A lépcsőházak népéről akartam írni, azokról, akik emeletes házakban, panel- vagy téglalakásokban élik le az életüket, és ennek az életnek a ritmusát a város, a szomszéd, a közeli iskola/játszótér/kisbolt/kocsma méri  ki. E kategórián belül is szívszorítóan esendőek számomra a vidéki, négyemeletes, gázfűtéses, lerohadt házak lépcsőházai, ahol majd mindig ugyanaz az pince-, növény- és ételszag van, Nyíregyházától Komlóig, és a lakók átlagéletkora hatvan felett lebeg. Azt akartam, hogy egy ilyen, elképesztően sűrű hangulatú helyen, egy ilyen hétköznapi és unalmas környezetben történjen valami rendkívüli, egy olyan dolog, ami az emberiségre is hatással lehet. Meg is volt a főhősöm, az öregasszony, aki virágokat nevel. De azán jött a másik karakter, és megértettem, hogy ez a fiatal nő, aki életközepi válságban van, és már sejti, hogy igazából soha nem lesz boldog a bolygónkon, ő lesz az, aki kimozgatja a történetet, aki felemeli önmagát és a novella zárását is a talán elfogadható, de semmiképp sem megnyugtató szintre. 

Átlövés

ÁTLÖVÉS, fn. szakkifejezés, sport: Kézilabdában a távoli lövések zónájából végrehajtott közvetlen gólszerzési kísérlet a védőfal fölött vagy a védők között. 

Amíg rájött, hogy az öregasszony, jobban mondva azt, ami lett belőle, immár az egész világot fenyeti, Rita még hétszer találkozott vele, bár a legutolsó esetében már persze bizonytalan volt, ki beszélt hozzá valójában.

Rita akkoriban élte a másodvirágázását – vagy inkább a sokadik hervadását. Elhagyta érzelmileg bántalmazó férjét, és a kisváros peremére költözött, egy négyemeletes, málló vakolatú társasházába, ahol egész nap leégett hagyma és sült szalonna illata terjengett a lépcsőházban. A harmadikon lévő erkélyéről már látszottak a városkát határoló mezők, melyeket a téli reggeleken vékony ködfonalak szalagoztak. A házban főképp öregek laktak, akik mindenféle vacakot kiraktak a lépcsőfordulókba, főképp persze cserepes növényeket, de volt, aki egy sublótot, vagy rég halott férjéről készült képet tett a közös térbe, és ezek a tárgyak néha felbosszantották, néha elszomorították a harmincas évei közepén járó nőt. Egy november végi délutánon, mikor már ijesztően korán sötétedik, épp ezeket az ódon emléktorlaszokat, ezeket az elme-relikviákat, e múlt-hajótörésroncsokat kerülgette, mikor a lépcsőházban szembetalálkozott Annával, a szomszédja, Nóra néni lányával. A nála jóval idősebb nő most is egzotikus parfümtől illatozott, és még a rossz világításban is látszott, hogy kabátja valami komolyabb európai divatháznál készült. Rita alázatosan félreállt az útjából. Anna biccentett, majd szemében a felismerés szikrája csillant, és megszólította mély, dohányos, parancsoláshoz szokott hangján. Korábban beszélgettek párszor, tavasszal és a nyár közepén, és Rita tudta róla, hogy egy nemzetközi könyvvizsgáló cég részlegvezetője, jelenleg Dél-Amerikában dolgozik. Rita, ugye, kérdezte most ellenmondást nem tűrő hangon, nagyon-nagyon örülök, hogy találkoztunk, kérnék egy nagy szívességet magától. Rita valamiért nem tudott a másik erős, fókuszált tekintetébe nézni, talán mert a válás óta őrjítően lassan, cseppenként épült vissza magabiztossága. Az anyám nagyon-nagyon öregszik, és mivel ismét nem jövök haza három hónapig, megkérném, hogy néha nézzen rá, mondta Anna, és persze tényként, kijelentő módban hangsúlyozott. Csak kopogjon be hozzá néha, nem kell minden nap, csak hetente, hogy lássa, nem romlik-e nagyon az állapota, mivel attól tartok lassan. Itt kezével intő mozdulatot tett az arca előtt. Rita rég nem látta ezt a gesztust, gyerekkorukban így jelezték, ha valakiről azt gondolták, bolond, elmebeteg vagy inkább hülye. Aztán Anna zsebéből vajszínű névjegykártyát vett elő, felé nyújtotta. Értesítsen kérem, ha bármi drasztikusat tapasztal.

Persze, megteszem, ami tőlem telik, válaszolt Rita halkan, majd megköszörülte a torkát, egyébként is szoktunk beszélgetni Nóra nénivel. Anna egy pillanatig eltűnődött ezen, szemöldökét furcsállva összehúzta, talán azon töprengett, ugyan miről beszélhet az ő anyja ezzel a nővel, aztán megmarkolta bőröndje fogantyúját, és ismét mozgásba lendült. Most egy ideig elfoglalja magát, hoztam neki egy ritka növényt, bizonyára tudja, a növények a mániája, mondta még, ahogy elhaladt Rita előtt, de kérem, jusson majd eszébe szegény anyám. Visszafordult az első lépcsőfokról, és megkérdezte. Mi a kedvenc színe. A piros, válaszolt kis tétovázás után Rita. Küldök magának hálából egy gyönyörű sálat, bólintott Anna, el nem tudja képzelni, mire képesek ezek perui kis szövőmanifaktúrák. Nem azért csinálom, rebegte Rita a másik hátának, de erre már nem jött válasz.

Pár napig el is felejtette a közjátékot, mert a munkahelyén, a könyvelőirodában, ahol titkárnősködött, egy új kolléga, egy megkapóan esetlen és mulya fiatalember vonta magára figyelmét, és titokban arról kezdett ábrándozni, hogy valamiképp elcsábítja ezt a félig még gyerek férfit, akiről ösztönösen tudta, hogy sokkal jobban tudná kezelni, mint volt férjét. Végül egy péntek délutánon, mikor felkapaszkodott a harmadikra, és tekintete a szomszéd ajtóra tévedt, eszébe ötlött ígérete, ezért bekopogott Nóra nénihez. Rövid motozás után zár kattant odabenn, és a feltáruló nyílásban megjelenő, ráncos, sült almára emlékeztető arcon a felismerés öröme ömlött el. Maga az, angyalom, jöjjön csak be, invitálta őt a párás, meleg levegőjű lakásba, és Rita kényszeredetten követte a keskeny folyosón, jöjjön, mutattok valamit, valami gyönyörűséget, áradozott vékony hangján az öregasszony. Alacsony és sovány volt, de fürgén mozgott, mindig szürke otthonkát viselt, és haját gondos fonatban viselte, melyet feltekert a feje tetejére. A lakása egy kis konyhából, és egy nagyobb nappaliból állt, utóbbiban aludt, az ágy gondosan be volt vetve a franciaerkélyes ablak előtt. Mindenhol növények zöldelltek. Rita miattuk ismerkedett össze vele pár hónapja, az öregasszony becsöngetett hozzá, nincs-e véletlenül egy kis orchidea tápoldata. A nő sajnálkozott, hogy nincs – az ő lakása üres volt, mint egy ideiglenes szállás –, ám át kellett mennie, megnézni az öregasszony páfrányait, a különleges, sárga anyósnyelveit, a húsos aloe verákat, a törékeny flamingóvirágokat, a kissé leromlott karácsonyi kaktuszokat – ez nehéz műfaj, kommentálta Nóra néni –, és a pálmaféléket, melyekből rengeteg volt a padlón, a polcokon, és a bútorok egyenes felületein. A dél-amerikai növények a kedvenceim, vallott be Nóra néni, mint aki titkot mond el, hunyorított, miközben lassan, kissé akadozva beszélt, szeme, mely szinte fekete volt, büszkén csillogott. Azon az első látogatáson Rita émelygett a tömény zöldillattól és a vizes táptalajok erős kipárolgásától, ezért sietve elköszönt, de aztán persze sokszor összeakadtak, néha még kávézott is az öregasszonnyal a csepp kis konyhában, ahol – a nappali dzsungelének szöges ellentéteként – rend és tisztaság uralkodott, és a levegő is elviselhetőbb volt.

Most Nóra a szürkület félhomályában a nagyszoba sarkához vezette őt, és az ágy melletti éjjeliszekrényre mutatott, melyen egy kisebb cserépben húsos levelű növény nyújtotta leveleit fölfelé. Rita azonnal észrevette az indákat, melyek kíváncsi kukacok módjára kandikáltak ki a kaspó földjéből. Ezt hozta a lányom Peruból, már karácsonyi ajándékként, mert akkor nem tud hazajönni, magyarázta szinte suttogva Nóra néni, majd kivárt, és mint aki titkot mond, közel hajolt Ritához, úgy folytatta. Az indiánok nagy becsben tartják, de félnek is tőle. Csillagnövénynek hívják, nem tudom, miért. Sokat olvastam róla. Ritka, szinte lehetetlen beszerezni. Az én drága Annám is megvesztegetett egy parkőrt, aki valami elzárt hegyi rezervátumból lopta ki neki, magyarázta az öregasszony, közben a virágot bámulta, és bólogatott. Miért félnek tőle, kérdezte Rita, csak hogy kizökkentse a másikat ebből a furcsa, áhítatos állapotból, ami inkább ijesztő volt, mintsem vicces. Nóra néni megvont a vállát, vannak mendemondáik róla, jegyezte meg bizonytalanul, hogy amikor a teremtő létrehozta a Csillagnövényt, az csak sorvadozott és senyvedett, és ezért termést hozott, magjai lettek, amiből előbújt az első emberpár, akik aztán gondozták, locsolták és trágyázták őt. Elhallgatott, mire Rita ösztönösen, gyermeki kíváncsisággal rákérdezett, és aztán mi történt. Nóra néni felhunyorgott a nála egy fejjel magasabb nőre, nem emlékszem, már rég olvastam ezeket, talán még egy könyvtári könyvben. Aztán hirtelen felélénkült, arcát elégedettség öntötte el, de az biztos, hogy csak nekem van ilyen az egész országban, de talán még Európában is. Tűnődött ezen egy kicsit, majd hozzátette, évek óta vágyok már rá, magam se tudom, miért. Rita mélyet sóhajtott, érezte, hogy a zöld szag beáramlik a tüdejébe, amitől gombóc gyűlt a torkában. Körbefordult, jó meleg van itt, jegyezte meg, kigombolva blúza felső gombját. Vibrált tekintete előtt a levegő, szinte látta a növényekből felszálló párát. Az új kicsikém szereti a meleget, jegyezte meg Nóra szabadkozva, ezért feljebb vettem a fűtést, sok lesz a számla, de az ember arra áldozzon, amit igazán szeret.

A második látogatás nagyjából tíz nappal később történt, Rita bejglit vitt át az öregasszonynak. A teteje kissé megrepedt, de finom volt, legalábbis a kollégái, köztük az új fiú, nagyon dicsérték előző nap, mikor elmajszolták ebéd utáni édességként. Nóra néni a konyhában ültette őt le, és kávéval kínálta, amit Rita elfogadott. Míg várták, hogy a kotyogón sziszegve meginduljon a folyadék, mindenféléről beszélgettek, szavaik ütemét a csap csöpögése mérte ki, és Rita már ekkor megfigyelte, hogy az öregasszony néha elakad egy-egy mondat közepén, és mintha fülelne, a nappali felé fordulva figyel. Majd összeszedte magát, és folytatta, ahol abbahagyta. Ő maga is érezhette, hogy valami nincs rendben, mert mikor már búcsúzkodtak, megjegyezte, nagyon szétszórt vagyok mostanában, zsonganak a fejemben a gondolatok.

A harmadik találkozás inkább meghökkentő volt, semmint rémisztő, de talán ekkor szólalt meg először a vészcsengő Ritában. Huszonharmadikán, szombat délelőtt Nóra néni becsöngetett hozzá, és szemlesütve, kezében ezer forintos bankjegyeket szorongatva megkérte Ritát, hogy hozzon neki kenyeret és tejet a boltból. Nem hagyhatom magára az én kicsikémet, tette hozzá zavartan, és még motyogott valamit, talán azt, hogy megszakadna a kapcsolatunk, vagy valami hasonló, és Rita nem kérdezett vissza rá, hogy ez mit jelent, amit persze később bánt. Elvette az összegyűrt pénzt, és megígérte, hogy bevásárol. Így is tett, és amikor a felért a harmadikra, és bekopogott, eluralkodott rajta a kíváncsiság, mert érezte, hogy a lakásban van valami, amit látnia kell, valami titok, ami szinte mágnesként vonzotta. Az öregasszony hálálkodva vette át tőle szatyrot, és míg a konyhába tipegett kipakolni tartalmát, Rita lépett párat befelé, a folyosón, míg rá nem látott a nappali belsejére. Az ágy mellett megpillantotta a dél-amerikai növényt.

Jóval nagyobb volt, mint amire emlékezett, legalább hetven centire növesztette kardszerű, méregzöld, húsos leveleit, de nem is ez volt a legfurcsább, hanem a kaspóból előtekeredő, már a padlóig lecsüngő, gyökérszerű csápok tömege, ezek az ujjnyi vastag, zöld hurkák, melyek egy báb esetlen hajutánzatára vagy gyurmaspagettire emlékeztették a nőt. Megfordult, mivel érezte, hogy figyelik. Az öregasszony a konyhaajtóban állt, tekintetében összekeveredett a zavarodottság, a szégyenkezés a düh és a féltékenység. A kicsikém egészen megnőtt, jelentette ki halkan. Rita bólintott, és először nem jöttek szavak, de aztán kimondta, igen, megnőtt. Jó pár másodpercig csendben maradtak, majd Nóra néni a bejárati ajtóhoz ment, és kijjebb tárta, Rita pedig kényszeredetten megindult kifelé, mondani akart valamit, de továbbra sem találta a szavakat, és aztán a zár hangosan bekattant mögötte.

Mikor lehuppant a kanapéra a saját lakásában, sokáig tűnődött azon, hogy mi volt ez az egész, és még az is eszébe jutott, hogy felhívja Annát, de aztán elvetette. Mit mondhatott volna neki? Hogy a perui jövevény nincs jó hatással az anyjára? Nevetségesen hangzott, ezért inkább úgy döntött, kivár.

A különös jelenet furcsaságát és a magányosan töltött karácsony keserűségét később némiképp elhomályosította az, hogy az év végi munkahelyi bulin – ami igazából egy délutáni pezsgőzés volt némi fornettis pogácsával és sajtos rúddal – az új kolléga hosszan elbeszélgetett vele a kis konyhácska sarkában, és Rita érezte, hogy a kérdései, a tekintete szinte feltérképezik őt. Kölyökképű, kissé elhízott, csupa rózsaszín és csupa mosolygás volt ez a fiatalember, enyhén dadogott, főképp, ha hirtelen akart mondani valamit, és a nő még ezt is izgatónak találta, de összeségében úgy vélte, hogy ő azért eggyel magasabb kategóriában van, mint a másik, és hogy ez a hirtelen támadt vonzalma iránta csupán amiatt van, mert lassan egy éve nincs már senkije. Mindenesetre az ábrándozás átsegítette őt a fagyos január első két hetén, és egy szombat délelőtt, mikor különösen sokáig feküdt keskeny ágyában, azon tűnődve, hogy az a puha és babasimaságú test mikor osztja meg vele e szűkös teret, bevillant neki egy felismerés, formát öltött egy gondolat, ami már régóta ott lapult a tudata szélén.

Nagyon nagy a csönd a szomszédban.

Rita lakását bal oldalról a lépcsőház fala szegélyezte, jobbról pedig mindig is átszűrődött némi zaj, amikor az öregasszony túl hangosan nézte a tévét, vagy a gyenge vonal miatt kiabálva beszélt a lányával. Ám emlékeiben kutatva rá kellett jönnie, hogy jó pár napja semmi hang nem hallatszódott át a közös falon, és a bűndtudattal együtt jött a félelem is, hogy talán Nóra néni meghalt, ott fekszik imádott virágai közt a padlón, és a bőre a nagy melegbe és párában lassan megzöldül.

Felkelt, összeszedte magát, és becsöngetett hozzá. Ez volt a negyedik alkalom, hogy látta azon a télen. Amint kinyitotta az ajtót, tudta, hogy valóban baj van. Nóra néni tekintete ködössé vált, mindig fürge mozdulatai lelassultak, görnyedten tartotta magát, és ha lehet, még soványabb volt. Tessék drágám, mi járatban, kérdezte fakó, bágyadt hangon, majd hátrafordult, mint aki ellenőriz valamit. Rita akaratlanul is követte tekintetét, be akart kukucskálni, de a másik megérezte ezt, és ösztönösen úgy helyezkedett, hogy vékony kis testével kitakarja a látómezőt. Csak meg akartam kérdezni, jól van-e, mondta neki Rita, és hogy nincs-e szüksége valamire a boltból. Az öregasszony eltűnődött a hallottakon, láthatóan nehezen értette meg a szavakat, majd megrázta fejét, nem kérek én semmit, mondta, majd búcsúszó nélkül becsukta az ajtót.       

Ezek után érthető, hogy az ötödik találkozásra, amire a hétvégén került sor, Rita más stratégiát eszelt ki. Elővette anyja receptjét, elment a piacra, és szombat este hosszú és alapos eljárással készített egy erős húslevest. A művelet közben felötlött benne, hogy a fiatal kollégájának is bizonyára tetszene a főztje, mert bár nem volt szorgalmas szakács, de ha nekidurálta magát, jó ízeket és állagokat ér el. Miközben a konyhában tett-vett, gondolatai vissza-visszatértek a két bosszantó dologra, melyekkel kitöltötte lehangolóan üres életét: Nóra néni rejtélyes viselkedése és a babatestű férfi esetlen bátortalansága járt fejében. Utóbbi miatt dühös is volt, mert úgy érezte, az év végén egyértelmű jeleket küldött a másiknak, mikor olyan hosszan beszélgettek, de ezután nem történt semmi, a fiatalember nem lépett, és Rita nem értette ennek az okát.

Elmúlt két óra, mikor végre ott állt Nóra néni ajtaja előtt, kezében a meleg jénaival, a csengőt a vállával nyomta be, majd várt. Ismét örökkévalóságnak tűnt, míg kinyílt az ajtó, és a mögötte álló alak látványától Rita akaratlanul is hátrébb lépett egyet. Az első gondolata azt volt, hogy Nóra néni pókhálós lett, de ez persze csak érzékcsalódás lehetett. Úgy tűnt, mintha ráncos arcát valami fura réteg, zöldes csillogás, hártyavékony fonalak finom hálói fonnák be, jutott belőle a hajába is, melyet már egyáltalán nem a szépen rendezett kontyba hordott, hanem kócosan, ritkásan hullott keskeny vállára. Tekintetében nem volt más, csak üresség, bambán meredt a nőre, és Rita észrevette, hogy a bal keze enyhén remeg. Hoztam egy kis finom, erős levest, motyogta határozatlanul, majd erőt vett magán, és előre nyomult. Úgy tűnt, az öregasszony nem áll félre, de az utolsó pillanatban kényszeredetten elmozdult, és utat engedett neki. Rita belépett a folyosóra, majd a konyhába kanyaradott. Tudta, mi hol van, kiszedte a mélytányért, a kanalakat a szekrényből, és miközben tálalt, folyamatosan és idegesen beszélt. Nagyon csöndes tetszik lenni mostanában, mi történt magával, hogy tetszik lenni, a lépcsőházban se láttam már hetek óta, duruzsolta erőltetetten nyugodt hangon, noha közben érezte, hogy valami oknál fogva a torkában ott feszül a pánik. Az öregasszony közben leült az ablak melletti székre, és csak bámult maga elé, feje néha bólintott, tekintete fókuszálatlanul a viaszosvászon ábráit leste, jobb keze mutatóujjával ezek mintázatát követte automatikus mozgással. Rita ebbe a kézbe dugta a kanalt, tessék enni, mondta, majd hátrált, és nekidőlt az ajtófélfának. A levegő most sokkal elviselhetőbb volt, a növényi kipárolgás intenzitása a harmadára csökkent. Várt, míg az öregasszony engedelmesen megmeríti a levesben a kanalat, és csak akkor kérdezte megint, hogy tetszik lenni. Nóra lenyelte a levest, majd felnézett rá. Üres tekintetében valamiféle felismerés villant. A csillagok, mondta, de Rita nem értette jól, tessék, kérdezett vissza, mire az öregasszony azt rebegte, sötétség, majd ezt: szikla, kő és víz. Végül elhallgatatott, és még egy kanálnyi levest evett, aztán csak bámulta a tányért, feje föl-le ingott, kanalat tartó keze reszketett, és Ritát elöntötte az önvád amiatt, hogy hagyta idáig jutni a dolgokat, aztán arra gondolt, hogy ugyan mit tehetett volna. Kicsit még várt, de szomszédja nem moccant. Őt pedig a mindvégig benne feszülő kíváncsiság mozgásra ösztökélte, ellépett az ajtóból, végigment a folyosón, míg el nem ért a nagyszobáig, vagyis hát megtorpant a küszöbön az eléjre tornyosuló látványtól. Csak később, pár másodperc múlva vette észre, hogy az összes növény kókadtan vagy feketére aszottan döglődik a cserepekben, a kaspókban, mintha titkos kór törte volna meg őket, egyedül csak az maradt zöld, amire tekintete automatikusan fókuszált.

Az ágy melletti dél-amerikai jövevény.

Hatalmasra nőtt. Szinte már a plafonig értek pengeszerű levelei, de még szembetűnőbbek voltak a tartójából – amit Nóra egy nagy, hétliteres kaspóra cserélt – előburjánzó kacsok vagy csápok vagy hajtások, melyek immár behálózták a padlót az ágy környékét, felfutottak a falakra és a szőnyegen elnyújtóztak Rita lábáig. Úgy érezte, jó lenne közelebb menni, és kézbe venni egy ilyet gyökeret, sokáig fogni, és csak ábrándozni, de e hirtelen jött vágy elillant, ahogy akaratlanul is hátralépett, vissza, a folyosó homályába, és megfordulva szembe találta magát Nóra nénivel. Víz és meleg, suttogta az öregasszony, csak erre van szükségünk, mondta, majd átnyújtotta neki a levesestálat, amit Rita ösztönösen el is vett. Mi történt a virágaival, kérdezte szinte riadtan, ám Nóra nem felelt, csak bámult maga elé, majd biccentett, és félreállt útjából, Rita pedig kábán elment mellette, és óvatosan behajtotta az ajtót maga után.

Pár óra töprengés után megkereste az elegáns névjegykártyát, és felhívta Annát. A telefon sokáig csöngött, míg a másik végre felvette, a távolból beszélgetés, pohár- és evőeszközcsörgés hallatszott be. Tessék, jött a kissé ingerült hang. Rita vagyok, mondta ő kissé bizonytalanul, az édesanyja szomszédja. Most nem igazán alkalmas, Rita, kezdte volna Anna sok ezer kilométer távoságban, de ő közbevágott, az anyjával történik valami, nagyon leromlott az állapota, szerintem haza kellene jönnie. Anna pár másodpercig várt, valószínűleg villámgyorsan elemezte a várható hasznot és a kiadásokat magában, mielőtt meghozta döntését. Most nem tudok, jelentette ki, figyeljen még rá, tartson ki pár hétig. Rita érezte, hogy a tehetetlenség okozta düh utat tör benne, a növény miatt van szerintem, mondta indulatosan, amit maga hozott, van valami baj ezzel a növénnyel, azóta lett ilyen, kérem, jöjjön haza, gondoskodnia kell róla. Anna ismét hallgatott egy sort, talán a tárgyalásairól, az üzleti vitáiról hozta ezt a módszert, mindenesetre higgadtan válaszolt, megnézem mit tehetek, és persze utánakérdezek ennek a dolognak, de az anyám már lassan nyolcvan éves, várható volt, hogy előbb-utóbb ez lesz, ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket. Ismét várt, és mivel Rita nem tudott erre mit válaszolni, elbúcsúzott, és bontotta a vonalat.

A hatodik találkozás igazából nem is volt találkozás, csak egy látomás. Öt nappal később lehetett, és ezek a napok a várakozás ragadós indái közt teltek a nő számára, mert a lakásban folyton a közös falnál fülelt, a munkahelyén pedig minduntalan az új kolléga puha, gömbölyű hátára tévedt a tekintete a monitor felett. Nem csoda, hogy zaklatott és nyugtalan éjszakái voltak, így csütörtök hajnalban azonnal felébredt az ajtónyílásra. Fülelt a sötétben vagy inkább félhomályban, mert már pirkadt, ezüstös szürkeség öntötte el a világot, és ebben a derengésben kikászálódott az ágyból, közben azonosította, hogy a zaj a lépcsőházból jön. Az ajtó kukucskálójára tapasztotta szemét, és kilesett. Először csak egy nagy, sötét tömeget látott, majd szeme hozzászokott a kinti fényviszonyokhoz, és felismerte Nóra néni alakját, aki mintha víz alatt, nehézbúváröltözetben lenne, végtelen lassú mozdulatokkal küzdötte magát a lépcső felé, és amint jobban beért Rita látómezejébe, az is érthetővé vált, hogy miért ez az erőfeszítés. Hálóingje a hátán szét volt hasadva, és erős, kétujjnyi vastagságú indák tartották őt fogva. Valamiképp hozzákapcsolódtak testéhez, megfeszültek, majd az öregasszony zihálva térdre roskadt, végül eldőlt a földön, ekkor Rita már nyitotta az ajtót, de mikor kiért, a kicsiny és hideg előtér üres volt.

Nóra néni ajtaja pedig zárva.

Képzelődtem, mondta magának, és lépett egyet előre. Belerúgott valamibe. Lehajolt érte. Egy ágdarab volt, letört valamiből. Amíg a kezében tartotta, érezte, meglágyul, és kocsonyássá válik, ezért önkéntelenül is ledobta a földre, majd az öregasszony ajtajához lépett, egyet koppantott rajta, de csak halkan, talán hogy ne hallja meg odabent semmi. Képzelődtem, erősítette meg magában a nő, és visszabotorkált a lakásába, gondosan bezárta az ajtót, lefeküdt, de nem jött szemére álom. Másfél órán át bámult a plafont, végül dühösen felült, és kimondta. Ez így nem mehet tovább.

Amint beért a munkahelyére, azonnal megérezte, valami megváltozott, más volt a légkör, izgatott, és várakozásteljes, és mindennek a forrása a két adminisztrátor lány volt, akik a kiskonyhában pusmogtak és nevetgéltek, az egyikőjük, a szőke, csinoska különösen jókedvűnek tűnt. Rita kedvetlenül ült le asztalához, és amint bekapcsolt a gépe, megnyitotta a levelezőt, beírta az új kolléga e-mail címét, és elkezdte neki megfogalmazni az üzenetet, melyben vacsorára, randira akarta elhívni őt. Tíz óra lett, mikorra végzett művével, amiben minden szó a megfelelő helyre került. Nem volt túl megalázkodó, se túl kitárulkozó, hagyott lehetőséget mindkettejüknek a visszavonulásra, néhol kissé vicces, máshol komoly és érzelmes lett. Mielőtt a küldés gombra nyomott volna, felpillantott a másik asztal felé, és elhűlve látta, hogy a szőke adminisztrátor ott áll fiatalember mellett, nevet rá, mosolyog, és közben a derekát szinte nekidörgöli a másik vállának.

Azonnal törölte a levelet, és érezte, arca vörösre vált, de nem sejtette, hogy ez még csak az első fázisa a megaláztatásának. A második csapás délután jött, mikor vécén volt, és a két lány benyomult a kicsiny helyiségbe, hogy megigazítsák a sminkjüket, mert ők csak kettőig dolgoztak, és indultak haza. Később Rita azon tűnődött, talán direkt megvárta a szőke lány, hogy ő bemenjen a mosdóba, és szántszándékkal jöttek utána. És hova mentek vacsorázni, kérdezte az egyik hang, mire másik gondtalan vidámsággal válaszolt, nem tudom, valami olaszba, ő választ. Kivártak, talán az ajkukat rúzsozták, vagy a púdert ellenőrizték arcukon a tükörben, majd jött a tőrdöfés, te, én eddig úgy gondoltam, Rita lesz a befutó nála. A szőke lány hangja leplezetlenül gúnyos volt, mikor válaszolt. Alapvetően aranyosnak tartja, de hát túl férfias az ő ízlésének, túl, hogy is mondta, vállas. Nevettek, majd kivonultak, ő pedig kiengedte a levegőt, és érezte, hogy az első könnycsepp végigfut arcán.

Dermedt szürkeségben telt a délután maradéka, kerülte munkatársai tekintetét, erőt vett magán, és nem pillantott fel a jól ismert alakra se a másik asztalnál. Fél ötkor morogva elköszönt tőlük, és mintha álomban mozogna, lassú, nehézkes járással elbotorkált a buszig, majd a buszmegállóból a házukig, fel a lépcsőn, és aztán a kis előtérben megtorpant.

Rita néni ajtaja résnyire nyitva volt. Talán az ő éjjeli kopogása lökött rajta egyet, talán egyáltalán nem volt már korábban se bezárva, mikor a növény.

Elvágta gondolatait, mert hisz az éjszakai látomás nem lehetett valóság, csak a képzelete játszott vele.

Tudta, hogy be fog menni.

Ekkor történt meg a hetedik, egyben utolsó találkozása az öregasszonnyal.

A retiküljét védekezően maga elé tartva belökte az ajtót, és belépett a félhomályos folyosóra, aztán megfordult, és ösztönösen kivette a kulcsot a zárból.

Ahogy előre ment a süppedős padlószőnyegen, megcsapta arcát a meleg, és valami a fejére csöppent. Felpillantva látta, hogy a mennyezetet elborítja az indák, leveleket eresztettek, a pára ezeken csillogó göbökké gyűlt. A nappali fokozatosan tárult elé, és amikor már mindent látott belőle, szája elé kapta szabad kezét, és öklébe harapott. A növényből előburjánzó gyökérfonatok ott voltak mindenhol, a belőlük sarjadó levelek szétterültek a plafonon, itt-ott apró, sárga, kék és piros virágok fakadtak köztük, a padlót ugyancsak befonták a kacsok és az indák, és felfutottak az ágyra, körbehálózták az öregasszony háton fekvő, vézna testét, befúródtak orrába, fülébe és szája sarkába, és a hálóing alatt is ott lapultak, mint vénák a bőrt, úgy domborítva ki a szövetet. Rita hátrált egy lépést, vissza a folyosóra, de ekkor Nóra néni szeme felnyílt, feje roppanó hangok kíséretében felé fordult, és ő elveszett a szénfekete tekintet fókuszában, és később már nem emlékezett rá, hogy az öregasszony beszélt hozzá vékony hangján, vagy a fejében szólalt meg egy magabiztos, erős valaki.

Eljöttem hozzátok az űr sötét és hideg terein át, mondta Nóra vagy a hang, eljöttem, és elhoztam ide, e rideg és kietlen helyre, ahol nem volt korábban csak szikla és víz, az életet. De túl törékenynek bizonyult, ezért szükségem volt segítőkre, rátok, akik óvják, gondozzák és táplálják lényemet.

Rita kérdezni akart vagy inkább félbeszakítani, megkérni őt, hogy hagyja abba, hogy engedje el őt e tekintet, hogy kirohanhasson a lakásból, de nem bírt moccanni, elbűvölve hallgatta a szavakat, és tudta, hogy élete legfontosabb mondatait hallja, mondatokat, melyek töredékesen, de előadták a történetet, azt, ahogy az első emberek torz és selejtes magjait a növény a földbe plántálta, és ők kikeltek bábjukból, csupa kar és láb torzszülöttek, és esetlenül próbálták segíteni az életük teremtőjét, mindenek urát, a csillagok vándorát, aki aztán évszázadoka alatt tanult hibáiból, finomította és nemesítette ezeket a korcsokat, míg elő nem állt a tökéletes lény, az, aki képes legyőzni a hideget, a rágcsálókat, a vadállatokat, a vihart és a földomlást, képes újból és újból átültetni, szaporítani és gondozni őt.

De aztán ellenem fordultatok, folytatta közömbösen a hang, és Nóra néni teste megrándult, fellázadtatok, és önállóvá váltatok, engem pedig a hideg hegyoldalak magányos zugaiba száműztetek.

Rita ekkorra tudott annyi erőt gyűjteni, hogy kinyögje, én nem tehetek róla. Csak ennyit, ám ez is elég volt ahhoz, hogy újra érezze a testét, a lábát, a kezeit, a retikülje súlyát.

De a fajod igen, a vesztemre törtetek, ám ennek most vége, folytatta a hang immár kissé halkabban. Visszatértem. Kiküldöm közétek ezt a testet, és beporzom a világotokat. Menj, add hírül, hogy a teremtőtök visszatért.

Az öregasszony teste megfeszült az ágyon, és a lemenő nap tiszta fényében Rita most vette csak  észre, hogy a bőre zöldes árnyalatot öltött, és a szájából minden egyes lélegzetvétellel zöld spórák felhője áramlik ki, és azt is látta, hogy könnyezik, tehetetlenül sír, és a cseppek arcán ugyancsak zöldre voltak színezve.

Menj. Ennyit mondott még a hang, majd hozzátette, várd az eljövetelt. Az indák leereszkedtek a plafonról, és gyengéden meg-megtaszították őt, a lába alatt a folyosó életre kelt, és a növény a bejárat felé terelte őt, egészen a küszöbig, amin szinte átbukott, hogy térdre rogyjon az előtérben, miközben az ajtó hangos dördüléssel becsapódott mögötte.

Jó tíz percig hevert ott, végül jött két a kamasz, akik a negyedikre mentek, az egyik megjegyezte, nézd már a részeget, mire a másik felröhögött. Amikor elhalt a zajuk, Rita erőt vett magán, és a bement a saját lakásába. Alkonyodott. Lerogyott az ágyra, és a földre dobta a retikült. Kicsúszott belőle telefonja, a képernyő egy új üzenetet jelzett. Közömbösen lenyúlt érte, megnyitotta. Anna írt neki. Azt kérte, hogy távolítsa el a növényt az anyja közeléből. Beszélt néhány szakértővel, akik azt javasolták, hogy valami lakatlan helyre vigye, de még jobb, ha elpusztítja, ugyanis nagyon invazív, illetve kifejlett állapotában hallucinogén anyagokat termel. Sajnálja a kellemetlenségeket, és hogy nem nézett előbb utána. Az indiánok állítólag évszázadokon át irtották, így ma már csak az Andok eldugott völgyeiben terem meg – bizonyára nem ok nélkül. Előre is köszönöm a segítséget, zárta sorait.

Rita sokáig ült az ágyon, végül a hidegre eszmélt, mivel minden reggel, mielőtt elment, lekapcsolta a fűtést. Rémlett neki az internetről, komoly mínuszok kerekednek éjszakára a napokban. Borzongva felállt, és a mosdóba ment, levette kötött mellényét és az izzadtság- és félelemszagú ingjét, és megmosta arcát forró vízzel. Sóhajtva kiegyenesedett. A pára lecsapódott a tükör felületén. Letörölte, és ekkor meglátta a megoldást maga előtt. Ott volt a felsőteste, csupán melltartóval takarva, amit reggel még oly gondosan választott ki, hisz nem tudhatta, hogy zárul az este, ott volt ez a csupa erő és izom test, amit a növény nemesített, de ő edzett ilyenné, a valóban széles, v alakú vállak, a vastag felkarok, melyek kissé már elpuhultak, az erős nyak. És mikor erre a testre nézett, már tudta, mit kell tennie.

Melegítőt vett, a fejére húzta a kapucnit, egy fekete, csúnya tolldzsekit választott mellé, amit már régóta nem hordott, és kesztyűt is keresett, mert ez fontos volt. Elrakta a szomszédos ajtóból kivett kulcsot. Csinált pár karkörzést, oldalhajlítást, nyújtást. Aztán várt, míg teljesen besötétedik. A nagy ablaknál állva nézte, ahogy a mező felett elhalványul az ég alja, és feltűnnek az első csillagok, közben az űr hidegére gondolt, amin keresztülutazott a növény, talán egy meteor meleg, biztonságos belsejébe zárva, hogy itt kössön ki, ezen a bolygón, mely Rita számára nem sok örömet tartogatott felnőtt életben, de mégsem hagyhatom, hogy ez legyen, morogta maga elé, majd észrevette, hogy immár sötét van odakinn. Felvette a kabátot, lement a ház mögé, és hosszasan keresgélt a múlt nyáron elbontott garázssor maradék sitthalmai közt, míg kezébe nem akadt a megfelelő példány. Visszasétált a házhoz. Az úton már felgyulladtak a lámpák, pont elég fényt adtak, hogy bemérje a távot, a szükséges erőt, az ívet. Körbenézett. Sehol nem volt egy lélek sem. Az ablakokban nem látott kifelé bámuló arcot.

És ekkor Rita adott magának és ennek a kellemetlen világnak még egy esélyt, összeszedte tizenkét éves kézilabdás pályafutásának minden tapasztalatát (két megyei elsőhely, egyszer az év játékosa az országos listán), és ahogy annyiszor a pályán átlövésnél, gyönyörű dobással elhajította a kezében tartott tégladarabot, ami bezúzta az öregasszony nappalijának ablakát. Az üveg csörömpölése halkabb volt, mint várta. A fal alá húzódott, hogy ne lássák meg, majd pár perc után visszaóvakodott a  sötét lépcsőházba, és lábujjhegyen felment a harmadikra. Sehol nem nyílt ajtó. Senki nem jött ki a lakásából, megnézni, mi volt ez a zaj. Két percig hallgatózott, aztán a lopott kulccsal nagyon lassan kinyitotta Nóra néni ajtaját. A lakásban nem moccan semmi, de elégedetten megborzongott, ahogy a hideg első áramlatai végignyargaltak felé a folyosón, kisöpörve a meleg levegőt. Behúzta az ajtót, és kívülről bezárta a kulccsal.

A saját lakásában nem kapcsolta be a fűtést, nem akart kockáztatni azzal, hogy a közös fallal meleget ad át a szomszédos tereknek. Levetkőzött, majd írt egy rövid üzenetet Annának, hogy el kellett utaznia pár napra, de amint hazatér, intézkedik. Két paplannal takaródzva aludt el, és nagyon békés álmai voltak.

Másnap reggel kesztyűs kézzel kinyitotta az öregasszony ajtaját, és a kulcsot belülről a zárba illesztette. Tétován lépett egyet előre, majd még egyet, és már a folyosón állva elégedetten nyugtázta, hogy látszik a lélegzete. Az indák eltűntek a plafonról, a padlót egyenletes rétegben fekete massza borította. Deresen csillogott. Alig vette észre a fal mellett heverő tégladarabot. Beóvakodott érte, és felkapta, közben nem állta meg, benézett a nappaliba. Attól, amit látott, egyszerre érzett szomorúságot és örömet, és arra gondolt, hogy a legtöbb fontos dolog az életben ilyen érzéseket kelt az emberben.

Távozáskor behúzta maga mögött az ajtót. Úgy tervezte, két nap múlva jó sokáig és jó hangosan fog dörömbölni a bejáraton, és mikor nem jön odabentről hang, jelenti gyanúját a rendőrségen. Vagy a mentőknél. Nem sejtette, de pont akkor, mikor a mentősök leviszik a lépcsőházban az összeaszott, különös, zöld színben játszó holttestet, melyet úgy kellett kibányászniuk a növényi hulladék dermedt halami közül, a postás csomagot hoz neki. Egy gyönyörű, vörös sálat, amit egészen májusig úgy hord majd, mint valami érdemrendet. 

vége

Ismét egy olyan írás, mely egy filozófiai motívumot használ fel központi elemként. Nem emlékszem, mikor hallottam először a platóni gondolatról, hogy először nem volt férfi és nő, csak egy egynemű lény, egy gömb alakú létező a világban, és aztán ez kettészakadt, és a felek azóta is kétségbeesetten keresik e kezdeti egységet. Ez a keresés lenne nagyjából a szerelmi érzés oka. Platón minderről A lakomában ír, és szerintem kissé túlhúzza a dolgot, mert a gömbként létező ősünknek négy karja és négy lába, továbbá két arca van, nemi szervét pedig a hátán hordja, és a földet használja a termékenyítésre. Mivel minderre homályosan és rosszul emlékeztem, magamban az elmúlt évtizedekben esztétikusabbra csiszoltam Platón elképzelését, úgy vélekedve, hogy kezdetben nem volt csak, az Egy. Ez az Egy egy tökéletes, sima, egyszerű gömb volt, ami aztán sokasággá osztódott. Ennek az isteni és harmonikus létezőnek az emléke, az iránta érzett vágy indítja el világunk pusztulását a novellában. 

A filozófia végül a vesztünket okozta

Míg bevarrt szájú lányával a nyaralójuk eltorlaszolt kamrájában él, Éva gyakran gondol arra az estélyre vagy inkább partira, ahol minden elkezdődött, legalábbis számára, de talán az emberiség számára is. Az biztos, hogy a borzalmas teória, mely aztán életre kelt, ott került először szélesebb nyilvánosság előtt bejelentésre. Bár korábban is tudott férje elbeszéléseiből Lumen kedvenc kutatási tárgyáról, sőt, azt is sejtette, hogy ők ketten hamarosan keletre utaznak, mégis csak ott, az estélyen rögtönzött szónoklat során szembesült azzal, hogy milyen komoly és mély dologról van szó. Olyan dologról, ami több holmi hétvégi régészkedésnél, vagy az antik filozófia melléksodráról való töprengésnél. A lumeni elmélet teljes kiterjedésében valami nagyot, grandiózusat hordozott, még úgy is, hogy a professzor persze nem mondott el mindent, a részleteket Éva a férjéből húzta ki, az elutazása előtt, a hétvégi reggelik során, a péntek esti szeretkezések után vagy a közös bevásárlások alatt. Utólag, főképp akkor, mikor a lányát eteti, a pépes ételeket a szája sarkában meghagyott kis nyíláson az apró testbe pumpálva, gyakran gondol majd arra, hogy legjobb lett volna a svédasztalról felragadni az egyik villát, és a nappali kanapéján magabiztosan elterpeszkedő Lumen mögé lépve a férfi nyaki ütőerébe döfni a négy kis fémágat, egyszer, kétszer, ötször, míg a vér elborít mindent, ahogy később a világot borította el az, amit  a professzor rászabadított. Gyakran álmodott is erről, utoljára akkor, azon a tavaszi, esős és hűvös reggelen, amikor rég elveszettnek hitt férje megjelenik a nyaralóban.

Az estély vagy parti kétségkívüli sztárja Lumen professzor, Éva férjének munkaadója volt. Bár többször találkoztak már más helyeken, a nő most először, a saját házában tudta megfigyelni a Lumen-jelenséget abban a formájában, amiről férje annyit beszélt neki. Alacsony, energikus ember volt, hatvan körüli, kopaszodott, amit körszakállal kompenzált, bőre sárgán, némiképp pergamenszerűen fénylett, talán elkapott valami betegséget az egyiptomi kutatásai során. A legfeltűnőbb a szeme volt, ez a mindig élénk és csillogó tekintet, ami rabul ejtette a környezetébe kerülőket. És amikor megszólalt, a fogság kiteljesedett, mert úgy tudott beszélni bármilyen témáról, olyan érdekesen és egyedi gondolatokat megfogalmazva, hogy a hallgató óhatatlanul is azt érezte, a világ végéig is rabja maradna ennek a kissé behízelgő, selymes hangszínnek.

Az ókori görögök teljesen más módon látták a világot, mondta, miközben a mennyezeti lámpa fénye lecsorgott alakjára, kiemelve felül keskenyedő koponyájának szép ívét, és valószínűleg másképp is írták le azt a hétköznapokban, ami miatt gyakorta felmerül bennem a kérdés, halkította le hangját jelentőségteljesen, hogy vajon nem volt-e más a világ akkoriban, ahhoz képest, amit ma ismerünk.

A színpadiasság volt az, ami Évának elsőként feltűnt a férfin, másodikként pedig a lágy mozdulatok sora, ahogy a proseccós poharat fogta, vagy ahogy a ráksalátát kanalazta, amelyektől nagyon is nőiesnek tűnt, bár az asszony hallomásból tudta, hogy nem homoszexuális, sőt, korábban meggyanúsították azzal, hogy némelyik lány hallgatója egyben a szeretője is.

Azon a nagyon távoli reggelen, amit senki nem láthatott előre, Éva férje hosszan motoz majd a zárral, aztán persze nem tud bejönni az eltorlaszolt ajtó miatt. A nő először azt hiszi, egy kóborló próbál betörni a házba. Így hívta magában a Mondat elől menekülőket, akik mind kisebb eséllyel vonultak északról délre vagy keletről nyugatra, és néha bezörgettek a házba, de a masszív, vasalt faajtó és a rácsos ablakok többnyire elriasztották őket. Éva most eltolja a befőttespolcot az útból, és kinyitja a kamraajtót, majd kimegy a konyhapult elé, onnan szól az ajtót feszegetőnek, fegyver van nálam, jobb ha elkotródsz. Előtte persze ellenőrzi fülében a füldugókat. Jön valami válasz, a szavakat nem érti, de rezgésükből is ráismer a férjére.

Azon az estén, két hónappal korábban, mikor a világ még különálló volt, és sértetlen, és a főváros peremkerületében lévő házukat húsz-harminc, jórészt egyetemi ember töltötte meg, a férje a háttérbe húzódott, és hagyta érvényesülni Évát és Lument, mert ők ketten határozták meg a dolgok sodrását. Az előbbi a testeket táplálta, hisz erre készült már napok óta, az utóbbi pedig az elméknek kívánt éltető anyagot adni. A nő ki-be horda a konyhából a teli és üres tálcákat, pezsgős- és borosüvegekkel járt körbe, és közben felületesen hallgatta csak a professzort, aki épp az ókori athéniak étkezési szokásairól beszélt. Éva fél szemmel férjét is figyelte, aki a függöny takarásába húzódott konyakospoharával, onnan nézte főnökét, arcán büszkeséggel, olyannal, ami a gyerekeken látszik, amikor megosztják féltett kincsüket, játékukat egy másik, idősebb gyerekkel, vagy felnőttel. Nézzétek, mi van nekem, sugározta a férje arca, nézzétek, mit hoztam el nektek, mit kínálok tálcán, maga a fény ő, aki hamarosan világraszóló felfedezést tesz majd, és én is ott leszek.

Most, amikor végre bejut a házba, a férfi arcán nincs más, csak fájdalom. Sokáig állnak ott egymással szemben, a kitorlaszolt ajtó résén át hűvös és vizes levegő áramlik rájuk, végül Éva emeli kezét, ti vagytok az oka, nem kérdi, állítja, és üt, de a pofon lecsúszik a férfi arcán, azán csak csépeli a vállát, a mellkasát, majd legvégül a hátát, mikor az magához szorítja, és fülébe súgja, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Akkor, ott az estélyen vagy partin még nem sajnált semmit, csak büszke volt, és némán hallgatta főnökét. Éva megállt a szoba másik sarkában, épp minden tál tele volt, minden pohárban pezsgett avagy vöröslött valami, így volt ideje belehallgatni a beszélgetésbe, pont akkor, mikor a magyartanszékről egy vékony, szinte kórosan sovány nő megkérdezte Lument, igaz-e hogy hamarosan tanulmányi szabadságra megy keletre.

A professzor elégedetten körbenézett, tekintetével Éva férjét kereste, aki előre lépett az árnyékból, és a főnöke mellé állt, jelezve szoros együttműködésüket ez ügyben. A másik erre felpillantott, és Éva látta, hogy a két férfi tekintete összekapcsolódik, és ünnepélyesé válik, talán az ókori görög férfiak és fiúszeretőik néztek így egymásra, és Lumen némiképp meghatódva kezdett bele, igen, kitűnő kollégámmal és segédemmel a hajdani Kis-Ázsiába utazunk, egész pontosan egy török városkába, melynek határában nem olyan rég érdekes sírokat tártak fel. Milyen sírokat, folytatta a faggatózást a nő a magyar tanszékről, mire Lumen elgondolkodott, talán azon tűnődött mennyit mondjon el, majd ismét Éva férjére hunyorított, aki szinte észrevétlenül bólintott, mire a professzor folytatta, valószínűsítem, nem hallottak a platóni Akadémia egyik legfiatalabb tanítványáról, Erasztoszról. Maga Platón is csak pár helyen említi őt, és okkal, ugyanis mester és tanítvány közt kenyértörésre került a sor, sőt, Platón kiátkozta a fiatalembert, valószínűleg koholt vádakkal Athénból is sikerült elüldöznie, aki ekkor keletre ment, és Borgioszban, a mai Törökország területén fekvő egykori kereskedővárosban halt meg vérhasban, időszámításunk előtt háromszáznegyvenben. Immár két évtizede kutatom ennek az összeveszésnek a hátterét, melyből közvetlenül semmi nem maradt fel, csak kortársak jegyzetei, néhány utalás formájában. Ami miatt azonnal megragadott Erasztosz alakja, az pont a platóni kiátkozás súlya volt. Fiatalabb koromban napokon, heteken át tűnődtem, mi lehetett az oka ennek a drasztikus elválásnak. Aztán pár évvel később megismertem a korinthoszi apokrif töredékek néven nevezett iratokat, melyek Platón halála után két évtizeddel keletkeztek, és ezekben végre magyarázatra leltem. Erasztosz legnagyobb bűne az volt, hogy szó szerint vette mestere tanítását.

Ha tudtam volna, nem megyek vele, mondja majd a férje, miután megnézi a gyereket, aki a kamrában békésen alszik a matracon. Az ablaknál lévő díványra ül, így hátulról éri a fény, arca árnyékban marad, amitől Évának, aki a konyhapultnak dőlve figyeli, kényelmetlen érzése támad. Mintha egy idegen lenne a házban. Mind a ketten kávéznak, az utolsó adagot fogyasztják, és a nő tudja, hogy a környéken, a kifosztott boltokban már nem fog találni semmit, nemhogy kávét, de még egy konzervet se, ám egyelőre nem akar ezzel foglalkozni. Ha tudtuk volna, mire készül, hogy mi fog történi, válaszolja, megöltük volna. A férje mérlegeli ezt az álláspontot, majd bólint, igen, bár senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle. Hogy maradtál meg, kérdezi kis szünet után Éva. Jobb híján ezt vagy ilyesmit használ a Mondattól mentes, egészséges állapotra. Megmaradni.

Aznap, amikor odaértünk az ásatásra, szerencsém volt, válaszol a férje vontatott hangon, mint akinek kellemetlen az emlékezés, délután még beszéltünk is. Igen, a szállodából hívtál, erősíti meg Éva. A sír vagy inkább kripta, nyolcvan kilométerre volt a városól, az egykori Borgiosz romjai mellett. Kimentünk a helyi múzeumvezető dzsipjén, négyen, mert jött velünk egy biztonsági őr is. Alkonyodott, de Lumen nem bírt várni. A munkások már elmentek, így jól láttuk, hogy milyen nagy meló folyt itt az elmúlt időszakban, az egész ókori város alapjait kiásták, de minket nem ez érdekelt, hanem egyből a sziklákba vájt barlangsírokhoz mentünk. A legnagyobb volt Erasztoszé. A múzeumvezető mutatta a tömböt, amit a bejárat elé raktak halála után, torlaszul. Két markoló kellett, hogy félrehúzzák, elképzelni se tudom, annak idején hogy vitték oda.

Fel se merült bennetek, hogy ha valamit így lezártak, azt jobb nem bolygatni, kérdezi majd Éva, és már nem dühös, csak csalódott, de persze nem vár választ.

Azon az estén ugyanis látta a professzor szemében a megszállottságot. Amíg Erasztoszról beszélt, a tekintete egy pontra fókuszált, a kis dohányzóasztalon lévő hamutálra, és úgy tűnt, annak magyaráz, nem a körötte lévő, némán hallgató társaságnak. A fiatalember ugyanis kutatni kezdte Platón egyik ideáját, mondta, amit a Lakomában fejt ki, és ami arról szól, hogy hajdan nem volt nő és férfi, nem volt külön nem, hanem egy borzalmas kiméra, egy gömb alakú test létezett csupán, aminek számtalan karja volt, és pokoli erővel bírt. Mint minden Platónnál, ez is allegorikus, kacsintott, reál műveltséggel is beugorhat talán a barlang hasonlat, ami neve ellenére egy allegória. Erasztosz tudta azt is, hogy minden allegóriában van valóságalap, és hogy a mester utalásai alapján ezt az ősi tudás hazájában, Egyiptomban kell keresnie. Átkelt tehát Afrikába, és a háromszázharmincas évek elején a thébai papok vendégeként vagy tanítványaként ősi, szent iratokat tanulmányozott, és itt van az a rész, ami a korinthoszi töredékekben nincs kifejtve, csak egy hanyag félmondattal jelezve, nevezetesen hogy az Igazság birtokában tért vissza Athénba.

Milyen igazság, kérdezte most egy kövérkés férfi, aki leginkább karbantartónak tűnt, noha Éva tudta, hogy néha a legfurább, legkülönösebben kinéző alakok egészen hétköznapi foglalkozást űznek, míg a hétköznapinak tűnő férfiak és nők alkalmasint könnyedén írnak hexameterben egy húsvéti köszöntőt. Ez teszi izgalmassá az emberi létet. A Végső Igazság, bólintott ünnepélyesen Lumen, és fején most megcsillant a fény, annak a tudása, hogy valóban egyvalami létezett csak az idő hajnalán. Benne van a Bibliában is, és az összes ősi szent könyvben, erről beszél Buddha, amikor a Nirvánáról tanít, de Lao-ce is, és ez a teremtésmítoszok lényege a dél-amerikai kultúráknál. Kezdetben vala az egy, emelte fel mutatóujját, ami aztán a diverzitás bűnébe esett, és így jött létre a létezők és lelkek, a tárgyak és dolgok végtelen, szemkápráztató sokasága, és mindennek egyetlen célja, hogy itt tartson minket, ez a színkavalkád elfedi előlünk a lényeget, a hajdani egyszerűséget, azt, hogy minden az egyből származott, amibe vissza kellene térnünk. Mélyet sóhajtott e szózahatag lezárásaként, majd megvonta vállát, és némiképp fáradtabban így fejezte be, Erasztosz valószínűleg Hermész Trisztmegisztosz tanai közt bukkant rá Thébában, minden városok úrnőjében arra a formulára, mely képes visszaállítani az egy uralmát, talán ellopta, mivel a papok nem adták ki neki, mindenesetre örömmel és büszkeséggel telve visszatért Platónhoz, aki azonban megrökönyödött tettén, majd felháborodott, végül elüldözte, mintha pestises lenne, mintha járvány átkát cipelné magával a szerencsétlen ifjú. A töredékek szerint gyilkosok is nyomába eredtek, és emiatt volt, hogy Erasztosz egészen a tenger túlpartjáig menekült, ahol aztán pár év múlva meghalt.

Éva ekkor érezte meg először a jeges borzongást, ami majd egy hónap múlva tér vissza, mikor a híradó élő közvetítését nézi az állítólagos zavargásokról, amik valójában a Mondat terjedésnek képei lesznek, az első valós közvetítést a szörnyűségről Isztambulból, a Hagia Szófia elől, ahol a riporterhez odafut valaki, épp amikor az a rejtélyes járványról hadovál, mert akkor még semmit nem tudott senki, és ez az idegen a riporter fülébe súg valamit, és Éva és a több millió CNN-néző szerencséjére a riporter ösztönösen eltakarja majd a mikrofonját, ezért nem hallják a Mondatot, amitől a férfi arca most kiüresedik, elejti a mikrofont, majd megindul az operatőr felé, és a tekintete, az a borzasztó üresség az, ami elindítja a nő gerincben a vibrálást, ami miatt összepakol, miután a kép kimerevedik, ahogy az operatőr a földre dobja a kamerát, mert menekül, de hiába, a kép szélén a riporter beéri, a földre teperi, és a fülébe súg, amitől a másik azonnal abbahagyja a kapálódzást, ahogy a háttérben menekülő emberek is, akiket mások beérnek, és a fülükbe súgnak, mind csak állnak vagy fekszenek ezután, vagy másik, még menekülő nő vagy férfi vagy gyerek után vetik magukat, aztán a templom előtti téren elhal minden mozgás, de ekkor már a nő a bőröndöket zárja le.

Hogy történt, kérdi majd a férje a nyaralóban a kamra felé intve, mire Éva mélyet sóhajt, majdnem olyan mélyet, mint annak idején Lumen. Idefelé megálltunk egy benzinkútnál. Körbenéztem, nem volt senki a környéken, ezért tankolás után bent hagytam a kocsiban. Felpillant a másikra, aki csupán árnykép lesz az ablak négyzetében, ellenőriztem a környéket, elhiheted, majd bementem a shopba, hogy szerezzek vizet. Elhallgat, összerázkódik az emlékektől, de folytatja, mikorra kijöttem, a kocsiablakot betörték, ketten voltak, az egyik csak állt, de a másik épp kimászott az autóból. Megvártam míg elmennek, majd hátulról elkaptam a lányom, vagyis azt, aki a lányom volt valaha, és ragasztószalaggal beragasztottam a száját, de később kirágta, ez nem volt megoldás, ezért. Éva a fejét csóválja, és a pulton fekvő kezeire bámul. Így történt.

Ennyi amit Erasztosz történetéről tudunk, zárta le a professzor az elbeszélését azon a távoli estén, de a lényeg az, hogy pár hete barlangsírokat találtak Borgiosz romjai mellett, és mivel a helyi múzeumigazgató történetesen olvasta az Erasztoszról szóló könyvemet, értesített, hogy az egyik sírt lezáró kőtömbön az ő neve van, és felajánlotta, hogy részt vehetünk a feltárásban. Csönd ült a társaságra, és Éva rosszérzése fokozódott, mert ahogy körbenézett, tanácstalanságot és némi homlokráncoló értetlenséget látott a legtöbb arcon, ezért aztán, jó háziasszonyként erőltetett vidámsággal megszólalt, talán ideje lenne bekapcsolni egy kis zenét, de javaslatát mintha meg se hallották volna, a vékony nő a magyar tanszékről biztos nem figyelt rá, mert ő fogalmazta meg azt, ami valószínűleg mindenkit érdekelt a szobában, mit gondolnak, mit találnak majd a sírban.

Nem tudtuk, hogy ez lesz, mondja a férje majd a nyaralóban jóval később, fogalmunk se volt, hogy mi vár ránk a barlangban. A múzeumigazgató és pár kutató persze már bementek korábban, és  azt mondta, hogy egy szarkofágon kívül más nincs odabent. Nem mozdították el a fedelet, azzal meg akarták várni Lument, akinek nagyon is imponált ez a fajta figyelmesség. Azt meghiszem, jegyzi meg Éva, és a pult mögé megy, ellenőrzi, hogy a balta ott van-e még, nekitámasztva a szemetesvödörnek. Ott van. Ezután a zsebébe nyúl, és kitapogatja a két füldugót, amiket a férje hangjának tompa csendülése után vett ki. Ezek voltak a legfőbb védőeszközei a fertőzöttek ellen, no nem mintha sokat beszélnének, a Mondattal sújtottak már nem beszélnek, ahogy a lánya se beszél, pontosabban csak egy, egyetlen egy mondatot mondana, de erre se képes már, hisz a száját összevarrta.

Azt remélem, mondta Lumen, miközben ivott egy korty vörösbort, hogy Erasztosz sírja rejti az Igazság szövegét, egy formulát, egy mondatot, talán óegyiptomi, talán akkád vagy sumér nyelven, a lényeg, hogy ez a varázsige az, ami miatt a tanítvány Platón halálos ellensége lett, emiatt tagadták ki és üldözték el a filozófia templomából. Ez az a rövid szöveg az, amitől Platón rettegett, mert tudta, felülírja az életművét, fölöslegessé téve az összes bölcseletet, mert mindent alapjaiban megváltoztatna, nemcsak a filozófiát, hanem az emberi létet is. Ahogy Lumen mindezt elmondta, túl vastag lett a csönd, és talán maga is megérezte, hogy immár melodramatikussá vált szónoklata, ezért összecsapta két kezét, majd Évára mutatott, aki a többiekhez hasonlóan némaságba dermedt, de most valóban csináljuk azt, amit a boldog istenek, kiáltotta, táncoljunk.

Miért nem állítottad meg, kérdezi majd Éva a férjétől jó két hónap múlva, és az percekig nem válaszol, aztán csöndben bevallja, először nem tudtam, mivel van dolgom. Az emlékezés fátylán áttekintve hangja bizonytalánná válik, nem mentem be velük, mert csinálni akartam pár fotót az alkonyatról meg a romokról, meseszép volt Éva, elhiheted. A nő bólintott. Aztán már jöttek is kifelé, alig pár perc múlva, a múzeumigazgató és Lumen, folytatja a férje szelíden, és az igazgató odarohant a biztonsági őrhöz, és ekkor megtörtént, nem is értettem, mit látok, csak éreztem, hogy valami nagyon rossz, pontosabban az énem érezte, hogy szörnyűség zajlik le előtte. A múzeumigazgató az őr fülébe súgott valamit, aztán egyszerűen csak leült a porba, az őr pedig megindult felém, és Lumen is rohant felém, mint a bolondok, mint a megszállottak, így ösztönösen cselekedtem, beszálltam a dzsipbe, mert csak pár lépésnyire voltam tőle, és elhajtottam, otthagytam őket.

Szóltál valakinek, kérdezi a nő, és a férfi erre nem válaszol, ami beismeréssel volt egyenértékű, helyette így folytatja, elindultam Ankara felé, de ez a dolog megelőzött, a főváros pár napon belül elesett, aztán jött Isztambul, és a repülőkkel átjutott Európába, majd minden földrészre. Felfértem egy menekültekkel teli hajóra, az elvitt Görögországig, majd végigvergődtem a Balkánon, mindenféle földúton, erdei ösvényen és sziklákon át, hogy itt találjak rád, mert éreztem, hogy nem maradtál a városban, tudtam, ide kell jönnöm.

Miért jöttél, kérdezi majd ekkor Éva élesen, és lenyúl a baltáért, de úgy fogja meg, hogy a konyhapult takarásában maradjon. Miattatok jöttem, válaszol a férje azonnal. Milyen értelemben, faggatja Éva, hogy érted ezt, de nem várja meg a választ, mivel elönti a düh, miért nem hívtál minket, miért nem figyelmeztettél bennünket, nézd csak meg, mutatott a kamra felé, mit tett a lányunkkal a professzorod.

Nem ő tette, csóválja majd a fejét a férje, hanem a mondat, amit a sírban talált, egy táblán, mely a test mellett, a néhai Erasztosz múmiája mellett feküdt. Elismerem, talán óvatlan volt, hogy felolvasta, talán csak büszke, hogy érti ezt az óegyiptomi dialektust, mert történetesen ebből írta doktoriját, és rajta kívül hárman beszélik még az egész világon e rég elfeledett szavakat, sajnos, szerencsétlenségünkre az egyik ő maga volt, így először gondolom magában mondta el a bűvös mondatot, majd az igazgató fülébe súgta, és igen, akkor és ott megtörtént az első csoda, az első varászlatos egyesülés, a két lélek összeforrt, ismét egy kerek egészet alkotott, majd arra ösztökélve, hogy minden értelemmel bíróval ez legyen, kiáramlott a világba, és végigsöpört rajtunk a szent egyesülés. Miközben beszél, felkel a kanapéról, és lassan a felesége felé sétál, hangja a kezdeti szürkeségből egyre diadalmasabbá és örömtelibbé válik, sőt, most már szinte ünnepi lejtése lesz, és mint egy pap folytatja, hát nem érted, drágám, ez a világon a legszebb dolog, ami történhet velünk, ez a fajta egybekelése a lelkeknek, ezt hozta el nekünk Erasztosz, a végső visszarendeződést a kezdeti állapotba, mert minden efelé törekszik, minden létezésnek a célja mindig is az eredeti Egy tökéletességének visszaállítása volt, és most az egész emberiség efelé tart, alig maradtunk ki belőle már csak páran.

Azt mondtad, nem voltál bent velük, amikor felnyitották a sírt, jegyzi meg Éva inkább már csak magának, és érzi, hogy minden a helyére kerül, most mégis leírtad, hogy nézett ki belülről.

Hazudtam, bólint a férje. Köztük egyetlen torlasz a konyhapult marad. Nagyjából fél méter. Tekintete várakozással teli, lassú mozdulattal előveszi telefonját a farzsebéből, és feloldja, tudod, volt időm képet is készíteni, végighurcoltam magammal az isteni formulát, a mindent egyesítő mondatot egész Európán, anélkül, hogy rápillantottam volna, csak azért, hogy elhozzam neked. Lenéz a készülékre, és megnyit egy képet rajta, majd elkapja tekintetét, elégedetten elmosolyodik. Azért, hogy együtt lehessünk ebben a gyönyörű egységbe, hogy én vigyelek át téged, titeket oda, a teljességbe, mert én vagyok a másik a három közül e világon, aki el tudja olvasni.

Éva először a szomszéddal táncolt azon az estén, aztán Lumen kérte fel, vad, pogózáshoz hasonló ugrálásra, a hangszóróból dübörgött a kilencvenes évek garázsrockja, és a férfin nem látszott más, csak önfeledt boldogság, ki hitte volna, hogy ő hozza majd el a világ pusztulását, Éva bizonyára nem, de a korábbi szónoklatok miatt kényelmetlen volt neki a másik közelsége, ezért igazán örült, mikor a következő, lassú számnál a férje elkérte őt, átkarolták egymást, ahogy a házastársak és barátok teszik, és a nő az odafent alvó kislányra gondolt, majd a zene besiklott a ruhája alá, megborzongott, de ezúttal jó értelemben, mert megérezte a férje vágyát arra, hogy eggyé legyenek, és tudta, aznap éjjel ez be fog teljesedni, és mindez, a teste és a férje teste, a köröttük mozgó emberek, a különállók lények mámorító izgalma betöltötte tudatát, és ez volt a világ.

Mielőtt a férje a képre pillantva kimondhatná az első szót, a Mondat első szavát, a mondatét, amitől a tudat beleolvad a korábban már megérintett tudatok egységébe, hátrahagyva az üres testet, és ezzel beteljesítve a filozófia végső küldetését, felszámolná Évát és Éva világát, a nő meglendíti majd a baltát, és felülről lefelé a férje koponyájára sújt, keresztülhasítva a homlokcsontot, az orrnyereg tetejét, szétválasztva a fém tömegével a szemeket, melyeket azonnal elfut a vér, elfedve a csalódottságot. Így ér véget majd a házasságuk és közös történetük, ami azon az estélyen vagy partin vette végzetes fordulatát, akkor, amikor még senki nem tudott semmit az eljövendő egységről. 

vége

2020 októberétől írom a Sirom nevű faluhoz kötődő történeteket. Még három-négy van a fejemben, de már ebben a novellában lezárom a ciklust és az egész világot. Az idei nyár az első, amikor a világunk átalakulása aggasztó mértéket ölt - ez az írás reflektál az olaszországi Pó, a Velencei-tó és szüleim kertjének állapotára 2022 júliusában. És a legrosszabb forgatókönyvet valósítja meg. Ebben a jövőbeni világban nincs menekülés a hőség elől - csak a gyerekkori emlékekben, a mítoszokban, a mesében találnak hőseim valamiféle vigasztalást, mert a végén nem marad majd számunkra más, csak a legyőzhetetlen erdő északon.

Eltűnés

Akkor indultak el északra, amikor azok a férfiak ellopták az utcáról a vizet. Ezidőtájt a nő és a kislány a kisszobában, a légkondicionáló alatt feküdtek, ami néha beindult, ha volt áram, de többnyire csöndben hallgatott. Éjszakánként a hőségtől félőrült emberek ordítoztak a lakótelep utcáin vagy az ablakokból, és az asszony két kezével fogta be a gyerek fülét, hogy ne hallja a néha sikolyokba torkolló hangokat. A csapokból már hetek óta nem folyt víz, a vécé helyett lejártak alkonyatkor a park bokrai közé. A nő ezekben a napokban kezdett el a nagyanyjáról és Siromról beszélni a gyereknek, eleinte vigasztalásul, de már akkor befészkelte fejébe magát a gondolat, ami miatt végül útra keltek.

– Kisgyerekként gyakran voltam a dédnagyanyádnál, főképp nyaranta, de miután meghalt, csak párszor mentem vissza Siromba – magyarázta csöndesen. Halkan kellett beszélni, mert néha bekopogtok az ajtón. – Eladni  a házát. Összeszedni a dolgait. Elrakni a fényképeit. És…–mélyet sóhajtott, mert nem tudta, hogy mondja el a hatéves gyerekének azt, ami eszébe jutott: –…újraélni az emlékeket.

Korábban elképzelhetetlen dolgok történtek odakinn, ezért nem volt furcsa számára, hogy az átforrósodott falak közt azon a délutánon, amikor elindultak, mert a férfiak ellopták a vizet, elkezdett mesélni arról a dologról a lányának. A katonaság vagy a főváros egy nagy, zöld lajtoskocsit húzott a panelház elé, és a nő már készítette a kannákat, hogy lemegy, de lövések dörrentek, és a vizet őrző néhány férfi szétfutott, majd egy dzsip kanyarodott a tartályhoz, és pár marcona férfi rákötötte a járműre a tartályt. – Mit bámultok? – kiabált az ablakokból, erkélyekről őket szótlanul figyelő lakóknak az egyik férfi, majd visszaszállt társai mellé, és elhajtottak. A nő becsukta az ablakot, főképp azért, mert a szomszéd lakásban az öregasszony nyitva hagyta, és most a szaga, ami a bomló testéből előjött, bekúszott hozzájuk. Inkább a folyosói ajtót és a konyhaablakot nyitotta ki a másik oldalon, így próbált kereszthuzatot csinálni, mindhiába.

– A dédnagymamád egy kis faluban élt, az erdő szélen, mint egy mesebeli öreg néne – mesélte gyengéden mosolyogva, aztán elkomorult: – De lehet, inkább boszorkány volt. Tudod, néha az ember nem tudja, mi a jó és mi a  rossz, néha a felnőttek olyat tesznek, amit nem értünk. Hát ilyen volt az is, amit a nagyanyám tett.

Ezt már akkor mondta, mikor összepakoltak, a kislány a nyulas táskájába, amit az iskolába vettek, de már nem voltak iskolák, a nő a férje nagy túrahátizsákjába. Volt még pár konzerv, ezeket a kis, lakótelepi bolt fosztogatásának éjjelén szerezte, két palack víz, egy üveg lekvár. Elég lesz az útra és pár napra Siromban, gondolta. A gyerek már némán, kissé fáradtan a folyosón állt, amikor még bement  a férje dolgozószobájába. Beszívta azt a parfümös, dohányos illatot, ami olyannyira jellemző volt rá. Két hete ment el, mikor a boltokban már semmi nem volt a környéken, és azóta nem jött haza. A nő érezte, hogy meghalt. Kihúzta az íróasztal fiókját, és kivette belőle a nagy, övre csatolható vadászkést, amit a férfi mindig magával vitt, ha erdőbe ment túrázni. Ahova a nő soha nem kísérte el, pont amiatt, amit most el akart mesélni a  kislánynak.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Elképzeltem egy nagyon is szubjektív végítélet verziót, ahol az Úr ránk hagyja a piszkos munkát.

Végítélet

Arra eszmélt, hogy a férfi benne van, durván, erőszakosan mozog, egész testsúlyával ránehezedve. Érezte, hogy egy erős marok a szakadt pulóvere alatt felnyúlt melléig, érezte, hogy a nyakának valami éles és hideg, talán egy kés pengéje nyomódik. Az orrában még ott volt az erős vegyszerszag. Kloroform, jutott eszébe a neve. A régi filmekben és a regényekben a kémek mindig azzal kábították el ellenfeleiket. Honnan szerzett ez az idegen kloroformot, most a világ utolsó óráiban, tűnődött, de aztán beléhasított, hogy milyen megalázó csapdába jutott. Volt annyi önuralma, hogy ne nyissa ki a szemét. Tudta, ha a férfi látná, hogy öntudatra ébredt, azonnal elvágná a torkát. Ám ha nem látja − nem ölheti meg.

Isten végtelen jóságában csak azokon engedélyezte az Ítélet gyakorlását, akit ismerünk. Akinek arcát fel tudjuk idézni emlékeinkben. Akit láttunk.

A férfi azonban elkövette azt a hibát, hogy nem kötötte be a szemét. A Horgas-tanyán élő nőt múlt hónapban úgy erőszakolták meg. A támadó ott hagyta csupasz seggel az erdőben, a fához kötve, bekendőzött szemmel. Anna találta meg, és oldotta el. A nőben felhorgadt a harag, ahogy eszébe jutott a lánya, hogy a lányának ilyen világban kell felnőnie. Isten végtelen jóságában nem gondolt az emberi találékonyságra. Nem gondolt arra, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik a legnagyszerűbb tervet is elrontják.

Hagyta, hogy a férfi mozgása felgyorsuljon. Tudta mi következik, a férje is hasonlóan csinálta. A csúcsponton teste ívbe feszült, felfelé nézett, szeme szinte kifordult üregéből. A nő most érezte, hogy odalenn hirtelen fájóan keménnyé válik a másik tagja, majd a kéz elengedte mellét, a fém hirtelen elhagyta nyakát. Itt volt az idő.

Kinyitotta szemét.

A férfi felfelé nézett a szürke, Istennel teli égre, mint aki fohászkodik, pedig csak elélvezett.

Jóságos Istenem, kérte a nő szíve minden indulatjával, miközben jól megnézte a másik arcvonásait, add, hogy ne essek teherbe. Add, hogy elpusztuljon ez a féreg, tette még hozzá.

A férfi szakállas volt, haja csimbókjaiba ágdarabok vegyültek. Piszkos bőre megfeszült csontjain, talán éhezett. Kóborló volt, olyan, akinek se kutyája, se macskája, ezért élte túl eddig, olyan, aki fosztogatta az Üdvözülteket, azokat, akik letelepedve, kisebb közösségben és végtelen szelídségben éltek.

Abban a pillanatban, ahogy a nő elküldte fohászát, abban a másodpercben, ahogy a férfi halálát kívánta, a másik sorsa megpecsételődött. Az történt, ami az elmúlt hónapokban mindig, sok milliárd emberrel, a Végítélet első napja, szeptember tizenkettő óta. A férfi hirtelen felfénylett, a bőre, a haja, az utolsó sejtjét is átjárta az Igazság, majd a Büntetés szétfeszítette, és egyetlen halk reccsenéssel darabokra szakadt. Vér sistergett, gőzölgött és párolgott, csontok, haj, és bőrcafatok repdestek, sikamlós belső szervek omlottak a nőre. Ő sikoltva felpattant, lesöpörte magáról a darabokat, arcán elmaszatolta a vért, majd eszmélt, és lenyúlt. Csak kínkeservvel tudta megfogni a hímtag testébe szorult végét, majd óvatosan jó nagy terpeszben kihúzta magából. Aztán megkereste a bugyiját, de egy tenyér feküdt rajta. Hagyta a földön. Nadrágja ott volt pár méterre, ahova az idegen dobta. Előtte kiforgatta a zsebeit. A nő a magába omlott testhez lépett, és most ő nyúlt le a lábak nélküli törzshöz, belekotort a zsebébe. A bicskáját és a ház kulcsát megtalálta a véráztatta szövetben.

A férfi hátizsákja egy fának döntve hevert. Belenézett. Csak a szokásos: egy Biblia, keresztek, ócska ruhadarabok, kés, és két üveg, az egyikben benzin. A másik gyógyszertári, és valóban rajta is a felirat, kloroform.

A nő kivette a Bibliát, és a kereszteket és a benzint, majd a koszlott hátizsákot a bozótosba dobta. Megkereste a vödröt melyben a Kisék kútjáról hozta a vizet. Oldalára fordulva hevert. Vissza kell mennie Kisékhez.

Mielőtt elindult, visszanézett a tisztás közepére. Olyan volt, akár egy mészárszék. Végtagok szétszórva, egy fél koponya, a magába roskadt törzs, a csipkebokrok ágain a férfi sápadt arcbőre. A nő megborzongott, keresztet vetett, majd kimondta: − Azt kaptad, amit megérdemeltél. Dicsértessék az Úr.

A kútnál megmosakodott, majd lehúzta nadrágját, és próbálta kimosni magából a férfi vérét és magját. Zajt hallott a házból, mire megdermedt. Az ajtó tárva-nyitva volt, az nyikordult a feltámadó szélben. A nő már járt odabenn, a konyhában megtalálta a torzót, a vért a falon, a leszakadt tagokat. A test roncsai alapján a házaspár női tagja volt az áldozat. Kis vagy valaki más halálra ítélte. Ez egy hónapja volt, utána párszor visszament a házba, és elhozta az élelmiszert, meg pár eszközt, ami jól jöhet náluk, de egy ízben észrevette, más is rájár a készletekre, és ezután már csak vízért ment hozzájuk, az udvaron lévő kútra.

Anyja falujában, ahova lányával menekült a Végítélet elején, alig volt Üdvözült. Egy habókos öregember a Fő utcán, aki talán éhen halt mostanra, és egy vénkisasszony, a templom gondnoka, aki beköltözött Isten hegyen álló, a falu fölé tornyosuló házába, és eltorlaszolta az ajtót. És ők, a falu végén, a szőlődombok alatt, a három nő.

Fogta a nehéz vödröt, és újra nekiindult, de most nem vágta le az erdei úton a távot, nem akart elmenni támadója maradványai mellett. A falu utcái némák voltak, az ablakok sötéten figyelték vánszorgását nehéz terhével. Tudta, majd mindegyik ház szétszakadt testeket rejt magában. A túlélők – vagy inkább Ítélkezők − egy része elmenekült, vagy elindult megkeresni szeretteit. A valódi szeretteit. Az első napok riadalmában és tanácstalanságában ez a kétféle reakció született: elrejtőzni a világ elől, vagy társakat keresni, olyanokat, akikben megbízhatunk, akik szeretnek. Egyik módszer se vált be, gondolta keserűen a nő. Isten ítélete, pontosabban a minket gyűlölő személy akarata bárhol lesújthatott a bűnösre. A társak pedig nagyon könnyen ellenünk fordulhattak. Elég volt egy kósza sérelem, egy félreértés, az összezártságból fakadó düh – és máris megtörtén az Ítélet.

Kész csoda, hogy az ő hármasuk idáig kitartott.

Ahogy befordult az udvarukra, az anyja elébe sietett, és megfogta a vödör fülét, ketten vitték be. Csak a konyhában vette észre a vérfoltokat ruháján.

− Mi történt? – kérdezte riadtan, kezét tördelve. Az anyja finom csontú, kedves és szelíd teremtés volt, galamblelkű, ahogy a nő magában hívta őt. És feltétlen szeretet lakozott benne a lánya és unokája iránt. Hála legyen az Úrnak.

− Megtámadtak – mondta a nő egyszerűen. Gondolatban hozzátette, lehet, teherbe is ejtettek.

− Egy férfi? – kérdezte az asszony, mire a nő bólintott, és a hátára vette zsákból elővette a Bibliát és a kereszteket: − Ezek voltak nála.

− Istenfélő ember lehetett – jegyezte meg az anyja sajnálkozva.

− Istenfélelem nem volt benne – csóválta a fejét a nő. – Csak vágy és erőszak. Azt kapta, amit megérdemelt.

− Gyorsan ítélsz – jegyezte meg szelíden a másik, mire a nő megvonta vállát: − Anya, ilyen világban élünk. Vagy mi, vagy ők. A gyűlölet nem válogat.

− Én hiszek abban, hogy aki a gyűlölet eszközével él, az elbukik – válaszolt a másik, és leült az asztal mellé, kezében a Bibliával. – Kell, hogy legyen valami értelme ennek az egésznek.

A nő nem válaszolt. Elfojtotta magában azt, ami kikívánkozott belőle. Hogy a Végítélet nem egy kifinomult módszer az Üdvözültek kiválogatására. Hogy inkább egyfajta párbaj avagy lottó vagy kegyetlen szelektálás, tizedelés. Nincs benne valódi értékeken alapuló mechanizmus.

− Anna? – kérdezte inkább, mire az anyja a háta mögé intett: − Kint van a kertben.

A nő a konyha hátsó ajtajához ment. A lány málnát szedett egy tálba, néha a szájába vett egy darabot. Aranyszínű haja csillogott a délelőtti napfényben. Fehér ruhájában olyan volt, mint egy angyal. Elképzelte, hogy a férfi őt támadja meg – és ebből erőt merített, és igazolást, hogy helyes volt, amit tett.

− Nagyon kamaszodik – jegyezte meg háta mögött a fáradt hang. – Reggel megkértem, mosogasson el, de ellentmondott. Jó, akkor menj, szedj egy kis málnát a süteménybe, mondtam neki. Na, ekkor szót fogadott. De hamarosan leszünk bajban. Kezdődik a durci korszak. Te is ilyen voltál.

− Süteményt sütsz? – kérdezte a nő ingerülten, hogy elterelje a szót a témáról, ami őt is foglalkoztatta már elég régóta, és amivel nem tudott mit kezdeni. – Kevés liszt maradt. Biztos, erre akarjuk pazarolni?

Megfordult, és szembenézett anyjával, akinek az utolsó napok romjai közt is az volt a legfontosabb, hogy vasárnap málnás süteményt tegyen az asztalra. Csak nyugi, szólalt meg benne egy hang. Anyád csak jót akar. Ne légy dühös rá. Nehogy rosszat kívánj neki. Mély levegőt vett, és kifújta vele együtt ingerültségét.

− Vasárnap van. Legalább ilyenkor kényeztessük egy kicsit magunkat – zsörtölődött az anyja. Majd óvatosan felnézett rá, azzal a sunyi, kutató tekintettel, amit a nő alig bírt elviselni: − És egyébként ismét az apjáról kérdezett. Hogy mikor ér ide.

− És mit mondtál neki? – a nő a tűzhelyhez ment, felemelte a fedőt, és beleszagolt a zöldségleves gőzébe.

− Hogy nem tudni. Nagyon nehéz közlekedni már az országban. És nagyon óvatosnak kell lenni – mondta az anyja csöndesen. Aztán persze rákérdezett, a nő már hetek óta várta ezt a kérdést: − Nem fog jönni, ugye?

Megfordult, hátát a tűhely meleg szélének támasztva szembenézett anyjával: − Nem – mondta, és érezte, elönti arcát a pír, de nem a mögötte lobogó melegtől. – Nem fog jönni. Meghalt. Elérte őt az Úr ítélete.

− Te voltál? – kérdezte az anyja, és ez az egyszerű kérdés hirtelen előhozott mindent a nőből, érezte, itt az idő, hogy bevallja valakinek, mit tett.

− Igen – mondta dacosan, majd megrázta fejét, és zavartan folytatta, és ismét kamasz volt, és az anyja előtt kellett magyarázkodnia, miért maradt ki sokig az éjjel: − Szeretője volt. A titkárnője. Rájöttem, mert egyszer láttam őket egy kávézóban. Még a Végítélet előtt egy évvel.

Ismét előtte volt a kép, ahogy a kávéscsészék felett egymásra mosolyognak, és a nőben feltámadt a bűntudat, mert talán a férje ezt a fiatal nőt kereste egész életében, és talán megelégedett volna annyival, hogy vele lehet, miután mindez elkezdődött.

− Amikor elmondtam neki, fogadkozott, hogy szakít vele, hogy engem választ, és Annát. Kirúgta a nőt. Állítólag nem is találkoztak többet. Vagyis ezt mondta.

− De nem ez történt – jegyezte meg az anyja színtelen hangon. A Bibliát lapozgatta, az Ótestamentumot, amelyben a haragvó Isten népeket sújt halálra.

− Amikor elkezdődött a Végítélet, átgondoltam, ki haragudhat rám – folytatta a nő. Mindig is úgy érezte, a Végítélet a maga zseniális egyszerűségében nem szól másról, csak arról, hogy az emberek kiirtják egymást. Szeptember tizenkettedikén mindenki, aki a világban élt, megérezte, hogy az Úr végtelen hatalmat adott a kezébe. Bárki, akit gyűlölünk, halál fia. Elég csak arra gondolni, hogy pusztuljon el, elég erősen koncentrálni, fohászkodni, kérni az Urat, és ha a kérés őszinte és tiszta, akkor meghallgattatik, és az illető, legyen bár száz avagy ezer kilométerre, darabokra szakad. És ezt azonnal, mindenki ösztönösen tudta azon a csodálatos reggelen. Másfél nap múlva az emberiség fele halott volt. Egy hónap múlva alig lézengtek a városokban, falvakban a túlélők. De akik életben maradtak, az Üdvözültek, azok valóban Isten bárányai voltak, a legszelídebbek, a mindenki által szeretett és tisztelt lények, a tiszták, akikre nem lehetett ítéletet kérni, és akik kapcsán senkinek sem jutott eszébe a gyűlölet.

Hát nem nagyszerű ötlet volt ez az Úrtól, gondolta keserűen a nő. Elvégeztük helyette a munkát, kiválogattuk az érdemeseket, akik megöröklik az üres és megtisztított Földet, és ott egy új kezdetet teremthetnek.

− Tudod jól, nem volt senki, akinek ártottam, akivel rosszban lettem volna. Fordítóként dolgoztam, alig mentem emberek közé, nehezen barátkoztam, mint Anna, ezért nem is gondolt rám senki, nem ítélt el senki. Anna ugyanilyen, ezért úsztuk meg – szögezte le a nő. – De egyvalami veszélyeztetett. Ezért egy hajnalon, szeptember vége felé, megnéztem a telefonját. És rájöttem, még mindig tart a viszony. Írogattak egymásnak. Azt tervezték, elutaznak, elmennek egy görög szigetre, és ott fognak élni, hármasban – az anyja ekkor nézett fel rá az Úr könyvéből, döbbenten és riadtan. – Igen, vinni akarta a lányomat is.

− És te…− kezdte volna az anyja, de a nő közbevágott: − Nem tudhattam, milyen sorsot szán nekem! Meg voltam riadva, de eltitkoltam, hogy tudom – érezte, a hangja elvékonyodik. – Másnap elmentünk egy áruházhoz, amit még nem fosztottak teljesen ki. Kiszálltam a kocsiból, ő benne maradt, járt a motor − ha menekülnünk kellene. Alig látszódott, mert az ablakokat lefestette feketére, hogy ne látszódjunk, hogy senki ne tudja megfigyelni az arcunkat, és elítélni minket, senki, kivéve…

A nő megint ott volt, az üres parkolóban, gondolatban, de szinte testileg is. Visszanézett az autóra, miközben a betört kirakatok felé ment. Aztán előre fordult, és az utolsó üzenetre gondot, szerelmem, drágám, te vagy a mindenem, jött a fejébe a szöveg, és vele a gyűlölet. A háta mögött egy reccsenés, majd nedves puffanás, hangosabb, mint az autó motorja. Gyalog ment haza, még aznap összepakoltak. Annának azt mondta, az apja vidékre utazott, egy barátjához, aki beteg, ápolni kell, de hamarosan csatlakozik hozzájuk a nagyinál.

− Megölted – jelentette ki az anyja. Talán csalódottság volt a hangjában, tűnődött a nő. Talán harag?

Nem volt ideje végiggondolni a következményeket, mert koppant valami, a háta mögött. Egy műanyag tál, a padlón szétszóródtak a málnaszemek, pár össze is nyomódott, vörös pacnikká váltak. Anna állt az ajtóban. Ki tudja, mióta állt ott, és mit hallhatott, hasított a nőbe a gondolat, és a lánya arca mindent elárult. A lényeget.

− Anna – kezdte volna, de a gyerek megfordult, és elszaladt. Át a kerten, az erdő felé.

− Jaj, Istenem – mondta a nő anyja, mire ő megázta fejét, nem, nem Isten, ez már csak Annára tartozik, a szeretet, a harag és a megbocsátás vagy a gyűlölet ki fog adni együtt valamit, ami alapján Anna majd dönt. A nyitva maradt ajtóhoz sétált, lehajolt, és elkezdte összeszedni a málnát. Ujja vége piros lett, de nem zavarta. Remélte, a végére ér, azelőtt, hogy a lánya meghozza ítéletét.

vége

Ennek a történetnek is van egy párja, igaz, főképp a hangulat, a Tar Sándor-i világkép kapcsolja őket össze. A legnagyobb problémám a mostani darabbal a narráció stílusának kitalálása volt. Egy olyan narrátort képzeltem el, aki szegény családból jött, jó tanuló, szorgalmas gyerek volt, de a nyolcadik osztály után illetve felnőttként az élete félrecsúszott, és emiatt soha nem tudta befutni azt az ívet, ami neki rendeltetett. Hány ilyet láttam. Semmiképp nem akartam egy folyton káromkodó, kedélyeskedő álproli főhőst, aki egyébként olyannyira elterjedt a magyar filmben és az irodalomban is. A másik probléma a végső tett motivációjának érzelmi alapozása volt - ezzel most sem vagyok elégedett. Ami fontos még: Stix, a Város amatőr költőjének (van ilyen kategória?) színre lépése.

A dög

„Mondd el hát a gyönyörű nyár reggeli képet,

melyet lelkünk ma teremtett,

az ösvény egy hirtelen hajlatának kavicsos földjén

fekvő  tetemet”

Charles Baudelaire: Egy dög, Stix műfordítása

Ott álltunk mind a hárman, Mravcsik, a garázsféreg, Botos és én a garázs mögötti erdőszélen, és a dögöt bámultuk. A reggeli gyógysör, cigi ott volt a kezünkben, a nap már most melegen tűzött fejünkre, és a dög iszonyatosan büdös volt. Vaddisznó lehetett, de mivel felfújódott, és megfeketedett a napon, nehéz volt megállapítani. Mravcsik hívott ide minket, hogy megmutassa. Egyébkén ugyanúgy indult a nap, már kora reggel Marika kocsmájánál gyűltünk össze a foszlott napernyő alatt, hogy megvitassuk a nagy semmit.

A garázssor volt a város pereme, hegyek közé vezető földút, kétoldalt régi, repedező betongarázsokkal, melyeket a hetvenes évek keskeny és folyton elromló autóira terveztek. Itt lett Mravcsik tavasszal garázsféreg. Én azokat nevezem így, akik a csóróságuk miatt kiköltöznek ide, és itt is halnak majd meg valamelyik nagy téli hidegben, félrészegen, elkárhozva. Annyit tudtunk meg tőle a közös sörözések alatt, hogy az asszony karácsonykor elhagyta, aztán meg kitúrta őt a közösből, csak a garázs maradt, meg az ezerötös Lada. Azt májusban eladta egy gyűjtőnek, ő maga pedig bevackolódott az autó helyére. Kempingágy, nagy halom tűzifa, kis kályha, melynek a csövét kivezette a hátsó ablakon, sőt még egy hűtőszekrény is volt a garázsban. És bakszag. Én így nevezem a garázsférgek szagát, azt a savanyú, áporodott szagot, melyet a férfiak, főleg a nyári melegben, magukkal húznak mindenhova, mint egy csóvát a nagyon is túlértékelt üstökösök.

Botosról nem tudtam hol lakik, szerintem az erdőben tanyázott a hajléktalanokkal, a Fejtő-telep nyomortanyái felett. Villanyszerelő volt, megvágta az áram, rokkantnyugdíjazták, de sok köszönet nem volt benne, folyamatosan remegett a keze, és úgy lefittyedt a szája, hogy szívószállal tudta csak meginni a sört.

Én akkoriban anyámnál húztam meg magam – a tartozásaim miatt –, amíg a vihar el nem vonul. Kijártam fusizni apám régi garázsába, és így akadtam össze Marikánál a másik kettővel. Nyár közepére már ismertük egymás életét, azt, hogy hol rontottuk el, és sejtettük egymásról azt is, hogy ez a rontás rajtunk marad, ennél soha többé nem lesz már jobb.

Mravcsik igazából azért hívott minket, hogy segítsünk neki eltakarítani a dögöt, mert a hátsó ablakon beáramló szagtól már harmadik éjszaka rémálmok gyötörték. Azt mondta, ha segítünk, egész héten ő fizeti a reggeli sört Marikánál. Állítása szerint kedd volt, és már megkapta a segélyt, tehát volt miből nagyvonalúskodnia. Kért egy ásót és egy lapátot Marikától, Botos meg kötelet kerített valahonnan. Az volt a terv, hogy gödröt ásunk, az állat felfelé meredő lábaira kötjük a kötelet, és belerántjuk a gödörbe. Reggel volt még, de az erdő fáin átszűrt napfény már erősen perzselte arcunk-kezünk, gyorsan neki kellett látni. Leraktuk a sör maradékát az árnyékba, és rámentünk az aljnövényzetre, előbb az ásóval, majd kézzel megtisztítva a területet. Végül Mravcsik kezdett el ásni, én meg lapátoltam. Botos közben megvizsgálta az állatot, és mondta, hogy az oldalán van egy nagy karmolás. Mintha medve vagy más nagyméretű ragadozó sebezte volna meg. Követte a vérnyomokat az erdőbe egy darabon, hallottuk csörtetését. Amikor visszajött, mi már térdig álltunk a gödörben. Nem akartunk nagy gödröt, épp csak annyit, hogy elférjen benne a dög. Botos azt mondta, feljebb, fél kilométerre kapta el az a valami a disznót. A kanca elmenekült, idáig vonszolta magát, de kivérzett, és itt nem bírta tovább. Odafenn, a gerincen le van tarolva egy tisztás. Az a valami, ami elkapta, fák kérgét hasította le, és növendék akácokat taposott le.

Botos értett ezekhez a dolgokhoz, mert csapdákat raktak ki a hajléktalan haverjaival. Néha hozott füstölt vaddisznóhúst, máskor szatyor gombát vagy műanyag tálban erdei szedret adott. Megkértem, kicsit lapátoljon ő, és megittam a söröm az árnyékban. Egyre melegebb lett, és mintha a dög is egyre büdösebb lett volna. Olajos szaga volt, úgy éreztem, megtelepszik az arcomon, orromban, a nyelőcsövemben, és már a langyos, keserű Arany Ászok se tudja lemosni. Balról, a völgy felől hallani lehetett a város moraját, ahogy az emberek dolgoznak, az autók járnak-kelnek, a gépek dübörgenek, szóval pár kilométerre folyt a normális élet. Idekinn, a garázssor végén csak a föld hersegett a szerszámok alatt, és néhány madár csivitelt bágyadtan az erdőben. Hirtelen nagyon rosszkedvem lett, magam se tudom miért. Felálltam, és morogtam nekik valamit, hogy nyitva hagytam a garázst, valaki ellopja a hegesztőmet, és azzal leléptem.

Délután, amikor végeztem a melóval, visszamentem Marikához. A nap addigra Marika háza mögé került, a garázskocsmából hűvösség áradt ki a repedezett udvarra, a sör, amit Marika reggel pakolt be a hűtőbe, már jéghideg volt.

Vén, sárga kis csirke volt ez a Marika, mindig zsémbes, morgós, de alapvetően rendes asszony. Soha nem zavargált, odaadta az üveget, aztán elhúzódott a garázs hátsó részébe. Leültem az egyetlen napernyős asztalhoz, és ahogy a rozsdát kapirgáltam a székemen, megjelent Botos is. Hozott ő is egy sört, leült, és kérdés nélkül elmondta, hogy ő se bírta sokáig azt a bűzt, lelépett, kábé utánam tíz perccel. Akkor már derékig ért a gödör. Mondta Mravcsiknak, szerez meszet, mert azzal le kell önteni a dögöt, ha már bent lesz a gödörben, így a vadak nem fogják kikaparni. Úgy volt, hogy tényleg tud hozni, de a haverja végül pénzt kért volna érte.

Bűntudatom volt, ezért kijelentettem, majd én adok, a faternak maradt pár festékes vödre a garázsban, egyikben biztos találunk még meszet is. Megittuk a sört, és csak ültünk ott a még mindig forró beton kipárolgásában, amikor az út végén feltűnt a Mravcsik dülöngélő alakja. Botos integetett neki, röhögött, hogy ez már most részeg. Ahogy közelebb jött, láttuk, csurom víz, mintha nagy eső érte volna a szabadban, pedig akkor már hetek óta nem esett. Lerakta az ásót és a lapátot a fal mellé, aztán rendelés nélkül leült közénk, és csak nézte az asztal lapját. A bűz hullámokban párolgott belőle. Végül Botos kérdezte meg tőle, hogy mi történt. Mravcsik meg elmondta, de közben egyszer se nézett a szemünkbe.

Azt mondta, miután mind a ketten olyan aljas módon ott hagytuk, ásott még egy kicsit, aztán várta Botost a mésszel, de mivel csak nem jött, és kezdett meleg lenni, elhatározta, egyedül befejezi, és hagyja a csudába a meszet. Majd rak rá követ, volt valami törmelékhalom az erdőben, onnan akart rápakolni.

Úgy csinálta, ahogy terveztük, rákötötte a dögre a kötelet, és elkezdte húzni. Ám az utolsó pillanatban a gödör peremén az állat foszlós háta megakadt valamiben. Na, ekkor követte el azt a hibát, hogy beállt a gödörbe, és kézzel, megragadva a lábakat, ráncigálni kezdte. A harmadik rántásra a dög kettészakadt. És itt Mravcsik megakadt, mert hirtelen nem tudta, hogy mondja el, de aztán megpróbálta. Azt mondta, az állat belseje tele volt, lila színű, apró kukacokkal. Ezek kiömlöttek a sebből, a szakadásból, rá az ő mellkasára, lábára, de jutott még valahogy az arcába is, mert szinte fröcsköltek az állatból. Olyan volt, mintha már csak a kukacok lettek volna a dögben, mintha kukacokkal lett volna kitömve a vadkan bőre. Sikoltozva kiugrott a gödörből, és kaparta, csapkodta magáról a kukacokat, de azok belekapaszkodtak a ruhájába, bőrébe. Itt megint megakadt, aztán nagyon halkan azt mondta, szerinte némelyik be is fúrta magát a bőre alá. Nem fájt, inkább csiklandós érzés volt. Összenéztünk Botossal, megcsóváltam a fejem, aztán megveregettem Mravcsik vállát, és mondtam neki, hülyeség. Felálltam, bezörögtem a garázsajtón, és kerítettem három üveg jéghideg sört. Amíg megittuk, Mravcsik befejezte a történetét. A garázsban tartott vizet demizsonban, azt mind magára öntötte. A haját kétszer dörzsölte át, mert folyton az az érzése volt, hogy ott másznak a hajtövei közt a férgek. Amikor kész lett, visszament a döghöz, és mit látott? Az összes kis kukac mozdulatlanná feketedett a melegben. Mintha a szabad levegőn nem tudtak volna létezni, szinte a szeme láttára fonnyadtak össze, barnultak meg, szóval mind elpusztult. Ettől függetlenül kerített egy rudat, azzal, távolról végezte be a munkát. Mikor a dög a gödörben volt, nem törődött kövekkel, ráhányta a földet, de előtte egy söprűvel a gödör partjáról bekotorta az addigra teljesen összegörbülő fekete kukacdögöket is.

Felemelte az üvegét, ahogy befejezte, és egy hajtása kiitta a maradék sört. Kitartotta maga elé kezét, néztük, hogy még mindig remeg. Olyan leszek, mint te, viccelődött Botossal, de hangja erőltetetten csengett. Még mindig érzi őket a bőre alatt. Mondta aztán csöndesen. Erre már nem szóltunk, csak hallgattunk egy sort, majd hazamentünk mind, mert ennyi elég volt ebből a napból.

Azt reméltem, másnap reggelre kialussza ezt a hülyeséget, de ugyanolyan lehangoltan jelent meg a pléhasztalnál. Kikérte a sört, és aztán hozzá se nyúlt. Botos elvolt valamerre, talán a csapdáit ellenőrizte, ezért ketten ücsörögtünk csak az udvaron, később jöttek valami emberek a Müfémtől, lejjebb az utca elején építettek egy raktárt, ott dolgozhattak. Tíz felé járhatott, amikor végre megeredt Mravcsik nyelve. Elmondta, hogy ismét rémálma volt, a sötétségben keringett, odafent az űrben, és nem tudott megkapaszkodni semmiben, fel-alá bukdácsolt, csak a távoli csillagok fényének pislákolása adott némi támpontot. Amikor abbahagyta, óvatlanul megkérdeztem, viccesnek szánt hangsúllyal, hogy mi a helyzet a kukacokkal. Rám nézett, és olyan szomorúság volt a szemében, hogy azonnal megbántam, hogy szóba hoztam. Aztán elkezdte azt a hülyeséget. Hogy megvannak, jól érzik magukat odabenn, és talán szaporodnak is. Izegnek-mozognak, ficánkolnak, bizsergető, kellemes érzés, ahogy belülről feszegetik a bőrt, meg ahogy az izmok közt ide-oda fúrják magukat.  Néztem rá bután, aztán megfogtam a vállát, hogy leállítsam ezt az egészet. Koszlott atléta volt rajta, meztelen bőrét tapintottam. El kellene akkor menni orvoshoz. Javasoltam, és elmeséltem egy haverom esetét, akinek a belében egy másfél méteres féreg fejlődött ki, amit aztán ki kellett operálni. Mravcsik csak jóindulatúan mosolygott. Ezeket már sose lehet kivenni, mert annyira elterjedtek, hogy nincs az az ember, aki eltüntesse őket. És akkor megkérdezte, hogy érzem-e. Hirtelen nem értettem, mire gondol, de aztán egyszer csak a vállánál, amit még mindig markoltam, egy bökdöső moccanásra lettem figyelmes. Elkaptam a kezem, a barna bőrére meredtem, és egy pillanatra mintha láttam volna kipúposodni, de aztán pislogtam, és nem volt ott semmi.

Másnap reggel Mravcsik nem jött, de befutott kicsit később Botos, és elmondta, hogy a haverunk, hogy ott ül a garázs háta mögött, a dög sírja fölött, és dúdolgat valamit. Megittam a sört, és mondtam, nézzük meg, mert nem tetszik nekem ez az egész. Útközben elmeséltem Botosnak a kukacos dolgot, ő csak nézett rám, mint a hülyére, de aztán nem szólt, meg közben oda is értünk a garázsféreghez. Tényleg ott ült, a napon, egy szál gatyában, bámult az erdőbe, és dúdolt. Botos megállt a garázs sarkánál, de én odamentem hozzá, megszólítottam, mondtam neki, jöjjön, igyon velünk egy sört, meghívom. Felnézett rám, és hirtelen tudtam, Mravcsik nincs ott, valaki más bámul az arcomba, valaki más mondja, hogy az alkohol nem tesz jót nekik. Kiknek, kérdeztem, mire sokáig nem válaszolt, majd annyit mondott, a Nagy Öregeknek, akik végre visszatértek. Megborzongtam, és hátraléptem, aztán azt mondtam, rendben, Marikánál leszünk, ha kell valami, de ekkor megragadta a bokám. Első ösztönnel le akartam rúgni a fejét, de minek durvuljunk, inkább vártam, mondja, mit akar, ő meg csak nézett rám azzal az idegen tekintetével, majd azt kérte, hajoljak le hozzá, nézzek a szemébe. Megtettem, bár a dögszag már úgy áradt belőle, mintha ő is rothadna belülről. Ahogy elmélyedtünk egymás tekintetében, mint két buzi, arra lettem figyelmes, hogy valami megmoccan a szeme fehérjében. Egy apró, lila kis féreg kúszott át alul, a szeme vizenyőjében a vérerek és a váladék közt lavírozva, aztán eltűnt a szemhéj alatt. Elrántottam magam és hátraléptem, és akkor már vigyorgott, gúnyosan, mert látta, hogy félek. Elhiszed már, kérdezte, én meg az anyját szidtam, és hátra se fordulva otthagytam őt. Botos jött utánam, lihegett a melegben, mint egy kövér kutya, és kérdezgette, mi volt ez, meg milyen nagy öregek. Nem szóltam semmit, csak amikor visszaértünk Marikához, és leültünk az asztalhoz, akkor vettem ki egy ötszázast a zsebemből, és mondtam neki, kérjen ki két rövidet, inkább pálinkát, ne rumot a sörök mellé. Botos hozta is szó nélkül, felhajtottuk, és én eltűnődtem, hogy mondjam el, hogy ne legyen túl röhejes, aztán belevágtam.

Elmeséltem neki, hogy én olvastam még gyerekkoromban a Nagy Öregekről. Nagyon szerettem akkoriban fantasztikus könyveket olvasni, és volt ez az író, a neve nem jut eszembe, ő írt róluk. Az író szerint a Nagy Öregek iszonyatosan régen uralkodtak a Földön, afféle démonok voltak, szörnyek, mindenható lények. Aztán történt valami, és eltűntek, visszahúzódtak a mélybe, a sötétségébe, és csak az őrültek, a beteg álmot látók tudnak már róluk. És biztos voltam abban is, Mravcsik nem hallott még erről az íróról. Botos értetlenül nézett rám, és megkérdezte, amin én is töprengtem már percek óta, hogy akkor miért mondta.

Hangosan nem mondtam ki, de arra gondoltam, hogy azokban a regényekben a Nagy Öregek hatalmas, csápos elképzelhetetlen kiterjedésű szörnyek voltak, akiknek már a látványától is megőrültek a delikvensek. Mi van, ha az író tévedett, vagy egyszerűen csak elnézte a méretarányokat? Mi van, ha a Nagy Öregek igazából apró férgek, lila kis kukacok, akiknek az ereje pont az apró méretben és a féktelen szaporodási képességben rejlik? Idáig jutottam, de a meleg és a pálinka elmosta ezeket a hülyeségeket. Botos is terelni kezdte a szót, elmesélte, hogy állítólag egy medve tetemét találták meg a szlovák határon, átjárt hozzánk, de valamiben elpusztult. És aztán sztorizgatott arról, hogy hányszor vélte már úgy, hogy farkas vagy medve követi őt az erdőben.

Másnap ügyeimet intéztem az önkormányzaton és a munkaügyi központban, aztán anyámmal kellett elmenni az új olcsó boltba, ami a piac mellett nyílt. Mikorra hazacipeltem a cuccokat, már nem volt kedvem kimenni a garázsba. Nem mertem bevallani, de igazából nem is akartam kimenni. Feküdtem a gyerekkori szobámban, a falon megnyugtatóan sárgultak a Maradona és C.C. Cath poszterek, a könyvespolcokon poros repülőmodellek, pár tucat könyv. Eszembe jutott, amit Botosnak magyaráztam, ezért átböngésztem a címeket. Az egyik gerincéről beugrott minden, levettem, és belelapoztam. Igen, a Nagy Öregek időn és képzeleten túl várakoznak, írta a szerző, várnak arra, hogy visszatérjenek, és átvegyék az uralmat a Földön.

Reggel nem jött se Botos se Mravcsik Marika nénihez. Tízig vártam rájuk, aztán a fater garázsában molyoltam, megvártam, míg a nap eltakarodik a hegyek mögé, majd átsétáltam Mravcsikhoz.

Nem kellett volna odamenni. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy odamentem.

A garázskapu résnyire nyitva volt. A környéken senki. A bűz szinte hullámokban, vastag fátylakban terjengett a levegőben. Már távolról megláttam a szatyrot. A garázs oldalának volt támasztva, egy-két szem gomba ki is esett belőle. Mellette Botos erdőjáró, mogyorófa botja. Összeállt a kép azonnal: Botos gombászni volt hajnalban, és amilyen jószívű, adni akart az örök éhenkórász Mravcsiknak a gombából. Vagy csak kíváncsi volt, mi van vele, és hazafelé erre tért.

A garázskapuhoz óvakodtam, és belestem rajta. Odabenn voltak. Botos a földön feküdt, Mravcsik fölötte térdelt, és bámult le rá. Mind a kettő mozdulatlan volt, de aztán Botos megmoccant, rángatódzott, mint aki mély, rossz álmot lát. A kis fényben, ami a hátsó ablakon jött be, még látszódtak a feje melletti kukacok is. Megfeketedett, összegörbült kukacok voltak. Ahogy ezt megértettem, kiszaladt belőlem a visszatartott levegő, és ez elég volt, hogy Mravcsik észrevegyen. Felpattant, indult felém fürgén, mint egy robot. Ahogy rám nézett, attól majd összecsináltam magam. Nem a havert látta már bennem, csak a prédát.

Mindig van nálam egy csavarhúzó, a farzsebemben. Az volt először a fejemben, hogy belevágom, de aztán jobb ötletem támadt, mert ilyen lakatos megoldással zárta korábban Mravcsik a garázst. Lakat persze már rég nem volt rajta, de behajtottam az ajtót, és a két pánt összeérő nyílásába toltam a csavarhúzót, pont beleillett, kicsit még szorult is. Mravcsik nekifeszült a túloldalról, iszonyatos erővel nyomta, nem is hittem volna, hogy ennyi bika van még benne, abban a leromlott, gebe testében. Aztán feladta, mert rájött, nem tud kitörni. Helyette beszélni kezdett. Megváltozott a hangja, mélyebb, érceseb lett, mintha fémet raktak volna a torkába.

Elmondta, hogy mennyire jó érzés, hogy ő az első ember, akiben elszaporodtak a Nagy Öregek. És hogy ők is hálásak neki, és az eljövendő uralkodásukban nagy szerepet szánnak neki. És hogy eónokon át utaztak egy meteorban, egy kődarabban, mely hajdan a Földből szakadt ki, és most, két héttel ezelőtt visszatért a légkörbe, majdnem teljesen elégett, de egy pici része megmaradt, lezuhant, becsapódott az Alacsony-Tátra oldalába.

A Nagy Öregek csak lassan tértek magukhoz, lassan találtak testet. Elhagyták a kő belsejét, és megtelepültek egy növényen, amit megevett egy őz, amit elkapott egy medve, ami aztán beteg lett, és tovább kellett állniuk, a medve megsebezte a vaddisznót, a nyílt seb pedig kapóra jött, aztán a vaddisznó is elvérzett, de hála istenek végső és tökéletes helyet találtak az emberben, benne, Mravcsikban, és most már vannak annyian, hogy tovább tudjanak terjedni, a bolygó összes emberére juthat egy Nagy Öreg, hogy elszaporodjon, éljen és uralkodjon.

És ekkor azzal folytatta, hogy nyissam ki az ajtót, gondoljam csak meg, az elsők, akik csatlakoznak, akik az otthonuk lesznek, azok jól járnak, mint a pilótajátékban avagy abban az Amway-es dologban, mert őket a Nagy Öregek megbecsülik majd, és tényleg valami rangot kapnak majd az elkövetkező világban, meg ilyenek, de nekem ennyi már elég volt. Olyan erővel hajlítottam meg a csavarhúzót, hogy az majd U alakba görbült. Legfeljebb hidegvágóval lehetett volna leszedni. Fogtam Botos botját és a gombát, és visszamentem a garázsunkhoz.

Vártam sötétedésig, közben a dugicigiből egyik szálat szívtam a másik után.

Ha nem lett volna az a furcsa hang, az a tekintet, az a magabiztosság, ami áradt Mravcsikból, akkor nem teszem meg. De így, megbizonyosodva arról, hogy amit gyerekkorban elképzeltem, az ott vert tanyát, abban a koszos, büdös, alsógatyáktól és olajfoltoktól szennyes garázsban – így nem marad más választásom. Nem értetek tettem, nem a Városért, anyámért, a jó polgárokért, a gyerekekért vagy Istenért. Magam miatt tettem, mert ha nem törlöm ki magamból ott és akkor ennek a létezését, akkor beleőrültem volna.

Ahogy besötétedett, és felrebbent az a pár megmaradt utcai lámpa, fogtam két kanna benzint, és árnyáktól árnyákig osonva visszamentem Mravcsik garázsához. Kicsit hallgatóztam, de semmi hang nem szűrődött ki odabentről. Hátra kerültem, a hátsó kisablak alá. Az építési törmeléket csak nehezen találtam meg, a hold fénye alig segített, de aztán belerúgtam egy nagyobb betondarabba, és így már lett lépcsőm is. Az ablak alá tornyoztam három-négy ilyen betonelemet. Az ablakban üveg nem volt, csak a kályha csöve ásított ki a keretből kormosan a szabadba. Abba öntöttem a benzint. Mindet. Mikor végeztem, nagyon óvatosan raktam ugyan le az üres, második kannát, de mégis eldőlt a földön, nekikongva a másiknak.

Azonnal tudták, hogy ott vagyok, és rákezdtek. Nem tudom visszaadni, hogy milyen volt. Mintha a csillagok énekeltek volna. Mintha a nap dala szűrődött volna ki az éjsötét garázsból. A szférák, az emberen túli lét zenéje. Magányos kődarabok pörögtek az éjben, kétségbeesés és fájdalom majd megnyugvás és vigasz változott dallamukban. Annak az ígérete sugárzott belőle, hogy egy nagy egész tagjai vagyunk, és most én is részese lehetek ennek a rendszernek, egy közös, a teljes mindenségre kiterjedő tudat eleme lehetek.

Csak ki kellene nyitnom a garázsajtót.

Nem sokon múlt. Már moccantam, hisz tényleg logikus és jó választás lett volna ahelyett, amit az életemnek hívhattam. Már indultam, már léptem le a kövekről. De aztán a bűz, a rothadás egy különösen erős hulláma burkolt be, átmosta orrom, szám, mélyet, fuldoklót kortyoltam bele. És rájöttem, hogy mindez csak hazugság, mert az ígéret mögött, a gyönyörű képek mögött csak a dög van.

Hátraléptem, meggyújtottam a gyufát, és a kályha torkába dobtam.

Nem volt robbanás, mint a filmekben, csak felcsapó láng. Nem volt sikoltozás, csak az a néma ének szólt még a fejembe egyre gyengülve, a dal, ami miatt majdnem elárultam a világot.

De én már nem figyeltem rá, fogtam a kannákat meg a gombát, és visszasétáltam a garázsunkhoz, hátam mögött a mind jobban vastagodó füstoszloppal. Beraktam a benzineskannákat a helyükre, majd hazavittem a szatyor gombát, amiből anyám másnap isteni pörköltet csinált.

vége