Az idei karácsonyi novella alapját az ítélet eszméje adja. Mindannnyian – ide értve még a legelvetemültebb embereket is – úgy érezzük, hogy van egy ítélkező tekintet bennünk avagy kívülünk, mely figyeli minden cselekedetünket, de talán még a gondolatainkat is. Ahogy Kant megfogalmazta: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Gyermekkoromban erősebbnek éreztem ezt szigorú tekintetet, a felnőtt létben elhalványult, de még mindig ott van. A mélyen, valóban vallásos ember valószínűleg istennel azonosítja. A novellában pedig egy átok fogja felnövelni erejét, félelemmé dagasztja, és végzetes cselekedetekre sarkallja a falu lakosait.
A kép egy olasz templomban készült, a rácsok és a szobor kettőse az elérhetetlenséget sugározta, de megható maga a Krisztus-figura is, mely esetlen, naiv, ám minden aránytalansága ellenére is emberien védtelen.

Karácsonyi látogató

A Kísértetjárás nevű blog két fiatal oknyomózója munkanaplójuk szerint kettőezertizenkettőben, nyolc évvel az események után érkeztek a faluba. Azt már nem tudjuk hogy milyen hír, cikk vagy riport alapján jutottak el az amatőr szellemvadászok a helyszínre, leginkább még a híradó egy archív, rövid blokkja lehetett a kiindulópontjuk, melyet előbányásztak a digitális nyughelyéről, és amelyben annak idején említették az ipolyszéki tragikus eseményeket, de mivel a település az Ipoly túloldalán, a folyó egy kanyarjának öblében, immár szlovák földön fekszik, a történések kisebb figyelmet kaptak a hazai médiában, függetlenül attól, hogy a lakosok nyolcvan százaléka magyar nyelvet beszél a mai napig.
Az ilyen tragédiák nemcsak megrázzák, hanem össze is zárják a közösséget. Így történt ez Ipolyszéken is, mely egy hirtelen emelkedő domb lábánál található, átlagos, tízutcás felvidéki falu, közel Balassagyarmathoz és Losonchoz egyaránt. A felette magasodó Székhegy nevű oromról jól látni a gácsi kastély impozáns tömbjét a távolban, a másik oldalon a Karancs vonulatai határolják a teret. Állítólag régen – a folyón lévő gázlóhely miatt – királyi vámszedőhely, egy „székes” hely volt a csúcson, innen a falu neve. Ennek az erődítménynek mára semmi nyoma.
A faluban – amatőr nyomozóink leírása szerint – nem volt nagy élet, ott tartózkodásuk során alig néhányan lézengetek az utcákon, főképp idősebbek. Polgármesteri hivatal, tűzoltóegylet, kocsma, posta és egy kis Billa alkotta a közösségi terek hálózatát. Hőseink ezeken próbálkoztak interjúkat készíteni, melyekben fel akarták idézni a nyolc évvel korábbi történések okát és menetét, de a legtöbb megkérdezett láthatólag kényelmetlenül, feszengve érezte magát, és elzárkózott a bővebb válaszok elől. Volt olyan is, például a Postásasszony, aki először kifejezetten dühös lett, mikor az ügy szóba került, talán mert családilag érintett volt az eseményekben. Végül kilencen válaszoltak hosszabban, rövidebben a kérdésekre, őket személyiségi jogok miatt a jegyzetírók csak foglalkozásuk szerin jelölik meg az anyagban (például Kocsmáros, Lakatos, Óvónő).
A tragikus eseménysorozatban hat ember hunyt el annak idején, és ez a kétszázötven fős településre vetítve nem egy jelentős arány.
Ami érdekessé tette halálukat (ha ugyan lehet egy halál érdekes) a Kísértetjárás blog írói szemében, az két dolog volt. A sorozatosság, mivel az esetek pár napon belül zajlottak le, a karácsonyt követő ernyedt, álmos időszakban, másrészt pedig az, hogy mindegyik áldozat önkezével vetett véget életének.
A két kutató jegyzetei öngyilkossági hullámként, megszállottságként, különös tömegpszichózisként utalnak az eseményre. Sajnálatos, hogy a helyszíni interjúk és impressziók anyagát már nem volt idejük feldolgozni és publikálni, mivel – nem sokkal később – maguk is tragikus szerencsétlenség áldozatai lettek a következő anyaggyűjtő útjukon egy észak-magyarországi faluban. A munkanaplójuk és dokumentumaik alapján, továbbá a felvett és adatkártyákon tárolt videós anyagok szerint közel jártak a megoldáshoz, és kutatásuk íve rekonstruálható mindezekből. Itt mondunk köszönetet a két fiatal örököseinek, a megtört szülőknek, akik a teljes anyagot jelen szöveg írója számára elérhetővé tették.
A végkövetkeztetés, ami a felvételekből kisejlik, megdöbbentő.
De haladjunk sorjában, a szakértő alaposságával, méltón a Kísértetjárás szelleméhez – igen, direkt használjuk e szomorú szószerkezetet.
A történet baljós előkelekkel kezdődik. A kettőezernégyes év karácsonyát megelőző hetekben a falu lakosai különös dolgokat észleltek, főképp az alkonyat beköszöntét követő órákban. A Székhegy melletti völgyből, mely egy Ádámpuszta nevű tanyára vezetett, kékes, vöröses fények villogtak elő, máskor halk morajlás, mennydörgésre emlékeztető hang szüremlett át a légen, noha csillagos, hideg, csillagos és füstízű éjszakák jártak akkoriban. A nyilatkozók közül az Óvónő és az Iskolaigazgató is azt emelte ki, hogy érezhetően megváltozott a hangulat a faluban azokban a napokban. A kisközösségekre jellemző kifinomult érzék, mely pletykákból, sejtésekből és sejtetésekből táplálkozott, hamar elterjesztette, hogy valami furcsa történik a községben. A gyerekek jóval feszültebbek és nyugtalanabbak lettek, a kocsmáros elismerte, hogy volt pár veszekedés az ádventre való készülődés hetében, a Polgárőrök Vezetője – aki az Éjjeli őrjárat pillanatképét felidézve gumicsizmában, erős elemlámpával járta esténként az utcákat társaival – említette, hogy elmosódott körvonalakat, a fénycsóvától megriadt alakokat látott a kertek alatt, a kerítések tövében, az udvarak mélyén az alkonyat leszálltát követően, abban a szürkésvörös félhomályban, ami olyannyira bizonytalanná teszi az érzékelést. Lehet, kísértetek, az elhalt ősök szellemi voltak, és figyelmeztetni akartak bennünket, tette hozzá bizonytalanul, erős szálú szakálla végét birizgálva a felvételen.
A falu szélén lakó nyugdíjas, a Lakatos pedig különös fényjelenségekről, egymás felé konvergáló csillagokról számolt be, bár az ő szavahihetőségét megkérdőjelezte az a jegyzet, mely szerint a reggeli interjúkésztés során már erős pálinkaszag lengte körül.
A Gumijavító visszaemlékezett egy érdekes közjátékra, ami valószínűleg nem kapcsolódik az ügyhöz, de jól tükrözi a felfokozott és érzékeny idegállapotot, ami abban az időben jellemző volt a helység lakóira: egy kora délután, a hóval terhes felhők elől menekülve, otromba, fekete Cadillac érkezett a faluba, vagyis a főutcán lévő műhelyéhez. Amerikai filmekben járnak ilyenekkel a gengszterek, bólogat a Gumijavító fontoskodva a videós anyagon, és három fura szerzet, három férfi szállt ki belőle, egy ázsiai, talán japán úr, egy fekete, akarom mondani színesbőrű illető, és egy magyarnak kinéző, elegáns, öltönyös alak. Ádámpuszta felől érdeklődtek, mire ő készségesen elmondta nekik, hogy a losonci útra kell kihajtaniuk, arról ágazik le egy földút a tanyához. Nagyon előkelően viselkedtek, tette még hozzá a nyilatkozó, egy utolsó parasztnak éreztem magam a jelenlétükben, magam se értem, miért.
Ezen furcsa és elgondolkodtató események után történt aztán az, amire mindenki emlékszik, de mindenki másképp. Eljött karácsony éjjele, mikor is a gyakorló hívőknél jóval többen, legalább kilencvenen zsúfolódtak össze a hegy aljában megbújó románkori templomban az éjféli misére. Az épület falai szinte lehelték a hideget, a gyülekezet, akár akolban a nyáj, összetömörült, szorosan egymás mellé ültek, leheletük egybekeveredett a tömjénnel, és a fenyőágak gyantás párolgásával. A Pap, aki csak bejárós volt, de kutatóink őt is szóra bírták, épp a Születés csodáját tárta fel a hívek előtt, mikor is a templomajtó nyikorogva kinyílt, és az előtérben egy magas, rongyokba, koszlott, piszkos ruhába öltözött alak jelent meg.
Idős férfi volt, mondja a videókamerába a Polgármester Adminisztrátora, egy vöröshajú, ideges tekintetű asszony, fehér szakálla, akár a Télapóé.
Fiatal, sovány ember volt, vékony, fekete kis szakállal, talán arab lehetett, vagy zsidó, magyarázza eltökélten a Kocsmáros az mp3 hangrögzítőnek.
Középkorúnak tűnt, átlagosnak, semmi megjegyezhető nem akadt rajta, idézi fel a Lakatos tűnődve a kézikamerás felvételen.
A Pap szűkszavúan nyilatkozik, csak szöveges leirat maradt válaszából, mely szerint a szószékről nem látta tisztán a belépőt, de érezte, hogy megváltozik a hangulat a templomban, a hívek mind hátrafordultak, az érkezőre meredtek, és várták, hogy mit mond, mintegy elfeledve azt, hogy egy misén ülnek, és ő éppen a betlehemi jászol dicsőségéről beszél.
Azt nagyjából minden nyilatkozó elismerte, hogy az idegen alamizsnát kért, mikor csengő, mély, borízű, fakó, kellemes és nyugtalanító hangján megszólalt. Mert legalább ennyi jelzőt mondtak rá a nyilatkozók. Pénzt kért, élelmet, egy meleg vackot, ahol ellehet, mivel az erdei kalyiba, melyet épített magának, már elviselhetetlen ebben a hidegben.
Senki nem válaszolt szavaira. A hívek zavartan elnéztek valamerre, majd visszafordultak a Pap felé, ezzel jelezve, hogy nem kívánnak reagálni az elhangzott kérésre, amely igazából követelésnek tetszett, és ez a sejtésük hamar igazolódott, mert a koldus, mikor konstatálta, hogy „itt bizony nem terem számára se babér se bér” (a Kocsmáros megjegyzése), átkozódni és dühöngeni kezdett.
És itt furcsamód megint csak eltérnek az egyes nyilatkozók emlékei a pontos szóhasználatot illetően, de ami közös bennük, az az, hogy az „ítélet” és „megítéltetés” szó többször elhangzott. Leginkább még a Pap tudta felidézni a hallottakat, szerinte a végítéletre utalt, aminek igazsága lesújt majd a falusiakra, és elkülönül az üdvözült és a kárhozott lélek a holnapi reggel fényénél.
Néhányan, így az Óvónő és a Boltos, megerősítették ezt a verziót, vagyis azt, hogy az idegen valamiféle előrehozott ítéletet emlegetett, ami a kárhozat és az üdvözülés kettős útjára tereli és válogatja szét a falusiakat, de konkrét dátum nem hangzott el, csak olyan átabotában kifejtett, reménytelen fenyegetés volt.
A Gumijavító és a Polgármester Adminisztrátora szerint egyszerűen csak a pokol tüzét emlegette, majd átkozódva elvonult, mögötte a huzat becsapta a nehéz tölgyfaajtó, egyúttal eloltva a gyertyák jelentős részét.
A mise nyomott hangulatban ért véget. A Kocsmáros szerint mindenki érezte, hogy valami történt, vagy történik. A falusiak sokáig álldogáltak még kint a templom előtt, fázósan topogva, vastag párafelhőket eregetve az éjbe, figyelték, ahogy a pap beül piros Suzukijába, és elhajt. Mondtam a férfiaknak, a komáknak, jöjjenek be a kocsmába egy rövidre, magyarázza a Kocsmáros a felvételen, de nem volt kedve senkinek, hazamentünk, és másnap elkezdődött.
Az interjúalanyok nehezen tudták megfogalmazni a konkrét eseménysor origóját. Néhányan érintettség okán némulnak el, gyűrögetik zsebkendőjüket, bámulnak maguk elé. A hangfeltételen hosszú csöndek vannak e helyütt.
A Gumijavító nyitja a sort, tömör egyszerűséggel: a szomszédja másnap este felkötötte magát a fészerben.
Nem volt semmi előjele a dolognak, szépen éltek, boldogok voltak, várták a harmadik gyereket, fél éve vettek lakást Losoncon, kiadták albérletbe, és akkor ez, magyarázza kásás hangon a férfi, majd hallani, ahogy rágyújt, és hozzáteszi, valami nem volt kerek, érezte mindenki, hogy valami elkezdődött.
Olyan volt mint egy járvány, mondja a Boltos a kamerába, miközben izzadt homlokát törölgette, senki nem tudta, hol sújt le, ilyen lehetett a középkorban a pestis. De ezt csak a második eset után értettük meg.
Másnap délelőtt az óvoda gondnoka levágta mind a két kezét csuklóból a fűrészgépével, meséli az Óvónő egy másik felvételen. Az első még csak lehetett baleset, de aztán a másodikat is odatartotta, és végignyomta a szalagon, aztán betámolygott a házba, és összeesett a konyhában, bólogat az asszony szigorú komorsággal, mintha csak a tettet akarná ezzel igazolni.
Nem tudtuk, mi folyik itt, nyilatkozik a Polgárőrök Vezetője. Délután behívott magához az irodájába a polgármester, az akkori, aki azóta már meghalt, isten nyugosztalja, gyerekkori barátok voltunk, és csak nézett rám, és aztán megkérdezte, mi az isten csináljak most. Én mondtam neki, hogy talán valami belekerült a levegőbe vagy a vízbe, és ezért bolondulnak meg az emberek, ő meg azt válaszolta, hogy már beszélt a körzeti rendőrségi vezetővel, de nem tudtak mit tanácsolni.
Nem lehetett ellene mit tenni, erősíti meg a Lakatos, én egyből tudtam, mert a harmadik a mi házunk előtt történt: a szembeszomszéd direkt, készakarva kiszaladt a négyórási busz elé, az meg kettévágta, mert ott, a falu végén már felgyorsít az egyenesben, hiába, hogy lakott terület, úgy elkaszálta, hogy egy hosszú, véres csík maradt utána a betonon. Estére tudtam csak letakarítani, teszi hozzá elgondolkozva.
A negyedik eset rá egy napra, alkonyatkor történt, és itt van először szóbeli megerősítése a „kárhozat elmélet”-nek, amit a blog szerzői lábjegyzetükben pedzegetnek. A templom mögötti temető oldalában lévő kis kút a helyszín. A narrátor a Pap. A hangfelvételen akadozva, nehézkesen, a szavakat keresgélve adja elő a történéseket. A félhomályban épp hazafelé indult, bezárta a paplakot, ahol a miseruhát tárolta, és ekkor látta meg a kút káváján átkapaszkodó kántort. Odarohant hozzá, megragadta az idős asszony karját. És megdöbbent a tekintetétől. Szinte izzott, mondja a Pap csöndesen, és ahogy rám mordult, mint egy kutya vagy egy farkas, abban csak gyűlölet volt, noha jó viszonyban voltunk mindig is. Azt mondta, engedjen el atyám, látom, hogy a lángokban égek, és már nem bírom nézni. Ennyit mondott. Akkor nem is értettem, sokkhatás alatt voltam, hátratántorodtam, ő pedig beugrott a kútba, aminek alján nyár vége óta nem volt víz. Azonnal a nyakát szegte.
Átjött hozzám, a kocsmába, folytatja ezt a történetszálat a Kocsmáros egy videószekvencián. Ivott két pálinkát, aztán elmondta az egészet. Én hívtam a polgárőrök vezetőjét, riasztottam, hogy szedjék ki az asszonyt. Közben a pap előadta, hogy szerinte az öngyilkosok meglátták a halál utáni sorsukat, és képtelenek elviselni a tudatot, hogy pokolra kerülnek. És akkor én összeraktam magamban, hogy mint mondott az a csavargó karácsony éjjelén nekünk, hogy megátkozott minket, és hogy mit jelent ez az átok. És tudtam, hogy cselekednem kell.
De előtte még megtörtént az ötödik haláleset, ami már hisztérikus félelembe és indulatba kergette a lakosokat – a polgármester fiát egy fát gyűjtő öregasszony találta meg másnap reggel a Székhegy sziklája alatt. A gyerek az éj lepele alatt kisurrant a házból, felment a hegyre kapaszkodó meredek ösvényen, majd a csúcs kiálló szirtjéről a mélybe ugrott. Egy nyolcéves gyerek, érti, magyarázza elkeseredetten a Gumijavító, és elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, majd egyenesen a kamerába mondta, legyen átkozott, aki ezt művelte vele, mert az biztos, hogy egy nyolcévesnek nem jut eszébe az öngyilkosság.
Tudtuk, hogy valamit tennünk kell, jelenti ki a hangfelvételen a Polgárőrök Vezetője. Az egyik asszony, aki beteget ápolni járt át Ádámpusztára, jelentette nekem, hogy egy kalyiba van az erdőben a hegy oldalában, nem is olyan messzire a falutól. Tudtuk, hogy ott lesz.
Én mondtam nekik, hogy ezt meg kell állítani, vallja be a Kocsmáros azon a felvételen, amit félbeszakít a sírórohama. A feleségem miatt.
Az asszonyka annak idején, lánykorában teherbe esett, magyarázza az interjúkészítőknek izgatottan a Boltos, de elvetette, és most elkezdte mondogatni az urának, a kocsmárosnak, hogy látja magát a tűzben. Látja, hogy mit fog kapni majd azért, amit csinált, és ezt nem bírja, megőrül, ha lehunyja szemét, ott van előtt a kép, ahogy a lángok égetik őt.
Hiába mondtam neki, hogy csak képzelődik, egészíti ki a történetet a Kocsmáros, nem hitt nekem, hajtogatta a magáét, akár egy eszelős. Ezért aztán cselekednünk kellett, mielőtt, túl. A nagydarab férfi itt zokogásban tör ki, és a kamerát pár másodperc után diszkréten lekapcsolják. Mikor újból üzemel, már a szemét törölgeti, úgy mondja, a zsebkendő mögül: de előtte még ott volt az igazi tűz.
A bátyám nem követett el soha semmi bűnt, jelenti ki a Postásasszony a következő felvételen. Soha. Tiszta ember volt, igaz, kissé együgyű, amolyan jámbor, őszinte lélek. Nálunk lakott, mi voltunk a gyámjai, a kisházban élt, itt mi vidéken úgy mondjuk, a nyáriban. Azon a péntek reggelen kimentem etetni a disznót, és látom, nyitva a garázs. Benéztem, éreztem a gázolajszagot, azt gondoltam, kifolyt, mert kannákban ott tartottuk. Azzal fűtöttünk még akkor. Mentem volna, hogy szólok az uramnak, de meghallottam kiabálást.
A boltig jutott, meséli a Boltos megtörten, maga elém meredve. Egy lángoló fáklya volt az egész ember. Nem tudom, hol gyújtotta meg magát, de elsétált a boltig, úgy, hogy égett mindene. Láttam, ahogy összepöndörödik a haj a fején, meg a bőrét felrepedni. A bolt előtt térde esett, aztán eldőlt. Akkor fújtam le a poroltóval, de már vége volt.
A kocsmában gyűltünk össze, mondja a kocsmáros az utolsó vele készült interjúban. Elévült, most már beszélhetünk róla. Mind a hárman házasok voltak, gyerekekkel, szóval volt vesztenivaló. Elmondtam nekik, hogy a pap mint mesélt a kántorról. Aztán azt mondtam nekik, fiúk, ha ez a szerencsétlen is így járt, ez a szegény, bolond, aki egy rossz szót nem szólt soha, ha ő felgyújtotta magát, akkor gondoljátok el, mi vár ránk. A férfi felemeli sötét tekintetét, és bólogatva folytatja: persze én csak az asszonyra gondoltam. Hogy ő lesz a következő. Megittuk a pálinkát, fogtuk a benzint, és kimentünk ahhoz a kalyibához az erdőbe. Megtettük, amit tudtunk. És jól tettük, mert utána abbamaradt a dolog.
Nem tudom, válaszol a Polgárőrök Vezetője tűnődve a feltett kérdésre, amit nem hallani a felvételen. Amikor meggyújtottuk nem néztünk be, lehet, hogy ott volt, lehet, hogy aludt. De ha így lett volna, amikor a teteje is lángolt már, akkor kiszaladt volna belőle, nem? Hangja esdeklően cseng.
E dilemma jól láthatóan izgatta a Kísértetjárás szerzőit, de nem kaptak rá választ. Talán egyedüli iránymutatás egy másik felvétel, amelyen a Boltos így fejezi be az interjút: Ha benn is volt, és nem jött ki, annak csak egyetlen magyarázata lehet. Hogy nagyon jól bírta a tüzet.
Az utolsó szöveg leiratban maradt fenn, a Pap szavait tartalmazza. Ugyanezt a dolgot firtatják benne, mert a kérdés, amit feltesznek neki: ön szerint ki volt az idegen, aki megjelent az Úr születésének éjszakáján a közösségben, és akit soha többé nem láttak aztán a falusiak? Nem tudom, kezdődik a jegyzet, az én ismereteim és a hitem itt már nem érnek semmit. Csak találgatni lehet. Volt benne valami túlvilági, ez kétségtelen, valami sorsszerű, hogy pont akkor és ott bukkant fel. De azt már nem tudom megmondai, hogy melyik irányból érkezett. Hogy fentről vagy lentről jött. Ezt már nem tudom.

vége

Novelláskötet-trailer. Azt hiszem, nincs ilyen műfaj, ideje megteremteni. Az elmúlt 50 év az erdő bűvöletében telt - lásd erről bátyám nagyszerű festményét -, ez volt a fókuszban, nagyjából kora gyerekkortól kezdve, mikor is az erdő mellé költöztünk, aztán persze jöttek más erdők, Dante sötét rengetege, Bodor Ádám fenyvesei, és persze a saját palóc mitológiám. De most ideje valami másra koncentrálni, a maradék időben sorra venni egyéb fontos tényezőket, ügyeket és dolgokat, olyanokat, melyek ott voltak a gondolkodásom peremén, de eddig csak felületesen jutottam velük valamire. Ilyen például a filozófia, az idó, de még inkább isten. 

A következő koncept kötetem ugyanis istenről fog szólni. Mindarról, amit a világ menetének valódi értelméről, a teremtésről és a történelem titkos logikájáról tudni akartál, de sosem mertél megkérdezni vagy észrevenni. Douglas Adams ezt megoldotta egy számmal, én viszont egy tizenkét novellás anyagot tevezek. Egy részük átdolgozás lesz, a honlapon már fent lévő - ám a mai naptól már nem elérhető - írások javított, módosítot verziója, másik részük teljesen új novella. Nem könnyű olvasmány, nem mindekinek való szöveg várható - hisz ez mégiscsak a horrornovellak.hu - de reményeim szerint legalább olyan egyedi élményként működik majd a befogadása, mint a Palóc mitológiáé.

A kötet tervezett címe "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. ( A Sirom - palóc mitológia még elérhető a Bookline-on, és a Librinél - utóbbinál már csak a boltokban)

Ízelítőnek pedig íme a novella-trailer, egy új írás, mely a kötet világához kapcsolódik:

Az Uralkodó azon a nyáreleji délutánon a palotába hívatta Tábornokát, ki oly sokat segítette őt a háborúkban, a gyilkosságokban, az intrikákban, a testvérei megtévesztésében, és az anyja félreállításában, de most, immár harmincadik évét is betöltve, valahol a Városok Városának szélén élt egy tanyán, kecskéket tartott, és volt pár gránátalmafája is. A Tábornok megelégedetten vonult vissza, hisz a Lélekkel Bírók Birodalma szilárd lábakon állt, az utakat rendben tarották, a patakmedreket tisztították, a gyümölcsösök fái szépen metszve sorakoztak egymás mögött, mint regimentnyi katona. Mindenki, akinek volt lelke, és így az Uralkodó alattvalójának bizonyult, szorgalmasan ügyködött az életén, és áldotta az Uralkodót, hogy a békét hozta el a Birodalomba, és általában megelégedetten gondolt arra, hogy talán soha rosszabb korszak nem volt a világon, mint amilyen épp most van.

A nagy háborúk és viszályok évei után úgy tűnt, az Uralkodó is hasonló nézeten van, hisz a jól szervezett állam, melynek egyes tisztségeit és törvényeit a Birodalom legokosabb elméi találták ki számára, olajozottan működött, az adószedők pont annyi termést kértek el a lakosoktól, amennyire ehhez a működéshez szükséges volt, a hivatalnokok pedig, akik nagyon is tudták, hogy feladatuk és tudásuk egyensúlyban van a bonyolult kiválasztási rendszernek hála, a betartandó törvényeket szigorú de igazságos módon érvényesítették az egyes ügyekben.

Az Uralkodó – hogy megérzését igazolja –, arra gondolt, leíratja magának a Jelen Világ állapotát, rögzíti ezt az Aranykornak talán nem, de Fényes Periódusnak nevezhető korszakot. Kérésére több mint kilenc hónapos munkálkodást követően azok az okos alattvalók, akiket jobb híján Kimagasló Tudásúaknak neveztek, összeállították az Uralkodó számára a Lélekkel Bíró és Lélek nélküli dolgok lajstromát, és a hatalmas, félember nagyságú, sok ívből álló Enciklopédát átadták az Uralkodónak. E könyvben fel volt sorolva a világ minden dolga, a légylábak összedörzsöléséből eredő, emberi fül számárat érzékelhetetlen zajtól, a télközepi naplementék okozta mélabú leírásán át a Létezők fülformáinak számbavételéig. Végtelen számú megfigyelés volt benne, és az Uralkodó pont a kötetet lapozgatta, mikor Tábornoka belépett a trónterembe, és lágy meghajlással a márvánnyal burkolt tágas helyiség közepére ment.

Hát itt vagy, nézett le rá az Uralkodó, aki nem tűnt idősebbnek a Tábornoknál. Barna, kehes, vékonydongájú sovány szabólegény lehetett volna a külvárosban, de a fényes palást, és a  fején lévő üvegkorona persze jelezte, hogy ő nem egy átlagos lélek. Utóbbi azt is sugallta, hogy minden hatalomnak átlátszónak és törékenynek kell lennie, különben zsarnokságba fordul.

Eljöttem, mert hívtál, biccentett a Tábornok, és a faállványon lévő hatalmas kötetre pillantott, mely az Uralkodó jobbján kapott helyet. Ez az Enciklopédia, kérdezte megilletődve. A másik is a könyvre nézett, majd egy erőszakos mozdulattal behajtotta, összezárta vastag bőrfedőlapját, aztán ráütött a tetejére. Ez, válaszolt. De hiányos, tette hozzá haragosan, majd látva a Tábornok értetlen tekintetét, ismét kinyitotta a kötetet, nehéz, emelő mozdulattal, találomra a közepén, és elolvasta az első, szeme elé kerülő mondatott. Vannak sárga szőrű macskák, és kékek, vannak, melyek összegömbölyödve alszanak, mások elnyújtózva, vannak macskák, melyek lefetyelik a  hideg tejet, mások pedig épp most löktek le egy vázát, mert felugrottak az asztalra. Abbahagyta az olvasást, és elégedetlenül felnézett a Tábornokra. Akik ezt írták, azt állították, az egész Birodalmat lajstromba veszik, minden lelkes és lelketlen lényt, ezek cselekedeteit, szokásait, jellemzőit, ide értve a gondolatokat, vágyakat és érzéseket, sőt, magát ezt az Enciklopédiát is, hisz immár a Birodalom része, sorolta elégedetlenül, majd felállt, és körbemutatott, nagy íves karlendítéssel, de valahogy úgy érzem, hogy a Birodalmam több, többnek kell lennie, és hogy ez a szöveg képtelen leírni mindent.

A világunk még új, talán alig ezer éves, vetette ellen szelíden a Tábornok. Talán valóban nincs benne több ennél, mutatott a könyvre.

Nem, nem, nem, hajtogatta elégedetlenül az Uralkodó, ez nem lehet, kell lennie másnak is, valaminek, amit ezek a fajankók, és itt ismét a könyv vastag borítójára ütött, nem tudnak kifejezni. Lelépdelt a trónszékhez vezető négy lépcsőfokon, melyeket a hivatalnokok Erőnek, Jóságnak, Büntetésnek és Hálának neveztek, majd odasétált a Tábornokhoz, és a vállára tette kezét. Menj, és keresd meg nekem.

Mit, értetlenkedett a másik, miközben szíve elszomorodott, mert arra gondolt, ha útra kell, vajon ki viseli majd gondját kecskéinek.

Azt, hogy mi van még a világban, olyan dolgot, amit nem ismerünk, ami nincs benne a könyvben, intett hátra az uralkodó és elégedetten mosolyogott, menj és hozd el nekem azt, ami hiányzik a Birodalomból.

De hát az sem tudom, mi az, vetette ellen a Tábornok, és amikor kimondta, már tudta, hogy mit fog válaszolni a másik.

Ha tudnád, akkor nem kellene elindulnod, bólintott az Uralkodó, majd arca elkomorult, és a szorítása némiképp megkeményedett, de ha nem jársz sikerrel, vissza se gyere, vagy ha visszajössz, számíthatsz rá, hogy megállíttatlak.

A Tábornok e szavakra megborzongott. Ismerte jól ezt az eljárást, hisz ő is gyakorta alkalmazta a legyőzött ellenfeleken, akiket hiába szabdaltak volna apró daraboka, a fénylő lelket nem lehetett elpusztítani bennük, hisz törhetetlen, apró kis golyó volt. Ezért hát inkább azt csinálták, hogy e gyöngyszemet, mely valahol a homlok alsó részén, az orrnyereg felett volt a koponyacsont védelme mögött, egy kalapáccsal, késsel avagy egy hosszú fogóval kiszedték, és egy jó mély kútba dobták. A magára maradt test ilyenkor mozdulatlanná dermedt, megállt, majd pár év alatt elporladt.

Miért pont engem küldesz, kérdezte rekedten a másiktól, aki nem nézett a szemébe, úgy válaszolt. Tudom, hogy nem ez méltó jutalma hű szolgálatodnak, de nincs más, akire ilyen küldetést rá mernék bízni. Magam mennék, tette hozzá, majd megkocogtatta üvegkoronáját, mely  csengő hangot adott ki, de akkor mi lenne ezzel.

A nagy ablakok egyikén egy árny törte meg a délutáni napfény ívét, sötét, gonosz kinézetű madár telepedett meg a párkányon, megnézte magának a két, mozdulatlanul álló férfit, majd elégedetlenül károgott egyet. Akkor jobb, ha mielőbb útra kelek, jegyezte meg a Tábornok, és mélyen meghajolt, mire az Uralkodó biccentett, kissé gondterhelten, aztán figyelte, ahogy a másik távolodik, és az a sejtelme támadt, hogy most látja őt – régi harcostársát és talán barátját – utoljára.

A Tábornok pedig hazament, átvágott a mindig néptelen palotanegyeden, aztán a kereskedőházak közt, ahol nagy volt a sürgés-forgás, a templomtéren, a papok az Éppen Aktuális Isten tiszteletére rendezett körmentere készültek, majd a csöndesebb kerületek következtek a műhelyekkel, végül kiért a város zöldebb részére, itt éltek valójában a Városok Városának lakosai, ide tértek meg a munkájukból, ahogy most ő is, mikor sétája végén belépett kunyhója ajtaján.

Nagy faládában tartotta harci köpenyét, melyet finom láncszemekből készítettek ügyes kezek, a falon, a kandalló fölött lógott kétélű kardja, és a bocskorát is le kellett cserélnie a vastag bőrből készült csizmára.  

Este indult útnak, miután elbúcsúzott az állatairól, és a száz méterre lévő szomszéd házacska öreg tulajdonosát megkérte, hogy kétnaponta etesse őket. A szél lágy esőt, szinte csak permetet fújt az arcába ezért sálat tekert a nyakába, mely fedte arcát is, talán ezért nem ismerték meg a városfalnál strázsáló őrök, de mikor felfedte szikár, forradásokkal szabdalt ábrázatát nekik, sietve felhúzták a kapu rácsozatát.

A Lélekkel Bírók Birodalma három nap járás volt egyik végétől a másikig. Északról nagy, komor hegyek szegélyzeték, lent délen pedig forró sivatagi dűnék. A keleti irányba nem nagyon tartott senki, mivel féltek, hogy a nap fénye arra oly erős, hogy délben elpárologtatja a bőrt. Mindezek okán a Tábornok nyugatra indult, hogy megtalálja azt, ami hiányzik a Birodalomból, és mégis olyan fontos, hogy tudni kell róla.

A határig, ahol összehajló hegyvállak közt egy fából ácsolt, rozoga toronyban kopott ruházatú katona bóbiskolt, viszonylag jól karbantartott földút vezetett, két oldalán mindenféle terménnyel bevetett mezőkkel és gyümölcsfákkal. Amikor viszont már a háta mögött tudta az őrtornyot, az út keskeny ösvénnyé majd vadcsapássá silányult a vadonban. Csavarodott törzsű, idétlen fák vették őt körül, torz sziklaalakzatok bukkantak elé a ködből. Fent, az égen egy madár vijjogott keserűen, talán az követte őt, ami már a palotában is figyelte kettejüket. Nem törődött vele, elszántan tört előre az erdőben, és csak pihenni, röpke álmok óráira állt meg. Élelme gyorsan elfogyott, ám a fák közt terjeszkedő bokrok bogyói, a madárfészkek tojásai, és a patakpartokon barnálló gombák megoldották e problémát. Emberrel nem találkozott, de a sűrűben állati neszezést hallhatott, és amikor kiért egy ritkásabb ligetbe, a távoli hegyek karéja felől farkosok üvöltését sodorta felé a szél.

Azokban az első napokban nem tudhatta, hogy négy hét alatt bejárja majd az Ismeretlen Részeket, mert a világ, ahol élt, még szűkre szabott volt, hisz jobbára csak a Birodalomban voltak lelkes lények, a többieknek pedig nem kellett nagy terület.

Vándorlásai során elhaladt egy nagy, fehérre aszott lény csontváza mellett, és nem jött rá, hogy a bordák valójában egy hajó íves fenékgerendái, aztán eljutott arra a vidékre, melynek talaja kiforralna és bizonytalan volt, és ha nem vigyázott a lépteire, könnyen áteshetett volna egy lyukon valahova máshova.

A következő pár nap volt a legnehezebb, mikor Isten Nyomorult Teremtményeinek földjén járt. Ezen a helyen a teremtés félresikerült lényei kószáltak a bíbor és lila homokból álló sivatagi tengerek közt, víz helyett fura, pezsgő és bugyborékoló folyók szelték át a területet, és égre törő nyílegyenes, lomb nélküli fák osztották fel a szemhatárt. Néha, egy-egy torz kiméra megpróbálta megkóstolni őt, de kardjával sikerült elijesztenie. A legtöbb lény azonban ügyet se vetett a vándorra, önnön nyomorúságán töprengve álldogált, vagy vad, elszánt futással keresett valamit a világba.

Mikor maga mögött hagyta e vidéket, egy nagy, fénylő csúcs felé vette útját, ami különösen magas hegyenek, egyfajta iránytűnek tűnt a messzi távolban. Körötte kósza villámok villogtatták a mélykék színű eget, de távoli a zengésük csak gyenge pendülés volt a vándor fülének, és csak akkor erősödött öblös dördüléssé, mikor közelebb ért hozzájuk. Jobbról kerülte meg a hegyet, hogy takarásban legyen a nap mind erősebb fényétől, mert a világoskék gömb  itt alacsonyabban szállt, és a fénye bántotta a vándor érzékeny szemét. Nem tudhatta, hogy a köríves, feltűnően szabályos hegy, alkalmi árnyékolója valójában egy torony. Északi felén hatalmas törmelékhalmok közt vergődött át – ezek voltak a felhők fölé nyúló egykori csúcsának darabjai.

Emberi élet jelét csak egy ízben értette meg, mikor egy kőfalhoz ért, mert körívesen egy régi törmelékhalmot védett immár hiába. A bumfordi épületet ügyetlen kezek emelhették sok száz éve, most már magába roskad, egyedül az egyik torony csonkja meredt ki a romokból valamennyire. Látszott, már eleve ferdére építették. Talán ez lehetett az Elő Királyság, gondolta a tábornok, mert gyerekként valóban tanult annak idején arról, hogy a Korai Emberek megszervezték maguknak az életet már jóval a Birodalom előtt.

A harmadik héten ért a Fekete Földekre. Magában így nevezte el ugyanis ezt a szenes, vastag koromréteggel borított tájat, melynek origójában füstoszlop gomolygott. Errefelé vette útját, és jó három napnyi erős menet után eljutott az egykori, hatalmas erejű tűz kezdőpontjához. Szabályos körökben megszenesedett fák dermedt szobrai meredeztek, a középütt izzó parázs üszkös kockái pedig királyuk, egy hajdani hatalmas faóriás törzséből senyvedhettek össze az évszázadok alatt. A Tábornok eltűnődött azon, mi történhetett itt, micsoda erő sújtott le a valamikori kertre, majd megette tarisznyájából a gyűjtött bogyókat és az utolsó tojást, kulacsából állott vizet ivott, és beletörődve sorsába, ismét nekivágott a füstös köddel borított tájnak.

Úgy gondolta, a világ végére ér, és egy névtelen és kidolgozatlan térben fog éhen vagy szomjan veszni. Ehelyett a vidék kizöldült léptei előtt, majd hamarosan fák, erdők és dombok jöttek elé, míg végül hegyek magasodtak a látóhatáron. A köztük lévő rés felé vette az irányt, és nemsokára elérte az őrbódét az álmos katonával. Az alig ismerte meg, hisz arca fekete volt a koromtól és a füsttől, ruházatát megszaggatták a vadon tüskéi, tekintete pedig olyan volt, mintha nem volna lelke, pedig csak kimerült a sok dologtól, amit útja során látott.

A hazaút fárasztóbb volt, mint az vándorlása, talán azért, mert tudta, hogy dolgavégezetlenül kell az Uralkodó elé járulnia. Nem a lelkének pusztulása zavarta, nem is a testének lassú szétfoszlása, ami büntetésként vár rá, hanem az, hogy a világ valóban nem tartogatott semmi olyat, amit az Uralkodó keresett, csupán furcsa helyek, tárgyak és dolgok gyűjteménye, melyek nem igazán érdemesek a figyelemre, nincs semmi többletjelenségük, vagy ha van is, ő nem érthette meg azt.   

Mikor hazaért, ellenőrizte  az állatait és a veteményesét, majd elsétált az öreg szomszédjához. Kopogására egy fiatal lány nyitotta ki a házacska ajtaját. Tekintete riadtan fogta be a férfi nyúzott és törődött testének látványát, majd megállapodott sötét, öreg szemében, és el is veszett benne, olyannyira, hogy szép, keskeny arcán a hamvas fehér bőrt pír futotta el. A Tábornok előadta ki ő, és hogy az öregembert keresi, megköszönné neki szolgálatait. A lány végre elszakadt a bűvös szemek látványától, lehajtotta fejét, úgy mondta, hogy nagybátyja két napja megállt, hátul, az egyik szobában, az ágyon ülve. Néha még pislant egyet, de a teste már nem mozog. Este jönnek a papok, hogy a Pihenők Csarnokába vigyék. Nem folytatta, de a vándor tudta jól, hogy a papok itt majd bebalzsamozzák a  tetemet, így biztosítva, hogy minél hosszabb ideig méltó lakhelye maradjon a mind haloványabb és erőtlenebb léleknek, és talán jó száz, kétszáz év múlva így a kettő együtt, egyszerre porladva enyészik el.

A férfi mély sajnálatát fejezte ki, a leány pedig beljebb hívta, épp teát főzött, saját maga szedte hozzá a fűszereket a nagybátyja kiskertjében. A Tábornok nem sietett, hisz a palotában nem várta más, csak kudarcának büntetése, ezért követte a másikat a kis szobácskában, leült az asztalhoz, és maga elé meredt, hallgatta, ahogy a lány a konyhába lép, valamivel zörög.

Majd felcsendült a hangja.

És ekkor a férfi felkapta fejét, és fel is állt, vigyázva, hogy székének zaja ne törje meg a másik lágy, dallamos szavait, amit még soha, senki nem hallott e világon, az egymásba fonódó sorokat, melyek vége olyannyira hasonlított egymásra, és melyek valami hajdani kertről szóltak, napkeltéről és a virágok illatáról, és a szélben hajladozó faágak táncáról. A Tábornok úgy érezte, hogy a mellkasában melegség, dobogó, izgatott tűz kél, és lépett is a konyha felé, de nem mert szólni, a döbbenettől egyébként se találta volna a szavakat, csak fülelt és figyelt, hallgatta azt, aminek még neve se volt, és amikor vége lett, térdre esett, és arcát kezei mögé rejtette.

Halk léptek és kerámia csendülése riasztotta fel. Ott állt fölötte a lány, kezében a tálcával, melyen két csészéből keserű aromák gőzölögtek, és csodálkozva bámult rá. Mi volt ez, kérdezte tőle a férfi. A lány az asztalhoz ment, zavartan elfordult, és úgy válaszolt, nem tudom, pár napja ötlött fejembe, kikívánkozott belőlem. Válla fölött a még mindig térdelő férfira nézett, elnézést, hogy megfeledkeztem magamról, még senki nem hallotta.

A Tábornok talpra kászálódott, majd nem törődve az illemmel, a lányhoz lépett, és megfogta kezét, és rekedten suttogta neki: láttam a teremtés csodáit és tévedéseit, megkerültem világunkat, jártam háborúkban és éltem békében, de ennél csodálatosabb dolgot még soha nem hallottam.

Ahogy kimondta, megértette, hogy egész utazása hiábavaló volt, hisz amit kereset, itt várta ebben a kunyhóban. És arra is rájött, hogy ezt a kincset nem akarja megosztani senkivel, legfőképp nem az Uralkodóval, aki minden bizonnyal megfosztaná tőle.

Magának akarta az első dalt a földön.

Azt beszélték, hogy a Tábornok még háromszor elénekeltette a lánnyal az eső költeményt aznap éjjel, majd magával vitte e kincset a világ peremére, és ott együtt leugrottak a mélybe.

Mások szerint végtelen önzőségében kardjával elválasztotta a lány fejét a testétől, hogy többet senkinek ne énekelhessen, aztán külön-külön elásta a részeket, és másnap a palotába ment, ahol jelentette kudarcát. Az Uralkodó parancsára kivették lelkét testéből és egy mély kútba dobták.

A legvalószínűbb azonban, hogy a lánnyal maradt, és az öregember házában élték le az életüket, sőt, még annál is többet, mert hosszú korok után, mikor a lány már rég nem volt vele, a Tábornok immár Orfeusz néven megtanította az embereket a költészet hatalmára.

vége

Csatlakoztam az év végi visszatekintések divatjához, és végigolvastam 2019 írásait. Ha rövid akarok lenni, és csak egy írást ajánlhatnék egy képzeletbeli olvasónak, akkor az az első gyilkosságot feltáró novella lenne - itt a nyelv és a történet nagyjából koherens és végig élvezhető egységet alkot. 

Nyelvileg a kurucok ellen harcoló különítmény esete is tetszik újraolvasás után is, azt gondolom, ha nem vetjük össze korabeli szövegekkel, akkor egészen érdekes a stílus.

Ugyancsak az E/1 és a könnyed elbeszélői hangnem miatt szerettem a "Kísért a múlt"-at. A "Dallam és szöveg" (melynek a blogcíme sokkal jobb) egy nagyobb ívű történet része, és egyfajta - szerintem jól sikerült - lezárása is. Végül a történetiség és az atmoszféra okán a kezdő ingatlanügynök sorsát emelném még ki, mellesleg ennek a kísérőfotója a kedvencem ebből az évből.

Sajnos az alternatív szocializmusban játszódó sztori sok lehetőséget kihagyott, úgy érzem, elég gyors ütemű a zárlata. Két történet is az erdőbe viszi áldozatát, ahol farkasember és boszorkány vár rájuk - hát ez nem túl eredeti. A gyermekmolesztálás mint téma erős, de a büntetés a végén kissé talán esetlen. Az "Ásni novemberben"-t pedig mintha kései metoo vadhajtás lenne (pedig nem, lásd a keletkezéstörténetet).

Az idei legjobb írás tematikája adta az ötletet, hogy az év zárásaként összeszedjem az Isten ciklus novelláit egy rövid, hatvanoldalas kötetbe. Úgy érzem, ez a téma, a teremtés, a hajdani édenkert, a haragos, a jó és a büntető Isten alakja nagyon is inspiráló számomra, függetlenül attól, hogy a vasárnapi kereszténységről és általában a  hivatalos vallásokról mit gondolok. Nem került a kötetbe az összes, vallást, végítéletet, gonoszt érintő írás, csak azok, melyek valamilyen módon összekapcsolódnak (és színvonalasabbak). Van ugyanis pár vezérmotívum, mely végigkíséri a történeteket (így mániám, az a bizonyos fa, mely nem hoz nálunk, északon gyümölcsöt), de a legfontosabb, hogy a teremtéstől számított időbeli sorrendbe rendeztem őket, így a kezdetektől a végig kiadnak egy impozáns ívet. Az első novella új, itt olvasható először, az utolsó előtti pedig a neten eldugva létezik ugyan - de a blogon nem publikáltam eddig. 

A kötet elérhető PDF, MOBI és EPUB formátumban.

Jó olvasást.

Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

Egy ismeretlen istenérv

Dombok. Fák. A fák felett a délutáni ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Por kél a földúton, mely a paplakhoz vezet. A tornácon két úr ül. Egy idősebb és egy fiatalabb. A pap, köznapi ruhában, öregedő, tagbaszakadt férfi. A másik, egy mokány, bajuszos, komor tekintetű fiatalember. Lassú, vontatott beszélgetés. Pipafüst. A távolban egy nyáj göndörödik elő a füves, fás domboldalról. Kolompszó, bégetés hangja.

– Bizony, az isteni teremtés bizonyítéka ez a táj. Árkádia maga, az egyszerű, békés lelkek otthona – bólogat elégedetten a pap, s nagyot szí pipájából. – Mintha maga az Úr festette volna fel a semmi vásznára e dombokat, a kék éget, s amottan, azt a nyájat, nemde?

A fiatalember elmélázva hallgat, a legyet figyeli, mely jobb kézfején mászik. Baljában a pipája, nem tudja leütni az állatot. Talán nem is akarja.

A két férfi beleiben erős húsleves. Főtt marhalábszár. Sült oldalas. Elégedetten érzékelik a teltséget. A gyomor savai hathatósan dolgoznak. A légy elszáll a kézről, mire a kézhez tartozó test moccan. – Ha már itt tartunk, tisztelendő uram, hallottam, újabb csontra akadt – mondják a keskeny, minden érzékiséget nélkülöző ajakak.

A pap bólint, nagyot szusszanva feláll, majd visszahuppan: – István! – kiált, mire a ház mélyéről dörmögés a válasz: – Hozza már ki azt a fogat – harsogja a pap, majd az alakot figyeli, aki a dombok közt tekergő úton tűnik fel. – Ej, kit ver ide a jó dolga? – morogja maga elé, szemét erőltetve. Húsos, négyszögletes arca piros, nem a naptól, nem a megivott szőke boroktól, hanem általában a rossz vérellátástól. Hosszú, egyenes szálú haja, mely ezüstbarna a kortól, szemébe hull, most dühösen hátrasimítja.

– Úgy látom, egy paraszt – jegyzi meg a fiatalabb.

 Mellettük, a nagy faajtón, középkorú férfi lép ki a házból. Kocsisruha van rajta, barna, széles vállú ember, arcán hosszú forradás. Egy szövetbe burkolt tárgyat ad oda a papnak, aki biccent, int, hogy elmehet, de a másik is észreveszi a közeledőt, megáll, majd fürkészi: – Ki lehet az? – kérdi inkább magától.

A pap kibontja a csontsárga, kopott, koros dolgot a szövetből és átnyújtja a vendégnek: – Őskori cápa foga – mondja magyarázólag. – A visnyói oldalban találtam, az erdő alatt, a mészkőfalban. Az az üledékes rész volt az őskori tenger alja.

A fiatalember elgondolkodva forgatja a csontot, megkocogtatja, elismerően bólogat. – Jó nagy állat lehetett – jegyzi meg.

– Vagy harminc méter hosszú – bólint a pap. – Már ha arányosítjuk egy minálunk honos ragadozó haléhoz.

– Olybá tűnik, jó régi – jegyzi meg a vendég óvatosan. – Tán régebbi, mint a Föld teremtése.

A pap erre csak a fejét csóválja: – Imre, Imre – mondja feddőn: – Már beszéltük volt ezt. A mi világunkat az Úr hatezer éve teremtette. Ezt mondja a teológia – óvólag felemeli vaskos ujját: – De ez nem zárja ki, hogy előtte más világ is létezett, amit aztán az Úr eltörölt.

A fiatalember ajkán gúnyos félmosoly jelenik meg: – Ha ez így is van, az azt jelentené, hogy az előző világ nem volt tökéletes. Márpediglen – felteszem – azt is az Úr teremtette volt. Ennek okán pedig feltételezhetnők, hogy az Úr teremtései olykor nem tökéletesek. Ha pedig így van…

– Túl messzire visz minket ez a gondolat – vág közbe ingerülten a pap.  Feláll, majd a tornác korlátja felett a pipa hamuját a rózsabokrokra üríti. Közben beér udvarára a dombok közül a mind nagyobbra növő alak. Egy férfi, fakó ruházatú parasztember. Kalapját levéve megáll az udvar közepén, fejet hajt: – Dicsértessék a Jézus Krisztus.

A pap unottan biccent: – Mindörökké, ámen. Mi járatban vagy, fiam?

A parasztember közelebb jön, arcán lassan megjelent valami vágyféle, amiből a pap csak lassan olvassa ki a mohóságot.

– A nyájat legeltettem a csetverci hasadéknál, amikor nagy robajt hallottam. Lementem a hasadékba, hát látom, az oldalába megnyílt a föld.

– Megnyílt? – áll fel a fiatalember is székéből: – Hogyan?

– Mint egy barlang – bólogatott a hírhozó. – Mély, akár egy ember is beleférhet.

– Bementél-e? – kérdezi tőle a pap.

– Nem én – jött a válasz gyorsan. – De tudom, hogy a tisztelendő úr érdeklődik a régi dolgok iránt, ezért siettem ide, a nyájat a fiamra hagytam, hogy hozzam a hírt. Lehet odabe akármi…

– Melyik az a csetverci hasadék? – kérdezi most a fiatalabb csöndesen, felriasztva a papot tűnődéséből.

– Fent, a Karancs felé. Mészköves, szikes talaj az is. Éppenséggel lehet bent valami…

– Nézzük meg, estig van időm, ha elérjük – ajánlkozik a fiatalember. A pap szótlanul mered rá, arca elkomorul: – Nem is tudom…– mondja csöndesen.

Egy pillanatra minden megáll, a nap, a szél, a lélegzetük, talán még a világ is a forgásában, talán még az idő is, mert várja minden a válaszát: – Legyen.

Intett Istvánnak, aki még mindig ott állt a lépcsőn: – Adjon ennek a jóembernek pár garast meg egy pohár bort, ha már ekkora utat megtett. Aztán fogjon be a kocsiba, hozzon lámpásokat, kötelet és rakjon be takarót is, mert fáj a derekam.

A hírhozó hálásan hajlongott: – Köszönöm, tisztelendő uram – de a pap már nem foglakozott vele, visszacsomagolta a szövetbe a fogat, ami ott sárgállt a kis asztalon, nádból font székeik közt, majd a fiatalemberre nézett, végigmérte pantallóját, csizmáját, mellényét, aztán bólintott: – Lehet, poros lesz a ruhája.

Három óra is elmúlt, mikorra elindultak. A pap és vendége is a szekéren utazott, a lovat, melyen a fiatalember érkezett Gyarmatról, bekötötték a pap istállójába. Az ifjú fennen hangoztatta, a kis kitérő után haza kell mennie, hogy vacsorára anyjánál lehessen, aki aggódik, ha sokáig elmarad.

Míg elhaladtak a nógrádi táj színfalai előtt, komótosan beszélgettek, politikáról, vármegyei és országos viszonylatban, történelemről, a fiatalember épp az antik Rómát tanulmányozta, vagy környékbeli leányokról, akiket a pap kiszemelt vendégének. Közben néha meghúzták a demizsont, amit István állított be a lábukhoz, olykor elpihentek, tán még álomba is szenderültek a kerekek egyhangú zörgésére, a pacsirták és fülemilék énekére, és a gyenge szélben susogó fák hűvös leheletére.

Hamarosan beértek az erdőbe, majd az út felfelé kapaszkodott, a dombokból mind meredekebb hegyoldalak lettek, a tölgyesek közé fenyő vegyült. István lassabb iramra fogta a lovakat, és néha meg is álltak, hogy az állatok pihenjenek a meredeken. A pap az egyik ilyennél, egy platón leszállt a kocsiról, és az alattuk elterülő tájra meredt, majd egy szürke csomóra mutatott: – Az ott Gyarmat, látja.

A fiatalember közben odább ment, megoldotta, s letolta nadrágját, vizelt, így csak háta mögött tudott odatekinteni.

– Milyen távolinak tűnik, noha alig pár óra alatt elérnénk – magyarázta a pap vidáman. – Nohát, azt hiszem, az Úr is így látja az időt. Számára a történelem pusztán pár óra távolság ide vagy oda.

A fiatal férfi most meghúzta nadrágszíját, majd visszasétált a paphoz, és megállt mellette: – Ha az a cápafog idősebb a Teremtésnél magánál, akkor én úgy látom, mintha ez alapján az Úr egy színi rendező volna, aki ide-oda szaladgál az egyes jelentek közt, s kijavítja a hibát, amit színészei vétenek.

A pap a fejét csóválta, majd megfordult, és Istvánt figyelte, aki a kocsi kerekét olajozta egy kis kannából: – Ki látott már olyan darabot, ahol az egyik színből vissza lehet térni egy korábbiba? Azt gondolom, a Teremtés után a világunk sorsára lett hagyva, az Úr nem javítja meg a történelem kerekét csak azért, hogy mind jobb és jobb legyen annak menete. Ha így lenne…

Elhallgatott, de a másik kíméletlenül bejezte: –…azzal elismerné, hogy a teremetés tökéletlen.

Komoran szálltak vissza a szekérre. Jó fél óra kocsizás után egy meredek parton álltak meg.

– Itt kezdődik a hasadék – mondta István, és a fák közé mutatott. A két férfi leszállt, megvárták, míg a kocsis kiköti egy fához a lovakat, majd óvatosan, mind a hárman leereszkedtek a mélybe.

Odalenn a horhos alig embernyivé szűkült. Sötét és nedves volt a lég: – Akárha a pokol bejáratánál lennénk – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap csak bólintott. István mogyorófa botot vágott nekik kisbaltájával, majd megindultak lefelé. – Alig száz méter az egész, nem lehet messze…– biztatta őket a szolga dörmögő hangon, amiből sütött az értetlenség, hogy minek is jöttek ide.

Valóban, pár perc után, egy enyhe hajlat mögött megpillantották az omlást. A hasadék fala háromszög alakban megnyílt, és sötét üreg képződött szövetén. Belülről hideg agyagszag áradt.

– Bemenünk ide? – csodálkozott István, mire a pap megköszörülte torkát, majd előre lépett, aztán megtorpant, és kinyújtotta kezét: – Lámpást.

István mécsest rakott a lámpába, meggyújtotta, és átadta, így a pap elsőként léphetett a barlangba. Meggörnyedve nyomult előre, a falak a vállát érték. István meggyújtotta a másik lámpát is, és a fiatalembernek adta, majd mind a ketten követék a papot, akinek hangja visszhangosan szólt hozzájuk odabentről: – Jöjjenek, kiszélesedik a járat.

Valóban, szinte szobányivá terebélyesedett, a lámpák fénye csillogó, rücskös kövön táncolt, fentről víz csöpögött fejükre. A pap kést vett elő tarisznyájából, és a falba vájt vele, majd a lámpa fényénél megvizsgálta a törmeléket. – Érdekes. Agyagos kőzet, nem mészkő. Mintha folyó lett volna itt.

– Folyó? – nyögött fel István. – De már gondolom, kiszáradt, tekintetes uram.

A pap nem válaszolt, továbbindultak, a falak ismét összeszűkültek, majd jó húsz méter múlva kitágult a tér, és egy valóban nagy helyiségbe értek, melynek szélei elvesztek a sötétségben.

– Káprázatos – nyögte a fiatalember, és belesétált a feketeségbe, a pap pedig letérdelt, az üreg padlózatát kezdte vizsgálni, aztán beleszagolt a levegőbe: – Érzi ezt a kénes illatot, Imre? Tőzeges kipárolgás. Valami ősi folyammederben járhatunk, amit elöntött az iszap – ujjai közé csippentett a talajból, elmorzsolta: – De mindez jó régen történhetett.

– Győjenek ide! – hallatszott a hátuk mögül mire mind a ketten a kiáltás irányába fordultak. István a fal mellett állt, kezében egy gyertyával, és a lába elé bámult. A másik kettő odasietett, és a három lámpa fényénél már nagyon jól látszódott, hogy mit talált a szolga. Egy kar nyúlt ki a barlang talajából.

–  Olybá tűnik, elnyelte az iszapáradat. Talán itt érte, és menekülni akart – jegyezte meg izgatottan a pap, majd letérdelt a lelet mellé, óvatosan megfogta, körbetapogatta: – Sziklakeménységűvé dermedt – bólogatott: – Valószínűleg a levegő és a húsba beszivárgó agyag konzerválta. – sietve körbeforgatta a talajt a kar körül, majd elkaparta a kitermelt földet. – Találni ilyen köves maradványokat Tarnócon is.

– Mit csinál, tisztelendő uram? – kérdezte szinte könyörögve István.

– Kiásom. Segítsenek – nézett fel rájuk a pap, kinek szeme mint mohó macskáé csillogott a sárga fényben.

– Nem jó a holtakat bolygatni – jegyezte meg erre a szolga, de aztán csak letérdelt, és a baltával óvatosan forgatni kezdte a földet. A fiatalember is csatlakozott, jobb híján a botja hegyével segített nekik.

Gyorsan haladtak, mert a testet körülölelő réteg mint főtt tojásról a héj vált le a halottról, így hamarosan előbukkant a fej csúcsa, meg a bal válla, aztán a vállgödre, de ekkorra már a fej szabad volt, az arcot még egy nagy rög fedte, amit a pap óvatosan megvizsgált, aztán a halánték mentén lefeszegette.

A látványtól, ami elé tárult, döbbenten hátraugrott, és el is esett, a fenekére, a lámpa kigurult kezéből. A más kettő először nem értette, mi a baj, aztán észrevették, és csak bámulták elhűlve a leletet.

– Talán az agyag kimarta – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap visszaóvakodott a földből kimeredő torzóhoz, és egészen közel hajolva megszemlélte a szinte tökéletesen épen maradt, konzerválódott koponyát. A bőr ráfeszült a csontokra, a fülek kissé elfonnyadtak, az íny visszahúzódott, ezért a fogak rávicsorogtak a világra, jelezve az utolsó pillanatok, a fulladás kínját.

– Nem – csóválta fejét a pap. – Nem, a csont sima, nyoma sincs szemnek.

Az előttük sárgálló ősi fejen ugyanis minden olyan volt, mint az övéken, kivéve azt, hogy a szemgödrök és a szemek hiányoztak róla, csupán sima, egyenletes felület feszült az orrnyereg két oldalán.

– Temessük vissza – kérte a pap, hangja gyengén csengett a különös levegőben. Társai némán engedelmeskedtek, bár a fiatal férfi többször megtorpant, mint aki mondani akar valamit, de aztán elnézte az öregember kopár tarkóját, és inkább nem szólt. Mikor végeztek, pár másodpercig mozdulatlanul álltak a földből most is kimeredő kéz felett, végül a pap belerúgott, és az halk reccsenéssel letörött, és a barlang sötét részébe repült. Most már szinte semennyire nem lehetett megkülönböztetni a test helyét a barlang földjének többi részétől, eltekintve a frissen megforgatott földtől.

– Menjünk innen – adta ki a parancsot a pap kedvetlenül, majd megindult előre, vendége követte, István zárta a sort.

Már közel jártak a kijárathoz, mikor halkan felmorajlott a föld, majd megmozdultak a falak, és recsegve, akár rosszul olajozott kapuk, rázárultak a szolgára. Annak még annyi ideje volt, hogy kinyújtsa karját, a fiatalember hátra fordult, megragadta, de a kőszikla addigra összepréselte a testet, oly módon, hogy alkartól gondosan le is választotta Istvánt, így a tag a fiatal férfi kezében maradt, aki ordítva dobta el: – Fussunk! – kérte a papot, akit nem kellett biztatni, zihálva szaladt előtte, rohant a lassan megerősödő fényben, míg végül ki nem értek a napfényre. A talaj mozgott és rezgett köröttük, a hasékból por és szilánkok csaptak ki, így szemük elé kapták karjukat, és nem láthatták, ahogy a leomló sziklák eltorlaszolják a járatot.

– Ez borzalmas – nyögte a fiatalember, és kezét, mely az imént István leszakadt karját fogta, önkéntelenül is nadrágjába törölte.

– Térjünk haza, barátom – kérte őt csöndesen a pap, majd példát mutatva nekivágott a meredélynek. Lihegve, fűcsomókba kapaszkodva másztak fel a horhos oldalán, mely most mélyebbnek tűnt, mint lefelé. Mikor felértek, a pap letérdelt, és elmondott egy imát István lelkéért, majd a kocsihoz sietett, megoldotta az állatokat, és felült a bakra. A vendég szótlanul mellé telepedett, figyelte, ahogy az idős ember gyakorlott mozdulatokkal az útra kormányozza az állatokat, aztán vágtára ösztökéli őket.

– Gyors lesz ez a menet lefelé – mondta a fiatalember a kocsi oldalába kapaszkodva. – Nyakunkat szegjük.

– Mind az Úr kezében vagyunk – morogta a pap, de azért kissé visszafogta a lovakat. Nem szóltak, míg lejjebb nem értek, ahol ellaposodott az út, láthatólag arra vártak, a másik kezdje, végül a fiatalember nem bírta tovább, megvakarta egyenes szálú, barna hajjal borított üstökét, megköszörülte torkát, majd kibökte: – Amit bent láttuk, olyan gondolatokat kelt bennem, hogy szinte kimondani se merem őket, tisztelendő uram.

A pap ránézett, majd megcsóválta fejt: – Hát akkor ne mondja.

– De hiszem – folytatta az ifjú, mint aki nem is hallja a figyelmeztetést –, hogy kötelességünk a világ elé tárni a látottakat.

– Senki nem hinne nekünk – csóválta fejét a pap, majd elővette tokjából az ostort, és az állatok háta fölé suhintott. Most már lent jártak a sík, Ipoly menti részen, itt a lovak is érezték, hogy biztosabb a mozgás, örömmel gyorsítottak hát.

– De e felfedezés alapjaiban rengetné meg a tudományos világot – erősködött az fiatalember. – Gondoljon csak bele, mit jelent ez.

– Nagyon is tudom, hogy mit jelent – bólintott a pap szinte dühösen. – De magasabb rendű szempontokat is figyelembe kell venni. És azt is hiszem, István nem véletlenül halt olyan rút halált az imént.

– Az baleset volt, atyám –válaszolt az ifjú megszeppenve.

– Talán – vont vállat a pap. – Talán van itt más is.

Jó fél órán át nem szóltak egymáshoz, míg egy nagy nádashoz nem értek, mely fölött halászsólyom keringett a légben, szinte lebegve, mintha oda lenne enyvezve a kék égre. A pap felnézett rá, hosszan csodálta röptét, majd sóhajtva így vette fel a beszélgetés fonalát: – Látja azt a madarat? Az Úr tökéletes szemmel áldotta meg, hogy el tudja kapni a vízi teremtményeket. Szem híján az az állat egy nap alatt éhen pusztulna.

– Ahogy szem nélkül meghalt az ősünk is, odalenn a barlangban– tette a hozzá az ifjú. – Azt hiszem, rossz felé menekült, ez lett a veszte.

– Talán – bólintott a pap. – Mindenestre azt már a jó Newton is leírta, hogy a szem a legtökéletesebb és legkifinomultabb szerkezet. Lencsék és anyagok bonyolult kompozíciója. Ennek megteremetése talán nem volt olyan egyszerű feladat, mint a fül vagy az orr létrehozása. Talán az Úrnak időre volt szüksége, míg őseinket el tudta látni a szem adományával, és így eshetett, hogy….

– Maga is tudja atyám – vágott közbe a másik –, hogy talán egy másik igazságnak lenne inkább itt a helye – csóválta fejét a fiatalember. – Talán az Úr nem is gondolt arra, hogy kell szem, és csak későn, nagy sokára jött rá tévedésére, mikor az ember már a kipusztulás szélén állt.

– Ez a teória kétségbe vonná a Teremtő tökéletességét! – csattant fel a pap. – Ugyanannál az eretnekségnél vagyunk, aminél már korábban is túl sokat vesztegeltünk.

– Nem eretnekség az, amire van bizonyíték – jegyezte meg élesen a fiatalember. – Maga is tudja a szíve mélyén. Maga is látta.

– Bár ne így lenne – sóhajtott a pap, majd komoran hozzá tette: – Talán akkor még István is élne.

– Ezt hogy érti? – nézett rá megütközve a fiatalember, de a pap ekkor már a gyülekező, vastag, éjsötét aljú viharfelhőket kémlelte, melyek nagy komótosan a szekér fölé sereglettek.

– Nem furcsák e fellegek? – jegyezte meg elhaló hangon, majd gyorsabb menetre ösztönözte a lovakat.

– Nyáron előfordul ilyen – mondta bizonytalanul a másik.

Az első villámra, mely a közeli erdő egy fájába vágott, összerezzentek mind a ketten, a lovak pedig felnyerítettek, és ösztönösen vágtára fogták. Hideg permet vágott az utasok arcába, majd felmorajlott a mennykőhöz tartozó dörgés is.

– Ha sietünk, mindjárt hazaérünk – kiáltotta túl a szélzúgást a pap, és elővette ismét az ostort, de használnia nem kellett, a lovak száguldottak a nehéz kocsival, az út minden kis hibája nagyot dobott az alkotmányon, így a két férfi úgy fogódzkodott, akárha viharvert hajó fedélzetén lennének, de nem is ez volt legnagyobb bajuk, hanem a köröttük sorozatban lecsapó mennykő, melytől arcukat fehér fény borította el, kitágult orrlyukaikat eltöltötte az ózon, és szívükbe kétségbeesés költözött.

– Bocsáss meg Atyám, vétkeztünk! – ordította a pap, és már közvetlenül a lovak hátát verte, azok pedig – immár teljesen megvadulva a mind közelebb és közelebb érő villámoktól – szinte repültek a föld felett őrült igyekezetükben. A távolban feltűnt a dombok hajlatában a fehér paplak, amitől az utasok akár meg is nyugodhattak volna, de a vihar most ostromolta őket legerősebben, mintha nem akarná engedni, hogy odaérjenek, és aztán egy mennykő közvetlenül eléjük, az útra csapott, amitől az egyik ló elszakította az istrángot, és nekiszaladt a mezőnek, a másik pedig nyerítve, toporzékolva forogni kezdtet.

– Menjük gyalog! – kiáltotta a pap, és le is ugrott a kocsiról, majd szaladni kezdett. A fiatalember jobb híján követte a példáját, de megtorpant a megmaradt ló előtt, sajnálta a szegény párát, melynek szeme vérben forgott, szája habzott.

– Hagyja, majd visszajövök értük, ha elmúlt a vész – ragadta meg a karját a pap, és húzta magával, keresztül az esőn, a víz rájuk zúduló függönyén.

– Ez próbatétel avagy büntetés – harsogta a pap, és a fiatalember nem mert az arcába nézni, ahogy mentek előre, bele a homályos világba. – Isten tudja, hogy mit láttunk, tudja, hogy mit tettünk, és tudja hogy szívünkben immár ott a kétely, a hamis bizonytalanság az ő tökéletességét illetően, ezért büntet most minket, ezért halt meg István is, de a mi hitünk erősebb, a mi értelmünk fényesebb, belátjuk, hogy a hallgatás és a felejtés az egyetlen járható út…– kifogyott a szuszból, lerogyott a sárba, magával húzva a fiatalembert is, mert még mindig fogta annak kezét: – Ígérje meg, szent fogadalommal gyónja meg nekem, hogy soha nem beszél arról senkinek, amit a barlangban láttunk! – kiáltotta, túlharsogva tomboló orkánt. Az ifjú megborzongott, de nem ázott ruhájától avagy a hideg légtől, hanem a pap szemében csillogó kétségbeeséstől, a tudástól, melyet már nem lehetett eltagadni. Felállt, hátrált, kiszakítva magát a férfi szorításából: – Menjünk, tisztelendő atyám, mennünk kell, megfázunk ebben a…

Nem fejezte be, mert a villám kettéhasította szavát, ahogy a pap szívét is. A nyakán hatolt be, az ifjú retinájába beleégett íve, és az is, ahogy a férfi testén átfutva a földbe kígyózik. A pap eldőlt a sárba, és többet nem mozdult, szemei feketére égve, mint a széndarabok meredtek egy előtte terebélyesedő tócsára.

A fiatalember a fejéhez kapott, lépett a halott felé, majd meggondolta magát, és a paplak irányába szaladt. Jó öt perc futás után, kifulladva ért az istállóba, felnyergelte lovát, és kiszáguldott a már csöndesedő viharba.

Sötétedett, mikorra hazaért. Anyja a szolgák kiáltásaira lámpással elé jött, a kastély lépcsőjére, és szótlanul nézte, ahogy a fia összetörten, remegve közeledik felé.

– Mi történt, Imre? – kérdezte szigorúan, mire a fiatalemberből előtört a sírás. Anyja átfogta vállát, gyorsan bekísérte a nagy szalonba, hogy ne lássa senki e jelenetet, ne legyen tanúja senki az ideggyengeségnek, mely egyébként kiskora óta kísértette gyermekét. Ott aztán a fiú meggyónt mindent, elmondta az egész históriát, melyet az asszony félbeszakítás nélkül, csöndben hallgatott. Mikorra végeztek, késő éjszaka lett, a fiatalember üveges szemmel bámult maga elé, és bár a távoli mennydörgésre minduntalan összerezzent, a belé erőltetett nyugtató teától lassan álomba szenderült. Az anyja szolgákat küldött a paplakhoz, majd a kis kápolnába vonult, és hajnali háromig imádkozott, aztán ő is nyugovóra tért.

Reggel, a virradat első fényeinél már ott állt a dívány felett, ahol fia aludta nyugtalan álmát. Lehajolt, gyengéden végigsimította arcát, mire a másik felriadt.

– Az éjszaka tanácsot kértem az Úrtól az ügyedben – suttogta a nő, miközben arca sugárzott az elégedettségtől –, és ő válaszolt nekem.

A fiatalember felsóhajtott, mert eszébe jutott, az álom múló mákonyán átsugárzott a tegnapi nap minden eseménye. Az anyja halkan és lassan folytatta, nem lehetett nem komolyan venni a szavait: – Az Úr azt sugalmazta, hogy van mód a megbocsátásra. Jóváteheted kételkedésed bűnét.

– Hogyan? – kérdezte a fiú türelmetlenül.

– Írnod kell egy művet róla – bólintott az anya. – Írnod kel arról, hogy nem ő, hanem a teremténye tökéletlen. Így megkímélődik életed.

Sokáig nem szóltak, aztán az anya kávét hozatott, és leült a kisebbik fotelbe, Madách pedig felállt, és az ablakhoz ment.

Dombok. Fák. A fák felett a délelőtt ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Sokáig bámult az újjászületett világra. 

vége           

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

Karácsonyi kívánság

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.