Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2024. március 01. 08:22 - Valmont

Doppelgänger

doppel_web.png

Mi is akar ez az írás lenni? Mindig is vágytam arra, hogy egyszerre csak elém tűnjön egy nagy és jelentős, de elfeledett rémirodalmi életmű északról (vagy az ország bármely részből), olyan minőségű szöveg, ami elégedetté és büszkévé tenné olvasóját. Benne van az is, hogy újra elővettem a nyolcvanas évek magyar horrorjait, és akad olyan – álneves – alkotó, aki azóta teljesen eltűnt, semmi nyomát nem lelni mai létének, és e rejtély lehetséges magyarázatain gyakorta tűnődöm. Van a novellában pár metautalás, önmaga történetére, a saját megvalósult vagy torzóban maradt szövegeimre, a horror és egyéb irodalom egy-egy művére, meg úgy általában az olvasói, könyvgyűjtői létre. És van benne jó adag önéletrajziság is (e párhuzamosság ellenére azért jelezném, hogy nem kívánom abbahagyni a novellaírást, de jó ideje bíbelődöm egy regénnyel, amit igyekszem mielőbb befejezni, emiatt kevesebb új dolog várható mostanában).

És mindezek felett ez a szöveg búcsú a Sirom-projekttől, a falutól, ahol az elmúlt éveket töltöttem.  

 

 

Doppelgänger

  

Edgár a Covid-lezárások után tudott csak felutazni északra, hogy személyesen találkozzon rajongott szerzőjével, az első magyar horroríróval Szécsény mellett, Benczúrfalván, ebben az eldugott, szürke kis zsákfaluban, ahol úgy tűnhetett volna, megállt az idő, de a település elején tornyosuló kúriát, az egykori festőfejedelem – a falu újkori névadójának – nyaralóját pont ekkor kezdték nagy erővel felújítani, és ez némi életet és mozgást vitt a környék megüvesedett tereibe.

Később, már hazafelé tartva a huszonegyes úton, még a beszélgetés hatása alatt a mániáján tűnődött, melynek kezdete a járvány elejére volt datálható, mikor is az Arcanumon kutakodva szeme elé került egy interjú az Északíró című időszakos balassagyarmati kiadványban, melyet ezerkilencszázhetvenkilencben készítettek Magam Jánossal. Unalmas, elnyújtott, esős nyári vasárnap délután volt, a laptopján görgette és klikkelgette a régi megyei újságok példányait, anyagot keresett a szocializmus vendéglátásiparának szomorú történetéhez, mivel e témában kívánt megjelentetni egy monográfiát, melyet már évek óta írt, de soha nem akart elkészülni, és jó ötletnek tűnt, hogy egy külön fejezetet szenteljen a Pásztó fölött dombra épült egykori Cserhát vendéglő bukástörténetének, melynek büszke romját láthatta trónolni egy magaslaton, amikor kikanyarodott az autóútra. Ahogy scrollozta a digitalizált Északíró sárga oldalait, tekintete egy elszánt tekintetű, kesehajú férfi fotóján akadt meg, arcvonásai a fiatal Pilinszkyre emlékeztették, széles mozdulattal magyarázott, jobb keze az asztalon pihent, egy teleírt papírlapon, és világosan látszott, mutatóujja rövidebb a többnél. Emiatt a meghökkentő csonkaság miatt olvasott bele az interjúba, és megtudhatta, hogy Magam János gyerekkorában, nagyapja gabonadaráló gépén veszítette el ujjpercét, mikor óvatlanul a fogaskerekek közé nyúlt. És mást is megtudhatott róla, azt, hogy a férfi elszántan írta a szépirodalomnak álcázott horrorműveit már a hetvenes évek közepétől, melyek egy részét maga az Északíró vagy a Palócföld közölte, és a beszélgetés idején már nyomdában volt az Elhagyott ház című kötete, melyet a városi tanács és a városi múzeum támogatásával adott ki.

És Edgár épp ekkor, ezen tűnődés közben eszmélt rá a tényre, a dologra ami egész délután ott volt tudata peremén, homályosan sejtette, akár az állatok a készülődő vihart, a gyerekek a szüleik válását, a beteg a közeledő halált, de nem merte végiggondolni, felfejteni, ám most világosan megjelent előtte, kérlelhetetlen tényszerűségben, oly erővel, hogy félre kellett húzódnia a szépen karbantartott útpadkára. Leállította a motort, és percekig csak bámulata a jobboldalt szelíden emelkedő dombot, ami Nógrádban soha nem fog heggyé érni, és mikor feleszmélt, már tudta, hogy el kell engednie az egész ügyet, mert soha nem fog könyvet írni az első magyar horroríró életéből.

Ez volt ugyanis az eredeti célja, mániájának végpontja, utazásának és a személyes találkozónak az indoka. Az Arcanum cikk csak a kezdet volt, a csali, ami felkeltette érdeklődését, de az elmúlt két év a kutatásról szólt, az író könyveinek – három akadt belőlük – felleléséről, elolvasásáról, a kritikák – nem volt sok – összegyűjtéséről. Maga sem értette, miért lett ilyen fontos számára a téma, felnőtt életében inkább történelmi és életrajzi műveket olvasott, lehet, csak az az akarat és elszánt dac nyűgözte le, ahogy a késő Kádár-kori vidéki értelmiségi északi magányában írta ezeket a dolgait a hetvenes és a nyolcvanas évek, majd később a rendszerváltás utáni idők hideg és durva közegében, ki tudja miben reménykedve, hihetetlen önbizalommal és akarattal – és minden visszhang nélkül. Lehet, önmaga ellenpólusát látta Magam életében, a középkorú jedermann, everyman kudarcát, aki minden erőfeszítés dacára egy idő után kénytelen belátni, hogy a családi boldogság langyos nyugalmán és a hivatali vagy vállalati ranglétra középső szintjén túl semmi más nem adatik számára az életben, persze vásárolhat és gyűjthet dolgokat, edzheti a testét, vagy hódolhat valamiféle egyéb szenvedélynek, például ihat, kábítószerezhet, vagy nézhet végeláthatatlan sorozatokat, de ez a vég, ennyit tud csak kihozni az életből, ami azért igazán döbbenetes felismerés annak, aki képes felülről, némi távolságból szemlélni önmagát.

Mindezzel szemben Magam annak idején egy radikálisan más és izgalmas utat járt be, iszonyatosan keményen dolgozott a saját életművén, és ez a munka kizárt minden mást, családot, jól fizető állást ebből az életből. Az Északírban tizenöt novellája jelent meg hetvennyolctól, aztán a kiadvány még a rendszerváltás előtt megszűnt, amikor a városi tanács sorban levágta a kulturális támogatásokat. A Palócföldben további hat írás volt fellelhető. Edgár – hála az Országos Széchényi Könyvtár digitális archívumának – a lezárások legnyomasztóbb heteiben elolvasta mind a huszonegyet, és bár a stílusuk eleinte kissé idegennek tűnt számára, tetszettek neki, mert mindegyikben volt valami különös csavar, egy emlékezetes jelenet, egy rendhagyó, mindent más megvilágításba helyező párbeszéd. Nem harsány, hanem nyugodt, letisztult és csöndes módon írt Magam, amely fokozatosan vonzotta mind beljebb az olvasót, finom, apró rezdülésekkel és megfigyelésekkel operált, melyek gyakran az északi, felvidéki táj jellegzetességeire fókuszáltak: az első ködpaplanokra októberben, a csipkebogyón csillámló fagyott harmatcsöppre, a bozótok csomóitól feketéllő csupasz dombvállakra, mely fölött nyaranta remeg a levegő kék égben, a tavasszal megszaporodó, jó szagú tócsákra az erdőmélyi völgyek laposában, a falvak közül előkanyargó tiszta fafüstillatra – hol volt még akkor a szeméttel fűtés szégyenletes gyakorlata – a kutyák ártatlan pillantására a tűzhely mellől, a lágyan hulló nyár eleji esőre mely Magam szerint „szemez”, a sápadt holdra a novemberi égen, ahogy a fák egymásba gabalyodó ágai fölé kapaszkodik, zörgő, csattogó, örökké hideg terű buszokra, elhagyott kőbányák sárgásbarna omladékfalaira, melyek mögött ismeretlen fenyegetés rejtőzik a föld mélyében.

Mert a novellákban a horror és a gonosz lapulva, utalásokban, mintegy a figyelem peremén jelent csak. Magam gyakorta elrejtett egy apró utalást, motívumot  az írásai elején, aminek a jelentősége aztán csak novellák zárlatában, a csattanóban nyerte el értelmét – ha az olvasó egyáltalán emlékezett még rá. Emiatt Edgar néha csak a második olvasásra, vagy visszalapozás után értette meg azt, hogy az öregember, aki a tojást hordta a tanár házaspárnak, a rontást hozta rájuk, hogy a fiatal lány, aki a bányaigazgatóságon titkárnősködöt, a Sátántól terhes, hogy a nagy, fekete Volga, ami néha megjelenik a határában, maga a Halál, és hogy az „sujtátos” legendája, ami a régi erdei úthoz kapcsolódik, tulajdonképp a falusiak által meggyilkolt kocsis szelleméről szól.

A novellák után egyértelmű volt számára, hogy meg kell szereznie Magam regényeit is. A szenvedélyes könyvolvasók jól ismerik ezt a késztetést, amikor is a már megismert, teremtett világba olyan erővel vágyunk vissza, hogy mindent elkövetünk a folytatás érdekében.

A hetvenkilences Elhagyott ház, az első regény még kapható volt az antikvarium.hu-n, és Edgar meg is rendelte, természetesen érintésmentes átvétellel, ami azt jelentette, hogy a maszkos futár becsöngetett, majd a lábtörlőn hagyta a csomagot. A történet egy erdő mellett álló házba költöző család tragikus sorsát követi végig egészen a zavarbaejtő és kétértelmű lezárásig. Bukásukat maga a rengeteg okozza, melyből különös lények jönnek elő, és lassan mind közelebb jutnak az épületig és annak lakóihoz. A kreatúrák hol torz állatok képében, például kétfejű rókaként, hol kísérteties alakokként veszik ostrom alá a házat, melynek lakói előbb próbálnak szembeszállni e jelenségekkel, de aztán sorban kapitulálnak, meghajolnak az erdő hatalma előtt, sőt, idővel azonosulnak vele, beléolvadnak, és így kikopnak a világunkból. Innen a regény címe, mivel a történet végére a ház kiürül, de ami még furcsább, hogy az emberi világ nem veszi észre a két felnőt és a két gyermek végleges eltűnését.

Magam kitűnően oldja meg a természetfeletti fokozatos térhódítást a nagyon is átlagos család életében, azt a transzformációt, ahogy az érdekes jelenségekből különös dolgok majd hihetetlen események válnak. Ez a szerves átmenet kitűnő emberábrázolással és a kapcsolatok finom rezdüléseinek bemutatásával párosul. Edgár, aki kamaszkorában rengeteg sci-fit és horrort olvasott, így némi otthonos nosztalgiával merült bele a regény világába, már a könyv első harmadánál érezte, hogy ebből még többet akar.

A második kötet, A hegyek leánya hét évvel később, ezerkilencszáznyolcvanhatban jelent meg, és igen nehéznek bizonyult a beszerzése. Antikváriumok már nem nagyon tartották, néha – rég lezárt árveréseken – fel-felbukkant ugyan a Vaterán, ám igen komoly pénzt kért értük a tulajdonosuk, ami törvényszerű ezeknél a kis példányszámú és némiképp kultstátuszba emelkedett könyveknél. A különféle fórumbejegyzések és Facebook-csoportok szórványos utalásai alapján egyértelmű volt Edgár számára, hogy ez a kötet egyfajta szent Grálja lett a hazai horrorrajongók kicsiny, de lelkes csoportjának, ez okozhatta a kereskedelemből való eltűnését. Végül egy ilyen közösségben lelt rá a szövegre, igaz, rendhagyó módon. A reddit egy topikjában – “Melyik a legjobb magyar horrorregény?” – többen virtuálisan ölre mentek a vita kapcsán, és a sokadik hozzászólás egy odavetett mondatában a Lovecraftmaniac nevű user belinkelt egy külső webcímet, melyen szerinte elérhető az egyik regény a „top hármas” helyezettből. Edgár próbaképp megnyitotta, és a felugró új ablakban, egy scribdes oldalon megkapta A hegyek leányát ingyen, teljes mértékben olvasható formátumban. Nagyjából ekkor volt az a külvilágban, hogy a katonák igazgatta sorokban az emberek türelmesen várták az első oltásukat.  Edgár egy hétvégén behabzsolta a szöveget, aztán pedig hosszú napokig tűnődött rajta, hogy mit olvasott valójában.

Ez a regény is az identitásvesztésről és a világból való kikopásról szól. Három férfi történetéből, az ő kamaszkorig visszanyúló emlékeikből áll össze a mű első szintje. A férfiak – akkor még fiúk – mind szerelmesek lesznek a falujukba érkező alkoholista magyartanárnőjükbe, aki pedig veszélyes viszonyt kezd velük. Az asszony költő, filozófiát tanult, borzalmasan művelt és okos, de az élete romokban, a tizennégy éves gyerekekkel való kapcsolata egyfajta erkölcsi alátámasztása a saját romlottságának, Choderlos de Laclos hősét, Valmont márkit másolva játszik velük. Végül elnyer egy múzeumi állást mesze, lent a déli országrészben, és emiatt durván és esetlenül szakít velük. A három hősszerelmes egy véletlen folytán csak ekkor jön rá, hogy párhuzamosan voltak szeretői. Dühükben az utolsó estén felkeresik és megölik őt, majd a testet elássák a kertben, de előtte – ösztönös, neandervölgyi rítusként – elfogyasztják a nő agyát. Ezzel mintegy szublimálják áldozatuk minden tudását és tehetségét, és így lesznek képesek kiemelkedni a szűkös és lehúzó, Borbély Szilárd-i színvonalon ábrázolt környezetükből később. A mű másik szintjén az immár felnőtt, sikeres hőseinket látomásokban kísérteni kezdi a nő, ezért elhatározzák, visszatérnek a szülőfalujukba, a tett helyszínére, hogy méltóképp eltemessék a testet – ezzel talán kiengesztelve áldozatuk lelkét. De hiába ássák fel a kertet, nem lelik a maradványokat. A kísértet a való világban  azonban alakot ölt, visszaköveteli azt, amit elvettek tőle, és emiatt megkezdődik egy Virágot Algernonnak-típusú leromlás, amely elől a férfiak menekülnének, de nem tudják elhagyni a települést egy hatalmas vihar miatt, a kényszerű tartózkodásuk pedig lassú demenciába fordítja elméjüket, melyben a múlt és a kamaszkori én vágyai mind dominánsabbá válnak, hogy aztán végül ismét a kölcsönös megcsalás sérelmének dühében találják magukat, ami a regény zárlatának felséges leszámolásához vezet.

Felkavaró, lenyűgöző és rosszkedvű élmény volt Edgár számára a könyv. Az olvasást követő töprengései során arra jutott, hogy e bukástörténet valójában a hagyományos férfi-nő kapcsolat radikális átfogalmazása. A regény rejtett és kiábrándult állítása szerint ugyanis a nemek közti viszonyrendszer egy célra irányul: bekebelezni a másikat.

A harmadik, és egyben utolsó mű, a Homályos alak a fák közt már a rendszerváltás után, ezerkilencszázkilencvenhétben jelent meg, magánkiadásban. Erről a könyvről is csak a korabeli, digitalizált újságokban talált kritikát, főképp a helyi lapokban, így a Nógrádban és az Ipoly Hírnökben. Ismertetői kiemelték a finom lélekábrázolást, a sejtelmességet és az éntudat elbizonytalanodásnak pontos folyamatleírását, de nem igazán tudtak mit kezdeni a szöveggel, a sorok közt érződik a besorolhatatlanság feszültsége. Edgár a járvány vége felé tudta megszerezni, egész véletlenül, miután átkutatta az internetet, és természetesen sehol nem akadt megvásárolható vagy letölthető példányra. Akkor már nem volt kötelező a maszkviselet, és az élet kezdett visszarázódni a normál kerékvágásba. Visszatért hát ő is régi szokásához: jó évtizede havonta egyszer a szombat délelőttjét antikváriumok látogatásának szentelte, bejárta a Múzeum körúti papír- és porszagú tereket, és ezen a verőfényes, élénksárga délelőttön a „szórakoztató irodalom” polcnál, a Központi Antikváriumban szemébe ötlött Magam neve egy kifakult gerincen. Zavart döbbenettel, hitetlenkedve eszmélt rá, hogy a Homályos alak a fák közt egy példányára akadt. Utoljára akkor érzett ilyet, mikor egy lomtalanításnál az utcára kihányt könyvek közt Jünger Márványszirtekenje tűnt elé szinte hibátlan állapotban, mely beszerezhetetlen mivolta státusza miatt a Marketplace-en vagy a moly.hu-n nagy néha felbukkanva húsz-harmincezer forintért cserélt gazdát.  Remegő kézzel vitte zsákmányát a pénztárhoz. Alig nyolcszáz forintba került, és ő míg az ajtóhoz ért, folyamatosan attól tartott, utána szólnak, hogy álljon csak meg, mert ez a könyv nem eladó, vagy sokkal többet kellene fizetnie érte. Nem történt semmi ilyesmi, mert a világ elfeledkezett a Homályos alak a fák köztről, ezt a regényt valahogy a horrorjogók se kapták föl, és az első, sietős olvasás után Edgár megértette, miért.

Magam itt már túllépett a zsáner és a műfaj határain, egy magasirodalomhoz közelítő, lélektani és mélyen szimbolikus regényt írt – némi thrillerbe oltva – az idegenről, akik mi magunk vagyunk. A fülszövegben sejteti, hogy valamennyire önéletrajzi ihletésű a könyv, de sokat merített a doppelgänger mítoszából is, mely kísérti, foglalkoztatja az írót, az utóbbi időszak irodalmi kutatásainak legfőbb tárgya lett. A mű egy házasság tragikus kudarcáról szól, melyet plasztikusan, beleérzően ábrázol, és közben persze előjönnek a klasszikus Magam-elemek: a házaspár erdő mellé költözik, furcsa hangok és jelenségek kísértik őket az éjben, egy alak figyeli házukat a fák közül, és a férfit lassan hatalmába keríti a meggyőződés, hogy az asszony, aki szenvedélyes természetjáró, és sokat kóborol a rengetegben, már nem az a nő, aki feleségül vett. Hősünk kutatásokba kezd, ami jó ürügy arra, hogy az író részletesen előadja a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi doppelgänger hiedelmet, vagyis azt, hogy mindannyiónknak van egy hasonmása a világban, egy gonosz vagy legalábbis kiismerhetetlen verziója, és jaj annak, aki szembekerül e tükörképpel. Behozza mellékágon a cserélt gyermek mesebeli motívumát is, mely majd minden népnél megtalálható, és utal a földalatti világ toposzra, ahol a miénkhez tökéletesen hasonló, tükörképélet zajlik, és az ottaniak néha felkerülnek hozzánk – erről Edgarnak kedvenc horrorrendezője, Jordan Peele egyik filmje jutott eszébe. A regény főhőse rájön, hogy ezek a kísérteties ikrek általában nem gonoszok, de sajnos a cél, ami vezérli és uralja őket az itteni valóságban, mégis kegyetlenné teszi őket – ugyanis létezésük alapja az, hogy helyreállítsák a rendet, és a kettőből egy legyen, vagyis ikermásukat, az eredetit vagy az elsőt eltüntessék a világból. A férfit – talán e kutatások hatására – eluralja az a képzet, hogy a felesége a fák közt, egy bűvös, elátkozott helyen ráakadt ikermására, aki megölte őt, átvette helyét, és most az ő életére tör. Megfigyeli az asszonyt, követi és teszteli, ám a másik, az idegen változat nagyon ügyesen álcázza magát egészen az utolsó oldalakig, ahol is a könyv vége a megszokott magami, szörnyű fordulattal csavar egyet a történeten – a férj megtalálja a jól elrejtett eredeti verziót egy erdei kunyhóban, ám amikor feltépi a testet fedő ponyvát, a halott bomló arcában önmagára ismer.

Nagyon ismerős és mégis más regény az utolsó mű, és ez a különbözőség volt az, ami felkeltette Edgár vágyát, hogy kikérdezze róla a szerzőt. Stílusában sietős, mintha szűkre lenne szabva az ideje. Világábrázolása, és azon belül a személyiségek elmosódó körvonalai, a folyamatos lebegés a valóság és az elképzelt realitás közt elbizonytalanító hangulatot kölcsönöz neki. Edgár miután elolvasta, arra gondolt, hogy ez a munka képes megkérdőjelezni az én és a másik közti finom határt, bizonytalanná tenni az olvasót a tekintetben, hogy mennyire ismeri önmagát és azt, akivel adott esetben tíz, húsz, harminc éve együtt él, de ezen felül mintha maga a szerző is zavarba lenne választott tárgya kapcsán.

Éppen emiatt támadt fel benne a vágy, hogy mindezt megvitassa Magammal. Tudni akarta, honnan jött az ötlet, miféle önéletrajziság van a történet mögött. Persze, úgy általában kíváncsi volt az emberre is, aki ezt a különös és egyedülálló életművet létrehozta magyar nyelven, ezeket az egyedi szövegeket megírta, és aztán sorsukra hagyta őket, nem törődve tovább gyermekeivel. Mert legfőképp azt akarta tőle megkérdezni, miért nem írt több regényt Magam, miért hallgat az azóta eltelt huszonvalahány évben. Úgy vélte, mindebből, az interjúkból, kritikákból és az olvasmányjegyzeteiből képes lesz írni egy monográfiát, amit aztán a Helikonnál lévő ismerőse révén talán ki is tud adatni. 

Igen ám, de Magamnak nem volt semmi nyoma az interneten, alkotói weboldalt nem hozott létre, és a közösségi médiában sem létesített fiókot.

Levelet írt hát neki. A címet a legutolsó két regényét nyomtató magánnyomdától szerezte meg, családi vállalkozás volt, és még mindig működött. Azt hazudta nekik, hogy könyvkiadó értékesítője, és adott esetben támogatnák a Magam-könyvek újranyomását, de ehhez egyeztetni kell a szerzővel, akit nem érnek el. Készségesen elmondták neki a telefonban, hogy Magam a második és harmadik regényének kiadása közt Benczúrfalvára költözött, a Petőfi utca nyolcvanhétbe. Ez a kronológiai plusz információ akkor még részletkérdésnek tűnt Edgár számára, de a mai nap tükrében nagyon is fontos momentummá vált.

A Petőfi utca nyolcvanhetes számú háza a világ szélén volt. Egy szűk, autónyi széles út vezetett két domb közé a falu északi felére, ahol az utolsó előtt telken, nagy, sötét fenyőfák takarásban szürkéllett egy hetvenes évekbeli épület, melynek homlokzatát elnyúló, vészterhes repedés, valamikori földrengés emléke szelte ketté. Edgár sokáig állt a koratavaszban hűlő autó előtt, elnézte az udvarban feketéllő gumiabroncsokat, a halom hasított fát a kis fészer előtt, a kerekes kutat, és a ház oldalából lefutó lépcsőt, melyet sárga műanyag hullámtető fedett, aztán a megbeszéltek szerint kétszer megnyomta a kapura szerelt csengő gombját.

Magam ugyanis alig két hét múlva válaszolt levelére, és bár leszögezte, hogy az írással bizonyos magánéleti okok miatt valóban felhagyott, és az irodalomról már kevés mondanivalója van, nem látja akadályát egy esetleges találkozásnak, ám mivel idős ember, nem szívesen mozdul ki, ellenben Edgart vendégül látja egy saját maga által kevert gyógynövényteára bármikor, ha megérkezik, csak csöngessen kettőt.

A csöngő hangja halkan megszólalt a házban, mire a csattogás, mely eddig uralta a környéket, abbamaradt. A fahalom mögül egy sovány, barna, éles arcú férfi jött elő, szürke pulóverben, fekete nadrágban. Munkáskesztyűs kezében baltát tartott. Ahogy közeledett Edgar felé, kihúzta magát, de látszott rajta, rossz a tartása, és lassan, nehézkesen mozgott, mint aki idegen közegben, légellenállásban halad előre. Kortalan arca volt, de közelebb érve finom pókhálószövedék, ráncok tucatjai tűntek elő rajta. Talán a kesztyű miatt nem nyújtott kezet, csak biccentett, és halkan bemutatkozott, Magam János, mire Edgár is megmondta  nevét. A másik előre engedte, terelgette őt, és közben az útról kérdezte, hogy könnyen idetalált-e, de érződött  hangján, hogy a válaszok nem igazán érdeklik, fásultan és szomorúan rezegtek szavai a hirtelen megsűrűsödő csöndben.

A napfényes, spártai egyszerűségű konyhában ültek le, fejük felett egy megkopott krómozású falióra tiktakolta ki az időt, Edgar jó megjegyezte márkáját, Slava, később tudta meg, mikor az ukrán hadifogoly az utolsó cigarettafüsttel kimondta ezt a szót azon a virális kivégzésvideón, hogy dicsőséget jelent.

Magam feltette a teavizet, kimérte a két csészébe egy nescafés üvegből a gyógynövények zöld törekjét, majd leült vele szemben, és várakozóan Edgarra nézett. Szürke és távoli volt a tekintete. A kérdésekre lassan, megfontoltan vagy inkább kényszeredetten válaszolt, közben borostás állást simogatta, sercegett ujjai alatt. Elmesélte, hogy a kilencvenes évek közepéig egy Hollókő melletti faluban, Siromban élt a szüleivel, mindig is szerette az erdőt, gyakran járta a csereháti dombokat, hegyeket, és csak később, a húszas évei elején jött az írás, hogy aztán tova is tűnjön kilencvenötben, mikor is elhagyta Siromot, és ideköltözött. Igen, a könyvei egy részét a falusi lét, a vidéki magány és a gótikus irodalom inspirálta, de igazából már alig emlékszik az alkotás folyamatára, maga az írás baromi nehézkes és időigényes dolog, le kell ülni, értelmesen össze kell rakni egy szöveget, aminek van stílusa, története, íve, esetleg még fel is kelti az olvasó érdeklődését – belefáradt ebbe, úgy érzi, kiadott magából mindet, vagy egyszerűen csak elhagyta az ihlet.

Edgar érezte, hogy itt meg kell kérdeznie azt, ami a leginkább érdekelte, mióta letette  a Homályos alak a fák közt regényt. Vajon van valami párhuzam az utolsó mű és Magam elhallgatása közt, szegezte neki feltevését. Lehetséges, hogy Magam identitása is átalakult a kilencvenes évek végére, és maga mögött hagyta a regényíró énjét, úgy, ahogy a szereplőt kicseréli egy titokzatos erő?

A víz felforrt, és így az egykori írónak volt ideje gondolkodnia a válaszon, míg leforrázta a csészében lévő keveréket, amitől azonnal zöld, csalános, nyári patakmedrek árnyas oldalát idéző illat bodorodott közéjük. Az idegen elé állította a csészét, majd a sajátját az asztal szélére tolta.

Igen, mondta végül, minden művében van valami önéletrajziság, nem tagadja. Az első könyve, az Elhagyott ház annak a traumáját dolgozta fel, hogy szülei nyolcévesen Balassagyarmatról Siromba, a világvégi rengetegben lévő faluba költöztek vele. A hegyek leánya dokumentum arról, miképp próbált kitörni ebből a közegből, ami aztán nem sikerült. És igen, az utolsó regénynek is vannak önéletrajzi elemei, amit azonban nem biztos, hogy a látogató elé tárna, mivel igyekszik eltemetni magában a dolgot, és egyébként is, mai szemmel, innen, ebből a kétezerhuszonkettes tavaszból nézve már hihetetlennek tűnik.

Szívesen meghallgatná, vágta rá mohón Edgar, aki azonnal megérezte, hogy itt jön a titok, a csattanó, a feloldás, amit azóta várt, hogy elolvasta Magam utolsó regényének utolsó sorát.

Volt egy párkapcsolatom, ami rosszul végződött, mondta az író vállat vonva. A nő talált magának Pásztón, ahol dolgozott, egy nálam jobbat, egy nálam jobb példányt, és talán ennek az élményét akartam formába önteni.

Ennyi, kérdezett vissza csalódottan Edgár. Hangjában benne volt, hogy unalmasnak és hétköznapinak tűnik ez az élményháttér, mire Magam szeme megvillant, és talán el is feketedett, de ezt nem lehetett jól látni, mert épp ivott, és a bögre kitakarta arcát.

Van persze egyéb is, jegyezte meg óvatosan az író, amit elmondhat, ha a másik biztosan hallani akarja.

Edgar azonnal észrevette, hogy Magam hangszíne megváltozott, mély és fészült lett, és hirtelen úgy érezte, jobb lenne kimenni ebből a savanyúuborka és csalánszagú konyhából, ki a kocsijához, és útra kelni, de aztán bólintott.

Magam az asztal lapjára meredt, és sokáig hallgatott, láthatóan azon tűnődött, hogyan fogalmazza meg mondanivalóját, baljával a bögrét babrálta, jobbja az ölében pihent, aztán belevágott, és előadta, hogy a doppelgänger jelenség mindig is lenyűgözte, de igazából a róla szóló regény írásának éveiben vált  a mániájává, ezzel kelt és feküdt, felkutatott róla mindent, ami az internet előtti korszakban még rengeteg utazással és fáradtsággal járt. Maga a német kifejezés duplán járást jelent. A jelenség  irodalmi leképzése jelentős, de a huszadik századra némiképp kikopott a művekből. A leghíresebb alkotások (Poe William Wilsonja vagy  Oscar Wilde Dorian Gray-je) mind a széllelbélelt romantika szülöttei, a vadul tomboló képzelet remekei, ezután legfeljebb a szimbolisták kísérleteztek vele, más nem nyúlt hozzá, később pedig az inváziós sci-fiben, például Philip K. Dicknél támad fel, mint az idegenek beszivárgásának egyik eszköze. Egyébként a doppelgänger alakja – vagyis az, hogy valakinek a világban él egy alteregója, mely többnyire kísérti őt, vagy el akarja pusztítani az eredetit – évezredek óta létező jelenés. Seustinus egy helyütt lejegyzi, hogy Cézár a halála előtti napokban álmatlanul bolyongott házában, mikor is egy sarok mögül önnön véres hasonmása lépett elé. Napóleon történetíróinál ugyancsak felbukkan, hogy a császár többször látta távcsövén át saját megkettőződését a csatamezőkön, amint a gárda mellett lovagol, és buzgón biztatja őket. A leghíresebb eset egy németországi postamesteré, aki rokonlátogatásból hazafelé tartva pár napra eltűnt a tizenkilencedik század elején, majd teljes közömbösséggel megjelent otthonában, mintha mi sem történt volna. A családja furcsa változásokat vett észre rajta, főképp viselkedésében, de az emlékei is hiányosak voltak, öreg kutyája pedig folyton ugatta, ami miatt a férfi agyonütötte az állatot. Három hétre rá beállított a házba az igazi postamester, és kérdőre vonta a bitorlót, aki elmenekült. Az eredeti verzió elmesélte megrökönyödött családtagjainak, hogy egy sötét erdei úton megtámadták, vérző fejjel tért magához, egy paraszt talált rá, ő gyógyította meg. Támadója alighanem egy másvilági hasonmása lehetett, aki át akarta venni  a helyét. Annyit tudunk még e történet hőséről, hogy amatőr festő volt, megszállottja az önarcképnek. Ez fontos motívum. Az eset végifutott Európán, és hasonló észlelések tucatjai kerültek újságok címlapjaira, melyek egy része minden bizonnyal koholmány volt, ám egy jelentős hányadukban kellett lennie igazsággal rendelkező magnak.

A meggyőződésemmé vált, mondta az egykori író szomorúan, hogy a jelenség létezik, valamiképp valóságos, nézett fel végre Edgarra, aki ettől akaratlanul is elfordította fejét.

És aztán meg is bizonyosodtam róla, bólintott Magam. Ezt a mozdulatot tekintete peremén a látogató is észlelte. Erőtlenül megkérdezte, hogyan.

Azóta jártam a Sirom környéki erdőket, mióta odaköltöztünk anyámékkal, folytatta a házigazda. Ott történt. Mindenféle dolgot beszéltek a falubeliek ezekről az erdőkről, ők maguk nem is nagyon mentek a fák közé, beléjük volt nevelve, hogy csúnya, rút, dolgok esnek ott meg az emberrel, ezért többnyire egyedül csatangoltam gyerekként és később, felnőttként is ezekben az akácosokban és tölgyesekben. Elmélyültem a saját világomban e magányos séták alkalmával, a falusiak babonaságaival pedig nem foglalkoztam. Így volt ez akkoriban is, mikor a regényhez gyűjtöttem az anyagot, és egészen a megszállottja lettem az ikerhasonmás, vagyis a doppelgänger jelenségének. Egy őszi nap kezdődött. Először csak azt éreztem, hogy figyelnek, egy kutató, kíváncsi tekintet volt, ami folyamatosan kísért erdei útjaim során. Aztán meg is pillantottam őt.

Edgár erőt vett magán, megköszörült torkát, és megkérdezte, kit. Tudta a választ.

Csak egy homályos alak volt, körvonalak nélkül a fák közt, bólintott elégedetten Magam, és kissé elmosolyodott, talán az emlék hatásra. Ott állt, és figyelt. Nem volt arca. Ijesztőnek tűnt, de valamiért én nem féltem tőle, sőt, léptem felé, mire eltűnt a sűrűben. A következő nap már közelebb tűnt fel. Élesedtek testének vonalai. A vonásai is rögzültek, megjelent rajta egy száj, egy orr, a haj esése. Amikor elindultam felé, ismét behátrált a sűrűbe. Három hét kellett neki, hogy véglegesen kiformálódjék, és teljes részletességgel elkészüljön.

Elkészüljön, kérdezett vissza Edgár, mire Magam bólogatott, igen, azt hiszem, énrajtam múlt, azon, hogy mind jobban belelovaltam magam a látomásba. Ez adott elég erőt neki, elég energiát, hogy megtestesüljön. Úgy velem, ez a lényege a jelenségnek. A doppelgänger egyfajta kivetülése a lényünknek, az hívja meg az életbe, ha vágyunk rá, ha azt kívánjuk, hogy létezzen. Talán a saját sorsunk miatti kétségbeesés, a változtatni akarás avagy a közelgő vég okozza, nem tudom, de hiszek abban, hogy mindannyian képesek vagyunk megidézni őt, ám csak kevesek jutnak el odáig, hogy valóra is váltsák ígéretét. Nagy államférfiak és fantáziadús alkotók, azok, akik kellő akarattal vagy képzelőerővel rendelkeznek, ők tudják csak életre hívni hasonmásukat. De ugyanígy azok is, akik önmaguk megszállottjai, mint a saját képét másoló postamester. Mindegyikőjük történetében közös a végzet, a fenyegetés, amit a duplikálódás jelent. És bár azt mondtam, én eleinte nem féltem tőle, ez megváltozott akkor, amikor már ott állt velem szemben egy tisztás túloldalán, teljes készültségben, kifejlett példányként, várakozóan. Mert akkor megértettem, hogy kettőnk együttes létezése lehetetlen. Költői képzelgés, az írói fantázia kivetülése volt vagy valóságos létező – ma már nem tudom, de a zsigeri félelem, ami a tökéletes ismétlődés láttán megrohant, máig velem van.

Elhallgatott, és megitta a kihűlt tea maradékát.

Mi történt azután, kérdezte Edgar halkan.

Magam kinézett az ablakon. Talán a szomszéd gazos, limlomos kertjének nagyon is hétköznapi látványa megnyugtatta, és visszahúzta a jelenbe, mert higgadtabban folytatta. Akkor már nem éltek a szüleim, ezért felszámoltam az ottani létem. Eladtam a házukat, és ide költöztem. Reméltem, nem fog követni, hogy elfeledem őt, nem hozom magammal. Így is történt. Megismerkedtem egy nővel, aki aztán olyan csúnyán elhagyott. Ezután két nyári hónap alatt  megírtam a Homályos alak a fák köztet, regénybe öntöttem a félelmetes emlékeimet, amitől ezek gyorsan halványodtak. Intett egy széleset karjával. Itt ritkásabb a hegyoldal, nincs annyi erdő, ami van, abba se megyek bele, nagyon ki se mozdulok a házból. Egy ideig Gyarmaton dolgoztam, majd leszázalékoltak, abból élek, meg fizikai munkát vállalok, például favágást. Az írást befejeztem. Néha eszembe jut, hogy a hasonmásom ott maradt Sirom felett, az akácosban, áll a fák közt, türelmesen várakozik, éjjel és nappal, nem változik, nem öregszik, csak vár, miközben én itt lassan kikopom az életből. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele, ha meghalok.  

Sokáig csöndben vártak ők is, ki tudja mire, majd Edgar lekerekítette a beszélgetést, vagyis inkább valami megnyugtató, hétköznapi zárlatot akart adni neki ez után a fura monológ után, és a novellákról kérdezgette Magamot, aki némelyikre már nem is emlékezett, vagy többször tévesen idézett belőlük, de nem is ez volt a furcsa a másiknak, hanem a suta búcsúzás. Az az érzés, amikor is megfogta az egykori író erős, száraz kezét.

Már a házban eldöntötte, hogy megnézi magának ezt a Siromot, de a Google Mapson nem találta, végül Szécsényben kérdezősködve mondták neki, hogy Hollókő felé kell menni, és egy nagy, útszéli keresztnél van a lehajtó. A simára kopott arcú , morzsalékos Jézus-szoborra rá is lelt egy emelkedő gerincén. Ekkor már délután lett, a nap rézsűt sütött, jól megvilágítva a tájat, melyet Edgár a kocsiból kiszállva fürkészett.

Nem volt sehol semmiféle Siromba vezető út. Csak az útmenti bozótos és erdő, amely elfedett és elrejtett minden, valaha oda vezető lehetőséget.

A férfi csalódottan továbbhajtott, majd Bableves csárdánál megállt, és kései ebédként juhtúrós túrós sztrapacskát rendelt pörkölttel. Fizetéskor a fiatal pincérlányt megkérdezte a siromi útról, hogy hol véthette el, de a másik zavartan vonogatta vállát, ő sosem hallott erről a faluról. Edgár még egy ideig terelgette a kockás abroszon a kenyérmorzsákat, aztán kényszeredetten ismét útra kelt, és csak jó harminc perc autózás után, a huszonegyes út sima sávján hasított belé az, ami miatt meg kellett aztán állnia, hogy hosszan bámulja a naplementében vörösre színeződő dombokat, melyekből itt, ezen az elátkozott tájon soha nem lesznek hegyek.

Később úgy rakta össze magában az eseményeket, hogy a harmadik és egyben utolsó regényt még ki tudta adni Magam, menekülése és költözése után ezt a feladatot elvégezte, és élményeit kódolva beleírta könyvbe, de aztán minden véget ért számára.

Mert a hasonmása utána ment, és megtalálta.

Ennek a ténynek a dermesztő bizonyítéka ötlött fel Edgarban vezetés közben oly katartikus erővel, hogy félre kellett húzódnia az út szélére. Tudta már ott, akkor, hogy ő ebből az egészből nem fog monográfiát írni, mert nem akart a hasonmás kérdésével még csak érintőlegesen se foglalkozni, nem szerette volna kipróbálni az író elméletét arról, hogy az alteregónkat mi magunk hívjuk életre megfelelő minőségű és mennyiségű koncentrációval. Kicsi volt rá az esély, hogy ez előfordulhat vele is, ha elmélyed ebben a különös életrajzban – de nem kívánt kockáztatni. Magam tragikus sorsa így örökre rejtve marad ott, a nógrádi tájban, és Edgár hosszan fogadkozott magában, hogy mielőbb elfelejti nemcsak a mai napot, hanem az írót és életművét is.

De miképp is lehetne feledni a tényt – tette fel magában aztán a kérdést, mikor ismét beindította az autót –, a bizonyítékot, ami Magam egész elbeszélését valóban megtörténetté, egy másik perspektíva visszaemlékezésévé avatta. Azt, amit akaratlanul is észlelt, mikor kezet fogtak, de korábban is látnia kellett, csak nem tudatosult benne: az író teljességét, a hiány hiányát, a hasonmás tökéletességét.

A ép és teljes mutatóujjat a jobb kézfejen. 

vége  

Szólj hozzá!
2023. szeptember 09. 16:46 - Valmont

Bizonytalan gyilkosság

bizonytalan_gyilkossag_cikk.png

A történet végső következtetését az olvasónak kell megtalálnia. Van persze egy nyilvánvaló csattanó, de a szöveg önmagában rejt egy másik (kellemetlen?) tanulságot, amiben azóta hiszek, hogy megtanultam olvasni. Mert lehet bármennyi új sorozat vagy szuperhős, virtuális valóság, hírfolyam, poszt, bármennyi egyéb típusú tartalom, a legerősebb, világformáló aktor mindig is az olvasás marad. Igen, az olvasás, pontosabban az egyéni olvasata valaminek, elképesztő hatást gyakorolhat az életünkre. A novella szerint a fő kérdés az, hogy ezeket az olvasatokat, az olvasmányélményt ki alakítja igazából: a teremtő szerző - avagy a midenható olvasó?

(Stílusosan a mostani képet egy harmadik fél, a mesterséges intelligencia segítségével generáltam). 

 

Azon a napon ért véget a nyár, de a hegyekben már egy hete hűvösek voltak a tatár reggelek, melyek véres sávot hagytak az ég peremén. A padlóra fektetett matracon aludtak, az avarszagú huzat ébresztette őket. Somlyó kelt fel először, borzas, kozmás ízű kávét ivott, közben a fotelből nézte a nő alakját a takaró alatt. Eszter összehúzta magát a hideg miatt. Törékenynek tűnt, finom metszésű arca, és a párnánk szétterülő fekete haja festőecsetre kívánkozott. Somlyó, miközben a testet figyelte, mely után oly régóta vágyakozott, nem érzett elégedettéget, csak szomorúságot. Azon tűnődött, talán beteg lesz, de igazából tudta, hogy ez az egész depresszió inkább lételméleti eredetű.

Később felöltözött, majd cigarettával és a könyvvel kiült az emeleti erkélyre. Pompás kilátás nyílt a hegy alatti síkságra, ha erőltette a szemét, messzi falvak templomtornyait is láthatta. Elszívta a barnaízű dohányt, aztán mélyeket lélegzett a friss levegőből. Most minden rendben lévőnek tűnt. Törékeny egyensúly volt ez, mert aztán elérkezett a pillanat, mikor fel kellett nyitnia az ölében tartott kötetet.

Két hónapja kezdődött. Nem is. Tizenöt éve, amikor Miklóssal került egy kollégiumi szobába. Somlyó angolt és magyart tanult, a másik magyart és történelemet. Nagyon gyorsan összehangolódtak, mert mind a ketten rajongtak a modern, negyvenöt utáni irodalomért, az azóta méltán elfeledett Hal Hartley-filmekért és a nyolcvanas évekbeli angol alternatív zenekarokért, bár itt Miklós a Joy Divisiont, míg Somlyó a Test Department tartotta a csúcsnak. Eleinte mind a ketten írogattak, de Miklós volt a kitartóbb, ráadásul Somlyó inkább versekben utazott, és ott sokkal gyorsabban kiderül az igazi, átütő erejű tehetség hiánya, és mivel olvasott és önkritikus volt egyszerre, nagyjából második táján abba is hagyta. Barátja szövegeit általában elsőként olvasta, és bár volt benne némi irigység, őszinte örömmel gratulált egy-egy jobb sikerült íráshoz, „A tó rejtélye” című novella kapcsán pedig kijelentette, hogy ezt már publikálhatnád, mire Miklós felnézett a füzetéből, amibe órák óta írt, majd fejét csóválta, nem, ebben több van, valószínűleg regényt csinálok belőle. Így is lett, de jó tíz évet kellett rá várni, és Somlyó el is felejtette az ígéretet, egészen a legutolsó találkozásukig.

Ami után nem sokkal később Miklós meghalt. Egészen ostoba módon. Reggel volt, rutinból vezetett a középiskola felé, ahol tanított, de a szokásos útvonalat elterelték, és mindez persze dugót eredményezett. Türelmetlenül kikanyarodott a sorból, és mellékutcákon halad előre, olyan részén a városnak, amit kevésbé ismert. Ez okozta a tragédiát. Meg az, hogy egyenrangú kereszteződés figyelmeztető tábláját benőtte egy akácfa. És hogy a jobb oldali utca belátható részét kitakarta egy parkoló busz, ami mögül most úgy tör elő a betonszállító teherautó, mint egy őskori, nagy, dühös szörny, és maga alá teperi a Suzukit, benne a meglepett, ijedt és aztán rettegő Miklóssal, akiben aztán elömlik a sziporkázó fájdalom, mikor a fémrétegek benyomulnak felé, erőszakosan nekifeszülnek a testének, és összezúzzák a mellkasát, medencéjét, a bordák reccsenve törnek, a gerinc- és nyakcsigolya elpattan három helyen, így a fej előre bukik, rá a kormányra, ami mögül másfél óra múlva vágják majd ki őt.

Azon az utolsó találkozáson Miklós csak nagy sokára vette elő a karcsú kötetet. Végül  megcsináltam, mondta, emlékszel még,  „A tó rejtélye”. Somlyó emlékezett, mert fiatal korunkban minden nagyon fontosnak érződik, és ahogy öregszünk, a legtöbb új élmény elveszti jelentőségét, mert nem tűnik másnak, csak puszta ismétlődésnek. Szótlanul elvette a könyvet, és belelapozott, majd rekedten megszólalt, ez nagyszerű, barátom. Miklós vállat vont, nem nagyon találtam rá kiadót, tudod, hogy van ez, a legtöbben nem is válaszoltak, néhány visszaírt, hogy nem illik a profiljukba ilyesmi, aztán meguntam, és kiadtam magánban, de elég jól fogy, valószínűleg a pénzemnél leszek.

Somlyó felnézett rá, majd kimondta azt, aminek csillogását a másik szemében látta, de nem ez a lényeg, ugye, nem a pénz. Miklós bólintott, nem, valóban, hanem hogy létrejött, és megtalálja az olvasóit, azok pedig létrehozzák a saját olvasatukat. Ahogy most te is, tette hozzá. Ebben a verzióban is benne vagyok, kérdezte a másik, mire az író megint bólintott, természetesen, és Eszter is. Somlyó úgy tett, mint aki belemélyed a könyvbe, és amikor nagy sokára ismét megszólalt, vigyázott, hogy hangja ne árulja el. Hogy van Eszter?  

Esztert negyedikbe ismerték meg, egy másik főiskoláról jött át. A fekete hajú lány – aki egy őszi napon csak úgy megjelent a negyvenöt utáni magyar irodalom szemináriumon – azonnal elbűvölte mind a két fiút, igaz, az érzéseit csak Miklós mondta ki, mikor hazafelé ballagtak az albérletbe. Somlyó szótlanul hallgatta másik izzó vallomását, amiben a barátja hol Dante Beatricéjához hol Anna Kareninához hasonlította az új évfolyamtársukat, és mikorra megérkeztek, eltakarta magában azokat a szerelemhajtásokat, melyek aztán ott növekedtek a sötétben éveken át, míg Miklós lassú, de kitartó munkával meghódította Esztert, aztán az iskola befejeztével ott maradtak a városban, és összeköltöztek, gyerekük nem született, ráérősen, nyugodt tempóban tengették életüket a vidéki viszonyok közt, időről időre meglátogatva Somlyót, aki Budapesten keresett megélhetést magának, máskor ő utazott hozzájuk, néha pont ide, a mátrai nyaralóba, amit Miklós a lány apjától kapott nászajándékba. Nyáron meg ősszel, a turistaszezonban kiadta, de télen és tavasszal ők maguk használták, és Somlyó mindig is imádott itt vendégeskedni, de soha nem gondolta, mikor korábban a tornácon beszélgetett velük, hogy egyszer így fog felébredni benne.

Megborzongott a reggel lassan oldódó vas hűvösétől. Még mindig nem akarta elhinni a múlt éjszakát. A könyv súlya a jelenbe láncolta, és emlékeztette, hogy el kell olvasnia azt a részt, ami miatt eredetileg idejött, de gondolatai elkalandoztak, vissza, a tengermély hangulatú temetés utáni időszakba, mikor is órákon át tűnődött, hogy fel kellene hívnia Esztert, egy baráti, vigasztaló beszélgetés jót tenne neki, de persze a szíve mélyén tudta, hogy nem erről van szó, és borzalmasan szégyellte már ezért a kettősségért is magát, agyag lényegét, az esendő emberi természetét. Elvetette az ötletet, és nyugton maradt, tétlenül várt. Végül a sors oldotta meg a dolgot, mert a könyvfesztiválon, következő év júniusában találkoztak.

Eszter a megmaradt könyveket árulta, egy ismerőse, aki kiadót vezetett, helyet biztosított neki a bódéja sarkában. Öröm és bánat volt a tekintetében, ahogy ránézett, majd kijött a pult mögül, és szótlanul átölelte őt, és amikor Somlyó megérezte a sovány és esetlen test nekifeszülését, azonnal elöntötte őt a régi, korbáccsal se csillapítható vágy, és önkéntelenül is a nő fülébe súgta, hiányoztál. Eszter meglepetten hátrált, arcát fürkészte, az övén gyanakvó vonások feszültek el, de meglátott valamit Somlyóban, ami miatt bólintott, és meghívta a férfit egy kávéra a Gerbeaud teraszára. Kellemes idő volt,  még nem kezdett őrjöngeni a nyár, a hosszú, párás forróság hetei csak ezután jöttek, amikor is e-maileket váltottak, és hosszú kemencemeleg telefonbeszélgetésekben mondták el, mit gondolnak az életről, a sorsról és Miklós regényéről, de Eszter már ekkor, a teraszon megvallotta Somlyónak azokat a tapasztalatokat, amelyek kétségbe ejtették őt, és amik kapcsán megkérdőjelezte a saját épelméjűségét.

Januárban volt, mondta, a barátnői utószilveszteri bulit szerveztek, és elrángatták őt is. Fél év telt el a temetés óta, és ő ezalatt nem mozdult ki otthonról, szén özvegyként várt és várt, maga se tudta mire, de most elgyengült, és a többiekkel tartott. Akik persze bucira itták magukat, így mondta Eszter, és Somlyónak külön tetszett ez a vicces megfogalmazás, nevetett is rajta, de aztán elkomorult, mert a nő úgy folytatta, hogy éjfél után elkeveredett a nagy, basszustól rezgő teremben a többiektől, és egyszerre csak azon kapta magát, hogy egy fiatalemberrel táncol. Először furcsa volt az idegen, magas és vonzó test ott vele szemben, de aztán már csak a zenére koncentrált, és elengedte magát, és a partnere megérezte ezt, és igyekezett követni, összefonódtak néha, majd elváltak, nem szóltak egymáshoz semmit, de aztán a szám végén a fiú, mert az volt, jó tíz évvel fiatalabb nála, kihúzta oldalra, a fal mellé, és tökéletes gyengédséggel megfogta az állát, lehajolt, és megcsókolta.

Csak egy csók volt, szabadkozott ott a Gerbeaud teraszán Eszter, majd mutatta, hogy Somlyó ajka szélén ott maradt a kapucsínó habja. A férfi zavartan elfordult, így legalább maradt ideje leplezni érzelmeit, a csalódottságot, a dühöt, a reményt és a megbocsátást. Eszter hangja így némiképp oldalról ért el hozzá. Nem folytattuk. Azt mondta a fiúnak, hogy most nem alkalmas, és ő rendkívül udvariasan megköszönte a táncot, majd elment, fejezte be a nő, de a hangsúlyt nem vitte le, emiatt a férfi sejtette, hogy a lényeg most jön, és megkönnyebbült, mivel rájött, hogy nem a csók volt a fontos a történetben – ami Eszter élete is volt egyben. Ám a nő csak később, az egyik telefonbeszélgetésük során bontotta ki számára, azt, ami igazán fontos követkeménye lett ennek a csóknak, és ami ezután jött, az talán rosszabb volt, mintha azt mondta volna ott, az enyhe júniusi délutánban, hogy hazavitte magával az idegent, és vad, perzsa nászban összefeszült vele.

Miklós regénye, „A tó rejtélye” egy gyilkosságról és annak felderítéséről szól. Baráti társaság gyűlik össze egyikük nyaralójában, mely egy észak-magyarországi mesterséges tó mellett épült. A hétvége folyamán összeismerkednek a szomszédban lakó furcsa, fiatal házaspárral, melynek csinos nőtagjával az egyikük, az a karakter, akit Miklós Somlyóról mintázott, összeszűri a levet. Az asszonyt vasárnap reggel a vízben találják meg, testén több szúrt seb. A gyanú előbb a férjre, majd Somlyó karakterére terelődik, majd mikor a gyászoló férj is öngyilkos lesz, a társaság kényszerűségből marad a következő hétre is, és nyomozni kezd az ügyben. A rejtély megoldására az Eszterről mintázott szereplő jön rá, ő fedezi fel az egyik közeli nyaralóban bujkáló idős férfit, akiről kiderül, hogy a két halott apja. Ugyanis a szerelmesek testvérek voltak, követve természetellenes vonzalmukat elmenekültek otthonról, vallásos és dühös apjuk azonban követte őket mindenhova, végül itt érte be a párt, és amikor a lánya bevallotta, hogy terhes, első felindulásában kést ragadott. Később, immár hideg, biblikus dühvel ölte meg a fiát is, öngyilkosságnak állítva be az esetet. A csoport egy hosszúra nyúló reggeli jelenetben számol le a gyilkossal, az összecsapásban többen megsérülnek, de végül sikerül bebizonyítaniuk a kiérkező rendőröknek társuk ártatlanságát.

Eszter a csók utáni napokban suttogó önvádtól ösztökélve elővette és újraolvasta a könyvet. És a végső, reggeli harcban döbbenten vette észre a Változást. Világosan emlékezett, hogy az őróla mintázott karakter kisebb sérüléssel megússza az apa támadását, ám most azt olvasta, hogy a gyilkos lelöki őt a nyaraló emeleti ablakából, és bár túléli az esést, amikor társai rátalálnak, nem tudja mozdítani lábait, egy életre lebénul.

A nő elhallgatott a telefonban, mikor mindezt elmondta, majd kis szünet után megkérdezte Somlyót, ugye nem őrültem meg. A férfi túl lassan válaszolt, kijelentette, talán rosszul emlékezik. Mert őneki úgy rémlik, Eszter karaktere mindig is kiesett azon az ablakon, és lebénult. Talán csak az önvád miatt rémlik úgy neki, hogy korábban enyhébb sérülést szerzett, talán most egyfajta büntetésként beszüremlett e korábbi verzió a tudatába, és.

Nem tudta folytatni, de Eszter megtette helyette. Emlékeztette Somlyót, hogy Miklós mennyire fontosnak tartott a modern irodalomelméleteket. Igen, csak ő kapott jelest a kollokviumon, bólogatott a férfi, közben a polchoz ment, és leemelte a Miklós könyvét. Emlékszem, utána való héten tartottunk egy bulit, ahol egyesek elégették a Bevezetést tankönyvet, ennyire gyűlölték a tárgyat, mosolyogott, majd elkomorult, mert megtalálta a részt, amiben a csillogó reggelen Eszter mozgásképtelen alteregóját felfedezik az üvegtörmelék közt. Talán arra is emlékszel, folytatta a nő a vonal túloldalán, hogy ő úgy vélte, Barthesnek és Hollandnak igaza volt a mindenható olvasó elmélete kapcsán. Hogy a szövegben, az irodalmi műben nem történik semmi, minden az olvasóban zajlik, és hogy maga a mű egyáltalán nem egy kész valami, hanem az egyes olvasatok alkotják, struktúrálják, véglegesítik.

Somlyó visszarakta Miklós könyvét a helyére, majd megrázta fejét, de inkább ki is mondta, hogy ez, amit Eszter tapasztalt, azért nem ugyanaz, mint amikor a barthesi olvasó megteremti a saját szuverén értelmezését, mert ez a szöveg utólagos módosulása, amire csak természetfeletti erők lennének képesek.

A nő lelkesen igenelt, igen, igen, igen, mondta, ezt magyarázom én is, hogy valami különös történt velem, hisz rajtam kívül, megkérdeztem másokat is, elhiheted, senki nem emlékszik már arra a verzióra, amiben ez a hősnő nem bénul le, és talán én is csak azért emlékszem, hogy a lelkiismeretfurdalásom örökké megmaradjon.

De ki az, aki emlékeztet, szögezte neki a legfontosabb kérdést Somlyó. Miklós. Mondta a nő azonnal, amire elhallgattak.

Ez azt feltételezné, hogy Miklós valahol még létezik, mint teremtő aktor, jegyezte meg óvatosan a férfi, mire a nő azt válaszolta, hogy igen, és ennél is többet feltételez, hogy most is hall és lát minket, sőt, talán ő formálják e szavakat, melyek elhagyják a számat, mire Somlyó vissza akart kérdezni, hogy ezt hogy érti, de Eszter elterelte figyelmét, mert egy letaglózó kéréssel állt elő, jöjjön el Somlyó a hétvégére a mátrai nyaralóba, beszéljék meg mindezt normálisan, mert ha valakivel nem tud róla beszélni, akkor meg fog őrülni.

Hát így jutottam el ide, nézett le a könyvre Somlyó, és a fejét csóválta, mert elöntötte őt a bíbor bűntudat, az önvád és a szerelem, mindez egyszerre tört rá, fékezhetetlenül, durván, hogy remegni kezdett a könyvet tartó keze, de erőt vett magán, és belelapozott, megkereste azt a bizonyos részt, és már épp olvasni kezdett volna, amikor zajt hallott maga mögött.

A nő sután ébredt, akár a fiatal őzek, megrázkódott, teste végigborzongott, tarkóján a finom, fekete pihék felmeredtek, majd hátára fordult, és kinyitotta szemét. Jó pár percig bámult maga elé, aztán kikelt az ágyból, de a takarót, e lila és arany páncélt magán hagyta, húzta maga után, mint egy menyasszonyi ruhát, így vonult ki a hálószobából, de a küszöböt elhagyva megtorpant, és visszafordult, benézett a feltúrt ágyra.

Zajt hallott az emeltről, ez ösztökélte új mozgásra, köpenyét leengedve a keskeny lépcső aljához ment, és hallgatózott, ám csönd volt a válasz. Végül elszánta magát, és óvatosan, kecses lábait finoman a lépcsők belső részére helyezve felóvakodott a kis előtérbe, amiből a fürdő és a vendégszoba ajtaja nyílt. A nap betűzött az előbbi félig tárt ajtaján, hívogató tojás ragyogása arra ösztökélte a nőt, hogy belépjen a fürdőszobába, egyébként is, a hólyagja feszült, és a zaj, ami talán ébredéséért is felelős volt, bizonyára semmi különöset nem jelentett, talán egy toboz hullt az ablak elé, vagy a kiskert korai dúlója, éj vaddisznó tarolt a kerítésnél. Belökte hát az ajtót, és belépett a fénybe, és ez lesz, amit utoljára lát, mert az ajtó takarásból mögé fordul egy árnyék, és szinte pontosan a szíve közepét döfi át hátulról a vadászkése, mely hideg és gyémánt, és a nő tüdejében a meglepetéstől bennreked a levegő, és a fény, mely a mosdó kis, felső ablakából sziporkázik rá, örökre magába fogadja.

A földre dobta a könyvet. Bezáródott esésében, és bután hevert most ott, mint bármilyen tárgy. Percekig bámulta, egészen addig, míg meg nem hallotta a puha őzlépteket a háta mögött. Eszter megállt a küszöbön, és várt, aztán odalépett hozzá, és a vállára tette két kezét. Elolvastad, kérdezte csöndesen, noha tudta a választ, abból, ahogy az erkély korlátja mellett hevert a könyv.

Elolvastam, válaszolt Somlyó rekedten. Még mindig szeretem azt, ahogy ezeket a fura jelzőit használja, „tojás ragyogás” például, meg ilyenek.

De nem ez a lényeg, szögezte le Eszter.

A férfi bólintott, nem, nem ez a lényeg, aztán hátrafordult, felnézett abba a gyönyörű, örök érvényű arcba, és úgy érezte, a szíve egyetlen nagy dobbanásban összeomlik és magába roskad, miközben kimondja. A lényeg, hogy jobb lesz, ha többé nem találkozunk.

vége

Szólj hozzá!
2021. május 17. 22:16 - Valmont

Írói tapasztalatszerzés öt stációja 4.

kisauto4.jpg

Alkotótábor kezdő horroríróknak

 

4. rész

Nem látták, ki ül a vezetőfülkében, de egy alacsony, piszkos kezeslábast viselő férfi kinyitotta a hátsó ajtót, és ők bemásztak a furgon olajszagú rakterébe. Ahogy a jármű megfordult, akaratlanul is megkapaszkodtak a padlóra rögzített padok szélében, majd hosszú és monoton zötykölődés következett. Hova megyünk, kérdezte Szeplő az Írótól, túlkiabálva a motorzajt, aki mosolyogva rázta a fejét, egy nagyon különleges eseményre, melyet holnapra időzítettek, de kényszerű okokból mégis ma kell megtartani. Jó félórás rázkódás után álltak meg. Ahogy elgémberedett tagokkal kiszálltak, egy gazdasági épület mellett találták magukat, több autó is parkolt már mellettük. Az Író a sofőrhöz sietett, halkan beszélt vele a lehúzott ablakon keresztül, majd benyújtott egy bankjegyet, végül intett neki, gyertek.

Valamiféle elhagyott téesztelep lehetett, istállók keskeny épületei közé mentek, majd az egyik leszakadt pántú nagy kapun beléptek a nehéz szagú terembe. Kisebb karámokra volt osztva, az egyik karám körül, sárga fényű viharlámpák alatt, nagy csoport férfi hangoskodott. Az Író intett kezével, hogy várjanak, és halkan magyarázni kezdte, ez egy nagyon erős élmény lesz, de kérem, ne hangoskodjatok, akkor se, ha nem tetszik az, amit látni fogtok, ne hívjátok fel magatokra a figyelmet, csak megfigyelők, vendégek vagyunk, tegyetek úgy, mintha itt se lennénk, nem akarok balhét.

A férfiak közül kivált valaki, egy nagydarab vörös szakállas férfi, odajött hozzájuk, kezet fogott az Íróval, aki félrevonta őt, és magyarázni kezdett neki. A férfi gyanakodva a hat kezdő horroríró felé pislogott, majd amikor az Író pár bankjegyet gyűrt a markába, elmosolyodott, megveregette a másik vállát, és mutatta, hogy jöjjenek.

A karám körül állók közé vegyültek, és így láthatták, hogy a háromszor három méteres tér közepén egy idős ember homokot lapátol  egy vörös foltra, de ekkor már az egyik férfi el is kezdett kiabálni,  hogy a Nagy Kan és Lila Úr párharcára lehet megtenni a téteket, mire a köröttük állók tülekedni kezdtek, mindenki a kiabáló férfihez nyomult, aki telefonjába rögzítette a felé nyújtott összegeket, a bankjegyeket zsebébe gyűrte, majd ugatás hallatszott, és Somos megfordulva láthatta, hogy kintről két, nagydarab, fekete, csupa izom és idegesség kutyát hoznak be, egymástól jó messzire vezetve őket. A férfiak tisztelettudóan félreálltak, valaki leemelte az egyik karámajtót, a nyíláson a kutyákat vezető két férfi bement a két állattal, és felálltak egymással szemben. Rövid várakozás következett, a kutyák a rövidre engedett póráznak feszülve egymást méregették, és még a hangzavaron is átszűrődött mély morgásuk, aztán mindenki elcsöndesült, és ekkor a korábbi szónok belekezdett. A Nagy Kan háromszori győztes, tarnóci nevelésű, kétéves, korcs, de biztosan van benne dobermann és bull, míg Lila Úr arról kapta a nevét, hogy kölyökkorában magára rántott némi autófestéket, egyébként pit bull alapok vannak nála, ez a második harca. Rossz érzésem van, súgta Hadar Somosnak, valahogy mellékeveredett ugyanis, a fiatalember megérezte a savanyú izzadságszagát, bár lehet, ez másvalakiből, az olajfoltos overallokból, a zsíros üstökökből vagy a sárga hónaljú pólókból jött. Ne nézz oda, tanácsolta neki súgva, de a nő csak fejét rázta, nem bírom elvonni a tekintetem, motyogta, egyrészt félek, mi lesz, de baromira érdekel is. Ez a lényeg, fogta át a vállukat kedélyesen az Író, durva lesz, de a fájdalom napja erről szól, arról, hogy mire képesek az élőlények, hogyan és milyen hatékony módon tudnak fájdalmat okozni a másiknak. Továbbment, otthagyva őket, Aktakukac felé, hogy neki is mondjon valamit, mire Hadar jelentőségteljesen Somosra pillantott, majd megcsóvált a fejét, nem biztos, hogy nekem erre szükségem van, mondta, aztán hátralépett, hátrált, és végül határozottan megfordult, majd kisétált fénykörből.

Ekkor hirtelen dudaszó harsant, mire a két férfi a kutyák mellett hátrarántotta az állatok pórázát, amitől azok mellső tagjai a levegőbe emelkedett, és a kutyák ettől izgalomba jöttek és hörögni, ugatni kezdtek, ez többször megismétlődött, majd a tartók lecsatolták a pórázokat, és elszabadult a pokol.

A két kutya azonnal egymásnak rontott, és összekeveredtek egyetlen, haragtól izzó gomolyaggá. Ugatás, állkapcsok csattanása hallatszott a porfelhőből, mely belepte őket, aztán kibukkantak ismét, mert az egyik hátrált, majd kitért oldalt, és belemart a támadó tomporba, mire az megfordult, megtekeredett, mint mikor egy kobra hátra csap, és egy védtelen nyakra harapott, de az elsiklott előle. Szétváltak, ekkor Somos végre levegőt vett, felpillantott, vele szemben a sápadt Szeplő állt, dermedten bámulta a jelenetet, a karám oldalán nyugvó fehér, vékony keze jól láthatóan remegett. Nem mindenki bírja az ilyesmit, súgta a fülébe az Író, mire Somos akaratlanul is arrébb húzódott, de a férfi folytatta, miközben a porban ismét egymásnak feszülő állatokat figyelte. Van, aki csak azt hiszi, hogy képes kezelni a horrort, suttogta az Író, van, aki elképzeli magáról, van aki el is hiszi magáról, hogy képes valóban zsigerien félelmetes szöveget írni, de amikor a való életben szembesül a rettegéssel, akkor rá kell jönnie, hogy nem is annyira nagy legény, hogy a képességei, a befogadói érzékenysége nagyon is korlátozott. Somos megrázta a fejét, és az Író felé fordulva ki is jelentette, hogy attól még lehet az illető valóban jó író, de  a férfi, aki elmélyülten húzogatta szakállfonatát,  nem válaszolt, mert ekkor az egyik kutya felvinnyogott, Lila Úr volt, az oldalából patakzott a vér, és Nagy Kan most már irgalmatlanul tört előre, végigüldözte a poros téren, míg a sebesült be nem szorult egy sarokba, esetlenül harapdált a másik felé, az viszont gyors, apró támadásokkal két újabb sebet ejtett rajta, majd egyetlen rohammal a földre teperte. Ekkor sikoltott fel Szeplő, és Somos már csak azt látta, ott van a támadó mögött, és megragadja a tomporát, mire a felajzott kutya természetesen visszafordult, és a lány gyönyörűen fehér és makulátlan alkarjába mart, nem is mart, hanem fogai belemélyedtek, és mintha görcsbe rándultak volna, nem engedték húsát. Szeplő, hátraesett, a fenekére, és a porban húzta maga után a kutyát, a férfiak üvöltöztek, az Író felszisszent, és Somos ekkor átbújt a kerítés alatt, és pár lépéssel már ott is termett, nem gondolkodott, mert vörös köd borult agyára, és szinte automatikusan cselekedett, mindennél erősebb alkarjaival egyszerűen lenyomta a kutya gerincét a földre, mire az elengedte a lányt, és most  a fiút akarta támadni, de ő a másik kezével a kutya nyakát fogta le, az állat ott vergődött és mozgott fogása alatt, mint egy aprós kis robbanás, egészen addig, míg a gazdája oda nem szaladt, és rá nem csatolta a pórázt. Somos csak ekkor engedte el, félreállt, és a fújoló és kiabáló férfiak tekintetéttől kisérve kisétált a küzdőtérből, valaki egy félig üres sörösdobozt dobott felé, ám őt nem érdekelte, Szeplőhöz ment, aki már odakinn ült egy széken, a nagydarab, vörös férfi térdelt előtte, és a sebet vizsgálta.

Tetanusz kell majd, hallott meg Somos a szavait, egy másik férfi érkezett futva elsősegélyládával, Somos pedig most már látt a vérpatakokat is, a köríves harapásnyomból folyt. Szeplő remegett a sokktól és az adrenalintól, a földet bámulta. Nagyon sajnálom, jött oda az Író, mire lány felpillantott rá, menj a francba, mondta halkan. Jobb lesz, ha gyorsan elhúztok, morogta a vörös hajú férfi, miközben letörölte a vért, majd sebhintőport szórt a sebbe, aztán pólyát rakott rá, és gézzel tekerte körbe, és az orvosnak azt mondjátok, a szomszéd kutyája volt. Megbűvölten nézték, ahogy dolgozik, köréjük gyűltek a többiek is, Hadar kivételével, aki, mint később kiderült, a furgonnál várt rájuk. Előbb Gyarmatra mentek, ahol az ügyeleten egy álmos nővérke beadta a lánynak a tetanuszt, és csak ezután indultak a tábor felé. A visszaút néma várakozásban telt, de még Somos is érezte, hogy valami gyűlik a többiekben, noha nem volt jó emberismerő, és ez a valami a kései éjszakban, vagy inkább hajnalban tört ki, amikor a furgon kitette őket a tábor kapuja előtt, és a lámpái lassan eltűntek a távolban, és akkor Szeplő a férfinak támadt, Somos közben figyelte, hogy Hadar a háza felé indult, a másik három laza félkörben hallgatta a lány kitörését. Hogy képzelted te ezt, ilyen dologban nem vehetünk részt, kiabálta Szeplő elfulladva, mire az Író tehetetlenül széttárta karját, én csak azt akartam, hogy lássátok a fájdalmat pőre valójában, nyögte, látszott rajta, megviselték az események, de nem bánt meg semmit, nem bánok semmit, jelentette ki dacosan. Aztán Aktakukac szólalt meg: ha rajtunk ütnek a rendőrök, bűnrészesek leszünk, mondta élesen, ezzel veszélyeztetted a biztonságunkat, és akaratlanul is törvénytelen cselekedet elkövetésére kényszerítettél. Az Író felkapta fejét, majd élesen válaszolt, nem, nem kényszerítettelek semmire, önként jöttél ide, ember, és önként el is mehetsz. Talán valóban az lesz a legjobb megoldás mindenkinek, jelentette ki Jeges kimérten, ha reggel nem túl érzékeny búcsút veszünk egymástól. Hallgattak, majd Szeplő megindult a faházak felé, kurvára fáj a kezem, kell egy fájdalomcsillapító, motyogta. Tényleg sajnálom, szólt utána az Író, de így működik a módszer. A lány megtorpant, majd visszafordult, az arca halottsápadt volt a hajnali derengésben, a módszereid szarok, mondta az Írónak, nem válnak be, mivel te is csak egy szar író vagy, tette hozzá, majd otthagyta őket.

Vártak még egy kicsit, majd mindenki megindult a saját házacskája felé. Somosban vadul forogtak a gondolatok és érzelmek, és mikor felmászott ágyára, sokáig mocorgott, aztán a kelő nap fénye betűzött a függönyön, de talán pont ez volt annyira megnyugtató, hogy elszenderült. Pakolás zajaira riadt. Aktakukac épp lezárta elegáns, barna bőröndjét, majd felpillantott rá, odalépett hozzá, és kezét nyújtotta. Nekem ennyi elég volt, mondta bánatosan. Kezet fogtak, és Somos nézte, ahogy kimegy a házból.

A reggelinél derült ki, hogy immár csak két tanítvány maradt, ő és Szeplő. Azt hittem, elmész, jegyezte meg a fiú. Egy idős nő hozta a reggelit ócska Suzukijával, kipakolta a zsömléket, és a főtt virsli halmát egy tálcára, majd körbenézett, a többiek későn kelnek, kérdezte mosolygós szemmel, mire Somos csak felvonta vállát, jelezve nem tudja.

Szeplő teavizet forralt, és kamillát áztatott bele, de az ételhez nem nyúlt, komoran bámulta az asztal lapját. Miattad nem mentem még el, mondta, azt szeretném, ha velem jönnél. Somos nem válaszolt, beleharapott a virslibe, majd evett hozzá egy kis zsömlét, és csak utána kérdezte, hogy van a karod. A lány ránézett a kötésre, reggel fájt, mint a fene, de hát pont ez a lényege a fájdalom napjának, nem. Keserűen elmosolyodott. Ma már nem a fájdalom napja van, mondta csöndesen Somos, bár ez még csak a negyedik nap, de igazából már az ötödik élmény napjába léptünk, amiről még nem tudjuk, hogy mi lesz. Én nem akarom megtudni, mi van az ötödik napon, gyere velem, kérte őt Szeplő, és olyan szépen nézett rá a csésze pereme felett, hogy Somos majdnem igent mondott, de ekkor belépett az ebédlőbe az Író, és elégedetten felkiáltott, virsli, imádom.

A lány megvetően végigmérte, majd felállt, na, jössz, kérdezte, de Somos nem mozdult, én szeretnék, kezdte, de itt megakadt, és maga se tudta, hogy folytatná, mindent megtanulni, jó író lenni, befejezni ezt az egészet. Tehetetlenül nézte, ahogy Szeplő köszönés nélkül kivonul a teremből.

Az Író letette tálcáját Somos elé, majd leült vele szembe, és rákacsintott. Úgy tűnik, ketten maradtunk, jegyezte meg elégedetten, majd enni kezdett. Nem is baj, láttam tegnap a dögökkel, hogy van benned bátorság, és bizony, a mai naphoz szükség lesz némi kurázsira, kacsintott.

Mi lesz az utolsó élmény, kérdezte Somos, de az Író csak a fejét csóválta, mindent a maga idejében, előbb rá kell hangolódnunk, fél kézzel lenyúlt, kinyitotta válltáskáját, mely lábánál volt, és iratcsomót vett ki belőle, ezeket olvasd el délelőtt, és aztán majd beszélünk róla. Ha alkonyodik. Jelentőségteljesen bólintott, újból harapott, rágott, nyelt, majd hozzátette, mert akkor lesz igazi az élmény.

A fénymásolt píprokon különféle gyilkosságok leírása volt, szépirodalmi alkotásokból. Az elsőben Akhilleusz legyőzte Hektórt. Somos emlékezett, hogy tanultak az Íliászról az iskolába, tulajdonképp a nagyon fiatal és lelkes magyartanárnője miatt kezdett el írni, az ő mindig ragyogó arca merült fel előtte, ha leült a papír elé, de aztán olyan szövegek jöttek, amelyekhez annak idején nő már nem vezette el őket, egy orosz diák agyonvert egy öregasszonyt és aztán megölte a lányát is, aztán egy férfi egy tengerparton lelőtt egy arabot, aki nem csinált semmit, csak nagyon idegesítette őt. Nehéz szövegek voltak, Somos többször szünetet tartott a délelőtt folyamán, fel- és kinézett a nagy, poros alakokon, melyeken dőlt be a zöldre színezett erős napfény, érezte maga körül az ürességet, és a tudata mélyén ott motoszkált, hogy egy regényben vagy egy novellában ez, ami most történik vele, ez csak egy írói eszköz lenne az időhúzásra, az érdeklődés felcsigázására, a végzetes, utolsó éjszaka előkészítésére. Amikor ahhoz a regényrészlethez érkezett, ahol egy férfi egy patkányt vezet be egy olyan nő altestébe, akivel korábban szerelmeskedett, megérkezett az ebéddel a hölgy. Paprikás krumpli, mosolygott rá, miközben a hátsó asztalhoz vitte a kondért. Segítsek, állt fel Somos, de az asszony csak legyintett, bírom, legfeljebb hozza be a kenyeret, ott van a kocsi csomagtartójában.

Somos kilépett az udvarra, és azonnal észrevette, hogy a félmeztelen író a szalonnázónál ügyködik, combvastagságú farönköket fűrészel egy bakon. Előtte gondosan elrendezve ott volt már jó tucatnyi vágott fa. A fiatalember el is feledte a kenyeret, az Íróhoz sétált, akinek kövérkés, fehér, tésztás testén izzadtság csillogott. Mi az ott az oldaladon, kérdezte tőle Somos, mire a másik felpillantott a fűrészelésből, majd lenyúlt a vörös csíkhoz. Ez, kérdezte, ez csak egy kis forradás, a legutóbbi tábor emléke, mementója, bólintott, ez tett engem igazi íróvá. Mire kell a fa, folytatta a faggatózást a fiatalember, mire az Író mosolyogva, tiltón felemelte az ujját, mindent a maga idejében. Végeztél a szövegekkel, kérdezte aztán. Somos bólintott, nagyjából. Akkor gyere, segíts nekem.

A felfűrészelt rövidebb tuskókat az Író baltával felhasogatta, majd hosszabb, méteresre vágott rudakból négyzet alakú emelvényt raktak a tűzrakóhely kőgyűrűjébe, egy máglya, csodálkozott Somos, mire a másik bólintott, pontosan, ez kell nekünk, nagyon sok fa, nagyon nagy hő. Most menjünk enni.

Szótlanul fogyasztották el kettesben az ebédet, majd az Író megkérte Somost, hogy írjon le egy képzeletbeli gyilkosságot, melyet ő követne el, bárkit meggyilkolhat, akár magát az Írót is, vagy Szeplőt, mindegy, csak minél realisztikusabb legyen.

A fiatalember sokáig ült az üres lap felett, és próbálta kitalálni a szituációt, a jelentsort, a mozdulatokat, az áldozat arcát hangját, gesztusait – de nem ment. Hallotta, hogy odakinn az Író újból fűrészel, de próbált nem figyelni rám, csak a feladatra, ám olyan volt, mintha az álma, amikor lebénul magyarórán, ezúttal a valóságban történne, egyszerűen képtelen volt papírra vetni azt, ahogy ő maga megöl valakit.

folyt. köv.

Címkék: írás erdő tábor
Szólj hozzá!
2021. május 10. 21:18 - Valmont

Írói tapasztalatszerzés öt stációja 3.

kisauto3.jpg

A harmadik rész kapcsán felhívnám a figyelmet két eszközre, kísérleti megoldásra, melyek ebben az írásban formálódnak. Az egyik az, ahogy az alkotótábor írói lassan kezdik saját életüket is egy műalkotásként kezelni, vagy legalábbis olyasféle kritkákat foglmaznak majd meg önmagukkal vagy az élettel szemben, amit jobbára irodalmi alkotások kapcsán hangzanak el. A másik az, ahogy Somos leíró fogalmazása a valóságos novella szerves részévé válik,és a naiv olvasó csak a jelenet végén érti meg, hogy nem a mindenttudó narrátor, hanem a szegény gyári dolgozó szövegét olvassa a disznóvágás kapcsán. 

Alkotótábor kezdő horroríróknak

 

3. rész

 

Következő nap, a reggelinél, mely száraz zsömle és májkrémes konzerv volt, az Író megkongatta a vasdarabot, mire mind felé fordultak, ő pedig megköszörülte torkát, és elmondta, hogy van némi programváltozás, mivel most kapta a telefont, ami miatt a negyedik napi programot előre kell hoznia mára, de az élet, jobban mondva a halál már csak ilyen. Mert a mai nap, folytatta, a halál napja lesz. Órájára pillantott, gyülekező a kapunál tíz perc múlva, busszal bemennek a városba.

Ezúttal átrobogtak az előző nap színterén, a falun, és a busz tovább kanyargott az erdős, ligetes részeken, bal kéz elől láthatták az Ipoly fákkal szegélyzett szalagját, végül beértek Balassagyarmatra, ahol is a város szélén lévő megállóban, egyenesen a kórház előtt szálltak le. Az Író telefonálni kezdett, az illető, aki hívott, először nem vette fel, végül sokadik próbálkozásra mégis. Somos közel állt hozzá, ezért elkapta az elhadart szavakat arról, hogy ugye nem késtünk el, és hogy milyen állapotban van. Akaratlanul is arrébb lépett, azért is, hogy jobban lássa a kőkerítésnek dőlő Szeplőt, aki a két darkos kamasszal beszélgetett halkan. Menjünk emberek, utánam, adta ki mögötte a parancsot az Író, ők pedig engedelmesen követték hátra, egy rámpához, melynek végében ajtó volt, ott már várta őket egy zöld ruhás férfi. Ő a mai kísérőnk, a mi Kharónunk, egyébként ápoló, magyarázta izgatottan az Író, majd farzsebéből pénztárát vett elő, leszámolt pár bankjegyet, és az ápoló kezébe nyomta, aki zsebre gyűrte, körbenézett, aztán kitárta előttük az ajtót. Odabenn fertőtlenítőszag és még valami más, alattomos, mély kipárolgás fogadta őket, az ápoló előre ment, és egy hosszú folyosón át lépcsőkig vezetek őket, felmentek két emeletet, egy keskeny előtérbe jutottak, melyből ajtók nyíltak, az egyiken felett felirat volt, Hospice. Okostojás felnyögött, jaj ne, mondta, majd hátrálni kezdett, mire mind felé fordultak, mi van, kérdezte az Író, mire a nő csak fejét csóválta, végül meg is szólalt, ne haragudjatok, tudom, hogy nagyon klisés, és persze nem tudom még, pontosan mi lesz ez, de nekem ez nem megy, az anyám nemrég…lehajtott fejjel visszament a lépcsőházba, mire az Író megvonta vállát, majd a többiekhez fordult. Na szóval, kezdte halkan, ez a halál napja. A barátunk, lapogatta meg a mellette álló alacsony, fekete hajó férfi vállát, itt dolgozik, és van egy beteg, aki az utolsó óráit tölti e világon. Nincs rokona, de mi, jó lelkekként, mellette leszünk az út végén, és ez a kölcsönös üzlet mindkét fél javára lesz, hisz ő legalább nem marad egyedül a szenvedéssel, mi pedig megfigyelhetjük, ahogy az emberi lélek távozik valakiből.

Vannak fájdalmai, kérdezte Szeplő riadtan, nem szeretném látni, ha fájdalmai vannak.

Az ápoló intett, hogy ezzel nem kell foglalkoznia, de mondta is, nincsenek, tele van morfiummal, nem érez semmit, tulajdonképpen nem is érzékel semmit, azt se tudja már, hol van, titeket se fog észrevenni.

Így is lett. Ahogy benyomultak a kicsiny szobába – az ápoló kint maradt, úgymond felvigyázni – Somos először nem nézett a keskeny ágyra, melyet az ablak mellé állítottak, helyette az ablaküvegen bekandikáló zöld lombokat, és a lombok közt az arany és erős fényt figyelte, de aztán csak rá kellett emelnie a tekintetét a csupa csont és bőr és sárgaság valamire, ami a valaha erős és magas férfiból maradt az ágyon. Infúziós állvány csillogott mellette, a cső az alkarjáig vezetett, elnyílt szemmel figyelte a plafont, félig lerúgta magáról a paplant, kirajzolódott eszelősen vékony lába a pizsama alatt, a csípőjén felgyűrődött a pizsamafelső. Szeplő lépett oda hozzá, és betakarta, és Somos ekkor ismét megérezte az orrba kúszó erős, szagot, ami a haldoklóból jöhetett, vagy a pelenkából, ami a férfi ágyékán kidomborította a pizsamát. Az Író is elfintorodott, kinyitotta az ablakot, mire könnyed meleg és madárcsicsergés ömlött be rájuk. A fekvő erre valamelyest magához tért, körbehordozta rajtuk a tekintetét, megnyalta ajkait, és próbált szavakat formálni, de egyelőre csak zihálásra tellett erejéből. Sovány karjával felnyúlt, és megragadta az ágy karfáját, hogy felhúzza magát, segítek, mondta Aktkakukac, és odalépett mellé, felültette, háta mögött eligazgatta a párnát, mire a beteg nagy, elkerekedő, sötét szemével rápillantott, talán hálásan. Kik maguk, kérdezte aztán rekedten, mire az egyik kamaszlány felnyögött, és kiment, társa rövid tétovázás után követte. Jóbarátok, bólintott az Író, majd az ágy mellé térdelt, és megfogta a haldokló kezét, azért vagyunk itt, hogy magával legyünk a végén. A beteg tekintete ekkor már nem rájuk fókuszált, befelé fordult, állát leejtette horpadt mellkasára. Tudunk valamit segíteni, kérdezte sírós hangon az egyik nő a csoportból, de az Író csak intett, úgyse hallja, suttogta, és ebben maradtak, csendben vártak. Somos a falnak dőlve figyelte a férfi mind lassabban emelkedő és süllyedő mellkasát, a lassan eltompuló tekintetet, a néha megránduló, izgő-mozgó lábfejet, utána – mivel az egész jelnetet roppant illetlennek és ugyanakkor nagyon is bensőségesnek érezte – elvonta tekintetét, és inkább ismét kinézett az ablakon. Később azon tűnődött, meddig lesznek itt, mi van, ha ez az egész órákig is eltart, és neki vizelnie kell, illetlenség lesz-e kimenni pisilni, miközben ez az ember a halállal van elfoglalva.  Jó húsz perc múlva lett vége, egy nagy, ijesztő hördüléssel. A beteg összerándult, oldalra fordult, és eltakarta arcát, mire mind akaratlanul is hátrébb léptek, talán illendőségből, valaki meg is jegyezte, talán ki kellene mennünk, de késő volt, mert a férfi belemarkolt a matracba, és nyöszörgött, aztán teste elernyedt, és úgy maradt, nem is lélegzett már, és akkor hirtelen mind nagyon rosszul érezték magukat. A csöndet az Író törte meg, angyal szállt el közöttünk, mondta jelentőségteljesen, és elvitte magával e szerencsétlen lelket. Felállt, mert mostanáig térdelt az ágy mellett, majd meghajtotta fejét, mintegy tisztelgésül. Remélem, tanulságos volt, és megfigyeltetek mindent, a halál minden egyes moccanását, nézett a jelenlévőkre, de senki nem nézett vissza rá, mindenki a padlót vagy a falat nézte, Somos kifelé bámult az ablakon, a szíve zakatolt, érzések kavarogtak benne, félelem, undor, szánalom és szégyen, maga sem értette, mi történik, végül Szeplő szólalt meg, menjünk innen, és így tettek.

Némán hagyták el a kórházat, ott, ahol jöttek, átmentek az úton, a másik oldalon lévő buszmegállóba, és szótlanul várták a buszt, miközben az Író a darkos lányokat hívta. Sokáig beszélt velük, majd kinyomta telefont. Újabb két kilépő, jelentett ki jó hangosan, mire mellette megszólalt mellette Kopasz, egy idősödő férfi, három, én is hazamegyek, elég volt. Az Író ránézett, mondani akart valamit, de végül magába fojtotta.

Miután leszálltak a buszról, kis csomókban indultak meg az erdei ösvényen a tábor felé. Senki nem beszélgetett, Somos szinte érezni vélte a sötét gondolatokat a többiekben. Próbált arra összpontosítani, hogy mit fog írni a mai élményéről, de egyre csak a férfi takaróba markoló kezét látta maga előtt, és aztán rájött, hogy ennek a mozdulatnak a végletessége köré kell felépítenie az élménybeszámolót, azt kell megírnia, hogy a férfi életében, kisbabaként, gyermekként, kamaszként majd felnőttként milyen esetekben és miért markolta így a takarót, hányszor, és közben miket gondolt vagy érzett, és ez a sok aktus, ez a sok megfeszülő akarat hogy vezette el őt végül a mai, utolsó pillanathoz.

A kései ebéd paprikás krumpli volt, kovászos uborkával, szivacsos belű kenyeret kaptak mellé. Somos észrevette, hogy mostanra kialakultak csoportok, ő például a szótlan Szeplő és a komor Aktakukac mellé ült, Hadar a nagyon szőke, középkorú nővel pusmogott, Jeges pedig egyedül kanalazta az ételt. Hatan maradtunk, jegyezte meg csöndesen a fiatalember, mire a vele szemben ülő lány ránézett, és tekintetében annyi melegség és szomorúság volt, hogy Somos zavartan elfordult, vett még a kenyérből.

Mögöttük felcsendült a vas, mire mind megfordultak, az Író állt az ajtóban, majd beljebb jött, maga elé húzott egy széket, megfordította, hogy a támlája előtte legyen, úgy ült rá. Végighordozta tekintetét a kis csapaton, majd bólintott. Megfogyatkoztunk. Ez várható volt, erre számítottam, bár tény, hogy még csak a harmadik napot hagytuk magunk mögött. Kis szünetet tartott, elgondolkodott valamin, majd így folytatta: az írás nehéz dolog. A legtöbben abban a tévhitben vannak, hogy csak papír kell hozzá meg egy toll. Vagy egy laptop. Megvakarta szakállát, végignézett rajtuk, mindegyikükkel keresve a szemkontaktust. De ti már tudjátok, folytatta felemelve hangját, hogy az írás nem egyszerű dolog. Látom azokból az anyagokból, amiket eddig adtatok. Felismertétek, hogy az írás mögött egy csomó érzés és tapasztalat kell legyen, mert ezek nélkül a szöveg, amit megalkottok, nem lesz hiteles. Ha nem élitek át azt, amit leírtok, akkor csak halvány visszfényét adjátok a valóságnak, jobban mondva, akkor nem tudtok egy valós, autentikus világot teremteni a szövegeitekben, akkor tulajdonképp amit papírra vetettetek, az nem lesz több írásjegyek halmazánál.

Szőke, aki eddig nem nagyon szólt az egész táborban, felemelte kezét, majd halk, de intelligens hanghordozással megkérdezte, meddig lehet elmenni ebben a tapasztalatszerzésben, vagyis hogy mi az Író végső célja. Somosnak erről eszébe ötlött valami, halkan ki is mondta maga elé, óvakodj az utolsó naptól, mire Aktakukac felkapta fejét, ránézett, de a többiek nem hallották meg, ők az Írót nézték.

A legvégső határ kutatása a szent feladatunk, tárta szét két karját a férfi, mintha mindannyiójukat keblére kívánná ölelni, értsétek meg, csak így válhattok igazán jelentős alkotóvá. Hallgattak egy sort, végül Szeplő mondta ki azt, amit talán mindenkiben ott motozott, kérdés, megéri-e, aztán feláll, és a tányérját és a poharát hátra vitte a kiskonyhába, mindannyian maguk után mosogattak ugyanis.

Az estebéd végeztével az Író tartott egy rövid előadást az egyes szám első személyű és az isteni, mindenttudó narrátor pozíciója közti különbségekről, az előnyökről és hátrányokról. A csapat fásultan hallgatta a lelkes magyarázatot és a különböző, klasszikus szerzőktől vett idézeteket, majd a végén kérdés nélkül szétoszlott. Somos kisétált az erdei útra, majd bement az erdőbe. Főkép akácos volt, elszórtan más fákkal, szúrós bokrok nehezítették az előre jutást, de azért tudott haladni, tett egy nagy félkört, végül az autóút mentén lyukadt ki. Visszasétált a buszmegállóhoz, majd fel, a töredezett betonúton az tábor felé. A tábor kapujában Szeplő állt, előtte a minap látott szellemi fogyatékos fiú, a lány magyarázott neki valamit. Itt bóklászik ez a gyerek, vissza kellene vinni, mondta a lány, észrevéve a közeledőt. Somos bólintott, megfogta a fiú vállát, és gyengéden maga elé tolta, mire az engedelmesen megindult felfelé, ők pedig némán követték. Az út meredeken emelkedett, hamar fullasztóvá vált, de ez láthatóan nem zavarta a fiút, ugyanolyan ütemben haladt előttük, néha hátranézett, követik-e őt, de ilyenkor sem látszott arcán semmi érzelem.

Már többször lejött hozzánk, jegyezte meg Somos esetlenül. Szeplő rápillantott, aztán ismét a lába előtti betont figyelte, melynek réseiből sötétzöld növények bújtak ki. Fura alak ez az Író, jegyezte meg a lány kisvártatva. Azt hittem, kedveled, kontrázott Somos némi nehezteléssel, majd megköszörülte torkát, mert érezte, nincs joga ehhez, de a lány bólintott, félreismertem. Túl közel engedtem magamhoz, tette hozzá. Nem értem, értetlenkedett a fiatalember, mire a lány kinyúlt, és végigsimított az arcán, első este, emlékszel. Somos nem akarta hallani a folytatást, a fiú húsos hátát figyelte, úgy érezte, gyűlöli ezt a hátat, azt, hogy itt kell lennie mögötte, és meg kell hallania, amit a lány mondani akar. Én voltam az, aki a hátadra terítette hajnalban a takarót, vallotta be Szeplő bűnbánóan. Tőle jöttem, tette hozzá, és ebben maradtak, mert a kanyarban kibukkant végre a gyerektábor kapuja, nagy, barna gerendákból állt, résnyire nyitva volt. Menj szépen haza, mutatta a nyílást Szeplő, és a gyerek engedelmeskedett. Vártak, míg a fiú eltűnik a kapuszárnyak mögött, majd megfordultak, és visszaindultak. Tudod, tegnap a városban volt térerőm, és végeztem egy kis kutatást, monda a lány, elővéve mobilját, megnyitotta, és mutatta is a cikket Somosnak, „Végzetes baleset az erdei táborban”. Két évvel ezelőtt a tábor vezetője lezuhant az ebédlő tetejéről, folytatta lány, olyan szerencsétlenül esett, hogy nyakát törte. Nem volt részeg, nem tudni, mit keresett ott, miért mászott fel. Akkor már csak ketten voltak a tábor területén, az utolsó nap történt, mondta és mondta a lány, és Somos nem tudta, mit gondoljon erről az egészről, inkább hallgatott, de a lány könyörtelenül folytatta, remélem, sejted, ki volt a másik.

Ezután a tábor kapujáig csöndben mentek. Belépve a füves udvarra a fiatalember zavartan intett a házikók felé, megyek, pihenek egy kicsit, motyogta, arcát pirosra festette a lassú alkonyat, a lány jól láthatta rajta azt a sok érzelmet, amit talán nem is akart látni, ezét gyorsan elfordult, de még kimondta, ne haragudj, majd ő ment el előbb, így Somos figyelhette hátulról, és szíve összeszorult, mert azok a keskeny vállak még mindig a legcsodálatosabb dolognak tűntek itt, az erdő közepén számára.

Miután leadták az írásaikat, és egy rövid, a plasztikus leírásokról szóló, példákkal sűrűn teletűzdelt előadás után elfogyasztották a hideg vacsorát, mintha megbeszélték volna – az Író kivételével, aki a fogalmazásaikat olvasgatta elmélyülten, piros javítófilcét készenlétben tartva – mind kisétáltak a szalonnázóhely padjaihoz. Senkinek nem volt kedve tüzet rakni, körbeülték a szenes famaradványokat, és halkan beszélgettek. Somos Aktakukac mellé huppant le, aki komoran bámult maga elé. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az írás teljesen mást jelent, bukott ki Szőkéből. Ne értsetek félre, jó kikapcsolódni, elmenekülni ebből a világból egy általam teremtett világba, de én soha nem törekedtem például arra, hogy hiperrealisztikus legyen minden leírásom. Teljesen igazad van, jegyezte meg Hadar. Én egyébként mindig teljesen elszállt karaktereket írok, nem is tudnák hétköznapi figurákat megjelenteni, olyan alakokat, mint amilyenek például mi vagyunk, mert ki lenne kíváncsi ránk, kit érdekelne a te vagy az én életem, hm, hadarta el egy szuszra, ami után mind hallgattak egy sort, emésztették a dolgot, majd Szeplő hozzátette, hogy a jó horror lényege szerinte az, hogy hétköznapi karaktereket helyez az író valami szokatlan és rémisztő környezetbe, például egy kísértetkastélyba avagy, és itt körbe mutatott, egy erdei táborba. Aktkukac ezen felnevetett, és keserűen megjegyezte, hogy az elmúlt napok alapján ő néha valóban úgy érzi, hogy egy képzeletbeli eseménysor rabja, egy olyan cselekményszálon húzzák végig, ami ellen és amiben semmit nem tud tenni. Somos kezdte elveszteni a fonalat, így Szeplő meztelen combjára koncentrált, a lányon ugyanis egy rövidnadrág volt, meg valami csúnya papucs, lábait fázósan összezárta, és a fiatalember szinte meg tudta volna számolni bőrén a libabőr csúcsocskáit, noha a lila fényű ég lassan komor sötétségbe váltott, de aztán felkerekedett feléjük a hold tányérja, így valamennyire láthatták egymást. Jó volt így ülni a félhomályban, mindannyian úgy érezték, elvesztik önmagukat, feloldónak a közös félelemben, a következő nap okozta aggodalomban, és végre őszintén beszélhettek mindenről és főképp az Íróról, nagyjából úgy, ahogy a gonosz tanárt kibeszélik diákjai a szünetben. Somos vette észre, hogy valami zúgás, és fény kél a fák közt, majd az autó, egy nagy, rozoga furgon megáll a kapu előtt, és akkor már futva érkezett az Író is, telefonjával előre mutogatva. Újabb programváltozás, a félelem napja helyett a félelem éjszakája következik, előre hozzuk a holnapi programot, kényszerű okokból, magyarázta kifulladva, majd megindult a kapu felé, gyertek csak, gyertek, és jól figyeljetek majd.

folyt. köv.

Címkék: írás erdő tábor
Szólj hozzá!
2021. április 24. 12:53 - Valmont

Írói tapasztalatszerzés öt stációja 2.

kisauto2.jpg

Minden kommentár nélkül, íme a  2. rész, ez még nem a vége.

 

Alkotótábor kezdő horroríróknak

 

2. rész

 

Alig olvasott ötven oldalt, mikor a pillái elnehezedtek, és elszundított. Álmában Szeplőt figyelte, hátulról, ahogy lassan kisétál a Kristály-tavi Táborból, miközben ő a szalonnázó közepén állva tehetetlenül figyeli távolodó alakját. Háta mögül fenyegető hang kélt, erre riadt fel, a vas kongatására. Mikor belépett az ebédlőbe, szemével Szeplőt kereste. Automatikus és meglepő dolog volt ez. A lány a sarokban beszélgetett Feketékkel. Hat asztal középre volt rendezve, mindegyik asztalon tányér fehérlett, azon egy bőrös csirkemell. Az Író izgatottan párokba sorolta a jelenlévőket. Somosnak Cserfes, egy harminc év körüli anyuka jutott. Az Író szélre ment, az ablakokhoz, leoltotta a villanyt, így a délutáni, fák közül betűző narancs fényű nap megvilágította a tábor részvevőit, míg az ő alakja félhomályba maradt. Széttárta karját, és üdvözölt mindenkit az első napon, a Hús napján. Nem hiszem el, hogy itt vagyok, a férjem alig akart elengedni, még sosem maradt ennyi ideig együtt a gyerekekkel, de aztán meggyőztem, tudod, mindenféle női praktikákkal, hogy itt a helyem, ha fejlődni akarok, ha tanulni akarok, neked van barátnőd, sutyorogta Cserfes Somosnak, aki nemet intett fejével, majd ajkára illesztette ujját, és végül a beszédbe mind jobban belelendülő Író felé intett.

Mindannyian írtatok már gondolom az emberi test szenvedéséről, harsogta az Író, a hús átszúrásáról, összemorzsolódásáról, szétszakadásáról, megnyúlásáról, a bőr hasadásáról, a nyúzásról, a tépésről, ilyenekről...lihegve elhallgatott, majd körbe hordozta tekintetét a jelenlévőkön.

„S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul, A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.”

Szavalta, majd halkan megkérdezte, kitől van az idézet. Szeplő jelentkezett először, Arany, Toldi. Somos büszke volt, hogy a lány felismerte, és az Író is elégedetten tapsolt, brávó, ügyes. Nos, látjátok, Arany egy szép hasonlatot talál arra, hogy mi történik a megszorított ujjakkal, de előtte, a hasonlat megírása előtt kellett látnia magában az ujjak látványát, a széthasadozott ujjbegyek sebeit, melyekből csöpög a vér. Nem tudni, honnan vette Arany ezt a képet, ezt már sosem tudjuk meg, fejtegette az Író, de az biztos, hogy nagyon plasztikusan tudja ábrázolni a jelentsort, tehát biztos, hogy látott életében felhasadó húst. Intően felemelte mutatóujját: és ezt akarom én is elérni nálatok. Hogy érezzétek a hús a szakadását, a zajokat, az inakat, a szagokat. Azt kérem, hogy tépjétek le a csirkemellekről a bőrt, aztán szaggassátok fel puszta kézzel a húst kis cafatokra. Egyiken a csirkemell egyik felét, másikótok pedig a másik felét. Középen bevágtam nektek, hogy elosszam. Kezdjétek.

Egy pillanatra minden páros kivárt, forgatták magukban a dolgot, végül Cserfes megvonta vállát, rámosolygott Somsora, majd megragadta csirkét, ilyet csináltam már párszor a konyhában, igaz, késsel, de akkor kezdem én, jó, mondta és egyetlen mozdulattal letépte a bőrt a hús bal feléről. A fiú kissé émelyegve figyelte, ahogy a nő a csont alá feszíti vörösre lakkozott körmét, majd gyors rántásokkal fejti, húzza a mellhúst, végül a darabot fel is emelte, mutatta az Író felé. Körben mindenhol fura zajok hallatszottak köröttük. Somos látta, hogy Szeplő lefogja az asztalra a húst, míg párja, Röfi próbál a bőr alá nyúlni, és akaratlanul is elmosolyodott a lány grimaszán.

Ha leszedtétek a hús, próbáljátok puszta kézzel apró darabokra tépni, harsogta az Író az ablaknál. Képzeljétek azt, hogy ti vagytok Frankenstein szörnye, és rátámadtok egy gyermekre. Képzeljétek azt, hogy farkasemberként a pásztorfiú kerül kezeitek közé. Gondoljatok egy zombira, aki sarokba szorított áldozatának esik neki…

Ugye nem kell nyersen megennünk, jött a riadt kérdés Okostojás felől, mire az Író előre lépett, be a lámpafénybe, és felmutatta a bambuszpálcikákat. Nem, nyersen nem, nyugtatta meg őket mosolyogva. De ha feltéptétek, a darabokat húzzátok fel ezekre. Kint, a grillen megsütjük őket, ez lesz a vacsora.

Így is történt. Somos a maga részével könnyedén végzett, Cserfes meg is jegyezte, hú, neked aztán erős karod van, olyan gyorsan miszlikbe szaggattad, mintha tészta lenne. A fiú szégyenlősen megvonta vállát, érezte el is pirul, közben Szeplő felé pillantott, hallja-e a dicséretet, de a lány a pálcikákkal bajlódott, arra figyelt.

Mikorra kivitték a tányérokon a nyársakat, kint már faszén izzott a szalonnázóban, fölötte egy állványra vasrácsot ügyeskedett az Író. Amíg a hús sercegve sült, és ők körben ülve éhesen szívták magukba illatát, a férfi kiosztotta a jegyzetfüzeteket, és az olcsó, rossz minőségű tollat. Kérem, írjatok vacsora után egy oldalt az iménti élményetekről, mondta nekik. A húsról, a hús szakadó hangjáról, a textúrájáról, az illatáról. Nem kell novellának lennie, kérdezte Cserfes, mire az Író megnyugtatta, nem, csak a tapasztalatok puszta leírását kéri. Mindegyik nap végén ez lesz a záróaktus, a nap csúcspontja, az aznapi tapasztalat formába öntése. A tábor végén a naplókat összeszedi, és a legjobb jegyzetekből összeállított antológiát megküldi majd a résztvevőknek. Sőt, emelte fel hangját, folyamatban van egy kis pályázati pénz is, ha megnyerem, ígérem, nyomtatásban is kijön majd.

Miután végeztek az evéssel, fél órán át mindenki buzgón jegyzetelt a füzetébe, aki kész lett, a szállására vitte, de volt, akiét az Író elkérte, beleolvasott. Szeplőét a lány kezéből vette ki mosolyogva. Közben az ad-hoc ülésrend felbomlott, akik már nem írtak, beszélgetni kezdtek, Aktakukacot ez nagyon zavarta, ezért arrébb húzódott, immár a harmadik oldalt rótta tele szálkás betűvel. Szeplő lehuppant Somos mellé, mire a fiú szíve szint hallhatóan nagyot dobant. Remélem, holnap, a vér nem napján nem sült vért fogunk vacsorázni, jegyezte meg a lány mosolyogva. A tűz fényében haja rőtvörösnek tűnt, szeplői ragyogtak, és kissé széles arca is megszépült. Somos elnézte zsírtól fényes ajkait, és beléhasított a gondolat, hogy bizonyára nagyon puhák, és milyen jó érzés lenne megcsókolni. Azt szeretném kérdezni, kezdte, de ekkor a férfiak kurjongatni kezdtek, a nők meg tapsolni, mivel az Író egy tálca apró pohárral, és egy nagy, zöld demizsonnal tért vissza a lángok sugarába, és most már rá kellett figyelni, mert megköszörülte torkát, és így szólt: elmúlt nyolc óra, itt az ideje, hogy koccintsunk a tábor sikeres megnyitásra. Mindenki a vendégem e nedűre, egy helyi gazdától vettem, vadkörtepálinka.

Somos először nem akarta elfogadni a felé nyújtott poharat, mivel nem szokott inni, és félt az alkohol erejétől, de az Író biztatóan hunyorgott rá, egy pohárka nem fog megártani. Ahogy lehajtotta a színtelen italt, érezte, hogy tűzként végigömlik a torkán, a gyomrába csorog, azt felforrósítja, majd szétáramlik a kapilláris ereiben, az összes ujjbegyég és a lábujjáig, végül felfelé száguld, fel, a gerinc mentén egyenes a kisagyig, mely állítólag az ősi ösztönöket vezérli. Visszafordult Szeplő felé, hogy e tűz segítségével bevallja neki, ő a világ leggyönyörűbb teremtése, de a lány ekkor már nem volt mellette, az Íróval ivott pertut épp, úgy, hogy összefonták karjaikat, és akaratlan, szívfájdító közelségbe kerülve hajtották le az italt. A fiatalember bénultan figyelte volna még a párost, ám ekkor valaki bekapcsolt egy hordozható hangszórót, ami elterelte a figyelmét, páran táncolni kezdtek, majd mellé telepedett Cserfes, és beszélni kezdett a férjéről, akinek gyomorfekélye van, ezért nem ihat, de a nő bizony az íráshoz mindig felhajt egy pofa jó hideg sört, amit a Lidl-ben vesz, a legolcsóbb, de egyben legjobb márka szerinte, és itt, ennél a pontnál Somos tudata elhomályosult.

A szürke hajnalra riadt, összegörnyedve ült a padon, egyedül volt, valaki egy pokrócot terített vállára, még hallotta távoldó lépteit, de mikor bambán körbefordult, már néptelen volt körötte a tér. A szenes fahasábok mélyéből, piros pulzálásokból jött még némi meleg. Fölé tartotta ujjait, majd elvánszorgott a házikó felé, ahol Aktakukac hortyogott, felmászott az ágyába, és kábult félálomba süllyedt a most nagyon is puhának tűnő matracon.

A vas kongatására ébredt. Gyűrött arcok hajoltak a reggeli fölé, mikor belépett az ebédlőbe. Leült Szeplő mellé, a lány halkan köszönt neki, nem nézett rá. Tegnap nem fejeztük be a beszélgetést, szabadkozott rekedten a fiú, miközben öntött a műanyag kannában lévő teából. Nem baj, vágta rá gyorsan a lány, és Somos látta a szeme sarkából, hogy a vörös hajú emberekre jellemző módon rettenetesen elpirul.

Az Író hangja a bejárati ajtóból harsant közéjük, jó reggelt, jó szurkálódást, és hogy miért mondom ezt, az hamarosan kiderül, hisz ez: a vér napja. Fel-alá sétált az asztalok körül, mindenkihez volt egy jó szava. Jól aludtál, állt meg a lány felett, mire Somos felnézett rá, majd Szeplőre pillantott, de azok ezt észre se vették. Aham, mondta Szeplő az Írónak, a zsemléjére összpontosított, próbálta eloszlatni rajta a Medve sajt háromszögét. Akkor jó, nyugtázta az Író, aztán a terem végébe ment, órájára nézett, majd hangosan így szólt, igyekezzünk a harapnivalóval, kilenckor indul egy busz a falu felé. Ott vár a mai napi tapasztalat. Ha végeztetek, gyülekező a kapunál.

Lesétáltak a töredezett erdei úton a buszmegállóhoz. A nap foltokban tűzött le fejükre. Somos hátra maradt Aktakukaccal, a férfi halkan magyarázta neki, hogy tegnap nem ivott, mivel a gyenge szíve miatt nem fogyaszthat töményet. A fiatalember Szeplőt figyelte, aki elöl ment az Író mellett, halkan pusmogtak valamiről.

A busz pontosan érkezett, bezötykölődtek rajta a faluba, és a második megállóban leszálltak. Sáros utcácskákon haladtak végig, lepusztult épületek, elvadult előkerek közt. Alig némelyik udvarban láttak valakit, a kerítésen kívül senki nem mozgott. Faluszéli házához vezetett útjuk, ahol a gazda barna, műanyag kötényben az udvaron sikált egy kondért. A nagydarab, pirospozsgás, szakállas férfi jöttükre szélesen elmosolyodott, majd félrevonultak az Íróval, aki farzsebéből elővette pénztárcáját. Somos odalépett Szeplőhöz, és megköszörülte a torkát.

A reggelinél csak azt akartam mondani, kezdte volna, de a lány ekkor ránézett, és a fiatalember meglátta szemében a fájdalmat és a sajnálatot, és ez utóbbi volt a legrosszabb, mert nagyon sokszor látta már emberek tekintetében a sajnálatot, ha ránéztek, de többnyire ez a külsejének szólt, és a lány eddig nem így nézett rá, ezért érthetetlen és elkeserítő volt, hogy most hirtelen minden így megváltozott, és Somos nem tudott rájönni, miért.

A vér napja. Állt meg előttük az Író, elégedetten roptatva ujjait. Mögötte a gazda egy vékony, hosszú pengéjű kést fent gonosz mozdulatokkal. Sokszor írunk arról, hogy a vér spriccel, folyik áramlik, csordogál, de igazából tudjuk-e, hogy miképp viselkedik, hogy alvad, milyen a sűrűsége – sorolta az Író mind jobban belelendülve. Persze mindannyian láttuk már a saját vérünket kis mennyiségben…

Én szoktam vért adni, jelentkezett Okostojás, olyankor a tasakban jól látni a vér textúráját nagy mennyiségben is.

Az nem ugyanaz, mint szabad levegőn észlelni, csóválta meg fejét az Író. Ma lehetőségetek lesz megfigyelni, elmétekben rögzíteni, ahogy a vér, a forró, vörös, habos és istenáldotta fluidum kiáramlik egy teremtésből. Kérem, minden részletre összpontosítsatok, az agóniára, a hangokra, a szagokra, a látványra, hisz a mély tapasztalat a fejlődésetek kulcsa. És most gyertek utánam, egyúttal megkérném a férfiakat, hogy kicsit segítsenek majd.

Minden nagyon gyorsan történt, ahogy a rossz dolgok szoktak, amelyek aztán évekig az ember elméjében ragadnak. Hátra mentek az udvar végben álló ólhoz, a gazda kinyitotta kapuját. Az Író közelebb terelte a férfiakat, és izgatottan suttogva magyarázta nekik, hogy majd meg kell ragadni az állatot, ami óvatoskodva kidugta nagy, fehér fejét, mire a gazda megfogta fülét, a disznó felvisított, és az Író kiabált, hogy most, ragadjátok meg, és Somos ott találta magát egy vaskos tompor mögött, mely próbált kifarolna, kitérni előle, de izmos alkarjával könnyedén lefogta, és amikor a gazda elbődült, hogy döntsük le, akkor lenyomta balra a meleg és félelemtől lüktető testet, és pont odapillantott, amikor a kés könnyedén belesiklott az áll alatti bőrredőkbe, a disznó a fájdalom meglepetésétől előbb csak görcsbe rándult, a tálat, kiabált a gazda, és egy favágó tőkére mutatott, amelyen vörös, zománcozott tál volt, a dermedten álló nők közül Szeplő eszmélt legelőbb, odaszaladt, felkapta, majd a gazdának nyújtotta, közben tekintete összeakadt Somoséval, de ekkor a disznó már eszmélt első döbbentéből, fülsikítóan visítani kezdett, perceken, órákon át, miért nem akar már megdögleni, gondolta Somos kétségbeesetten, és kés kicsusszant  a sebéből, és spriccelni, ömleni kezdett a vér  a tálba, és Somosnak a hang, az, ahogy az első löket a tál aljába csapódott, úgy, mint mikor vizet engedünk pléhvödörbe, ez a hang volt az, ami igazán szörnyű volt, a nők közül valaki hátrált, másvalaki azt mondta, Istenem, és a disznó egyre halkabban visított, majd hörögni kezdett, és habos vér jött a száján, rángott, utolsó erejének minden feszülésével próbált szabadulni, de a férfiak erősen tartották, egyedül Aktakukac állt egy kicsit távolabb, és fehér zsebkendőjével homlokát törölgette, melyen szikrázott az áldott és tiszta fény.

Nagyjából így írta le Somos a jelenetet később, délután, vacsora előtt a házikóban, aztán átolvasta, kijavította a hibákat, majd megropogtatta ujjait, lekászálódott a felső ágyról, biccentett a kis asztalnál elmélyülten jegyzetelő Aktakukacnak, és kiment a friss levegőre. A szalonnázó padjai felé indult, de a tábor kapujában észrevette Cserfest, aki bőröndjével várakozott és felé nézett. Somos hátrafordult, az egyik idősebb nő közeledett, neki sporttáska lógott válláról, mögötte az Író érkezett futva. Somos akaratlanul is megtorpant, de így is, félig-meddig hallotta, hogy a két nő sajnálkozva, és nyugtalanul búcsúzkodik, az Író próbált érvelni, ám olyanok hangzottak el válaszul, hogy túl gyomorforgató, hogy félnek a következő nap próbatételétől, ez nem nekik való, meg hasonló, mire az Író széttárta karját, majd csak figyelte, ahogy azok elindulnak az erdei ösvényen. Somos odasétált hozzá, és megállt mellette.

Talán nem kellett volna erőltetni, hogy mindenki nyúljon bele a friss vérbe, se azt, hogy kóstoljuk meg, sóhajtott az Író. A jó horrorhoz kemény és kíváncsi személyiség kell, csóválta fejét, nem mindenki bírja ezt, de nem baj, számítottam erre, két éve is így volt, szép lassan elfogytunk.

Mi történt abban a táborban? Miért ért tragikus véget – kérdezte Somos halkan, mire az Író meglepetten ránézett, végigmérte. Ki mondta ezt, kérdezte, mire Somos megvont vállát, te mondtad, az első nap. Az Író elgondolkodott, majd körbenézett, van-e valaki a közelben, végül bizalmaskodva súgta Somosnak, hogy annak idején a tábor szervezője, egy közepesnél jóval kisebb fokban ismert alkotó sajnos rosszul mérte fel a saját határait, és az utolsó nap egy olyan performanszot hajtott végre, mely során halálos balesetet szenvedett.

A fiatalember kérdezni akart még, hogy mégis mi történt, de ekkor valami zörrent a szemközti bokorban, és egy gyerekfejet vettek észre az ágak közt. Á, kis barátom, te vagy az, kiabálta a tömzsi fiúnak az Író, tegnap este is láttalak ám, mikor őrjáratoztam. A tömzsi gyerek egy bodzabokor mögött állt, és amikor közelebb mentek, Somos láthatta, hogy tíz év körüli lehet, mongoloid vonásai vannak, hogy teste merev, ázsiai szeme szinte fekete, és hogy kezét ökölbe szorítva figyeli őket. A táborból jöttél, igaz, mondta neki az Író, majd felfelé mutatott az úton, menjél vissza szépen, mielőtt érted jönnek, jó? A gyerek tíz másodpercig bámult rá, kiismerhetetlen, közömbös arccal, majd előjött a bokor mögül, és engedelmesen megindult a betonúton. Az Író tűnődve nézte hátát, ez az igazán ijesztő, nem, jegyezte meg nyugtalanul, majd órájára pillantott, ideje vacsorázni.

Aznap, a hideg vacsora után nem volt közös program, mindenki elmélyülten alkotott a neonfényben, ugyanis az Író azt kérte, vessék papírra legnagyobb félelmüket, a legrémisztőbb dolgot, ami történhet velük. Somos jó ideig tűnődött a jegyzetfüzet felett, végül eszébe öltött egy álma, mely időről időre visszatért, minden évszakban át kellett élnie. Az általános iskolai osztálytermükben volt, magyarórán, és a tanár felszólította felelni. Csokonairól vagy Berzsenyiről kellett volna beszélnie, talán a "Tartózkodó kérelem" volt a téma. Somos tudta az anyagot, a fejében volt minden, az életrajz, a verselés, a költői képek, a mű szerkezete, a rokokó jegyek – de amikor beszélnie kellett volna, amikor meg kellett volna szólalnia, a szája egyszerűen nem nyílt ki. Próbálta erőltetni, próbált legalább egy ó hangot formálni, de csak mély, artikulálatlan nyögés hagyta el torkát, amire előbb a padszomszédja, majd a többi gyerek kezdett nevetni, végül a tanár komor arca is meglágyult, elmosolyodott, majd hangos röhögésben tört ki. Karját felemelte, és Somsora mutatott, nem vádlón, inkább mintegy csodálkozva, ahogy a fura és meghökkentő dolgokat mutatja az ember a társainak.

Ennél a pontnál a Somos torkát feszítő hiábavaló erőlködés általában odáig fajult, hogy saját nyüszítésére izzadtan felriadt ágyában, és aztán percekig bámult maga elé a sötétben, míg megértette, hol van, hogy mindez csak álom volt, nem a múlt, nem az átélt jelen, nem a valóság. Most, a papír fölött tűnődve is érezte, hogy ideges csomó terpeszkedik el bensőjében, míg mindezt megfogalmazza, de végül csak lezárta a képet egy jó hosszú mondattal, majd kitépte a lapot, és az Íróhoz vitte, aki egy asztalnál ült, és elmélyülten olvasgatta másvalaki írását.

folyt. köv.

Címkék: írás erdő tábor
Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása