Év végi listázás következik.
Kezdjük a populárisabb dolgokkal: a „Late Night with the Devil” egy 2023-as mozi, de én idén láttam, kétszer is. Nagyon ritka, hogy újranézek egy éven belül valamit, de az ötletes narratív keret – egy késő éjjeli beszélgetős showban megtestesül a Gonosz – és a remek színészi játék – ó, ahogy az a kislány néz, az „Ördögűző” óta nem láttam ilyen tekintetet – elbűvölt. Abszolút ajánlott, mivel okos és jól összerakott mozi, komolyan veszi a közönségét.
Nagy élmény volt még a két „Nosferatu” összenézése is. Az 1922-es, első verziót a Művészetek Házában láttam ősszel, kórus- és zenei kísérettel, jól működött, bár végig azt éreztem, hogy önmagában, hang nélkül a film már kevésbé lenne élvezetes (ezért is magasabbrendű műfaj az irodalom: egy százkét éves, jól megírt szöveg soha nem fog rosszul öregedni, lásd Joyce Ulyssese, ami nagyjából egyidős ezzel a mozival, de fényévekre van tőle a mai recepciót tekintve).
A nagyon várt Robert Eggers feldolgozást premier előtti vetítésen néztem meg. Ambiciózus vállalkozás, egy igazi horrorrajongó műve, technikailag tökéletes – de számomra az első félóra, főképp az Orlok kastélyába való megérkezés működött igazán. Nagyon sűrű atmoszférája van itt a filmnek, ami később kissé hígul, de még így is folyamatosan szolgáltat emlékezetes jeleneteket.
Ha már film, akkor filmzene: hozzám idén jutott csak el az 1973-as, első, igazi folk horror mozi, a „The Wicker Man”. A soundtrackjét zseniálisnak találom – sajnos a filmről már nem mondható el ugyanez.
A másik hangélmény Wostry Ferenc kiváló podcast sorozatából, a „Kemény idők”-ből jött amelyben a nyolcvan és kilencvenes évek akciófilmjeit veszi sorra. Halloweenre hangolódva Stephen King regényeit és ezek filmes leképzéseit elemezték Greff Andrással, nagy beleéléssel és pontossággal.
Szöveges ismeretterjesztésben Lichter Péter „52 hátborzongató film” című munkája és Houllebecq Lovecraftról írt esszéje volt igazán erős élmény, ajánlom mind a kettőt.
Végül irodalom. Mindenképp méltatnám Fritsi Péter folk horrorregényét, „A székkészítő”-t, a boszorkánymitológiát dolgozza bele egy család szétesésébe, és Patonai Anikó Ágnes „Branstetter”-ét, erről írtam is rövid kritikát az FB-n. A külföldi rémirodalom hozzám eljutott szövegei közül a nagyon felkapott Mariana Enríquez novellásköteteiben („Ágyban dohányozni veszélyes”, „A tűz martaléka”) olvastam pár erős, atmoszferikus írást, de idén a mélyütést Houllebecq „Megsemmisülni” című regénye vitte be. Ez valójában nem horror, de bennem egyértelműen így csomósodott meg a francia felső-középpolgár testi bukástörténete, mely egy átlagos életből és élethelyzetből indulva ér el a teljes sötétségig. Olvasóként is megsemmisítő átélni ezt a lefelé tartó spirált, ami bármikor bárkit magával sodorhat, így tulajdonképp egy tökéletes összefoglalása az emberi lét és remények csúfos kudarcának.
És végül önpromó: saját dolgaim közül természetesen azt tartom a legfontosabbnak, hogy lezártam a második kötetem, a „Háború isten ellen” szövegét. Úgy érzem, erős anyag lett, persze dolgozik az elfogultság is, de a történetek íve mindenképp egy grandiózus vállalkozássá avatja, hisz a Mitológia után – a jó folytatások receptje szerint – emelnem kellett a tétet.
Novelláim közül a „Távoli sikoly a Nagyárnyékból”-t tartom említésre méltónak. A rejtély, a megszállott nyomozás önmaga farkába harapó kígyó módjára torkollik tragédiába, de szerettem a hangulatát is.
A körülmények ellenére jó kis év volt 2024, felkészül 2025.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.