Ha valaki kivonatolná a több mint 250 itt fellelhető novella főbb motívumait, akkor bizonyára az "észak", "erdő", "hazatérés" kategóriákban lenne a legtöbb találat. A tipikus logline: a szereplők visszamennek a hegyek közé, szülőföldjükre, és ott valami rossz történik velük. Most már bevallhatom, hogy eljönni északról életem legnagyobb tévedése volt, nyilvánvaló, hogy ezek az írások részben a honvágyról szólnak. Észak mitikussá vált  a szememben, megszépült, idealizáltam magamban, szembeállítom a szürke, mostani létezéssel. Észak a csodák földje lett, a palóc mitológia és hitvilág az egyetlen, ami az unalmas felnőttségben némi színt hoz. Visszamenni északra, akár időlegesen, mindig fájdalmas, mert benne van az elmúlás, a vissza nem fordítható sors és idő komorsága. Egyszer írtam Hamvas alapján egy részletesebb elmezést az északi géniuszról (tájegységről), sajos nem találom, de azóta is úgy vélem, Hamvas minden meglátása tűpontos: "az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban", "a derült napok, főként télen élesek és üvegesek, a legszebb hónap a szeptember és a január", "a síkságok sápadtak és hűvösek".

Ugyanakkor az is tény, nem maradhattam északon. El kellett jönnöm, több okból is. És azt se felejtsük el, hogy rengeteg félelmem tapad hozzá, főképp gyerekkorból. Most csak azt említeném, amikor a nyolcvanas években, a hirtelen sötétedő téli alkonyatban le kellett mennem a pincébe a kazánhoz, hogy szenet rakjak a tűzre, hogy meleg legyen a házban, melyben egyedül voltam, mivel szüleim sokáig dolgoztak. Percekig tétováztam a villanfényes konyhában, míg elindultam. Ez a félelem is észak.

És ez a félelem következik hát ismét, három részletben.

Egy nő a sötét rengetegben

1. rész: Utazás és megérkezés

 − Hogy mit szeretnék csinálni? Valami észbontót. Olyat, ami örökre szól, nem gabalyodik bele a hétköznapok csip-csup eseményeibe – mondta neki a lány, miközben ujjával az autó ablakára maszatolt különféle ábrákat.  – Szeretnék örökké élni. Szeretnék súlyos beteg lenni, és felgyógyulni, hogy új szemmel lássam a világot magam körül. Szeretnék megsüketülni, és leolvasni az emberek arcáról mindent, azelőtt, hogy megszólalnának. Szeretném, ha a világ odakinn tele lenne rejtéllyel, titokkal és varázslattal, és nem lenne annyira unalmas, mint a hétfő reggeli nyakkendőd színe.

− A nyakkendőm nem unalmas. Konzervatív – jegyezte meg a fiú. –Tudod, hogy hívjuk, a pénzügyi szférában az ilyen álmodozókat, mint te?

− Nem, de gondolom, elmondod – válaszolt színlelt ellenségességgel a lány.

− Álmodozóknak – a fiú elmosolyodott saját poénján, majd a lány combjára tette a kezét. Az út egyenes volt, erdő faoszlopai köt húzódott a szemközti domb tetejéig. – De emiatt érzem azt, hogy minket minden egymásnak teremtettek. Az én józan unalmasságom kitűnően kiegészíti a te…nem is tudom milyen világlátásodat.

− A barátaim óva intettek tőled a kapcsolatunk elején – vallotta be a lány szomorúan. – Azt mondták, nem lesz jó vége, nem fogom sokáig bírni veled.

− Te nem bírod velem sokáig? – kérdezte a fiú, és most már nevetett is. – Akkor mit mondjak én?

Az a fajta évődés volt ez, ami a pároknál a harmadik év körül jön elő, amikor már van közös múlt, amire lehet hivatkozni – ám előtérbe kerülnek a különbözőségek is, és ezek mind jobban foglalkoztatják mindkettejüket, olyannyira, hogy dűlőre kell jutniuk, vagy elviselik a kényelmetlenséget, s maradnak, vagy leválasztják magukat a másikról.

A lány most lenézett a fiú kezére a combján. Egy őskori, partra vetett lényre emlékeztette, egy óceánmélyi szörnyetegre, mely tele van homályos és érthetetlen vággyal.

– Tulajdonképpen mit szeretsz te bennem? – kérdezte kíváncsian és könnyedén, noha a mondat végén mintha megremegett volna a hangja.

A másik elvonta figyelmét az útról, a lányra nézett, oldalra, végigpillantott farmeres, bakancsos, fehér, vastag pulóveres alakján, mézszőke haján, kerek, de még csinos arcán, és pisze orrán, hogy tekintete végül azokba a nagy, szürkéskék szemekben állapodjon meg. – Majdnem mindent – vallotta be nagyon is komolyan, mire a lány biccentett, és ki is mondta: − De nem mindent.

− Olyan nem létezik – csóválta meg a fejét a fiú. − Mégpedig azért, mert van a lényünknek egy rejtett része, egy rejtett dimenziója, amelyet másoknak sosem mutatunk meg. Ez a rész gondol vagy csinál dolgokat, olyanokat, amikre mi magunk sem vagyunk büszkék, elhatároljuk tőle magukat, hogy nem, nem én voltam, itt valami tévedés van – kis szünetet tartott, hagyta, hogy a másik eméssze. – Tudom, hogy neked is van egy ilyen …részed. Amit nem szeretnék látni. És amit nem is szeretek, mert emiatt soha nem leszel száz százalékban az enyém, emiatt örökké gyanakodni fogok és kétségeim lesznek, hogy vajon jól döntöttünk-e amikor összekötöttük az életünket…

− Közös albérletben élünk – csattant fel a lány. –Még csak meg se kérted a kezem. Milyen összekötésről beszélsz?

A fiú figyelmeztetően felemelte ujját: − A közös albérlet már nagy előrelépés az én esetemben.

− Ó, Mr. Nőcsábász –gúnyolódott a lány. – Legyek hálás, hogy moshatom a szennyesed?

Így évődtek hát az úton, át az erdőn, hol nem szórtak maguk után kenyérdarabokat, csak némi szén-monoxidot, szénhidrogént, nitrogénoxidokat, kormot, cinket nikkelt és benzolt. Miközben az erdő fái mint regiment katonái sorjáztak mellettük, nem volt olyan érzésük, mintha valami vagy valaki figyelné őket, nem láttak felbukkanni fehér alakot a faközök félhomályában, nem vágott át előttük azonosítatlan test az úton, semmi ilyesmi nem történt, egy kellemes, nyugodt őszi délután volt, valahol az ország északi részén, olyan területen, melyet a fővárosi, tehetős emberek csak nem olyan régen fedeztek fel maguknak. Lerobbant erdészházakat, tanyákat, gazdasági épületeket vettek meg, kipofozták, majd nyugdíjas korukra felköltöztek a nem túl meredek dombok vagy inkább hegyek közé, fával fűtöttek, a hullott szilvából rossz minőségű pálinkát főztek, és vastag szivarjaikkal elrontották a mohaillatú levegőt, miközben a norvég fenyővel borított teraszukon az alkonyatot bámulták, kezükbe egy vanília aromájú whiskyvel.

A legnagyobb előnye ennek az exodusnak a teljes magány és elszigeteltség volt, ezért jobbára olyanok települtek ide, akiknek elege lett az emberekből, ebből az izgága, rosszindulatú, kiszámíthatatlan masszából, mely akkorra már elborította a bolygót. Középvezetők, értékesítők, privát bankárok, projektesek – olyanok éltek itt, akik egész életükben másoktól függtek és másoknak parancsoltak, és most végre megtapasztalhatták, milyen mindent önerőből elvégezni. A fiú apja például imádta a favágást, és bár már a hatvanöt éves volt, még mindig azzal kezdte a reggeleket, hogy felhasogatta azt a mennyiségű rönköt, ami estére majd elég lesz a nappali nagy, öblös kandallójába, aminek a parazsa majd kitart a hajnal szürkeségéig, addig az óráig, amely oly vészjósló volt e család életében.

Ahogy a lányon végigfutott mindez, akaratlanul is felnyúlt, és megsimogatta a fiú arcát. Keskeny, borostás ábrázat volt, tele aggodalommal és komorsággal, a maga módján férfias, de ha elmosolyodott, akkor valami gyermeki báj ömlött el rajta, és a lány olyannak látta olyankor, mintha egy búzamezőre vetülne a felhők mögül a nap fénypászmája. A lány már az első randin imádta ezeket a pillanatokat, és amikor később Svájcban látta a Non numero horas nisis serenas kifejezést egy napórán, akkor tudta, hogy a fiúval elélt közös élete ennek a jegyében fog eltelni, a komorságot felváltó öröm perceinek fog élni, még akkor is, ha esetleg egy külső szemlélő számára ez kevés lehet életprogramnak.

− Azóta nem is voltunk itt. Fél éve. A temetés óta – jutott eszébe a tény, és azonnal meg is bánta, hogy kimondta, mert a napfény eltűnt a másik arcáról, és a keserű értetlenség jegyei vették át helyét.

− Az nem volt temetés – csóválta meg a fejét a fiú. – Egy üres koporsót földeltek el.

− Apádnak szüksége volt rá – magyarázta a lány, hangján érződött, ezt az érvet már sokadszor mondja el.

− Még eltűntként van nyilvántartva – ellenezte a fiú dacosan. – Amíg nem kerül elő a teste, addig eltűnt.

− A törvény szerint igen – ismerte be a lány. Persze a valóságban mind elsiratták, és részben el is felejtették. A két gyerek, a fiú és a nővére visszatért a saját életéhez a fővárosba, apjuk pedig ott maradt egyedül a nagy faházban az emlékeivel és fahasábokkal.

− Itt lesz ő is? – kérdezte hirtelen a lány.

− Anna? Azt hiszem igen – a fiú színtelen hangon beszélt, még nem tudta, mit gondoljon apja új kapcsolatáról. Kétszer találkoztak a fővárosban a nővel, vacsorázni voltak, egyszer hármasban, majd a lánnyal négyesben. Anna egy megnyerő, kedves, ezüstszürke hajú nő volt, aki kellően határozottan rendelt bort, és mindent tudott az északi országrész élővilágáról. Az erdészetnél volt mérnök, és már csak pár éve volt a nyugdíjig. Nem messze lakott a fiú apjától, akivel a falusi kisboltban akadtak össze, két évvel az után, hogy.

Nem beszéltek arról, mi történt a fiú anyjával. A lány ösztönösen kerülte a témát, a másik pedig épp eleget rágódott ahhoz magában, hogy már ne kellejen kimondania. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem volt ott a fejükben a szörnyű esemény, mely olyannyira megváltoztatta a család életét, a családét, melynek immár a lány is tagja volt.

– Azért furcsa, és nem vall apámra ez a fajta…otrombaság, hogy pont ma hív vendégségbe minket – jegyzete meg a fiú bosszúsan és némiképp szomorúan. Egyenesen előre bámult az eléjük száguldó útra, olyan tekintettel, mint aki azt várja, mikor veti a szélvédőre magát egy csupa agancs szarvas.

– Igen – hagyta helyben a lány, és nem folytatta, mert ezt már megvitatták párszor az elmúlt hetekben, miután megkapták a hívást, melyben a fiú apja ellentmondást nem tűrően maghoz rendelte őket. – Talán így akar emlékezni. Velünk – mondta még bizonytalanul, mire a fiú nem válaszolt, csak fogta a kormányt, szinte kapaszkodott belé, aztán jó fél óra múlva, mikor lassított, és lehajtottak a földútra, mely a tisztáshoz visz, ahol a rönkház van, végül megtörte a csendet: – Mindig is ilyen furcsa volt. Vannak olyan dolgai, amiket nem tudtam hova tenni – a lányra pillantott, habozott, de aztán folytatta: – Például biztos vagyok benne, hogy csalta anyát, korábban, amikor még a városban éltek.

– Apád egy nagyon jóképű férfi – jegyezte mega lány tűnődve, majd sietve hozzátette: – Volt – kinyúlt, és megcirógatta a fiú nyakát: – Jó géneket örököltél.

A másik nem reagált, óvatosan kerülgette a gödröket, és a lehullott gallyakat. A napokban nagy vihar lehetett, a kátyúk mélyén még víz csillogott, némelyeket a korai fagy hártyája homályosította. – Megcsináltathatná ezt az utat – morogta. – Nem értem, hogy lehet így élni. Egyáltalán, miért maradt itt, mindezek után?

A lány ösztönösen kimondta, amit mindketten tudtak: – Mert visszavárj az anyukádat.

– Igen, de…

Benne akadt a szó, mert kitágult előttük a tér, az erdő kört formázott, és a kör közepén ott tornyosult, akár a boszorkány mesebeli tanyája a rönkház, durván, rusztikusan, sötéten, mert a magas fák teljesen beárnyékolták, csak az ága között betűző fény csillogott itt-ott az ablakokon, a kéményből gomolygott a füst, és előtte, a kis, keskeny udvaron három autó is parkolt, az apjáé, Annáé és a nővéréé.

– Már itt vannak Petráék – jegyezte meg a lány megkönnyebbülten.

Megálltak negyedikként, majd kikászálódtak, a háromórás úttól elnehezült tagokkal körbefordultak, beszívták az avarillatú levegőt, melybe csípős füst vegyült, és talán a ház oldalában feltornyozott fahasábok nedves szaga is, aztán kinyitották a csomagtartót, és ekkor harsant fel a fiú apjának hangja: – Hát itt vagytok!

A tornácon állt, és úgy nézett ki, ahogy a lány emlékeiben élt, leginkább az öreg Hemingwayre emlékeztetve őt, fehér szakállával napabarnított bőrével, mosolygós szemével. Alacsony, zömök, de izmos férfi volt, akiből áradt az akarat és erő, rövidre nyírt haja katonás külsőt kölcsönzött neki, vagyis nagyjából ellentéte volt a fiúnak, aki mellette egy sápadt és ingerült angol költőnek tűnt, még ha a szemük, és az ajkuk szinte azonos is volt. Lesietett hozzájuk, futó puszit nyomott a lány arcára, aki illedelmesen odatartotta bőrét a borillatú ajkaknak, majd megölelte és hosszan tartotta fiát, aki közben, a válla felett grimaszolt a lány felé.

– Gyertek be, a nővéredék már itt vannak. És Anna is – sürgette őket a férfi, és elvette a lánytól a táskáját.

A házba lépve azonnal a nagy és alkonyi sárgában úszó nappaliban jutottak, melynek közepén, a bőr kanapén és fotelekben ott várakozott a fiú nővére, annak barátnője és Anna. Mögöttük, a hátsó falat eluralva rőt lángokkal lobogott a kandallóban a tűz. Petra zavart arca elárulta nekik, hogy megérkezésük előtt valami kényelmetlen dologról volt szó köztük, Anna pedig zárkózottan, magába fordultan forgatta konyakját poharában, és nagyon lassan állt fel, ölelte meg őket, majd huppant vissza helyére. Petra élettársa, aki építész volt, láthatólag még idegenül mozgott a társaságban. Magas, vékony nő volt, csupa csont és kiszögelés. A lány akaratlanul is elképzelte kettejüket az ágyban, és úgy látta maga előtt, hogy Petráé az alárendelt szerep. Maga Petra a lány anyjára emlékeztetett, széles csípőjű, kissé molett nő volt, arányos, olaszos arccal és hosszú, göndör, barna hajjal. A lány mindig is azt érezte, bizalmatlan, sőt gyanakvó vele szemben, talán féltékeny volt, hogy elvette a kisöccsét, azt, akit szinte második anyaként, rajongásig szeretett. Most gyors, futó ölelkezéssel üdvözölte őt, majd homlokát ráncolva az öccsét zárta karjába, és valamit súgott a fülébe, aztán mind leültek, csak a fiú apja maradt állva, és erőltetett vidámsággal fordult körbe: – Ki mit iszik?

– Van pálinkád? –kérdezte a fiú, mire a férfi bólintott: – Viccelsz? Kitűnő szilvapálinkám van. Magam főzettem.

– Én csak egy pohár vizet kérek – jegyezte meg a lány.

– Biztos? – kérdezte a férfi kacsintva, mire a lány bólintott, és a másik megvonta vállát, majd hátra ment a konyharészbe, melyet egy keskeny pult választott el a fő helyiségtől. A lány felnézett, az emeletre, melyen a nappalival közös légtérbe futó folyosóról két vendégszoba nyílt. A házigazdának és feleségének, pontosabban Annának a hálószobája a konyha mellett helyezkedett el. Arrébb mosdó és egy pincelejárat kapott helyett. Mélyet sóhajtott, és csak fél füllel figyelt a lassan beinduló társalgásra, Anna kérdezte őket az útjukról, majd Petra beszélt arról, hogy szinte lehetetlen egy óra alatt kijutnia fővárosból, aztán visszatért a fiú apja, és hangja felriasztotta őt: –Tessék.

A lány elvette a párás és hideg poharat, mohón ivott, érezte, az odabent lobogó feszültség egy kicsit alábbhagy. Tudta, hogy a férfi most fogja elmondani azt, amire a telefonban célzott – nagyon fontos dolog miatt el kell mennünk a hétvégén apámhoz, suttogta a fiú azon a délutánon, eltakarva a készülék mikrofonját, szerintem el akarja venni Annát. A lány már akkor sem volt biztos abban, hogy ez lesz a bejelentést tárgya.

Most a férfi kiállt a vastag szőnyeg közepére, majd megköszörülte torkát, felemelte pálinkás poharát, és így szólt: – Igyunk édesanyátokra – kérte, és lehajtotta a pohár tartamát, mire mind ittak, a lány a víz maradékát, a fiú a fehér és gonosz italt, Anna konyakot, Petra bort, míg a barátnője ugyancsak pálinkát.

– Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért pont ma, az eltűnésének évfordulóján hívtalak ide titeket. Immár harmadik éve, hogy nincs velünk – bólintott a fiú apja, mire mind mozdulatlanná dermedtek, és a lány úgy érezte, legszívesebben eltakarná kezeivel a fülét. – Tudom, hihetetlennek fog tűnni, amit most mondok, talán azt gondoljátok majd, megőrültem, de kérem, fogadjátok nyitott elmével, kezeljétek úgy, mint egy rejtvényt, egy különös jelenséget, melyet közösen, együttes erővel talán megfejthetünk – kis szünetet tartott, megitta a pohár alján lévő italt, majd sóhajtott egy nagyot, és így folytatta: – Az szeretném, ha ma éjjel velem lennétek. Hogy lássátok ti is.

– Mit, apa? – kérdezte ingerülten a fiú, és kerülte a férfi tekintetét, miközben letette poharát a dohányzóasztalra.

– Őt.

Csönd állt be, ami azt jelentette, hogy meghallották a fák susogását kintről, ami olyan volt, mint egy monoton, kitartott dallam valami távol-keleti hangszeren.

A férfi könyörtelenül, csöndesen folytatta: – Tavalyelőtt ilyenkor egyedül voltam – Annára nézett: – Akkor még nem ismertük egymást – letette a poharát a térde melletti kisasztalra, majd kihúzta magát: – Bevallom, sokat ittam. Az évforduló miatt. Akkor ugye pont egy éve volt, hogy anyátok eltűnt, ahogy most pont két éve már. Itt – a fotelre mutatott, amiben most Anna ült, szemben a tornácra nyíló nagy ablakkal, háttal a kandalló tüzének: – Itt aludtam el, ültömben. Tizenegy körül zajra riadtam. Csak később jutott eszembe, hogy nagyjából ebben az időpontban hagyta el anyátok a házat – nézett a fiára, aki lesütötte a szemét a szőnyegre. − Valaki kopogott az ablakon. Felálltam – az ablakhoz sétált. – Az ablakhoz mentem. Sötét volt odakinn – kinyúlt a kapcsolóért a falon –, ezért felkattintottam a tornácon lévő lámpát.

Benyomta a kapcsolót, mire az alkonyatban némi extra fény kélt odakint, ő pedig megfordult, a fény mögüle jött, ezért ő maga árnyékba borult, csak nagyjából látszódtak vonásai: – Anyátok állt odakinn a tornácon – mondta csöndesen, majd hadarva folytatta: – Természetesen azonnal lekapcsolta a fényt, mert megriadtam, majd rájöttem, hogy milyen hülyeséget csináltam, ezért újra fel – kinyúlt és le- és felkattintotta a kapcsolót, majd leengedte karját, felsóhajtott: – De ő már akkor nem volt ott. Csak egy szempillantásra láthattam, ugyanolyan volt, mint az életben. A hideg ellenére csak a fehér hálóing volt rajta, az, amiben eltűnt. Persze kirohantam, és elemlámpával átkutattam a ház körül mindent, ám nem volt sehol.

Visszajött közéjük, az általuk képzett kör közepébe, majd leroskadt Anna foteljének vastag karfájára: – Egy évvel később megismétlődött. Addigra el is felejtettem. Persze az első pár napban, a jelenés utáni időszakban, esténként ott álltam az ablak előtt, és lestem az erdőt, az udvart, de nem történt semmi. Ám egy évvel később, pont az évfordulón, ismét megjelent. Ezúttal az ajtón kopogott.

– Micsoda? – bukott ki a fiúból, mire mind ránéztek. Az apja kíméletlenül folytatta: – Éjszaka volt, félálomban voltam, odabenn – intett a háta mögé, a hálószoba felé. – A zajra ébredtem. Nem is kopogás volt. Valaki szinte dörömbölt az ajtón.

Felállt, a bejárati ajtóhoz ment. Nyúlt a kilincsért, de nem fogta meg. – Nem nyitottam ki. Eszembe jutott, mi történt egy évvel korábban. Oldalt jöttem – az ajtó melletti ablaktáblához lépett –, és kinéztem, ám a sötétben nem láttam semmit, ezért ismét felkapcsoltam a fényt – kinyúlt, és felkattintotta a kapcsolót. – És ott volt ő, anyátok, az ajtó előtt állt, ugyanúgy, mint egy éve – visszafordult feléjük, és most a lányát nézte, aki a padlót bámulta és a fejét rázta: – Komolyan mondom. Biztos, hogy nem álmodtam – bizonygatta a férfi, majd az ajtóhoz perdült, és szinte feltépte: – Kinyitottam az ajtót – az üres ajtókereten túl a szobában ülők most láthatták az erdő fáit, felettük az ég már lilába fordult: – De ekkorra eltűnt.

Hideg szél söpört be a házba, mire a férfi lassan bezárta az ajtót, majd visszasétált közéjük, és mindannyiójuknak gondosan az arcába nézett: – Azt akarom, hogy a mai éjszakán, a harmadik évfordulón itt legyetek velem, és várjatok. Azt szeretném, ha ti is látnátok őt. Ezért hívtalak titeket ide.

 folyt. köv.