A múlt nyáron kiestem a végtelen időből. Amikor az életünkre gondolunk, nem tudjuk felfogni az előttünk álló évtizedeket, és hajlamosak vagyunk végtelennek tekinteni a rendelkezésre álló időt, önmagunkat pedig halhatatlanként feltüntetni gondolkodásunkban. Múlt nyáron rá kellett jönnöm, hogy esetemben az idő nagyon is behatárolttá vált. Hónapokba telt elfogadni. Aztán persze jöttek a kényszerű orvosi procedúrák, melyek egyik kifutásaként majd négy hétig kórházban voltam. Letaglózó élmény volt. A rituálék, a szagok, a helyzetek, a testi dolgok, mind együtt elképesztően erős élménnyé álltak össze, melyet épp hogy elkezdtem feldolgozni, most, hogy kikerültem. A kórház egy olyan létállapot, aminek saját törvényei vannak, melyeket fel kell ismerni, magunkévá kell tenni, ha ott vagyunk. Kórházban lenni egyenlő azzal, hogy kikerülünk a megszokott világunk normalitásából. Voltak jó élményeim, és voltak megdöbbentő és elképesztő tapasztalataim is. Utóbbiakból táplálkozik ez az írás, tehát elég erős valóságmaggal bír. Hozzátenném az ilyenkor szokásosat: minden keserűség ellenére tisztában vagyok azzal, hogy az elkötelezett és tiszteséges orvosok és nővérek áldozatos, önfeladó munkája tartja mozgásban a rendszert.

A kórház alagsora

Akkor, az első eszmélésénél még meg se értette, de sötét sejtelemként, fekete csomóként már ott lapult tudta peremén a  gondolat, hogy nagy baj van. A kórteremben volt, ugyanott, ahonnan műteni vitték, és valaki ugyanúgy köhögött a másik ágyon, mint aznap este, amikor bekerült a kórházba. A kitárt ajtón át arcába vágott a folyosó neonfénye és hideg huzata. Megmozdította izzadt testét a takaró alatt, mire bal odalába fájdalom hasított. olyan intenzíven, hogy akaratlanul is felnyögött. Infúziós tasak csillogott felette, már üresen. Ennek opálos fényét figyelte, míg visszaszenderült az altatás utóhatásába.

A kórház végig ott volt álmaiban, kívülről körbejárta, vagy csak egy utcáról figyelte nagy, szürke betontömbjét, mely a város fölé tornyosult, a hegyoldalba ékelődve, mint valami bunker. Makacsul égtek a lámpái, füstöltek a kéményei, lélegzett, mocorgott és dörmögött az egész, szocreál stílusban, csupa éllel és kiszögeléssel megalkotott épület. A férfi borzongott látványától, melyet persze a hullámokba rátörő sebláz okozott álmában, de nem tudott elszakadni a szemlélésétől. Volt valami tisztességtelen, valami gyötrően romlott a kórház tömegében, egy gondolat, ami minduntalan kisiklott elméjéből, nem tudta megérteni, nem tudta definiálni mi az, és el kellett telnie egy hétnek, míg rájött, immár éberen, lent, az alagsorban megértette, mi élteti a kórházat. Nem, nem a hátsó kéményen kisistergő zsíros fekete füst, nem a kopott székek  a várótermekben, a huzatos, rosszul záródó ablakok, a hypószagúra mosott zöld linóleumborítás a padlón, a nyomtatott, A4-es feliratok, melyek elborították az ajtókat, a falakat, Ne kopogjon, Rendelési idő, Műtő területe, Biológiai hulladék, és nem is a lépcsőfordulók megkopott éle, amelyet annyi láb, annyi narancsot és banánt és rostos levet cipelő látogató lába érintett az évtizedek alatt.

Nem, a kórház léte önmagában volt botrány, hisz a gyógyításra épült, de odalent, a mélyben, a sötét folyosók végén nyilvánvalóvá vált igazi funkciója, amit a férfi csak egy hét múlva értett meg.

A következő alkalommal, mikor magához tért, a rosszkedvű, ráncos arcú nővér éppen új infúziót kötött be jobb karjába. A korábbi furcsaságérzet azonnal átcsapott rémületbe hisz most már tisztábban látott és érzett, és rekedt, de riadt hangon meg tudta kérdezni, hol a bal karom. A nővér értetlenül meredt rá, majd  megnyitotta a levegőztető szelepet a tasakon, végül válasz nélkül kiment a kórteremből. Sárga fény hullott a férfira, akit ellepett a pánik, és meglévő kezével felhajtotta bal oldalán a takarót, hogy meglássa a bekötözött vállcsonkot. A kötés jobb széle átvérzett. A nővér egy orvossal tért vissza, magas, vékony, tiszta, de fáradt arcú fiatalember volt. Doktor úr, ez nem lehet, szakadt ki a férfiból a  sírás, egy kis folt, egy melanóma miatt jöttem be, azt mondták, leveszik, és másnap mehetek haza, most meg, fejével balra bökött, a vállcsonk, a hiány irányába. Nos igen, vakarta állát az orvos, komplikációk léptek fel, egy nagyon súlyos állapotot fedezett fel a sebész kolléga a sebben, ami miatt úgy döntött, hogy az egészsége érdekében az egész kart el kell távolítani.

A beteg hallgatott, próbálta megérteni a szavak értelmét, közben az orvos arcába bámult, majd a fejét rázta, egy anyajegynyi folt volt, ennyit kellett volna kivágni a könyökömnél, hogy lehet, hogy az egész karom beteg lett miatta, ez korábban senki nem mondta, makogta, és érezte, hogy a hidegtől dermedt arcán lesiklik az első könnycsepp. A nővér megunta őket, a másik beteghez lépett, az öregemberhez, aki öntudatlan fájdalmában kitakarta magát. Az orvos megfogta a férfi jobb vállát, bátorítóan megszorította, higgye el, ez volt a legjobb amit tehettek, a kollégák az ön érdekben cselekedetek, tudom, hogy nehéz, de ehhez is hozzá lehet szokni, mondta, aztán megnézte a férfi lázlapját, és kérte a nővért, mérjenek gyakrabban hőmérsékletet, majd kisietett a szobából.

Amikor másnap látogatási időben a férfi felesége meghozta a banánt és a gyümölcslevet, már elfogytak a könnyek. A férfi állig betakarózva, komoran nézett maga elé. A szemközti falon repedések tucatjai futottak a sárgára mázolt falon a csálén álló, nagy, esetlen barna szekrény mellett. Azt mondták, nem lehetett másként, magyarázta esetlenül az asszony, miután egy rozzant székre ült a beteg fejéhez. A férfi nem szólt, összeszorított szájjal próbált valami mintát belelátni a  repedések szövevényébe. Később, mikor már a folyosókon sétálgatott, egy nagy, öreg platánt szemelt ki magának a kórház parkolójában. A csupasz téli ágak közét meredten bámulva, kissé hunyorogva sikerrel járt, sárkányt, emberi arcot, tollas madarat, halfejet, címerpajzsot fedezett fel a mintákban. Most viszont még csak ott tartott, hogy behunyta szemét, és a fejét rázta, nem értem, hogy egy elszigetelt kis anyajegy hogy tudta az egész karomat, nyögte, és elhúzta fejét, mert felesége a haját birizgálta, amitől ingerült lett. Az asszony keze jobb híján a férfi homlokára tévedt. Lázas vagy, mondta riadtan, szóltál már a nővérnek, mire a másik megrántotta a vállát, folyton lázas vagyok, nem megy harmincnyolc alá, morogta, de aztán a nő szemébe nézett, és megragadta csuklóját, itt valami nincs rendben, mondta szigorúan, hol, kérdezte az asszony, mire a férfi körbeintett megmaradt kezével, itt, ez az egész, valami stikli van, valami más okból vágták le a karom.

A felesége szabad kezével elfedte szemét, majd sírva fakadt, és elfordult, de a férfi még meglátta az arcán a riadalmat, a felismerést, azt, hogy az gondolja, az ura megőrült, beleőrült a veszteségbe, a fájdalomba és a lázba.

Kifelé menet beszélt az ügyeletes nővérkével, mely során egy bankjegyet csúsztatott a kopott köpenye zsebébe, mire az megígérte, hogy ránéz a betegre, és biztosította, az infúzióban folyamatosan adják neki a lázcsillapítót, de valamiért egyelőre nem hat, nem tudni az okot, a seb állapota nem indokolja, most már kezd tisztulni.

A férfi általában örült, amikor az asszony végre szedelőzködni kezdett, mert jelenléte megtörte a kórház rendjét, azt a szigorú beosztást, az a létmódot, amihez két nap alatt idomult a teste és a lelke. Reggel négykor a nővérek hangosan nevetgélve felkapcsolták a nagy, mennyezeti lámpát, néha vért vettek, új infúziót kötöttek be, hat körül az unott arcú srác felmosott és kiürítette a kukákat, hétkor a nappalis nővér vérnyomást mért, nyolckor unott arcú orvosok tartottak vizitet, és megkérdezték tőle, hogy van, de választ nem vártak, fél kilenckor érkezett a vizes zsemle és parizer, ízetlen teával, délben a sápadt zöldségleves és  krumplipüré a levesben csomósra főzött hússal, este ötig csönd, aztán ismét zsömle és felvágott vacsorára, majd az ügyeletes orvos újból megkérdezte őt, hogy van, rápillantott az ágya végébe akasztott lázlapra, többnyire homlokát ráncolta, majd kisietett. Ez a rend konokul ismétlődött, és a férfiban valami nyugalmat keltett, még akkor is, ha az infúziók, a gyógyszerek hatására a láza nem ment le, kitartott a második, negyedik, hatodik napon is, amikor már olyannyira fázott a hideg kórteremben, ahol az ablakdeszkák résein át beáramlott a téli fagy, hogy a teste önkéntelenül is valami meleg után kezdett kutatni, így került az alagsorba.

Azelőtt is sétálgatott már, hogy legyen ereje, először csak a közös, málló csempéjű fürdőig, ami erősen vizelet- és csatornaszagú volt, ide főképp reggel ment, mikor még volt meleg víz, később az osztály folyosóján, a nagy, hideget lehelő ablakok mellett végigballagott a kórtermek sora előtt, be-belesett az odabent fekvő, heverő, forgolódó testekre, majd kivánszorgott a folyosóra, és a kopott lépcsőfokokon felment egy emeletet, hogy az utolsó lépcsőn megállva az erőfeszítéstől ziháljon és levegő után kapkodjon. Ezek után a vándorlások után hálásan tért kifeküdt matracú ágyába, álláig húzta a takarót, és várta láz új rohamát. Délután három, négy körül menetrendszerűen jött is. A dereka körül kezdődött borzongással, majd szétterült a hasán, altestén, a keze és a lábai hidegek lettek, olyannyira, hogy néha be kellett szöknie a személyzeti mosdóba, ahol mindig volt meleg víz, és itt a forró vízsugár alá tudta tartani megmaradt jobb kezét. A csodálatos élménytől halkan sóhajtozott. A borzongásból hamarosan kiszáradt torok, lüktető fejfájás, és az egész testre kiterjedő hidegrázás lett. Az esti vizitet követően a nővérek még egy utolsó infúziót kötöttek be, ez hozott általában enyhülést, noha a karjába áramló folyadék olyan hideg volt, úgy lehűlt  a tasakban a szoba levegőjétől, hogy az első percekben csak még jobban rázta tőle a hideg. Amikor a gyógyszer hatni kezdett, a hideglelés helyét forróság vette át. A férfi ilyenkor végre álomba szenderült, de éjfélkor arra ébredt, hogy pizsamája átizzadt, és amikor felült ágyában, a hideg átmart a lucskos ruháján, így az ágy alatti bőröndből kapkodva, vacogva átöltözött szárazba, a takarót megfordította, a párnáját szintúgy, a vizes holmiját pedig kiteregette a langyos radiátorokra az ablak alatt.

Ebben a pontosan ismétlődő rendszerben teltek a napjai, és csak a felsége látogatásai törték meg a mintát. Az asszony egyre reménytelenebbül vigasztalta őt, a férfi már nem is válaszolt szavaira, néha morgott valamit ingerülten. Amikor szóba került a jövő, akkor bukott csak ki belőle hosszabban keserű panasza. Fél kézzel hogy fogok dolgozni. Ki tartja majd nekem a szerszámot. Kis segít megemelni a dolgokat. Kérdezte a másiktól, aki lehorgasztotta fejét, felvehetsz egy segédet, suttogta aztán, mire a beteg ingerülten felcsattant, ja, persze, hogy kilopja a szememet. Meg miből fizessem. Ebben maradtak, és nem feszegették, mi és hogy lesz, de a hatodik nap este a nő nem bírta tovább, búcsúzáskor sírva fakadt, mert a reménytelenség, a tehetetlenség és a férfi nem múló láza oly erővel nehezedett rá, hogy nem bírta elfojtani a fájdalmát, ahogy tette eddig, és nem a kórházhoz felvezető szerpentinen sírta el magát, hanem itt, az ágy mellet. A férfi kinyúlt felé, megsimogatta arcát, mire az asszony, mint valami állatka, hálásan a tenyérbe illesztette orcája ívét. És a férfinak ekkor eszébe jutott, amit már rég el akart mondani, a legnagyobb fájdalma, hogy pont a bal kezemre volt tetoválva a neved, Margit, suttogta, mire a nő csak még jobban sírt, ezért a férfi hozzátette, de majd megcsináltatom a jobbra is, amin nevetni kellett, és ez jó volt, mert így egy kissé oldottabb hangulatban tudtak elválni.

A hetedik nap asz asszony nem tudott jönni, idős édesanyjához kellett utaznia falura, ő is rosszul volt, ezért megüzente, hogy a férfi ne várja. A nővér, aki ridegen előadta neki az üzenetet a még elviselhetőbb kategóriába tartozott. A férfi ugyanis kategóriákba osztotta a nővéreket. Volt a viccelődő, néha gúnyos, de jobbára ártalmatlan, a zsörtölődő, de alapvetően ártalmatlan és a gonoszkodó és veszélyes kategória. Ezek általában éjszakai ügyeletet vállaltak. A férfi hamar, a második napon megtanulta, hogy utóbbiak nem szeretik, ha az ágy végében lévő jelzőgombbal zavarják őket, mert a nővér, aki a távoli hangokból ítélve valamit nézett a tévében, berontott a szobába, mit akar, kérdezte, majd mikor a férfi előadta, hogy az infúziója lefutott, fejét csóválta, és tekintete metszővé vált, ilyen apróság miatt csöngetett, kérdezte csalódottan. Durván kicsavarta a csövet a férfi branüljéből, majd szó nélkül távozott. A férfi soha többé nem csöngetett éjszaka, nappal is inkább kikiabált a folyosón elsétáló nővéreknek, ha akart valamit. De ezen, a hetedik éjjelen már este tizenegykor annyira rázta a hideg, hogy  végül csak megnyomta a gombot. Na, mi van, dugta be a fejét a nővér pár perc múlva az ajtón. A férfi megkönnyebbült, mert felismerte, hogy az egyik ártalmatlan az ügyeletes, és így suttogva elmondta neki, hogy nagyon fázik, és egy extra paplant szeretne kérni. A nő bámult rá jó tíz másodpercig, mint aki azt fontolgatja, mit is válaszoljon, majd megcsóvált a fejét, és az öregember ágyára mutatott, és honnan adjak én másik paplant, vegyem talán le a bácsiról, morogta, majd még hozzátette, hozasson be a rokonaival, azzal otthagyta őt.

A férfi felvett még egy pulóvert, majd a mennyezetre összpontosított, azt várva, hogy a hidegrázás ellenére elszenderüljön, de az álom nem akart elérkezni. Éjféltájt járhatott az idő, amikor egy meleg légáram megcsapta arcát.

Mióta a kórházban volt, nem érzett ilyet.

Óvatosan kikelt az ágyból, papucsába bújtatta dermesztően hideg lábfejét, és a radiátorhoz ment. Langyos volt, mint mindig. Rövid hezitálás és reszketés után kisétált a folyosóra, és ott ismét beburkolta az áldott meleg. Nyomon volt. Elhaladt a nővérpult előtt, fél szemel látta, hogy odabenn, a szobában a nő egy széken elnyúlva fekszik, talán hortyogott is. Kilépett  a kórház központi folyosójára, és azonnal megérezte a lépcsőházból a meleg levegő hívogatását. Lentről jött. Elindult hát lefelé. Három forduló után nagy fémtábla hirdette a feje felett, Alagsor, a résnyire nyitott ajtón pedig a szokásos papírlap, Idegeneknek belépni tilos és veszélyes. A meleg huzat egyértelműen a résből szivárgott ki és fel. A férfi teste olyannyira ki volt éhezve arra, hogy végre átmelegedjen, hogy gondolkodás nélkül előre lendült, és benyomult a fém- és porszagú folyosóra. Húszméterenként sárga fényű villanylámpa világította meg útját. Hamarosan újabb betonlépcsőhöz ért, ami őrjítően sokáig tekergődzött lefelé, hogy végül egy szénszagú, nagyobb helyiségbe jusson. Fahasábok halmai és papírhulladék volt a falak mellett feltornyozva. A sarokban pedig ott dorombolt őrjítő bizonyossággal egy nagy, vörösre  festett kazán. A férfi közel ment hozzá, és ép karját óvatosan a fémtesthez tartotta. Forró volt, amitől halk, elégedett sóhaj szakadt ki belőle. Jó két percig állt így, a melegség vibrálásban, amikor észrevette az ajtót, és meghallotta a füttyszót. Valaki egy bonyolult dallamot fütyült odabenn. A férfi kíváncsian belökte a súlyos ajtószárnyat, amelyen két lakat is lógott, majd belépett a nagy, földszagú terembe. Félhomály volt odabenn, csak egy neonfény égett az egyik sarokban, néhány halkan brummogó, vaskos hűtőszekrény felett. A hűtők előtt gurulós asztalon mindenféle sápadt, összegabalyodott dolog hevert. Egy mokány, alacsony, öregember rendezgette őket, a férfinak háttal. Mögötte, a terem túlfelén kétember magasságú rács osztotta meg a teret. A túlsó oldal szinte teljesen sötétbe borult.

A férfi halkan közelebb óvakodott, és figyelte, ahogy az öregember a kocsin lévő dolgokat a rácshoz tolja, majd kulcscsomójával megcsörgeti a fémet. Halk morajlás jött válaszul, mintha maga a hegy válaszolna. Az öreg erre felemelte az egyik dolgot az asztalról, és bedobta rácsok közein át a túlsó oldalra. A férfi most már jobban látta, mik vannak az asztalon. Lábak és kezek kusza tömege volt. Önkéntelenül is felszakadt belőle egy döbbent kiáltás, mire az öregember megfordult, és meglátta őt.

Mit keres maga itt, kérdezte tőle élesen, majd a fejéhez kapott, áh, elfelejtettem bezárni az ajtót, dörmögte.

A beteg közelebb ment hozzá, és amikor már csak pár méterre volt, halkan megkérdezte, mi történik itt.

Az öreg lehorgasztott fejjel tűnődött, majd megvonta vállát, és a férfi szemébe nézett, etetek.

Csöndben álltak pár másodpercig, végül az öregember cigarettát vett elő zsebéből, a csomagot kínálta a férfinak is, aki nemet intett, rágyújtott, aztán egy gyors pillantást vetett a rácsok közé, végül belekezdett. Nem beszélhet erről senkinek se, de ha el is mondja, hülyének nézik majd. Én vagyok a  fűtő. És én felelek az etetésért is.

Minek az etetéséért, nyögte a beteg.

A fűtő a háta mögé intett, hát ennek az etetéséért, azzal újból megzörgette a rácsot kulccsaival.

Válaszul súrlódó hang kélt odaát, és a teret lassan, fokozatosan előrenyomulva kitöltötte egy nagy, sötét tömeg. A férfi akaratlanul is hátrált egy lépést, az öreg csak legyintett, nem tud kijönni, vagyis inkább nem akar. A beteg nem látta a dolog részleteit, hiába erőltette szemét, de azt igen, ahogy a láb, amit a fűtő bedobott a túloldalra, hirtelen eltűnik. A sötétség bekebelezte.

Akkor jött elő, amikor  kórház alapjait ásták, mondta a fűtő elgondolkodva, állítólag el is vitt munkásokat, intett a rács felé, ez a járat ki tudja mióta itt van, és ő ki tudja, mióta benne van, a lényeg, hogy lezárták, de persze annak idején a mesterek és a mérnökök tudták, ha nagyon akarna, kijönne. Ezért van, hogy etetni kell, ezzel bent tartjuk, és nem jön ki, magyarázta az öregember, majd egy újabb tagot választott ki az asztalról, csak az a baj, hogy az állati hús nem nagyon van ínyére, igazából ezt szereti, tette hozzá, és a sovány, gyerekméretű lábat átdobta  a rács résén.

De mi van odabenn, kérdezte kiszáradt torokkal a férfi, és közelebb ment a fűtőhöz, aki megvonta vállát, nem tudom, senki nem tudja, még az okosok se, az igazgató se, mert már őt is kérdeztem, havonta egyszer lejön ide, beszélget velem, egészen rendes pali, de ő sem tudja, mi ez, csak azt tudja, hogy minden héten etetni kell, azzal, amit a levágnak a betegekről, és akkor nem lesz baj.

Eltűnődött, majd felemelt egy kart, és megszemlélte, persze, régebben néha volt probléma, mert nem volt elegendő műtét, elegendő amputáció, ilyenkor elég feszült volt a helyzet, de valahogy mostanában megoldják ezt is, mindig akad elég, magyarázta elégedetten, és szép ívben bedobta a kart a rácsok túlfelére.

A férfi bólintott, értem, most már értem, motyogta, ha nincs elegendő amputáció, akkor csinálnak, suttogta keserűen, majd pillantása végigsiklott a kocsin, és tekintete megakadt valamin. Odament, és kiszabadította egy láb alól. Könnyeb volt mint gondolta. Mélyet sóhajtott, mert végre a rendszer, a szisztéma, a mintázat, vagyis a magyarázat, amit mindenhol keresett, teljes lett. Az utolsó elem is helyére került a kórházi tartózkodása során, és tudta, sejtjeiben érezte, hogy most már meg fog gyógyulni, holnaptól nem lesz láza. Egészséges embereket is megnyomorítanak emiatt, jelentette ki a férfi, és szembenézett a dologgal, ami várakozóan lapult odaát.

Én ezt nem tudom kérem, hogy mi hogy történik odafenn, szabadkozott a fűtő, nekem csak az van kiadva, hogy hetente egyszer etessem meg, mert ha nem teszem, akkor ki tudja, talán vége lenne a világnak, azt meg senki nem akarhassa.

Vékony, inas kart tartott a kezében a férfi, a csonk széle egészen vértelen volt, szürke hús. Ezt hagy dobjam be én neki, kérte, mire az öregember íves mozdulattal jelezte, csak tessék, és a beteg előre lépett, a rácshoz, majd rövid gondolkodás után felemelte a kart, amin a kézfej fölötti részén volt egy tetoválás, sötétszürke, nem túl szép betűkkel az, hogy Margit.

És aztán bedobta a sötétségnek áldozatát. 

vége