Miért érdemes a figyelmünkre egy több mint harminc éves magyar horrorregény? Megpróbálok választ adni erre a kérdésre, elismerve, hogy a tárgyalt mű nem irodalmi remek.

A kellően visszafogott álnéven író magyar alkotó – kinek kilétéről az internet nem ad útmutatást – első regénye ugyanis sok szinten indít, de egyiken sem futja ki a potenciálját.

A magyar kisvárosban elszabaduló nagyon is evilági szörnyeteg története alapvetően horror motívumokkal dolgozik. A címadó lény tombolásának képei, így a szörnyű módon megcsonkított mozigépész, vagy a többi áldozatán ejtett lyukak kellően plasztikusak, hogy valóban szörnyként álljon elénk a teremtmény, aki azonban nem a regény antagonistája, inkább afféle ember és morál feletti létező, természeti csapás, istenítélet.

Ugyanakkor van a szövegnek egy hiperrealista, kafkai hagyományokat követő rétege is, mely keretében ábrázolódik a nyolcvanas évekbeli magyar kisváros néhány jellemző vonása.

A Sebész nevű titkos ügynökkel pedig a korszakban nagy hagyományokkal rendelkező kémsztori kerül be a műbe.

Ez a három hang versenyez egymással, és ki is oltja egymás műfaji erősségeit, mert amikor már beindulna a gore, akkor visszaváltunk a hidegháborús kémtörténet keretei közé, és ugyanígy, a kezdeti hivatalnoklét erős képeit hamar beleolvadnak a szörny támadásának horrorjába.

A történet szerint egy bírósági alkalmazott, Zselló György megérkezik új munkahelyére, B. városába, ahol ezzel egyidőben egy különös gyilkosságsorozat veszi kezdetét. A megtámadottak koponyáján, gerincén és derekán kerek nyílásokat hagy gyilkosuk. Az első áldozatok közt van Zselló barátja is, aki valami oknál fogva követte őt B.-be – valószínűsíthető a homoszexuális szál, bár szemérmesen nincs kifejtve. Zselló hamarosan különös vonzalmat kezd érezni egy peres ügyben érintett asszony, Emília iránt, kinek férje végstádiumú rákban haldoklik, és mint megtudjuk, korábban az asszonyt egészen különös módon bántalmazta: kikötözte a radiátorhoz, majd felrajzolta a hátára Magyarország vízügyi térképét (az egész mű tele van az ehhez hasonló stilisztikai kilengésekkel, melyek egyszerre parodisztikusak és érthetetlenek).

A későbbiekben felbukkan a nő korábbi szeretője, aki orvosnak adja ki magát, ő meséli el egy nagymonológban a férj történetét.

Véleményem szerint minden műnek van egy vagy több központi jelenete, mely jó esetben megmarad az olvasó emlékezetébe. Itt ez az.

Emília rákos férje tulajdonképp egy törzsfejlődési ugrás. A magyarázat szerint a férfi egész teste egy gondolkodásra képes, önálló tudattal bíró burjánzó sejttömegé vált. Ez az új lény, a karcinoid az ember utáni létező, mely velővel és hasnyálmiriggyel táplálkozik, képes az akarat- és gondolatátvitelre – a regényben dőlt betűvel szedve jelennek meg a narrátort kiigazító, kiegészítő közlései – de valamilyen oknál fogva továbbra is ragaszkodik volt feleségéhez, ezért jön a városba.

Az események egyetlen hosszúra nyúlt éjszakában érkeznek el a csúcspontra. Az orvosról, Emília szeretőjéről kiderül, hogy egy James Bond-szerű nyugati ügynök, kinek Sebész a fedőneve, és a karcinoidra megszerzendő biológiai fegyverként tekint. A város központ terén zajló kaotikus vajdaválasztás a magyar hatóságok fedősztorija. Mellékkarakterek hullanak el, Zselló közben hol menekül, hol a szörnyeteget üldözi, ami aztán háttérbe szorul, mert a hajnali leszámolásban már a Sebész lesz a fő ellenfél. Ekkor már feltűnnek a magyar kémelhárító hatóságok is – a szerző egyébként feltűnően elkötelezett a korabeli katonai eszközök, eljárások, beszédmód mind pontosabb ábrázolásáért.

Technikailag tehát van egy elég hosszú előkészítés, majd egy viszonylag dinamikus, akciódús második rész. Mindezt kertbe foglalja egy-egy olyan szöveg, mely a történtek valóságosságát kívánják igazolni, „A rózsa nevé”-ből ismerős, „ez egy talált dokumentum, melyet közreadunk” módszerrel.

A regény – emlékeim szerint – a maga korában, akkori olvasatként egyedülálló volt, és mindenképp kirítt a hasonló magyar és nem magyar szövegek közül. Mai szemmel több problémája is van, és ezek nem az elmúlt 30 évből erednek, noha néhol a korabeli szleng ma már furán hat („– Sok a púder – mondat Dániel”).

A leginkább kirívó gyenge pont Zselló karaktere, főképp hogy E/1-be ő narrálja végig a történetet. Nem szerethető, nem szimpatikus, de még csak nem is emberien esetlen – sokkal inkább idegesítő figura. Folyamatosan kommentálja az eseményeket, ami leginkább esetlen moralizálásból, az eseményeken való lamentálásból, a tanulságok kényszerű, okoskodó kimondásából áll. Hasonlóan művinek tűnnek a dialógusok, főképp akkor, ha a szereplők veszekednek érzelmileg felfokozott állapotba kerülnek. Ilyenkor a leíró rész is megbicsaklik („Nem érdekel – süvöltöttem”; „– Dániel…Mi történt vel? – repdesett a szempillája”).

Mai szemmel és érzékenységgel nézve Zselló hol értehetetlenül otromba, főképp Emíliával („– Maradj nyugton, te hülye kurva…”) , máshol megmosolyogtatóan közhelyes gondolkodású („És tizenhat eseménytelen, szürke év után ezen az estén megtörtént vele az élet…”).

A Sebész hasonlóképpen problémás karakter. Nehéz elhinni, hogy a nyugati titkosszolgálatok egy magyarul tökéletesen beszélő, tudományos és fegyverkezelési ismeretekkel magas szinten rendelkező ügynökkel rendelkeztek, aki aztán a fináléban hagyja, hogy körbezárják egy gyárban, és bár roppant veszélyesnek kellene látnunk, egyszerűen nincs B. terve.

A női szereplők, így a hányatott sorsú Emília vagy a bírósági díva, Katalin érdekesek, de sokszor nem érteni a motivációikat, főképp azt, hogy mi akarnak hősünktől, máskor szeszélyesen, különös ingerlékeny zaklatottsággal reagálnak teljesen hétköznapi szituációkra.

Ugyanígy zavaróan érthetetlen a regény lezárása, melyből csak az tűnik ki, hogy a szerző többkötetes, soha meg nem valósult világteremtésben gondolkodott, de még ennek a behangozása is – ami az utolsó mondat –. kínosan modorosra sikeredett: „…És ekkor lépett színre Dániel (nem sokkal azután, hogy összeadta magát egy különleges képességekkel megáldott lánnyal), akit a későbbiekben csak így, egyszerűen Védelmezőnek neveztek…”

Összességében egy ígéretes központi ötlet, jól induló történet és kellően plasztikusan ábrázolt magyar kisváros a mérleg egyik serpenyőjében. Érhetetlenül és logikátlanul viselkedő karakterek, modoros narráció, folyamatos hangsúlyeltolódás és zsánerváltás a negatív jel alatt. Olyan, mintha egy Tar Sándort, Kafkát olvasó, művelt alkotót elbűvölt volna a nyolcvanas évek kalózvideóiban látott inváziós sci-fik és gyengébb horror- és kémfilmek narratívája és főbb történetmotívumai, és e két külön világból akart volna gyúrni egy minden szinten működőképes regényt.

Sajnos nem sikerült. Viszont ez a kudarc mégis érdemel egy (újra)olvasást, mivel kordokumentumként, elvetélt lehetőségek tárházaként és főképp a szörny, a karcinoid miatt megéri a ráfordított időt a 269. oldalnyi terjedelem, ami manapság 700-800 forintért beszerezhető antikváriumokban (egyedül a ragasztott kötés okozhat aztán problémát, az én példányom darabokra hullott az elmúlt 30+ év alatt).