Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2021. augusztus 17. 21:32 - Valmont

A vírus utolsó mutációja

ejszaka.jpg

A munkám a Vírus előtti világrendhez kapcsolódik, és bár eddig megúsztam elvesztését, félek, hogy lassan belecsúszunk az örökké velünk lévő, a leküzdhetetlen, az újból támadó, a soha véget nem érő mutációk éjszakájába. Másrészt - úgy vélem, sok más emberhez hasonlóan - egyszerűen csak elegem van. Betartottam minden szabályt, eleget tettem minden kötelezettségnek, talán az egy kovásznevelgetést kivéve, mert ha nincs kemencéd, akkor sok szerencsét a kenyérsütéshez, szóval teljesítettem a kötelességem, de most már elegem van. Nem akarom arra kinyitni az internetet, hogy a virológus szakértők, akik másfél éve celebkednek a hírportálokon, épp mikorra jósolják az x-edik hullámot. Nem érdekel az antarktiszi vagy a maláj variáns. Nem izgat, hogy melyik ország épp hány napra zárja le magát hermetikusan Boccaccio Firenzéjének képzelve magát. Egyszerűen elég volt a vírus elleni harcmező végtelenségéből - legyen béke már. De előtte még írtam egy novellát az utolsó mutációról. 

Az Omega-ember

 

Deres tavaszi hajnalon zörgettek az erdőszéli ház ablakán. A Doktor szitkozódva kelt, kapca nélkül bújt a gumicsizmába, majd kiment az udvarra, amiről épp hogy eloszlott a szürkület. Sóvágóné a biciklije mellett várta. Az uram, mondta, elkapta hát. A Doktor hümmögött, fejét vakarászta, majd elnézett az erdő közeibe. Beszél még, kérdezte aztán halkan. Már csak néz maga elé a drágám, rázta fejét az asszony, majd zokogásban tört ki, mire a Doktor odalépett hozzá, esetlenül átkarolta. Vaskos és hideg volt a nő teste, teljesen más, mint a Gyereké. Mentse meg, könyörgött a nő, van valamennyi vágott fám, suttogta a Doktor fülébe, és áfonyaszörpöm is. Majd megbeszéljük az anyagiakat, mondta a Doktor, és ellépett tőle. Szeme sarkából mozgást látott, a Gyerek figyelte őket a házacska ablakából. Inkább az a kérdés, van-e utódjuk, nézett vissza Sóvágónéra. Az őszön szült egyet a Kőhegyiné, bólogatott az asszony, tegnap elhoztam. Az jó, ismerte el a Doktor, a Kőhegyiné jó lesz, az enyém is onnan van, intett a háta mögé. Fél éves, bizonygatta Sóvágóné. Az pont jó lesz, bólintott a Doktor.

Ki volt az, kérdezte a Gyerek, amikor visszatért a házba. A Doktor tüzet gyújtott a vaskályhában, és vizet tett fel forrni. Felső szomszéd, bajban vannak, válaszolta, aztán a Gyerek felé fordult, aki az ágyán térdelt, és tűnődő szemekkel bámult rá. A haja fekete volt, a Doktor ezt nem tudta megszokni. Nem emlékszel rá, ugye, kérdezte tőle tétován, mire a másik megrázta fejét. Mindegy, majd fogsz, legyintett a Doktor.

Szikkadt kenyeret ettek, forró hársfateával. Amíg a gyerek mosakodott, a Doktor kiment, fát aprított, begyújtott az autóba, aztán beült, és hallgatta a lángok pattogását, nézte a gőznyomásmérőt a műszerfalon, és elszívott egy cigarettát. A dohányt és a kávét a városiak hordták fel a hegyre a heti piacnapon. Az árusok azt terjesztették, hogy állítólag Északon újabb mutáció tejed. A férfi csak legyintett, mikor a kávészsák felett az öregasszony elsuttogta neki. Annyiszor hallottuk már ezt, mondta mosolyogva, csak rémhír, a vírus úgy marad, ahogy van. Áldott legyen a Vírus, vetett keresztet az öregasszony, majd elrakta a füstölt mókushúst, amit a Doktor adott a kis zacskó kávéért.

A Gyerek riasztotta fel gondolataiból, ahogy dideregve beült mellé, hozta a nagy, fekete táskát is. A férfi gőzt adott, nekilódultak, majd a gőzautó erőlködve felkapaszkodott a repedezett betonúton a hegy kanyarjaiban. Sóvágóék háza egy roskatag kunyhó volt. Az asszony biciklije az udvaron hevert eldőlve, mint egy kilőtt állat. Feltették a maszkot, majd kiszálltak a pattogva hűlő autóból, és bementek. Odabenn nehéz szagok gomolyogtak. Sóvágóné egy kendővel arcán némán mutatta az utat a belső szobába, ahol a raklapokból készült ágyon feküdt a férje. Moccanatlanul meredt a plafonra. A Doktor kinyitotta táskáját, és kivette a befőttesüveget, aztán a szikét. Meggyógyítod, ugye, kérdezte mögüle a Gyerek, mire a Doktor felsóhajtott. Menj ki, ez csúnya lesz, kérte. Megvárta, míg a Gyereket Sóvégóné kikíséri, csak ekkor vette fel a szikét, megnyitotta a betegen az inget, rövid ideg lebegtette a pengét a has tésztás fehérsége fölött, végül a bordaív alatt belevágott a húsba. Alig vérzett. Ez is jellemző volt a vírusra, hogy besűrítette a vért. Másvalamit pedig kikristályosított. Azt, amit a Doktor keresett. Tapogatódzó ujjai belek nyákos tömlői közt matattak, végül az epevezeték mellett ráakadt. Egy áttetsző buborék volt, centiméternyi gömb. A befőttesüvegbe engedte, fedőt tett rá, órájára nézett. Tíz-tizenkét perce maradt cselekedni. Lezárta az élettelen szemeket, és kiment. Sóvágóné a befőttesüvegre pillantott, majd lavórnyi meleg vizet, szappant, törülközőt tett a Doktor elé. A Gyerek bámulta a rózsaszínné váló vizet, mit csináltál vele, kérdezte, mire a Doktor az üvegre mutatott. Kiszedtem belőle a lényeget, hogy megmentsem. A Gyerek ekkor még nyugodt volt, de amikor Sóvágóné behozta a fél éves kis csöppséget, akinek a fején szőkén bodorodtak a tincsek, és az nagy ebédlőasztalra tette, és a Doktor kloroformmal elkábította az apróságot, majd felemelte a szikét, akkor eltört benne valami, és a férfi karjába csimpaszkodott. Ne bántsd a kisbabát, kiabálta, mire a Doktor lerázta magáról, hagyj már, te, kiabálta, és az asszony ismét segített, lefogta, így némán, tátogva, akár egy hal bámulta, ahogy a férfi nyílást ejt az öntudatlan testen, majd kiveszi a befőttesüvegből Sóvágó lelkét, és a babába csúsztatja. Ahogy mindig, a hús most is szinte magába szippantotta a buborékot, mivel – legalábbis a Doktor így vélte – vákuum volt benne, mert az emberi lélek csak a beszéddel jelenik meg. Ezért nincs például lelkük az állatoknak. A Doktor sietve összevarrta a sebet, jóddal letörölgette a környékét, végül ragtapasszal lezárta. Ekkorra a Gyerek is megnyugodott. Áldott legyen a Vírus, suttogta Sóvágóné, és ölébe véve az kis testet, átvitte a másik szobába.

A Doktor ismét megmosta kezét, majd intett a Gyereknek, aki dacosan állt a sarokban. Nem moccant. Nem tehettünk mást, meghalt volna, kezdte halkan a férfi. Egyszer majd megérted, bólintott, nekünk is sokáig tartott, ráment az egész civilizációnk, míg rájöttünk, hogy mire képes a vírus legutolsó mutációja, hogy mit ad nekünk. Ha elkapod, minden mindegy lesz, feladod az életet, csak fekszel, és bámulsz magad elé. Aztán – kezével az oldalára mutatott –, itt, ezen a részen összecsomósítja benned a lelked, ami addig elszórva van a testben. A szerveztünk próbálja védeni, egy burkot képez köré, és ha időben kiszedjük, és egy beszélni még nem tudó, legfeljebb egy éves gyermekbe rakjuk, akkor a lélek tovább él, bólogatott a Doktor.

A Gyerek döbbenten meredt rá, és valami ismerős villant a szemében. Megmentetted, motyogta maga elé, majd ujjait felemelte, és rájuk bámult, a kezem, suttogta, hol a gyűrűm.

A Doktor érezte, elönti a melegség. Odaszaladt hozzá, letérdelt, és átölelte, hát emlékszel, hát elkezdtél emlékezni, suttogta a kislány fülébe, istenem, végre újból itt vagy velem, drága feleségem!

 

vége   

 

Szólj hozzá!
2020. március 01. 10:33 - Valmont

Járványügyi álmok

borito.PNG

Ezt a kötetet már korábban is publikáltam a blogon, de nem volt érvényes link hozzá. Most, hogy a tartalom igencsak időszerű, újraszerkesztettem, átvariáltam, és ismét elérhetővé teszem. Régi, tíz évvel ezelőtti írások Budapest pusztulásáról. A végzet különféle módokon és helyszíneken csap le a városra. Szívből ajánlom a novellákat szórakoztató olvasmányként karantén idejére. 

Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.

Szólj hozzá!
2018. május 20. 09:21 - Valmont

Apa a pincében

Több mint 230 novella és lassan 10 év blogolás után már nehéz megítélni, régebbi anyagok közül mi került fel, mi nem. Ma reggel sokáig keresgéltem, de nem találtam a blogon a számomra egyik legfontosabb írásomat, ezért most lentebb ez következik.

2009-ben írtam - a Járványügyi álmok című novelláskötet nyitó darabjaként -, de még mindig frissnek és erősnek érzem minden bekezdését. Amiatt jutott eszembe, mert meg akarom írni a folytatását, a lány és a fiú sorsát egy elbarkádozott vidéki várban, valószínűleg Hollókőn. Technikailag baromi nagy újításnak véltem akkoriban, ahogy az egyes bekezdések úgy kapcsolódnak, hogy a utolsó mondatban lévő gondolatot felkapja, és más vonatkozásba helyezve folytatja a következő bekezdés. Egyedül a zárásban lévő jelenet, az apa bukása az, ami mai szemmel kicsit túl sok, zsúfolttá teszi érzelmileg a sztorit, de másrészt indokolja  a lány furcsa és torz világlátását és passzivitását. Őszintén remélem, tudom legalább ilyen színvonalon folytatni a történetét.

 

Járványügyi álmok 1. /Rózsadomb/

 

Apát Anya zárta a pincébe, még a Változás első napján. Azt hiszem, én is hibás vagyok benne, hogy most odalenn raboskodik, a kocsi mellett, a sötétben és a hidegben. Mivel szükségét is ott végzi, bűz van, ami lassan felszivárog a házba, mind a tizenkét szobánkba.

Néha, amikor én szórom le neki a lépcső tetejéről az ételt, arra gondolok, felkapcsolom a villanyt, és megnézem, most hogy néz ki – de tudom, ebből soha nem lesz semmi.

Apa régebben irtó csinos volt. A suliban a lányok el voltak tőle ájulva, amikor az ezüst Mercédesével értem jött.

Anya is szép volt, de a Változás után gyorsan öregedni kezdett. Elnézem őt, mikor délutánonként kiül a teraszra, kezében egy pohár borral, ráncos arcát a napba tartva – és már egyáltalán nem találom vonzónak. Azt mondja, a dolgok tönkrevágták az ő, az én és az apám életét, plusz az ő bőrét. Ebben a világban persze esélye sincs, hogy egy jó plasztikai sebészt találjon, még itt, a Rózsadombon se, ahol állítólag régebben minden bokorból előugrott egy, ha ráncosodni kezdett a bőröd, vagy megereszkedett a melled.

Az én mellem két éve kezdett el nőlni, és szerintem még nem hagyta abba.

A Fiú, kivel konzervekre vadászunk, egyre többet mondogatja, hogy mutassam meg neki. Anyám nem nézi jó szemmel, hogy elmászkálok vele, de nem tud mit tenni, a tápszerekből, az infúzióból és a vitaminsűrítményeiből kifogytunk. Mivel gyógyszergyárban dolgozott, az évek során mindig hozott haza ezt-azt, megsemmisítésre ítélt, de szerinte egyébként még tökéletes minőségű anyagot. A Változás után, mikor a fertőzésveszélytől tartottunk, napokig légmentesen lezárt szobákban, tűvel a karunkban rettegtünk. Akkoriban Apának se jutott más, csak narancslé és nyers tojás.

A Fiú, akivel eljárok, mindig a tojásaival hivalkodik. Állítólag hatalmas heréi vannak, és valóban, rövidnadrágja aljából gyakran látok kilógni valami ráncos és szőrös dolgot, ráncosat, mint anyám nyaka. Egyébként – Apát leszámítva – soha nem néztem még meg közelről meztelen férfit.

Anyám szerint a Változás betegítette meg Apát is. Ezért tette azt, amit tett, és ezért kellett bezárni őt a pincébe. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van, bár éjjelente, mikor Apa üvöltését hallgatom, meggyőzőnek tűnik az indok. Ilyenkor kimegyek a teraszra, és nézem a még mindig lángoló Pestet. A fények folyton más kerületet világítanak meg, egy ízben láttam az iskolát is, ahol tanultam. Azt hiszem, a tornaterem égett.

Tesióra után voltunk, még az öltözőben, mikor meghallottuk a ricsajt az utcáról. Úgy tűnt, húsz autó ment egymásba, és mind a húszban négyfős, bunkó család utazott. Mondtam Editnek, aki akkoriban a legjobb barátnőm volt, hogy biztos nagy bunyó lesz. Nem gondoltam volna, hogy pont őt verik meg. Fizikaóránk volt a következő, és előtte, a szünetben mindenki az ablakban lógott.

Az utcán össze-vissza rohangáltak az emberek. Az autók száguldoztak, néha fölfutottak a járdára, és elütötték a futókat. A sikoltozástól nem hallottuk, hogy bejött a tanár. Kapos, az ősz, vézna öreglány lecsapta a naplót a tanári asztalra, és csak ekkor fordultunk felé, ültünk vissza a helyünkre, szedtük elő a cuccot. Kapos nyakán egy karmolásnyom látszott. Néha zsebkendőt nyomott rá, de mintha mi sem történt volna, elkezdte lapozgatni a naplót, csak úgy, az asztalnál állva.

Ha elvérzik, akkor is feleltet, súgta Edit túl hangosan. Nem érdekelte, hogy az első padban ülünk. Már régóta nem érdekelte semmi, de azon még ő is meglepődött, hogy Kapos hirtelen odasétált elé, és arcon vágta. Szólni se volt ideje, mert a bolond öregasszony megragadta a haját, majd egyazon lendülettel a padba ütötte fejét. Edit vére rámspriccelt, és mikor Kapos felém fordult, mert sikítottam, megszólalt a mobilom.

Apa volt az. Az iskola előtt vár, mondta, mert azonnal haza kell mennünk. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, néztem, ahogy a fiúk próbálják leteperni a tanárnőt, és hogy Edit kábán bökdösi kitört fogait a padon. Azt hiszem, nem szóltam senkinek, úgy hagytam ott az osztályt. Mondanom sem kell, azóta nem láttam őket, ahogy szinte senki élőt anyámon, a Fiún és a helikopterből integetőkön kívül.

Anya szerint semmi értelme felszállni a helikopterekre. Azt állítja, az első pár nap tapasztalatai alapján olyan járvánnyal állunk szemben, amit nem lehet megállítani. Vagyis nincs hova menekülni előle. Annak idején végzett valami járványügyi továbbképzést is – ott tanulta, hogy a totális összeomlás jele az, mikor elhallgatnak a telefonok, és a csapból nem folyik víz. Már négy hónapja nincs vonal, és nagyjából ugyanennyi ideje járunk az udvari kútra.

Apám hívására letántorogtam az iskola elé, a folyosón azokat kerülgetve, akik kijöttek osztálytermeikből, és most egymástól kérdezgették, mi történik. A tanárok már rég leléptek, biztos hallgattak valami rádióadást a szünetben. Apa felállt a járdára, amit korábban sosem tett meg. Nem szállt ki, járatta a motort. Egy pillanatra megtorpantam, mert úgy tűnt, a 108-as busz egyenesen belerohan, láttam a sofőr arcán a dühöt, és azon imádkoztam, ne kelljen végig néznem, ahogy kilapítják Apát.

Anyától örököltem a vallásosságot. Régebben eljártunk a templomba, főként mikor apa hétvégeken is bent maradt dolgozni. Nem mindent értettem a miséből, de láttam, anya mennyire komolyan veszi ezt az egészet. Most is vannak esték, mikor közösen imádkozunk, persze a templomhoz már nehéz lenne eljutni.

A Fiú állítólag a templomtoronyban él. Jól védhető, egy nagy kazánajtóval zárta le a csigalépcsőt, és onnan belát mindent. Azt mesélte, egy ízben távcsővel felfedezte, hogy meztelenül napozom a teraszon. Akkor határozta el, hogy megismerkedik velem. Még aznap éjjel kavicsokat dobált az ablakomra, idegesen topogva az acélkerítés előtt. Nagy kockázatot vállalt, hogy a sötétben kijött a szabadba. Soha nem mondtam el neki, hogy hármónk közül csak anya szokott pucéran napozni.

Az én szobámban épp elég nap süt be amúgy is. Bár apa biztonságmániája miatt a lőrésszerű ablakok olyan keskenyek, hogy senki nem férhet át rajtuk, viszont legalább kétszáz van belőlük a két emeleten. Ehhez jön még a tizenkét ponton záródó acélajtó, a törhetetlen ablaküveg és a védőkerítés. Apa biztonságban utazott – ilyen rendszereket épített ki hozzá hasonlóan gazdag embereknek. Most saját munkája tartja őt fogva odalenn.

Aznap, mikor a busz majdnem elsodorta, még nem tudhatta, hogy a mágneszáras pinceajtó mögé csukjuk majd. Sápadtan bámult maga elé, és mikor beültem mellé, csikorgó gumikkal indított. A körúton tombolt a káosz, félő volt, hogy belerohanunk egy keresztbe álló autóba, vagy elütünk egy őrülten menekülő gyalogost. Apa csak annyit mondott, hogy valami nagy baj történt, és amíg a helyzet nem rendeződik, csak otthon lehetünk biztonságban. Megkért, hogy vegyem ki a kesztyűtartóból a pisztolyát, és biztosítsam ki. Tízéves korom óta tanított lőni. Aztán hirtelen lassított, majd lehúzta az ablakot.

Esténként anyám az ablaküvegnek dőlve issza pohár borát, és Csepel felé bámul. A szigeten még van áram, működik a közvilágítás, néha heves fegyverropogás szűrődik fel irányából a Dunán. Anyám szerint az ott élők erősen tartják magukat, de semmi esélyük sincs. Soha nem volt bizakodó jellem. A Fiút sem tartja sokra, noha ő az elejétől fogva magától boldogul odafenn, a templomban. Anyám azt mondogatja, minden férfi ugyanolyan, és hogy az egész őmiattuk alakult így. Azt hiszem, attól fél, egyszer majd nem térek vissza egy beszerzőútról.

Mert a Fiú nagyon hív. Kezdjük újra ketten, mint Ádám és Éva. Vidékre mennénk. Van egy könyve, a magyarországi várakról. Azt gondolja, egyet könnyedén védhetővé lehetne tenni. Az apja kőműves volt, sokat tanult tőle. A Változás első napján eltűnt, ahogy az anyja is.

Sokszor elképzelem a jelenetet, jobban mondva felidézem. Azt hiszem, egyszer tényleg el kell mesélnem neki, hogy Apám, mikor megállt a körúton, és leengedte az ablakot, elkérte tőlem a fegyvert. Úgy nézett rám, mint aki bánja, amit tenni fog. Aztán kinyújtotta karját a kocsiból. A járdán, a pályaudvar előtti megállóban egy férfi tántorgott, mögötte egy nő állt, kezében késsel. A férfi, aki lehetett volna akár a Fiú apja is, haldoklott. Mellkasára ömlött a vér, torkán olyan borzalmas seb vöröslött, amit senki nem élhetett túl. A nő mögötte állt, az égre emelte tekintetét, amiről nekem a templombéli ábrándozásaim jutottak eszembe. Ám az ő arcán nem volt semmi áhítat, vagy vallásosság, egyáltalán, semmi érzelem, csak düh. Amikor megindult a férfi felé, Apám fejbelőtte.

Anya folyton a fejfájásra panaszkodik. Retteg attól a naptól, mikor kifogynak készletei, és itt marad gyógyszer nélkül. Egy nyávogó, esetlen öregasszony lesz belőle, már előre látom. A Fiú szerint csak a fiataloknak van esélyük a túlélésre, az öregeket jobb hátrahagyni. Egyszer benyúlt a pólóm alá, a ház mögött, egy orgonabokor tövében, akkor suttogta ezt. Nyála lassan száradt a nyakamon.

Azon a reggelen, mikor a Margit hídhoz értünk, a torkomba feltolult a hányinger. Nem a lövés, vagy az úton fekvő testek, hanem a bizonyosság miatt. Olyan dolgokat láttam, amíg jöttünk a körúton kétszáz métert, hogy tudtam, ez, ami most van, már soha nem lesz másként. Apám próbált nyugtatni, de aztán csak némán hallgatta, ahogy a kocsi padlójára hányok. A hídon egy villamos letért a sínről, és lendületét meglovagolva nekiszaladt a kőkorlátnak, majd a Dunába zúdult. Sok utas volt rajta, arcukat az ablaküvegnek nyomva bámultak kifelé.

A Fiú órákig képes bámulni egy boltot, mielőtt bemegyünk. Azt mondja, nem is annyira a fertőzöttektől, hanem sokkal inkább a hozzánk hasonló vadászoktól tart. Az élelem egyre nagyobb kincs, és a túlélők lassan mindenhol felzabálják a városban. Mondtam neki, hogy az iskolában tanultunk az ősközösségi életmódról, a gyűjtögetésről és a vadászatról. Erre lehetne alapozni. Nevetett rajtam, de aztán elkomolyodott, és a hegygerinc felé mutatott. Azon túl termőföldek és várak vannak, mondta.

Ahogy az első, megváltozott nap felfelé kanyarogtunk a hegyre, apám úgy kezdett mind nyugodtabb lenni. Idefönn kevésbé látszódtak a dolgok, gondolom itt, az előkelőbb részen, a négy fal közt, függöny mögött estek egymásnak az emberek. Mivel elmúlt a hányingerem, de a rossz szájízem megmaradt, hátranyúltam egy ásványvizes palackért. A pisztoly még az ölemben volt. Mikor megérkeztünk, apám hüvelykujja begyével gyengéden letörölte szám sarkát, majd felkapta a pisztolyt, és kiszállt. Aztán betámogatott a házba, a fegyvert végig maga elé tartva.

A kerti kút lassan kezd kiszáradni, noha nincs is olyan meleg nyár. Anyám beosztotta, ki mikor hoz be vizet, a táblázatot kirajzszögezte a bejárati ajtó mellé. Alatta ott a vödör és a pisztoly. A Fiú gyakran kérdezi, van-e fegyverünk, de kitérek a válasz elől. Azt hiszem, nem akarok a kezében ilyesmit látni. A környéken szerencsére nem volt vadászbolt, így se ő, se más nem jelent veszélyt távolról. Nem mintha a fertőzöttek nem volnának épp elég gyorsak amúgy is – a legtöbb csak tetteti, hogy beteg és nehézkes, ám ha élőt pillant meg, azonnal sprinteli kezd. Még akkor is, ha hiányzik egy lába.

Apa a szobámba vitt, és az ágyra fektetett. Ahogy felegyenesedett, gyengéden végigsimította combomat. Nem rándultam össze, és ő visszafordult az ajtóból. Tudtam, hogy belát szoknyám alá, a fehér bugyiig. Bárcsak sejteném, mi játszódott le akkor a fejében. Csak arra emlékszem, hogy a következő pillanatban előttem térdel, arca az ölemben, és a szoknya a derekamon. Nyelvében benne volt minden ereje és bátorsága, és a kezei, melyek végigtapogattak, egy tapasztalt férfi kezei voltak. Ám mindez csak az a külső volt, amiért egykori osztálytársaim úgy lelkesedtek. Azt hiszem, sírt, mert nedves lettem odalenn, s nem magamtól. Siratta a világot és minket, az életét és az élete nyújtotta biztonságot, azt hogy többé már nem lesz semmi ugyanolyan. Emiatt hánytam én is, de nálam nem maradt a gondolat után, csak kellemetlen szájíz.

A Fiú csókja édes. Zöldalmát eszik, mielőtt hozzám jön. Azt hiszem, ez pótolja nála a fogmosást, és bár a savanyú íz összehúzza a száját, míg ideér a templomtól, megédesedik, megerjed a nyála. Először a kapuban csókolt meg, pár hete, elég bátortalanul. Most már engedem neki a többi dolgot is. Délelőttönként elmegyünk beszerzőútra, aztán elbújunk a ház mögött, a kerítés szélénél, a bokrok aljában, és tervezgetjük a jövőnket. Az árnyékban alig látom, mit csinál rajtam, de nagyon nem is érdekel.

Apám egy sötét suhanásra emelte fel fejét a lábam közül. Anya sietett el a teraszon, a keskeny ablakok előtt, árnyéka minduntalan ránk vetült. Villanásokra láttuk csak arcát, de egyből tudtuk, régóta ott van már, figyel. Hazaengedték őket az első hírekre, és egy kollégája hozta el terepjáróval. Áttört a fél városon, roncsokon és őrülteken, hullákon, és tűzön keresztül, hogy ezt lássa. Apám felpattant, zavartan görnyedt, de férfiasságát nem tudta takarni. Valami kattant a folyosón, és talán mindketten arra gondoltunk, kint hagytuk a pisztolyt az előszobában.

Azon a reggelen majd ott fogok állni én is a bejárati ajtó előtt. Becsúsztatom a fegyvert a nadrágom szára és a hasam közé, és várok, még megmelegszik a fém. Két golyó mindenképp lesz benne – végszükség esetére. Egy nekem, egy Ádámnak. Így hívom magamban a Fiút.

Miután Apát bezárta, és engem felpofozott, anyám inni kezdett. Másnap délelőtt tért csak magához, és elkezdte leragasztani az ajtók szélét, a fertőzésveszély miatt. Nem szólt semmit, csak hozzámvágott egy tekercs barna szalagot. Azt hiszem, sejtett valamit, de később, amikor beszélni kezdtünk róla, úgy szőtte magyarázatát, mintha csak Apa lenne a bűnös. Mert a fertőzés elérte őt is, emiatt tette, amit tett. Hazudott magának, hisz láthattuk a teraszról, azok odakinn nem basznak. Csak széttépik és felfalják az élőket. A kedvéért megjátszottam neki, hogy elhiszem e magyarázatot, és hogy bánt a dolog. Hogy trauma ért, és nem múló fájdalom gyötör a szülői árulás miatt. Öreg és rettegő nő az Anyám, nem kell tudnia, hogy fél éve szeretők voltunk, Apa és én. Talán majd egyszer a Fiúnak elmondom. Ha már lesznek gyerekeink.

Mögöttem enyhe huzat kél majd azon a hajnalon, és mocorgás szűrődik fel a pincéből. Anyám talán már ébren van, talán még alszik szobájában. Amikor kinyitom a bejáratot, a légvonat, ami a kitárt pinceajtón át tör majd fel, kisöpri a bűzt a szobákból. Átlépem a küszöböt, és rájuk zárom a házat. 

vége

Szólj hozzá!
2012. szeptember 24. 20:55 - Valmont

Halál Budán - avagy ígéret Ulpius-ház módra

Volt egy e-novella pályázat az Ulpiusnál, melyre beküldtem a lentit. Tetszett nekik, legalábbis az írták, feltöltik, csak küldjek adatokat, képet, szerződést postán. Megtettem mindent, de nem történt semmi. Valamikor rákerestem az oldalra - most nem találom - és az én anyagom nem volt ott. Írtam nekik, mi a gond, hisz én mindent teljesítettem, de válasz a mai napig nem jött.

Ezért most felrakom ide.

A Járványügyi álmok novelláskötetem egyik erősebb írása, viszonylag hosszú.

 

Aréna

/Óbuda/

 

Valahol, talán a konyhában egy teafőző sziszegett, hogy szúúú. Enyhe füstszag terjengett vékony, fátyolos pászmákban. A lány felköhögött, és ahogy megmozdult, vállába, karjába fájdalom nyilallt.

– Jaj! – nyögte.

– Magadhoz tértél? – guggolt elé valaki, kitakarva a fényt.

A lány elfordította arcát, felnézett. Nagydarab, megtermett férfi tornyosult előtte. Fekete gyakorlót viselt, kezén bőrkesztyűt. Arcát erős, vöröses szőrzet borította. A legfurcsább rövidre nyírt szőke haja volt. Mostanság senki nem tudta ilyen szépen levágni a saját haját.

– Nahát – mondta a férfi. – Akár be is mutatkozhatnánk. Mire emlékszel?

– Anna vagyok – nyögte a lány, és felnyúlt a fejéhez. Matatott pár pillanatig a tincsek közt, majd felszisszent. – Valami ütésre – jegyezte meg tétován. Kitapogatta a padlót maga körül. Linóleum volt. Egy lakás vette körül.

– Nem mondtad a neved – folytatta aztán nagyot nyelve. Láthatóan kiszáradt a szája.

– Nem – hagyta jóvá a férfi. Pár pillanatig merőn nézett le a fekvőre, míg Anna akaratlan féregmozgással összébb nem húzta magát. Erre a másik elsétált, át egy másik helyiségbe. A lány végre körbenézett. Folyosóféleségen feküdt. Jobbra és balra szobák nyíltak. A férfi talán az egykori konyhában tűnt el. A törött ablakon át lágy szellő fújt be.

– Te itt élsz? – kérdezte rekedten. A konyhából edénycsörgés volt a válasz. A lány ujjait kezdte ki-be hajtogatni, mintha karmok volnának.

– Mondhatjuk – tért vissza a férfi, kezében egy csészével. Leguggolt, megemelte a lány testét, majd az ajkához illesztette a csésze szélét. Az ital forró volt, és keserű.

– Csalántea – suttogta a férfi. – Igyál, szükséged lesz rá. Dehidratálnod kell.

A lány óvatosan nyeldekelt.

Amikor végzett, már kezdte érezni vállait, karjait. Megtámaszkodott, hátrahúzta magát. Lába nehezen mozgott. Mikor maga elé vonta, meglátta okát.

Vastag kötéllel voltak megbéklyózva lábfejei.

– Ez mi? – kérdezte riadtan. Hangja elvékonyodott, keze azonnal a csomó felé rebbent. A férfi pár lépésről figyelte, és ismét túl sokáig hallgatott.

– Odalenn eltorlaszoltam a lépcsőházat. Az ablakon át közlekedem, ott húztalak fel téged is – közölte aztán lassan.

– A lábamnál fogva? – A lány nem hitte el. A másik bólintott, majd benyúlt a konyhába, elvette saját csészéjét.

– Honnan jöttél? – kérdezte hirtelen. A lány kitapogatta a csomót, és megbizonyosodott róla, hogy nem tudja leszedni.

– Scott-kötés – magyarázta a férfi. – Ha elkezded kibogozni, megfeszül a bokádon.

Lenyúlt a saját bokájához. Katonai bakancsának szárában hosszú, vékony pengéjű kés volt dugva. Úgy nézett ki, mint egy borotva.

– Az az én késem – mondta suttogva a lány.

– Tudom.

 A férfi ismét ivott, lehajolt, és odanyújtott a lánynak a kést. – Honnan jössz? – kérdezte ismét.

– Csepelről – mondta az. – Előtte Kőbányáról.

– Mi van Csepelen?

– Még kitartanak.

– Akkor miért jöttél el? – A lány sokáig nem válaszolt, óvatosan nyiszálta a kötelet. Bizonyára nem akart belevágni húsába. Kopott, mocskos farmert, valaha égszínkék kapucnis szabadidőfelsőt viselt. Lábán a sportcipőt szigetelőszalag tartotta össze.

– Ketten jöttünk el – válaszolt. – Egy fiúval. El akartuk hagyni a fővárost. Az országot. Lemenni a tengerig. Csepel egy csapda lesz előbb-utóbb. A járvány mindenhova elér.

Fiatal bőre már most kifakult, arcát aggodalmas ráncok szabdalták. Haja zsíros, hosszú fonatokban hullt szeme elé. A tincsek egy-egy polipkarnak tűntek a tompa fényben. A férfi fel-alá lépdelt előtte, figyelte minden rezdülését.

– Mi történt vele? A barátoddal? – kérdezte megállva.

– Neki nem sikerült – vont vállat a lány. A kötél elpattant, a maradékot diadalmasan lefejtette magáról. Felsóhajtott, szabad kezével bokáit kezdte masszírozni. A kést nem engedte el.

– A Deák téren vágtunk át, mikor megtámadtak minket. A fertőzöttek. Én átrohantam a parkon, de mindenhol ott voltak. Bebújtam egy bokor mögé. Ő látta ezt, és elcsalta őket – elhallgatott, jobbjában a fém súlyát méregetve. – Még nem mondtad meg a neved.

A férfi vállat vont: – A barátaim Gladiátornak hívtak – közölte, kihörpintve maradék italát.

– Miért? A film miatt? – kérdezte a lány. A férfi értetlenül pillantott rá, majd fejét rázta. Odasétált hozzá, és kezét nyújtotta: – Gyere, megmutatom.

Az ülő elfogadta a segítséget. Amint talpra állt megingott, de hamar visszanyerte egyensúlyát. A férfi óvatosan vezette a kitört ablak felé. Menet közben a lány kíváncsian körbenézett. Egy szinte teljesen üres lakásban voltak. Rend és tisztaság uralkodott mindenhol. Az egyik szobában fegyverek csillogtak a padlón.

– Mivel foglalkoztál? Előtte – kérdezte a lány kíváncsian. A konyhába erős fény tűzött be kintről, ezért káprázva fordult körbe. A tűzhely belsejében parázs égett, felette kis állványon teafőző feketedett.

– Katona voltam – bólintott a férfi.

– Akkor innen a neved?

– Nem. Én választottam a nevem – válaszolta, s kimutatott az ablak résén. – Itt nőttem fel.

A teret övező házak egyikének harmadik emeletén voltak. Egyenesen a nagy, üres térség közepére láttak, az amfiteátrum romjaira. A lány elhűlve nézte a zöld gyepet és a barnásszürke kővonulatokat. Odafenn sebes és könnyű, eső nélküli felhők kergették egymást. Hol beborult, hol kiderült az ég.

– Értem – mondta aztán elfordulva. Nekitámaszkodott az asztalnak, lenézett rá. Megszikkadt húsdarabok fénylettek csonthalmok közt.

– Macska – bólintott a férfi, mire a lány megvonta vállát, és kivett egy cafatot. A kést letette az asztal lapjára.

– Mi történt aztán? – kérdezte a férfi.

– Elindultam, át a Dunán. Tudtam, nyugat felé kell tartanom.

– Melyik hídon jöttél át?

– Csak a Margit híd járható. A többinek vége – mondta a lány két nyelés közt. – De lassan már át is lehet gyalogolni a folyón.

– A szárazság miatt – helyeselt a férfi. – Folyton beborul az ég, de hónapok óta nem esik eső.

A lány megnyalta ajkait, és újabb húsdarabot tett szájába. Rövid rágás után kimutatott az amfiteátrum közepére: – Az mi ott?

A férfi oda se nézett, úgy válaszolt: – Mindjárt megmutatom. Igyál még. – Újabb csésze teát nyújtott felé. A lány vonakodva vette el. Ahogy belekortyolt, fintor futott végig az arcán.

– Hol találtál rám? – kérdezte hirtelen.

A férfi habozott: – A híd környékén.

– Tényleg nem emlékszem semmire. Mintha…– ismét felnyúlt a fejéhez, és körbetapogatta a dudort hajában. – …egy kődarabbal eltaláltak volna. De ők nem dobálnak követ.

– Emlékszel az első napokra? – kérdezte a férfi gyorsan, miközben leakasztotta a kannát a tűzről. Óvatosan letette a padlóra. A lány még mindig a sebesülését vizsgálgatta: – Nem nagyon. Osztálykiránduláson voltunk. Amint visszatértünk a városba, elszabadult a pokol.

– Értem.

Egy ócska napozószék megnyikordult, ahogy a férfi beleereszkedett. Szinte majdnem kitöltötte a konyha hátsó traktusát: – Én azóta itt élek, hogy elkezdődött. Senkim sincs már. Volt időm gondolkodni a dolgon – mondta maga elé.

– Nehéz lehetett. Egyedül – vonta meg vállát a lány. Lopva körülnézett a konyha szegényes polcain: – Az ott kakaó? – derült fel arca.

A férfi bólintott: – Tejem nincs.

– Gondoltam. Megteszi a víz is.

A lány levette a dobozt és beleszagolt. Szinte alig figyelt a másik monológjára. Nyelvét kidugva összpontosított, ahogy remegő ujjakkal beleszórta a port csészéjébe, majd a teáskannából forró vizet öntött rá.

– Az egésznek nem volt semmi előjele. Egyszerre csak bumm – itt volt a nyakunkon – mondta a férfi színtelen, távoli hangon. – Nekem látnom kellett volna, mert pont ezzel foglalkoztam. A baj megelőzésével. Problémákkal meg erőszakkal. De…nem volt semmi előjele, semmi. Egyik napról a másikra az emberek megvadultak, és széttépték egymást. Tudod… – hirtelen előredőlt, mire a lány feleszmélt az álmodozásból. Eddig orrát a pohara fölé tartva inhalált. – …tudod, egyszer átéltem valami ilyesmit. A légiónál szolgáltam, lehúztam ott tizenegy évet. Kamaszként mentem ki a sivatagba, és úgy jöttem vissza…– nagy, kesztyűs kezével lemondóan combjára csapott. – Volt egy falu. Nagyon rég meséltem ezt el bárkinek is, úgyhogy, jól figyelj. Élt ott egy lány, egy fekete lány. És tetszettem neki. Tudod, hogy van ez.

A másik igenlően bólintott. Látszott, alig érti a szavakat. Nagy, mohó kortyokba itta a kakaót.

– Aztán elvezényeltek onnan. Három év múlva visszamentem. A lány sehol. Kérdeztem, mi történt. Semmi válasz. – A férfi felsóhajtott, arcához nyúlt, egy pillanatig így maradt. – Megkérdeztem másképp. Kiderült, a rokonai halálra kínozták a szőke gyereke miatt. Azt mondták a gyerekre, hogy boszorkány, mivel barna bőrrel és szőke hajjal született. A lány belehalt, de a gyerek, a kislányom, mert az enyém volt, még élt. Elhoztam, elvittem a katonai kórházba. Este aztán pár jó emberrel visszamentünk a faluba. Amit ott…– ismét elakadt, mint egy régi, egyre lassuló, romló gép. Üres tekintettel meredt kezeire, combjaira, bakancsos lábára. – Az volt olyan – fejezte be végül. – Az volt olyasmi, mint amit fertőzöttek művelnek a világgal.

A lány közben felállt, és kilépett a konyhából a folyosóra.

– Szép nagy lakás – kiáltotta vissza elismerően. Igazából nem volt kiáltás, legfeljebb hangos beszéd, de visszhangzott az üres terekben. Senki nem kiabált már ebben a városban önszántából.

Aztán sokáig csönd volt, és a férfi felfigyelt erre. Körmét piszkálva hallgatózott, majd fel is állt. Ahogy kilépett a folyosóra, a lány összerezzent árnyékától. A bejárati ajtóban állt, a kilincset próbálgatta. Falfehérnek tűnt a félhomályban.

– Mondtam, hogy ott nem lehet kijutni – szólalt meg a férfi. A lány bólintott, és óvatosan visszasétált a férfi felé. Amint odaért hozzá, egymáshoz kellett érniük, válluk, karjuk összesimult.

A lány az ablakhoz ment, kinézett rajta. Lassan, nagyon megfontoltan vette a levegőt. Szeme ide-oda cikázott, az üveget, a mélységet kutatta.

– Minden olyan üres – mondta aztán. – Itt nincs egy se belőlük. A fertőzöttekből. Hol lehetnek?

A férfi lassan mögé lépett, a lány megérezte, megfeszült, aztán erőt vett magán, kiengedett, mint egy katona pihenj tartásban.

– Gondoskodom róla – súgta a fülébe a férfi.

Kis szünet után a lány megkérdezte: – Mi az ott az amfiteátrum közepén?

– Egy oszlop – jött a készséges válasz.

– S mik vannak rajta?

– Láncok.

– Miért?

A lány megfordult, szembe a másikkal. Fel kellett néznie rá, szemében lassan meggyűlt egy könnycsepp, és végigfolyt arcán: – Miért?

– Láttad a parittyát – bólintott a férfi, fejével oldalt és hátrafelé intve. A lány nem válaszolt. Odalenn a kezei végre megtalálták a kést az asztal lapján. Ujjai ráfonódtak nyelére.

– Te ütöttél le – mondta aztán, majd vágott. Ebből a helyzetből szúrni nem tudott, márpedig egy oldalíves vágást a férfi könnyedén háríthatott. Csak az útjába kellett akasztania karját. Másik kezével elkapta a kést tartó csuklót, és megszorította. A penge a földre hullt.

– Miért? – nyöszörögte a lány, térdét előrenyomva. A férfi eltáncolt, majd az asztalra lökte a lányt: – Nőt akarsz? – lihegte a fekvő.

 A kérdezett csak a fejét csóvált, és fel és kipillantott az amfiteátrumra és a láncokra. A lány megérthette, vagy csak sejtett valamit, mert lehunyta a szemét.

 

Két nappal később, mikor a férfi az utolsó testet húzta a rakáshoz, felcsattant mögötte egy ideges, fiatal hang: – Mit csinálsz?

Lassan fordult meg, kezét az övébe tűzött pisztoly elé tartva.

Egy huszonvalahány éves fiú állt előtte. Nagy, súlyos kalapácsot tartott jobbjában. Bal karja idős, zavaros tekintetű asszonyt támogatott. A kövérkés nőn vörös fürdőköpeny feszült. Kusza és ősz hajába mindenféle gaz ragadt.

– Elégetem őket – bökött a férfi a halottak halmára. A fiú végignézett a rakáson, a benzineskannákon, és a férfi merev, feszült alakján.

– Kik ezek? – nyögte aztán. – Azt látom, hogy halottak, de hogy kerültek ide, és miért égeted el őket? – szavai peregtek, mint harcba hívó dobszó.

– Fertőzöttek. Megbüdösödnek a melegben.

– Te intézted el őket? Te ölted meg mindet, egyedül? Azzal a puskával?

A férfi bólintott, megmutatta pisztolyát, és rántott egyet a mesterlövészpuska vállszíján is.

Lent voltak, a nyílt, veszélyes térben, az amfiteátrum melletti hajdani parkolóban. Az égetőkör megszenesedett ívéből csillag alakban futottak a korábban elhamvasztott testek zsírpatakjai a fiú és az asszony lába felé.

– Miért csinálod ezt, fiam? – szólalt meg a vénasszony is, és eloldalazott az egyik kormos autóig. Végighúzta ujját az ajtaján.

– Bosszúból – mondta a férfi.

Az asszony megnézte ujját, majd megvonta vállát, és nekidőlt a kocsinak. Fáradtnak és betegnek tűnt. Ráncos bőre kivörösödött a naptól.

– A bosszú isten ellen való – jelentette ki krákogva. – Nincs egy kis vized? Ma is szörnyű meleg van.

A férfi felmutatott a törött ablakú lakásra: – A rejtekhelyemen van.

– Nem láttál egy lányt? – kérdezte hirtelen a fiú, közelebb lépve. Leengedte a kalapácsot, a halottak arcát vizsgálgatta. Lassan megindult, körbejárta a rakást: – Egy húsz év körüli lány. Kék melegítőfelsőben. Olyan álmodozó, lassú mozgású figura, tudod, nagy, barna szemekkel.

A férfi tűnődött pár másodpercig, majd megvonta vállát: – Nem.

A fiú megállt, kifújta a levegőt: – Pár napja elszakadtunk egymástól a túlparton. Azt hiszem, soha többé nem találok már rá. Bejártam utána ezt az oldalt, aztán meghallottam a lövéseket. – Az öregasszony felé intett a kalapáccsal: – Vele a sarkon találkoztam.

Az épp ruháját tisztogatta, most hunyorogva nézett a férfi felé: – Én itt élek, nem messze. Már sokszor hallottam a lövöldözést. Gondoltam, most megnézem, ki az. Vizet is kell már szereznem.

A férfi megvonta vállát, és felkapta az egyik kannát: – Én adhatok. Álljanak arrébb! – kérte, és a kupakot kioldva, locsolni kezdte a halottakat.

Amikor végzett, óvatosan meggyújtott egy gyufaszálat, és a rakás aljába dobta. A lángok azonnal elborították a tucatnyi testet. Pár pillanatig nézte művét, majd a zsíros füst arcába csapott. Köhögni kezdett, hátrasétált.

– Nincs kedvük egy finom csalánteához? – fordult a két néma szemlélő felé.

 

Az öregasszonyt csak nagy sokára tudták felhúzni, úgy, hogy a kötéllétra fokaiba csavarta magát. Odafenn aztán lihegve elterült a konyha nyikorgó székében. A fiú azonnal megtalálta a fegyvereket, és izgatottan vizsgálgatni kezdte őket. Közben a férfi rakott a parázsra, és vizet töltött a kannába egy vödörből.

– Pokoli ez a meleg – nyöszörögte az asszony – Soha nem lesz már vége. Elég a világ, mert megérdemli – bólogatott.

A fiú egy vadászpuskával a kezében tért vissza közéjük. Kikattintotta, és belenézett a csőbe: – Honnan van ennyi fegyvered? – kérdezte a férfitől. Az karba font kézzel az ablakpárkánynak dőlt: – Katona voltam, légiós. Aztán egy biztonsági szolgálatnál dolgoztam a Változás előtt. Ez volt az egyetlen mániám – a fegyverek.

– Most jól jönnek, gondolom. Biztos sok hasznát veszed ennek az arzenálnak itt, az erődödben.

– Valóban megvan a hasznuk.

A fiú visszazárta a csövet, majd a puskát letámasztotta a sarokba: – Hányat irtottál már ki?

– Sokat – bólintott a férfi.

– Mindet nem tudod, fiam – szólt közbe az asszony. Lassan lecsillapodott lihegése. Egy nagy, mocskos kendővel kezdte törölgetni homlokát. – Ezt a büntetést ember nem fordíthatja vissza. Csak a gyerekeket sajnálom. Nálam is van egy, de már beszélni se hajlandó.

– Egy gyerek? A magáé? – nézett rá a férfi meglepetten.

– Persze, hogy nem. Úgy találtam.

– Hol voltál, mikor elkezdődött? – kérdezte hirtelen a fiú. A férfi elgondolkodott, majd a szekrényhez lépett. Egy köteg zöld, összeaszott levelet vett ki belőle.

– A stadionnál. Meccset biztosítottunk. Aznap volt a lányom születésnapja, így aztán soha nem felejtem el.

– Én az iskolában. A tanárok kezdték, verni kezdtek mindenkit – hadarta izgatottan a fiú, és leguggolt a fegyver mellé.

– Isten elfordult tőlünk. Testvér testvér ellen harcol – bólogatott az asszony. A férfi tördelt és szórt a levelekből a forró vízbe, majd visszatette őket a szekrénybe.

– Mi voltunk, nem isten – monda egykedvűen. – Én láttam. A meccs után kezdődött. Úgy volt, hogy az A-szektor lesz a balhésabb, ők voltak a hazaiak. De rendben kijöttek az utcára. – Felnézett, a vendégei meglepetten hallgatták az előtörő mondatokat. – Mi, meg a rendőrök tereltük volna őket a metró felé. És akkor hirtelen ott termett a másik oldal kemény magja, a vendégeké. Egy mellékutcában vártak minket, és ránk rontottak, de úgy, mint akik megőrültek.

Megrázta fejét, felnyúlt, elmaszatolt valamit a szekrényen: – Elkezdték nyomni az embereket a parkoló felé. Nem tehettünk semmit, futott mindenki. Elöl már sikoltoztak azok, akiket elkaptak. Én ott voltam, ezért tudom, hogy nem isten volt, hanem mi.

A másik kettő némán figyelt, talán saját emlékeiken rágódva.

– Ami elöl folyt, az…– a férfi nyugtalanul kereste a szavakat, de nem tudta befejezni a mondatot: – …láttam, hogy semmit nem lehet tenni. Vadak voltak, és nem volt erő, ami megfékezze őket. És az egész terjedt hátrafelé. Az, aki eddig menekült, vagy próbálta csitítani a többieket, az is hirtelen bevadult. Olyan volt, mint a futótűz. És a végén már mindenki tépte a másikat. Egymás haját, orrát, fülét. De úgy, hogy a saját sebeikre nem is ügyeltek Az emberimet elsodorták. A rendőrök még az elején visszavonultak. Én pedig…

– Éhezünk, forróság van, és egymás vérét ontjuk, ez isten büntetése – kontrázott az öregasszony. Nagy, eres ujjait elégedetten összekulcsolta a hasán.

– Maga éppenséggel nem éhezik – nézett végig rajta a fiú.

– Állatokat nevelek.

– Milyen állatokat?

Az öregasszony nem válaszolt, és emiatt aztán jópár másodpercig mind csöndben maradtak.

– Mi a módszer? – állt fel aztán a fiú, és kimutatott a romra. – Hogy csinálod?

A férfi végignézett rajta, most igen figyelmesen. A másik valamiért hamar elfordult, mint akit zavar ez a pillantás. – Hogy tudsz annyit leszedni belőlük? Innen fentről csinálod? – folytatta inkább a kérdezősködést. – Jó pozíció, gondolom. Ti biztos így mondjátok.

– Kik? – mordult rá a férfi, és poharakat vett elő.

– Ti, katonák.

– Már nincsenek katonák – rázta meg a fejét az idősebb. – Van egy rövidhullámú adó–vevőm. Befogtam rajta a katonai adásokat is. A Változás harmadik hetében mind elnémult. Hidd el, odakinn már nincsenek szervezett egységek.

A fiú megvonta vállát, majd valamit kapirgálni kezdett az asztalon: – Szóval, akkor innen csinálod? Megvárod, míg besétálnak a célkereszted közepébe, aztán: durr? – folytatta.

– Azért nem ilyen egyszerű – a férfi poharakat vet elő, majd töltött a teából nekik.

– Igen, miért jönnének a puskája elé? – hunyorgott az öregasszony. Széke nyikordult egyet, ahogy fészkelődni kezdett. Homlokán legördült a sokadik izzadtságcsepp.

– Valóban – nézett a férfira a fiú. – Hogy csalod az amfiteátrumba őket? Ezek mégse vadállatok, hogy a hús…

– De – bólintott a férfi. – Vadállatok. És hússal. A húsra, vagy amit a hús kiad magából, arra idejönnek mindig. Legyenek bármilyen messze, eltalálnak ide.

– Nem értem.

– Szerintem pusztán állatok. Aznap, a meccsen, amikor már minden odavolt, az egyik nekem esett. – Felsóhajtott, majd háromfelé tolta a három poharat az asztal lapján. – A tömeg szélén voltam. A parkolóba akartam jutni, oldalra, oda, ahova mindenki özönlött. Ott volt a…– megcsóválta fejét, majd hirtelen mozdulattal felkapta poharát, és a tűzbe vágta. A parázs sisteregve csapódott szét, füst és pára szállt fel. A két másik ember riadtan bámult a férfire, aki arcát kezei mögé rejtetve így szólt: – Bocsánat. Még mindig…– most már folyamatosan mélyeket lélegzett, majd hirtelen abbahagyta a zihálást, és folytatta: – Az első, aki rám támadt, majdnem le is győzött. Valahogy odasodródott mellém. Hirtelen nyílt annyi rés a testek közt, hogy nekem tudott esni. Mint amikor szünet van egy áradatban. És ő ki is használt ezt. Az öklei véresek voltak, csuklóig. Az egyik kezében hajcsomót szorongatott. Ahogy jött, oldalt csapott, és szerintem kivájta egy nőnek a szemét. Aztán csak jött.

– Még jó, hogy nem fertőződtél meg – nyögte a fiú, és elvette az egyik poharat. Odavitte az öregasszonynak, aki jóindulatúan biccentett: – Köszönöm, kedves. Azt hiszem, az a kérdés, jobban jártunk-e, hogy mi nem kaptuk el ezt a nyavalyát.

– Ezerből egy – helyeselt a fiú. – Hallottam eleinte a tévében, míg volt tévé, hogy ezerből egy immunis. Gondoljatok csak bele, hogy milyen különlegesek vagyunk. Háromezer ember közül csak mi úsztuk meg.

A férfi felvette a másik poharat, és a fiú felé nyújtotta.

– Igyál csak – mondta az könnyedén, de a férfi mozdulatlanul tartotta felé a teát: – Na, jó. Köszönöm. Maradt még neked? – mondta aztán a fiú, és elvette a poharat, majd óvatosan belekortyolt az italba: – Egy kis méz jó volna.

– Majd iszom később – mondta a férfi. – Igazából azt hiszem, eleinte sokkal többen voltak az egészségesek – folytatta elgondolkodva. – Akik bezárkóztak, elbarikádozták magukat, elrejtőztek…

– Én is a pincébe menekültem előlük – vágott közbe vidáman az öregasszony, majd ivott.

– De aztán az éhség mindenkit kiűzött a szabadba – tette hozzá a férfi. – És akkor már mindegy volt, ki a fertőzött, ki egészséges. Csak a harc maradt.

– Mi történt azzal, aki rád támadt? – kíváncsiskodott a fiú, elszántan kortyolgatva teáját. Ismét kézbe vette a puskát, majd bizonytalanul leállította a lába mellé.

– Azt láttam rajta, hogy nem ember. Nem harcolt, nem ütött vagy rúgott. Harapni akart. A karomat és a combomat, aztán a torkom felé próbálkozott. Soha, de soha nem láttam még ilyet, pedig harcoltam sokféle nép ellen – magyarázta a férfi lassan. – Olyan volt, mint egy csökönyös, veszett kutya. Sunyin és dühösen próbálkozott. Azt hittem, menten leszakítja az egyik ujjamat. Tudtam, ha közel engedem, beleakaszkodik az orromba vagy a fülembe, és elintézi. Nem tehettem mást…– elhallgatott, és kivárt. Amikor a másik kettő feleszmélt, hogy a befejezés jön, hirtelen lehajolt, kirántotta a kést bakancsa szárából, és köríves vágó mozdulatot tett: –…elvágtam a torkát.

A pengét a vágás végén lefelé csapta, és beleállította az asztal lapjába.

– Ejha – motyogta a vénasszony elpilledve. Szemhéjai pillanatokra le–lecsukódtak öreg arcában.

– Ahhh…– engedte ki a fiú a levegőt, a kést bámulva. Előrelépett, de megingott, mint aki részeg: – Ezt ismerem – mosolyodott el, a férfira nézve. Aztán felnyúlt a homlokához, elhessegetve valamit. A sarokból halk hortyogás ütötte meg a fülüket: – Ez a lányé. Akit keresek.

– Mi a neve? – kérdezte a férfi ellentmondást nem tűrően.

– Nem tudom – ismerte be a fiú kábán. – Mit adtál te nekünk? – Belenézett a poharába, mely üres volt.

– Csalánteát, némi mákkivonattal. Én ültettem a tetőn mindkettőt – magyarázta a férfi, és elvette a kést a fiú elől, aki az asztal lapjára dőlt: – Tudod, gondolnom kell arra az időre, mikor megtámad majd valami betegség. A szenvedés nagyon nehéz dolog. Nehéz teher. Olyankor jól jön egy kis mák. Ezt még az afgánoktól tanultam.

Felfordította az esetlen testet. A fiú merev tekintettel nézte a plafont, szája még mozgott. A férfi fölé hajolt, hogy hallja.

– Hol a lány? – susogta egy gyönge hang fülébe.

Sokáig nézett a fekvő arcába, de nem válaszolt. Amikor már nyitotta száját, a fiú hortyogni kezdett álmában.

– Még a nevét se tudod – mondta neki a férfi.

 

Másnap délutánra az öregasszony megszokta a sikolyokat és az időnként felhangzó puskalövéseket. Tehetetlenül, a nyikorgó székbe kötözve nézte, ahogy a férfi a nyitott ablaknál ülve lődöz kifelé. Mikor szünet állt be, a kimerült fogoly feje lecsuklott, de hamar felkiáltott odalenn a fiú, vagy új lövés dörrent, aztán a forró hüvely pattogott a padlón.

A férfi néha evett valamit az asztalról, olykor ivott, máskor egy műanyag flakonba vizelt. Soha nem válaszolt a kérdésekre. Mikor a vénasszony vízért könyörgött, feléje se fordult. Kora este kiment a konyhából. Odakintről kisvártatva segítségkérő ordítás szűrődött fel. Olyan hang volt, mintha valakit nyúznának. A férfi visszacsörtetett az ablakhoz, felkapta a puskát, és kapásból lőtt. A hang élessége alábbhagyott.

Hamar leszállt a sötétség. A fülledt melegben olyannak tűnt, mint valami pára, ahogy ellepte a kis konyhát. A vénség némán bámulta a lövészt, mielőtt hosszú szünet után megszólalt.

– Micsoda egy bolond vagy te, fiam – krákogta kiszáradt torokkal. A férfi e szavakra felállt, és végigmérte a nőt, mint aki először látja. Az asszony teste megpuffadt a kötelékek szorításában. Keze, lába kékszínű lett, elkínzott arcát merevvé tette a fájdalom. Beszélni is csak halkan, érthetetlenül tudott, mintha nem működnének szervei.

– Azt hiszed, kiirthatod őket? A saját, megmaradt véred feláldozásával? Kinek képzeld te magad?

A kérdés nyugtalanítóan sokáig ott remegett a levegőben, mire a férfi megmozdult. Letette a puskát a padlóra, a fal mellé állítva. Aztán lehúzta kesztyűit, és megropogtatta ujjait.

– Így nem hozhatsz semmit helyre – folytatta a nő. Beletörődő, nyugodt hangon beszélt, fel se nézve a másikra, aki lassan eléje lépdelt. – Mi, emberek nem tehetünk semmiről…

Elhallgatott, mert a másik megragadta a vállát. Aztán a férfi erőt vett magán, letérdelt elé, mint aki imádkozik. Felnyúlt, és megemelte a nő fejét, hogy a szemébe nézhessen: – Hol van az a pince? – kérdezte szelíden.

A vénasszony elrántotta állát a fogásból, és a fal felé nézett.

Lent, az arénában valaki erőtlenül hörgött.

– Megkínoztad, kihasználtad, mind egy darab húst – ingatta fejét az öregasszony, mint aki nem is hallotta a kérdést. – Miért nem ölöd már meg? A sötétben úgyis vége.

A férfi vidáman a háta mögé bökött: – A távcsövön van éjjellátó. – Aztán ruganyosan felállt, csinált egy törzshajlítást a szűk helyen, majd lenézett foglyára: – Tévedsz. Nagyon is tehettek róla ti is. Semmivel sem vagyok jobbak, mint ők – mondta lassan.

A vénasszony nem felelt, dacosan egy irányba figyelt. A falon egy tenyérnyi foltban lehámlott a festék, alatta rajzszöggel ákombákom gyerekrajz volt felerősítve. A másik követte tekintetét, majd bólintott.

– A születésnapján ölték meg, de nem a fertőzöttek – mondta elgondolkodva. – Eljöttek elém, a stadionhoz. Ott vártak a kocsiban, a parkolóban, egészen addig, míg megindult a tömeg. Láttam, hogy kiszállnak, és azt is, hogy a barátnőmet fellökik. A lányom sikoltott, de senki nem állt meg. Nem segítettek nekik, pedig akkor még emberek voltak mindannyian. Tudod, mit mondok neked? Nem vagytok jobbak náluk, és nem is érdemeltek más elbánást, mint ők.

Az öregasszony megmozgatta ujjait: – Lazítsd meg a kötést – kérte, de a férfi csak a fejét rázta. – Akkor legalább adj innom.

– Nem, mert attól rosszul lennél – jött a válasz.

Kis ideig hallgattak, mígnem lentről sietős léptek vagy futás zajai szűrődtek fel. A férfi a fegyverhez ugrott, felvette, és távcsövével végigpásztázta a kinti teret. Aztán felugatott a fegyver, dörrenése betöltötte a kis szobát. Mikor vége lett, a nő elájult.

Gyengéd pofozásra tért magához, és közben az éjszaka feketéje megvastagodott köröttük. Alig látszódtak a férfi vonásai a beszűrődő, lágy kinti fényben.

– Hol a pince? – kérdezte türelmesen, miközben rágott valamit hátsó fogaival.

– Nem emlékszem – nyöszörögte sírós kislányhangon a vénség.

A férfi most hosszabb ideig bámulta, mintha a szemét erőltetné a sötétben.

– Mi történt velük? A lányoddal és…– préselte ki magából az asszony kínkeservvel. Bármennyire is igyekezett, nem tűnt érdeklődőnek hangja.

– Amikor odaértem az autóhoz, illetve a roncshoz – mondta a férfi –, csak darabokat találtam a földön. Mindenféle részt belőlük.

– Lehet, hogy élnek, fiam – suttogta a vénasszony, de a másik erre már nem válaszolt, felállt, a puskához ment, és újratárazta.

A nőből ekkor szörnyű, rekedt, szörcsögő hang tört elő. Mély harákoló lélegzetbe, majd újabb kérésbe olvadt: – Adj innom.

– Hol a pince? – jött a válasz, de a vénasszony erre sem felelt, talán el is ájult. 

 

Arra riadt fel, hogy a férfi vizet locsol arcába. Mohón lenyalta szája széléről.

– Óvatosan – mondta fogvatartója. – Lassan igyál. – Azzal a szájához emelte a palack végét.

Szúrós ízű esővíz volt benne, de a nő mohón ivott. Pár korty után a férfi elvette a palackot.

– Mondtam, hogy lassan! – rótta meg az előtte térdelőt.

 Az öregasszony akaratlanul is ment volna utána, de a láncok nem engedték.

Vaksi tekintetével most mérte csak fel, hol van.

Az aréna közepén lévő, földbe ásott facölöphöz volt bilincselve. A rozsdás, hosszú láncok csuklóin fényes pántokban végződtek, ezeket lakat fogta össze. Körötte a föld, a cölöp, de még a lánc némely része is vörösesbarna volt.

A férfi kedvtelve szemlélte őt pár lépésnyi távolságból.

– Rajtad azért van hús – bólogatott, és megigazította vállán a puskát. Háta mögött, a parkolóból vastag, fekete füstbodor tekeredett az ég felé.

Az öregasszony tehetetlenül megrángatta láncait: – Mit akarsz velem? – nyögte.

– Hisz tudod – vont vállat a másik. – Honnan van élelmed, nyanya? Hol a pince? – kérdezte aztán hirtelen.

Az öregasszony gyűlölködve pislantott rá, majd gyorsan elkapta árulkodó tekintetét: – Ha elengedsz, megmondom. Odavezetlek…

A férfi erre nem szólt semmit, talán nem is hallotta, mert már a házak közét leste. Aztán nyakából leakasztotta apró, de hatékonynak tűnő távcsövét, és belenézett.

– Jönnek? – suttogta ijedten a fogoly, de a katona csendre intette. Kis idő múltán aztán a férfi leengedte a távcsövet, és ismét az asszonyra figyelt.

– Szerintem valahol felfelé van a búvóhelyed – kezdte lassan, és közben egy elliptikus kört írt le a cölöp körül. – Valahol a hegy felé. Valami rozzant, ócska ház pincéje. A rakpart környékét már bejártam, és voltam lefelé is, a vár irányában. Igen, csak a felső utcák régi házaiban van akkora pince, ahol elbújhat egy ilyen varangy – gondolkodott hangosan a férfi.

Az öregasszony nem válaszolt, csak hunyorgott az éles fénytől. Nem lehetett megállapítani, milyen napszak van, de ismét nagyon meleg volt. Körben a kiszáradt fű helyén egy sereg nyom volt a porban. Testek lenyomata, lábnyomok, elhúzott tömegek által vájt vályú.

Aztán letekintett közvetlenül maga elé, mert valamit észrevett. Egy fül volt az, apró, összevérzett darab. Ernyedten hevert a földön, mint valami döglött állat.

– Légy átkozott, te kurafi – mondta hirtelen az öregasszony. Hangja most erős volt és keserű. Görnyedten kiegyenesedett, a lánc megcsörrent rajta. Ősz haja bomlott szénakazalként gabalyodott arca körül, éhségtől csillogó szemei a férfira tapadtak. Az lehajolt, és bakancsa szárából elővette a lány kését.

– Azt kívánom, hogy égj a pokolban, de előtte állj ki még istentelen kínokat idefenn, ebben a melegben is. Remélem, hogy a lányod is ugyanígy…– nem fejezhette be. A férfi előrelendült, és a szájába vágott.

Egy másodpercig úgy maradtak, majd fekete vér bugyogott elő a vénség arcából. A másik mintha zavarba jött volna tettétől, hátrálni kezdett, majd a kést elrakva otthagyta áldozatát.

Az öregasszony közben térdre rogyott, és artikulátlanul jajongani kezdett. Kezét kérőn nyújtotta a férfi távolodó alakja felé, de az meg se fordult.

Pár perc elteltével, mikor bizonyossá vált, hogy egyedül maradt, lenyúlt, ameddig a lánc engedte, és letépte ruhája alját. A rongydarabot sebére szorította, de azonnal elfutotta a vér. Csak ekkor vette észre keze állapotát.

A hosszú lekötözéstől csuklója szederjes és lilás lett, mint egy halott tagja. Olyan torznak tűnt a nappali fényben, hogy a vénasszony felhördült, mire akaratlanul is vért nyelt. Felköhögte, apró pöttyöket hintve a porba, maga elé. Egy árnyékfejet is ért a permet.

A nő megdermedt, majd tekintetével lassan követte az árnyék vonalát, míg el nem ért a végéig, egy poros, mocskos lábig. Felfelé vándorolt rajta, a szakadt farmeren, a kilyuggatott pólón, egészen a megfeketedett, üres tekintetű arcig.

Harminc év körüli volt az idegen, és olyannyira elváltozott már, hogy nem lehetett megállapítani nemét. Inas, napbarnított karjain megfeszültek az izmok, orrlyukai hol kitágultak, hol összeszűkültek. Szemét nem is az öregasszonyra, a cölöp fájára szögezte.

– Istenem, kegyelmezz – nyögte a fogoly sebzett beszéddel. Aztán észrevette, hogy az alak ujjairól lefoszlott a hús, és a csontok fehér ceruzavégekként merednek elő belőle. Mikorra a vénasszony megértette, mit lát, a fertőzött nekiugrott. Egyetlen lépésből lendült felé, ellenállhatatlanul, fenyegetően kivillantva zöldes ínyét. Akár harapni készült, akár marni – félelmetesen hatékony volt mozgása.

Mielőtt elérte volna a hátrébb húzódó foglyot, távoli lövés dörrent, és pillanattal később a  lövedék szétrobbantotta a támadó fejét. Teste oldalt zuhant, még másodpercekig mozgott keze-lába.

Az öregasszony térdre hullott, láncai megfeszültek, de most nem törődött a fájdalommal. Kézfejével akaratlanul is letörölte arcáról a fertőzött vért. Szeme sarkából látta az épületek árnyékában gyülekező alakokat, akik majd próbálkozni fognak. A nap teljes erejével tombolt odafenn, kiszolgáltatva őt az aréna közepén. Inkább behunyta szemét. Szétvágott ajkai közül valami imaféleség kélt.

 

Másnap délután a katona egy kereszteződésben állt, és hallgatózott.

Bal kéz felől régi, romos, egyszintes házak sora húzódott a hegyoldalban, jobbra tőle egy félig kész irodaépület váza fehérlett a melegben.

A férfin több fegyver is csillogott, kezében nádvágó kést tartott. Kesztyűs kézfejével minduntalan megtörölte homlokát, és úgy tűnt, próbál mindenfelé figyelni.

A forróságban nem mozdult semmi, nesz sem hallatszott. Még azok az éles hangú bogarak is hallgattak, melyek az utóbbi időben olyannyira elszaporodtak a környéken.

Az utca végében, odalenn látszott egy aprócska szelet az összeszáradt folyóból. A túlparton több helyen is fekete füst emelkedett. Feljebb, észak felé sötét madarak köröztek a levegőben. Rikoltásuk idáig már nem hallatszott el.

A férfi gondosan szemügyre vette mindezt, majd egy sárga, beszakadt tetejű házacska felé fordult. Sötét ablakaiban összetört az üveg, ajtaját valaki kifeszegette helyéről. Odabenn megtaposott, mocskos paplan látszódott a padlón

A katona minderre ügyet sem vetett. A ház alapzatába vájt pincenyílásokra figyelt. Aztán óvatos macskaléptekkel közelebb osont, körbenézett, majd leguggolt az egyik ablak elé.

Gyenge, savanyú légáram csapta meg arcát. Alig volt hűvösebb, mint a kinti levegő. Édes, bomló aromát hordott, mintha valaki húst felejtett volna kint az asztalon.

A férfi mélyen beszívta ezt a párát, majd felmordult. Előhúzta egyik pisztolyát, és maga elé tartva benyomult a házba.

Ürülékhalmok, eldobált gyerekruhák fogadták. A hajdani nappali közepén csontok voltak egymásra hányva. Szépen letisztogatott sárgájuk halványan derengett.

A konyhai pincelejáratot vaskos tölgyfaajtó védte. A katona szerencséjére kívülről volt benne a kulcs. Óvatosan elforgatta, majd lenézett a sötét lépcsősorra. Rövid tűnődés után meggyújtott egy rongydarabot gyufával, és a gomolyagot lelökte a lépcső aljába. Félhangosan számolt háromig, majd lement a lépcsőn.

A sárga, gyorsan hamvadó lángok a pince felét világították be. Asztalok és kádak sorakoztok egymás mellett. A sarokban rozzant vaságy állt. Az asztalokon fényesre suvickolt kések, bárdok és villák csillogtak. Ahogy a katona megindult, arcát súrolta valami. Elkapta fejét, erre beleütötte orrát egy puha darabba. Hátrált, majd a még égő rongyot felemelte késével, és feltartotta maga elé.

Plafonról lelógatott húsdarabok erdeje vöröslött előtte. A nem túl vastag szeleteken finoman csillogott a só. A férfi éhesen beszívta illatukat, majd kikerülte e részt. A pince másik traktusa már az utcáról kapta a fényt. Itt, a fal mellett, az ablakok alatt alacsony ketrecek sora húzódott.

Olyan volt, mintha kutyákat tartottak volna itt. Ám a második ketrec aljában egy kis kabátka kéklett.

A negyedik ketrec közepén gombszemű baba hevert. A hatodik ketrecben volt valaki.

A katona idegesen körbefordult, de a pince többi része üresnek tűnt. Megköszörülte a torkát, és közelebb lépett a fogolyhoz – ekkor jött rá, hogy az egy gyerek, és már régóta figyeli őt.

A ketrec hátsó részébe húzódott, átkulcsolta térdét, arcát valamelyest elrejtve bámult rá. Csak szemei csillogtak a sötétben. Távolról olyan volt, mint egy nagy halom ruha.

– Mi történt itt? – kérdezte tőle akaratlanul a katona. A gyerek összerezdült, és még jobban eltakarta magát.

– Ki vagy te? – faggatta őt a férfi, majd lehajolt a ketrec elejéhez. Aprócska lakat tartotta össze az ajtóféleséget.

A gyerek mozdulatlanul nézte, ahogy lerúgja. A férfi kinyitotta az ajtót, és félrelépett. Közben övébe rakta fegyvereit.

– Gyere! – sürgette. – Nemsokára alkonyodik. Nem akarok itt maradni.

Pár pillanatig várt, majd sürgetően intett, és olyan mozdulatot tett, mint aki be akar bújni a másikhoz. A gyerek erre megmozdult, kényszedetten négykézlábra ereszkedett, és kimászott. Ahogy kiegyenesedett a férfi előtt, látszódott, milyen vézna és ijedt. Egész testében remegett, rezgett rajta a szakadt, hosszú hálóingféleség, a rojtosra foszlott nadrág, sűrű, csapzott hajának minden szála.

– Mi történt itt? – mutatott körbe a katona. – Mit csinált veletek a vénasszony?

A gyerek már nem őt nézte, meredten bámult az egyik félhomályos sarokba. A katona is odafordult, de ő, aki nem szokott hozzá ehhez a fényhez, először nem látta. Ám segített a huzat, mely az ajtó felől, fentről kélt. Végigsöpört a termen, és a bomló rothadás új, minden eddiginél erősebb ízét hordozta. A katona akaratlanul is hátralépett a gyerek felé, aki összerándult. Erre a férfi erőt vett magán, és a szürke tömeghez ment. Mikor már csak egy méternyire volt, megértette, mi lóg előtte a kampón. Felszisszent, majd a gyerekhez ugrott. Nem törődve a sikkantásával, megragadta, és kivitte őt a pincéből, el a sóval teli kádak, a kések, a nagy asztal előtt. Csak odakinn, az utcán, a napfényben állt meg lihegve. Elengedte a másikat, aki azonnal behúzódott az árnyékba. Most, a világosban jobban szemügyre vehették volna egymást. A fogoly arcát azonban vastag koszréteg borította, hajában a pince nedves piszka száradt. Értetlen, elrévedő tekintete semmi jót nem ígért. Arca az alultápláltságtól koponyaformát öltött, végtagjait a csontok rajzolták meg.

A férfi odalépett elé, majd megbökte vállát: – Gyere velem – mondta szelíden, és mielőtt elindult, még hozzátette: – Nem maradhatsz itt. Én adok neked enni és inni.

Jó tíz lépés után hallhatta, hogy a kölyök követi. Elégedett mosolyra görbült szája.

Pár perc után a gyerek kezdett elmaradni. A katonának nem kellett megfordulni, észrevette erőtlen lépteiből is. Egy kiszáradt fa tövénél bevárta. A kölyök öt méterre tőle megállt.

– Pihenjünk – mondta a katona, és elővette kulacsát. – Nesze, igyál. – előrelépett, és letette kettejük közé. A másik gyorsan felkapta, és mohón ivott belőle.

– Lassan, mert bajod lehet – figyelmeztette a katona. A gyerek nem hallgatott rá. Amíg ki nem ürült, nem vette el szájáról a bádoghengert. Aztán letette maga elé, sarkára guggolt, és félig előre nyújtott kezeit, félig a katonát lesve elrévedt.

– Afrikában úgy tartják, egy hosszú szárazság jelzi majd a világ végét – morfondírozott a felnőtt. Halkan beszélt, szinte csak magának. – Azt gondolják, hogy a Föld fel fog perzselődni, fokozatosan és lassan, ahogy a nedves fa ég el. – A gyerekre pislantott: – Tudod, te egyáltalán, hol van Afrika?

A kérdezett a fejét rázta, mire a katona legyintett. Letört egy darabot a fa kérgéből, a szájába rakta, és ütemesen rágni kezdte. – Tudod, azt tervezem, hogy amíg véget nem ér, minél többet magammal viszek. Nincs már más tervem az élettel. Ehhez persze nagyon óvatosnak kell lennem. Minden lépést ötször átgondolok. Az, hogy idáig eljöttem érted, tiszta őrültség.

Kiköpte a kérget, és körbelesett: – Éhes vagy? – kérdezte aztán a gyerektől. Az kis gondolkodás után bólintott. A férfi oldaltáskájából valami rugalmas, szürke dolgot vett elő, leguggolt, és odanyújtotta neki. A gyerek gyanakodva vette el, hosszan szagolgatta, majd beleharapott.

– Cukor, liszt és némi mákkivonat – bólogatott a katona, figyelve, ahogy rág. – A készleteim legjava. Edd csak meg mindet.

A gyereket nem kellett biztatni. Mohón befalta a darabot, ujjait is lenyalogatta utána.

A katona felállt, mire a gyerek is próbált, de a férfi nyugalomra intette. Lehajolt hozzá.

– Jól figyelj! – suttogta neki bizalmasan. – Remélem, elhiszed, hogy nem rosszindulatból teszem. Egyszerűen nincs más választásunk. Lassan elkezdenek majd zsibbadni a lábaid, az ujjbegyeid és az ajkaid. Már ne induljunk el, jó?

A másik értetlenül bámult rá. Aztán mégis tett egy tétova kísérletet, hogy felálljon, de megbotlott a lábában, és elterült a férfi bakancsánál. Az kíváncsian nézte próbálkozását, mintha valami fura élőlényt lesne.

– Aztán elkezd majd körötted forogni a világ, és álmosító kábulat önt el. De legalább nem érzed majd ezt a forróságot – folytatta monoton hangon. – Ha lenne más mód, hidd el, nem tenném ezt. De ők csak akkor jönnek el, ha csalétket adok nekik – mondta. – Amint teljesen felszívódik majd a mák, érezni fogod, hogy ellep az álom. És engedd, hogy magával ragadjon. – Megköszörülte torkát, valamit megint kiköpött. – Amikor felébredsz, már a nehezén túl leszünk. Ha ugyan felébredsz. Azt hiszem, csak a vége igazán fájdalmas. Ígérem, ha úgy adódik, segítek majd. Ők aztán nem finomkodnak. De ott leszek veled, a távcső másik oldalán, és figyellek majd.

Mikorra befejezte, a kölyök lehunyta szemét. Orra előtt kis porfelhők libbentek lélegzete ütemére. A katona lehajolt érte, átnyalábolta és felemelte.

Ekkor meghallotta, hogy távol, valahol északon mennydörgés kél. 

 

A férfi fent ült az ablakban, szokott helyén, és a mind sűrűbben felvillanó villámokat figyelte. Arcát néha nedves, zöld illatú szél érte. Ilyenkor akaratlanul is megnyalta kiszáradt ajkait, aztán ismét belesett az előtte feketéllő puska távcsövébe.

Az aréna közepén, a cölöp körül féltucatnyi test hevert. A gyerek ernyedten csüngött a láncokon, láthatólag még mindig nem tért magához. Eddig egy sebet sem ejtettek rajta a támadók, pedig némelyik egész közel jutott hozzá.

A férfi felsóhajtott, majd mélyen belélegezte a vihar által előretolt illatokat. Nemcsak vízszag, hanem por, füst, rothadás és egy csomó remény is volt benne.

Hirtelen valaki kifutott a nyílt térbe, mire akaratlanul is megrándult ujja a ravaszon. A lövedék elsüvített a levegőbe. A második előtt már a távcsőn át tartott célra. A fertőzött négykézláb, szinte ügetve igyekezett áldozata felé. A golyó oldalát találta, és elsöpörte őt célja előtt jó pár méterrel. A katona még egy lövedéket kilőtt rá. Ekkor valami bevillant a távcső lencséjén. Zavartan felkapta fejét, és rájött, esőcsepp az. Olyan régen látott már ilyet, hogy pár másodpercig gyermeki csodálkozással lesett ki a levegőbe. Aztán kinyújtotta egyik kezét, hagyva, hogy a meginduló zivatar tétova előőrse ellepje.

De gyorsan magához tért ámulatából – betárazott a puskába, és végigpásztázta vele a környéket. Egyelőre nem volt mozgás, ezért célkeresztje visszakanyarodott a fogolyra.

A kölyök a nedvességtől éledezni kezdett, moccantak tagjai. Aztán kinyílt szeme is, és egyenesen a katona felé nézett.

Az erre elvette arca elől a távcsövet, majd egy puha szövettel megtörölte a lencsét. Mikorra újból foglya arcába nézett, már ütemesen esett az eső. A cseppek elborították az aréna körét, végigverték a port, a holtakat, a cölöpöt és a gyerek haját, arcát. Patakokban olvadt le róla a kosz, de a sűrűsödő esőfüggöny miatt néha alig lehetett látni belőle valamit.

Azt azonban a katona megértette, hogy eddig nem nézte meg figyelmesen. A haja például nem barna vagy fekete volt, hanem szőkés. Aztán pár pillanat múlva már arcvonásai is egyértelműbbek lettek, mivel tenyerével lesöpörte róla a vizet és mocsok nagy részét, majd a láncait kezdte rángatni.

A katona nyugtalanul igazított valamit a puskán, felállt. Mélyet lélegzett, a konyhapultnak támaszkodva bámult maga elé. Végül besietett a szobába, hol fegyvereit tartotta, és egy nagy, olajzöld távcsővel tért vissza. Remegő kézzel élesítette képét, és kereste az apró alakot odalenn. A kölyök talpát a cölöpnek vetve próbálta eltépni a láncot. Apró, inas testén megfeszült minden izom. Haja szőkesége még vizesen, csapzottan is nyilvánvalóvá vált. Karja egy helyütt teljesen tiszta lett – mélybarna, egészséges bőre elütött környezete szürkeségétől.

A katona leengedte a távcsövet, és szája elé kapta kezét. Döbbenten nézte az esőt, és az arénában küszködőt. Arcán bujkáló öröm, bizonyosság és komor határozottság váltakozott.

Ekkor már úgy zuhogott kinn, mintha dézsából öntötték volna. A gödrök, mélyedések nagyon gyorsan megteltek vízzel, a kiszáradt föld képtelen volt időben beszívni a nedvességet. Minden párolgott és forrongott az áradatban. Amikor a katona még egyszer belenézett a távcsőbe, ezen a párán át már nem láthatta a gyereket. Mégis, gondolkodás nélkül felkapta fegyverét, és leengedte a kötéllétrát.

Ahogy az épület külsejére került, azonnal bőrig ázott. A puska szíja beakadt valamibe, ingerülten elengedte, hogy haladhasson. Mikor leért, látta pár méterre a sárban, de nem hajolt le érte. Futva indult meg az aréna közepe felé, mint egy elszánt gladiátor.

Még az eső pászmás függönyein át is észrevette a körben gyülekezőket. Az épületek tövében fekete alakok mozogtak ingerülten, mint óriási bogarak. Úgy tűnt, nem mernek kilépni a nyílt térre, de izgatottságuk miatt előbb-utóbb elhatározzák majd magukat. A katona most már nem törődött ezzel sem. Tócsákon, süppedős sárfoltokon botorkált át, szeméből a vizet törölgetve. Néha megbotlott, máskor lihegve megállt, körbefordult, hogy tájékozódjon. Az eső robajában nem hallatszott semmi, a színek és a tárgyak elvesztették körvonalukat.

Amikor újra nekiindult, egyszer csak valamibe beakadt a lába, és elesett. Arca egy pillanatra a sáros földet érintette, bal keze teste alá szorult. Egy test kapaszkodott a lábszárába. Riadtan oldalt hengerült, eltaszította. Aztán feltérdelt, és meglátta a cölöp vonalát.

A gyerek ott kuporgott a tövében, összegömbölyödve, arcát takarva. A katona közelebb mászott hozzá, mire a másik kúszva hátrált, és még mindig nem nézett rá. Ekkor a felnőtt elkiáltotta magát, a lánya nevét ordítva az eső surrogásába. Nem történt semmi, a leláncolt, apró test mozdulatlanul a földre lapult. A férfi lassan odacsúszott hozzá, keze, lába sárba süllyedt. A gyerek vacogott a hirtelen jött hidegtől, ezért ráborult, átkarolta, de nem nézte meg az arcát. Az afrikai vadászatok alatt kifinomult hallásával még a víz pergésén túl is észlelte a közeledők tocsogó lépteit.

Azok, ott, az aréna szélén végre elhatározták magukat.

A katona megtapogatta oldalát és zsebeit, bár előre tudta a hiányt. Pisztolyát és a gyerek bilincseinek kulcsát odafenn hagyta, az asztalon. Biztos volt benne, hogy nem érne vissza velük. Puskája a sárban már használhatatlan.

Lenyúlt hát bakancsához, és előhúzta Anna kését. Feljebb kúszott, a cölöpig, maga után vonva a gyereket is.

A másik remegése lassan csillapult, oldalt fektette hát, az ölébe, fölé hajolva védte a víztől. A kést lazán tartotta, szúrásra készen. Hátát a kemény fának vetve várt, és közben nem mert a lánya szemébe nézni.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
2011. november 05. 00:29 - Valmont

Hivatkozás

Azt hiszem, ezt még nem pakoltam ide fel. Talán azért se, mert két éve beküldtem egy pályázatra. Most a beérkezett novellák egy része megtekinthető itt.

Az én anyagom a 2010-es novellák közt az utolsó előtti.

(És igen, ez is a Járványügyi álmok című novelláskötetből lett kiszedve, ezért lett az alcíme "Lágymányos" - az egyes novellák a megfertőződött főváros különböző helyszínein játszódnak. Most egy jó hír, hogy talán az Ulpius is feltölti majd valami elektronikus tartalomra egy másik novelláját a kötetnek. Ha ez megtörténik, posztolom...)

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása