Van valami mély, elkötelezett kapcsolat az étel és a sötétség közt, erre mutatnak a hagyomány és a vallás azon tételei, hogy a test az a földi, a lenti, az alantas, míg a lélek, az az éteri, a fenti a magasztos. Ha ez így van, akkor  a test táplálása nem lehet jó. Sőt, minél kifinomultabb egy adott étel, annál nagyobb veszélyt jelent a lélekre, hisz ideláncolja, a földi, csökevényes létezéshez köti azt. Az étel a legkorábbi kábítószer, a maja, a gonosz legerősebb fegyvere. A most következő novellában benne van minden rajongásom a jó ételek és a főzés iránt. Közepes, de gyors amatőr szakács vagyok. Az írás hősei viszont balszerencséjükre a legjobb szakács ételét kóstolják, és ennek következményei október utolsó éjjelén kulminálnak.

Utolsó falatig

A legfinomabb étel mindig elvesz belőlünk valamit, mivel megismételhetetlenül egyedi, akár az élet, ezt a közhelyes bölcsességet fogalmazta meg magában a könyvelő, ha a házaspárra gondolt, de általában inkább nem gondolt rájuk, mert akkor eszébe jutott az Étel is. A könyvelő egy főzőtanfolyamon ismerte meg Savert és Erikát, melléjük osztották be, együtt aprították fel a zöldséget és a marhát a raguhoz. Irodalmi főzés volt, Wirginia Woolf Világítótornyából a bouf en daube került terítékre, és mivel a recept több órás rotyogtatás írt elő, a hármas beült a nagy, svéd designos konyharész mögötti bárba, és összebarátkoztak. Mindannyian gourmet-nak számítottak, és ez nem üres címke volt esetükben. Kellő műveltséggel rendelkeztek az ételek élvezetéhez, és anyagiakban is megengedhették maguknak az előkelőbb fogásokat. Saver egy gyárban dolgozott vezetőként, nagy, vaskos, csupa szöglet férfi volt, de római metszésű arca finom eleganciát tükrözött. Erika pénzügyi igazgató volt egy kisebb cégnél, törékeny, vékony, angolosan sápadt asszony. A negyvenes éveikben jártak.

A marha közös, esti elfogyasztása után névjegyet cseréltek, és bár a könyvelő ettől az egésztől nem várt sokat, a házaspár nem hagyta őt magára, valamiért ragaszkodni kezdtek hozzá, például ha találtak egy új helyet a városban, átküldték neki a címét, máskor étteremkritikákat vagy egy-egy különleges receptet osztottak meg vele, de többször elhívták vacsorára egy-egy jobb helyre, ahol a consommé arany csillogása felett el lehetett beszélgetni arról, hogy milyen lett volna annak idején, a fénykorában eljutni az El Bulliba. A könyvelő örült mindennek, és mivel magányos és kissé sivár volt az élete, némi borzongással töltötte el ez a fajta betolakodás a mindennapjaiba, ugyanakkor titkon élvezte is, hogy vannak odakinn, a lakása falán túl emberek, akik számolnak vele, és gondolnak rá.

A következő lépcsőfokot az jelentette, amikor a házaspár meghívta őt vacsorára.

A hegyen laktak, egy társasház legfelső emeletén, nagy teraszuk volt, mely kitűnő kilátást nyújtott az alkonyodó városra. Erika cavat és tapast szolgált fel a könyvelőnek és férjének, és a nagy, párnázott székekbe telepedve, halkan beszélgetve, iszogatva, eszegetve nézték, ahogy a vörös színek lassan szürkébe fordulnak a házak falain. Kétfajta tudás létezik, fejtegette Saver, miután megtörölte kissé húsos ajkait egy textilszalvétával, az egyik amit az elménkkel sajátítunk el, a másik, amit a testünkkel. És az utóbbi legmagasabbrendűbb változata az ízlelés, a rágás, a nyelés. Fontosabb mint a tapintás vagy a látás. Ez az én hitvallásom. Fiatal emberként a szellemi tudást felhalmoztam magamban, megérkeztem egy olyan állapotba, ahol már csak a  részletek bővítése maradt hátra, például ismerem Rembrandt majd összes jó képét, de Rembrandt kortásait, a kevésbé jelentős mestereket már kevésbé. Igen, ezen még lehetne dolgozni, de minek. Mi végre. Emiatt fordultam inkább a testi tudás bővítése felé. Akkoriban jöttek divatba a forradalmak nálunk: ismét felfedeztük a borokat, megérkezett a sörforradalom, majd a  fine dining, végül ezek a buta kézműves dolgok, és én örömmel vetettem bele magam mindenbe. Elmélázott, és megnyalta ajkát. Később – és itt megfogta felsége vékony, kékeres csuklóját – volt pénzünk utazni, keletre, Ázsiába, Európába, északra, és így mostanra már ott tartunk, hogy megkóstoltunk majd mindent, amit érdemes, és amit ez a bolygó nyújtani tud.

Megcsóválta nagy fejét, majd a könyvelő szemébe nézett, és így folytatta, de tudom, hogy van még odakint valami, valami különleges, ami vár rám, és ez tart életben, intett majdnem üres poharával a távoli látóhatár felé, majd felhajtotta az italt, menjünk, mert az osztrigát sem jó megvárakoztatni.

Eltelve a négyfogásos menüvel, melynek gerincét hideg hering, pácolt marhanyak, főtt galamb és roston sült angolna vitte, és melyhez megfelelően párosított borok adták a kíséretet, a könyvelő a taxi hátsó ülésén elemezni kezdte magát, szokásához híven belső énje lefúrt mélyen az érzelmeibe, hogy rájöjjön, miért kezdett el kötődni ehhez a két emberhez, és mikorra megérkezett lakáshoz, arra jutott, hogy a bátorságuk a lényeg, az, hogy együtt, ketten olyanok, mint akik nem ismernek félelmet, elmennének a végsőkig, és egy jó menüsor érdekében akár még emberhúst is főznének. Felfelé az elegáns bérház széles márványlépcsőjén azon tűnődött, milyen lehet az emberhús íze, de elhessegette ezt a gondolatot, meg persze tudta jól, a különféle olvasmányélményeiből, hogy az unalmas disznóhúsra hajaz.

Ezután történt, hogy Saver és Erika egy időre eltűntek. Egész pontosan egy hónapig nem jelentkeztek, nem küldtek cikklinkeket, sms-ben új étterem címét, semmi, teljesen hallgatás követezett, melynek vége felé a könyvelő szinte kínzó vágyat érzett, hogy ő keresse fel őket, akár személyesen, akár az online térben. Egy péntek estén már úgy volt, felhívja a férfit, mert mégiscsak illetlenségnek tartotta volna, ha először Erikánál próbálkozik, de ekkor Saver megelőzte.

Megtaláltuk, csak ennyit mondott a készülékbe, majd a két lakás közti felező ívén egy kávéházat jelölt meg, ahol neki és a könyvelőnek azonnal találkoznia kell.

Volt valami feszültség, meghatottság és talán félelem a hangjában, ami arra késztette a könyvelőt, hogy a viszonylag kései óra ellenére ne tiltakozzon, felöltözött, és a jelölt helyre ment, ahol alig páran ültek a kerek kis asztaloknál, kintről úgy nézett ki a kávézó, mint egy akvárium, és az ablaknál, az utcafrontál, ott volt a legnagyobb hal, Saver.

A könyvelő kávét kért konyakkal, és miközben rendelt, már észrevette, hogy a vele szemben ülő férfi nem ugyanaz, akit egy hónapja látott. Mély ráncok gyűrődtek homlokán, lefogyott, a bőr lógott nyaka alatt, a szeme alatt karikák sötétlettek. Saver előtt egy kis tálon spanyol sonka, olajbogyó és foszlós kalács volt érintetlenül. Erőtlenül felemelt egy szelet sonkát, de nem vette szájába, csüggedten visszaejtette a tálkára.

Mit találtak meg, törte meg a csendet a könyvelő, visszautalva a telefonban elhangzott drámai bejelentésre, mire a másik láthatóan magához tért, felélénkült, és felhajtva vörösborát, belekezdett.

Két héttel ezelőtt hétvégén felkerekedtek, és elautóztak északra. Kivételesen nem gasztronómiai célból, mivel jól tudták, hogy az országnak ezen a táján nem nagyon találni valamirevaló éttermet, legfeljebb kifőzdét, csárdát, ahol azokat az unalmas, zsíros tucatételeket adják harmincoldalas étlapokon. Túrázni szerettek volna, ki is néztek egy útvonalat, ami valami zsákfalu mellől indult, de valahol rossz irányba kanyarodtak, így aztán hosszan mentek befelé az erdőbe, az egyre rosszabb betonúton, ami aztán földútra váltott, a bokrok szinte karcolták a kocsi oldalát, a lombok összehajlottak felettük, mígnem hirtelen kinyílt a tér, és ott volt előttük egy klasszicista stílusban épült kúria, parkolóval, és fehér, elegáns írású táblával: La Fin. Vagyis A Vég – franciául.

Mivel nem láttak autót a parkolóban, először nem akartak bemenni, hisz ahol nincs vendég, ott nincs forgalom, és ott nincs frissesség, De aztán, talán a barátságos kora délutáni napfény, a klasszicista, elegáns épület és a hátsó kéményből előgomolygó fekete, zsíros füst látványa miatt másképp döntöttek. Hét lépcső vezetett fel az ajtóhoz, mely egy dór oszlopokkal szegélyzett, tágas előtérből nyílt, magyarázta Saver elmélázva. Belépve egy kis, homályos fogadóhelyiségbe jutottak, ahol egérszerű leány, a recepciós fogadta őket pultja mögött. Mintha évek óta várt volna, csóválta fejét Saver.

Elmondták neki, hogy nem volt foglalásuk, de szívesen megkóstolnák az étterem főztjét. A lány egy jó fél percig lapozgatott a előtte heverő könyvben, majd türelmet kért, és eltűnt a  befelé vezető nagy, súlyos tölgyfa ajtó mögött. Kisvártatva visszatért és bólintott, a konyha tudja fogadni a vendégeket, de csak előre összeállított, degusztációs menüjük van, melynek ára, és itt mondott egy még Savernek is meglehetősen magas összeget. Erika volt az, aki bólintott, rendben van, mire Saver vállalt vont, az asszony fizeti, mosolygott, de a recepciós nem mosolygott vissza, helyette bevezette őket az előcsarnokba, ahonnan kétoldalt lépcsősor indult az emeltre, ahol bizonyára szobák is voltak, de ők mentek tovább, hátra, és egy napfényes étteremrészbe jutottak. Nem volt sok asztal, talán hét. Az egyik fal szinte teljes egészéből üvegből volt, kis tóra, ősparkra, távolabb az erdő fáira nyílt kilátás. Leültek, és nézték, ahogy a recepciós eltűnik egy hátsó lengőajtón, ami bizonyára a konyhába nyílt.

Valamiről beszélgetni kezdtek, talán arról, hogy egy ilyen hely hogy élhet meg itt, az isten háta mögött, mindenféle reklám nélkül, talán Erika még rá is akart keresni az interneten az étterem nevére, de persze nem volt térerő, aztán visszajött a lány, nagy kancsóban vizet hozott, meg egy ódon palackot, utóbbit némi ügyeskedéssel megnyitotta, és a levegőt elöntötte a vörösbor zamatos, avaros, gyümölcsös, bőrös illata. Saver kérte a menüt, mire a leány megcsóválta fejét, nincs menü, minden fogás egyedi, és csak aznap készítik, magyarázta türelmesen. A vendégnek kell rájönnie, mit tartalmaz. Azzal otthagyta őket.

Erika megvonta vállát, majd szabadkozva a palackért nyúlt. Tudom, hogy még nem szellőzött ki, és éhgyomorra nem szabad, de, motyogta, majd hirtelen mozdulattal töltött a borból, és ivott. Megborzongott, szeme elnyílt. Mi van, kérdezte Saver szinte ijedten. A nő csak a fejét rázta, ez, ez, motyogta elhűlve, majd kinyögte, olyan, mintha a saját véremet innám.

Valóban olyan volt, bólintott Saver szomorúan, elképesztően összetett ital, soha nem éreztem még ilyet, noha ittam már ezer eurós tételeket is, és Spanyolországban végigjártuk a leghíresebb pincéket. Átiramlott a gyomromon, a beleimen, az ereimen, céltudatosan előkészítette a helyet annak, ami ezután következik, mintha direkt csak az lett volna a célja, hogy valamiképp felkészítsen arra, ami elképzelhetetlen.

Mert hamarosan a lány ismét megjelent, ezúttal fekete kötényt viselt, és kezében már ott volt az első fogás két tányérja. Nem tudom, mi volt a tányéron, csóválta meg fejét Saver, és nem nézett a könyvelő szemébe, de az biztos, hogy azt gondoltam, amikor megkóstoltam, hogy finomabbat még nem ettem. Egyszerre volt édes és sós, de nem olyan közönségesen, mint az umami, volt benne valami füstös, vad íz, és a halak frissessége is, és kinézetre az egész egy kis, rózsaszín tégla volt, valami fehéres, zöldes habban úszott, bólintott, majd kijelentette, de rosszul gondoltam, mert az ezt követő hat fogás mindegyike felülmúlta az előzőt. És egyikről se tudták biztosan megállapítani, hogy miből készült, pontosan milyen összetevői lehetnek, milyen alapanyagokat használt a zseniális, földöntúli szakács, csak azt tudták, hogy ilyet sehol máshol nem tudnának enni, és csak azt sejtették, hogy haláluk napjáig csak erre fognak ezután vágyni, erre az ételsorra, ezekre az ízekre, ezekre az állagokra (hagyjuk a műkedvelő „textúra” szót, fakadt ki mintegy mellékesen Saver, és csak ekkor emlékeztetett régi önmagára, csak a felkapaszkodott sztárszakácsok használják, dörmögte).

Másodiknak valami halszerűség érkezett, ropogós kéregben, zselés gömbökkel, melyeknek lágy, citromos és fás íze volt, aztán talán párolt zöldségekből készített variációk, mindenféle állagban és színben, mindegyik mellett kis pötty volt a mártás, ami kiteljesítette az ízüket, majd következett valami, ami határozottan szárnyasnak tűnt, noha a szájban porózussá vált, akár a Pavlova torta cukorteste, de még ennél is furább és emlékezetesebb volt az ötödik fogás, ami lehet, hogy marha volt, de hogy melyik része, arra nem jöttek, pedig a farkától az agyvelejéig minden elemét kóstolták már, mindenesetre pörköltszerű lében volt, és mellé, kis, ezüst színű fánkok jártak, melyek inkább voltak édesek, a belsejükben pedig vérszerű, sós alvadék lapult, és ha az ember együtt ette mindezt, az egy ízrobbanás volt, nem is a szájban, hanem az agyban, és ne feledkezzünk meg a hatodik fogásról, amit végképp nem tudtak kategorizálni, már csak a látvány alapján sem, mert dermedt zselétóból hárfaszerű fátyol állt ki a tányéron, és mellette fekete, szénre emlékeztető kavicsok lapultak, ízre mind a három elem nagyon egyedi volt, sós és fűszeres, ugyanakkor lágy, kissé pezsgős, érezni lehetett, ez már a levezetés, az íny megnyugtatását szolgálja, az utolsó, a hetedik előtt, ami desszert kellett hogy legyen, bár a sárga lapocskák, rajtuk különféle rétegekkel és soha nem látott bogyókkal és díszítő göbökkel inkább valami sajtos, joghurtkrémes, kissé savanykás, kissé uborkás összízt hoztak, de tény, tökéletesen zárlatként működött.

Elhallgatott, és hagyott időt a másiknak, hogy megeméssze a hallottakat.   

És mi történt aztán, kérdezte végül a könyvelő, mire Saver fújt egy nagyot, majd szomorúan megcsóválta  fejét, fizettünk, és kitámolyogtunk az épületből, és annyira az élmény hatása alá kerültünk, annyira eltelítődtünk, hogy csak az autópályán vallottuk be, hogy legszívesebben már most visszafordulnánk, és újraennénk az egész menüsort. Hazáig áradoztunk az ételekről, és tudtuk, egytelen vágyunk maradt az életben, hogy megismételjük, ezért már aznap este fel akartam híni őket, de egyszerűen nem találhatóak meg az interneten, sehol nincs nyoma a La Fin nevű étteremnek.

Ez furcsa, jegyezte meg a könyvelő, de Saver meg se hallotta, nagy, kockás textilzsebkendőt vett elő, megtörölte izzadó homlokát, és folytatta, de persze nem hagytuk annyiban, nem hagyhattuk annyiban, következő hétvégén visszamentünk. Sokáig kerestük azt a bizonyos lehajtót, csak nagyon nehezen találtuk meg, de végül ott voltunk ismét a tisztáson, a fehér épület előtt, és bár gyanús lehetett volna, hogy a kémény ezúttal nem füstölt, bekopogunk. A férfi lehorgasztotta fejét, és szinte motyogva folytatta, senki nem nyitott ajtót. Fél óráig próbálkoztunk, körbejártuk az épületet, belestünk az ablakokon. Hátul be lehetett látni a konyhába, mindenhol szép rend volt, de üresség is, és ettől úgy éreztük, megszakad  a szívünk, végül csak leroskadtunk a tornácra, és átkaroltuk egymást, Erika elkezdett sírni, én pedig vigasztaltam. Alkonyodott, mikorra összeszedtük magunkat, hagytam egy cetlit az ajtóba tűzve, kérve raja, hogy értesítsenek, ha nyitva lesznek, majd eljöttünk. Ennek már két hete.

A könyvelő utána számolt magában, és bólintott, igen, és jött valami jelzés, kérdezte nyugtalanul, mire Saver felpillantott rá, figyelmesen, fürkészve, először nem, lementem a következő hévégén is, immár egyedül, mert Erika akkor már főzött, de a papírlapom változatlanul ott volt, az ajtóban, és az épület továbbra is üres volt, üres, üres, mint egy kagylóhéj. Akkor már nagyon fáradt voltam, mivel alig ettünk valamit azokban a napokban.

Miért, vágott közbe a könyvelő, és a sonkára meg a  kalácsra mutatott, miért nem eszik. A másik egy ideig nem válaszolt, végül kibökte, azután az ételek után nem tudunk mást enni, egyszerűen elment az étvágyunk minden mástól, megpróbáltuk, de a legjobb falat is kifordult  a szánkból, olyan, mintha papírt ennénk, vagy mintha fűrészport nyeldekelnénk. Erikát jobban megviselte ez, mivel eleve soványabb volt, tette még hozzá bűnbánó hangon.

Azt mondta, Erika azért főz, vetette közbe bátortalanul a könyvelő, mire Saver csak a fejét csóválta, igen, elkeseredetten próbálja rekonstruálni azt a menüsort, összevásárolt mindent, és naphosszat a konyhában kísérletezik, ha épp nem alszik, hogy valamiképp előállítsa legalább az egyik ételt, amit ott ettünk, de olyan messzire van tőle, olyan messzire, barátom, és ezt ő is tudja, és ettől csak még idegesebb, és még jobban fogy, most már kórosan sovány.

Talán szólniuk kellene az orvosuknak, javasolta a könyvelő szelíden, de Saver csak legyintett, és mit mondjunk, hogy egy étterem miatt képtelenek vagyunk bármit is lenyelni immár majd három hete, ez nevetséges.

Komoran hallgattak, majd Saver pénzt vett elő, az asztalra tette, és felállt, hát így állunk, mondta búsan, holnap október vége, gondoltam teszek még egy próbát, elautózom egyedül, mivel Erika már nagyon gyönge, északra, és megnézem még egyszer a helyet, nincs kedve velem tartani, kérdezte némi félelemmel a hangjában, de nem ettől, hanem veleszületett óvatossága okán rázta meg a fejét a könyvelő, sajnos van egy határidős munkám, mondta halkan, majd kezet fogott a nagydarab férfival, de értesítsen, ha van fejlemény, és gondolkodjanak el az orvosi segítségen.

Másnap nem tudta kiverni fejéből a szerencsétlen sorsú házaspárt, minduntalan felpillantott a számítógép képernyőjéről a falon függő festményre, mely egy német festő csendélete volt, leölt fácánnal, borral, sajttal, szőlővel teli bőségtál, és azon tűnődött, hogy hova vezet mindaz, amit hallott. Este megkapta a választ, csöngött a telefonja, Saver volt az.

Sikerült, lihegte a férfi a vonalba, délután voltam az étteremnél, és ajtót nyitottak. Kicsoda, kérdezte a könyvelő, mire a másik előadta, hogy a recepciós lány hosszas kopogtatás után végre nagy kulcszörgést követően előjött az épületből. Saver papírlapja, mely még mindig az ajtóba volt tűzve, a földre hullott. A férfi előadta neki, hogy mennyire ízlett a menüsor nekik, és hogy azóta is csak arra tudnak gondolni, a lány egykedvűen végighallgatta, majd azt monda, hogy az étterem határozatlan ideig zárva van, de egyedi szerződéssel tudnak házhoz szállítani akár már a mai estére. Saver természetesen kapott a lehetőségen, és megrendelte az ételt, ami pontban nyolcra meg is érkezett, gyere át, barátom, élvezd velünk ezt az éjszakát, gyere, és kóstold meg a hihetetlent, magát az életet, lelkendezett, és a könyvelő megígérte, hogy rendben, mindjárt ott lesz.

Rossz érzésekkel eltelve ült be a taxiba, a legbelső, óvatos, higgadt, racionális énje, amitől annyi segítséget kapott a munkában, azt hajtogatta, hogy ne menjen oda, de végül kiszállt a ház előtt, megnyomta kapucsengőt, majd felliftezett a legfelső lakásba.

Saver nyitott ajtót, ha lehet még soványabban, de sugárzó, elégedett arccal, jöjjön, jöjjön csak, adja a kabátját, és legyen részese a csodának, motyogta, majd a folyosón lévő fogasra akasztotta a vendég kabátját.

Az előszobában egy papírlap hevert a telefonasztalon, a könyvelő akaratlanul is ránézett, szállítói szerződés, ez volt a fejléce, az egyik sarkán vörösbarna folt. Megvágtam a kezem, pont mikor hozták az ételt, magyarázta a háta mögül vendéglátója, és a könyvelő elkapta tekintetét a dokumentumról, amelynek kissé kusza jogi nyelvezetébe épp belemélyedt. Ahogy megfordult, ráébredt, hogy a másik már nem ura önmagának, szeme csillogott, arca lángolt, bal keze idegesen remegett, jobbjával intett a folyosó vége felé, megtenné, hogy szól Erikának, gyengélkedik, a szobájában van, én addig, nem fejezte be, de testével megfordult, a másik irányba, mintha valami hangot hallana onnan. A könyvelő kényszeredetten bólintott, noha a benső énje most már folyamatosan azt mormogta neki, hogy azonnal menjen el innen, de mégis a mutatott irányába indult, diszkréten kopogott kettőt az ajtón, majd mikor nem jött válasz, benyitott.

Ez lehetett a házaspár hálószobája, Erika a nagy franciaágy szélén feküdt, egy takaró volt rajta, mellette sárga fényű éjjelilámpa világította meg hegyes, csontos arcát, amelyet a könyvelő először meg sem ismert, egy csontra húzott bőrmaszk volt ez az arc, az éhezés és az étvágytalanság szobra, és csak amikor közelebb lépett, és jobban megnézte, akkor rajzolódtak ki a nő régi vonásai a sárga, pergamenszerű bőrön, de nini, az ajkak milyen szürkék, jegyezte meg magának a könyvelő, majd hosszan nézte a mozdulatlan mellkas ívét, közben számolt is magában, végül lenyúlt a fekvő kezéhez, finoman megfogta a csuklót, de nem kellett kitapintania a pulzust, olyan meggyőzően hideg volt a hús.

Visszabotorkált az előtérbe, majd balra indult a folyosón, Saver után, de a félig nyitott ajtóban megtorpant. Emlékezett, odabenn van az ebédlő, mögötte az amerikai konya. Odabentről Saver örömteli dudorászása hallatszott ki, zacskóval csörgött, és a műanyagan keresztül is már érezni lehetett valami mennyei illatot. A könyvelő visszanézett a bejárti ajtó felé, mely oly közel volt hozzá, végül mélyet sóhajtott, és belépett Saverhez.

Legelőször a konyhán akadt meg a tekintete. Láthatólag minden lábos, fakanál, kés, kanál, habverő elő volt szedve, és piszkosan, kaotikus összevisszaságban vagy a mosogatóbban vagy a nagy, széles márványpulton hevert egymásra hányva, köztük turmix, keverő és aprító, szuvidáló, hőkezelő és egyéb gépek tömbjeivel.

Saver hátranézett abból, amivel ügyködött, és szórakozottan megjegyezte, Erika műve, hiábavaló  próbálkozásainak a nyoma, hogy utánozza ezt, mondta, azzal félreállt, és feltárt a könyvelő előtt a hosszú étkezőasztalt, amelyen a zacskókba csomagolt fehér, négyzet alakú dobozok sorakoztak, összesen hét. Az első zacskóját Saver már megbontotta, ujjai mohón birizgálták a doboz fedelét. Nos, kérdezte, felkészült a csodára, mire a könyvelő önkéntelenül is hátrált egy lépését, Erika halott, mondta aztán rekedten, de a másik arca erre nem változott, ugyanolyan sugárzó, elégedett tekintettel bámulta a dobozt ujjai alatt, valóban, kérdezte azért halkan, ez várható volt. Ki hozta a csomagokat, kérdezte a könyvelő hirtelen, csak hogy megakadályozza azt, ami történni fog. Saver megvonta vállát, nem tudom, motoros sisak volt rajta, talán az a lány, az a szürke arcú kisegér az étteremből, ujjai belemélyedtek a doboz perforációjába, mire a könyvelő sietve folytatta, elolvasta a szerződést, amit küldtek mellé, de erre a vendéglátója már nem válaszolt, mohón feltépte a dobozt, és előjött az illat, amitől a könyvelő térde megremegett, és szeme előtt elhomályosult a világ, és akkor már nem létezett számára se más, mint a dobozból feltáruló étel, ízléses kis kerámiatálakban volt, két adag, az egyik a magáé, kacsintott Saver, most, hogy Erika kiesett, tette hozzá kissé neheztelve. A könyvelő bámulta a tányérban lévő dolgot, és érezte, hogy az erősebb és nagyobb nála, olyan hatalmas dolog, amivel soha életben nem találkozott még, és nem is fog, és ez a belső énjének nem tetszett, sőt, a belső énje már sikoltott a félelemtől, és végül a könyvelő, mint gyerekkora óta mindig, hallgatott rá, a konyhapulthoz ment, felkapott róla egy villát, és az orrába döfte. Mivel viszonylag széles közei voltak, akadálytalanul elérte hegyével az orrüreg felső részében lévő szaglóhámos bőrt, és fel tudta sérteni, így a vér azonnal elöntötte orrát. Felnyögött a fájdalomtól, eldobta a villát, és a kicsurgó vére alá tartotta tenyerét, hogy ne csöpögtesse össze a padlót. Mit csinál, kérdezte döbbenten Saver, de a könyvelő nem válaszolt, csak hátrált, nem nézett a tálkákra, és tartamukra, hanem arra figyelt, hogy már nem érzi az illatokat, és így, hogy e két inger megszűnt, képes volt elszakadni a szobától, és eljutni a bejárati ajtóig. Kabátját a fogason feledte, noha utoljára hétévesen hagyta el bármi tulajdonát. Odalent, az utcán papírzsebkendőt tömködött orrlyukaiba, de persze azonnal átvérzett. Taxit hívott, amibe először nem engedték beszállni, végül a sofőr adott neki egy gombóc papírtörlőt, azzal fel tudta fogni a vérzést, és így a taxis hajlandó volt őt elvinni a baleseti ügyeltre.

Nem is kellett sokáig várakoznia, hamar sorra került. Egy fiatal orvos ellátta a sebeit, majd közben szórakozottan megkérdezte, hogy ez hogy történt. Konyhai baleset, válaszolt a könyvelő csöndesen. Egy ideig nem fog szagokat érezni, azt ugye tudja, jegyezte meg a másik szinte vidáman, mire a könyvelő bólintott, igen, hála istennek.

Halloween van, ilyenkor sok furcsa dolog történik, szögezte le az orvos, majd felhelyezett egy fogóval egy-egy tampont az orrüregekbe, ettől a könyvelő szeme könnybe lábadt, és a fájdalomtól nem tudott bólintani vagy szólni, noha teljes mértékben egyetértett a másikkal. 

vége

A Rokkantról nem lehet jó képet készíteni, olyan, mintha fényképezhetetlen volna. Minden városnak és falunak vannak spéci területi nevei, melyek sajátos érzéseket, emlékeket, asszociációkat keltenek az ott lakókban, de egy kívülről jövőnek legfeljebb furcsák, és csak találgatni tudja, mit takarnak. S.-ben ott van például a Rokkant, a Kemerovó, a Beszterece lakótelep, a Dolinka. A családunk szülőfalujában még vadabbakat találni: Halda, Tüzép, Boszorád, Homok, Finta, Sinkamája, Fontos, Meggyesmár. A Rokkantot ezért sem tudtam képként iderakni, mert megfoghatatlan a valósága. Tulajdonképp egy szerpentin, mely hosszan kanyarog fel, a város fölé, oldalában négy-hatemeletes régebbi téglaházak, garázsok, az egyes szinteket lépcsősorok, játszóterek kötik össze - egy mini inka település Északon. Valamiért fontosnak éreztem, hogy egy ennyire jellegtelen és centrum nélküli helyre rakjam az alábbi eseményeket. 

Ítéletidő

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele, csak ránk várt minden, már nem várt ránk semmi, mentünk mind egyenesen az Égbe, mentünk mind egyenesen a másik irányba…”

                                                                         Charles Dickens: Két város regénye

Saci, a matekzseni, aki definiálta a Gonoszt, Mandula temetésén még teljesen normálisnak tűnt. Alig voltunk páran az – egyébként mind jobban fogyatkozó – egykori osztályunkból, két-három, az alkalomhoz semmiképp nem illő, színes esernyő alá bújva bámultuk a lezárt koporsót, melyet pászmákban vert a vihar meg-megújuló dühe.

– Az arca miatt van zárva. Állítólag borzalmas – súgta oda nekem Annamari, aki már a Hangulat kocsma óta, ahol gyülekeztünk, nekem dörgölődzött párszor. Elnéztem a ráncosodó nyakát, túl vastag és túl fiatalos rúzsát, és nem éreztem mást, csak ürességet, igaz, ez már május óta bennem terpeszkedett, mióta feloszlott a zenekarom, a Halott Lány.

– Azt mondtátok, futás közben kapott szívinfarktust – jegyeztem meg bizonytalanul, közben figyelve arra is, ahogy a pap próbálja túlóbégatni a vihart.

– Igen – hallotta meg a másik oldalamon álló Saci. – De az arca állítólag olyan volt…mint aki halálra rémült valamitől. Eltorzult a félelemtől. A víztározó mellett futott, ott találták meg a testét. Fogalmam sincs, mi ijeszthette meg őt ott ennyire.

Amikor vége lett, csendben elindultunk az új temető kijárata felé, és mind a hárman elmerültünk gondolatainkban, én leginkább az önsajnálatban, így alig hallottam meg, ahogy Ancsa megtöri a hallgatást: – Elvigyelek? – kérdezte tőlem, mire eszembe jutott, amit Sacinak ígértem. – Nem kell, kösz, még van egy kis ügyünk – böktem fejemmel a mellettem haladó tömzsi alakra. A nő csalódottan végimért, aztán Sacit is, aki félszegen mosolygott rá, majd intett: – Akkor örültem, mégha ilyen körülmények közt is...csörögj rám, ha legközelebb a városban leszel, na pá! – intett, és eltipegett a tűsarkújában, és a túlságosan is feszülő fekete ruhájában.

– Még mindig jó bőr, hm? – firtatta Saci az ajkát nyalogatva. – Túl van két váláson.

Ránéztem, és akkor egy pillanatra megláttam az olyan jól ismert középiskolai fiút az idegen, negyvenes férfi arca mögött, és hirtelen rájöttem, hogy bizonyos tekintetben alig változott. Még mindig viaszos, pattanásos és fehér a bőre, sárgásszürke haja gyéren gyapjadzik kerek koponyáján, borostája és csillogó szemüvege miatt, na meg a kissé duci alakja okán olyan, mint egy örökké éhes, gyáva és jól tartott macska. Viszont azt is tudtam, hogy a matekhoz piszok jól ért, annak idején több országos versenyt is nyert, és…

– Gyere. Menjünk busszal – kérte most tőlem, és meg is indult a megálló felé. – Vettem neked jegyet.

Míg visszamentünk a belvárosba, elmondtam, hogy milyennek láttam Mandulát az utolsó években. Saci nem tartotta kapcsolatot az osztályból senkivel, néha eldumált velem, ha összeakadtunk, amikor a városban jártam, de ennyi, és annak idején, a suliban sem voltunk annyira nagy haverok, noha két éven át egy padban ültünk. Ezért is lepett meg, hogy a temetés előtt, a Hangulat vécéjében, mikor utánam jött, és úgy tett, mint aki vizel, hirtelen megkért arra, hogy: – Figyelj, a temetés után nem ugranál fel hozzám? Mutatni akarok valami fontosat, ami a kutatásommal kapcsolatos.

Mondtam neki, hogy én annyira nem vagyok otthon az ilyen matekos dolgokban, de csak nézett rám, a retkes mosdókagyló feletti tükörben, és hirtelen megsajnáltam, meg a vonatig amúgy is volt pár szabad órám.

Saci a Rokkant-telepen lakott, egy kanyar végén, egy kis zsákutcába. A tömb mögött, a hegyoldalban egy óvoda alacsony épülete fehérlett. Mikor beléptünk a négyemeletes ház kapuján, elállt az eső, és szinte varázsütésre felzengett Halász Judit egyik idióta dallama.

– Szülinap van az oviban – jegyezte meg Saci magyarázatképp, miközben felcsoszogtunk a másodikra a székelykáposzta és öregnéni szagú lépcsőházban.

– Milyen kutatást csinálsz tulajdonképp? – kérdeztem, míg a zárral bíbelődött. – Az hittem, tanítasz.

– Nem, már nem tanítok. Mentálisan nem vagyok rá képes, leszázalékoltak – ahogy beléptünk az előszobába, megértettem, mire céloz, és azt, is, hogy nemcsak mentális bajok vannak. Üres borosüvegek sorakoztak a fal mellett katonás rendben. A nagyszobában, ahova vezetett, csak egy kanapé, egy íróasztal és az egyik falat elfoglaló, hatalmas könyvespolc volt. És persze üres üvegek.

– Hatszázharmincnyolc üveg – jegyezte meg Saci elégedetten, látva döbbentem. – Ha megszorulok, majd jól jönnek.

Az ócska, alsópolcos rozék és vörösek jelezték, hogy Saci ízlése és anyagi helyet mennyire szomorúan korellál. De ezt tükrözte a lakás is, a múlt századi bútorok, a szinte áttetszővé kopott szőnyeg, és az egyik falat beburkoló megsárgult, tengerpartot ábrázoló tapéta is. – Iszol valamit? – kérdezte Saci zavartan.

Körbefordultam, mielőtt leültem, majd kaján vigyorral kiböktem: – Van esetleg borod?

– Hozom! – mondta lelkesen, észre se véve a gúnyt. Amint kiment, felálltam, és a könyvespolchoz léptem, mely igazából egyfajta irattároló volt, mert minimális matematikai és filozófiai művön kívül főképp Saci jegyzetei voltak rajta. Gondosan, kartotékos rendszerben, mindenféle szám és betűkombinációval jelölve sorakoztak egymás mellett a sűrűn teleírt oldalak. Kihúztam az egyik kartont, kivettem belőle egy papírlapot, és csak néztem-néztem a matematikai levezetést, de persze nem értettem belőle semmit.

– A munkám – lépett mögém Saci, és átnyújtotta a vizespohárba csurig töltött jéghideg rozémat. Már előre összerándult a szám, mert tudtam, savanyú lesz. Az volt. Hirtelen tompa zaj hallatszott valahonnan, még a Halász Juditon is átsejlő dördülés.

– Megint esni fog – jegyeztem meg.

– Nem – csóvált a fejét aggodalmasan. – Ez a kisszobából jött. – Kisietett, majd pár pillanat után visszatért.

– Tulajdonképpen mivel foglalkozol? – kérdeztem tőle, és visszatelepedtem a kanapéra.

Saci elégedetten ivott, állva, egy hajtásra lehúzta a három decis pohara tartalmát, majd halkan böffentve az íróasztala előtti forgószékbe rogyott. Hirtelen eleresztett, összeroskadt, mint egy rosszul megtöltött krumpliszsák. – Anyám halála óta már csak egy problémán dolgozom – jelentette ki szomorúan, üres poharát forgatva.

– Mit csináltál anyád halálig? – kérdeztem nem túl nagy érdeklődéssel.

– Anya nagyon nagy hívő volt – bökött fejével a sarokba állított Mária-festményre, melyet eddig észre se vettem. Mária a képen úgy nézett ki, mint a nyolcvanas évekbeli, nagyon dögös Madonna. A kép előtt egy kupac törmelék, valami váza maradványai feküdtek takaros halomba söpörve.  – És elhatároztam, bebizonyítom neki Isten létét matematikai alapon.

– Értem – bólintottam. – És, sikerült?

– Miután anya elment, ez a projekt fölöslegessé vált. És egyébként is, végig ott volt előttem az, hogy rossz irányba megyek. Hogy nem az abszolút jót, hanem az abszolút gonosz létét kellene inkább kutatnom – kezdte magát belovalni. Arcán kis, piros foltok gyúltak, és mind többet törölgette száját, miközben beszélt. – Ezért belekezdtem ebbe a másik projektbe – intett szélesen körbe. – Amit magamban csak „Ítéletidő kutatás”-nak nevezek.

– Úgy véled, hogy Isten léte kétséges, de a gonosz, a sátán jelenléte jobban bizonyítható? – kérdeztem tőle óvatosan, de úgy, mintha teljesen normális dolgokról beszélnénk.

– Figyelj – kezdte nyugodtan: – Halmazokkal foglalkoztam az egyetemen. Nézzük csak a mi osztályunkat. Nézzük meg, mi történt velünk. Mandula meghalt. Toma meg Sósjani, előbb kinyírták azt az erdészt, aztán nekik is annyi lett. Stix és egy másik csaj rákos lett. Ketten eltűntek, vagyis az egyik talán felrobbantotta magát az erdőben, a másik meg lehet, beállt a kínai gyárba melósnak, ami persze olyan, mintha eltűnt volna. Jánost a saját szülei ölték meg, aztán megfüstölték, mint egy sonkát. Ha csak ezt a kis halmazt nézzük, már akkor mennyi szenvedést és halált találunk, és milyen kevés boldogságot. Nem beszélve az élet nevű dolog végső egyenletéről. – Legyintett, fáradtan, és lemondóan. – De mindegy is. Nem ide akartam kilyukadni. A lényeg, hogy eldöntöttem, definiálom a gonoszt, és meghatározom a helyét a világunkban.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem valódi döbbenettel. – A helyet?

– Ahogy mondom. Fizikailag bemérem, akár egy GPS vagy egy műhold. – Bólogatott elégedetten.

– És ezt hogy gondoltad? – vontam kérdőre, mire dühösen felállt, és elkezdett előttem fel-alá járkálni. Egy parketta minduntalan megreccsent a sarka alatt, vagy inkább olyan hangot adott ki, mintha szellentene.

– Ahogy mondtam, először is meg kellett határozni, mi a gonosz. Ha megvan a gonosz fogalma, akkor már viszonylag kisebb feladat meghatározni a pozícióját. Minden a definíción múlik. Ezért aztán éveken át próbáltam egy érvényes definíciót gyártani, kerestem a kulcsszavakat, a motívumokat, filozófiát és teológiát olvastam, és jegyzeteltem, jegyzeteltem – mutatta a könyvespolcot. – Míg végül találtam egy épkézláb megoldást a gonoszra…– látta rajtam, hogy szólni akarok, de intett tagadólag. –…ami ez lenne – az asztalhoz lépett, felvett egy papírlapot és a kezembe nyomta. Egy képlet volt rajta, egyetlen képlet, a, b, x, és y és egy csomó szám és matematikai jel alkotta. – Kérsz még inni? – kérdezte, de meg se várva a válaszom, kirohant, majd kisvártatva az üveggel tért vissza.

– Nem érted, ugye? – állt meg a küszöbön, és mohón töltött magának.

Megráztam a fejem, nyújtottam felé a képletet. – Nem – vallottam be. – Tudod, hogy sosem voltam jó matekból. Mindig rólad lestem…

– Mindegy is – folytatta, majd leült, az üveget a lába mellé rakta, ivott, és közben felemelte arca elé a lapot, és csak bámulta a képletet. – A lényeg, hogy megvan, és tudod, három napja, ebben a székben ülve éjjel tizenvalahánykor írtam le ezt a formulát, pont három napja, és aztán reggel…

Kivárt, mély levegőt majd, majd így folytatta: – Másnap reggel csöngettek.

– A katolikus egyház? – kérdeztem mosolyogva, mert még mindig azt hittem viccel, vagy részeg, vagy csak hülyére itt magát.

– Nem, egy ügynök volt. – Nem lehetett kizökkenteni. – Azt mondta, kitalálja, mire van szükségem. És hogy biztosításra, életbiztosításra van szükségem. Valahogy bedumálta magát a lakásba, és aztán vizet kért, és akkor, mikor kifelé indultam, már gyanakodtam, majd visszafordulva látom, rakja el a lapot – felemelte a kezében tartott lapot, mint valami bűnjelt. – Ezt. És akkor jöttem rá, hogy ő az, maga a gonosz, és azért jött, hogy elvigye a bizonyítékomat, a felfedezésemet, mely alapjában rengeti meg hatalmát, hisz dekódolható lesz, folyamatosan ismertté válik, tudjuk majd, hol jár, mit csinál, miben mesterkedik. Nyilvánvaló, hogy ezért szánta el magát erre az elkeseredett lépésre…– elmerengett, olyan arcot vágva, mint aki egy különösen meghitt dugásra gondol.

– Mi történt? – kérdeztem tőle óvatosan, és hirtelen megszomjaztam, ezért megittam a rossz borát. Észrevette, hogy kiürült a poharam, töltött. – Birkóztunk – vallotta be nemes egyszerűséggel. – És legyőztem. – A padlón csillogó törött vázadarabokra mutatott. – Azzal.

– És aztán? – kérdeztem most már valódi aggodalommal.

– Tudod, anya a végén már eléggé hülye volt. Alzheimer. Viszonylag fiatalon. Szóval még volt ereje. Ezért a kisszoba ajtaját spéci zárral kellett annak idején felszereltetnem – intett fejével a lakás másik vége, a folyosó felé. – És az ablakára rácsot tetettem. Most mindez jól jött.

– Azt akarod mondani, hogy a kisszobában tartasz foglyul egy biztosítási ügynököt három napja? – kérdeztem tőle elkeseredetten, és felötlött bennem, hogy sürgősen el kellene innen tűnni.

– Ő nem egy ügynök! – csattant fel indulatosan, majd ismét töltött magának. – Ő maga a színtiszta, egyedi és megismételhetetlen gonosz. Amíg fogva tartom, addig a világunk egy picivel, egy kicsit jobb hely lesz. Addig csak rajtunk áll, hogy miképp viselkedünk. De ha kiszabadul, akkor a formulám szerint képes bárkit megszállni és irányítani, és ismét rosszabbnál rosszabb dolgokat fogunk csinálni.

– Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejem, és felálltam, de megfogta a kezem.

– Néztél híradót mostanában? – kérdezte sietve. Kiszabadítottam magam, és hátráltam egy lépést. – Ha néztél, akkor valami feltűnhetett. Nem volt egy szó se semmiféle bűntényről. Semmi erőszakos halál, durvulás, gyilok. Három napja semmi, csak balesetek, véletlen incidensek, amiről nem a gonosz tehet. Ez az én érdemem.

Hátráltam még egy lépést, és kinéztem a folyosóra. A végén egy zárt ajtót láttam, jobbra a mosdót, odabenn csillogott a fajansz, eszembe juttatva, vizelnem kel. – Ez az a szoba? – kérdeztem csöndesen, mire ő bólintott. – Használhatom a mosdót?

Miután végeztem, megmostam az arcom is, majd csak bámultam magam a tükörben, és nem tudtam mitévő legyek. A mobilom lemerült, még a vonaton, utcai fülkét pedig nem nagyon láttam idefelé jövet, vagyis személyesen kellene értesítenem a rendőrséget, de ehhez nem volt kedvem. Esetleg megtehetem majd a fővárosból, ha hazaértem, és feltöltöttem a mobilt. Addig adhatok némi időt Sacinak.

Ott állt az ajtó előtt, mikor kiléptem. – Nézd, Saci – kezdtem, de ő mutatta, hogy halkabban, és elvont a kisszoba ajtaja elől. – Nem tudhatjuk, mi mindenre képes – suttogta. A folyosó közepén álltunk meg. A bejárati ajtót fürkésztem, hogy kulcsra zárta-e, vagy hogy van-e rajta biztonsági lánc. – Nézd, Sándor – kezdtem ismét, és direkt a rendes nevén szólítottam, hogy lássa, menyire komoly a szitu. – Ezt szerintem elszúrtad. Bármi is van odabenn – mutattam a kisszoba ajtaja felé –, ez emberrablás és fogva tartás. Egy volt haverom a csaját nem engedte ki a lakásból egy napig, és másfél évet kapott – bólogattam okosan. – Én most elmegyek, és este vagy inkább reggel felhívom a rendőrséget. Addig oldd meg ezt a dolgot, enged el szépen a palit – láttam, szólni akar, de felemeltem a kezem, jelezve, hogy hagy beszéljek még. – Engeszteld ki. Adj neki pénzt, köss nála öt biztosítást vagy mit tudom én – de a lényeg, hogy engedd őt el.

Nézett rám, vaksin pislogva a folyosó félhomályában, aztán felemelte öklét, és beleharapott tehetetlenségében: – Nem lehet – motyogta, majd lassan kezdtek csorogni a könnyei is. – Nem tehetem – suttogta, mint egy gyerek, mire megsajnáltam, és bármilyen buzisnak is éreztem a gesztust, átöleltem. Forró és puha volt a teste. Ahogy ott álltunk és hallgattunk, hirtelen felvillant bennem az a kínzó kérdés, ami az elmúlt fél órában többször is ott motoszkált már a tudatom mélyén: – Te, hányadszor szól már ez a Halász Judit-szám?

Éreztem, megmoccan ölelésemben, kibontakozik, és megfordul, a kisszoba ajtaja felé. – Tizenhatodszor – mondta, és elhittem neki, mert valóban így működöt az agya, öntudatlanul is folyamatosan számolt mindent, mint Dustin Hoffman abban a régi filmben.

– Ez furcsa – jegyeztem meg csendesen, mire ő elővett a zsebéből egy kulcsot, a kisszobához sietett, babrált a zárral, majd az üres borosüveget a nyakánál fogva felemelve kitárta az ajtót. Mögé léptem. Odabenn csak egy műanyag lepedővel letakart ágy és egy éjjeliszekrény volt. Az ablak nyitva, a vastag rács, mely fedte, félig a padlóra ereszkedve lógott, látszott a falban a nyoma, ahonnan kiszedték felső csavarjait.

– Megszökött – suttogta Saci, és az ablakhoz tántorgott. Követtem. Az ablak egyenesen az óvodára nézett, ahol most tizenhetedszerre csendült fel  a „Ez a nap más mint a többi…”. Az óvoda udvara üres volt, eltekintve a szépen megterített asztaloktól, melyeken poharak, üdítők, szendvicsek és sütemények csillogtak érintetlenül.

Az órámra pillantottam – láttam, a vonatot még épp elérem, ha kilépek. Megragadtam az óvodát bámuló Saci karját: – Gyere velem. Húzzunk el innen! – kértem őt, de merev és mozdulatlan maradt. – Ellakhatsz nálam.

– Ugyan hova bújhatnék? – nézett rám, és csak megbékélést láttam rajta, félelmet már nem.

vége

Hatodikosok voltunk, amikor Csernobil elszállt, és tényleg kivezényeltek minket ugyanúgy május elsején, mintha mi sem történt volna, és tényleg csepergett ránk a langyos eső. Alsó tagozatban apám gyakran elkért az iskolából ezen a napon, és akkor a cégével vonultunk fel, azt nagyon szerettem, egyfajta privilégium volt, a színes kép erről szól, az egyik kis tökfej én vagyok. Aztán a felső tagozatban ez már nem működött, nagyon szigorúan vették a dolgot, kötelezően ott kellett lenni, meg a szüleim sem voltak lázadó típusok - csak én rühelltem az egészet, ugyanúgy, mint a kötelező tömegsportot. Soha nem tudtam, kik állnak a város közepére épített vörös tribünön, nem is érdekelt. Ez a történet elemelkedik a késő kádári kor piszkos kis realitásától, és elmeséli, milyen gonosz dolog állhat azon a tribünön, mi a maximuma ennek a gonoszságnak. Valamennyire kapcsolódik hozzá, felvezeti a dögkútról szóló írás. A sztori sokáig érlelődött bennem, és aztán a születésnapomon leültem, és sietve megírtam egyben, direkt kapkodósra véve a hangvételt.  A másik képről annyit, hogy ez is a városban, egy május elsejei felvonuláson készült, de nem tudom mikor, még talán a születésem előtt, a távolban népi táncosok, és a mozgó, futó alakok miatt nagyon érdekesnek találom a kompozíciót, illik a novellához, kicsit olyan, mintha a Kennedy-gyilkosság egy kiragadott pillanata lenne.

Tükrök árulása

Ahogy ott várakoztunk a litkei csomópontban, szép, hármas sorokban, elkezdett permetezni ránk a lágy májusi eső, sok millió kínai porát mosva szét a bőrünkön. A fehér ingjeinken látszódtak a holtak pöttyei, azoké, akik a bombafelhőkből kerültek a légkörbe, majd átúsztak a kietlen orosz sztyeppék felett, hogy elhozzák fölénk a hiábavaló lázadás üzenetét. Anna hátrébb állt, mert ő már nyolcadikos volt, de előrefurakodott hozzám, megszorította a kezem, majd odasúgta: – Megölöm – és azzal elővette szoknyája zsebéből azt a dolgot. Azt mondta, az iskola pincéjében találta papírgyűjtéskor, és már hetek óta rejtegeti a szobájában. Nem tudtam kimondani a dolog nevét, de le tudom írni: két feketére lakkozott kis farúd volt, egymásba illesztve merőlegesen, az egyik, a rövidebb a hosszabb egyharmadánál metszette a másikat, a hosszabb végét Anna egy késsel kifaragta, élesre, hegyesre, a rövidebb felét pedig alumínium fóliába csavarta, mert egyébként nem tudta megfogni. Senki nem tudta volna már megfogni.

– Amikor elmegyünk a tribün előtt, felmegyek az oldallépcsőn, mintha valami dolgom lenne odafenn, majd odafutok hozzá, és a szívébe döföm – suttogta komor arccal Anna. – Azt hiszem, ezt meg kell tennem. Anyáért.

Anya akkor már rég halott volt, azután kötötte fel magát, hogy hivatalosan is megerősítették a megtestesülését, azután, hogy Ő előjött a városunk melletti kútból, ami nem is kút volt, hanem egy nyílás a föld mélyébe, egy kürtő, melyet a dinoszauruszok kora előtt még Ő maga vágott ebbe a földbe, miután kidobták a Mennyből.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – suttogtam vissza, és körbenéztem. A többiek lehajtott fejjel álltak köröttünk, vagy a ruhájukon lévő foltokat piszkálták. A távolból a Kék duna keringő szólt, és egy nagyobb csapat, talán az újraindult acélgyárban dolgozó munkások küldöttsége elvonult előttünk az úton. Nagy, fekete zászlókat lengettek, rajta sárga, hímzett latin felirattal, a kezükben pedig táblákat hurcoltak, melyeken az ugyancsak sárga, kézzel mázolt szöveg Őt dicsőítette. – Meg fognak ölni. Vagy ami rosszabb, el fognak kapni – bólogattam, és próbáltam elvenni tőle azt a dolgot, de ő visszadugta a szoknyája zsebébe. Kis, sovány lány volt a nővérem, arca apáéra emlékeztetett, akinek persze már nem ilyen volt az arca, mert megégett a tűzben. Apa részt vett a templomok lerombolásában, ő volt a Tűzbrigádok egyik vezetője, elégették azokat a könyveket, melyeknek a neve már nem jut eszembe. Amikor romboltak vagy máglyáztak, a városiak csak állták körben, és nézték, hogy mit csinálnak, aztán a hazamentek. Apa egy ízben óvatlan volt a benzinnel, a láng az arcába csapott. Még mindig jobban járt, mint mások. Mint a lázadó kínaiak, akik sosem értették meg, ki Ő, mert az ő vallásuk nem is ismerte Őt, az Ő hatalmát, azért amikor megtestesült, amikor kimászott abból a kútból a városunk egyik telkén, amikor elindult világhódító körútjára, hadat üzentek neki.

– Nem fog arra számítani, hogy egy gyerek támad rá – csóválta fejét Anna, és elnézett a távolba. – Pont akkor, amikor mindenki őt dicsőíti. – Egy kiégett autó állt az út mellett, a korai idők harcaiban robbant fel, oldalán még el tudtam olvasni a felirat egy részét: dőrsé. Kormos ablaküvegén megcsillant a fény, ami a felhők közt kibukkanó napból tűzött le elátkozott világunkra. – Olvas a gondolataidban. Előre látja a jövőt – bizonygattam elkeseredetten nővéremnek, de láttam rajta, nem tudom meggyőzni, láttam rajta a halál jelét, és elfogadtam ezt. Elfogadtunk már mindent, mert az Ő megtestesülés után nem volt olyan dolog, amit lehetetlennek tűnt.

A tükrökkel kezdődött, amikor elkezdtek mást mutatni, mint ami a valóság. Balesetek ezrei, milliói történtek. Azután a monitorok, a képernyők. Mindegyiken furcsa, érhetetlen dolgok jelentek meg. Összeomlott az internet, a bankok, a gazdaság – hasznavehetetlen limlom lett minden technikai dolog, ami az Ő előtti időkből származott. Vissza kellett térnünk a papírhoz, a ceruzához és a kétkezi munkához. A híreket a tanárok és szüleink bizonytalanul mormogták el, mint aki szégyell beszélni arról, hogy Európa behódolt neki, aztán amikor átutazott Amerikába, a Szenátus térdre ereszkedett előtte, délen tomboló örömtáncot jártak a brazilok a tiszteletére, a pápa öngyilkos lett, a papok világszerte meztelenül rohantak az utcákra és felgyújtották magukat, az oroszok pedig engedelmesen lebombázták atommal a lázadó Kínát, amiből a világ végérvényesen megtanulta, hogy új korszak kezdődött. A tükrök pedig folyton mást mutattak a valóság helyett.

– Van nálam por. A paplakban találtam ilyen ostyát – suttogta a nővérem, és egy kis papírtasakot vett elő. – Abból csináltam. Porrá törtem. Ha elkapnak, megeszem. – Ezt még én is megértettem, noha közben minden, ami a vallással kapcsolatos volt, vagy kiment a fejünkből, vagy égetett és megölt, ha hozzáértünk. Óvatosan kinyitottam a tasakot, beleszagoltam. Az ostya szemcséinek dögszaga volt. Anna egy másik tasakot nyújtott felém. – Tessék, vedd el. Ha nem sikerül, és megtudják, hogy a testvérem vagy, széttépnek. Vedd be, ha eljön az ideje – kérte szelíden.

Elöl sípszó harsant, mire a csoportunk mozgolódni kezdett. Mi voltunk az acélgyári iskola hatodik számú egysége, az Ő dicsőségére létrejött mozgalom hithű kis katonái. Fekete szoknyát, fekete inget hordtunk, a fiúk pedig fekete rövidnadrágot. Mindenkin fekete cipő volt. A hajunk levágtuk rövidre az elszaporodó tetvek miatt. A jelképünk a patkány volt, az Ő egyik kedvenc állata, alakját sárga cérnával varrtuk ingükbe, a szívünk fölé. – Indulunk – mondta Anna, majd kapkodva megölelt. – A régi hit legyen veled, bírlak – motyogta, mert nem tudta kimondani a korábbi dolog nevét, mely égette a száját, és igazából nem tudta kimutatni azt se, hogy szeret, mert ezek az érzések is eltűntek a tükörképeinkkel együtt. Az életünket a gyűlölködés, az utálat, a harag és a düh uralta. Meg az Ő dicsőítése.

Lassan, nehézkesen indult meg az oszlopunk, mert elgyötört, fáradt gyerekek vánszorogtak benne, akik nagy része éjjelente a fegyvergyárban dolgozott, hiszen a mi vékony kezeink kellettek a bombák gyutacsainak a beállításához. A régi üveggyárban alapították a hadiüzemet, és senki nem tudta, ki ellen készítjük a bombákat, mert mindenki behódolt már neki a Földön, aki nem, az pedig már nem élt. Mégis, a gyárak nálunk, az országban, Európában és szerte a világon ontották a fegyvereket, ez volt az egyetlen diadalmas tény, ami elterjedt a világ állapotáról, minden más hír érdektelen volt.

A sor szélén álltam, a kiégett rendőrautó mellett elhaladva egyszerre láttam torz tükörképem az ablakán, és az odabenn kushadó halottat – kényelmetlen érzésem támadt, felnéztem az égre, mert az eső elállt, és a felszakadoztak a felhők. A kibukkanó nap sugarai végigcirógatták arcom, furcsa érzés volt ez a kedvesség.

Ahogy lassú meneteléssel beértünk a városközpontba, az út mentén felgyűlt a tömeg. Kis, fekete, háromszögletű zászlókat lengettek, de nem éljeneztek, csöndben figyelték a mozgásunkat, szürke, tompa vagy sötét, haragos tekintetű felnőttek, anyukák, karon ülő csecsemők, vénemberek. Jobbra volt a tribün, egy nagy, fekte drapériával bevont magaslat, amin csak pár ember, a város polgármestere, tábornokok, az ENSZ elnöke, meg talán a japán császár és a német kancellár állt Őmellette.

A megtestesülés után a világ összes országa megismerte a városunk nevét. Minden évben, a megtestesülés napján megtartottuk a tiszteletére ezt a felvonulást, és ilyenkor vezetők és hírességek jelentek meg a mi vidéki, poros kisvárosunkban – olyanok, akik nem lettek öngyilkosok avagy nem mondtak le, és nem bujdostak el. Valahol, a szívem mélyén büszke voltam, hogy pont nálunk történt meg a dolog, hogy az a nyílás pont a mi városunkba volt, és hogy annyi évmillió után pont itt és most, az én időmben jött a felszínre Ő. Felnéztem a tribünre, és megdobbant  a szívem, mikor megpillantottam.

Most Marilyn Monroe alakját vette fel. Szokása volt, hogy ötletszerűen változtatja a külsejét, a mai különösen jól állt neki. Fehér ruhát viselt, nyakpántosat, és a mellvédtől ugyan nem láttam, de sejtettem, olyan szoknya van rajta, amit a májusi szellő könnyedén fellebbenthet. Hátranéztem, Annát kerestem a tömegben, és arra gondoltam, elárulom őt. Az nem lehet, hogy ezt a szépséget odafenn, a tribünön bántsa valaki. Kiléptem a soromból, egy tanár rosszindulatúan rám pisszegett, de nem törődtem vele, és megint megfordultam, a gyerekek közt cikáztam, aztán a tribün alja felé indultam, és még láttam Annát eltűnni egy kis oldallépcsőn. Utána siettem, szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, hogyha felmegyek, én is a közelébe kerülök, életemben először fogom testközelből, és nem innen lentről, a betonútról látni Őt. Felszaladtam a lépcsőn, és megkerültem egy öltönyös férfit, így láttam, ahogy Anna lassan közeledik a Marilyn alak felé, aki megérezte, hogy a körötte, mellette állók a nővérem felé fordulnak, megfordult Ő maga is, és kedvesen átalakult egy jóságos öreganyóvá, egy régi Grimm-mesekönyvből vette ezt az arcot, vagyis Anna agyából vette a képet, mert az én agyamban is benne volt, a mi könyvünkben volt ez a nagy, horgas orrú, mosolygó szemű anyóka. Anna előhúzta azt a dolgot, és ekkor – a remény, a lehetőség tünékeny varázsa miatt – eszembe jutott a neve, a keresztet, igen, kihegyezett szárú keresztet vett elő, és nekiugrott az anyókának, aki erre torz, őrült, gonosz arcú vénasszonnyá vált, felrikoltott, a zene, az idióta Strauss-keringő elhallgatott, mintha elvágták volna, majd fény villant, nem tudom, a banya kezéből vagy szeméből jött-e, csak azt láttam, a nővérem porrá válik, a kereszt pedig, vagyis az a valami a földre koppant, valaki gyorsan odaugrott, lehajolt, papírzsebkendővel felvette, és elvitte, míg a szellő, mint egy tűnő árnyékot, elsodorta Anna maradványait a tribün korlátja felett.

Vasmarkú felnőttek fogtak, rángattak el, de a vénasszony rám mutatott, és halkan megszólalt, igaz, a fejünkben mind hallottuk kérést: – Vigyétek a szobámba.

Úgy is lett, lerángattak az emelvényről, két marcona rendőr a szállodához kísért, a tér túloldalán lévő otromba Karancs hotel tömbjéhez, majd fellifteztek velem a legfelső emeletre. Végiglökdöstek egy porszagú folyosón, aztán belöktek egy ajtón.

Ő már ott állt, a nagy, tágas helyiség túlsó végében, egy padlótól mennyezetig feszülő ablak előtt, és a lenti forgatagot nézte.

Ezúttal az anyám alakját vette fel. Ahogy megpillantottam, belerezdült a szívem, és indultam volna, hogy átöleljem, hogy átöleljen – aztán eszembe jutott anya hideg keze, amit megfogtam, miután levágták a fészerben, és erőt vettem magamon, megálltam, csak néztem a vaskos, virágos otthonkát viselő alakot, és nem szóltam, direkt néma maradtam. Kutattam magamban a fájdalmat, az Anna halála miatti megrendülést, de nem találtam semmit, persze ez is miatta volt, hogy képtelenek voltunk a szeretetre, a gyászra, bármire, ami korábban emberré tett minket.

– Mit gondoltatok? – kérdezte csöndesen anya lágy hangján. – Hogy gondoltátok ezt?

Tűnődtem mit mondhatnék, közben persze homályosan motoszkált bennem a szorongás, a riadalom a haláltól, nem akartam menteni magam, mégis úgy válaszoltam, mint aki ragaszkodik ehhez a semmi életéhez: – Nem tudom. Én csak ma tudtam meg, mit akar tenni.

– Bolond kislányok – csóválta fejét, majd megfordult, odajött elém. – Azt hittétek, nem próbálták már meg ezt mások, nagy, erős, okos férfiak, ravasz és gyönyörű nők, elszánt papok és fanatikusok? Azt hiszitek, van értelme itt – karjával szélesen körbemutatott – tenni bármit is ellenem? Hogy megváltoznának a dolgok, ha én nem lennék?

Megvontam vállam, mint aki nem tudja, de tényleg nem tudtam, mert nem lehetett már visszaemlékezni az Ő előtti időkre, és nem lehetett elképzelni mást, mint ami most van. Ez is az ő hatása volt. Ahogy az is, hogy nem érhettünk vallási dolgokhoz, mert a korábbi, Hamis Istenre utaló dolgok fájdalmat okoztak, hogy nem maradtak szép és jó érzések, hogy nem bíztunk egymásban, hogy nem szerettük a virágokat, a madarakat vagy a kiskutyákat.

– Nem tudom – vallottam be, mert éreztem, választ vár.

A fal melletti szekrénykéhez lépett, és egy nagyon réginek tűnő borospalackból bort töltött egy pohárba. Vele szemben a falon egy fekete selyemmel letakart kép függött.

– Azt hiszitek, még mindig van visszaút, ugye? – kérdezte sajnálkozva, vagy valódi kíváncsisággal a hangjában. Megforgatta a pohárban a bort maga előtt, majd letette a tálcára, és odaintett. Akaratlanul is mozdult a lábam, mentem, míg meg nem éreztem, hűvös, súlyos karját vállamon. Felnéztem rá – már nem anya volt, hanem egy negyven év körüli, őszülő, sovány férfi, egy unalmas hivatalnokarc, testén szürke, levendulaillatú öltöny. Átkarolt szorosan, magáéhoz ölelt, majd kinyúlt a képet takaró selyemhez.

– Ha meglátod ezt, elsőként te e földön, ha szembesülsz ezzel, akkor meg fogod érteni, hogy számotokra már nincs megváltás. Nincs kiút és visszatérés. Az enyéim vagytok, mert olyanok vagytok mint én, csak eddig nem volt, aki ezt megmutassa. De a tükrök nem hazudnak – azzal lerántotta a leplet, és én megpillantottam magunkat, először őt, egy tekergődző farkú, pikkelyes, vörös szörnyeteget, és mellette az én igazi énemet a tükörben – egy szörnyűséget, ami rosszabb volt a mellettem álló Sátánnál is, de csak egy pillanatra néztem rá, mert sikoltva elfordultam, eltakartam az arcom.

– Kérem, ne! – könyörögtem, és már tudtam, igaza van: nem érdemlünk jobbat nála. Fél szemmel láttam, mozdul, visszaigazítja a selymet. Zihálva a tálalónak támaszkodtam, és éreztem, hogy hónapok óta elsőször ismét tudok sírni, a melegség végigfolyt arcomon.

– Igyál a boromból – kérte lágyan, majd ellépett mellőlem, visszament az ablakhoz. –Megnyugtat.

Engedelmeskedtem. Mintha bársony folyt volna le a torkomon. Visszatettem a poharat a tálcára, félig maradt benne, majd hátranéztem rá. Nem figyelt. Ez pont elég volt. Anyára gondoltam, akarattal, erőszakkal – a hideg kezére, semmi másra.

– Tat tvam aszi. Ez vagy te – bólogatott a lenti, ünnepelt nélküli ünneplő tömeget bámulva. – Ezek vagytok ti. És most menj, és törődj bele.

Engedelmeskedtem, kisiettem a szobából, odakint már várt rám egy férfi, ugyanúgy nézett ki, mint Ő, szürke öltönyös, lárvaarcú hivatalnok. Lekísért a szálloda aljába, majd kilökött az ajtón. – Eredj – szólt rám.

Megálltam a májusi szélben a tömeg szélén, és mélyet sóhajtottam. Nem éreztem mást, csak elégedettséget. Kezemben ott volt az üres tasak, a tasak, amit Anna adott. A por már nem volt benne. A maradék borba öntöttem, odafenn a szobában. Összegyűrtem a papírt, eldobtam. És vártam.

vége