Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. december 29. 12:20 - Valmont

Számadás 2019-ről és letölthető könyv

a_teremtesutan.png

Csatlakoztam az év végi visszatekintések divatjához, és végigolvastam 2019 írásait. Ha rövid akarok lenni, és csak egy írást ajánlhatnék egy képzeletbeli olvasónak, akkor az az első gyilkosságot feltáró novella lenne - itt a nyelv és a történet nagyjából koherens és végig élvezhető egységet alkot. 

Nyelvileg a kurucok ellen harcoló különítmény esete is tetszik újraolvasás után is, azt gondolom, ha nem vetjük össze korabeli szövegekkel, akkor egészen érdekes a stílus.

Ugyancsak az E/1 és a könnyed elbeszélői hangnem miatt szerettem a "Kísért a múlt"-at. A "Dallam és szöveg" (melynek a blogcíme sokkal jobb) egy nagyobb ívű történet része, és egyfajta - szerintem jól sikerült - lezárása is. Végül a történetiség és az atmoszféra okán a kezdő ingatlanügynök sorsát emelném még ki, mellesleg ennek a kísérőfotója a kedvencem ebből az évből.

Sajnos az alternatív szocializmusban játszódó sztori sok lehetőséget kihagyott, úgy érzem, elég gyors ütemű a zárlata. Két történet is az erdőbe viszi áldozatát, ahol farkasember és boszorkány vár rájuk - hát ez nem túl eredeti. A gyermekmolesztálás mint téma erős, de a büntetés a végén kissé talán esetlen. Az "Ásni novemberben"-t pedig mintha kései metoo vadhajtás lenne (pedig nem, lásd a keletkezéstörténetet).

Az idei legjobb írás tematikája adta az ötletet, hogy az év zárásaként összeszedjem az Isten ciklus novelláit egy rövid, hatvanoldalas kötetbe. Úgy érzem, ez a téma, a teremtés, a hajdani édenkert, a haragos, a jó és a büntető Isten alakja nagyon is inspiráló számomra, függetlenül attól, hogy a vasárnapi kereszténységről és általában a  hivatalos vallásokról mit gondolok. Nem került a kötetbe az összes, vallást, végítéletet, gonoszt érintő írás, csak azok, melyek valamilyen módon összekapcsolódnak (és színvonalasabbak). Van ugyanis pár vezérmotívum, mely végigkíséri a történeteket (így mániám, az a bizonyos fa, mely nem hoz nálunk, északon gyümölcsöt), de a legfontosabb, hogy a teremtéstől számított időbeli sorrendbe rendeztem őket, így a kezdetektől a végig kiadnak egy impozáns ívet. Az első novella új, itt olvasható először, az utolsó előtti pedig a neten eldugva létezik ugyan - de a blogon nem publikáltam eddig. 

A kötet elérhető PDF, MOBI és EPUB formátumban.

Jó olvasást.

Szólj hozzá!
2019. november 18. 22:19 - Valmont

A tragédia születése

horhos.jpg

Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

 

Egy ismeretlen istenérv

 

Dombok. Fák. A fák felett a délutáni ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Por kél a földúton, mely a paplakhoz vezet. A tornácon két úr ül. Egy idősebb és egy fiatalabb. A pap, köznapi ruhában, öregedő, tagbaszakadt férfi. A másik, egy mokány, bajuszos, komor tekintetű fiatalember. Lassú, vontatott beszélgetés. Pipafüst. A távolban egy nyáj göndörödik elő a füves, fás domboldalról. Kolompszó, bégetés hangja.

– Bizony, az isteni teremtés bizonyítéka ez a táj. Árkádia maga, az egyszerű, békés lelkek otthona – bólogat elégedetten a pap, s nagyot szí pipájából. – Mintha maga az Úr festette volna fel a semmi vásznára e dombokat, a kék éget, s amottan, azt a nyájat, nemde?

A fiatalember elmélázva hallgat, a legyet figyeli, mely jobb kézfején mászik. Baljában a pipája, nem tudja leütni az állatot. Talán nem is akarja.

A két férfi beleiben erős húsleves. Főtt marhalábszár. Sült oldalas. Elégedetten érzékelik a teltséget. A gyomor savai hathatósan dolgoznak. A légy elszáll a kézről, mire a kézhez tartozó test moccan. – Ha már itt tartunk, tisztelendő uram, hallottam, újabb csontra akadt – mondják a keskeny, minden érzékiséget nélkülöző ajakak.

A pap bólint, nagyot szusszanva feláll, majd visszahuppan: – István! – kiált, mire a ház mélyéről dörmögés a válasz: – Hozza már ki azt a fogat – harsogja a pap, majd az alakot figyeli, aki a dombok közt tekergő úton tűnik fel. – Ej, kit ver ide a jó dolga? – morogja maga elé, szemét erőltetve. Húsos, négyszögletes arca piros, nem a naptól, nem a megivott szőke boroktól, hanem általában a rossz vérellátástól. Hosszú, egyenes szálú haja, mely ezüstbarna a kortól, szemébe hull, most dühösen hátrasimítja.

– Úgy látom, egy paraszt – jegyzi meg a fiatalabb.

 Mellettük, a nagy faajtón, középkorú férfi lép ki a házból. Kocsisruha van rajta, barna, széles vállú ember, arcán hosszú forradás. Egy szövetbe burkolt tárgyat ad oda a papnak, aki biccent, int, hogy elmehet, de a másik is észreveszi a közeledőt, megáll, majd fürkészi: – Ki lehet az? – kérdi inkább magától.

A pap kibontja a csontsárga, kopott, koros dolgot a szövetből és átnyújtja a vendégnek: – Őskori cápa foga – mondja magyarázólag. – A visnyói oldalban találtam, az erdő alatt, a mészkőfalban. Az az üledékes rész volt az őskori tenger alja.

A fiatalember elgondolkodva forgatja a csontot, megkocogtatja, elismerően bólogat. – Jó nagy állat lehetett – jegyzi meg.

– Vagy harminc méter hosszú – bólint a pap. – Már ha arányosítjuk egy minálunk honos ragadozó haléhoz.

– Olybá tűnik, jó régi – jegyzi meg a vendég óvatosan. – Tán régebbi, mint a Föld teremtése.

A pap erre csak a fejét csóválja: – Imre, Imre – mondja feddőn: – Már beszéltük volt ezt. A mi világunkat az Úr hatezer éve teremtette. Ezt mondja a teológia – óvólag felemeli vaskos ujját: – De ez nem zárja ki, hogy előtte más világ is létezett, amit aztán az Úr eltörölt.

A fiatalember ajkán gúnyos félmosoly jelenik meg: – Ha ez így is van, az azt jelentené, hogy az előző világ nem volt tökéletes. Márpediglen – felteszem – azt is az Úr teremtette volt. Ennek okán pedig feltételezhetnők, hogy az Úr teremtései olykor nem tökéletesek. Ha pedig így van…

– Túl messzire visz minket ez a gondolat – vág közbe ingerülten a pap.  Feláll, majd a tornác korlátja felett a pipa hamuját a rózsabokrokra üríti. Közben beér udvarára a dombok közül a mind nagyobbra növő alak. Egy férfi, fakó ruházatú parasztember. Kalapját levéve megáll az udvar közepén, fejet hajt: – Dicsértessék a Jézus Krisztus.

A pap unottan biccent: – Mindörökké, ámen. Mi járatban vagy, fiam?

A parasztember közelebb jön, arcán lassan megjelent valami vágyféle, amiből a pap csak lassan olvassa ki a mohóságot.

– A nyájat legeltettem a csetverci hasadéknál, amikor nagy robajt hallottam. Lementem a hasadékba, hát látom, az oldalába megnyílt a föld.

– Megnyílt? – áll fel a fiatalember is székéből: – Hogyan?

– Mint egy barlang – bólogatott a hírhozó. – Mély, akár egy ember is beleférhet.

– Bementél-e? – kérdezi tőle a pap.

– Nem én – jött a válasz gyorsan. – De tudom, hogy a tisztelendő úr érdeklődik a régi dolgok iránt, ezért siettem ide, a nyájat a fiamra hagytam, hogy hozzam a hírt. Lehet odabe akármi…

– Melyik az a csetverci hasadék? – kérdezi most a fiatalabb csöndesen, felriasztva a papot tűnődéséből.

– Fent, a Karancs felé. Mészköves, szikes talaj az is. Éppenséggel lehet bent valami…

– Nézzük meg, estig van időm, ha elérjük – ajánlkozik a fiatalember. A pap szótlanul mered rá, arca elkomorul: – Nem is tudom…– mondja csöndesen.

Egy pillanatra minden megáll, a nap, a szél, a lélegzetük, talán még a világ is a forgásában, talán még az idő is, mert várja minden a válaszát: – Legyen.

Intett Istvánnak, aki még mindig ott állt a lépcsőn: – Adjon ennek a jóembernek pár garast meg egy pohár bort, ha már ekkora utat megtett. Aztán fogjon be a kocsiba, hozzon lámpásokat, kötelet és rakjon be takarót is, mert fáj a derekam.

A hírhozó hálásan hajlongott: – Köszönöm, tisztelendő uram – de a pap már nem foglakozott vele, visszacsomagolta a szövetbe a fogat, ami ott sárgállt a kis asztalon, nádból font székeik közt, majd a fiatalemberre nézett, végigmérte pantallóját, csizmáját, mellényét, aztán bólintott: – Lehet, poros lesz a ruhája.

Három óra is elmúlt, mikorra elindultak. A pap és vendége is a szekéren utazott, a lovat, melyen a fiatalember érkezett Gyarmatról, bekötötték a pap istállójába. Az ifjú fennen hangoztatta, a kis kitérő után haza kell mennie, hogy vacsorára anyjánál lehessen, aki aggódik, ha sokáig elmarad.

Míg elhaladtak a nógrádi táj színfalai előtt, komótosan beszélgettek, politikáról, vármegyei és országos viszonylatban, történelemről, a fiatalember épp az antik Rómát tanulmányozta, vagy környékbeli leányokról, akiket a pap kiszemelt vendégének. Közben néha meghúzták a demizsont, amit István állított be a lábukhoz, olykor elpihentek, tán még álomba is szenderültek a kerekek egyhangú zörgésére, a pacsirták és fülemilék énekére, és a gyenge szélben susogó fák hűvös leheletére.

Hamarosan beértek az erdőbe, majd az út felfelé kapaszkodott, a dombokból mind meredekebb hegyoldalak lettek, a tölgyesek közé fenyő vegyült. István lassabb iramra fogta a lovakat, és néha meg is álltak, hogy az állatok pihenjenek a meredeken. A pap az egyik ilyennél, egy platón leszállt a kocsiról, és az alattuk elterülő tájra meredt, majd egy szürke csomóra mutatott: – Az ott Gyarmat, látja.

A fiatalember közben odább ment, megoldotta, s letolta nadrágját, vizelt, így csak háta mögött tudott odatekinteni.

– Milyen távolinak tűnik, noha alig pár óra alatt elérnénk – magyarázta a pap vidáman. – Nohát, azt hiszem, az Úr is így látja az időt. Számára a történelem pusztán pár óra távolság ide vagy oda.

A fiatal férfi most meghúzta nadrágszíját, majd visszasétált a paphoz, és megállt mellette: – Ha az a cápafog idősebb a Teremtésnél magánál, akkor én úgy látom, mintha ez alapján az Úr egy színi rendező volna, aki ide-oda szaladgál az egyes jelentek közt, s kijavítja a hibát, amit színészei vétenek.

A pap a fejét csóválta, majd megfordult, és Istvánt figyelte, aki a kocsi kerekét olajozta egy kis kannából: – Ki látott már olyan darabot, ahol az egyik színből vissza lehet térni egy korábbiba? Azt gondolom, a Teremtés után a világunk sorsára lett hagyva, az Úr nem javítja meg a történelem kerekét csak azért, hogy mind jobb és jobb legyen annak menete. Ha így lenne…

Elhallgatott, de a másik kíméletlenül bejezte: –…azzal elismerné, hogy a teremetés tökéletlen.

Komoran szálltak vissza a szekérre. Jó fél óra kocsizás után egy meredek parton álltak meg.

– Itt kezdődik a hasadék – mondta István, és a fák közé mutatott. A két férfi leszállt, megvárták, míg a kocsis kiköti egy fához a lovakat, majd óvatosan, mind a hárman leereszkedtek a mélybe.

Odalenn a horhos alig embernyivé szűkült. Sötét és nedves volt a lég: – Akárha a pokol bejáratánál lennénk – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap csak bólintott. István mogyorófa botot vágott nekik kisbaltájával, majd megindultak lefelé. – Alig száz méter az egész, nem lehet messze…– biztatta őket a szolga dörmögő hangon, amiből sütött az értetlenség, hogy minek is jöttek ide.

Valóban, pár perc után, egy enyhe hajlat mögött megpillantották az omlást. A hasadék fala háromszög alakban megnyílt, és sötét üreg képződött szövetén. Belülről hideg agyagszag áradt.

– Bemenünk ide? – csodálkozott István, mire a pap megköszörülte torkát, majd előre lépett, aztán megtorpant, és kinyújtotta kezét: – Lámpást.

István mécsest rakott a lámpába, meggyújtotta, és átadta, így a pap elsőként léphetett a barlangba. Meggörnyedve nyomult előre, a falak a vállát érték. István meggyújtotta a másik lámpát is, és a fiatalembernek adta, majd mind a ketten követék a papot, akinek hangja visszhangosan szólt hozzájuk odabentről: – Jöjjenek, kiszélesedik a járat.

Valóban, szinte szobányivá terebélyesedett, a lámpák fénye csillogó, rücskös kövön táncolt, fentről víz csöpögött fejükre. A pap kést vett elő tarisznyájából, és a falba vájt vele, majd a lámpa fényénél megvizsgálta a törmeléket. – Érdekes. Agyagos kőzet, nem mészkő. Mintha folyó lett volna itt.

– Folyó? – nyögött fel István. – De már gondolom, kiszáradt, tekintetes uram.

A pap nem válaszolt, továbbindultak, a falak ismét összeszűkültek, majd jó húsz méter múlva kitágult a tér, és egy valóban nagy helyiségbe értek, melynek szélei elvesztek a sötétségben.

– Káprázatos – nyögte a fiatalember, és belesétált a feketeségbe, a pap pedig letérdelt, az üreg padlózatát kezdte vizsgálni, aztán beleszagolt a levegőbe: – Érzi ezt a kénes illatot, Imre? Tőzeges kipárolgás. Valami ősi folyammederben járhatunk, amit elöntött az iszap – ujjai közé csippentett a talajból, elmorzsolta: – De mindez jó régen történhetett.

– Győjenek ide! – hallatszott a hátuk mögül mire mind a ketten a kiáltás irányába fordultak. István a fal mellett állt, kezében egy gyertyával, és a lába elé bámult. A másik kettő odasietett, és a három lámpa fényénél már nagyon jól látszódott, hogy mit talált a szolga. Egy kar nyúlt ki a barlang talajából.

–  Olybá tűnik, elnyelte az iszapáradat. Talán itt érte, és menekülni akart – jegyezte meg izgatottan a pap, majd letérdelt a lelet mellé, óvatosan megfogta, körbetapogatta: – Sziklakeménységűvé dermedt – bólogatott: – Valószínűleg a levegő és a húsba beszivárgó agyag konzerválta. – sietve körbeforgatta a talajt a kar körül, majd elkaparta a kitermelt földet. – Találni ilyen köves maradványokat Tarnócon is.

– Mit csinál, tisztelendő uram? – kérdezte szinte könyörögve István.

– Kiásom. Segítsenek – nézett fel rájuk a pap, kinek szeme mint mohó macskáé csillogott a sárga fényben.

– Nem jó a holtakat bolygatni – jegyezte meg erre a szolga, de aztán csak letérdelt, és a baltával óvatosan forgatni kezdte a földet. A fiatalember is csatlakozott, jobb híján a botja hegyével segített nekik.

Gyorsan haladtak, mert a testet körülölelő réteg mint főtt tojásról a héj vált le a halottról, így hamarosan előbukkant a fej csúcsa, meg a bal válla, aztán a vállgödre, de ekkorra már a fej szabad volt, az arcot még egy nagy rög fedte, amit a pap óvatosan megvizsgált, aztán a halánték mentén lefeszegette.

A látványtól, ami elé tárult, döbbenten hátraugrott, és el is esett, a fenekére, a lámpa kigurult kezéből. A más kettő először nem értette, mi a baj, aztán észrevették, és csak bámulták elhűlve a leletet.

– Talán az agyag kimarta – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap visszaóvakodott a földből kimeredő torzóhoz, és egészen közel hajolva megszemlélte a szinte tökéletesen épen maradt, konzerválódott koponyát. A bőr ráfeszült a csontokra, a fülek kissé elfonnyadtak, az íny visszahúzódott, ezért a fogak rávicsorogtak a világra, jelezve az utolsó pillanatok, a fulladás kínját.

– Nem – csóválta fejét a pap. – Nem, a csont sima, nyoma sincs szemnek.

Az előttük sárgálló ősi fejen ugyanis minden olyan volt, mint az övéken, kivéve azt, hogy a szemgödrök és a szemek hiányoztak róla, csupán sima, egyenletes felület feszült az orrnyereg két oldalán.

– Temessük vissza – kérte a pap, hangja gyengén csengett a különös levegőben. Társai némán engedelmeskedtek, bár a fiatal férfi többször megtorpant, mint aki mondani akar valamit, de aztán elnézte az öregember kopár tarkóját, és inkább nem szólt. Mikor végeztek, pár másodpercig mozdulatlanul álltak a földből most is kimeredő kéz felett, végül a pap belerúgott, és az halk reccsenéssel letörött, és a barlang sötét részébe repült. Most már szinte semennyire nem lehetett megkülönböztetni a test helyét a barlang földjének többi részétől, eltekintve a frissen megforgatott földtől.

– Menjünk innen – adta ki a parancsot a pap kedvetlenül, majd megindult előre, vendége követte, István zárta a sort.

Már közel jártak a kijárathoz, mikor halkan felmorajlott a föld, majd megmozdultak a falak, és recsegve, akár rosszul olajozott kapuk, rázárultak a szolgára. Annak még annyi ideje volt, hogy kinyújtsa karját, a fiatalember hátra fordult, megragadta, de a kőszikla addigra összepréselte a testet, oly módon, hogy alkartól gondosan le is választotta Istvánt, így a tag a fiatal férfi kezében maradt, aki ordítva dobta el: – Fussunk! – kérte a papot, akit nem kellett biztatni, zihálva szaladt előtte, rohant a lassan megerősödő fényben, míg végül ki nem értek a napfényre. A talaj mozgott és rezgett köröttük, a hasékból por és szilánkok csaptak ki, így szemük elé kapták karjukat, és nem láthatták, ahogy a leomló sziklák eltorlaszolják a járatot.

– Ez borzalmas – nyögte a fiatalember, és kezét, mely az imént István leszakadt karját fogta, önkéntelenül is nadrágjába törölte.

– Térjünk haza, barátom – kérte őt csöndesen a pap, majd példát mutatva nekivágott a meredélynek. Lihegve, fűcsomókba kapaszkodva másztak fel a horhos oldalán, mely most mélyebbnek tűnt, mint lefelé. Mikor felértek, a pap letérdelt, és elmondott egy imát István lelkéért, majd a kocsihoz sietett, megoldotta az állatokat, és felült a bakra. A vendég szótlanul mellé telepedett, figyelte, ahogy az idős ember gyakorlott mozdulatokkal az útra kormányozza az állatokat, aztán vágtára ösztökéli őket.

– Gyors lesz ez a menet lefelé – mondta a fiatalember a kocsi oldalába kapaszkodva. – Nyakunkat szegjük.

– Mind az Úr kezében vagyunk – morogta a pap, de azért kissé visszafogta a lovakat. Nem szóltak, míg lejjebb nem értek, ahol ellaposodott az út, láthatólag arra vártak, a másik kezdje, végül a fiatalember nem bírta tovább, megvakarta egyenes szálú, barna hajjal borított üstökét, megköszörülte torkát, majd kibökte: – Amit bent láttuk, olyan gondolatokat kelt bennem, hogy szinte kimondani se merem őket, tisztelendő uram.

A pap ránézett, majd megcsóválta fejt: – Hát akkor ne mondja.

– De hiszem – folytatta az ifjú, mint aki nem is hallja a figyelmeztetést –, hogy kötelességünk a világ elé tárni a látottakat.

– Senki nem hinne nekünk – csóválta fejét a pap, majd elővette tokjából az ostort, és az állatok háta fölé suhintott. Most már lent jártak a sík, Ipoly menti részen, itt a lovak is érezték, hogy biztosabb a mozgás, örömmel gyorsítottak hát.

– De e felfedezés alapjaiban rengetné meg a tudományos világot – erősködött az fiatalember. – Gondoljon csak bele, mit jelent ez.

– Nagyon is tudom, hogy mit jelent – bólintott a pap szinte dühösen. – De magasabb rendű szempontokat is figyelembe kell venni. És azt is hiszem, István nem véletlenül halt olyan rút halált az imént.

– Az baleset volt, atyám –válaszolt az ifjú megszeppenve.

– Talán – vont vállat a pap. – Talán van itt más is.

Jó fél órán át nem szóltak egymáshoz, míg egy nagy nádashoz nem értek, mely fölött halászsólyom keringett a légben, szinte lebegve, mintha oda lenne enyvezve a kék égre. A pap felnézett rá, hosszan csodálta röptét, majd sóhajtva így vette fel a beszélgetés fonalát: – Látja azt a madarat? Az Úr tökéletes szemmel áldotta meg, hogy el tudja kapni a vízi teremtményeket. Szem híján az az állat egy nap alatt éhen pusztulna.

– Ahogy szem nélkül meghalt az ősünk is, odalenn a barlangban– tette a hozzá az ifjú. – Azt hiszem, rossz felé menekült, ez lett a veszte.

– Talán – bólintott a pap. – Mindenestre azt már a jó Newton is leírta, hogy a szem a legtökéletesebb és legkifinomultabb szerkezet. Lencsék és anyagok bonyolult kompozíciója. Ennek megteremetése talán nem volt olyan egyszerű feladat, mint a fül vagy az orr létrehozása. Talán az Úrnak időre volt szüksége, míg őseinket el tudta látni a szem adományával, és így eshetett, hogy….

– Maga is tudja atyám – vágott közbe a másik –, hogy talán egy másik igazságnak lenne inkább itt a helye – csóválta fejét a fiatalember. – Talán az Úr nem is gondolt arra, hogy kell szem, és csak későn, nagy sokára jött rá tévedésére, mikor az ember már a kipusztulás szélén állt.

– Ez a teória kétségbe vonná a Teremtő tökéletességét! – csattant fel a pap. – Ugyanannál az eretnekségnél vagyunk, aminél már korábban is túl sokat vesztegeltünk.

– Nem eretnekség az, amire van bizonyíték – jegyezte meg élesen a fiatalember. – Maga is tudja a szíve mélyén. Maga is látta.

– Bár ne így lenne – sóhajtott a pap, majd komoran hozzá tette: – Talán akkor még István is élne.

– Ezt hogy érti? – nézett rá megütközve a fiatalember, de a pap ekkor már a gyülekező, vastag, éjsötét aljú viharfelhőket kémlelte, melyek nagy komótosan a szekér fölé sereglettek.

– Nem furcsák e fellegek? – jegyezte meg elhaló hangon, majd gyorsabb menetre ösztönözte a lovakat.

– Nyáron előfordul ilyen – mondta bizonytalanul a másik.

Az első villámra, mely a közeli erdő egy fájába vágott, összerezzentek mind a ketten, a lovak pedig felnyerítettek, és ösztönösen vágtára fogták. Hideg permet vágott az utasok arcába, majd felmorajlott a mennykőhöz tartozó dörgés is.

– Ha sietünk, mindjárt hazaérünk – kiáltotta túl a szélzúgást a pap, és elővette ismét az ostort, de használnia nem kellett, a lovak száguldottak a nehéz kocsival, az út minden kis hibája nagyot dobott az alkotmányon, így a két férfi úgy fogódzkodott, akárha viharvert hajó fedélzetén lennének, de nem is ez volt legnagyobb bajuk, hanem a köröttük sorozatban lecsapó mennykő, melytől arcukat fehér fény borította el, kitágult orrlyukaikat eltöltötte az ózon, és szívükbe kétségbeesés költözött.

– Bocsáss meg Atyám, vétkeztünk! – ordította a pap, és már közvetlenül a lovak hátát verte, azok pedig – immár teljesen megvadulva a mind közelebb és közelebb érő villámoktól – szinte repültek a föld felett őrült igyekezetükben. A távolban feltűnt a dombok hajlatában a fehér paplak, amitől az utasok akár meg is nyugodhattak volna, de a vihar most ostromolta őket legerősebben, mintha nem akarná engedni, hogy odaérjenek, és aztán egy mennykő közvetlenül eléjük, az útra csapott, amitől az egyik ló elszakította az istrángot, és nekiszaladt a mezőnek, a másik pedig nyerítve, toporzékolva forogni kezdtet.

– Menjük gyalog! – kiáltotta a pap, és le is ugrott a kocsiról, majd szaladni kezdett. A fiatalember jobb híján követte a példáját, de megtorpant a megmaradt ló előtt, sajnálta a szegény párát, melynek szeme vérben forgott, szája habzott.

– Hagyja, majd visszajövök értük, ha elmúlt a vész – ragadta meg a karját a pap, és húzta magával, keresztül az esőn, a víz rájuk zúduló függönyén.

– Ez próbatétel avagy büntetés – harsogta a pap, és a fiatalember nem mert az arcába nézni, ahogy mentek előre, bele a homályos világba. – Isten tudja, hogy mit láttunk, tudja, hogy mit tettünk, és tudja hogy szívünkben immár ott a kétely, a hamis bizonytalanság az ő tökéletességét illetően, ezért büntet most minket, ezért halt meg István is, de a mi hitünk erősebb, a mi értelmünk fényesebb, belátjuk, hogy a hallgatás és a felejtés az egyetlen járható út…– kifogyott a szuszból, lerogyott a sárba, magával húzva a fiatalembert is, mert még mindig fogta annak kezét: – Ígérje meg, szent fogadalommal gyónja meg nekem, hogy soha nem beszél arról senkinek, amit a barlangban láttunk! – kiáltotta, túlharsogva tomboló orkánt. Az ifjú megborzongott, de nem ázott ruhájától avagy a hideg légtől, hanem a pap szemében csillogó kétségbeeséstől, a tudástól, melyet már nem lehetett eltagadni. Felállt, hátrált, kiszakítva magát a férfi szorításából: – Menjünk, tisztelendő atyám, mennünk kell, megfázunk ebben a…

Nem fejezte be, mert a villám kettéhasította szavát, ahogy a pap szívét is. A nyakán hatolt be, az ifjú retinájába beleégett íve, és az is, ahogy a férfi testén átfutva a földbe kígyózik. A pap eldőlt a sárba, és többet nem mozdult, szemei feketére égve, mint a széndarabok meredtek egy előtte terebélyesedő tócsára.

A fiatalember a fejéhez kapott, lépett a halott felé, majd meggondolta magát, és a paplak irányába szaladt. Jó öt perc futás után, kifulladva ért az istállóba, felnyergelte lovát, és kiszáguldott a már csöndesedő viharba.

Sötétedett, mikorra hazaért. Anyja a szolgák kiáltásaira lámpással elé jött, a kastély lépcsőjére, és szótlanul nézte, ahogy a fia összetörten, remegve közeledik felé.

– Mi történt, Imre? – kérdezte szigorúan, mire a fiatalemberből előtört a sírás. Anyja átfogta vállát, gyorsan bekísérte a nagy szalonba, hogy ne lássa senki e jelenetet, ne legyen tanúja senki az ideggyengeségnek, mely egyébként kiskora óta kísértette gyermekét. Ott aztán a fiú meggyónt mindent, elmondta az egész históriát, melyet az asszony félbeszakítás nélkül, csöndben hallgatott. Mikorra végeztek, késő éjszaka lett, a fiatalember üveges szemmel bámult maga elé, és bár a távoli mennydörgésre minduntalan összerezzent, a belé erőltetett nyugtató teától lassan álomba szenderült. Az anyja szolgákat küldött a paplakhoz, majd a kis kápolnába vonult, és hajnali háromig imádkozott, aztán ő is nyugovóra tért.

Reggel, a virradat első fényeinél már ott állt a dívány felett, ahol fia aludta nyugtalan álmát. Lehajolt, gyengéden végigsimította arcát, mire a másik felriadt.

– Az éjszaka tanácsot kértem az Úrtól az ügyedben – suttogta a nő, miközben arca sugárzott az elégedettségtől –, és ő válaszolt nekem.

A fiatalember felsóhajtott, mert eszébe jutott, az álom múló mákonyán átsugárzott a tegnapi nap minden eseménye. Az anyja halkan és lassan folytatta, nem lehetett nem komolyan venni a szavait: – Az Úr azt sugalmazta, hogy van mód a megbocsátásra. Jóváteheted kételkedésed bűnét.

– Hogyan? – kérdezte a fiú türelmetlenül.

– Írnod kell egy művet róla – bólintott az anya. – Írnod kel arról, hogy nem ő, hanem a teremténye tökéletlen. Így megkímélődik életed.

Sokáig nem szóltak, aztán az anya kávét hozatott, és leült a kisebbik fotelbe, Madách pedig felállt, és az ablakhoz ment.

Dombok. Fák. A fák felett a délelőtt ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Sokáig bámult az újjászületett világra. 

vége           

   

Címkék: lelet isten baleset
2 komment
2018. december 16. 21:40 - Valmont

Karácsonyi kívánság

360px-pieter_bruegel_the_elder_hunters_in_the_snow_winter_google_art_project.jpg

 

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

 

Karácsonyi kívánság

 

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Farkas vagy valami más üvöltése harsant az erdőből. Amikor kicsik voltak, hosszú téli éjszakákon hallgatták a dada meséit az erdőkben ólálkodó szörnyekről. A fában élő gyökéremberről, aki körbefonja a tested, és kiszívja belőled az összes nedvességet. A boszorkányról, aki a kunyhójában gyerekzsírból főz kenőcsöt, és ha a szemébe nézel, még egy napig élsz. És persze ott volt az elátkozott farkas is, ami képtelen megdögleni, járja a világot, és ha megmar, te magad is farkassá válsz. A lány hátrább lépett, és arra gondolt, talán jobb lenne kimenni az erdőbe, megkeresni ezt a farkast, és hagyni, hogy ő tegye meg a dolgot. Lehet, igaza volt a papnak, lehet, szörnyű büntetéssel jár, ha önmaga oltja ki életét.

De ez mégse lesz jó. Mégpedig pont azért, amit a pap mondott a fiú temetésén. Valamiért a vár mögötti temetőkert szélénél ásták el a testet. Másfél hónapja történt, akkor még enyhébb volt az idő, a kihányt barna földből sárga sár pépesedett a bocskorokra. A lány nem mert a halottra nézni, nem akarta látni azt a gyönyörű, összetört arcot. Bezzeg a pap. Behajolt a gödör fölé, majd beleköpött. Azt mondta, az öngyilkos lelke a keleten lévő végtelen sivatag mélyén fog elrohadni, ahol Isten szolgái vas fogókkal és éles késekkel kínozzák testét az idők végezetéig. A várnép, mind a harminc-negyven ember, öreg, gyerek, férfi és nő, lélegzetvisszafojtva figyelt. A király ott állt a lány mellett, lehajtotta fejét, nem szól. Az, akit medve tép szét, a pogányok fejeznek le, vagy a fekete betegség szárít ki, folytatta a pap, az viszont az Úr palotájába kerül – mely valahol nyugaton van –, egyenest az Úr trónusa mellé, ahol egész nap mézsört ihat és vadkanhúst ehet.

A lány örök időkre a fiúval akart maradni, még akkor is, ha ez örök szenvedéssel jár. Vagyis mégiscsak neki kell megtennie. De nem ma. Túl hideg van. Elképzelte, ahogy odalent fekszik, ahogy a fiú feküdt másfél hónapja, és még nem hal meg sokáig, a hideg föld áttüzesíti törött csontjait, a kiszakadt fogai helyén lévő űr sajog, szája megtelik vérrel, ujjai lassan elfagynak, és talán megtalálják őt alkonyatkor a hazatérő vadászok, és beviszik a nagyterembe, a kandalló elé kiterített szőrmére fektetik, hagyják, ott haljon meg, miközben apja az ebédlőasztal mellől, a nagy, faragott karosszékéből bámulja őt sötét és csalódott tekintettel.

Ahogy az történt annak idején a fiúval is.

Visszalépett a fal széles ívére, majd a létrához botorkált, és leereszkedett a vár udvarára. Alig páran lézengtek a kora délutáni órán. A nap a vaskos hófellegek közül épp hogy ki-kiderengett, szürke fénybe vonva a kovács, a szakácsnő, és két katona alakját. Fenn, a falon apja sápadt ábrázatán akadt meg a tekintete. A nagyterem ablakában állt, fázósan dörzsölte kezét, és őt nézte. A lány intett, mire a férfi kinyúlt, és behúzta az ablaktáblát.

A lány most a szakácsnő vastag alakját kezdte el tanulmányozni, és érezte, vérét felforralja a düh. A nő vörös haja, akár egy róka farka virított a szürke kövek előtt. Az egyik katonafelséggel trécselt, mutogatott, arca kipirosodott, csakúgy, mint amikor elhíresztelte, mit látott a kamrában. A liszteszsákokon.

A lány lassú, táncos léptekkel a kovács fészeréhez ment, és hosszan elnézte, ahogy az üllőn szikrát hány egy kard pengéje, majd az egyik kis asztalra kirakosgatott, már kész fémek közül elvett egy rövid dárdahegyet. Volt súlya, és alig esett rajta fogás, de legalább nagyon élesnek tűnt.

A szakácsné közben visszatért munkájához, leült a konyhalépcsőre, és kopasztani kezdett egy tyúkot. A lány bement a katonák szállásra, átvágott a húgytól, bőrtől és izzadságtól bűzlő priccsek közt, majd a konyha felé indult a belső folyosón, behatolt a gőzök és zsírok párájába, nem is nézett az öreg szakácsra, hanem egyből a kijárathoz tért, és megállt az első lépcsőfokon, a szakácsnő felett. Kezében időközben megmelegedett a fém.

A nő vastag, hurkás nyaka ott fehérlett alatta, a hideg ellenére csak egy lenvászon ing fedte felsőtestét, a durva szövet kacéran félrecsúszott vállán. Egyetlen jó mozdulattal, a nyak és a váll találkozásánál a keleti pusztákra tudná küldeni őt a lány. Biztos volt ugyanis benne, hogy ami tett velük, az árulásáért, a fecsegéséért oda fog kerülni, ha meghal. És minél előbb, annál jobb. A lány lépett egyet előre, megszorította a dárdahegy végét.

Hirtelen énekszó csendült, torz dallamok és kántálás. A pap közeledett, méltóságteljesnek szánt vánszorgással, és pár vénasszony vonult be mögötte a kapun, kezükben fenyőágak. Kórusuk inkább volt vicces, mint megható. A fogatlan vénségek tátogva, torokból énekeltek. Maga a dal az új isten születéséről szólt. A pap megállt az udvar közepén, a földre dobta a gallyakat, majd az ég felé tárta a karját, mire az asszonyok elhallgattak. A mai nap született meg az isten. Kiáltotta szenvedélyesen a pap. Nyomorúságbon, szegénységben, a messzi Ararát hegyen, harsogta. Ezen az éjjelen fenyőgallyakat kell égetni a tiszteltére, azért, hogy megtisztítsuk a levegőt a bűntől. A pap most a lány felé fordult, és egyenesen ránézett. A lány állta a tekintetét.

A bűn bocsánattá válik ma éjjel, és isten mindenkinek, bűnösnek, ártatlannak teljesíti egy kívánságát. Az, aki igaz szívvel, szeretettel kíván valamit pontban éjfélkor, harsogta a pap, az számíthat isten jóindulatára. Őmagassága ezzel is végtelen hatalmát kívánja bizonyítani a frissen megtért híveinek. A vénasszonyok körötte bólogatni kezdtek. Pontban éjfélkor! Emelte fel figyelmeztetően ujját a pap, majd a kovácshoz sietett, és a kemencéjéből egy kis lapát parazsat hozott, amit a gallyakra dobott. Azonnal sisteregni kezdtek, és gyantás, tiszta aroma szállt fel, de persze nem gyulladtak meg, mire két vénasszonyok szalmát hozott az istállóból, rászórták, majd arra rakták az általuk cipelt ágakat, így végül mégiscsak láng kerekedett, és az udvar népe köré gyűlt, vonzotta őket a meleg – kevésbé a tisztító füst.

A lány is így tett, ellépett a szakácsné mellett, aki felsandított rá, mire ő visszafordult, és felmutatta neki a dárdahegyet, majd elhúzta nyaka előtt a pengét, imitálva, mi vár a nőre. Az szája elé kapta a kezét, inkább a lány tekintetétől, semmint a mozdulatától megijedve, majd felkapta a kosarát, benne az ernyedten fekvő, sápadt tyúkkal, és behátrált a konyha sötétjébe.

A lány visszarakta a dárdát a kovács pultjára, aztán odasomfordált a pap mellé, aki behunyt szemmel, kezét a tűz fölé tartva élvezte a meleget. Tényleg így van, kérdezte tőle hitetlenkedve, hogy amit éjfélkor gondolunk, az valóra válik? A pap rá sem nézett, szemét se nyitotta fel, csak bólintott. De bűntelennek kell lenned, leányom. Nem bűn az, amit tettünk. Válaszolt a lány, és most először belehasított annak a délutánnak az emléke, a kamrában, a liszteszsákokon, a két test melege, ahogy összefeszültek, és odalent az az éles fájdalom.

Talán isten szemében nem, de apádéban igen. Mondta a pap vontatottan. És itt az ő szava számít.

Azon a délutánon még az ősz arany fényei szűrődtek be az óvatlanul nyitva hagyott ajtón, aztán árnyék vetült rájuk, majd egy sikkantás, mire szétváltak, a fiú kapkodva takarta be meredező vörösségét odalenn, a lány letörölte combjáról a vért, és mikorra összeszedték magukat, és kinéztek a folyosóba vágott ablakon, a szakácsné az udvaron már az egyik katonának magyarázott, és a kamra felé mutogatott.

Isten megbocsát, ha igaz szeretetből tettük, amit tettünk? Próbálkozott még egyszer a lány, mire a pap végre felé fordult, végignézett rajta, és ki tudja mit látott belőle. Tégy egy próbát éjfélkor, és meglátod. Mondta neki halkan, szánakozva. A lány ekkor térdre hullott, megragadta a pap kérges, gyantától ragacsos kezét, majd megcsókolta a kézfejet, melybe forró vassal kereszt formát égettek valakik valamikor.

Akkoriban még másképp mérték az időt, mert úgy tartották, a kakas éjfélkor kukorékol egyet, majd hajnalban többet. És a várban valóban volt egy fekete tollú, sovány kiskakas, ami betartotta ezt a beosztást, így minden éjfélkor felharsant éles hangja. A pap szerint ez isteni jel, mivel az Éden is éjfélkor hullott el, és lett hamuvá, tehát erre a borzalmas tévedésre figyelmezteti az embereket az ostoba állat.

A lány korán lefeküdt, de a mécsest nem oltotta el, és a kis szobájának plafonján ugráló fénycsomókat leste, hallgatta a fel-feltámadó szél dörmögését, számolta szívverését, és várta a kakas hangját.

Helyette az ajtó nyikordult, és apja, a király lépett be. Szótlanul ágyához lépett, majd leült, vagy inkább leroskadt rá. Sokáig bámulták egymást, a lány fürkészőn, az apa kifürkészhetetlenül. A temetés óta nem beszéltek, kerülték egymást, sőt, apja még fejét is elfordította, ha találkoztak. Most végül a férfi szólalt meg, dörmögő, harcokat vezénylő, kivégzést parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangján. Sokáig gondolkodott a bűnön, amit ők, a testvérek elkövettek, és a büntetésen, amit a fia önként választott. Arra jutott, hogy az igazság az lenne, ha a lányt is hasonló büntetés sújtaná. De nem akarja, hogy gyermeke vére, saját fajtájának vére tapadjon a kezéhez. Viszont nem bírja a lány látását, mert folyton eszébe jut róla az árulásuk, de a fia, örököse is, akit mindennél jobban szeretett, és akit a lány öle miatt veszített el. Ezért úgy döntött, hogy északra küldi a lányt, a kolostorba, mely a hegyek lábánál, a bányáknál épült. Ott megtanulja majd az alázatot, mivel a pokolian hideg épületben darócruhában, tüskeövben, mosdatlanul élnek isten asszonyai, és aki vét szabályaik ellen, annak meztelen testét tövises ágakkal verik el. Ott fog élni, és ott fog meghalni a lány, ez a döntése. Holnap reggel indul, is az egyik katona lesz kísérője, az a magas, nem is tudom mi a neve legény. Fejezte be az apja, és várt pár másodpercig, talán könyörgést, könnyeket vagy egy köszönömöt várt, de a lánytól nem jött semmi, üres arccal bámult bele apja arcába, aki felállt, majd meggondolta magát, lehajolt, és megcsókolta a fekvő hideg homlokát. Az úr születésének napja van, így megbocsátok – súgta fülébe, majd vastag köpenyét suhogtatva kivonult a szobából.

A lány pedig mozdulatlanul maradt, aprókat lélegezett, és igyekezett nem gondolni arra, amit apja mondott. Csak a kívánságra figyelt, és a fiatal istenre összpontosított, akit a pap, és az elődje, az öreg pap alig pár évtizede hozott el az ő országukba, és aki talán nincs úgy megkopva, mint a korábbi istenek, ezért lehet, valóban van még ereje a benne való hitnek. Egyszer-egyszer el is szenderült, de felébresztette magát, mert tudta, minden elveszett, ha átalussza a kakas hangját.

Ami aztán valóban felcsendült éjfélkor. És a lány ekkor mély levegőt vett, bent tartotta, miközben arra gondolt, ez az isten adja vissza neki a fiút. Jöjjön hozzá vissza a fiú. Jöjjön vissza, még a hajnalhasadtáig, addig, mielőtt az a katona el nem jön érte, jöjjön el a fiú, pakolják fel, ami kell, kössék egy kis batyuba, és vágjanak neki az erdőnek. Előbb-utóbb csak találnak egy falut, távol apja földjeitől, ahol befogadják őket, ahol dolgozhatnak, ahol nem tudják, hogy ők testvérek. Mikor elsötétülni látszott a mécses világa, kiengedte a lélegzetét.

A kimerültségtől később hosszabb időre elszenderült. Hajnal előtt tért magához, a kaparászásra. Olyan volt, mintha patkány rágna a folyosón valamit. De nem. Valaki az ajtón motozott. A lány szíve megdobbant, felkelt az alacsony fapriccsről, majd csak várt, a jéghideg padlón állva hallgatta a neszt, és meg is kérdezte az üres szobától. Te vagy az?

Nem jött válasz, ezért az ajtóhoz lépett, elhajtott kallantyút, és kitárta.

Le kellett néznie a földre, hogy megértse. Hogy milyen jóságos ez az új isten, aki a születése éjjelén valóban teljesíti egy szegény szerelmes kívánságát. És hogy milyen ostoba volt ő, hogy a kívánságból kihagyta a legfontosabbat. Hogy jöjjön vissza hozzá a fiú, a testvére, a szerelme – élve.

vége

Szólj hozzá!
2018. november 13. 22:18 - Valmont

Fohász az Ezermesterhez

poe.jpg

Ez egy elkeserítő írás, szemérmetlenül megdolgozza az érzelmeket (gyerek + kutya is van benne, biztos, ami biztos), egészen az utolsó mondatig lenyom, de aztán az utolsó mondatban fordul - és utána kérlek, gondold végig, te miképp értelmezed a befejezést.

A novella három dologhoz kapcsolódik: egyrészt benne van haloványan a Kedvencek temetője - az első filmes feldolgozását annak idején igazán rémisztőnek tartottam, a beteg nővér hosszú éjszakákon kísértett a sötétben. Másrészt sokszor tűnődöm Lawrence Norfolkon, aki annak idején, jó tizenöt éve írt három kiváló posztmodern regényt (és A Lempriere-lexikonban alkalmazott csattanó rímel a novellám végére), de aztán, hosszú hallgatás után kijött egy negyedik könyve, melynek a címét se akarom leírni, ami maga a totális közhely és kliséirodalom. Szóval elképesztő, hogy az, aki azt a három könyvet írta, ide jutott, vagyis nem elképesztő, hanem lehet, csak elmúlt belőle mindaz, amit összefoglalóan tehetségnek nevezünk. Harmadrészt érdemes megemlíteni, hogy az ötlet ott volt bennem már hosszú ideje, de egy éjszaka, miután elég sokat játszottam PS4-en, és kimentem a mosdóba, elöntött az önvád, hogy ilyesmivel töltöm az időmet, majd hirtelen ott volt előttem az első mondat, és az egész szituáció, amiből kibomlik a történet. Azt hiszem, ez a reveláció egyfajta jel volt, ahogy a rendszám is a képen, egy őszi reggelen, munkába menet. 

 

Ezermester

 

− Nem lehet megmenteni – suttogta a nő. – De…még lehet másik. Aztán. – A nappaliban ültek, egymást átkarolva, és akkor már órák óta csak sírtak és beszéltek, beszéltek és sírtak, azóta, hogy délután hazahozták a gyereket a kórházból. 

− De én nem akarok másikat – szakadt ki a férfiból, aki úgy érezte, egy könyörtelen kéz szorítja, összefacsarja a belsőjét, a gyomrát, a máját, a szívét, a tüdejét, és nem engedi, hogy bármi is rendesen működjön odabenn. – Én őt akarom.

A nő felnyúlt, megsimogatta a férfi ápolatlan, hosszúra nőtt haját, és biccentett: − Tudom, kicsim, megbeszéltük már százszor, de nem lehet ellene tenni. Megmondták az orvosok. Nincs már remény – magyarázta halkan, mintha nem a férfinak, hanem a szobájában alvó gyereknek beszélne ezen a szabadkozó, bocsánatkérő hangszínen. – El kell engedned őt.

− Tévedtek – csattant fel a férfi. – Mi van, ha tévedtek? – elhúzta magát a másiktól, az arcába bámult. És hirtelen észrevette. Hogy a nő már nem az a személy, akit ő feleségül vett. A szülés megváltoztatta. A napokban kezébe került egy igazolványkép, amit közösen csináltak egy automatában a Keleti pályaudvarnál, jó tíz éve, mikor még vonattal utaztak fel, északra, a férfi szüleihez. Azon a nő épp hogy kiért a fiatalsága éveiből, bájos volt, és ennivalóan vidám. Mostanra az arca valamiképp kiélesedett, mintha kemény anyagból faragták volna, új ráncok és bemélyedések és új kitüremkedések jelentek meg rajta, de igazából mindenhol máshol is, a fenekén, a derekán, a nyakán. Ez a nő már nem az volt, akit ő elvett.

− Szerinted miért küldték haza őt a kórházból? – tette fel a nő a kérdést rendkívül fáradtan és csüggedten, és közben nem nézett a féri szemébe. – Miért nem fogadta el a főorvos úr a borítékot?

Hallgattak egy sort, majd a férfi megköszörülte a torkát, aztán belekezdett.

− Te, figyelj, emlékszel még anyámék hol laktak a faluban? – kérdezte, mire a nő meglepetten pillantott fel rá. Bólintott: − Persze, a templomnál. – Négy éve adták el a házat, bagóért, miután a férfi anyja is meghalt. Azóta csak halottak napján és karácsonykor mentek vissza oda, immár saját, tizennégy éves autójukkal. A gyerek végigaludta az utakat. Összekucorodott hátul, bevonta azt a kis lábát a takaró alá, és.

A nő elvágta magában az emléket, mert elhatározta, kemény lesz. Azért lesz kemény, hogy végig tudja csinálni az elkövetkező pár napot vagy pár órát, és túl tudjon lépni rajta. És hogy aztán újrakezdhessék ők, ketten, mivel eredetileg is csak ők ketten, együtt voltak a létezésben, minden más belőlük áramlott ki, később. – Mi van vele?

A férfi zavartan elfordult, a tévé üres, szürke képernyőjét bámulta, látta benne önmagukat, oldalról világított egy állólámpa, csönd volt, néma volt a ház az éjszakában, életük legrosszabb éjszakáján. – Ha felfelé mentél, a Külső-telep felé, az egyik jobbra eső utca végén, már az erdők alatt lakott egy öregember. Mindenki csak bácsinak hívta. Nem is tudom, mi volt a valódi neve. Már akkor öreg volt, amikor én gyerek voltam – kezdte a történetet, a nő pedig hátradőlt, elengedte magát, hogy a puha kanapépárnák magába fogadják lefogyott, csupa csont testét. – Emlékszem, anyám, a szomszédok, és úgy általában mindenki a faluban azt tartotta, a bácsi egy ezermester. Azt mondták róla, bármit meg tud szerelni. Olyan ügyes a keze, hogy képes szétszedni a legbonyolultabb dolgokat, megkeresi bennük a hibát, kijavítja, majd úgy összerakja azt a valamit, mintha új lenne – a nő lehunyta a szemét, hagyta, hogy a férfi, mély, olyannyira jól ismert és megnyugtató hangja vezesse, és szinte látta maga előtt a bácsit a munkaasztal mellett, mely tele van kacattal, rugós játékok, szétcsavart kávéfőző, kibelezett mikrohullámú sütő − nem, az nem, akkor még olyan nem volt −, egy centrifugáló, ami pont úgy nézett ki régen, mint Artoo-Detoo, ami legóként a gyereknek is megvan, hogy szeretett vele játszani, mielőtt.

− Az öreg tényleg egy zseni volt. Gyakran felmentünk hozzá, úgy mondtuk, fel, mert már a domboldalon lakott, és rálátott az egész falura, szóval gyakran felmentünk oda a házához, és megálltunk a műhely ajtajában, és csak lestük, hogy mit csinál – magyarázta a férfi halkan. – Az a műhely tele volt szerszámmal és anyaggal. Az asztalt elborították a fogaskerekek, huzalok és csavarok, különféle eszközök hevertek mindenhol, dolgok, melyek rendeltetéséről fogalmunk se volt, de ő olyan biztonsággal és ügyességgel kezelte őket, mintha ezer és ezer éve csinálná. Elnéztük a kezét, az ujjait, amik fürgén jártak egy felhúzós óra belsejében, és olyan finoman mozogtak, hogy az szinte elképzelhetetlen volt, mert egyéként kis, apró, vaskos, tömpe ujjai voltak, nem valami sebészujjak, hanem inkább parasztkezek, olyané, aki amúgy korábban, mielőtt ilyen szerelgető nyugdíjas lett, fizikai munkából élt. 

A férfi kicsit megállt a történetben, végignézett a kanapén hátradőlve pihenő nőn, és nem állta meg hogy ki ne nyúljon, és végig ne simítsa az arcát, amit olyan jól ismert, és minden változása ellenére olyannyira szeretett. A nő bizonytalanul, vakon felnyúlt, megfogta a kezét, és megcsókolta. – Folytasd – mondta vagy inkább kérte elhaló hangon, ahogy a gyerek kéri az anyját, hogy folytassa az esti mesét, mely megnyitja előtte a tündérek, a boszorkányok, a sárkányok és a nemes királyfik világát, ahol végül mindig a jó győz.

− Alig emlékszem az öreg arcára – rázta meg a fejét a férfi, majd elvonta kezét a nő izzadó tenyeréből. – Azt tudom, hogy mindig mosolygott, és nekünk, fiúknak nagyon örült, ha meglátogattuk őt. Lassan mozgott, szürke munkásnadrágot, vastag talpú, kopott bakancsot és egy kifakult pulóvert hordott. Télen-nyáron rajta volt az a kék pulóver. Talán mintha pipázott volna, az orromban érzem a dohány füstjét a műhelyében – magyarázta a férfi, és ő is lehunyta a szemét, hogy jobban jöjjenek az emlékek. – Lehet, szemüveges volt. Mintha csillogott volna mindig vidám, fekete szeme a lencsék mögött, de ebben nem vagyok biztos. De ami legjobban megmaradt bennem, az a mély hangja volt. És a derű, ami a hangjából sütött. Olyan kedvesen és örömmel beszélt, bármiről, ahogy akkoriban kevés felnőtt. Tudod, ez a rendszerváltás környékén volt, mindenkinek megvolt a maga baja, munkanélküliség, infláció, a bányák a környéken bezártak, egy csomó ember csak lézengett, és morgott a faluban. De ha felmentünk az öreghez, fel a domboldalra, a kis házhoz, melynek az udvarán egy gránátalmafa állt, és hátramentünk a napfényes műhelyéhez, tudtuk, hogy vidámság fogad, mosoly és kedvesség.

− Gránátalma? – vetette közbe a nő kásás hangon, ki se nyitva a szemét. – Nem hiszem, hogy az gránátalmafa volt. Olyan északon nem bírja ki. Nem bírja a hideget.

A férfi eltűnődött, majd megvonta vállát: − Hát, nekem úgy rémlik, az volt. Mert mintha még meg is kínált volna bennünket a bácsi a nyár végén – ajkához nyúlt. – Szinte érzem a nyelvemen a magok édességét.

− Ez érdekes – nyugtázta a nő. − Folytasd.

A férfi hunyorított, mint aki valamit nem lát elég élesen: − Nem mondom azt, hogy állandóan ott voltunk nála. Megvoltak a magunk játékai, meg amúgy a legtöbbször elég unalmas nézni, ahogy egy felnőtt szerel. Jártuk az erdőt, a pataknál vizeskedtünk, bunkert építettünk a réten, csúzlit vagy nyilat készítettünk. Fociztunk is, de azt keveset, mert nem volt túl sok sík terep, szóval olyasmiket csináltunk, amiket a korunkbeliek csináltak vidéken a kilencvenes évek elején. De – mélyet sóhajtott, majd kivárt, benézett a gyerekszoba ajtaján hagyott rés sötétjébe, és arra gondolt, hogy a gyerek ezeket már soha nem teheti meg, hisz épp hogy csak megtanult járni, és hirtelen érezte, megint jönnek a könnyek, de erővel visszafogta őket, megdörzsölte szemgödrét, és csak kicsit lett nedves a kézfeje: − De hetente egyszer felmentünk hozzá, ebben biztos vagyok, lehet, néha többször is. Aztán én egy kicsit elmaradtam, hatodikos voltam azon a nyáron, amikor megkaptam Gömbit.

− Gömbit? – suttogta a nő félálomban, révülten ejtve a szót, mint akit hipnotizáltak.

− A kutyámat – bólintott a férfi. – Még nem beszéltem róla? – nem jött válasz a másiktól, ezért folytatta: − Egy keverék volt. Kis, fekete és barna szőrmók, német juhász és valami kotorék keveréke lehetett, csupa izgágaság és ragaszkodás. Mindenhova jött utánam, már egész kölyökkorában is, és csak utánam, olyan ragaszkodó volt, hogy mindenki a csodájára járt. Rengeteg játszottunk, este megvártam, míg elaszik, és csak akkor feküdtem le, reggel én ébresztettem, kimentem a garázsba, ahol tartottuk, és úgy örültünk egymásnak, mint két igazi jó barát. Amikor már nagyobb lett, a nyár közepén, jártuk az erdőt, a dombokat, és ő nem szaladgált el, mindig ott jött a közelemben, fegyelmezett, okos kutya volt, noha nem kapott semmiféle kiképzést, elképzelheted, akkoriban faluban ilyen, hogy kutyaiskola, szóba se jöhetett.

− És aztán mi történt? – kérdezte a nő. – Mert gondolom, történt vele valami. Nagyon úgy mesélsz róla.

A férfi bólintott, nyugtázta a sejtést: − Igen. Történt valami. A mai napig előttem van. Kint voltunk a réten, egy botot dobáltam neki, akkor már négy hónapos lehetett, már suliba jártam. Imádta visszahozni a botot, biztosan tudod, milyen az, amikor a kutya ott állt előtted, és nézi, hogy mikor lendítesz − Gömbi nemcsak nézte, hanem közben mosolygott, kacsintott a szemével, hogy gyerünk, csináld. És aznap is ez ment, és nagyon jól szórakoztunk, de aztán hirtelen feljajdult, és megállt, majd lefeküdt a földre. Odarohantam hozzá, először azt hittem, hogy tüskébe lépett, de nem, nem volt semmi, aztán hogy megrántotta valamelyik lábát, szép óvatosan meghuzigáltam a lábait, ám erre se nyüszített, csak feküdt, nézett fel rám nagy búsan, és nem volt hajlandó felkelni. Az ölemben kellett hazavinnem. Lefektettem a garázsban a pokrócára, megitattam, vittem neki egy kis parizelt, de az nem kellett neki, és ekkor már tudtam, nagy a baj. Este, mikor hazajött az apám, és megnézte, azt mondta, valami belső szervi baja van, és a kutyáknál ez sajnos mindig végzetes. Kértem, vigyük el állatorvoshoz, de azt mondta, nincs rá pénzünk, most nem engedhetjük meg magunknak. Persze mentem anyámhoz is, hogy pénzt kunyeráljak tőle, de ő is csak a fejét rázta, hogy nem, sajnos nem tud segíteni, egyébként is, ha apám azt mondta, akkor az úgy is van, az anyám mindig ilyen volt, alárendelte magát az apám akaratának, néha arra gondolok, azért halt utána, mert az apám azt kívánta, mikor haldoklott, hogy ne éljen nélküle.

− Gonosz vagy – mondta nagyon halkan a nő, de a férfi csak a fejét csóválta. – Nem, nem vagyok gonosz, az apám néha tényleg ilyen volt, ilyen akaratos, és követelődző, mint egy gyerek, ezt hamar megtanultam. Egyedül maradtam hát a szerencsétlen Gömbivel, ápoltam éjjel-nappal, rohantam haza suliból, hogy mielőbb vele lehessek, de féltem is, hogy mit találok a garázsban. Aztán az egyik délután a félelmem valóra vált. Az oldalára fordulva feküdt, szaporán szedte a levegőt, a nyelve kilógott, olyan volt, mintha nagyon sokat futott volna, pedig csak a végét járta.

A férfi megállt, megköszörülte a torkát, hagyta, hogy ellepjék az emlékek, és kiszorítsák a nőt, a nappalit, a gyerek szobáját, és ott lehessen ismét a kutya mellet, az olajszagú garázsban. – Azt tettem, amit egy gyerek tenne. Beraktam a kis kézikocsiba, amit anyám használt, mikor a gáztelepről hazahozta a gázt, letakartam egy pokróccal, és felhúztam őt a bácsi házához. A műhelyhez már ölben vittem. Emlékszem, késő délután volt, a vörös napfényben minden nagyon élénknek tűnt, mintha akkoriban mások lettek volna színek, vagy csak a szemem romlott el azóta.

− És mit szólt az öreg? A bácsi? – érdeklődött a nő kissé gépiesen.

− Először csak csodálkozva nézte, mi van a kezemben, mit hoztam neki, majd szó nélkül átvette Gömbit, óvatosan a munkaasztalra fektette, kibugyolálta a pokrócból, aztán ráhajtotta fülét az oldalára, és én ekkor már tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz. Sokáig hallgatózott, majd felegyenesedett, bólintott és mosolygott, ahogy szokott, mert rájött, mi a hiba. Elromlott benne valami, mondta, reggelre kész lesz, jöjjek majd vissza érte.

− Ennyi? – kérdezte a nő, mire a férfi megvonta vállát: − Gyerekként ennyi is elég volt. Hazamentem, apáék nem nagyon keresték Gömbit, mert későn értek haza, és szokás szerint hullafáradtak voltak. Én bezzeg alig tudtam aludni, vártam, hogy pirkadjon, óránként felültem az ágyban, és megnéztem mennyi az idő. Úgy terveztem, suli előtt elmegyek az öreghez, aztán végül ellógtam az első órát, ami nem volt nagy baj, mert emlékszem, tesi volt, és ott nem nagyon nézték az igazolást. Felmentem a bácsihoz, és már a műhelyben találtam, gyógytea gőzölgött kis lábosban a padlón, és Gömbi azt lefetyelte.

− Meggyógyult − jelentette ki a nő.

− Meg – hagyta jóvá a férfi. Mind a ketten hallgattak. Mind a ketten gondolkodtak.

− De ezzel nincs vége – folytatta a férfi. – Hazavittem. Az öreg természetesen nem kért pénzt, csak azt, szedjem össze a hullott diót a kert végében. Bármit megcsináltam volna neki, mivel ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott a felnőttek közül Gömbin. A kutya aztán hamar összeszedte magát. Volt egy nagy vágás az oldalán, az gyorsan gyógyult. Apámék észre se vették ezt a sebet, mert amikorra előjött a garázsból, egészen elhalványult. Azt mondták, az állatok képesek önmagukat meggyógyítani, vagy valami hasonló hülyeséget. Valamiért nem mondtam el nekik, mi történt valójában. Úgy gondoltam, nem hinnék el, vagy ha elmondanám, akkor Gömbi ismét megbetegedne. Két hét múlva, iskola után már ismét a dombokat jártuk. Gömbi fürgébb volt, mint valaha, és valahogy fegyelmezetlenebbé is vált. És ez lett a veszte.

− Mi történt? – kérdezte a nő elhaló hangon.

− Egy földúton mentünk – idézte fel a férfi az emléket, és megdörzsölte állát, majd ajkait, melyek ki voltak száradva. – Traktorosok taposták ki, ahogy jártak az egyik szántóról a másikra.  Dombok közt kanyargott, és az egyik domb takarásában, egy kanyar mögött keresztezte az országutat. Gömbi előre szaladt, én meg nem gondoltam, hogy baj lehet. Aztán csak egy nagy fékezést hallottam, meg hogy felvonyít. Megálltam, megdermedtem, moccanni se bírtam, ott, ahol álltam, a domb még mindig takarta előlem az eseményeket. Hallottam, ahogy egy autó ajtaja csapódik, valaki szitkozódik, majd ismét az ajtó, és aztán felbőg a motor, végül csönd. És csak ekkor indultam el, rohantam, ahogy a lábam bírta.

− Elütötték – a nő végre felnézett a férfira, szeme álmosan, véreresen csillogott. A férfi visszanézett rá, de nem a nőt látta, hanem a testet az út szélén, a vért, a belsőségeket, és a köztük csillogó apró fogaskerekeket, huzalokat és csavarokat.

− El – hagyta jóvá. – Azonnal vége volt. Apám elásta az út menti erdőben estefelé. Még sokáig hordtam a sírjára a virágot, de aztán elfeledtem az egészet.

A nő lehunyta szemét. – Miért mesélted el nekem ezt a szomorú történet? Így akarsz felvidítani? – kérdezte a férfitól bágyadtan mosolyogva. A férfi nem válaszolt, előredőlt, a szőnyeg mintázatát tanulmányozta. Aztán mégis megszólalt, lassan, óvatosan válogatva szavait: − Az öreg akkoriban lehetett hatvan-hetven éves. Ennek ugye húsz éve. Van még rá esély, hogy él – motyogta.

− Nem értem. Mit mondasz? – szólt a nő, noha értette. Felállt, kinyújtózott, majd lepillantott a másik feje búbjára, mely oly védtelennek tűnt, mert a férfi kopaszodott. – Megyek, lefekszem.

− Jó éjt – válaszolt a férfi. – Még maradok egy kicsit.

A nő fogat mosott, gyorsan és felületesen, majd meleg vízzel megmosta az arcát, végül lehúzta a pulóverét, levette a melltartóját, egy pillanatra megnézte megereszkedett melleit a tükörben, végül felhúzta izzadtságszagú pólóját, és a hálószobába ment. Az ajtóból még visszatekintett a férfira, aki ugyanúgy ült a kanapén, a lámpa sárga fényben. A dvd-lejátszó órája hajnali hármat mutatott. A nő valamiért tudta, hogy ezen a napon öt óra harminckor virrad. Befeküdt a hideg paplan alá, és bámulta a szemközti falat, várta, hogy jöjjön az álom, de igazából azt várta, hogy a férfi felálljon, bemenjen a gyerek szobájába, felnyalábolja a vézna, betegség által összetört kis testet takaróstul, kimenjen vele a ház elé az autóhoz, és óvatosan, hogy a gyerek ne ébredjen fel, befektesse őt hátra, majd beüljön előre, begyújtsa a motort, egy percig csak üljön ott, kezét a kormányon pihentetve, néha a visszapillantóba, a gyerekre nézve, aki hála istennek alszik tovább, aztán kitolasson a parkolóból, és a hajnal hasadtával, amikor ez az éjszaka végre véget ér, és eljön a fény ideje, elinduljon fel, északra hogy megkeresse az ezermestert.   

vége

1 komment
2018. április 29. 09:09 - Valmont

Világunk a nők előtt

hajtas.jpg

Amikor kamaszként nyaranta munkásokkal dolgoztam építkezéseken, megdöbbentett, mennyire mániákusan beszélnek a  nőkről és a szexualitásról. Még az idősebb, nyugdíjból bedolgozó szakik is folyamatosan megjegyzéseket tettek az utcán haladó lányokra, hangsúlyzva saját, töretlen potenciáljukat. Később ezt az attitűdöt értelmiségi táraságban is tapasztaltam. Ha körbenézel az utcán, megfigyeled a reklámokat, a minket körülvevő képeket, a festményeket  a múzeumokban, elolvasod a 2000 legfontosabb regényt és a líra javát, és aztán esetleg foglalkozol Schopenhauerrel - könnyű belátnod, hogy a világunkat a nemiség akarata irányítja. És akkor az internetről még nem is beszéltem. A legtöbb problémát a szexualitás okozza, a rabszolgái vagyunk a faj fenntartásának - vagy az erről való képzeteknek. Elgondoltam azt, ahonnan mindez eredt, a történelem előtti, a teremtés utáni vad és nyers időt, melyben mindez eldőlt. Az élet még apró hajtás volt ekkor, tele távlatokkal - az ember benne pedig egy kísérlet, remény, lehetőség.  

 

A világ mint akarat

 

Akkoriban nem voltak királyok, nem voltak városok, nem voltak utak, és talán az idő is csak félig-meddig létezett. Onnan tudták az emberek, hogy múlik, hogy egyre lassult a mozgásuk, míg végül megálltak a mezőn vagy egy tölgy mellett, és beledermedtek a végtelenségbe. Aztán az egek és földek állatai, de főképp az erdő vadjai szép lassan elfogyasztották őket, darabról darabra haladva.

A fiú akkor látott egy ilyen csonka szobrot, amikor a kovácshoz mentek, vagyis ahhoz az emberhez, aki képes volt szerszámokat adni nekik burgonyáért, mert a „kovács” szó se létezett, ahogy sok egyéb kifejezés is hiányzott még. A halott egy mezőn állt, akár egy madárijesztő, hiányzott a bal karja, és valami az oldalából öklömnyi darabokat harapott ki. De még nem ment el belőle a belseje, vagyis az, amit később az emberek majd léleknek neveznek, és ami majd olyan könnyedén kiszökik a testből később, akkor, amikor az időt is könnyedebben mérik majd a halandók. A fiú onnan is tudta, hogy még odabenn van, hogy megmaradt szemével néha pislogott. 

A másikat egy madár kikaparta.

A kovács, egy nagydarab, szakállas férfi, a síkság szélén, a hegyek lábánál élt rozoga kis kunyhójában, melyek előtt összefutottak az utak. Folyton mosolygott, mikor a fiúra pillantott, mint aki valaki nagyon vicces dolgot tud róla, de a fiú nem kérdezte meg, mit, sarkára ülve, türelmesen várta, míg a Férfi megalkudik vele. A kovácsműhely belsejében fém ragyogott, tűz szikrázott, és korom sötétlett. Egy csomó olyan eszköz hevert a porban, melyen még a kovács se tudta nevét, talán az elődje nem tanította meg neki, talán nem volt rá szükség. Amikor végeztek, a Férfi odahajolt a kovács nagy lapátfüleihez, és belesúgott valamit. A kovács a fiúra pillantott, még szélesebbre húzta vigyorát, majd bólintott. Aztán bement a műhelybe, és kisvártatva egy különösen vékony, rövid, görbe pengéjű késsel tért vissza. A kés egy kis sarlóra hasonlított. A belső íve fehéren csillogott, látszott rajta, nagyon élesre van fenve. A Férfi ki is próbálta ujja begyével – vércsöpp hullt a porba –, majd elégedetten biccentett, durva vászonnadrágjába törölte ujját, és övébe tűzte a szerzeményt. A kovács ezalatt is a fiút bámulta, aki inkább elfordította fejét. A síkság felől nagy, sötét gomolyagok gyülekeztek az égre, remélte, visszaérnek a hegyek közé még a vihar előtt.

Egy szűk völgyben éltek, két hegy hasadékában, amely felfelé háromszöggé, termékeny domboldallá szélesedett. Itt, ezen a dús részen termelték meg azt, ami az életükhöz és a cseréhez kellett. Most főképp kukorica volt vetve, s ahogy ballagtak a völgyszoros felé, a délutáni nap pont rátűzött, és innen, lentről a fiút az egész hely a saját ágyékára emlékeztette, melyen egy ideje ugyanúgy felmagasodott a szőr, akár a kukorica zöldje odafenn.

A kunyhóra gondolt, mely a völgyet kettészelő patak szélén, hordalékkövekből épült. Inkább egy masszív kőrakásnak tűnt, mint lakhelynek, a fiú mégis örült, hogy hazatérnek belé. A völgyön kívüli világ bizonytalansággal töltötte el. A Férfi mindent elmagyarázott a földről, a növényekről, a vadakról, de alig beszélt neki a tágasabb világról. Talán ő sem tudott róla túl sokat. A fiú kiskora óta elkísérte őt a cserékre, amikor is vásznat, gyógynövényeket vagy szerszámot szereztek a környékbeliektől. Mindenki nagyjából egy nap járótávolságra lakott a kunyhótól. A fiú néhol látott hozzá hasonló, fiatalabb embereket is a mesterek mellett, de a legtöbb férfi magányosan élt.

Ahogy beértek a völgy fái közé, avar zizzent, és oldalt, a törzsek közt két furcsa tollazatú madarat pillantottak meg. Egymással szemben álltak, az egyik kihívóan düllesztette mellét, borzolta farktollait. A Férfi rászólt a fiúra, hogy ne bámészkodjon. Hangja ingerülten csengett. A fiú szótlanul, lehorgasztott fejjel követte, vállára vetve az új szerzeményt, egy eszközt, ami egyértelműen a földből kihajtó zöld, értéktelen növényszálak kiirtására szolgált. A Férfi újabban gyakran volt dühös és ingerült. Gyanakodva, sötét tekintettel méregette őt. A fiú néha úgy érezte, vizslatja, vagy vetélytársként tekint rá. Máskor végtelen szomorúságot látott a szemeiben. Magas, sovány alak volt a Férfi, csupa csont és ín, mintha a völgyben örökké fújó szél formálta volna a testét. A fiú látott némi hasonlóságot a vödör vizébe tekintve közte és a másik közt, de nem értette, ez miért van. A kovács és a Férfi vagy más felnőtt közt nem volt ilyen hasonlóság.

Aznap este, amikor visszatértek a kunyhóhoz a kovácstól, a szél elcsitult a völgyben, helyette fentről, a dombtetőről az érő kukorica lágy, lisztes, zöld illata gomolygott le rájuk. A levegő meleg volt és sűrű, mintha lisztet fújt volna belé valaki. A fiú sokáig állt a patak partján, keze közt a tányérokkal, melyeket már rég tisztára sikált. Szeme a fák közt a szemközti hegyeket, dombokat kutatta, melyek távolabb a síkságig simultak. Arra gondolt, milyen hatalmas ez a tér, amiben élnek, és milyen keveset ismernek belőle. Majd eszébe jutott a Férfi furcsa viselkedése, a kés, a görbe pengéjű dolog, amit ma cserélt, és nehéz, sötét előérzet lepte meg. Kizökkentette magát a tűnődésből, és megrázta fejét, majd a felnyalábolt a tányérokat. Nem volt mit tenni, bármi is jöjjön, a Férfi volt az, aki irányította az életüket. A Férfi tudta, mikor kell vetni, mikor jön a hideg szél, hogy lehet csapdával madarat fogni, melyik növény nyugtatja meg az égő hasat. Ha ő akar valamit a fiúval, akkor annak meg kell lennie.

Amikor visszaindult a tisztás felé, ahol a kunyhó kőkupaca sötétlett az alkonyatban, észrevette a nyulakat. Egy fa tövében voltak, az egyik a másikon, az alsó bambán, révülten tűrte, hogy a felette lévő ütemesen mozogjon rajta. Olyan volt, mintha a felső az alfelével egyszerre simogatná és döfködné az alsót. A fiú elbűvölve nézte a jelenetet, közben érezte, odalenn az ágyékában az a szerve, mely a vizelésen kívül egyébként oly haszontalannak tűnt, hirtelen kemény lesz, görcsös fájdalommal megmerevül. Tudta, ez valami nem átlagos állapot, megijedt, de aztán erőt vett magán, és elvonta tekintetét a nyulakról, megfordult. És szembe találkozott a Férfival.

Nem tudott szólni, már meg is kapta az első ütést, melytől a földre került. A tányér kihullott kezéből, de mivel itt már nem vágták a füvet, a magas gyom felfogta, nem tört össze. A fiú kábán arra gondot, miközben Férfi az oldalát rugdosta, hogy kár, a tányéros embernél, akivel cserélni szoktak, él egy majdnem vele egykorú fiú. Ha ismét elmennének hozzájuk, talán megszólíthatná.

A Férfi verése gyors volt és könyörtelen. Összetörte a fiú fél arcát és jobb oldalát. Mindketten tudták jól, két-három nap, és a sebek eltűnnek, mert akkoriban még másképp gyógyult a test, talán azért, mert a lélek olyan makacsul ragaszkodott hozzá. Ettől függetlenül a fiú csak mászva tudott visszatérni a kunyhóhoz. Annak az egynek örült közben, míg felfelé kapaszkodott a tisztáson, hogy testének fájdalmától ágyékának feszültsége legalább alábbhagyott. Nekidőlt a bejárat nagy, széles deszkájának, és onnan nézte, ahogy a Férfi szitkozódva előre hoz hátulról pár vaskos faágat. Hidegebb időkre, hasábfának tartogatták a kunyhó mögött e rudakat, de a Férfi most a baltával nekik esett, és sorban kihegyezte őket.

A fiú egy ideig nézte, majd bemászott a kunyhóba, ágyára roskadt, és elaludt.

Az éjszaka arra ébredt, hogy szomjas, és hogy ég az oldala. Kióvakodott, figyelve a másik egyenletes szuszogására, majd csodálkozva megállt a küszöbön. Akkoriban még zöld fénye volt a holdnak, és halovány, lágy ragyogással világította meg az éjszakákat. A bejárat körül, a földbe ásva, élükkel előre és felfelé mutatva hegyes karók sorakoztak. Úgy nézett ki tőlük az udvar, mint egy sün háta.  A fiú alig fért át köztük.  Oldalt tért, a gödör felé, ahol rendszerint a szükségüket végezték, és könnyített magán.

Mikor végzett, és visszafelé indult, egy lágy hang állította meg. Idegenül csengett az éjszakában. Madár trillájának tűnt. A tiszta víz csobogásának. A dermedt jég roppanásának. A fiú szíve beledobbant, ahogy meghallotta, és vaksin, de mohón kutatta szemével, honnan jön. Körbefordult kétszer, mire észrevette – egy nyúlánk, karcsú alak állt az erdő szélén, két fa közt, félig egy csipkebokor takarásában. Meztelennek tűnt, vagy valami áttetsző leplet viselt, hosszú, hullámos haja vállát verte, elöl a mellkasa érthetetlenül kidomborodott. Az arca fehér folt volt ilyen távolból, de a fiú beleképzelte vonásait, végtelenül lágynak látta, és hihetetlenül idegennek, mert ez az arc nem hasonlított se a Férfiéra, se a kovácséra. Talán még leginkább a tányéros embernél élő másik fiúra.

Aztán a varázs megtört, mert az idegen búcsút intett, és eltűnt, belehátrált a sötétségbe.

A fiú kábán, zakatoló szívvel tért vissza vackára. Hajnalig alig jött szemére álom.

Másnap persze nem tudta, mitévő legyen. A Férfi gyanakodva méregette őt, majd reggeli – zöld, forrázott levek és puha kukoricaszemek elegye – után bekenegette a fiú zúzódásait valami zsíros krémmel. És közben beszélni kezdett, halkan, megválogatva szavait. Annyit beszélt, amennyit már régóta nem, mert többnyire csendben dolgoztak, vagy félálomban hevertek odabenn, a félhomályban.

Elmondta, hogy a fiúnak lehetnek kérdései, de inkább ne tegye fel őket. A világ megvan a kérdések nélkül is. A világ az Egy világa. Nincs benne helye Kettőnek. Minden egyedül van, és idővel a fiúnak is eggyé kell változnia, el kell mennie, vagy esetleg ő, a Férfi meghal – de minden az Egy felé tart. A világban van valami torz törekvés másra, de ezt ő, és a többiek elfojtják, mert tanultak az Első példájából. Ha időben lépnek, a fiú megmenekül ettől a veszélyes és torz dolgoktól, de ez fájdalmas lesz. Ha nem, akkor örök kínszenvedés és gyötrelem vár rá, mert a világ hazug és becsapja őt, a pillanatnyi boldogságért egy rakás kínt zúdít majd rá. A Férfi egyetlen vágya, hogy megvédje a fiút a boldogtalanságtól. Ezért ásta be a karókat. Védelem gyanánt. De fontosabb, hogy megelőzzék a bajt azzal, hogy írmagját is kiirtják e torz dolognak.

A fiú úgy érezte, most, hogy ennyi mindent megosztott vele a másik, beszámolhat az éjszakai látomásáról. A fal mellé telepedett, míg a Férfi kendőbe takarta a gyógyzsírt tartalmazó tégelyt. Akadozva, a szavakat keresve megpróbálta lefesteni neki, mit látott a fák közt. Amíg hallgatta őt, a Férfi mozdulatai lelassultak, majd egészen megállt, végül leült a kunyhó döngölt padlójára, lehorgasztotta fejét, és az ölébe vetett nagy, eres kézfejeit bámult.

Hát ránk talált, mondta végül keserűen. Biztosan megérezte a szagod. Tette hozzá. Kicsoda, kérdezte a fiú egy kissé talán túl mohón. A Férfi felpillantott rá, élesen, fürkészőn, majd bólintott. Hát ez az, hogy micsoda – válaszolt lassan. A fiú alig értette a „kicsoda” és a „micsoda” szavak közti különbséget. Ez a dolog rosszabb bárminél, ami létezik, folytatta a Férfi. A földből jön. A víz alól. A szürke ködből. A teremtés mélyéről. Időről időre megjelenik, majd eltűnik, de itt hagyja egy részét. Nem hívják, nem akarják, mégis megzavarja a világot. Ez az, amiről beszéltem az előbb, a torzulás az életünkben, minden rossz eredője.

Felállt, és lassan megoldotta övét. De rajta már nem fog az ereje, folytatta akadozva, mert ő már megtette azt, amit a fiúnak is meg kell. Kihúzta a nadrágjából az övet, és hagyta, hogy a bő gatya a földre hulljon. Az ajtón betűző fény feltárt mindent a fiú előtt. A megcsonkított húst. A kiégetett seb hegeit. A gyulladt bőr göcsörtös dombjait. A kis, sötét nyílást, melyen át a férfi belsejéből a vizelet utat törhetett magának. Az ágyékából, mely egyébként – eltekintve az otromba hegektől – sima volt, akár a síkság.

Ezért hoztad a kést, eszmélt a fiú döbbenten. A Férfi bólintott, és visszahúzta a nadrágját. Férfi lettél, megérdemled a saját kést, magyarázta keserűen. Fájt, kérdezte a fiú. Rettenetesen, vont vállat a férfi. De megérte. Azóta nem látom őt. És te se fogod, megígérhetem.

Napközben felmentek a kukoricához, hogy kipróbálják a kovács új szerszámát. A fiú nézte a Férfi rövid, ütemes mozdulatait, melyek akaratlanul is a nyulak mozgására emlékeztette őt. A kiszedett hajtásokat kihordta a sorok elé. Mikor a nap a legmagasabbra hágott, megpihentek. A fiú korsóban vizet hozott a patakról. Honnan jön, kérdezte hirtelen, és nem kellett magyaráznia, kire gondol. A Férfi felkönyökölt fektéből, rásandított. Nem tudod kiverni a fejedből, ugye, jegyezte meg rosszallóan. A fiú nem válaszolt, egy fűszálat vett szájába, kiszívta keserűjét. Ma este meg kell tennünk, jelentette ki a Férfi. Jól van, hagyta helyben a fiú.

A Férfi felállt, leporolta ülepét, majd a síkság ködös, kék távlatába mutatott. Onnan jön, az Első kertjéből. Ott, nagyon messze, nagyon rég élt az Első. Művelte a kertjét, noha nem volt szüksége ételre. Értett az állatok és a növények nyelvén, és békében élt velük. Egyedül volt, és örökkönvaló volt.

A Férfi mélyet sóhajtott, behunyta szemét, a napba tartotta arcát.

Aztán jött a rossz. Nem tudni honnan, nem tudni miből, de egyszerre csak ott volt, és elbűvölte az Elsőt. Te is érezted az erejét, ugye? Lepillantott a fiúra, aki elpirult és biccentett. Rávette, hogy megossza magát. Hogy kettő legyen belőle. Az állatok és a növények pedig utánozni kezdték őt. A világ felbolydult, és hirtelen minden csak ezt, ezt az osztódást kezdte hajszolni, az lett a legfontosabb a létezésükben, erre gondoltak nappal és éjjel a teremtmények, az Első osztódásai és a többi létező is. Az Első látta, mit művelt, és megcsonkította magát, de már késő volt, a változatai szétszéledtek a világba, vitték magukkal a vágyukat. Az pedig, az a rossz, a kísértő követte őket, a nyomukban volt. Az erdőkben rejtezik. A láposokban. A mező magas füvei közt bújik meg.

Felemelte a korsót, ivott, majd locsolt egy kis vizet arcába is. A fiú türelmesen várt.

Mi tehát az Elsőtől származunk, folytatta a férfi büszkén. Utánozzuk az Elsőt, mutatott körbe a kukorica négyzetein. Műveljük a földet, és békében élünk mindennel, amivel lehet. De Őt nem engedjük magunkhoz. Tanultunk az Első példájából, és abból, mennyire megzavarodott a világ a tette nyomán. Talán egyszer majd, ha mind elvégezzük azt, amit el kell, visszatér a régi állapot, és nem lesz többé már sok, csak ismét Egy. Erre még van lehetőség, mert kevesen vagyunk, kevesen származtunk ki az Első ágyékából, kevesen élnek az ég alatt.

Lerakta a korsót, és visszament dolgozni, magára hagyta a fiút gondolataival. Az pedig, amikor a másik eltűnt a zöld szárak közt, lenyúlt ágyékához, és megmarkolta. A nadrág durva szövetén át is érezte, lüktet és él a hús kezei közt. Nem tudta elképzelni, hogy származhat ebből a hitvány dologból egy olyan, mint a Férfi.

Valaki figyelte őt. Egy barna szempár a kukorica zöldjéből. A fiú felpattant, és kiáltani akart, de benne akadt a szó. A barnaság kihasználta dermedtségét, elillant. Egy törékeny test körvonalai maradtak csak meg a fiú szemében. Látni akarta, érezte, nincs fontosabb annál, hogy láthassa őt. Ott voltak a nyomai a puha földben – mint keskeny kagylók, sorjáztak egymás után. A fiú követte őket, mind gyorsabban törve előre, majd egyszerre csak elfogytak a nyomok, mert ott állt előtte a Másik, a rossz, a gonosz, akiről a Férfi mesélt neki. Egyáltalán nem így képzelte el. A maga idegen és érthetetlen módján szebb volt, mint a tányérosnál lévő fiú. És mosolyogott, úgy, ahogy senki nem mosolyogott a fiúra addig.

A Férfi a csöndre eszmélt. Mintha hirtelen az egész világ egyetlen görcsbe rándulva elnémult volna. Fölegyenesedett, figyelt, majd ismét lehajolt, felszedegette a legutóbb kivágott növényeket, és kiment a kukorica szélére. A korsó ott volt, ahol hagyta, a fiú sehol. Kiáltott egyet, de nem jött válasz. Lejjebb lépdelt a meredek domboldalon, lenézett a kunyhóra, de ott se látta, bár az ajtó nyitva volt.

A Férfi nyugtalan lett, de aztán arra gondolt, talán ez a közelgő est eseményei miatt van. Emlékezett, ő önmagának, félőrülten a fájdalomtól végezte el a kimetszést. Büntetésből. Mert bűnös volt. Jól emlékezett arra is, ami azután történt – a marcangoló bűntudatra.

És eszébe jutott az is, amit már nem mondott el a fiúnak. Azt, hogy őt is csapdába ejtette az erdőből felbukkanó teremtés. Azt, hogy miképp várta aztán vissza őt, hónapokon át várt, járta a vidéket, de nem találta. Helyette egy reggel apró, törékeny lényt hagyott a kunyhója előtt. A fiút. A Férfi ezután vágta ki magából a fölösleget.

Valami zaj kélt mögötte. Nem volt ideje megfordulni, de nem lepődött meg, amikor megérezte a torkán a pengét. Nem lesz vége soha, még ennyit tudott mondani, de akkor a pengét akaratosan elhúzták, és megnyílt a bőre és a húsa, és a vére kiömlött a földre. Térdre roskadt, majd négykézlábra. A fiú ott állt felette, várt, figyelt, majd eldobta a görbe kést – ó, kell majd még az neked, gondolta a férfi – és elfutott. Bizonyára Őutána. A bolond. Soha nem fogja megtalálni.

A Férfi pedig így maradt még hetekig, és volt ideje végiggondolni, míg a lélek elszivárgott belőle, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Kudarcot vallott, ahogy mind és mindig kudarcot vallanak majd. 

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása