Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2022. október 31. 08:43 - Valmont

Vacsora Halloween estéjén

utolsofalatig.png

Van valami mély, elkötelezett kapcsolat az étel és a sötétség közt, erre mutatnak a hagyomány és a vallás azon tételei, hogy a test az a földi, a lenti, az alantas, míg a lélek, az az éteri, a fenti a magasztos. Ha ez így van, akkor  a test táplálása nem lehet jó. Sőt, minél kifinomultabb egy adott étel, annál nagyobb veszélyt jelent a lélekre, hisz ideláncolja, a földi, csökevényes létezéshez köti azt. Az étel a legkorábbi kábítószer, a maja, a gonosz legerősebb fegyvere. A most következő novellában benne van minden rajongásom a jó ételek és a főzés iránt. Közepes, de gyors amatőr szakács vagyok. Az írás hősei viszont balszerencséjükre a legjobb szakács ételét kóstolják, és ennek következményei október utolsó éjjelén kulminálnak.

 

Utolsó falatig

 

A legfinomabb étel mindig elvesz belőlünk valamit, mivel megismételhetetlenül egyedi, akár az élet, ezt a közhelyes bölcsességet fogalmazta meg magában a könyvelő, ha a házaspárra gondolt, de általában inkább nem gondolt rájuk, mert akkor eszébe jutott az Étel is. A könyvelő egy főzőtanfolyamon ismerte meg Savert és Erikát, melléjük osztották be, együtt aprították fel a zöldséget és a marhát a raguhoz. Irodalmi főzés volt, Wirginia Woolf Világítótornyából a bouf en daube került terítékre, és mivel a recept több órás rotyogtatás írt elő, a hármas beült a nagy, svéd designos konyharész mögötti bárba, és összebarátkoztak. Mindannyian gourmet-nak számítottak, és ez nem üres címke volt esetükben. Kellő műveltséggel rendelkeztek az ételek élvezetéhez, és anyagiakban is megengedhették maguknak az előkelőbb fogásokat. Saver egy gyárban dolgozott vezetőként, nagy, vaskos, csupa szöglet férfi volt, de római metszésű arca finom eleganciát tükrözött. Erika pénzügyi igazgató volt egy kisebb cégnél, törékeny, vékony, angolosan sápadt asszony. A negyvenes éveikben jártak.

A marha közös, esti elfogyasztása után névjegyet cseréltek, és bár a könyvelő ettől az egésztől nem várt sokat, a házaspár nem hagyta őt magára, valamiért ragaszkodni kezdtek hozzá, például ha találtak egy új helyet a városban, átküldték neki a címét, máskor étteremkritikákat vagy egy-egy különleges receptet osztottak meg vele, de többször elhívták vacsorára egy-egy jobb helyre, ahol a consommé arany csillogása felett el lehetett beszélgetni arról, hogy milyen lett volna annak idején, a fénykorában eljutni az El Bulliba. A könyvelő örült mindennek, és mivel magányos és kissé sivár volt az élete, némi borzongással töltötte el ez a fajta betolakodás a mindennapjaiba, ugyanakkor titkon élvezte is, hogy vannak odakinn, a lakása falán túl emberek, akik számolnak vele, és gondolnak rá.

A következő lépcsőfokot az jelentette, amikor a házaspár meghívta őt vacsorára.

A hegyen laktak, egy társasház legfelső emeletén, nagy teraszuk volt, mely kitűnő kilátást nyújtott az alkonyodó városra. Erika cavat és tapast szolgált fel a könyvelőnek és férjének, és a nagy, párnázott székekbe telepedve, halkan beszélgetve, iszogatva, eszegetve nézték, ahogy a vörös színek lassan szürkébe fordulnak a házak falain. Kétfajta tudás létezik, fejtegette Saver, miután megtörölte kissé húsos ajkait egy textilszalvétával, az egyik amit az elménkkel sajátítunk el, a másik, amit a testünkkel. És az utóbbi legmagasabbrendűbb változata az ízlelés, a rágás, a nyelés. Fontosabb mint a tapintás vagy a látás. Ez az én hitvallásom. Fiatal emberként a szellemi tudást felhalmoztam magamban, megérkeztem egy olyan állapotba, ahol már csak a  részletek bővítése maradt hátra, például ismerem Rembrandt majd összes jó képét, de Rembrandt kortásait, a kevésbé jelentős mestereket már kevésbé. Igen, ezen még lehetne dolgozni, de minek. Mi végre. Emiatt fordultam inkább a testi tudás bővítése felé. Akkoriban jöttek divatba a forradalmak nálunk: ismét felfedeztük a borokat, megérkezett a sörforradalom, majd a  fine dining, végül ezek a buta kézműves dolgok, és én örömmel vetettem bele magam mindenbe. Elmélázott, és megnyalta ajkát. Később – és itt megfogta felsége vékony, kékeres csuklóját – volt pénzünk utazni, keletre, Ázsiába, Európába, északra, és így mostanra már ott tartunk, hogy megkóstoltunk majd mindent, amit érdemes, és amit ez a bolygó nyújtani tud.

Megcsóválta nagy fejét, majd a könyvelő szemébe nézett, és így folytatta, de tudom, hogy van még odakint valami, valami különleges, ami vár rám, és ez tart életben, intett majdnem üres poharával a távoli látóhatár felé, majd felhajtotta az italt, menjünk, mert az osztrigát sem jó megvárakoztatni.

Eltelve a négyfogásos menüvel, melynek gerincét hideg hering, pácolt marhanyak, főtt galamb és roston sült angolna vitte, és melyhez megfelelően párosított borok adták a kíséretet, a könyvelő a taxi hátsó ülésén elemezni kezdte magát, szokásához híven belső énje lefúrt mélyen az érzelmeibe, hogy rájöjjön, miért kezdett el kötődni ehhez a két emberhez, és mikorra megérkezett lakáshoz, arra jutott, hogy a bátorságuk a lényeg, az, hogy együtt, ketten olyanok, mint akik nem ismernek félelmet, elmennének a végsőkig, és egy jó menüsor érdekében akár még emberhúst is főznének. Felfelé az elegáns bérház széles márványlépcsőjén azon tűnődött, milyen lehet az emberhús íze, de elhessegette ezt a gondolatot, meg persze tudta jól, a különféle olvasmányélményeiből, hogy az unalmas disznóhúsra hajaz.

Ezután történt, hogy Saver és Erika egy időre eltűntek. Egész pontosan egy hónapig nem jelentkeztek, nem küldtek cikklinkeket, sms-ben új étterem címét, semmi, teljesen hallgatás követezett, melynek vége felé a könyvelő szinte kínzó vágyat érzett, hogy ő keresse fel őket, akár személyesen, akár az online térben. Egy péntek estén már úgy volt, felhívja a férfit, mert mégiscsak illetlenségnek tartotta volna, ha először Erikánál próbálkozik, de ekkor Saver megelőzte.

Megtaláltuk, csak ennyit mondott a készülékbe, majd a két lakás közti felező ívén egy kávéházat jelölt meg, ahol neki és a könyvelőnek azonnal találkoznia kell.

Volt valami feszültség, meghatottság és talán félelem a hangjában, ami arra késztette a könyvelőt, hogy a viszonylag kései óra ellenére ne tiltakozzon, felöltözött, és a jelölt helyre ment, ahol alig páran ültek a kerek kis asztaloknál, kintről úgy nézett ki a kávézó, mint egy akvárium, és az ablaknál, az utcafrontál, ott volt a legnagyobb hal, Saver.

A könyvelő kávét kért konyakkal, és miközben rendelt, már észrevette, hogy a vele szemben ülő férfi nem ugyanaz, akit egy hónapja látott. Mély ráncok gyűrődtek homlokán, lefogyott, a bőr lógott nyaka alatt, a szeme alatt karikák sötétlettek. Saver előtt egy kis tálon spanyol sonka, olajbogyó és foszlós kalács volt érintetlenül. Erőtlenül felemelt egy szelet sonkát, de nem vette szájába, csüggedten visszaejtette a tálkára.

Mit találtak meg, törte meg a csendet a könyvelő, visszautalva a telefonban elhangzott drámai bejelentésre, mire a másik láthatóan magához tért, felélénkült, és felhajtva vörösborát, belekezdett.

Két héttel ezelőtt hétvégén felkerekedtek, és elautóztak északra. Kivételesen nem gasztronómiai célból, mivel jól tudták, hogy az országnak ezen a táján nem nagyon találni valamirevaló éttermet, legfeljebb kifőzdét, csárdát, ahol azokat az unalmas, zsíros tucatételeket adják harmincoldalas étlapokon. Túrázni szerettek volna, ki is néztek egy útvonalat, ami valami zsákfalu mellől indult, de valahol rossz irányba kanyarodtak, így aztán hosszan mentek befelé az erdőbe, az egyre rosszabb betonúton, ami aztán földútra váltott, a bokrok szinte karcolták a kocsi oldalát, a lombok összehajlottak felettük, mígnem hirtelen kinyílt a tér, és ott volt előttük egy klasszicista stílusban épült kúria, parkolóval, és fehér, elegáns írású táblával: La Fin. Vagyis A Vég – franciául.

Mivel nem láttak autót a parkolóban, először nem akartak bemenni, hisz ahol nincs vendég, ott nincs forgalom, és ott nincs frissesség, De aztán, talán a barátságos kora délutáni napfény, a klasszicista, elegáns épület és a hátsó kéményből előgomolygó fekete, zsíros füst látványa miatt másképp döntöttek. Hét lépcső vezetett fel az ajtóhoz, mely egy dór oszlopokkal szegélyzett, tágas előtérből nyílt, magyarázta Saver elmélázva. Belépve egy kis, homályos fogadóhelyiségbe jutottak, ahol egérszerű leány, a recepciós fogadta őket pultja mögött. Mintha évek óta várt volna, csóválta fejét Saver.

Elmondták neki, hogy nem volt foglalásuk, de szívesen megkóstolnák az étterem főztjét. A lány egy jó fél percig lapozgatott a előtte heverő könyvben, majd türelmet kért, és eltűnt a  befelé vezető nagy, súlyos tölgyfa ajtó mögött. Kisvártatva visszatért és bólintott, a konyha tudja fogadni a vendégeket, de csak előre összeállított, degusztációs menüjük van, melynek ára, és itt mondott egy még Savernek is meglehetősen magas összeget. Erika volt az, aki bólintott, rendben van, mire Saver vállalt vont, az asszony fizeti, mosolygott, de a recepciós nem mosolygott vissza, helyette bevezette őket az előcsarnokba, ahonnan kétoldalt lépcsősor indult az emeltre, ahol bizonyára szobák is voltak, de ők mentek tovább, hátra, és egy napfényes étteremrészbe jutottak. Nem volt sok asztal, talán hét. Az egyik fal szinte teljes egészéből üvegből volt, kis tóra, ősparkra, távolabb az erdő fáira nyílt kilátás. Leültek, és nézték, ahogy a recepciós eltűnik egy hátsó lengőajtón, ami bizonyára a konyhába nyílt.

Valamiről beszélgetni kezdtek, talán arról, hogy egy ilyen hely hogy élhet meg itt, az isten háta mögött, mindenféle reklám nélkül, talán Erika még rá is akart keresni az interneten az étterem nevére, de persze nem volt térerő, aztán visszajött a lány, nagy kancsóban vizet hozott, meg egy ódon palackot, utóbbit némi ügyeskedéssel megnyitotta, és a levegőt elöntötte a vörösbor zamatos, avaros, gyümölcsös, bőrös illata. Saver kérte a menüt, mire a leány megcsóválta fejét, nincs menü, minden fogás egyedi, és csak aznap készítik, magyarázta türelmesen. A vendégnek kell rájönnie, mit tartalmaz. Azzal otthagyta őket.

Erika megvonta vállát, majd szabadkozva a palackért nyúlt. Tudom, hogy még nem szellőzött ki, és éhgyomorra nem szabad, de, motyogta, majd hirtelen mozdulattal töltött a borból, és ivott. Megborzongott, szeme elnyílt. Mi van, kérdezte Saver szinte ijedten. A nő csak a fejét rázta, ez, ez, motyogta elhűlve, majd kinyögte, olyan, mintha a saját véremet innám.

Valóban olyan volt, bólintott Saver szomorúan, elképesztően összetett ital, soha nem éreztem még ilyet, noha ittam már ezer eurós tételeket is, és Spanyolországban végigjártuk a leghíresebb pincéket. Átiramlott a gyomromon, a beleimen, az ereimen, céltudatosan előkészítette a helyet annak, ami ezután következik, mintha direkt csak az lett volna a célja, hogy valamiképp felkészítsen arra, ami elképzelhetetlen.

Mert hamarosan a lány ismét megjelent, ezúttal fekete kötényt viselt, és kezében már ott volt az első fogás két tányérja. Nem tudom, mi volt a tányéron, csóválta meg fejét Saver, és nem nézett a könyvelő szemébe, de az biztos, hogy azt gondoltam, amikor megkóstoltam, hogy finomabbat még nem ettem. Egyszerre volt édes és sós, de nem olyan közönségesen, mint az umami, volt benne valami füstös, vad íz, és a halak frissessége is, és kinézetre az egész egy kis, rózsaszín tégla volt, valami fehéres, zöldes habban úszott, bólintott, majd kijelentette, de rosszul gondoltam, mert az ezt követő hat fogás mindegyike felülmúlta az előzőt. És egyikről se tudták biztosan megállapítani, hogy miből készült, pontosan milyen összetevői lehetnek, milyen alapanyagokat használt a zseniális, földöntúli szakács, csak azt tudták, hogy ilyet sehol máshol nem tudnának enni, és csak azt sejtették, hogy haláluk napjáig csak erre fognak ezután vágyni, erre az ételsorra, ezekre az ízekre, ezekre az állagokra (hagyjuk a műkedvelő „textúra” szót, fakadt ki mintegy mellékesen Saver, és csak ekkor emlékeztetett régi önmagára, csak a felkapaszkodott sztárszakácsok használják, dörmögte).

Másodiknak valami halszerűség érkezett, ropogós kéregben, zselés gömbökkel, melyeknek lágy, citromos és fás íze volt, aztán talán párolt zöldségekből készített variációk, mindenféle állagban és színben, mindegyik mellett kis pötty volt a mártás, ami kiteljesítette az ízüket, majd következett valami, ami határozottan szárnyasnak tűnt, noha a szájban porózussá vált, akár a Pavlova torta cukorteste, de még ennél is furább és emlékezetesebb volt az ötödik fogás, ami lehet, hogy marha volt, de hogy melyik része, arra nem jöttek, pedig a farkától az agyvelejéig minden elemét kóstolták már, mindenesetre pörköltszerű lében volt, és mellé, kis, ezüst színű fánkok jártak, melyek inkább voltak édesek, a belsejükben pedig vérszerű, sós alvadék lapult, és ha az ember együtt ette mindezt, az egy ízrobbanás volt, nem is a szájban, hanem az agyban, és ne feledkezzünk meg a hatodik fogásról, amit végképp nem tudtak kategorizálni, már csak a látvány alapján sem, mert dermedt zselétóból hárfaszerű fátyol állt ki a tányéron, és mellette fekete, szénre emlékeztető kavicsok lapultak, ízre mind a három elem nagyon egyedi volt, sós és fűszeres, ugyanakkor lágy, kissé pezsgős, érezni lehetett, ez már a levezetés, az íny megnyugtatását szolgálja, az utolsó, a hetedik előtt, ami desszert kellett hogy legyen, bár a sárga lapocskák, rajtuk különféle rétegekkel és soha nem látott bogyókkal és díszítő göbökkel inkább valami sajtos, joghurtkrémes, kissé savanykás, kissé uborkás összízt hoztak, de tény, tökéletesen zárlatként működött.

Elhallgatott, és hagyott időt a másiknak, hogy megeméssze a hallottakat.   

És mi történt aztán, kérdezte végül a könyvelő, mire Saver fújt egy nagyot, majd szomorúan megcsóválta  fejét, fizettünk, és kitámolyogtunk az épületből, és annyira az élmény hatása alá kerültünk, annyira eltelítődtünk, hogy csak az autópályán vallottuk be, hogy legszívesebben már most visszafordulnánk, és újraennénk az egész menüsort. Hazáig áradoztunk az ételekről, és tudtuk, egytelen vágyunk maradt az életben, hogy megismételjük, ezért már aznap este fel akartam híni őket, de egyszerűen nem találhatóak meg az interneten, sehol nincs nyoma a La Fin nevű étteremnek.

Ez furcsa, jegyezte meg a könyvelő, de Saver meg se hallotta, nagy, kockás textilzsebkendőt vett elő, megtörölte izzadó homlokát, és folytatta, de persze nem hagytuk annyiban, nem hagyhattuk annyiban, következő hétvégén visszamentünk. Sokáig kerestük azt a bizonyos lehajtót, csak nagyon nehezen találtuk meg, de végül ott voltunk ismét a tisztáson, a fehér épület előtt, és bár gyanús lehetett volna, hogy a kémény ezúttal nem füstölt, bekopogunk. A férfi lehorgasztotta fejét, és szinte motyogva folytatta, senki nem nyitott ajtót. Fél óráig próbálkoztunk, körbejártuk az épületet, belestünk az ablakokon. Hátul be lehetett látni a konyhába, mindenhol szép rend volt, de üresség is, és ettől úgy éreztük, megszakad  a szívünk, végül csak leroskadtunk a tornácra, és átkaroltuk egymást, Erika elkezdett sírni, én pedig vigasztaltam. Alkonyodott, mikorra összeszedtük magunkat, hagytam egy cetlit az ajtóba tűzve, kérve raja, hogy értesítsenek, ha nyitva lesznek, majd eljöttünk. Ennek már két hete.

A könyvelő utána számolt magában, és bólintott, igen, és jött valami jelzés, kérdezte nyugtalanul, mire Saver felpillantott rá, figyelmesen, fürkészve, először nem, lementem a következő hévégén is, immár egyedül, mert Erika akkor már főzött, de a papírlapom változatlanul ott volt, az ajtóban, és az épület továbbra is üres volt, üres, üres, mint egy kagylóhéj. Akkor már nagyon fáradt voltam, mivel alig ettünk valamit azokban a napokban.

Miért, vágott közbe a könyvelő, és a sonkára meg a  kalácsra mutatott, miért nem eszik. A másik egy ideig nem válaszolt, végül kibökte, azután az ételek után nem tudunk mást enni, egyszerűen elment az étvágyunk minden mástól, megpróbáltuk, de a legjobb falat is kifordult  a szánkból, olyan, mintha papírt ennénk, vagy mintha fűrészport nyeldekelnénk. Erikát jobban megviselte ez, mivel eleve soványabb volt, tette még hozzá bűnbánó hangon.

Azt mondta, Erika azért főz, vetette közbe bátortalanul a könyvelő, mire Saver csak a fejét csóválta, igen, elkeseredetten próbálja rekonstruálni azt a menüsort, összevásárolt mindent, és naphosszat a konyhában kísérletezik, ha épp nem alszik, hogy valamiképp előállítsa legalább az egyik ételt, amit ott ettünk, de olyan messzire van tőle, olyan messzire, barátom, és ezt ő is tudja, és ettől csak még idegesebb, és még jobban fogy, most már kórosan sovány.

Talán szólniuk kellene az orvosuknak, javasolta a könyvelő szelíden, de Saver csak legyintett, és mit mondjunk, hogy egy étterem miatt képtelenek vagyunk bármit is lenyelni immár majd három hete, ez nevetséges.

Komoran hallgattak, majd Saver pénzt vett elő, az asztalra tette, és felállt, hát így állunk, mondta búsan, holnap október vége, gondoltam teszek még egy próbát, elautózom egyedül, mivel Erika már nagyon gyönge, északra, és megnézem még egyszer a helyet, nincs kedve velem tartani, kérdezte némi félelemmel a hangjában, de nem ettől, hanem veleszületett óvatossága okán rázta meg a fejét a könyvelő, sajnos van egy határidős munkám, mondta halkan, majd kezet fogott a nagydarab férfival, de értesítsen, ha van fejlemény, és gondolkodjanak el az orvosi segítségen.

Másnap nem tudta kiverni fejéből a szerencsétlen sorsú házaspárt, minduntalan felpillantott a számítógép képernyőjéről a falon függő festményre, mely egy német festő csendélete volt, leölt fácánnal, borral, sajttal, szőlővel teli bőségtál, és azon tűnődött, hogy hova vezet mindaz, amit hallott. Este megkapta a választ, csöngött a telefonja, Saver volt az.

Sikerült, lihegte a férfi a vonalba, délután voltam az étteremnél, és ajtót nyitottak. Kicsoda, kérdezte a könyvelő, mire a másik előadta, hogy a recepciós lány hosszas kopogtatás után végre nagy kulcszörgést követően előjött az épületből. Saver papírlapja, mely még mindig az ajtóba volt tűzve, a földre hullott. A férfi előadta neki, hogy mennyire ízlett a menüsor nekik, és hogy azóta is csak arra tudnak gondolni, a lány egykedvűen végighallgatta, majd azt monda, hogy az étterem határozatlan ideig zárva van, de egyedi szerződéssel tudnak házhoz szállítani akár már a mai estére. Saver természetesen kapott a lehetőségen, és megrendelte az ételt, ami pontban nyolcra meg is érkezett, gyere át, barátom, élvezd velünk ezt az éjszakát, gyere, és kóstold meg a hihetetlent, magát az életet, lelkendezett, és a könyvelő megígérte, hogy rendben, mindjárt ott lesz.

Rossz érzésekkel eltelve ült be a taxiba, a legbelső, óvatos, higgadt, racionális énje, amitől annyi segítséget kapott a munkában, azt hajtogatta, hogy ne menjen oda, de végül kiszállt a ház előtt, megnyomta kapucsengőt, majd felliftezett a legfelső lakásba.

Saver nyitott ajtót, ha lehet még soványabban, de sugárzó, elégedett arccal, jöjjön, jöjjön csak, adja a kabátját, és legyen részese a csodának, motyogta, majd a folyosón lévő fogasra akasztotta a vendég kabátját.

Az előszobában egy papírlap hevert a telefonasztalon, a könyvelő akaratlanul is ránézett, szállítói szerződés, ez volt a fejléce, az egyik sarkán vörösbarna folt. Megvágtam a kezem, pont mikor hozták az ételt, magyarázta a háta mögül vendéglátója, és a könyvelő elkapta tekintetét a dokumentumról, amelynek kissé kusza jogi nyelvezetébe épp belemélyedt. Ahogy megfordult, ráébredt, hogy a másik már nem ura önmagának, szeme csillogott, arca lángolt, bal keze idegesen remegett, jobbjával intett a folyosó vége felé, megtenné, hogy szól Erikának, gyengélkedik, a szobájában van, én addig, nem fejezte be, de testével megfordult, a másik irányba, mintha valami hangot hallana onnan. A könyvelő kényszeredetten bólintott, noha a benső énje most már folyamatosan azt mormogta neki, hogy azonnal menjen el innen, de mégis a mutatott irányába indult, diszkréten kopogott kettőt az ajtón, majd mikor nem jött válasz, benyitott.

Ez lehetett a házaspár hálószobája, Erika a nagy franciaágy szélén feküdt, egy takaró volt rajta, mellette sárga fényű éjjelilámpa világította meg hegyes, csontos arcát, amelyet a könyvelő először meg sem ismert, egy csontra húzott bőrmaszk volt ez az arc, az éhezés és az étvágytalanság szobra, és csak amikor közelebb lépett, és jobban megnézte, akkor rajzolódtak ki a nő régi vonásai a sárga, pergamenszerű bőrön, de nini, az ajkak milyen szürkék, jegyezte meg magának a könyvelő, majd hosszan nézte a mozdulatlan mellkas ívét, közben számolt is magában, végül lenyúlt a fekvő kezéhez, finoman megfogta a csuklót, de nem kellett kitapintania a pulzust, olyan meggyőzően hideg volt a hús.

Visszabotorkált az előtérbe, majd balra indult a folyosón, Saver után, de a félig nyitott ajtóban megtorpant. Emlékezett, odabenn van az ebédlő, mögötte az amerikai konya. Odabentről Saver örömteli dudorászása hallatszott ki, zacskóval csörgött, és a műanyagan keresztül is már érezni lehetett valami mennyei illatot. A könyvelő visszanézett a bejárti ajtó felé, mely oly közel volt hozzá, végül mélyet sóhajtott, és belépett Saverhez.

Legelőször a konyhán akadt meg a tekintete. Láthatólag minden lábos, fakanál, kés, kanál, habverő elő volt szedve, és piszkosan, kaotikus összevisszaságban vagy a mosogatóbban vagy a nagy, széles márványpulton hevert egymásra hányva, köztük turmix, keverő és aprító, szuvidáló, hőkezelő és egyéb gépek tömbjeivel.

Saver hátranézett abból, amivel ügyködött, és szórakozottan megjegyezte, Erika műve, hiábavaló  próbálkozásainak a nyoma, hogy utánozza ezt, mondta, azzal félreállt, és feltárt a könyvelő előtt a hosszú étkezőasztalt, amelyen a zacskókba csomagolt fehér, négyzet alakú dobozok sorakoztak, összesen hét. Az első zacskóját Saver már megbontotta, ujjai mohón birizgálták a doboz fedelét. Nos, kérdezte, felkészült a csodára, mire a könyvelő önkéntelenül is hátrált egy lépését, Erika halott, mondta aztán rekedten, de a másik arca erre nem változott, ugyanolyan sugárzó, elégedett tekintettel bámulta a dobozt ujjai alatt, valóban, kérdezte azért halkan, ez várható volt. Ki hozta a csomagokat, kérdezte a könyvelő hirtelen, csak hogy megakadályozza azt, ami történni fog. Saver megvonta vállát, nem tudom, motoros sisak volt rajta, talán az a lány, az a szürke arcú kisegér az étteremből, ujjai belemélyedtek a doboz perforációjába, mire a könyvelő sietve folytatta, elolvasta a szerződést, amit küldtek mellé, de erre a vendéglátója már nem válaszolt, mohón feltépte a dobozt, és előjött az illat, amitől a könyvelő térde megremegett, és szeme előtt elhomályosult a világ, és akkor már nem létezett számára se más, mint a dobozból feltáruló étel, ízléses kis kerámiatálakban volt, két adag, az egyik a magáé, kacsintott Saver, most, hogy Erika kiesett, tette hozzá kissé neheztelve. A könyvelő bámulta a tányérban lévő dolgot, és érezte, hogy az erősebb és nagyobb nála, olyan hatalmas dolog, amivel soha életben nem találkozott még, és nem is fog, és ez a belső énjének nem tetszett, sőt, a belső énje már sikoltott a félelemtől, és végül a könyvelő, mint gyerekkora óta mindig, hallgatott rá, a konyhapulthoz ment, felkapott róla egy villát, és az orrába döfte. Mivel viszonylag széles közei voltak, akadálytalanul elérte hegyével az orrüreg felső részében lévő szaglóhámos bőrt, és fel tudta sérteni, így a vér azonnal elöntötte orrát. Felnyögött a fájdalomtól, eldobta a villát, és a kicsurgó vére alá tartotta tenyerét, hogy ne csöpögtesse össze a padlót. Mit csinál, kérdezte döbbenten Saver, de a könyvelő nem válaszolt, csak hátrált, nem nézett a tálkákra, és tartamukra, hanem arra figyelt, hogy már nem érzi az illatokat, és így, hogy e két inger megszűnt, képes volt elszakadni a szobától, és eljutni a bejárati ajtóig. Kabátját a fogason feledte, noha utoljára hétévesen hagyta el bármi tulajdonát. Odalent, az utcán papírzsebkendőt tömködött orrlyukaiba, de persze azonnal átvérzett. Taxit hívott, amibe először nem engedték beszállni, végül a sofőr adott neki egy gombóc papírtörlőt, azzal fel tudta fogni a vérzést, és így a taxis hajlandó volt őt elvinni a baleseti ügyeltre.

Nem is kellett sokáig várakoznia, hamar sorra került. Egy fiatal orvos ellátta a sebeit, majd közben szórakozottan megkérdezte, hogy ez hogy történt. Konyhai baleset, válaszolt a könyvelő csöndesen. Egy ideig nem fog szagokat érezni, azt ugye tudja, jegyezte meg a másik szinte vidáman, mire a könyvelő bólintott, igen, hála istennek.

Halloween van, ilyenkor sok furcsa dolog történik, szögezte le az orvos, majd felhelyezett egy fogóval egy-egy tampont az orrüregekbe, ettől a könyvelő szeme könnybe lábadt, és a fájdalomtól nem tudott bólintani vagy szólni, noha teljes mértékben egyetértett a másikkal. 

vége

Szólj hozzá!
2018. október 30. 09:52 - Valmont

Pokolbéli építészet

tervrajz.jpg

Tény, hogy az apám tervezett annak idején magánházakat, lásd kép. Tény, hogy a perspektíva felfedezése mindig is egy rejtélyes folyamat volt számomra. Tény, hogy a Halloween film, az első, az őseredeti szerintem nem annyira jó mozi. Tény, hogy a sült tök szeletei megfelelő világítás mellett képesek beragyogni egy helyiséget. Tény, hogy miközben apám a nappali asztalánál rajzolt éjszakánként a nyolcvanas évek végén, odaültem mellé és olvastam, és ez jó volt. Tény, hogy holnap október 31. lesz.

 

Architectura Diabolica

 

Mariann csak felnőttként szerzett tudomást apja érdeklődéséről a démoni építészet iránt. A nő ekkor már negyven is elmúlt, gyerek, állandó társ nélkül élt a fővárosban, legkedvesebb barátai a testes vörös borok voltak esténként, és a romantikus komédiák, melyeknek a majdnem végén a főhősök csúnyán összevesznek, de aztán persze kibékülnek. Az anyját kéthetente látogatta a nagy, vidéki házban, ahol felnőttek, ő és a testvére, a bátyja, aki olyan szörnyű.

Amikor ide ért, mindig elzárta a gondolatokat, úgy, ahogy a pszichiátere tanította, egy sötét szobába küldte őket az agya hátsó zugában, a kulcsot ráfordította, majd elsétált. Ettől függetlenül, évente egyszer ezek az emlékek erőre kaptak, próbálták kifeszíteni az ajtót, hogy kijöjjenek, október utolsó napján, amit általában együtt töltöttek anyjával, mécsest égetve, halkan beszélgetve, miközben a háttérben a Bartók rádióból szólt egy halk, keserű vonósnégyes. Mariann sejtette, hogy az anyja is iszik, valószínűleg keményebben, a környéken beszerzett házipálinkával tompítja el magát ájulásig, hogy elbírja a kettős veszteséget, de ezeken a hétvégi találkozókon meglepően tiszta és élénk volt. Egyedül a padlásról jövő hangok miatt aggódott, ez az ősz elején jött elő nála, aggodalmas arccal magyarázta a lányának, hogy van odafent valami, éjszakánként valaki motoz, kutat a felhordott limlomok és a férje dolgai közt. Nem mondta ki, de persze arra gondolt, a férje az, a férje, aki a fia borzalmas halála után lett öngyilkos úgy, hogy egy hétfő délután a padlás főgerendájára csomózott egy kötelet, amit a kerti szárítóról vágott, le, egy műanyag dömperre állt, majd a játékot kigurította maga alól. Csak másnap reggel talált rá a felsége, aki addig már a rendőrségen is járt, és ott, az őrszobán jutott eszébe, hogy egyedül a padláson nem nézte még meg az eltűntet.

Mariann csitította, nyugtatta, hogy nincs odafent semmi, és hogy csak képzelődik, aztán persze elege lett a dologból, mert a képzelődést csak valami valóságossal, például egy nagy, kövér egér tetemével lehet ellensúlyozni. A következő héten, október első hétvégéjén mérget vett a városszéli hipermarketben, majd az ebéd után átöltözött a gyerekkori szobájában tárolt régi, kiselejtezett ruhákba, magához vette a vaskos, elemlámpát, mely kísértetiesen emlékeztette őt a vibrátorára, aztán felóvakodott a nyikorgó falépcsőn a padlásra.

Hosszú, keskeny sátortérbe ért, melyet a bágyadt nap két tetőablakon világított be így vagy úgy. Oldalt régi bútorok, játékok, középen újságok, papírok, elromlott műszaki dolgok halmai tornyosultak. Porszag volt, amibe egérürülék öregemberekre emlékeztető aromája vegyült. Mariann gondosan szórt a kék szemcsékből a sarkokba, a kémény tövéhez, a szekrények lábához, közben idegesen pislogott a sötét, árnyakkal teli részek felé, de semmi nem moccant. Végül megállt a főgerenda alatt, felnézett, majd körbepillantott, a dömpert kereste, de persze nem volt sehol, gyanította, az anyja kidobta. Az is csoda, hogy a házat nem adta el az eset után, de lehet, hogy pont valami furcsa, kegyeleti, emlékezéssel kapcsolatos belső indok vezérelte, amikor itt maradt.

Ahogy kifelé indult, Mariann véletlenül belerúgott egy halom papírtekercsbe, melyek szétgurultak. Az apja építész volt, a műszaki rajzokat ilyen tekercsekben tárolta, átütöttek rajtuk precíz, egyenes vonalazása, apró, kerek betűi. A halom alatt egy barna, kopott borítójú könyvet talált, rajta arany felirattal: Architectura Diabolica. Mariann leguggolt, kiszabadította a könyvet, lefújta róla a port, majd belelapozott. Az első oldal szerint Rómába adták ki 1878-ban. A megsárgult, szinte törékeny lapokon olasz nyelvű, szépen nyomtatott szöveget talált, a kövér oldalszéleket az apja kerek betűivel írt jegyzetei tarkították. Csupa, elragadtatott, felkiáltójeles, kérdőjeles mondat, csodálkozó észrevétel, például ez nem lehet!, meg kell nézni! van erről egyéb irodalom? hogyan bizonyítható?!.

A nő állt a vékony, de mégis, valami érthetetlen oknál fogva súlyos könyvvel a kezében, és érezte, tarkóján felmerednek a pihék, és a gyomrába, ágyékába döf egy hasító érzés, amit a szeretteink iránt érzett aggodalom, egy állati ösztön generál. Azon a bezárt ajtón, a tudata hátsó felében négy kéz, egy idősebb férfi és egy tizenhét éves fiú kezei kezdtek el kaparászni.

Megrázta fejét, majd a könyvet a melegítőjének gumija és enyhén tésztás hasa közé tűzve visszaindult, le a lépcsőn, a fénybe és a sült tök illatú melegbe. Amíg az anyja egy rúddal visszatolta a létrát, és bezárta a padlás csapóajtaját, Marianna leporolt a könyvet, majd az ebédlőasztalra tette, és teát főzött. Az anyja a nappaliba ment, és bekapcsolta a tévét, egy vetélkedőt kezdett nézi, amiben a közepesnél egy kicsit nehezebb kérdéseket tettek fel az idétlenül vihogó szerelmespárnak. Mariann kényelmesen elkészítette a teát, de közben végig érezte, hogy a könyv a háta mögött, az asztalon méregeti, figyeli, óvatosan vizslatja őt. Ösztönösen érezte, hogy nem kellene kinyitnia, hogy nem kellene elkezdeni olvasni a jegyzeteket, és kiírni egy fehér lapra, és hogy az sem lesz jó, ha a telefonja fordítóprogramjával lefényképezi egyenként a nyolcvanhét oldalt, és lefordíttatja a szöveget, majd az anyagot feltölti a felhőbe. Mégis ezt tette, de előbb a forró csészékkel bement az anyjához, és megkérdezte, az apja tudott-e olaszul. A nő meglepetten nézett rá, a szemében csillant valami emlék, majd bólintott. Mariann mindig elkeseredett, amikor látta az anyja nyakán összegyűrődő ráncos bőrt, mert tudta, hamarosan ez vár rá is, nagyjából így fog kinézni tíz- tizenöt év múlva, vagy korábban, hála a fővárosi levegőnek.

Igen, az apja az egyetemen a német mellett olaszul is tanult, sőt, a nyolcvanas évek elején, amikor munkába állt a Tervhivatalnál, többször járt Rómában. És hozott is könyveket, ezt már Mariann inkább állította, semmint kérdezte, és az anyja nem is válaszolt, megfeszült az ajka, és a lánya hirtelen úgy érezte, felesleges itt lennie, jobb lenne, ha hazamenne üres és hideg, harmincöt négyzetméteres panellakásába, hogy az anyja nyugodtan hülyére tudja inni magát. Ez a fölöslegesség érzet ilyentájt mindig előjött köztük, az anyja az évforduló közeledtével szemmel láthatóan türelmetlenebb, nyűgösebb lett, egyre kevésbé viselte Mariann esetlen gyöngédségét. Aztán november elsején, a mindenszentek napján visszaváltozott, ismét nyugodt, összeszedett és kimérten kedves lett, afféle udvarias angol hölgy, aki némi keserűséggel érzékeli a lányát körüllengő kudarcot, azt, hogy az élete egyáltalán nem úgy alakul, amire egy szülő büszke lehetne.

Mariann megitta a teát, majd szedelőzködni kezdett, levedlette régi gönceit, hogy aztán szertartásosan búcsúzkodjanak a kapuban, az őszi avarégetések szagában, távoli kutyák elkeseredett ugatását hallgatva fél füllel. A sült tök illata belepte az autót hazafelé menet, és még a lakást is megfestette napsárga színeivel, mikor kirakta maga elé egy tálra a szűk konyhába, mellé a könyvet, másik oldalra a laptopot.

A szerzővel kezdte a kutatást, egy bizonyos Giovenzana Battistaval, aki a reneszánszban élt építészek XIX. századi szakértője volt, és mintegy szórakozásként írta meg ezt a művét. A könyvet szerzői kiadásban jelentette meg, ötszáz példányban, az internet szerint nagyjából visszhangtalanul. A Wikipédia is csak lábjegyzetben említette életrajzánál, más weblapokon utaltak rá, mint az okkult irodalom egy érdekességére, de alapvetően igen kevés reális találtat foglakozott magával a művel.

Marianna az elkövetkező hetekben kinyomtatta a nyersfordított oldalakat a cégnél, majd otthon próbálta összerakni az ostobácska mondatok mögött rejlő valós értelmet. Ahol teljesen oda nem illő szerkezet vagy szó szerepelt, ott megkereste online szótárban a többi jelentést, és fölé írta a leginkább odaillőt. Miközben dolgozott, szinte alig figyelt a tartalomra, így október huszonharmadikán, a munkaszüneti napon nézte először át úgy a fordítást, hogy a nyelvtanra és a jelentére nem, csak a mondanivalóra figyelt. És ekkor az eddig benne csomósodó rosszérzés felfénylett, és beborította a lakást.

Battista a reneszánsz művészek perspektíva tanaiból indult ki, melyek hatással voltak a korabeli építészetre is. Úgy vélte, az a perspektívikus kánon, amely végül diadalra jutott, csak egyféle lehetőség, egy speciális látásmód, léteznek más, eltérő perspektívák is, amiket mi, akiknek az agyát megfertőzte és korlátok közé zárta ez a hagyomány, már elképzelni se tudunk. A barlangrajzokat, az egyiptomi hieroglifákat és a gótikus festészetet hozta példaként, megkockáztatva a tételt, hogy ezek az emberek, akik ezeket létrehozták, egyáltalán nem úgy látták a világot, amiképp mi látjuk. A mi perspektívánk lényege a térbeliség, mely Isten világát közelre és távolra tagolja, végérvényesen elválasztja a mennyei, a földi és a pokolbéli dolgokat – ugyanezt vitte végbe Dante a Színjátékban. Ugyanakkor tény, hogy létezik olyan látásmód, mely képes a különféle dimenziókat, a földi, isteni és a pokolbéli színtereket egymásra vetíteni. Ez a nézőpont egyfajta metszetet hoz létre, mely megjelenik töredékesen a festészetben Boschnál vagy az irodalomban, William Blake látomásaiban, de igazán az építészet tudná leképezni. A mennyei perspektíva angyali helyeket teremtene, a végtelen jóság és szelídség épületeit – ilyen volt a Paradicsom, amit azonban Ádám és Éva elrontottak, mikor megbolygatták rendjét. A pokoli perspektíva pedig a világunkra vetítené a romlottság, a gonoszság törvényeit, megfertőzve az arra fogékony lelkeket. Ilyen helyeket az emberi építészet akaratlanul és véletlenül is létrehozott a történelme során, például a poltergeist jelenségek ezekben a metszéspontokban felerősödő gonosz aktivitás jelei, a maja templomokban űzött brutális szertartások kapcsolatba hozhatók vele, és a gótikus várakban kísértő lények is valójában a pokolból eredő gonosz, ártó, démonikus erők, és nem elhaltak szellemei.

Battista az utolsó fejezetben konkrét javaslatokat és példákat is tesz a mennyei és a pokoli építészeti perspektíva megteremtésére. Rajzokat közül, metszeteket, íveket, falak és szobák elrendezését, gondosan jelölve a kötőelemeket, az ablakok elrendezését és a tetőszerkezet struktúráját.

Mariann apja ezeket az utolsó oldalakat sűrűn telejegyzetelte, csupa kérdőjel és izgatott megjegyzés, a megvalósíthatósággal kapcsolatos kétely, érdekelődést, felindultságot mutató, néha már eltorzult, olvashatatlan utalás borította a lapokat. Az utolsó oldal alján mindezt egy odafirkantott név zárta: Zoller.

Az évforduló abban az évben vasárnapra esett, de Mariann már szombaton leautózott az anyjához, aki némi csodálkozással fogadta a tervét, hogy ott is aludna. A látogatásai egynaposak voltak, így mind a kettejüknek megmaradt az a szabadság, hogy éjszaka azt tegyenek magukkal, amit akarnak, és ez a szabadság most korlátozódott, de a fiatalabb nő túl izgatott volt ahhoz, hogy fennakadjon anyja reakcióján. Az ebéd után, miközben mosogattak, vagyis az anyja mosogatott, ő pedig törölgetett, rákérdezett, hogy ismert-e egy Zoller nevű embert. A másik egy pillanatra eltűnődött, habos keze megállt a tányér felett, majd bólintott, igen, az apád főnöke volt, de nagyon utálta őt, azt gondolta, miatta nem tud feljebb lépni a langlétrán. Mariann szelíden kijavította, ranglétrán, de magában csak a fejét csóválta, mert az anyja újabban egyre több szót rontott, és megfogadta, megnézi a neten, milyen betegségre utalhat ez. Sajnos sokkal több dologra Zoller kapcsán nem derült fény, az anyja már csak arra emlékezett, hogy elköltözött a városból, és ezután az apja karrierje valóban beindult. Azt nem tudta megmondani, hol lakott.

Kora délután Mariann arra való hivatkozással, hogy meg kell néznie a méreg eredményességét, visszatért a padlásra. Ellenőrizte a kiszórt kupacokat, és általában a padló szabad felületeit, de sehol nem talált görcsbe rándult, szürke kis testet. Ezután a műszaki rajzok tekercsei mellé térdelt, széthajtotta az elsőt, és a lámpa fényénél megvizsgálta. Úgy volt, ahogy remélte, az apja a bal felső sarokba, a cím és az egyéb általános paraméterek mellé odaírta a megrendelő nevét is. Jó nyolcvan tekercs volt a halomban. Az apja magánzóként is dolgozott, sokan jártak hozzá hétvégente is, izgatott, fiatal párok a környékből, a kisvárosokból és a falvakból. Mariann emlékezett rájuk, az idegenszagukra, ahogy télen behozták a hideget és nyáron az izzadságukat a lakásba, ő pedig elbűvölve figyelte apját, ahogy a konyhaasztalra kiterített tervrajz felett magyaráz nekik a majdani otthonukról.

A Zoller-ház rajza a kupac alján hevert, szorosan betekerve csomagolópapírba, melynek végeit még le is ragasztották. Mariann sejtette, hogy mit fog találni, de ahogy elé rajzolódott haloványan, statikusan, átlátszón a sátortetős, csúcsos, kerek ablakos épület, mely valami eltorzult, de mégis megkapó vitorlást idézett, visszafojtotta lélegzetét, és megrázta fejét, majd leengedte a rajzot, végül elejtette, hogy az zörögve visszakunkorodjon csővé.

Aznap éjjel a bátyja érinthetetlen szobájában aludt. Megvárta, míg az anyja nyugovóra tér, majd fogta a pokrócot, a párnáját, és átóvakodott a szomszédos szobába, a sajátja melletti, kicsit tágasabb és az erdőre néző helyiségbe. Egy percig csak állt a holdfényben a szoba közepén, végignézett az íróasztalon, melyen még ott voltak a gondosan meghegyezett ceruzák, egy walkman, amibe már manapság kazettát se tudna rakni, de persze Mariann tudta, hogy van benne kazetta, 1994 nagy slágereivel, melyeket Mariann titokban minden évfordulón meghallgatott, és közben sírt. A polcon fantasztikus regények, Kozmosz Könyvek és Galaktikák sorakoztak. Az egyik falon egy Oasis poszter volt, Liam Gallagher gúnyosan bámult le róla a nőre, aki végül befeküdt a porszagú ágyba, melynek szövetében igyekezett kiszagolni a bátyja hajdani illatát, de persze nem érzett semmit, és mielőtt megindultak volna az évfordulós könnyek, elaludt.

Másnap majdnem minden úgy alakult, ahogy szokott, kivéve a délutánt, amikor is Mariann elautózott a Zoller-házhoz. Mert nagyon is tudta, melyik házról van szó, bekötött szemmel is odatalált volna, feltéve, ha oda akart volna menni, de persze nem ment volna semmi pénzért, se ő, se az anyja.

Előtte még megtörténtek a reggeli rituálék, az anyja már délelőtt kiment a temetőbe, Mariann nem kísérte el, tudta jól, hogy percekig sírni fog a két sír előtt, ahol apa és fia feküdt egymás mellett, a nő nem bírta volna ennek a rengeteg szomorú dolognak a látványát, elég lesz majd másnap, mindenszentek napján, amikor azért az anyja összeszedi magát annyira, hogy tanúk jelenlétében, a remegő gyertyák fényben mereven és zárkózottan végigcsinálja a dolgot. Helyette felügyelte az ebédet, húsleves készült, galuska és pörkölt, jóféle házi savanyúsággal, majd miután az anyja hazaért, tálalt, és szótlanul el is fogyasztották. Ami most új elem volt, az anyja fokozódó gyöngesége, amitől Mariann belül minden megvetése ellenére elérzékenyült. A kávé után történt, hogy az anyja a kamrába ment, és egy félliteres üveggel tért vissza, az emésztés miatt, javasolta, ezúttal ihatnánk egy kupicával, ezt még a szomszéd adta, mert megengedte neki, hogy a hullott körtét összeszedje. Mariann megcsóválta fejét, még vezet, ja tényleg, eszmélt az anyja, de én azért iszok. Iszom, javította ki Mariann önkéntelenül, amin mindketten megütköztek, aztán az anyja elnevette magát, és Mariann is, és végül valamiért már mentek egymás felé, összeölelkeztek, és az anyja persze tudta, hogy ő tudja, sajnálom, súgta Mariann fülébe, aki csak rázta a fejét, nem sajnáld anya, ez van, motyogta és elmaszatolta könnyeit. Aztán szétváltak, és Mariann mégis ivott egy kupicával, majd kicsit ledőlt a nappaliban, és később, mikor szürkülni kezdett, kióvakodott a házból. Az anyja a hálószobában aludt, az éjjeliszekrényen, a gyógyszereket tartalmazó bonbonos doboz mellett csillogott az üveg, jó kétujjnyi hiányzott belőle.

A Zoller-ház tíz perc autóútra volt tőlük, három kanyar, egy terecske és egy templom akadt útjába, ismerte mindet, és elképzelte azt az őszi estét, amikor a bátyja végigbiciklizett ugyanezen az útvonalon, huszonnyolc évvel ezelőtt.

Egy kis emelkedőn állt, mellette csak egy ház volt, a másik oldalon foghíjas telek határolta. Csúcsosan, ívesen tört a magasba, az ablakok sötéten avagy inkább portól homályosan bámultak Mariannra, előkertjét felverte a gaz, a kerítés vasrúdjai rozsdálltak, elütött tőlük a fehér tábla vörös betűivel: Eladó.

− Érdekli? – szólította meg egy kedélyes hang a nőt, aki a kocsija előtt állva bámulta az elhagyatott épületet. Megfordult. A szembe szomszéd állt a kapujában, kövérkés, mosolygós férfi. Hatvan avagy hetven éves lehetett, vörös arcát az orr környékén erek hálózták be.

− Egyelőre csak nézelődöm a környéken – magyarázkodott Mariann, és érezte, elvörösödik. – Még nem tudom, hol érdemes itt házat venni. De ez egy érdekes épület…

A másik közelebb jött, majd megállt Mariann mellett, és ő is a házra meredt. – Nekem nem igazán tetszik, de van, aki szerint nagyon szép − jegyezte meg. – Szerintem van benne valami torz, de hát tudja, ízlések és pofonok.

− Nekem sem az esetem – válaszolt ösztönösen Mariann, majd hozzátette: − Elég elhanyagoltnak tűnik. Régóta üresen állt?

A férfi kutatón ránézett, végigmérte, majd kissé hátrébb lépett: − Maga nem valami újságíró, ugye?

− Nem, dehogy – csóválta a fejét Mariann.

A másik megkönnyebbült, majd hátrafonta kezét a háta mögött, és ismét a házat figyelte: − Akkor elmondom magának, főképp, ha nem akarja megvenni.

− Ahogy mondtam…− kezdte volna Mariann, de a férfinak már nem volt szüksége biztatásra, láthatólag alig várta, hogy elmondhassa a történetét: − Elátkozott hely ez, azért nem lakják már idestova hét éve. A tulajt, aki árulja, vagyis én árulom neki, mert Amerikába költözött, még ismertem is, szegről-végről rokonok lennénk, a nagybátyja az én unokatestvérem sógora. De ez persze nem lényeges. Egy este, hét évvel ezelőtt fogta az egész családot, és elmentek, itt hagytak csapot-papot, csak ő járt utána vissza, hogy kipakolja a házat.

− Mi történt? – kérdezte Mariann valóban meglepetten.

− Nem tudom pontosan – csóválta a fejét a másik. – Kérdeztem őt, de nem akart válaszolni. Az biztos, be volt kötve a keze. A tenyere. Mintha belenyúlt volna valami élesbe. De annyit mondott – a férfi hunyorított, mint aki magában keresi az emléket −, hogy ez a ház nem jó hely, hogy nem szabadna állnia.

− Mikor is történt ez? – kérdezte Mariann óvatosan.

− Pont hét éve – válaszolt a másik, majd fejéhez kapott: − Tényleg, napra pontosan ilyenkor, mindenszentek napja előtt történt, éjszaka. Nahát…

Mariann ekkor már persze tudta, hogy mi van még hátra, de azt akarta, hogy más mondja ki. Fogta a kulcsot, hátravitte ahhoz az ajtóhoz az elméjében, bedugta a zárba, és elfordította.

− Volt még más is? – kérdezte a férfitól. Az már láthatóan gyanakodott, mert ismét a nő arcába bámult, aki erre sietve hozzátettre: − A ház régebbinek tűnik hét évesnél. Gondolom, más is élt benne.

− Élt – hagyta jóvá a férfi. – De az tényleg csúnya történet. Biztosan akarja hallani?

Mariann kinyitotta, és szélesre tárta az ajtót: − Akarom.

A férfi mélyet sóhajtott, majd belekezdett: − A házat egy Zoller nevű alak építtette, még nyolcvanhétben. Akkor költöztünk mi is ide, akkor épült ki ez a sor – mutatott végig az utcán. − De ő nem sokáig lakott benne, pár év után eladta, és elmentek valahova a Dunántúlra. Aki megvette, na, azok aztán nem jártak jól vele.

− Miért? – kérdezte Mariann nagyon csöndesen, noha tudta.

− Tök normális család volt, nekem elhiheti. Az anyuka, apuka soha nem veszekedett, volt egy nyolcéves kiskölyök és egy tizenhét éves nagylány. Szomorú ez az egész, mert nagyon jól összebarátkoztunk, segítettünk egymásnak, ahogy az jó szomszédok közt kell – merült el a férfi a gondolataiban, mire Mariann visszahúzta: − És mi történt?

− Szörnyű dolog történt – tért magához a másik. – Én el se akartam hinni. Éjszakás voltam, a vasúton dolgoztam, reggel jövök, itt a rendőrség, a mentők akkor már elmentek, mert nem nagyon tudtak mit csinálni. A feleségem mesélte el, hogy mi volt – a férfi elérzékenyülhetett, mert megszívta orrát. – Éjféltájt sikoltozást hallott. Kiszaladt, kezében egy nagy, vastag bottal, azt hitte, valakit ölnek. De nem, a szülők voltak, vagyis a szomszéd asszonyka, ott térdelt az udvaron, a keze csupa vér. Mögötte a férje, az is csak dülöngélt, mint aki megőrült, vagy részeg – szünetet tartott, ösztönösen, akár egy jó történetmesélő. – De nem részeg volt, persze hogy nem. A városból jöttek, színházban voltak, éjfélre értek haza. És arra értek haza, hogy a lányuk, meg a barátja, aki átjött aznap este, ott vannak vérbe fagyva a kanapén, a nappaliban. És a kisgyerek, a kiskölyök, aki mindig olyan aranyos és udvarias volt, ott állt hátul, a konyhában, kezében a kés, a konyhakés, amivel megölte őket. Állítólag ötven szúrás volt a két szerencsétlenen, az elsőket hátulról döfhette beléjük, a nyakuknál, mert tévét néztek, ő pedig odalopódzott mögéjük és…

− Elég – csattant fel Mariann, mire a másik elhallgatott. A nő nem ismerte a részleteket, az anyjától nem merte megkérdezni, noha ő talán tudhatott valamit a férjétől, aki látta a fia testét a hullaházban. Utána két héttel pedig felment a padlásra a szárítókötéllel.

− Jól gondolom, hogy ez is október harmincegyedikén történt? – kérdezte Mariann teljesen feleslegesen, mert ő pontosan tudta, mikor történt.

− Ebben nem vagyok biztos – vont vállat a másik, akit kizökkentett egy kissé az előbbi félbeszakítás.

− És azt jól sejtem, hogy ez huszonnyolc éve történt, ami ugye a hét többszöröse? – kérdezte Mariann inkább csak magától.

A férfi ellépett tőle, jó két méterre: − Kicsoda maga? – vonta kérdőre most már neheztelve.

Mariann nem mondta ki, hogy ki ő, mert talán így nagyobb esélye lesz, hogy nem kapják el, helyette szó nélkül beült az autóba, majd elhajtott, vissza a szupermarkethez, és vett egy húszliteres benzines kannát. 

vége

Szólj hozzá!
2016. november 06. 12:46 - Valmont

Post-Halloween

 

toklampas_1.JPG

A tavalyi  Halloween-történet az egyik kedvencem, de persze ez az egész nem arról szól, hogy az egyes írások egymással versengenének. Ez a mostani inkább egy külső hiedelem integrálhatatlanságáról mesél, illetve arról, ahogy tradíciók ütköznek egymással, és közben egymás kioltják. Mindettől függetlenül én nagyon szeretem ezt az egész ceremóniát, mely az utóbbi évekbe átszűrődött Magyarországra, szerényen, de adaptáltuk családilag, bizonyíték a fenti kép.

 

Várakozás

 

 

– Nem, a jövő héten eladjuk az egész csomagot, és bevisszük az igazgatótanács elé a tervet, hogy nyissunk-e egy új alapot, mondjuk egy ázsiai portfólió válogatást – mondta a válla és a nyaka közt tartott telefonban, majd bólintott: – Úgy legyen, szerbusz. – Azzal lehajolt, az asztalra engedte a készüléket, és állával a piros ikonra bökött.

Kezei közben dolgoztak, épp a szemet vágta ki a tökön, óvatosan ügyködve, jó gonoszra alakítva a rést. Az öregasszony, a nagyanyja az asztal túlsó végéről figyelte. Kis sámlin ült, ősz feje egy vonalban volt az asztal lapjával. Előtte egy tál, abba törte a diót, a héjat a surcába szórta.

– Annak idején a kelták úgy tartották, ilyenkor, ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal az élők és a holtak birodalma közt – magyarázta emelt hangon a férfi az öregasszonynak, mert az már egy kicsit rosszul hallott. – Az éjszakában gonosz lelkek kóborolnak, és a tököt egy gyertyával ki kell rakni az ajtó elé, hogy elijesszük őket.

Nagyanyja bólogatott, majd újabb diót vett elő a szakajtóból, és a padlóra rakta, aztán egy egészen kicsi kalapáccsal megtörte.

– Mit mondtál, kinek csinálod? – kérdezte hirtelen a férfitól.

– Kinek? – nézett rá értetlenül az, majd észbe kapott: – Olgának. Mindjárt megérkeznek. Kimentek Ausztriába vásárolni. Parndorfba. Téli cuccok kellenek Olgának.

– Ausztriába? – csodálkozott az öregasszony a diót pucolva. A háta mögött, a tévében valami vetélkedő ment, a férfi tekintete akaratlanul is oda-odatévedt, amikor ránézett. Végzett a szemekkel, levette a tök felső, levágott részét.

– Igen, van ott egy nagy bevásárlóközpont, ahol minden elég olcsó. Márkás, divatos cuccok – magyarázta türelmesen. Belerakta a mécsest a tök belsejébe, majd az öngyújtójával meggyújtotta. A láng megsütötte a bőrt a kézfején, szisszenve kikapta kezét, de a mécses kanóca ennyitől is meggyulladt. Felállt a székről, hátralépett. – Elég faszántos lett – morogta maga elé, majd a nagyanyjára nézett, aki hátulról bámulta a művét. Megfordította a tököt: – Na, milyen? Még a fogakat ki kell vágnom.

Az öregasszony kérdőn pillantott rá: – Minek ez? – mondta is, mire a férfi megrázta fejét, legyintett: – Majd elmagyarázom – azzal felvette öltönykabátját, összesöpörte a kivájt tökbelet, rá egy újságpapírra, zsebre vágta az öngyújtót és a cigijét, és kiment a nagyanyja házából. A kidőlt-bedőlt kerítés melletti kukába dobta a szemetet, kinyitott a kaput, és megállt a keskeny kis hídon, a kocsibehajtón, ott gyújtott rá a csillagok és egy utcai lámpa fényénél. Tőle jobbra, az út mellett ott állt a terepjáró, melyet az előléptetése részeként kapott. Csillogott és villogott az idegen környezetben a gazos árokparton. A falu kutyái egymásnak válaszolgattak, és valahonnan keserű, műanyagégetésből származó füstöt hozott a szél. Megtapogatta a kapuoszlop tetejét, sík volt: – Ez jó lesz – motyogta, mikor megcsörrent a mobilja.

– Szia – mondta a telefonba. – Hol jártok? Készítek egy kis meglepetést Olgának.

– Épp ráhajtottunk a faluba vezető útra – sóhajtott a nő.

– Nagyon kifáradtatok? – kérdezte a férfi

– Gondolhatod, bejártuk az összes üzletet.

– Vettünk csokit neked – hallotta távolabbról a lánya hangját, mire a férfi akaratlanul is elmosolyodott.

– Igen, azt is vettünk, meg egy vagyon elköltöttünk mindenféle másra, ugye, kisasszony? – mondta a felesége a „nem vagyok egészen vidám, de elégedett vagyok mégis” hangján.

Közben a férfi kiment a betonozott útra, és talpával csiszolta a felszínét: – Hajts óvatosan, szerintem fagyás van – kérte a nőt.

– Ne is mondd, egy csomó balesetet láttunk – válaszolt a nő.

– Még egy lángoló autót is – bizonygatta a lánya lelkesen.

– Jézusom – nyögte a férfi. – De ugye nem volt benne senki?

– Nem tudom, már oltották a tűzoltók – válaszolta a nő. – Akkor mindjárt érkezünk, pá.

A férfi elköszönt, és kinyomta a telefont. Még csak félig szítta a cigarettát, de eltaposta sarkával a csillogó úton, majd visszament a házba.

– Mit mondtál, minek lesz ez a tök? – kérdezte tőle nagyanyja nyugtalanul, amikor nekilátott a rémpofa fogainak.

– Elijeszteni a kísérteteket – motyogta a férfi, majd észbe kapott, és megismételte hangosabban. – Október harmincegyedike van, Halloween.

– Aham – bólogatott az öregasszony, majd felállt, görnyedve egy kis lapátot vett elő a szekrény mellől, belesöpörte a dió héját: – A nagyapám mindig kint aludt az állatokkal az istállóba – mesélte közben. – Nagyon szent ember volt, egész éjjel, míg el nem nyomta az álom, imádkozott, égett mellette a petró. De halottak napján, vagy előtte, már nem emlékszem, mindig eloltotta a fényt. Az mondta, hogy odavonzza hozzá a lelkeket. Hogy a halottakkal álmodik reggelig, ha nem oltja el. Olyankor sokszor be is jött aludni a házba, mert félt odakint. Aztán megint kiment, decemberben is, a legcudarabb hidegben is, nem érdekelte, mert az állatok melegítették az istállót, belehelték.

A férfi hallgatta, miközben óvatosan háromszögelte a tűhegyes fogakat. Végül, mikor csend lett, felpillantott, és figyelte, ahogy az öregasszony a masinába szórja a dióhéjat. Harsogva felcsapott a tűz. – Hát akkor ő pont más véleményen volt, mint az amerikaiak – bólogatott mosolyogva, majd hozzáfűzte, a töklámpásra mutatva: – Ezt az amerikaiak találták ki.

– Én nem tudom, ki találta ki, de a régi öregek sok mindent tudtak, sok mindentől féltek, annak biztos volt valami oka – bizonygatta a nagyanyja csöndesen, majd visszaült a sámlira.

– Ugyan már mama, nem kell mindig a nagy öregekre hivatkozni…– motyogta a férfi, de már az öregasszony mögé nézett, a tévére, ahol egy autó lángolt a híradóban.

– Erről beszélt Anna – jegyezte meg döbbenten, fel is állt, úgy bámulta, ahogy a tűzoltók az utolsó lángnyelvet is eloltják. – Ezt látták útközben. – A füstben és a mozgó alakok közt nem látszott, ül-e valaki a kocsiban. – Olyasmi autó lehetett, mint a miénk – jegyezte meg inkább magának a férfi, de az öregasszony elhallotta, megfordult, és ő is nézte a képeket, míg vissza nem váltottak a stúdió megnyugtató belsejére, mikor is keresztet vetett.

– Nem szabad ingerelni a holtakat – jegyezte még meg, de erre már az unkája nem válaszolt, kiszúrta az utolsó fogat a száj körívéből, majd az egész fejet fölemelte, megforgatta. A mécses még mindig égett benne. Nagyon rémisztő volt.

– Mindjárt jövök – mondta a nagyanyjának, majd kiment a meleg szoba-konyhából, és a kapuoszlop tetejére rakta a tököt. Idegenül sárga, ragyogó és meleg jelenségnek tűnt az éjszakában. Távolabb lépett, úgy csodálta művét. Egy autó közeledett, majd hajtott el a ház előtt. Az ő autójuk.

A férfi kisietett az útra, és nézte a távolodó lámpákat, erőtlenül kiáltott is: – Hé!

A kocsi fékezés nélkül távolodott, egyre kisebb és kisebb lett az utcai lámpák gyér fényében, mire a férfi elővette a mobilját, és tárcsázta a feleségét. – Hova menetetek? – kérdezte, mikor a nő felvette.

– Tessék? – kérdezte az asszony türelmetlenül.

– Túlmentetek – mondta a férfi. – Elhajtottatok a nagyi háza előtt.

– Dehát még nem is járunk ott – ellenkezett a nő.

– Álljatok meg, és gyertek vissza – kérte őt a férfi, de ekkor a vonal megszakadt. A férfi értetlenül bámulta a telefon kijelzőjét. Valami közeledett ismét, abból az irányból, ahol az autójuk eltűnt. Két erős fényszóró, hidegkék fényűek, mint az övék. A jármű lefékezett a férfitól jó húsz méterre. Hirtelen csönd lett, elhallgattak a kutyák, semmi nem mozdult az éjszakba, csak a kocsi ajtaja nyílt ki, előbb a vezetőoldali majd a hátsó. A felesége és a lánya szálltak ki az autóból, megfogták egymás kezét, léptek párat a dermedten álló férfi felé, majd megtorpantak az út közepén, a jármű fényszóróinak sugarában.

– Mi van? Miért nem jöttök ide? – bukott ki a férfiból a kérdés. – Miért nem jöttök közelebb?

Azok ketten nem moccantak, csak álltak ott, mire a férfi megindult feléjük, de túl nagy lendülettel, mert megcsúszott a jeges úton, és a lába kiszaladt alóla, aztán már a földön feküdt, a hátán, és a csillagos eget bámulta. Nagyon békésnek tűnt odafenn minden. Mikorra feltápászkodott, az autó és a felesége és a lánya eltűntek az útról.

– Ez lehetetlen – motyogta maga elé. Elővette a mobilját, és ismét hívta a feleségét, de nem vették fel a túloldalon. Fájó, sajgó vállát tapogatva visszabicegett a kapuhoz, majd be a házba, és lerogyott a székre, az aszal mellé. Az asztalon ott volt a kés, és a kivájt háromszögek.

– Vedd be azt a tököt – kérte a nagyanyja csöndesen. A férfi csak most vette észre, hogy az utcára néző ablak mellett áll, onnan bámul kifelé, egyik eres, inas, kezével félrehúzva a függönyt. – Oltsd el a mécsest.

– Hagyjon már a babonaságaival, mama – sóhajtotta a férfi fáradtan.

– Ezzel nem kapod vissza őket – mondta az öregasszony, mire a férfi felpattant, és rámeredt.

– Miről beszél maga?

– A lányodról és a feleségedről. Hisz most van egy éve…– a nagyanyja elharapta a mondat végét, majd tenyerébe rejtette arcát, és csak csóválta fejét, ujjai közül szűrődött ki valami motyogás. A férfi odalépett hozzá, és erővel elvonta kezeit, hogy hallja, mit mond.

– Jaj, Istenem – csak ennyi volt.

– Miről beszél maga, mama? – kérdezte dühösen és zavartan a férfi, mire az öregasszony rámutatott: – Rólad, nézd csak meg mi lett belőled, nézd csak meg, hova jutottál.

A férfi akaratlanul is engedelmeskedett, majd döbbenten, elhűlve hátralépett, el a nagyanyjától, mintha az fertőző lenne. Egy kinyúlt, koszos melegítő volt rajta az öltöny helyett, a felső része fűrészporos, mert igen, ötlött eszébe, egész nap fát vágott a falu végi fatelepen, ott dolgozik, mióta is, mióta kilépett a cégtől egy éve, egy éve, mert akkor.

– Nem – mondta, és megrázta fejét, az asztalról felkapta a mobiltelefont – ami már egyáltalán nem az a csúcskészülék volt, amit korábban vállalati juttatásként használt –, és kirohant az udvarra, majd az utcára.

Az autó, a terepjáró eltűnt. Egy rozzant bicikli – nagyapja egykori tulajdona – volt a kerítésnek támasztva. Pont jó volt, elegendő, elmenni vele fatelepre, aztán este a kocsmába.

– Egy éve – motyogta a férfi elhűlve és az, amit eddig elzárt magában, hirtelen ráomlott. Nem tudott mást tenni, csak engedelmeskedni ennek a rengeteg fájdalomnak, összegörnyedt, majd térdre esett, és ismét felhívta a felségét az ócska kis telefonon. – Istenem, kérlek, segíts – suttogta a készülékbe, míg a kapcsolásra várt.

– A hívott szám nem kapcsolható – mondta neki egy könyörtelen hang. A telefon kicsúszott ujjai közül, koppant a betonon, mire ő felpattant, és a töklámpáshoz ugrott, majd egyetlen dühös ökölcsapással leütötte, be az árokba. Aztán nekitámaszkodott a kapunak, és csak zihált, talán sírt, míg meg nem hallotta, hogy az autó lefékez mögötte, és azok ketten kiszállnak belőle.

A várakozás véget ért. Hazaértek.

vége

 

Szólj hozzá!
2015. október 31. 09:33 - Valmont

A legjobb Halloween maszk története

3925560_2ea36474c9b8cb642ebf28c6f0d13352_wm.jpg

Bevallottan a mai estére készült az alábbi anyag. Egyrészt a fejemben volt a cikk, melyet be is csatoltam mottóként, másrészt a blog a blogban ötlete is tetszett, itt nyilván úgy kellett megírni a szöveget, hogy egy lelkes lokálpatrióta izgatott hangnemét tükrözze. Harmadrészt a korábbi novellák triumvirátusából ezzel véget ér egy másik szereplő története is, illetve vékony szálként ennek a írásnak az elején még felbukkan, igaz, csak elásandó dögként...És talán kilóg a történetből a kísérteties kutya, de ha valaki ezt és ezt elolvasta, az érti majd, miért kell itt lennie. Talán még annyi, hogy gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott Zrínyi halála, és a "mi lett volna ha" effektus, az a gondolatmenet, amihez hasonló King regénye, a 11/22/63. 

 

A Zrínyi-projekció

 

mottó: Vaddisznók kóborolnak Salgótarjánban

 

blogbejegyzés: palockronika.blog.hu, 20XX.11.03.

Mint az a hírek alapján már napvilágot látott, november 1-jén túrázók a városunk feletti erdő egy futók által is előszeretettel használt ösvényén emberi maradványokat találtak. A sokkos állapotba került szemtanúk elmondása szerint a férfi, negyvenes éveiben járó áldozat teste az ösvény közepén feküdt, míg feje tőle pár méterre. Mindent, a környező fákat, bokrokat vér borított. A test állapota azt tükrözte, mintha felrobban volna, vagy nagy erejű, a hadseregben dum-dumnak nevezett golyóval találták volna el a nyakán, a végtagok törzshöz kapcsolódó részén és a törzs közepén. A torzóhoz a végtagok szinte épp hogy csak csatlakoztak, nyilatkozta blogunknak az egyik szemtanú, a mellkas és a gyomor egészen az ágyékig felnyílt, mintha kipukkadt volna. A maradványokon található ruhában nem találtak a holttest azonosítására alkalmas iratot, ám a test mellett és az ösvényen látható nyomok arra utaltak, hogy az áldozat kutyával érkezett a tett helyszínére. Rövid keresés után a rendőrség szakemberei fellelték a megcsonkított állat tetemét az aljnövényzetben. A fekete, nagy testű korcs kutya olyan sérüléseket szenvedett, melyeket a szakemberek és a helyi vadásztársaság szakértői vadkannak vagy farkasnak tulajdonítottak. Megjegyzendő, hogy az utóbbi években gyakori a farkasészlelés a környéken, a vadak a Tátra erdőségeiből érkeznek át a „zöld határon”.

Mindkét esetben a feltételezett halál időpontja október 31-e, az éjjel tíz és éjfél közti időszak lehetett. Ez amiatt is nagyon különös, mivel a futók és kutyasétáltatók ebben a kései órában már nem tartózkodnak a közvilágítás nélküli erdei ösvényeken.

A rendőrség egyelőre vizsgálja, hogy gyilkosság történt-e, de a sebek jellegéből és a holttest elhelyezkedéséből az emberi áldozat esetében az önkezűség sem kizárt. Feltételezhető, hogy az áldozat kutyája az esemény hatására menekült a közeli bozótosba, ahol egy vadkan avagy egy északról városunk környékére kóborló farkas marcangolta szét.

Mindkét feltevést megerősíti az, hogy a blogunkhoz eljutott információk szerint az emberi áldozat sebeiben is találtak állati szőrszálakat. Nem ritka, hogy vadkan támad embere, főképp a ha kicsinyeit, területét félti, de az is tény, hogy az állati erőszak a halott egyéb sebeiből nem igazolható. A hivatalos álláspont is ezt támasztja alá, hisz a szűkszavú rendőrségi közlemény szerint az emberi áldozat esetében a halál kiváltó oka egyelőre ismeretlen. A szemtanúk leírása, beszámolója alapján mintha valamiféle belső robbanás végzett volna az ismeretlen férfival. Blogunk több feltevéssel is él e rendkívül különös bűneset vagy tragédia kapcsán, a legvalószínűbbet most olvasóink elé tárjuk. Mindenképp figyelembe kell venni a baljós időpontot: október utolsó éjjele a Halloween, a hazánkba is mind népszerűbb kísérteties ünnepkör ideje. A kelta hagyományokon alapuló hiedelem szerint ezen az éjszakán a legvékonyabb a holtak és az élők világ közti határ. Nem bocsátkoznánk misztikus találgatásokba e szörnyű haláleset kapcsán, de az elképzelhető, hogy az áldozat megszállottja volt a Halloweennek, és erre az időpontra időzítette rituális öngyilkosságát. A sérülések jellege alapján, illetve rendszeres olvasónk, egy volt bányamester, robbantási szakember észrevételeire támaszkodva úgy véljük, az illető egy kisméretű plasztik bombát nyelt le, majd távirányítással élesítette azt. A vele lévő kutya a robbanás hatására menekült az erdőbe, ahol egy, a dörejtől ugyancsak megriadt vadkan végzett vele. Természetesen ennek a bizarr öngyilkosságnak a kiváltó oka számunkra is ismeretlen. Talán a férfi így akart egyesülni valami földöntúli hatalommal, talán családi tragédia avagy egy diagnosztizált halálos kór áll a háttérben – mindenesetre sokkal többet tudnánk, ha fény derülne az áldozat kilétére. Amennyibe új információ áll rendelkezésünkre, jelen bejegyzés anyagát frissítjük.

 

részletek Pile kézzel írott, dátumozás nélküli naplójából

Ma két fontos dolog is történt. Megérkezett a szkennelt anyag Berlinből, és sikerült eladni a céget. Utóbbi nem nagy ügy. Csak lezártam, amit le kellett. Egy fővárosi hálózat vette meg, elég jó árat fizettek. Most már csak a papírmunka maradt, és hogy elhozzam az irodából a cuccaimat. Ezzel megteremtem az anyagi alapját a projekciónak. A szkennelt szöveg németül van, szakfordító kell. Reményeim szerint a német Aper-páholy működésének és beavatási szertartásának leírását tartalmazza. És ezzel a helyére kerül a német ág is a kirakóban. A Zrínyi-projekció, melyet persze Vadkan-projekciónak is nevezhetnék, a végéhez közeledik. Még Annát kell megoldani. A legjobb lenne megölni. Persze a szakítás még egyszerűbb. Úgyis láttam, sokat lóg az új lovászfiúval. Anna és az ő lovai. Mindig is az agyamra mentek ezek a négylábú, bamba teremtmények. Rég elfeledték azt a szabadságot, amit az erdő ad. Azt hiszem, mielőbb beszélnem kell Annával. Az új, projektált énemet kell majd elővennem. Azt, ami végső transzformációban teljesen színre lép majd. Durvának kell lennem. Otrombának. Vadnak és dühösnek. El kell őt küldenem a picsába. Nemcsak azért, mert unom, mert útban van. Nemcsak a szőrtelen, törékeny, csupa báj és kellem teste miatt. Az anyáskodó gügyögése miatt. Hanem azért, mert tudom, ő nem volna képes követni az utamon. Ő nem tud utánam jönni. Még ha akarna, se tudna. De nem is akar.

Nem érti. Persze, hogy is érthetné. Főképp azt nem érti, miért változtam meg ennyire. Sokadszor kéri, hogy találkozzunk. De semmi kedvem. Nincs már mit mondanom. Azt hittem, a jelenetből ott, a Tesco parkolóban mindent megért. Másrészt három hete nem láttam embert. És ez így van jól. Ez is a projekció lényege. A hívása után falhoz vágom a mobiltelefont. Utolsó kapocs a világgal, viszlát. Most a fordítást olvasom, és jegyzetelek. A teljes kép már rég összeállt a fejemben, csak az utókor miatt csinálom. Hátha lesz követőm. Néha hallom, ahogy a szomszédok tesznek-vesznek az udvarukon. Füvet nyírnak. Nyár végi piknik. Eleinte sajgó nosztalgiát éreztem az emberi világ iránt. Mostanra már elnyomtam ezt. Az egyik szomszéd átjött két napja. Bekiabált az ajtón keresztül, hogy minden rendben van-e. Visszaszóltam, igen. A hangom mély volt, rekedt és torz. Hallottam, ahogy eliszkol. Szegények, ha most látnának, még jobban megijednének. Vagy kihívnák a rendőrséget. Szakállam csapzott, ápolatlan. Hajam, szemöldököm lenőtt, torzonborz. A körmeim ugyancsak megnőttek, mocskosak. Meztelenül járok-kelek, lassan elhagyom a vécé használatát. Mosdatlan bőröm piszkos, zsíros, először kipattogzott, most már ismét egészséges. De valahogy megvastagodott. Ahogy a szőröm is. Sosem voltam egy ősemberi kinézetű valaki, de most mindenhol kezdenek rajtam feltűnni szürkés, erős szálú szőrszálak. Az, ami a szakállamba is vegyül. Az ujjaim tömpék és rugalmatlanok lettek. Alig tudok velük lapozni, vagy ezeket a bejegyzéseket megejteni. A lényeg, hogy így nem mehetek emberek közé. Annát is ezért küldtem el minden hívás végén. A jó büdös anyjába. A düh. A dührohamok a világ ellen. Lassan már nem tudom kontrollálni. Félek, előbb-utóbb kitörök innen. Felszakítom az ajtót, és rárontok egy futóra. Vagy egy babakocsis anyukára. Avagy valamelyik szomszéd gyerekre. A projekció fontos része ennek a dühnek a tartalékolásra. A nagy átalakulás rengeteg energiát emészt fel. A düh energia.

A projekció lényege a szintugrás. Átváltozni azzá, ami mindig is bennünk van. Teret adni a vadnak. Kiengedni a bestiát. Ez az, amire egy nő, például Anna nem lenne képes. Ez az, amit a civilizáció elrontott. A görögök tudták. Pán isten. Aktaión, akit a saját kutyái marcangoltak halálra Artemisz parancsára. Az egész Dionüszosz-rítus, mely kábulatában éjjelente a városokat körülölelő dombokra felszaladó görög nők kis állatokat téptek szét. A helóták éjszakai levadászása Spártában, a Krüteia. Ez mind a projekció eredete. Nietzsche jól sejti, hogy ez, a dionüszoszi én elnyomása lett a civilizációnk kudarca. A rómaiak már megszelídítették, Rómából csak a farkas által nevelt alapítók jelentősek. És az ő közvetítésükkel, a farkas formájában, csökevényes módon jut el Európába. Itt aztán ez az eltorzult forma él tovább. A farkasember mítosz az, amikor valamit sejtünk, de tudásunk hiányos. Nem a farkas a végcél. Nem. Hanem a vadkan.

Kitűztem a napot. A testi állapotom miatt tovább nem várhatok. Október utolsó napjának éjjele lesz. Kitüntetett nap több nagy hagyományban is. Addigra teljes mértékben megduzzad, kifejlődik bennem a projekció. Képes leszek egyetlen ugrással, egyetlen összpontosított akaratlobbanással kívülre helyezni Őt. Ma ismét itt járt Anna. Természetesen nem engedtem be. A lakásban elviselhetetlen a bűz. A szükségemet két hete a sarokban végzem. A szar és a húgy végigfolyik a padlón. A konyhában rothadó zöldséghalmok. Húst már jó ideje nem eszem. Legyek és muslicák felhői. A testem nagyon legyengült. Sovány vagyok és gyanús foltok lepték el bőröm a szőr alatt. A szőr viszont továbbra is erősödik rajtam. Acélosan szürke és durva, mint a sörte. A szemem besüppedt koponyámba, arccsontom eltorzult, a fogaim pedig mintha megvastagodtak volna. Azt hiszem a test öntudatlanul is hozzáidomul a belsőhöz. Nem csoda, hogy a középkorban ezt az állapotot farkassal azonosították. Ha a tükörbe nézek, egy ijesztő, vad és rút állat néz szembe velem. De ez csak a burok, a lényeg még odabenn van.

Amikor a kopogtatás és dörömbölés után a függöny résein kilesek, és nézem Anna távoldó hátát, majd ahogy beszáll a lovászfiú autójába, egy kutyát látok az utcán. Egyenest a házammal szemben, a szemközti járdán ül, és mintha az én ablakaimat lesné. Képzelődés, ostoba vízió, melyet a hiányos táplálkozás kelt. Vissza a történetiséghez. A görögök után a Német Császárság alkimistái veszik fel ismét a fonalat. A német könyv szkennelt változata, melyet utoljára szereztem meg a gyűjteményembe, tőlük származik. Magnus Aperianus munkája. Beszédes álnév, az „aper” latinul vadkan. Fő művében, „A természeti jó és rossz”-ban 1452-ben leírja, hogy az emberben három misztikus állat él. Az oroszlán az isteni jót képviseli. A farkas az ördögi gonoszat. És középen van a vadkan, mely a természetbeni élet áldott, se jó se rossz állapota. Az az ösztönlény, ami évmilliók óta uralja a Földet, és amit mi az állatvilággal azonosítunk. Mi emberek, messze elhajlítottuk tőle magunkat. Ennek eredménye a civilizáció. Aperianus a görög titkos szövegek és Hermész Trisztmegisztosz néhány elfeledett műve alapján arra a következtetésre jut, hogy a vadkan az, ami legkönnyebben felszínre hozható. Alkimista nyelvet használ, azt mondja, kikristályosítható. A lélekben, a szívben, odabenn kell elvégezni azt a szublimálást, mely elvezet a vadkanhoz. Én ezt projekciónak nevezem. Aperianus munkáit aztán jó száz évvel később veszik csak igazán komolyan. Francia főurak egy kicsiny csoportja titkos társaságot alapít. A De Rais társaság valószínűleg Gilles De Rais-ről a szörnyetegről, Jean d’ Arc harcostársáról kapta nevét. Ő már a tizenötödik században megpróbálkozott a transzformációval. Sajnos gyermekek vérével és egyéb olcsó trükkökkel, nem csoda, hogy elégették. A „De Rais” jelentése egyébként „küllők”. Utalás arra, hogy a világ előrehaladtában mindig is a vadkan rész játszotta főszerepet. Az oroszlán részünk törvényeket és vallásokat teremtett. A farkas én háborút és káoszt szított. A vadkan csak élni akar, az erdő mélyén létezni szent és érinthetetlen vadságában.

Három nap van  hátra. Már minden élelem elfogyott. Fontos a teljes kiéhezettség állapota. A kanapéra kucorodva fekszem. Tartalékolom az erőmet a végső útra. Befelé figyelek, csak az odabenti dolgokra ügyelek. Ha mégis körbenézek a romokban heverő lakásban, néha mintha egy kutyát látnák a sarokban ülni. Nagy, fekete korcs. Ismerős valahonnan. De hamar rájövök, képzelődöm. Már nem számít, egyébként se, csak ami idebenn van. Ott feszül, mélyen a bőröm, a szívem, a bordáim alatt, a húsom rétegeiben a vadkan. Érzem, hogy ki akar törni. Érzem pusztító erejét. Nem tudom, milyen lesz a végső projekció. Sejtem, hogy a fizikai énem nem éli túl. Lehet, a tudatom sem. A vadkan nem gondolkodik. Nincs szüksége tudásra, emlékekre, érzelmekre. Mindez kolonc. A vadkan maga mögött hagyja az ember által kreált világot, és csak a zöld páfrányt látja maga előtt. Megkérdezhetném magam, hogy jutottam ide, hogy egyesüljek vele. Azt hiszem, mindig is erre vágytam. Gyermekkorom óta úgy éreztem, nem jó helyen vagyok. Egy idegen. Aki nem fér a bőrében. Minden furcsa és esetlen volt életemben, mintha a kezdetektől fogva félresiklott volna a létezésem. Ezért volt reveláció az a szöveg, ami bevezetett a Vadkan-hitbe. Az első szöveg, ami felnyitotta a szemem. A Zrínyi-tanulmányból.

A könyvtárban akadt a kezembe. Egy válogatás volt, eszement történeti képzetek, tévhitek gyűjteménye. Pont a Zrínyi haláláról szóló összeesküvés elméleteknél nyílt ki. És egy bekezdésben ott volt előttem. Az igazság. A szerző mintegy mellékesen említette meg, maga se jött rá, mit ír le. Hogy Zrínyi tagja volt egy titkos társaságnak, amelynek címere vadkant ábrázolt. Valószínűleg a De Rais-csoport egy kelet-európai ága lehetett. És hogy főképp magyar és horvát főnemesek alkották, akik istentelen, torz szertartásokat tartottak vidéki kastélyaik pincéiben. Egy-egy ilyen szeánszon a főurak önszuggesztió útján transzba estek, és állatnak, farkasnak avagy vadkannak hitték magukat. Ez az állapot többnyire csak odáig fejlődött, hogy a szolgálólányokat végighajszolták a folyosókon. Rosszabb esetben öltek is. Zrínyi is rendezett hasonló összejöveteleket. A híres, csáktornyai kastély melletti vadászbaleset igazából egy szeánsz méltatlan lezárása volt. Zrínyi a transzban vadkannak hitte magát. Ő és társai kirontottak az erdőbe az éjszaka közepén. A többieket a dermesztő reggeli fagy gyorsan kijózanította. De Zrínyi egy igazi vadkannal találkozott, mely nem ismerte el őt fajtársának. A főurak, hogy az előzményt és az okot palástolják, kitalálták a vadászbaleset történetét, sőt, fedő sztoriként a Habsburg-merénylet mellékszálat is elhíresztelték.

Ahogy elolvastam, azonnal tudtam, hogy igaz. És hogy több van mögötte, mint amit sugall. Kutatásaim során rájöttem, hogy Zrínyi valójában egy sikertelen projekció áldozata lett. De a lényeg, hogy ő hibázott, nem a gyilkos vadkan. Ő nem vitte végig az átalakítást. Túl mohó, túl türelmetlen volt. Épp ezért van az, hogy én már harmadik hónapja meditálok a lakásomba zárva. És három nap múlva elvégzem azt, amit Zrínyi oly csúfosan félbehagyott.

Vadkan leszek.

 

vége

Szólj hozzá!
2010. október 30. 09:02 - Valmont

Halloween

A Halloween-filmek kapcsán annak idején a tipikusan amerikai ünnepkör torz, kifordított rémültével ismerkedtünk meg, pedig ebben a késő őszi, ősi karneváli játékban nagyon sok izgalmas dolog rejlik. Én egyébként is kedvelem a természetnek ezt a fordulóját, több, személyes emlék okán kamaszkorom minden szép sajátossága eszembe jut róla. Az avar- és füstszag, a csípős hideg, a gyertyák, a nagy tányérú hold - mind olybá tűnik, mintha mesterséges de kifinomult díszlet lenne egy komor, egzisztencialista filmben. Más kérdés, hogy a kifordított, otromba halottkultusz, a temetőkben nyüzsgő tömeg látványa egyáltalán nem a gyász és a megemlékezés kapcsán áll össze gyertyafényes tablóvá. Valójában, mint  a toron, az emberek itt is az életet ünneplik, önmagukat, akik - ha már nagyon fáznak - még hazamehetnek a jó meleg szobába.

E bevezető után jöjjön egy nagyon is megtévesztő novella. Ezen is hosszú ideig tűnődtem, főképp az alaphangulat, a takaró alatt kuksoló gyerekek, és a kinti, holdfényes utcán lombot kergető szél kontrasztja volt meg. Az, hogy Halloween estéjén játszódjék, csak később kapcsolódott a nagy egészhez, és ez a jól elrejtett csattanóból azért kitűnik. Mindettől függetlenül azért érdemes holnap éjjel olvasni.

Samhain.

 

 

Egy átlagos éjjelen

 

Apa óvatosan a kilincshez lépett megfogta, megpróbálta.

– Biztos alszanak – mondta mögötte Anya. A férfi várt egy kicsit a gyerekszoba ajtajának deszkájára meredve, majd vállat vont, visszament a feleségéhez, átölelte, megcirógatta sápadt arcát. Közben a bejárati ajtó felé tekintett a nő válla felett.

– Nézd, milyen szépen süt a hold – suttogta. A bejárati ajtó közepén kör alakú ablak volt. Az asszony mindig hajóablaknak csúfolta. Most a férfi elvált Anyától, és ehhez az ezüst tányérhoz ment. Kilesett rajta, hosszan, alaposan végigpásztázva tekintetével az utcát.

– Hideg idő van – monda hátrafelé. – Bár felhős az ég. Azt mondják, akkor nem szokott fagy lenni.

– Éhes vagyok – mondta Anya csüggedten. Mozdulatlanul állt a folyosó közepén, úgy, ahogy Apa otthagyta.

– Akkor együnk valamit – vont vállat férfi, és hátával az ajtónak dőlt.

                       

– Ma van Halloween – suttogta Tesó egy apró zsebnaptárt lapozgatva. A napok gondosan át voltak húzva benne, egészen október harmincegyig. Tesó most ezt a dátumot is keresztülhúzta egy ceruzacsonkkal. A takaró úgy borult föléjük, mint egy nagy templomi harang. Hugi tartotta kezével, míg Tesó a naptárban lapozott. Elemlámpa feküdt köztük, fénye sárgára festette mindent ebben a kis odúban.

– Az mit jelent? – ásított Hugi. Ekkor meghallották az ajtógomb neszezését. Bármikor képesek lettek volna felriadni erre a surrogó kis hangra. Tesó azonnal eloltotta az elemlámpát. Hugi összegömbölyödött, mint egy napfényre került fehér kis lárva.

– Ő az – suttogta rövid fülelés után. – Apa.

– Biztos azt hiszi, már alszunk – nyugtatta őt Tesó. Kivárt még tíz lélegzetvételt, majd óvatosan kinyúlt, és felkapcsolta az elemlámpát. – Szóval Halloween. Nézzük, mit mond róla a lexikon.

 

Mégse indultak el enni. Anya a fal mellé telepedett, leült, és átkarolta két térdét. Izzó, csillogó pillantással figyelte Apát, aki még mindig az ajtót támasztotta. 

– Tudtad, hogy ma éjjel van Halloween? – kérdezte hirtelen. – Tudod: álarcok. Töklámpás. Bolygó holtak.

A férfi most megfordult, kinyitotta az ajtót. Hideg szél söpört be mellette, pár falevelet görgetve a szőnyegre.

– Csukd be – kérte Anya.

A férfi nem mozdult.

– Emlékszem, volt egy szomszédom. Még gyerekkoromban, a kétezres évek elején – mondta a férfi, inkább kifelé. Nekidőlt az ajtófélfának, kezét zsebre vágta, úgy szemlélte az éjjeli, holdsütötte utcát.

– Apám helyett apám volt. Mindig ővele csináltuk meg a töklámpást. Segített beöltözni is.

– Biztos, hogy letaperoljon – vihogott fel a nő.

– Nem – csóválta fejét elgondolkodva a férfi.– Nem azért csinálta. Tényleg bírt engem. Ő volt az első felnőtt barátom. Azt hittem, örökre barátok maradunk. Aztán egyszer, pont Halloween estéjét követően, eltűnt.

– Aha – a nő elfektette szép, keskeny arcát egymás mellé szorított térdkalácsain. – Elvitték a gonosz lelkek?

– Én is azt hittem – bólintott Apa. – Hetekig vacogtam az ágyamban éjjelente, és lestem az ablakot a függöny résein át, hogy mikor bukkan fel az arca az üveg túloldalán. Tudod, úgy elváltozva, elfehéredve üres, fekete tekintettel…mint a horrorfilmekben a visszajáró lelkek.

Anya tudta, ezért nem szólt semmit.

– Aztán később anyám elmondta – vont vállat a férfi. – Lelépett. Otthagyta a feleségét. Előző este még velem faragta a lámpást, nagyokat nevettünk, és elindított a kosarammal. Ő rakta bele az első cukorkát…aztán szépen beszállt a kocsijába, hátul már ott volt egy bőröndben az össze holmija, és gyí…

Anya felhorkantott, vagy inkább köhögött.

– Biztos nem működött neki a dolog. Otthon.

– Lehet – hagyta jóvá Apa. – De akkor is furcsa, hogy pont így időzítette a dolgot, nem? Azóta nekem mindig ez az árulás jut eszembe Halloweenről.

 

 – Halloween valószínűleg a kelta kultúra első őszi éjszakájának ünnepéből ered. E napon úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába – olvasta halkan Tesó. Hugi feljebb húzta magát párnáján.

– Akkor most odakinn szellemek kóborolnak? – kérdezte izgatottan. Talán nyelt is volna egyet, de kiszáradt a torka.

– Ezek szerint igen – nézett rá vészjóslón Tesó.

– Ne csináld már! – kérte őt hirtelen Hugi. – Félek. Inkább olvasd tovább.

– Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik „Cukor vagy bot!” kiáltással szólítják ki a bent lakókat.

– És ők simán kijönnek? Éjjel? – kérdezte Hugi csodálkozva. Tesó bosszúsan rápillantott, kivárt, majd így folytatta:

– Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában a baráti társaságban jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet. A Halloween nagyon fontos ünnep Amerikában.

Tesó összecsukta a könyvet, majd a hátára feküdt. Felemelte bal lábát, és most ő tartotta a takarótetőt.

– És egész éjjel kint mászkálnak a gyerekek? – kérdezte döbbenten Hugi. Tesó elgondolkozva nézte ujjait.

– Szerintem csak a nagyobbak. Akik tudtak magukra vigyázni – jegyezte meg.

– És miért kell nekik cukor? Úgy értem, a cukor finom, de…

– Nem tudom – vágta el szavait testvére. – Én soha nem csináltam ilyet. És senki nem csinál már ilyet, akiket ismertünk, és senki nem is fog – szögezte le haragosan.

Hugi nézte Tesó komor arcát, majd szája legörbült, és halkan hüppögni kezdett. Pár másodperc múlva megérkezett az első könnycsepp is.

– Na, jól van – nyúlt felé Tesó. – Ne csináld már!

Kitakarta magukat. A függöny két hasadékán ezüst holdfény ömlött az ágyra.

– Olyan durva vagy néha – panaszolta Hugi. – Ahogy beszélsz.

– Jobb, ha... – kezdte volna Tesó, de aztán abbahagyta. Inkább felült, majd a padlóra tette lábait. Óvatosan lopódzva az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, épp csak egy kicsit, és kilesett. Az utca üres volt.

– Csöndes minden – jegyezte meg halkan.

Ahogy a szemközti fákat hirtelen végigborzolta egy szélroham, Tesó ráébredt, hogy rettenetesen fázik. Hátrafordult, hogy mondjon valamit a hidegről a kislánynak, de Hugi már aludt.

 

– Akkor, megyünk enni? – kérdezte Apa, ellökve magát az ajtókerettől.

– Nem nézed meg még egyszer? – intett Anya a gyerekek szobája felé. – Hátha.

Apa megállt felette, lepillantott a nőre. Túl sovány és sápadt volt még ebben a gyér fényben is. Most újabb szélroham tört rájuk, kintről behallatszott, hogy a szemközti nagy tölgy recseg és ropog erejétől. A légáram széle összeborzolta Anya vékony szálú haját. A férfi lenyúlt, kisimította szép, domború homlokból a tincseket. Aztán odasétált a gyerekszobához, és megpróbálta ismét a kilincset.

 

Tesó a neszre az ajtó felé lesett. Azon volt, hogy visszamenekül az ágyba, de inkább mégse mozdult. Kivárt, mint a nyúl, melyen átsuhan a sas árnyéka. A csöndet csak a fákat nyúzó szél és Hugi mind erősödő hortyogása törte meg.

– Már alszom – szuggerálta Tesó az ajtót. A kilincsgomb végül megállt, visszaperdült alapállásába. A kisfiú erre kiengedte a levegőt, de még mindig nem moccant. Lábával óvatosan arrébb kotort egy kiürült kekszesdobozt. A padlót ruhák, ételek csomagolópapírjai, babák, játékkatonák és egyéb dolgok borították. Tesó nem volt büszke a szoba nyújtotta képre. Gondterhelten felsóhajtott, majd visszafordult az ablak felé, hogy elhúzza a függönyt.

Apa állt az üveg túloldalán. Arca a holdfényben még fehérebb volt, mint amire a fiú emlékezett. Ajkai hang nélkül mozogtak.

A kisfiú elnyomta torkában a meglepetést okozta sikolyt. Érezte, tagjait bénultság, a menekülés ösztökélte adrenalin lehúzó mérge itatja át. Zihálva szedte a levegőt, de nem vonta el tekintetét Apáéból. Csak megrázta fejét, mire Apa csüggedten elfordult. Aztán a férfi ellépett az üvegtől, elindult az utcán álldigáló Anya felé. Tesó figyelte őket, egészen az ablakhoz lapulva leste, ahogy távolodnak.

Kisvártatva ismét megérezte a hideget, és hogy milyen álmos ő is. Ahogy az ágy felé indult, átlépett a kajásdobozokon, a zacskókon, a celofáncsomagolásokon, a takarókon, a pulcsikon és harsnyákon, a koszos bugyikon, a játékmacikon és a műanyag pisztolyon, a két, egymás mellé fektetett karón és egy csomag kétszersültön.

Mint egy menedék, úgy fogadta be testét az ágy.

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása