem volna, hogy ma ezzel a hírrel kell szembesülnöm.
Mikszáth körülhordozta tekintetét rajtunk, apró szemei egészen elsötétetek, majd jókora füstfelhőbe burkolódzott, talán hogy ne lássuk a könnyeit.
Ügyvéd barátom levelét kaptam kézhez délelőtt Szécsényből. A grófról írt. Az eset kellőképpen homályos volt ahhoz, hogy a besztercebányai elitben szóbeszéd és pletyka kapjon szárnyra. A lényeg nagyjából annyi, hogy a gróf hosszú külföldi tartózkodás után tért meg a kastélyába. Gondolom, tanácsomra hallgatva el akart magát és indulatát különíteni az asszonyól, ezért utazott el. A szolgálónak azt mondta, Besztercebányán bérelt szobát, csak kedves könyveiért jött. Nem tudhatta, hogy időközben az asszony kedvenc tartózkodási helye lett a könyvtárszoba, ahol nekem mesélte el bús történetüket. A cselédség csak veszekedés zajait hallotta, majd üvegcsörömpölést, és egy szörnyű sikolyt. Mikor berontottak, a törött ablaküvegen át lenézve, odalenn a fenyőfák tövében, a mélyben pillantották meg kettejüket. Azt mondják, össze voltak kapaszkodva, szerelmes ölelésben hulltak a mélybe. Kevesen tudják, hogy egy végső harc, egy szörnyű indulat tántorgó ritmusa lökte őket a pusztulásba. Kolossy öröksége, a bosszú a síron túl is célba ért.
vége
Van olyan írásfolyamat, amikor nem gondolok a képzeletbeli olvasóra, amikor elmerülök egy olyan világban, amit nagyon kedvelek. De a legtöbb esetben ott van a fejemben egy virtuális olvasó, akit nagyrészt persze magamról mintázok meg. A szövegalkotás tehát kétféle okból létezhet: áthelyeződni egy vágyott környezetbe, erre kitűnő példa Dugdelpuszta története - másrészt olyat írni, amit én is szívesen olvasnék. A virtuális olvasó természetesen olvasott olvasó, rendelkezik magyar és világirodalmi alapokkal, némi filozófiai, történelmi ismerettel, felületesen képben van a főbb vallásokat és szentkönyveket illetően, és jártas a mitológiában. A most következő történet, mely a „palóc mitológia” ciklus egy darabja, főképp ez utóbbira épít. A főszereplőjét ihlető személy sajnos már nincs velünk. Az írás célkitűzése a hosszadalmas felvezetés és a csattanó kontrasztjában az, hogy a hétköznapiból elemelkedjünk az isteni világba, ami egyszerre gyönyörű és brutálisan vad (rád nézek, Nietzsche). Ugyanakkor az elképzelt, optimális olvasó biztató jeleket fog felfedezni arról is, hogy a hétköznapiságban rejtetten ott lapul a végtelen és örök szépség.
A Hat Palóc Egyesület rendes havi ülése volt, ezúttal Siromon tartva, az önkormányzat által felújított régi uradalmi épületben, ahol annak idején szénát, búzát és talán cukorrépát tároltak. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, de az biztos, hogy a vakolt, vastag falú téglaépület összetömörítette a júliusi meleget, a küldöttek sorra törölgették fénylő homlokukat, mígnem a vendéglátó polgármester asszony behozatta Karcsival a mobil klímát. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, azt se, hogy mennyi munka, veríték, fájdalom záródott a falak közé, de most a hűvös légáram üdítőleg hatott a hat falu küldötteire. Mind meglett, pocakos, szemüveges férfi volt, köztük egyedüli asszony a vendéglátó falu polgármestere, aki szigorúan, száját összeszorítva nézett végig rajtuk, épp akkor, mikor a templomtoronyban, jó kétszáz méterrel feljebb, a hegyen, a harang elütötte a delet, és ekkor e szigorú száj szegletébe halovány mosoly görbült.
– Hamarosan ebéd, gulyás lesz, Karcsiék főzik az udvaron – mondta a nő, és biccentett. – Addig még nézzük át az összehangolt marketing stratégiát és a forrásokat.
A férfiak nyugtalanul izegtek-mozogtak szavára, majd egyikőjük szinte félve felnyújtott a kezét, mint egy kisdiák a padban, aztán torkát köszörülve így szólt: – Nem lehetne a marketinget majd az ebéd után….?
A polgármester asszony lenézett az előtte heverő papírhalomra, belelapozott, egyet, kettőt, míg meg nem találta, amit keresett: – A tavalyi évben tizenkét százalékkal csökkent a térségbe érkező turisták száma – olvasta, miután szeme elé emelte az aranyláncon lógó szemüvegét: – A közös rendezvényeinken a látogatószám a tervezett létszám nyolcvankilenc százalékát érte el.
– A nyolcvankilenc az nem olyan rossz, nem? – kérdte a szomszédos település polgármestere, egy fekete, göndör hajú, barna bőrű férfi. Nem mert a polgármester asszony szemébe nézni, tekintetét az asztalon egymásba gabalyodó ujjaira irányított: – Már úgy értem – szabadkozott –, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is. Elvégre mi nem vagyunk egy Sziget.
Szavait csönd követte, mintha az üres szobának mondta volna őket. A polgármester asszony elgondolkodva nézte őt, szemüvege bal szárának végét a szájába téve, majd elfintorodott, mint akinek hirtelen fájdalom hasít az oldalába: – Valóban – mondta lassan. – Lehetett volna rosszabb is. De a két évvel ezelőtt kidolgozott marketing stratégia jobb arányszámokkal számolt, a megtérülési ráta ehhez lett kalkulálva, a támogatásokat ezekhez vettük igénybe. Amikor majd elszámolunk az Uniónak, nyilván le kell írnunk, hogy mennyien jöttek el valójában az Úrnapjára, a Körmenetre, az Téli Hurkafesztiválra és a Farsangi Vigadalomra. És az Unió nem lesz boldog, ha látja, hogy többet költöttünk, mint amennyi a résztvevők száma alapján indokolt lett volna.
– A papír sok mindent elbír – mondta halkan egy ősz, alacsony férfi, aki az asztal végén ült. – Mindenki így csinálja – magyarázkodott sietve –, az Unió eleve betervezi ezeket a…tévedéseket a költségvetésébe.
– De mi nem így működünk – válaszolt élesen a polgármester asszony, mire mind bent tartották a levegőt, és leszegték tekintetüket. – A mi működésünk alapja a transzparencia. Azaz az átláthatóság – a gyengébbek kedvéért. Felderítjük az összes részletet. Ismerjük az okokat és az okozatot. Látjuk, hogy mi honnan jön, és hova tart. És mindezt tervezett és szervezett formában. Ez a növekedés, a jólét, a prosperitás – ez a jövő.
Elhallgatott, és csak bámulta a lehorgasztott fejeket, a korpás, zsíros, kopaszodó, barna, rózsaszín vagy hullasápadt fejtetőket, majd mély levegőt vett, hogy folytassa, de ekkor kopogtak, és Karcsi lépett be, kezében gyűrögetve baseball sapkáját: – Elnézését, polgármester asszony, de a körzeti megbízott akar magával beszélni.
A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.