Az előző két rész (1., 2.) folytatása. Az alkony megérkezik a Völgybe, és vele valami más is. Ezt már rossz érzés volt megírni, de az utolsó, a negyedik rész volt messze a legrosszabb.

Dugdelpuszta

III. rész

Felállok az asztaltól, elnyomom a szivart, és megiszom a bor maradékát, majd lassú, dülöngélő léptekkel megindulok a macska felé. Nyugodtan vár, csak amikor pár lépésnyire érek, akkor kezd el fújni felém. Nem törődök vele, még közelebb megyek, háta görbe ívbe feszül, látom, mindenre elszánt, kész küzdeni, és én pont ezt akarom, hogy ne adja könnyen a bőrét, hogy harcoljon, ne legyen békés áldozat, hanem küzdő ellenfél. Letérdelek elé, várok, szemünk összekapcsolódik, mint húsz éve, azon az éjszakán, majd kinyúlok felé, várva az első karmolást. Csalódást okoz. Ki tudja, mióta kóborol már otthont keresve magának: kezem alá gömbölyíti magát, és haragos méltatlankodása dorombolássá szelídül. Végigsimítom, egyszer kétszer, nem csap be, átlátok rajta, rémálmaiban vissza fog térni, ha most nem végzek vele, meglátogat éjjel ismét, ahogy annyiszor tette már ezt az Azóta eltelt időben, rátelepszik majd a mellkasomra, szemembe néz, és megszólal emberi, nagyon is emberi hangján. Miért haltak meg?

Világosan emlékszem az utolsó velük töltött nap elejére és végére. A középső időszak töredékeiben maradt csak meg, azt hiszem, a nádasban caplattunk, vadkacsák tojásait kerestük, amiket aztán próbáltunk megsütni a konyhában, de Hugi odaégette őket, aztán kimentünk a patakhoz és leültünk a partjára. Forróság volt, de nagy, szürke fellegek függtek felettünk, a légnyomás szinte eltömítette hallójáratainkat, és észak felől, mint távoli ágyúszó, reggel óta folyamatosan zengett az ég.

Nyár vége volt, Öcsi arról kezdett el beszélni, hogy várja már az iskolát, mert végre lehet specializálódni, és ő a modern angol költészet tárgyat fogja választani, mire Hugi felvette ezt a fonalat, és az osztályában lévő lányokról adott elő vicces megfigyeléseket. Tizennégy évesek voltunk, én a városbeli kereskedelmi szakközépiskolába készültem ősztől, és nem láttam magam előtt mást, csak sivár és unalmas órákat és lehangoló buszozásokat, de erről nem volt mondanivalóm számukra. Amit mondani akartam, az ott feszítette a mellkasomat egész nap, reggeltől estig, ám végül nem szóltam róla egy szót sem, mert le kellett szállnia az éjszakának, míg megértettem a látottak jelentőségét. De ehhez kellett a fekete macska is.

Aznap reggel, mikor viszonylag korán elindultam hozzájuk, még aludt a falu, aludt a környék, a táj, és az ősz erejét idéző köd könnyedén, mint vastag rontás kúszott be a házak közé. Felkísért egészen a dombok hajlatáig, ahonnan már át lehetett bukni a völgyekbe, ám itt elállta utamat egy zöld postásautó. Olyan puttonyos autó volt, amilyenekkel a csomagokat hozzák ki manapság is, ha könyvet rendelne az ember, de ott, a domb tetején nagyon furcsa látványt nyújtott, hisz soha nem jött el idáig. Feltűnt, hogy az út legmagasabb pontja előtt, még a falu felőli oldalon parkol, ahogy az is, hogy a tetején egy fekete macska nyújtózik kéjesen a nap első, épp hogy melengető sugaraiban. Rápisszegtem, ahogy elmentem a kocsi mellett, mire eltűnt a bokrok közt. A járműben nem volt senki, és ettől, meg magától a jelenlététől kényelmetlen, rossz érzés szállt meg, mint amikor tudjuk, hogy van egy olyan dolog, amiből bajunk lesz, ami megkeseríti életünket, de még nem tudjuk pontosan a természetét, a jelentőségét.

Továbbhaladtam, és mielőtt beértem a fenyvesbe, megláttam őket, már távolról, valahogy azonnal kiszúrtam a kettőst, pedig az útról letérve, egy vastag törzs mellett álltak. A férfi és a nő láthatóan teljesen egymás tekintetében ragadt, észre se vettek, ahogy lelopakodtam én is az útról, és tisztes távolban, nagy körívet megtéve, a puha tűleveleken settenkedve elhaladtam mellettük.

Nem mondom, hogy azonnal felismertem Anyát a nőben. Mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő legyen az a másik ölelésében, ő legyen, akinek haja a postás zöld zubbonyára omlik, aki a vaskos, tömör idegen férfitestet fogja, a göndör, fekete üstökbe túr, ezért a tudatom nem is akarta elfogadni a tényt, noha szemem még a fák közt haladva, e villogó vetítésben is kegyetlen hűséggel közvetítette a valóságot.

Csak amikor leértem a völgybe, és a nádas mellett megindultam a ház felé, akkor csapott le rám a rettenet, és akkor értettem meg, mit láttam. Megtorpantam, és tétováztam. Egy röpke pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy visszaforduljak, és megzavarjam őket, kérdőre vonva Anyát – vagy inkább előre menjek, és mindent elmondjak Apának, aki valószínűleg ma reggel is a teraszon vár, hogy megkínáljon – egy-két éve már nem tejjel, hanem – frissen főzött kávéval.

Az utóbbit választottam, de a terasz üres volt. Ez ugyancsak riasztónak és szokatlannak tűnt. Az asztal le volt szedve, szivarnak, kávéscsészének nyoma sem volt, a székek betolva, a bejárati ajtó zárva. Oldalt kerültem, láttam, a Szülők hálószobaajtaja résnyire nyitva áll. Bekukucskáltam rajta, szégyenlősen kopogtam is, de azonnal láttam, a szoba üres, és azt, hogy az ágy egyik térfelén volt csak a paplan félrehajtva, a párna csak itt gyűrődött meg egy zaklatott álomban. Körbefordultam az udvaron, mert tudtam, Apa itt lehet valahol, tudtam, találkoznom kell vele, valaminek történnie kell, ami megtöri ezt a gonosz bűbájt, gátat vet a kétségbeesésnek, mely lassan eltöltött lábujjaimtól a bizsegő fejbőrömig. Benéztem a fészerbe, a csűrbe, lementem a patakparton a kecskéhez, végül vissza kertbe, majd bevettem magam a kukoricásba is. Amikor kibukkantam a túloldalán, végre megpillantottam őt.

Ott állt, a kert mögötti ligetes, fás senkiföldje szélén, valami pizsamaszerű, sötétkék ruhában, borostás arca olyan sápadt volt, mintha január közepén jártunk volna, nem egy különösen forró és napos nyár végén.

Lassan, óvatosan lépdeltem oda hozzá, ahogy egy kiszámíthatatlan állathoz közelít az ember, bár szívem mélyén úgy éreztem, észre se vesz, meg se lát majd, de amikor mellé értem, megszólalt, mutatta az előtte zöldellő kis fácskát. Gránátalmafa. Mondta, és megköszörülte torkát. Úgy beszélt, mint akinek nehezére esik kimondani a szavakat, kába volt, félálomban avagy agyvérzés után küszködik így az ember. Megkérdezte, tudom-e, hogy a gránátalma az egyik legfontosabb gyümölcs az emberiség történelmében. Mondtam, nem, nem hallottam erről. Azt mondta erre, hogy a Közel-Keleten ez a legelterjedtebb gyümölcsfa, és ezért közkeletű vélekedés az, hogy a Paradicsomban nem egy sima almafa állt, hanem gránátalmafa. Egyébként is, a gránátalma, és itt megszakította magát, kérdezte, ettem-e már egyáltalán, mire újból nemmel válaszoltam, szóval a gránátalma a maga apró kis magvaival, a tökéletesen egymáshoz kapcsolódó mini világaival az isteni teremtés logikájának legmagasabb földi leképzését jeleníti meg. Nincs tökéletesebb gyümölcs a gránátalmánál. És ez a példány itt vadon nőtt, nem ő ültette, és a tájon nem is honos, vagyis fogalma sincs, honnan került ide. Elfordult, megmasszírozta arcát, a nap most pont feje mögül tűzött le rám, átvilágította az alakját, mennyei glóriába vonva őt. Amikor ismét rám nézett, láttam, már teljesen magánál van, megköszörülte ismét a torkát, majd kiköpött, ami megdöbbentett, mert el nem tudtam volna róla képzelni ilyen közönséges dolgot, soha nem láttam még, hogy ilyesmit csinál. Jegyezzem meg, mondta még hidegen, hogy ahol a gránátalmafa feltűnik, ott megjelenik a Gonosz is.

Bólintottam, de ő már nem volt rám kíváncsi, szó nélkül otthagyott. Pár percig álltam még a fa felett, majd visszamentem a házhoz. Nem jött ki a teraszra, aminek most örültem, bent szöszmötölt valamivel a hálószobában, de ahogy előre kerültem az udvarra, szembetaláltam magam Anyával, aki épp akkor ért be az udvarra. Kecses léptei helyet most szinte vonszolta magát, mint akit mázsás súly nyom, fejét lehorgasztotta, és fogalmam sincs, hogy érezte meg, hogy ott állok és figyelem őt, de tőlem pár méterre megtorpant. Nem nézett rám. Vártunk egy kicsit, majd jó reggelt kívánt, és kulcsával kinyitotta a bejárat ajtót, belépett a konyhába, hátra se pillantva, be se invitálva kedves, csengő hangján, ahogy egyébként máskor tette volna.

Ez volt a reggel, és aztán az ostobán elpazarolt és elherdált nap végén eljött a hűvös alkony is, mikor már csak lézengtünk a ház körül. A Szülők egész nap alig kerültek elő, azt éreztem, kerülnek minket, de láthatólag egymást is, soha nem voltak egy helyiségben, ebben biztos vagyok.

Nem akartam elmenni, és otthagyni őket, ösztönösen éreztem, baj lesz, ha kilépek az udvarukról, ezért húztam a búcsút, ameddig lehetet, de aztán, mikor már erősen alkonyodott, Apa kijött hozzánk a teraszra, és ismét olyan durva dolgot művelt, amire addig nem volt példa, sőt, számomra elképzelhetetlennek tűnt. Megkért, hogy menjek haza. Szinte szégyenkezve, nem nézve a szemembe tette ezt, de éreztem, nem lehet ellentmondani a kérésének, így hát köszöntem a kővé vált Huginak és a döbbent Öcsinek, és elindultam az ösvényen, és bár bennem lobogott, hogy megtorpanjak, megforduljak, s gyorsan elmondom nekik az aznap látott és érzett dolgokat, de elmulasztottam, és ezt a mai napig bánom.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt a világ, noha az éjszaka folyamán az eső végre megérkezett, lecsapott a vidékre, átrobogott rajta, feláztatta a hegyek oldalát jó pár centi mélyen. Valahogy nem akaródzott elindulni a Dugdelpusztára, ezért hosszan, kényelemesen reggeliztem, számítva arra is, hogy a tegnapiak után ismét nem lesz túl szívélyes a vendéglátás.  

Amikor felértem a dombra, és lenéztem a házukra, elfogott a rosszérzés, és míg haladtam mind beljebb a völgybe, ez csak nőttön nőtt bennem, erősödött, összefonódott émelygéssel, szédüléssel és valami világundorral. Végül ott álltam az udvaron, a hatalmas fák árnyékában, és csak néztem a csöndes, riadt állat módjára kuporgó házat, és nem akartam bemenni. Csönd volt, a madarak sem ébredtek még fel, a világ várta köröttem, most mi lesz. Végül erőt vettem magamon, a bejárati ajtóhoz mentem. A zárban még benne volt anya kulcsa. Belöktem az ajtót, a konyha hidegen, elhagyatva fogadott, csak az asztal közepén bűzölgő teli hamutartó árulkodott az előző éjszaka eseményeiről.

A nappaliba érve először észre se vettem Apát. A földön feküdt, a kanapé előtt, ahol aludhatott, arccal a padlónak, magával rántva a pokrócot is, akár Cézár a tógájával, beburkolta vele felsőtestét, és a szürke anyagot foltokban festette meg a vér, ami a testéből kifolyt. Egyik keze a kanapé lábát markolta, a másik a szőnyeget kaparta a vég szörnyű fájdalmában. Átléptem utóbbin, és a hálószobaajtóhoz mentem. Résnyire volt nyitva, és ahogy belestem rajta, mint egy kukkoló, azonnal láthattam anyát, aki az ágy közepén hevert, a hátán, szétvetett, perverz mód széttárt tagokkal, hálóruhája felcsúszott combján, de még takarta azt, amit kellett. A gyilkos itt gyorsabban és eredményesebben járt el, Anya torkát, nyakát két oldalt és a nyaka melletti részen az ágyat száradt, pikkelyes vér borította, de látszódott, hogy a halál hirtelen érte, csodálkozva pillantott fel vérbe borult szemmel a plafonra, azt bámulta, mintha onnan, fentről jött volna a csapás.

Elsétáltam mellette, és benyitottam Öcsi szobájába. Újabban az volt a szokása, hogy a padlón aludt egy vékony matracon. A matrac most feketére alvadt vértől bűzlött, egyedül itt voltak legyek, rászálltak Öcsi tarkójára, aki hason feküdt, úgy nézet ki, mint a bogarak, amiket vele gyűjtöttünk, és aztán felszúrtunk a hungarocell tárolókba. Két kezével a matrac szélét szorította, mintha egy deszkán feküdne az örök felejtés óceánjának közepén. Elfordultam tőle, és rövid tétovázás után Hugi ajtajához léptem. Kopogtam, mint aki választ vár, bár ez csak a belém nevelt diszkréció, az ösztönös udvariasság miatt volt. Ahogy beléptem, először azt gondoltam, Hugi nem lesz odabenn, de aztán csak ráakadt a szemem, a sarokban térdelt, mint egy rossz gyerek, előredőlő testét a fal tartotta, jobb keze torkára tapadt, ujjai közt és a falon halványuló permetként, akár egy absztrakt festmény, vöröslött vére. Megfogtam vállát, már hideg volt, bár négyőjük közül még ő tűnt leginkább élőnek, egészen addig, míg oldalról, lehajolva megpillantottam a döbbenetet arcán, ami abból fakadt, hogy megértette, mi fog történni.

Ami ezután jött, az felgyorsult képekben van csak előttem: visszarohantam a faluba, egyenesen a körzeti megbízott irodájához, aki épp az abc-ből jött egy nagy szatyorral, és amikor megértette, amit mondtam, és miután elismételtette velem kétszer, eldobta a szatyrot, egy konzerv elgurult, és én felvettem, vittem utána, kábán, figyelve, ahogy az irodából tárcsáz, aztán csak ültem az egyik széken, és vártam, hogy a többiek tegyék dolgukat.

Később többször kivittek a házhoz, rekonstruálták, hogy találtam meg őket, ekkor volt egy-két olyan időszak, cigiszünet, amikor sikerült átnéznem Öcsi fiókjait, hogy legalább a verseit megtaláljam, de nem akadtam rá a füzetre. Szerencsére a testeket gyorsan elvitték, én csak a mind halványabb vérnyomokot láttam már, de nem figyeltem rájuk, a nyomozók kérdésire figyeltem, és elmondtam mindent, amit tudtam, mindent, a postást is, akit ugyancsak kihallgattak, sőt, talán meg is vádoltak, de később felmentették. Hivatalosan soha nem találták meg a gyilkost, persze egy időben Apára gyanakodtak, sőt, a legtöbben ma is őt vádolják, ám az öt szakértő közül kettő szerint a szúrt seb, ami érte, feltételezett egy idegen elkövetőt, szerintük egyszerűen nem tarthatta úgy a kést, ahogy az a testébe hatolt.

A Városban temették el őket, ott volt egy csomó riporter, nem mentem el. Sokáig nagy ügy volt az eset, a híradó is bemondta, és később is vissza-visszatértek rá, még egy dokumentumfilm és készült valamelyik kereskedelmi tévén pár éve róla, arról, hogy mennyire rejtélyes az idegen elkövető személye, mennyire érdek és értelem nélküli az egész, hisz nem vittek el semmilyen értéket a házból.

Aztán eltelt pár év, és mindenki elfelejtette őket, csak én nem és a macska sem, akit most itt tartok az ölemben a széken, csak mi ketten tudjuk, mi történt valójában aznap éjjel Dugdelpusztán.

folyt. köv.