Ismét egy olyan írás, mely egy filozófiai motívumot használ fel központi elemként. Nem emlékszem, mikor hallottam először a platóni gondolatról, hogy először nem volt férfi és nő, csak egy egynemű lény, egy gömb alakú létező a világban, és aztán ez kettészakadt, és a felek azóta is kétségbeesetten keresik e kezdeti egységet. Ez a keresés lenne nagyjából a szerelmi érzés oka. Platón minderről A lakomában ír, és szerintem kissé túlhúzza a dolgot, mert a gömbként létező ősünknek négy karja és négy lába, továbbá két arca van, nemi szervét pedig a hátán hordja, és a földet használja a termékenyítésre. Mivel minderre homályosan és rosszul emlékeztem, magamban az elmúlt évtizedekben esztétikusabbra csiszoltam Platón elképzelését, úgy vélekedve, hogy kezdetben nem volt csak, az Egy. Ez az Egy egy tökéletes, sima, egyszerű gömb volt, ami aztán sokasággá osztódott. Ennek az isteni és harmonikus létezőnek az emléke, az iránta érzett vágy indítja el világunk pusztulását a novellában. 

A filozófia végül a vesztünket okozta

Míg bevarrt szájú lányával a nyaralójuk eltorlaszolt kamrájában él, Éva gyakran gondol arra az estélyre vagy inkább partira, ahol minden elkezdődött, legalábbis számára, de talán az emberiség számára is. Az biztos, hogy a borzalmas teória, mely aztán életre kelt, ott került először szélesebb nyilvánosság előtt bejelentésre. Bár korábban is tudott férje elbeszéléseiből Lumen kedvenc kutatási tárgyáról, sőt, azt is sejtette, hogy ők ketten hamarosan keletre utaznak, mégis csak ott, az estélyen rögtönzött szónoklat során szembesült azzal, hogy milyen komoly és mély dologról van szó. Olyan dologról, ami több holmi hétvégi régészkedésnél, vagy az antik filozófia melléksodráról való töprengésnél. A lumeni elmélet teljes kiterjedésében valami nagyot, grandiózusat hordozott, még úgy is, hogy a professzor persze nem mondott el mindent, a részleteket Éva a férjéből húzta ki, az elutazása előtt, a hétvégi reggelik során, a péntek esti szeretkezések után vagy a közös bevásárlások alatt. Utólag, főképp akkor, mikor a lányát eteti, a pépes ételeket a szája sarkában meghagyott kis nyíláson az apró testbe pumpálva, gyakran gondol majd arra, hogy legjobb lett volna a svédasztalról felragadni az egyik villát, és a nappali kanapéján magabiztosan elterpeszkedő Lumen mögé lépve a férfi nyaki ütőerébe döfni a négy kis fémágat, egyszer, kétszer, ötször, míg a vér elborít mindent, ahogy később a világot borította el az, amit  a professzor rászabadított. Gyakran álmodott is erről, utoljára akkor, azon a tavaszi, esős és hűvös reggelen, amikor rég elveszettnek hitt férje megjelenik a nyaralóban.

Az estély vagy parti kétségkívüli sztárja Lumen professzor, Éva férjének munkaadója volt. Bár többször találkoztak már más helyeken, a nő most először, a saját házában tudta megfigyelni a Lumen-jelenséget abban a formájában, amiről férje annyit beszélt neki. Alacsony, energikus ember volt, hatvan körüli, kopaszodott, amit körszakállal kompenzált, bőre sárgán, némiképp pergamenszerűen fénylett, talán elkapott valami betegséget az egyiptomi kutatásai során. A legfeltűnőbb a szeme volt, ez a mindig élénk és csillogó tekintet, ami rabul ejtette a környezetébe kerülőket. És amikor megszólalt, a fogság kiteljesedett, mert úgy tudott beszélni bármilyen témáról, olyan érdekesen és egyedi gondolatokat megfogalmazva, hogy a hallgató óhatatlanul is azt érezte, a világ végéig is rabja maradna ennek a kissé behízelgő, selymes hangszínnek.

Az ókori görögök teljesen más módon látták a világot, mondta, miközben a mennyezeti lámpa fénye lecsorgott alakjára, kiemelve felül keskenyedő koponyájának szép ívét, és valószínűleg másképp is írták le azt a hétköznapokban, ami miatt gyakorta felmerül bennem a kérdés, halkította le hangját jelentőségteljesen, hogy vajon nem volt-e más a világ akkoriban, ahhoz képest, amit ma ismerünk.

A színpadiasság volt az, ami Évának elsőként feltűnt a férfin, másodikként pedig a lágy mozdulatok sora, ahogy a proseccós poharat fogta, vagy ahogy a ráksalátát kanalazta, amelyektől nagyon is nőiesnek tűnt, bár az asszony hallomásból tudta, hogy nem homoszexuális, sőt, korábban meggyanúsították azzal, hogy némelyik lány hallgatója egyben a szeretője is.

Azon a nagyon távoli reggelen, amit senki nem láthatott előre, Éva férje hosszan motoz majd a zárral, aztán persze nem tud bejönni az eltorlaszolt ajtó miatt. A nő először azt hiszi, egy kóborló próbál betörni a házba. Így hívta magában a Mondat elől menekülőket, akik mind kisebb eséllyel vonultak északról délre vagy keletről nyugatra, és néha bezörgettek a házba, de a masszív, vasalt faajtó és a rácsos ablakok többnyire elriasztották őket. Éva most eltolja a befőttespolcot az útból, és kinyitja a kamraajtót, majd kimegy a konyhapult elé, onnan szól az ajtót feszegetőnek, fegyver van nálam, jobb ha elkotródsz. Előtte persze ellenőrzi fülében a füldugókat. Jön valami válasz, a szavakat nem érti, de rezgésükből is ráismer a férjére.

Azon az estén, két hónappal korábban, mikor a világ még különálló volt, és sértetlen, és a főváros peremkerületében lévő házukat húsz-harminc, jórészt egyetemi ember töltötte meg, a férje a háttérbe húzódott, és hagyta érvényesülni Évát és Lument, mert ők ketten határozták meg a dolgok sodrását. Az előbbi a testeket táplálta, hisz erre készült már napok óta, az utóbbi pedig az elméknek kívánt éltető anyagot adni. A nő ki-be horda a konyhából a teli és üres tálcákat, pezsgős- és borosüvegekkel járt körbe, és közben felületesen hallgatta csak a professzort, aki épp az ókori athéniak étkezési szokásairól beszélt. Éva fél szemmel férjét is figyelte, aki a függöny takarásába húzódott konyakospoharával, onnan nézte főnökét, arcán büszkeséggel, olyannal, ami a gyerekeken látszik, amikor megosztják féltett kincsüket, játékukat egy másik, idősebb gyerekkel, vagy felnőttel. Nézzétek, mi van nekem, sugározta a férje arca, nézzétek, mit hoztam el nektek, mit kínálok tálcán, maga a fény ő, aki hamarosan világraszóló felfedezést tesz majd, és én is ott leszek.

Most, amikor végre bejut a házba, a férfi arcán nincs más, csak fájdalom. Sokáig állnak ott egymással szemben, a kitorlaszolt ajtó résén át hűvös és vizes levegő áramlik rájuk, végül Éva emeli kezét, ti vagytok az oka, nem kérdi, állítja, és üt, de a pofon lecsúszik a férfi arcán, azán csak csépeli a vállát, a mellkasát, majd legvégül a hátát, mikor az magához szorítja, és fülébe súgja, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Akkor, ott az estélyen vagy partin még nem sajnált semmit, csak büszke volt, és némán hallgatta főnökét. Éva megállt a szoba másik sarkában, épp minden tál tele volt, minden pohárban pezsgett avagy vöröslött valami, így volt ideje belehallgatni a beszélgetésbe, pont akkor, mikor a magyartanszékről egy vékony, szinte kórosan sovány nő megkérdezte Lument, igaz-e hogy hamarosan tanulmányi szabadságra megy keletre.

A professzor elégedetten körbenézett, tekintetével Éva férjét kereste, aki előre lépett az árnyékból, és a főnöke mellé állt, jelezve szoros együttműködésüket ez ügyben. A másik erre felpillantott, és Éva látta, hogy a két férfi tekintete összekapcsolódik, és ünnepélyesé válik, talán az ókori görög férfiak és fiúszeretőik néztek így egymásra, és Lumen némiképp meghatódva kezdett bele, igen, kitűnő kollégámmal és segédemmel a hajdani Kis-Ázsiába utazunk, egész pontosan egy török városkába, melynek határában nem olyan rég érdekes sírokat tártak fel. Milyen sírokat, folytatta a faggatózást a nő a magyar tanszékről, mire Lumen elgondolkodott, talán azon tűnődött mennyit mondjon el, majd ismét Éva férjére hunyorított, aki szinte észrevétlenül bólintott, mire a professzor folytatta, valószínűsítem, nem hallottak a platóni Akadémia egyik legfiatalabb tanítványáról, Erasztoszról. Maga Platón is csak pár helyen említi őt, és okkal, ugyanis mester és tanítvány közt kenyértörésre került a sor, sőt, Platón kiátkozta a fiatalembert, valószínűleg koholt vádakkal Athénból is sikerült elüldöznie, aki ekkor keletre ment, és Borgioszban, a mai Törökország területén fekvő egykori kereskedővárosban halt meg vérhasban, időszámításunk előtt háromszáznegyvenben. Immár két évtizede kutatom ennek az összeveszésnek a hátterét, melyből közvetlenül semmi nem maradt fel, csak kortársak jegyzetei, néhány utalás formájában. Ami miatt azonnal megragadott Erasztosz alakja, az pont a platóni kiátkozás súlya volt. Fiatalabb koromban napokon, heteken át tűnődtem, mi lehetett az oka ennek a drasztikus elválásnak. Aztán pár évvel később megismertem a korinthoszi apokrif töredékek néven nevezett iratokat, melyek Platón halála után két évtizeddel keletkeztek, és ezekben végre magyarázatra leltem. Erasztosz legnagyobb bűne az volt, hogy szó szerint vette mestere tanítását.

Ha tudtam volna, nem megyek vele, mondja majd a férje, miután megnézi a gyereket, aki a kamrában békésen alszik a matracon. Az ablaknál lévő díványra ül, így hátulról éri a fény, arca árnyékban marad, amitől Évának, aki a konyhapultnak dőlve figyeli, kényelmetlen érzése támad. Mintha egy idegen lenne a házban. Mind a ketten kávéznak, az utolsó adagot fogyasztják, és a nő tudja, hogy a környéken, a kifosztott boltokban már nem fog találni semmit, nemhogy kávét, de még egy konzervet se, ám egyelőre nem akar ezzel foglalkozni. Ha tudtuk volna, mire készül, hogy mi fog történi, válaszolja, megöltük volna. A férje mérlegeli ezt az álláspontot, majd bólint, igen, bár senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle. Hogy maradtál meg, kérdezi kis szünet után Éva. Jobb híján ezt vagy ilyesmit használ a Mondattól mentes, egészséges állapotra. Megmaradni.

Aznap, amikor odaértünk az ásatásra, szerencsém volt, válaszol a férje vontatott hangon, mint akinek kellemetlen az emlékezés, délután még beszéltünk is. Igen, a szállodából hívtál, erősíti meg Éva. A sír vagy inkább kripta, nyolcvan kilométerre volt a városól, az egykori Borgiosz romjai mellett. Kimentünk a helyi múzeumvezető dzsipjén, négyen, mert jött velünk egy biztonsági őr is. Alkonyodott, de Lumen nem bírt várni. A munkások már elmentek, így jól láttuk, hogy milyen nagy meló folyt itt az elmúlt időszakban, az egész ókori város alapjait kiásták, de minket nem ez érdekelt, hanem egyből a sziklákba vájt barlangsírokhoz mentünk. A legnagyobb volt Erasztoszé. A múzeumvezető mutatta a tömböt, amit a bejárat elé raktak halála után, torlaszul. Két markoló kellett, hogy félrehúzzák, elképzelni se tudom, annak idején hogy vitték oda.

Fel se merült bennetek, hogy ha valamit így lezártak, azt jobb nem bolygatni, kérdezi majd Éva, és már nem dühös, csak csalódott, de persze nem vár választ.

Azon az estén ugyanis látta a professzor szemében a megszállottságot. Amíg Erasztoszról beszélt, a tekintete egy pontra fókuszált, a kis dohányzóasztalon lévő hamutálra, és úgy tűnt, annak magyaráz, nem a körötte lévő, némán hallgató társaságnak. A fiatalember ugyanis kutatni kezdte Platón egyik ideáját, mondta, amit a Lakomában fejt ki, és ami arról szól, hogy hajdan nem volt nő és férfi, nem volt külön nem, hanem egy borzalmas kiméra, egy gömb alakú test létezett csupán, aminek számtalan karja volt, és pokoli erővel bírt. Mint minden Platónnál, ez is allegorikus, kacsintott, reál műveltséggel is beugorhat talán a barlang hasonlat, ami neve ellenére egy allegória. Erasztosz tudta azt is, hogy minden allegóriában van valóságalap, és hogy a mester utalásai alapján ezt az ősi tudás hazájában, Egyiptomban kell keresnie. Átkelt tehát Afrikába, és a háromszázharmincas évek elején a thébai papok vendégeként vagy tanítványaként ősi, szent iratokat tanulmányozott, és itt van az a rész, ami a korinthoszi töredékekben nincs kifejtve, csak egy hanyag félmondattal jelezve, nevezetesen hogy az Igazság birtokában tért vissza Athénba.

Milyen igazság, kérdezte most egy kövérkés férfi, aki leginkább karbantartónak tűnt, noha Éva tudta, hogy néha a legfurább, legkülönösebben kinéző alakok egészen hétköznapi foglalkozást űznek, míg a hétköznapinak tűnő férfiak és nők alkalmasint könnyedén írnak hexameterben egy húsvéti köszöntőt. Ez teszi izgalmassá az emberi létet. A Végső Igazság, bólintott ünnepélyesen Lumen, és fején most megcsillant a fény, annak a tudása, hogy valóban egyvalami létezett csak az idő hajnalán. Benne van a Bibliában is, és az összes ősi szent könyvben, erről beszél Buddha, amikor a Nirvánáról tanít, de Lao-ce is, és ez a teremtésmítoszok lényege a dél-amerikai kultúráknál. Kezdetben vala az egy, emelte fel mutatóujját, ami aztán a diverzitás bűnébe esett, és így jött létre a létezők és lelkek, a tárgyak és dolgok végtelen, szemkápráztató sokasága, és mindennek egyetlen célja, hogy itt tartson minket, ez a színkavalkád elfedi előlünk a lényeget, a hajdani egyszerűséget, azt, hogy minden az egyből származott, amibe vissza kellene térnünk. Mélyet sóhajtott e szózahatag lezárásaként, majd megvonta vállát, és némiképp fáradtabban így fejezte be, Erasztosz valószínűleg Hermész Trisztmegisztosz tanai közt bukkant rá Thébában, minden városok úrnőjében arra a formulára, mely képes visszaállítani az egy uralmát, talán ellopta, mivel a papok nem adták ki neki, mindenesetre örömmel és büszkeséggel telve visszatért Platónhoz, aki azonban megrökönyödött tettén, majd felháborodott, végül elüldözte, mintha pestises lenne, mintha járvány átkát cipelné magával a szerencsétlen ifjú. A töredékek szerint gyilkosok is nyomába eredtek, és emiatt volt, hogy Erasztosz egészen a tenger túlpartjáig menekült, ahol aztán pár év múlva meghalt.

Éva ekkor érezte meg először a jeges borzongást, ami majd egy hónap múlva tér vissza, mikor a híradó élő közvetítését nézi az állítólagos zavargásokról, amik valójában a Mondat terjedésnek képei lesznek, az első valós közvetítést a szörnyűségről Isztambulból, a Hagia Szófia elől, ahol a riporterhez odafut valaki, épp amikor az a rejtélyes járványról hadovál, mert akkor még semmit nem tudott senki, és ez az idegen a riporter fülébe súg valamit, és Éva és a több millió CNN-néző szerencséjére a riporter ösztönösen eltakarja majd a mikrofonját, ezért nem hallják a Mondatot, amitől a férfi arca most kiüresedik, elejti a mikrofont, majd megindul az operatőr felé, és a tekintete, az a borzasztó üresség az, ami elindítja a nő gerincben a vibrálást, ami miatt összepakol, miután a kép kimerevedik, ahogy az operatőr a földre dobja a kamerát, mert menekül, de hiába, a kép szélén a riporter beéri, a földre teperi, és a fülébe súg, amitől a másik azonnal abbahagyja a kapálódzást, ahogy a háttérben menekülő emberek is, akiket mások beérnek, és a fülükbe súgnak, mind csak állnak vagy fekszenek ezután, vagy másik, még menekülő nő vagy férfi vagy gyerek után vetik magukat, aztán a templom előtti téren elhal minden mozgás, de ekkor már a nő a bőröndöket zárja le.

Hogy történt, kérdi majd a férje a nyaralóban a kamra felé intve, mire Éva mélyet sóhajt, majdnem olyan mélyet, mint annak idején Lumen. Idefelé megálltunk egy benzinkútnál. Körbenéztem, nem volt senki a környéken, ezért tankolás után bent hagytam a kocsiban. Felpillant a másikra, aki csupán árnykép lesz az ablak négyzetében, ellenőriztem a környéket, elhiheted, majd bementem a shopba, hogy szerezzek vizet. Elhallgat, összerázkódik az emlékektől, de folytatja, mikorra kijöttem, a kocsiablakot betörték, ketten voltak, az egyik csak állt, de a másik épp kimászott az autóból. Megvártam míg elmennek, majd hátulról elkaptam a lányom, vagyis azt, aki a lányom volt valaha, és ragasztószalaggal beragasztottam a száját, de később kirágta, ez nem volt megoldás, ezért. Éva a fejét csóválja, és a pulton fekvő kezeire bámul. Így történt.

Ennyi amit Erasztosz történetéről tudunk, zárta le a professzor az elbeszélését azon a távoli estén, de a lényeg az, hogy pár hete barlangsírokat találtak Borgiosz romjai mellett, és mivel a helyi múzeumigazgató történetesen olvasta az Erasztoszról szóló könyvemet, értesített, hogy az egyik sírt lezáró kőtömbön az ő neve van, és felajánlotta, hogy részt vehetünk a feltárásban. Csönd ült a társaságra, és Éva rosszérzése fokozódott, mert ahogy körbenézett, tanácstalanságot és némi homlokráncoló értetlenséget látott a legtöbb arcon, ezért aztán, jó háziasszonyként erőltetett vidámsággal megszólalt, talán ideje lenne bekapcsolni egy kis zenét, de javaslatát mintha meg se hallották volna, a vékony nő a magyar tanszékről biztos nem figyelt rá, mert ő fogalmazta meg azt, ami valószínűleg mindenkit érdekelt a szobában, mit gondolnak, mit találnak majd a sírban.

Nem tudtuk, hogy ez lesz, mondja a férje majd a nyaralóban jóval később, fogalmunk se volt, hogy mi vár ránk a barlangban. A múzeumigazgató és pár kutató persze már bementek korábban, és  azt mondta, hogy egy szarkofágon kívül más nincs odabent. Nem mozdították el a fedelet, azzal meg akarták várni Lument, akinek nagyon is imponált ez a fajta figyelmesség. Azt meghiszem, jegyzi meg Éva, és a pult mögé megy, ellenőrzi, hogy a balta ott van-e még, nekitámasztva a szemetesvödörnek. Ott van. Ezután a zsebébe nyúl, és kitapogatja a két füldugót, amiket a férje hangjának tompa csendülése után vett ki. Ezek voltak a legfőbb védőeszközei a fertőzöttek ellen, no nem mintha sokat beszélnének, a Mondattal sújtottak már nem beszélnek, ahogy a lánya se beszél, pontosabban csak egy, egyetlen egy mondatot mondana, de erre se képes már, hisz a száját összevarrta.

Azt remélem, mondta Lumen, miközben ivott egy korty vörösbort, hogy Erasztosz sírja rejti az Igazság szövegét, egy formulát, egy mondatot, talán óegyiptomi, talán akkád vagy sumér nyelven, a lényeg, hogy ez a varázsige az, ami miatt a tanítvány Platón halálos ellensége lett, emiatt tagadták ki és üldözték el a filozófia templomából. Ez az a rövid szöveg az, amitől Platón rettegett, mert tudta, felülírja az életművét, fölöslegessé téve az összes bölcseletet, mert mindent alapjaiban megváltoztatna, nemcsak a filozófiát, hanem az emberi létet is. Ahogy Lumen mindezt elmondta, túl vastag lett a csönd, és talán maga is megérezte, hogy immár melodramatikussá vált szónoklata, ezért összecsapta két kezét, majd Évára mutatott, aki a többiekhez hasonlóan némaságba dermedt, de most valóban csináljuk azt, amit a boldog istenek, kiáltotta, táncoljunk.

Miért nem állítottad meg, kérdezi majd Éva a férjétől jó két hónap múlva, és az percekig nem válaszol, aztán csöndben bevallja, először nem tudtam, mivel van dolgom. Az emlékezés fátylán áttekintve hangja bizonytalánná válik, nem mentem be velük, mert csinálni akartam pár fotót az alkonyatról meg a romokról, meseszép volt Éva, elhiheted. A nő bólintott. Aztán már jöttek is kifelé, alig pár perc múlva, a múzeumigazgató és Lumen, folytatja a férje szelíden, és az igazgató odarohant a biztonsági őrhöz, és ekkor megtörtént, nem is értettem, mit látok, csak éreztem, hogy valami nagyon rossz, pontosabban az énem érezte, hogy szörnyűség zajlik le előtte. A múzeumigazgató az őr fülébe súgott valamit, aztán egyszerűen csak leült a porba, az őr pedig megindult felém, és Lumen is rohant felém, mint a bolondok, mint a megszállottak, így ösztönösen cselekedtem, beszálltam a dzsipbe, mert csak pár lépésnyire voltam tőle, és elhajtottam, otthagytam őket.

Szóltál valakinek, kérdezi a nő, és a férfi erre nem válaszol, ami beismeréssel volt egyenértékű, helyette így folytatja, elindultam Ankara felé, de ez a dolog megelőzött, a főváros pár napon belül elesett, aztán jött Isztambul, és a repülőkkel átjutott Európába, majd minden földrészre. Felfértem egy menekültekkel teli hajóra, az elvitt Görögországig, majd végigvergődtem a Balkánon, mindenféle földúton, erdei ösvényen és sziklákon át, hogy itt találjak rád, mert éreztem, hogy nem maradtál a városban, tudtam, ide kell jönnöm.

Miért jöttél, kérdezi majd ekkor Éva élesen, és lenyúl a baltáért, de úgy fogja meg, hogy a konyhapult takarásában maradjon. Miattatok jöttem, válaszol a férje azonnal. Milyen értelemben, faggatja Éva, hogy érted ezt, de nem várja meg a választ, mivel elönti a düh, miért nem hívtál minket, miért nem figyelmeztettél bennünket, nézd csak meg, mutatott a kamra felé, mit tett a lányunkkal a professzorod.

Nem ő tette, csóválja majd a fejét a férje, hanem a mondat, amit a sírban talált, egy táblán, mely a test mellett, a néhai Erasztosz múmiája mellett feküdt. Elismerem, talán óvatlan volt, hogy felolvasta, talán csak büszke, hogy érti ezt az óegyiptomi dialektust, mert történetesen ebből írta doktoriját, és rajta kívül hárman beszélik még az egész világon e rég elfeledett szavakat, sajnos, szerencsétlenségünkre az egyik ő maga volt, így először gondolom magában mondta el a bűvös mondatot, majd az igazgató fülébe súgta, és igen, akkor és ott megtörtént az első csoda, az első varászlatos egyesülés, a két lélek összeforrt, ismét egy kerek egészet alkotott, majd arra ösztökélve, hogy minden értelemmel bíróval ez legyen, kiáramlott a világba, és végigsöpört rajtunk a szent egyesülés. Miközben beszél, felkel a kanapéról, és lassan a felesége felé sétál, hangja a kezdeti szürkeségből egyre diadalmasabbá és örömtelibbé válik, sőt, most már szinte ünnepi lejtése lesz, és mint egy pap folytatja, hát nem érted, drágám, ez a világon a legszebb dolog, ami történhet velünk, ez a fajta egybekelése a lelkeknek, ezt hozta el nekünk Erasztosz, a végső visszarendeződést a kezdeti állapotba, mert minden efelé törekszik, minden létezésnek a célja mindig is az eredeti Egy tökéletességének visszaállítása volt, és most az egész emberiség efelé tart, alig maradtunk ki belőle már csak páran.

Azt mondtad, nem voltál bent velük, amikor felnyitották a sírt, jegyzi meg Éva inkább már csak magának, és érzi, hogy minden a helyére kerül, most mégis leírtad, hogy nézett ki belülről.

Hazudtam, bólint a férje. Köztük egyetlen torlasz a konyhapult marad. Nagyjából fél méter. Tekintete várakozással teli, lassú mozdulattal előveszi telefonját a farzsebéből, és feloldja, tudod, volt időm képet is készíteni, végighurcoltam magammal az isteni formulát, a mindent egyesítő mondatot egész Európán, anélkül, hogy rápillantottam volna, csak azért, hogy elhozzam neked. Lenéz a készülékre, és megnyit egy képet rajta, majd elkapja tekintetét, elégedetten elmosolyodik. Azért, hogy együtt lehessünk ebben a gyönyörű egységbe, hogy én vigyelek át téged, titeket oda, a teljességbe, mert én vagyok a másik a három közül e világon, aki el tudja olvasni.

Éva először a szomszéddal táncolt azon az estén, aztán Lumen kérte fel, vad, pogózáshoz hasonló ugrálásra, a hangszóróból dübörgött a kilencvenes évek garázsrockja, és a férfin nem látszott más, csak önfeledt boldogság, ki hitte volna, hogy ő hozza majd el a világ pusztulását, Éva bizonyára nem, de a korábbi szónoklatok miatt kényelmetlen volt neki a másik közelsége, ezért igazán örült, mikor a következő, lassú számnál a férje elkérte őt, átkarolták egymást, ahogy a házastársak és barátok teszik, és a nő az odafent alvó kislányra gondolt, majd a zene besiklott a ruhája alá, megborzongott, de ezúttal jó értelemben, mert megérezte a férje vágyát arra, hogy eggyé legyenek, és tudta, aznap éjjel ez be fog teljesedni, és mindez, a teste és a férje teste, a köröttük mozgó emberek, a különállók lények mámorító izgalma betöltötte tudatát, és ez volt a világ.

Mielőtt a férje a képre pillantva kimondhatná az első szót, a Mondat első szavát, a mondatét, amitől a tudat beleolvad a korábban már megérintett tudatok egységébe, hátrahagyva az üres testet, és ezzel beteljesítve a filozófia végső küldetését, felszámolná Évát és Éva világát, a nő meglendíti majd a baltát, és felülről lefelé a férje koponyájára sújt, keresztülhasítva a homlokcsontot, az orrnyereg tetejét, szétválasztva a fém tömegével a szemeket, melyeket azonnal elfut a vér, elfedve a csalódottságot. Így ér véget majd a házasságuk és közös történetük, ami azon az estélyen vagy partin vette végzetes fordulatát, akkor, amikor még senki nem tudott semmit az eljövendő egységről. 

vége