Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2023. június 03. 10:32 - Valmont

Színek és formák

szinek_formak_b.png

Mivel a jobb szemem születésemtől fogva rossz, gyakorlatilag használhatatlan, az agyam leszokott róla, így tulajdonképp csak a bal szememmel nézem a világot. Nagy félelmem, ha ezzel történik valami, akkor mi lesz. Olyan helyzetbe kerülnék, mint a novella főhőse, aki leginkább csak színeket és homályos formákat lát az őt körülvevő valóságból. Ez persze súlyos teher az első világháborús veterán életében, de a novella arról szól, hogy mindig van remény, mert talán az ilyen típusú megpróbáltatás felnyitja a szemünket olyan szépségre, amit egyébként képtelenek volnánk érzékelni. Szecessziós felhangokkal dúsított, késő-romantikus derengésbe vont történet egy reménytelen szerelemről. 

 

Színek és formák

 

Éjfélkor találkoztak a kertben, mikor a jázmin bódító illata beterítette a sötétséget, és a hold fénye bevilágított a gondosan válogatott bokrok és fák közeibe. A kert körkörös ösvényei mértani középpontban futottak össze, egy kis tisztáson, ahol lavórnyi medencéjű szökőkút sötétlett. Már nem működött, kőtálját belepte az elszáradt moha és galambürülék. A szökőkúttal szemben, egy mirtuszbokor előtt volt a pad, ahova sétájuk végeztével le tudtak ülni. A leány felbámult a holdra, és halkan Petrarcát szavalt. Olaszországban tanult egy évet. Az orvosa javasolta a Róma környéki éghajlatot betegségére. József, maga nem is tudja, milyen vicces néven hívják a szalonnába göngyölt húst az olaszok, mesélte aztán a lány álmodozva. Saltimbocco, ezt mondják reá, ami annyit tesz, „ugorj a számba”. A szalonnára még raknak egy kis zsályát is, az adja a mennyei ízét. A tiszthelyettes kinyúlt a lány keze felé, mely a pad deszkáján hevert, akár egy elhullott madár. Az ön ujjait illetni csókommal, az volna mennyei, mondta a férfi, de alig közelítette meg a másik kézfejét, az elvonta. Ugyan, József, ne akarja, hogy csalódást keltsek, kérte szelíden Emília. Kezem olyan, mint a béka lába, hideg, bár legalább nem síkos, nevetett. A férfi elnézte arcát, amiből csak egy fehér foltot látszott, és érezte, hogy a csengő nevetéstől a szívébe szúr a szerelem.

 

Egy hete találkoztak a kertben, azon a napon, amikor a tiszthelyettest hazahozta a gőzmozdony a kis, hegyekkel ölelt bányászvárosba. Nyárelő volt, de még hűvös reggelekkel. A férfi lehúzta a vagon ablakát, és kibámult a tájra, ami kék, barna és zöld foltokból állt. Az a sötétszürke, magas háromszög, az lehetett a Mátra. Pásztó után a nap előbújt felhőrejtekéből és arany színnel vonta be a tehenek fehér csomóit a mezőn. Amott egy kutya lohol a vonat után, szürke, ugató gomolyag. Földúton vánszorgó frissen vágott lucernával megrakott szekeret hagyott el szerelvényük, nagy, zöld kupac, előtte fekete nyurgaság a ló. Ennyit látott a világból József.

 

A Sztrogof Mihály-effektus, magyarázta neki az orvos. A nemrég felszabadított Przemysl katonakórházában voltak, a levegőben még füstszag terjengett, noha ezt a szárnyat nem érte lövedék. Az orvos, egy barna rész egy fehér rész felett, vagyis a fej és a köpenyes test, most közelebb jött, így József halványan kivehette az arc kerek kontúrjait. A robbanás pillanatában valószínűleg pislogott, és a friss könny, meg a szemhéj rebbenése részben megóvta a látását a lángoktól, magyarázta neki lágy, vigasztaló hangon. Megóvta volna, replikázott a katona, dejszen nem látok, csak foltokat, kövonalakat, doktor úr, fakadt ki tehetetlenül, mire a másik a vállára tette kezét, higgye el, napról napra jobb lesz, két hetet adok, és a látása nagyrészt visszatér. Nagyrészt, kérdezett vissza József, mire a másik eltávolodott, majd zörgött valamivel egy szekrényben. A kis szoba, ahol voltak, napfényben fürdött, de József mindebből csak az sárga ragyogást észlelte balról, amit most megtört a fehér oszlop, tetején a barna folttal, vagyis az orvos visszatért, és a kezébe nyomott egy üvegcsét. Ebből cseppentsen naponta háromszor, mindkét szemébe, jót tesz, tanácsolta, és bizakodjék, az a legfontosabb, lehet, egyik napról a másikra megjavulhat a szemlencse fókuszló képessége, az emberi test kiismerhetetlen.

 

József nem a cseppekben bízott, noha azokat is használta szorgalmasan, míg Galíciából elvergődött Pestig, majd a Hatvan-Somsokőújfalu vonalon hazavonatozott. Azt gondolta, hogy amikor kiszáll a jól ismert peronon, és szülővárosa földjére teszi lábát, a szeme egy csapásra meggyógyul, de persze nem ez történt. Minden ugyanolyan homályos maradt, így hát óvatosan átvergődött a síneken, a piactér felé egy idősebb hölgy támogatásával állt irányba, itt aztán az épületek színét követve jutott el a kétemeletes bérházig, ahol anyjával volt közös otthona még a bevonulása előtt. Kopogtatására idegen hang válaszolt, jövök már, és a folt, ami elé tűnt, magasabban volt, mint ahova anyja fejét sejtette volna, és nem övezte ősz hajkoszorú. Mi tetszik, kérdezte a fiatal nő, odabentről gyereksírás hallatszott ki, és káposztaszag gomolygott elő. Az édesanyja elköltözött, mondta az asszony mély empátiával, mikor megértette, mi járatban van a férfi, a patakpartra, meg is hagyta a címét, valamivel kisebb lakás, olcsóbban tudja fenntartani ott magát, a kliensei gyakorta keresik őt rajtam, ildomos lenne már megtanulnom a címet fejből, távoldott el a hang, majd visszatért, itt is van, Kassai sor tizenkettő, tudja az úr merre van. József tudta, és miközben letapogatódzott a lépcsőházban, majd kióvakodott az útra, új remény költözött a szívébe, hogy talán az anyja látására, gyógyító ölelésére a szeme meggyógyulhat, most már valóban. De ebben is csalódnia kellett. A patakparti, árnyas, tölgyekkel határolt utcácskában egymásnak feszülő alacsony, egyszintes épületek közt egy idős úr sietett a segítségére, elkalauzolta a tizenkettes számig, még a kopogtatót is megzörgette neki, de mikor a kapu résnyire, majd szélesre tágult, és az anyja törékeny teste József karjaiba omlott, az hiába kémlelte közvetlen közelről a jól ismert és szeretett arcot, mert  a csoda elmaradt, és csak a fekete vállkendőt, a haj derengését, és talán a szemek sötét árkát látta. Elfojtotta indulatát, és inkább átadta magát a viszontlátás keserű örömének, mert azonnal be is vallotta, hogy nem látja jól a járást az udvarban, amiből több lakás is nyílt, és míg anyja a nagyszobába kalauzolta, ahol majd a szállása is lesz a keskeny kis ágyon a sarokban, elmesélte neki szerencsétlensége történetét.

 

Nem volt nagy roham, az ezred felét vezényelték csak ki. Az beszélték az ezredparancsnok a németek megérkezése előtt bizonyítani akart, mutatva az előrehaladást. Foszló felhőkkel teli júniusi hajnal volt, a levegő még hideg, hisz északon voltak, Galícia szélén. A sípszó elhangzásakor a tiszthelyettes felmászott a létrán, majd hurrát kiáltva előrerohant, felkészülve a lövésekre. Tudták, hogy odafenn, a kis magaslaton a muszkának nincs gépfegyvere, de attól még keményen lőtték a vonalaikat puskákkal az elmúlt hetekbe. Ám mielőtt eldördülhetett volna az első lövés, a zárótűz függönye lehullott, pont a gerincen, az ellenség sáncai előtt, jótékonyan eltakarva az előre rohanó magyarokat. Szórványosan kaptak azért pár golyót, Kovács őrmester a combjába, le is rogyott azonnal, a tiszthelyettes gondolkodott, megáll, megnézi, de a szanitéc már rohant felé, ezért újult erőfel futott fölfelé, a por és füstfellegek irányába, az elcsöndesült árokhoz, ahol az ellenség fedezékbe húzódott, így meglepve lestek ki a földbe vájt lyukaikból, amikor rájuk zúdultak. A tiszthelyettes gránátokat dobott előbb az árokba, majd mikor berobbantak, utána lendült. A hosszú, kanyarodó járat balfelé indult, érezte, mögötte ott nyomakodnak társai. Szuronyán megcsillant a napfény, amikor befordult a kanyar ívébe, és szembetalálta magát az ellenséggel. Gondolkodás nélkül lőtt, szerencsétlen mód a riadt képű katona kezében tartott kézigránátot találva el.

 

Az utolsó, amit jól láttam, a robbanás volt, aztán a hője elvette szemem világát, fejezte be József a padon, mire a lány felállt, és tett pár lépést, míg elért a szökőkútig, annak támaszkodott, háttal a katonának. Ne bánja, hogy így történt, talán ez vezette magát ide, hogy találkozzunk, mondta csöndesen, talán enélkül a balszerencse nélkül nem is látott volna meg engem soha. A férfiból mély sóhaj szakadt ki, és fejét csóválta, magát egy nagy regimentnyi ember közül is azonnal észrevenném, drága. Valóban, fordult meg Emília, hisz most se lát rendesen, talán nem is vagyok szép, hanem csúnyácska, mint egy elhervadt virág. A katona sokáig hallgatott, talán gondolkodott, talán csak nem tudta kifejezni magát, végül torkát köszörülve mégis belekezdett, olyan mintha még így is tisztán előttem volna az ön arca, mintha az elmém ki tudná pótolni a homályt, ami a szememre hullt, és tudom, szent meggyőződéssel ég bennem, hogy maga a legszebb, legéteribb teremtés a világon. Éteri, az talán igen, hagyta jóvá a lány, és nevetett, majd visszasétált a férfihoz, de ha jól értem, van javulás, az elmúlt napok hoztak gyógyulást, kérdezte halkan. A férfi kinyúlt felé, de a másik elegánsan arrább siklott, igen mondta a katona, mióta magával találkoztam, határozottan jobban vagyok, reggelente ellenőrzöm az arcom a tükörben, és egyre élesedik. Akkor nemsokára mindjárt úgy fog látni mindent, mint korábban, jegyezte meg a lány a szomorúan.

 

Egy hete a férfi nem tudott elaludni, talán az erős jázminszag zavarta, vagy a telő hold fénye, mindenesetre felkelt díványról, kitapogatódzott a lakásból, és az udvar végébe sétált, ahonnan a latrinák nyíltak, azon túl egy kis zöldségeskert sötétlett, amit kőkerítés zárt el a mögöttük lévő telektől. Elbotorkált a kerítésig, és ujjaival a rücskös sziklán tapogatódzva a sarokig jutott, ahol rozsdás kapu nyikorgott, félig lógva zsanérjain. Némi tűnődés után belökte, és átment  a másik kertbe, amely a különleges formákba csavarodó növényektől volt sűrű. Még így, félig vakon is érzékelte, hogy összehasonlíthatatlanul impozánsabb és elegánsabb annál, amit hátrahagyott. Ahogy az elvadult és rég metszett fák alkotta buja dzsungelben botladozott, orrát egzotikus, fűszeres illatok csiklandozták, bár időről időre elnyomta őket a jázmin, mégis meg tudta állapítani, hogy, olyan kipárolgások, melyeket még soha nem érzett korábban, talán babér, olajfa, orchidea tenyészett szabadjára hagyva e csodálatos kertben. Érzékeit felkorbácsolta e kakofónia, szinte kimerülten bukkant ki az ösvényre, melynek kőlapjai a szökőkúthoz vitték, ahol sudár, fehér alakot pillantott meg. Jó estét, köszönt rá, mire ijedt leányhang volt a válasz, a legkedvesebb csengésű zenget, amit valaha hallott. Hát maga lát, kérdezte a katonát a kert tulajdonosa.

 

Az anyja még az első nap megemlítette neki a szomszédos kertet, igaz, József akkor nem figyelt, a pörkölttől és csípős savanyúságtól eltelve pihegett a díványon, és bámulta a plafon szürke gomolygását maga felett. Valami nagypolgári, zsidó családé volt, a lányukat Olaszországba küldték, azt mesélik tüdőbajban szenvedett, mesélte az anyja, én egyszer átmentem, kíváncsiságból, meg akkor már fél éve lakatlan volt a ház, ez volt múlt ősszel, szedtem egy kis virágot apád sírjára, mondhatom, az a kert igazán gyönyörű, még így is, hogy már nem gondozzák.

Ugyan miért nem gondozzák, kérdezte lustán a katona, inkább csak hogy jelezze, figyel, bár már-már eluralkodott rajta a szendergés. Elutaztak, Svájcba, magyarázta az anyja, a pénzüket is átmentették, azt mondják, attól féltek, hogy a háború ide is elér, vagy ha nem, akkor  tótok fordulnak ellenünk, nagyon készülődnek, hallani. József legyintett, mulya népség az, nem kell tőlük megijedni, jobban félnek ők a császártól, elhiheti anyám.

 

Miután kölcsönösen bemutatkoztak, Józsefben előjött e beszélgetés emléke, és megkérdezte, a lányt, miért nincs szüleivel Svájcban. Ekkor  már megtettek egy kört, és visszatértek a kőpadra, ami kissé hideg volt, de a férfi nem is figyelt rá, egyre a másik világos és sötét foltokból álló arcát kémlelte, és lassan bizonyosággá érett benne, hogy ez a leggyönyörűbb ábrázat a világon.

Úgy volt, hogy megyek velük, magyarázta Emília bizonytalanul, de aztán hátrahagytak, vigyázzak a házra, míg ők berendezkednek odakinn. Pedig úgy gondolom, az alpesi levegő jót tenne kegyed betegségének, jegyezte meg a  férfi, mire a lány vállat vont, ki tudja, most már egyébként sem jelent problémát. Ez utóbbira Józsefben felötlött, hogy tehát meggyógyult, de inkább másfelé terelte a beszélgetést, nem fél egyedül ebben a nagy házban, és kezével a kert eleje felé intett, ahol egy nagy, sötét tömböt sejtett. Félni, nevetett a lány, ugyan már, mitől félnék, majd ellágyulva József felé fordult, mert eddig a Holdat figyelte árnyalakja, most meg főképpen nem, hisz itt van nekem maga.

 

Ahogy telt a hét, a férfi minden egyes éjjel átlopódzott a csodálatos kertbe, amit magában csak a varázslónő kertjének hívott, Csáth csodálatos novelláját elferdítve. Maga az én varázslónőm, elvarázsolta a szívem, Emlia, jegyezte meg a hét közepén, amikor már kezdtek élesedni számára a körvonalak a világban. Ne kábítson el szép szavaival, József, meglátja, megbánja maga is, ha udvarol nekem, figyelmeztette a lány csendesen, mire a férfi kinyúlt keze felé, de a másik kifordult mozdulata alól, arrébb libbent, elegánsan, akár egy úrinő és kissé félősen is, mint egy bakfis. Ezek a bódító illatok a maguk kertjében, ezek kábítanak el, de a maga kisugárzása inkább megerősít, gyógyír számomra, vallotta meg József, majd a pad előtt térdre rogyott, és széttárta két karját, azt hiszem elvesztem magában, drága Emíliám, úgy érzem, nincs Holnapom ön nélkül. „Állj meg!” ordít utánam az éjben / cifra sereggel a Tegnap” szavalt Adyt válaszul a lány. Korábban már megállapították, hogy József kedveli inkább a nagy költőt, ő maga Kaffka Margit és az új magyar próza rajongója volt. Higgye el, súlyos szava van sorsunk alakulásában a Tegnapnak, tette hozzá magyarázólag.

Nem tudhatták, milyen prófétai mondás volt ez.

 

Még egy utolsó éjük maradt, az, mikor a lány békalábnak nevezte kezét, nem engedvén, hogy a katona érintse. Józsefet ez a hirtelen jött ridegség kizökkentette, annál is inkább, mivel addig úgy érezte, szerelme viszonzásra talál a másikban. Mondja meg hát, ha nem szeret, vagy talán úgy látja, pénz, vagyon, társadalmi rang miatt nem illünk össze, fakadt ki hevesen, mire Emília nem válaszolt azonnal, csak maga elé meredt, ezért a férfi folytatta, érezve, most kell egy rohammal bevenni a másik erődítéseit, mert én magáért mindent feladnék, olyannyira érzem, hogy minket az ég is egymásnak teremtett. Mindent, kapott a szón a lány, ugyan mit tud maga a mindenről, József. Keserűvé és lemondóvá vált hangja, ami eddig csevegő és évődő volt, és ez a hirtelen váltás elgondolkodtatta a férfit. Talán van másvalaki az életében, kérdezte tragikus felhanggal, mire Emília felkacagott, majd körbenézett, és mutatta is, van, e kert, és a kert sötétsége, ez mind az enyém, meg a Hold hulló fénye, és most már az ön szíve is, tette hozzá boldogan. Akkor hát van remény, kérdezte József, mire lány bólintott, ezt még a férfi is látta, hisz szeme már tisztult eleget, igen, mondta is Emília, jöjjék vissza holnap, és holnapután, mikor már tisztább a látása, és majd meglátja, majd meglátjuk. E kétértelmű szavakkal váltak ez aznap hajnalban.

 

Két napig folyamatosan esett az eső. A férfi úgy érezte, megőrül kényszerű szobafogságában. Egyedüli vigasztalója az volt, hogy tekintete mind pontosabb lett, most már felismert magát borotválkozás közben, sőt, második nap már írni is tudott a kis asztalkán, míg mellette anyja a varrnivalóval ügyködött, meg-megindítva lábával a Singert. Mit írsz fiam, kérdezte ebéd előtt, mikor a tiszthelyettes már majdnem kész lett a gondosan fogalmazott levéllel. Leánykérést Svájcba, válaszolt József. Az asszony ekkor leállította a varrógépet, levette szemüvegét, majd visszakérdezett, mint aki nem jól hallotta. Mit írsz.

 

Vannak csodák a világban, mondta a lány valamelyik éjjel, olyan események, melyeket nem tudunk megmagyarázni, de a törekvésük az, hogy két lelket, akik amúgy elkerülték volna egymást, közel hozzon egymáshoz. A katona áhítattal figyelte homályos kontúrjait, majd letépett egy fűszerillatú levelet, és mélyen beszívta aromáit. Valamelyik körüket rótták a sok közül a kőlapokon, mikor e szavakra sor került. Azt hiszem, hála annak a gránátnak, mi is ilyen csodának vagyunk a tanúi most, drága barátom, mondta még Emília.

 

József, ahogy  elmesélte éjszakai találkozóit anyjának, meglepve tapasztalta, hogy immár nemcsak arcvonásait látja mind tisztábban, melyek előbb elkomorultak, aztán riadttá váltak, hanem az is, ahogy a bőrének színe az öregség sárgájából mind szürkébbé vált. A jó asszony szeme nedvesen csillogott, és pupillája kitágult, míg fiát hallgatta, majd fejét fogva felnyögött, mikor fia a szerelmi történet végére ért. Jaj, drágám, mondta rekedten, én vagyok a hibás, nem mondtam el neked mindent.

 

Mielőtt kilépett az orvos szobájából a még mindig füstszagú Przemysl várában, a doktor elállta útját, és figyelmeztetőleg felemelte ujját, ami rózsaszín csíkként jelent meg József szemei előtt. Legyen türelmes, kérte őt a másik, a gyógyulás lassú lesz, és az út folyamán az agy mindenféle fura dologgal meg fogja tréfálni önt, mert próbál alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. József bólintott, és már ment volna, mert rosszul volt az alkoholos fertőtlenítő szagtól, ami áradt a kerek emberből. És talán néha nem is tréfa lesz, amit lát, hanem a valóság egy új vetülete, tette még hozzá az orvos. Próbálja meg elfogadóan kezelni e tüneményeket, arra gondolva, hogy előbb-utóbb úgyis véget érnek.

 

A második nap alkonyán az esőfelhők megritkultak a völgy felett, és József át tudott menni a szomszéd kertbe, immár egyenes, határozott léptekkel. A távoli dolgokat még nem látta, de egy-két méteren belül már minden sokkal tisztábban jött eléje. Ahogy belökte a nyikorgó, rozsdás kaput, és a sok víztől a zöld növényillat megújult, friss rohammal jött elébe, szíve összeszorult, de aztán erőt vett magán, és végigsietett az ösvényen, egészen a szökőkutas pihenőig. Itt zsebkendőjével letörölgette a kőpadot, majd leült rá, és sokáig bámulta azt, ami a szökőkút túloldalán volt, és korábban, rossz látásával fel se tűnt neki. Most is csak kontúrosan észlelte, mert nagyjából három méterre lehetett. Mikor a nap már vörösen ragyogott, és lebukni készült, a férfi felállt, és odament a márványtömbhöz. Emília neve volt belevésve, és egy biztos kézzel vésett kép az arcáról. Olyan gyönyörűnek tűnt, mint amilyennek képzelte.

 

A fájdalom volt a másik ok, ami miatt Svájcba menekültek, legalábbis ezt beszélik, magyarázta neki az anyja a varrógép mögül, mivel a lányuk, hazaérve Olaszországból, egyre betegebb lett, és hamarosan meg is halt. Ez volt talán egy éve, semmiképp se több, emlékszem, a  szomszédasszony jóban volt a zsidó úrnővel, takarított nekik egy időben, ő mesélte, hogy a kertbe temették el a drága gyermeket, mert ott szeretett lenni leginkább, naphosszat olvasott és sétált, még akkor is, amikor már igen rosszul volt.

 

József megvárta, míg eltűnik a nap vöröse, míg sötét lesz, és a telihold kerek fénye felkapaszkodik az alacsony fák fölé. Egy kuvik volt csak a  társa, míg a kőpadon ült, és elgondolkodva leste a kert sötét zugait. Néha egy-egy esőcsepp lehullott a még vizes fákról, egyéb hang nem volt, a madár is hallgatott többnyire. Éjfélig várt, aztán hazament, lefeküdt díványára, de sokáig nem jött szemére álom, úgy, ahogy egy hete se. Hajnal felé aztán elszunnyadt, de már hétkor talpon volt. A rövid és keserű búcsú után pont elérte a fél kilences vonatot, és csak az üres fülkébe lépve könnyebbült meg, mikor a szerelvény maga mögött hagyta az állomást, majd a város völgyét, és ő ismét úton volt a front felé.

 

vége 

Szólj hozzá!
2022. január 24. 19:44 - Valmont

Lány a pincéből

 csillagos.jpg

A gyerekkorom leginkább rettegett horrorfilmes jelenete a Gonosz halottból az, amikor a pincében tartott démon a csapóajtó résén át gúnyosan beszél a társaság embernek maradt tagjaihoz, és az ajtót lezáró láncot rázza. Mai szemmel persze már némiképp vicces a maszk és a színészi játék, de a szituáció, a horror, a reménytelenség és a döbbenet olyan intenzívnek tűnik még mindig, hogy megértem azt a rettegést, amit tizenöt éves énemben kiváltott. Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, a Piedone filmeken, Vukkon és a Csillagok háborúján felnőtt esztétikai vagy inkább általános befogadói mivoltunkat sokként érte, amikor pár jelenettel korábban Cheryl megfordult, és feltárta eltorzult arcát, és ezzel elindította a gore tombolását. Mindez onnan jön, hogy a film kamaszfiúk közt sokat emlegetett része, a Cherylt az átváltozása előtt megerőszakoló faág képe némiképp feldereng  a lenti írásban, de persze ez a novella egészen máshonnan indul és máshova érkezik. A fő félelemforrás klasszikusan az lenne, hogy mit talál a főhős a pincében - de a fókusz áttevődik arra, ami nincs ott. A búcsúdramaturgia, amikor valaki hátrahagy valamit, ami beindítja a cselekményt, eléggé kedvelt fogás a horrorban is, és én is élek vele sokszor. Ez az ismétlődés számomra nem problematikus, hisz úgy vélem, az írás maga nem más, mint jól ismert elemek és panelek végtelen variációja.

      

Ott, az erdőben majd

 

Amikor az anyja elmondta, hogy Ilonának van egy testvére, akit a pincében tart, Ilona még nem tudta, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük.

Most már nincs sok hátra, lányom, ideje hogy elmondjak valamit neked, kezdte az anyja azon a szürke délutánon, mikor odakinn, a kórház falain túl a szél cibálta a fákat, és az eső hullámokban verte az ablak üvegét. Ne beszélj ilyeneket anya, mondta Ilona, és egy nedves kendővel megtörölte az anyja homlokát, majd a szívószállal megitatta, ellenőrizte az infúziót, melyben láthatatlanul ott gomolygott a fájdalomcsillapító, ami nélkül az anyja üvöltött és sírt volna és az öklét harapdálta volna, és megigazította a párnát a haldokló feje alatt, mert akkor már napok óta, mióta szinte beköltözött az ágy mellé, már csak így gondolt az anyjára.

Vannak dolgok, mondta most az anyja csöndesen, amit az ember nem is annyira szégyell, inkább önmaga se hiszi, hogy egyáltalán megtörtént, na ilyen ez is, de most már minden mindegy, és ezért jobb ha tudod, felnézett a lányára, a jobb szeme sarkából lassan kiszivárgott egy könnycsepp, hogy van egy testvéred, mondta még halkabban. Ott tartom, a pincében, a házam alatt.

Ilona kissé hátrébb húzódott, mintha az anyja szájából előgomolygó áporodott gyógyszerszag zavarná, noha azt már megszokta az elmúlt napokban, majd átnézett a fal mellett fekvő másik betegre, egy nyugdíj előtt álló tanárnőre, de az aludt az erős fájdalomcsillapítótól. Nem tudhatta, hogy másnap, mikor utoljára lép be a kórterembe, hogy összepakolja a kis éjjeliszekrényből az anyja holmiját, az asszony sírva fakad, hisz a gyászoló lányban, a friss és egyelőre kissé merev fájdalomban Ilona arcán a saját sorsát látja majd.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
2021. június 26. 08:00 - Valmont

A pók hálójában

unnamed.jpg

Ezt a házat egy nógrádi faluban fotóztam, még télen, és szerintem szimbóluma, összefoglalója e falvak állapotának, noha tény, az utóbbi időkben van valamiféle fejlődés, de messze nem olyan arányú, mint szerencsésebb megyékben. Az egész "palóc mitológia" ciklus ezeknek az elhagyott, kiüresedő, elöregedő házaknak köszönheti a létét, ha Nógrád meg tudta volna teremteni önmagát turisztikailag úgy, mint például az Őrség, akkor valószínűleg az itt szereplő írások egy része nem létezne. 

 

A pók hálójában

 

Mit bámulsz ott a sarokban, eridj át a nagyanyádhoz, hozzá’ tőle vegetát, elfogyott. Szólt rá az anyja. A lány nem moccant, várta a fájdalmat, mert a küzdelem a legizgalmasabb részéhez közeledett: a kis pók már a hálóba csavarodott poloska hasán matatott, talán mérget akart belészúrni, de az se hagyta magát, végső erőfeszítéssel kezdte tágítani az alsó lábait gúzsoló fonalt. Mindjárt, suttogta lány, és befelé figyelt, a lassan kibontakozó fájdalomra, ami ezúttal elviselhető volt, egy enyhe, bizsergető szúrás a fejében, nahát, a méreg a központi idegrendszerre hat, gondolt. Az anyja nem hallotta válaszát, megállt felette, majd felsóhajtott, bolond lány, azzal kiment a kamrába, hogy a seprűvel térjen vissza, és mielőtt a gyerek bármit tehetett volna, elsöpörte mind a két rovart, majd az ajtóhoz vitte, és kirázta az udvarra.

Miért csináltad, kérdezte a lány az anyja hátától, és már hiába figyelt, eltűnt minden fájdalom, minden kitisztult testéből.

Pókot nem tűrünk a házban, mondta az anyja, visszavitte a seprűt a helyére, és a tűzhelyhez ment, megkavarta a levest. Eredj már, szólt még hátra a válla felett, mire a lány megindult, majd a küszöbön megállt, és bár tudta, nem szabad, mégis megszólalt, tegnap éjjel is fájt a hasad, anya. Nem kérdezte, inkább mondta, de az anyja így is felé fordult, riadtan és kissé gyanakvóan nézte, ezt te honnan tudod, mire a lány megvonta a vállát, csak nehogy komolyabb baj legyen, válaszolt egy halovány mosollyal, aztán kiment a rendezetlen, tyúkszaros udvarra, kinyitotta a rozoga kerítésajtót, felsétált az utca végébe, megvárta míg a nagy teherautó elmegy, átment az úton, és megindult a nagyanyja háza felé, mely a telep felső végében volt.

A közkútnál a Somogyi meg egy másik fiú az iskolából egymást locsolták flakonokból, röhögtek, és ide-oda ugráltak a vízlöketek elől. A lány sejtette, hogy mi következik, ezért jó szélre húzódott, le a poros utca közepéről, a rozzant járdára. Hiába. Megjött a pulykatojás, kiabálta Somogyi, és már meg is suhintotta felé az üveget, mire az első vízsugár a lány lába előtt ért földet, de csatlakozott a másik fiú is, az övé már a bokáját vizezte össze. Hagyjatok, kiáltotta a lány, és futni kezdett, azok meg utána, és a víz hidege a hátára fröccsent, meg a hajába, mire dühös lett, és megállt, megfordult, mire két fiú is megtorpant. Nem értitek, mit mondtam, sziszegte nekik indulattal, de azok csak röhögtek, most még csúnyább vagy, ilyen dühösen, mondta neki Somogyi gúnyosan, és lány akaratlanul is elfordította arcát balra, hogy ne látszódjék a vörös folt, mely ott terpeszkedett, mint egy pókháló a jobb arcfelén. Hagyd már, mindjárt sír, bökte oldalba társa Somogyit, aki megvonta vállát, holnap úgyis találkozunk, pulykatojás, Annamari már biztos nagyon vár téged.

Igen, a nyár utolsó napja van, jutott a lány ezébe, majd megindult ismét, lesöpörte tenyerével a hajából a vízcseppeket, és kitapogatta hátán a vizes foltot, de az még talán jól is jött, mert fülledt, száraz meleg idő volt, igaz, a nap szürkés fellegek mögé bújt.

Az utca felénél járt, és már látta a nagyanyja házának zöld kapuját, a fehérre meszelt homlokzatot, mikor testébe hasított a fájdalom. A tüdeje szúrni kezdett, a homlokán pedig egy égető, hasogató érzés terjeszkedett el, mint valami sisak. Tántorogva megindult, öntudatlanul is a fájdalom forrása felé, be egy kerítés nélküli ház udvarára, hallotta, hogy a házból zene harsog elő, Madonna új száma az a fülledt, izgató szám, az Erotica, melyet ő is nagyon szeretett, de most nem figyelt rá, az elhagyott kutyaházat bámulta, majd felfelé indult a lassan emelkedő kertbe, melynek sarkában a kétféle fájás intenzitása szinte elviselhetetlenné fokozódott. Ott aztán megállt az ásójára támaszkodó férfi előtt, és csak nézte a földhalmot, majd erőlködve, szinte nyögve préselte ki magából, még él. Mi van, pillantott rá értetlenül a férfi, majd ledobta a cigaretta maradékét a földhalomra, és sarkával beletaposta, ez ugyan már nem. De, még él, és nem kap levegőt, bólogatott a lány, aztán összeesett.

Ismét a víz. Valaki egy nedves kendővel törölgette az arcát. Körülnézve látta, nagyanyja házában van, a tornácon, a kis dikón fekszik, odabenn halkan duruzsolt a tévé. A nagyanyja előtte ült egy sámlin, mögötte a férfi állt bűnbánó ábrázattal, épp magyarázott valamit, megharapta a postást is, azt mondta, kihívja rám a rendőröket, mit csinálhattam volna, mire a nagyanyja hátra se fordulva felemelte a kezét, és a másik elhallgatott. A lányt mindig büszkeséggel töltötte el, mikor látta, hogy a nagyanyja milyen apró dolgokkal tudja irányítani a többi embert. Tisztelték a telepen, de féltek is tőle, ugyanakkor, ha úgy adódott, a bajaikkal inkább hozzá fordultak, mintsem orvoshoz, mivel a tenyerével képes volt csillapítani a fájdalmat. Elég lesz már, mondta most az öregasszony, az unokáját figyelve szúrós tekintettel, ment haza, és igyál valamit.

Igaz is, dél már elmúlt, vont vállat a férfi.

A lány megvárta, míg behúzza maga mögött a kaput, csak akkor súgta neki, agyonütötte a kutyáját, és élve eltemette, érezte, a mondat végére meggyűlik, és kigördül egy könnycsepp szeme sarkából. A nagyanyja ráncos, barna faághoz hasonló ujjával törölte el. Tudom, mondta halkan, a szeme sötéten csillogott, isten majd megbünteti érte, de mi semmit nem tehetünk. De talán még mindig él, nyögte a lány. Érezted, ugye, kérdezte a nagyanyja óvatosan, mire a lány felült, bólintott, igen, és nagyon rossz volt. Rosszabb, mint az iskolában, kérdezte a nagyanyja, amiről a lánynak ismét eszébe jutott Annamari, a városi lány. Nem azon a biológiaórán kezdődött, mert Ananmari már előtte is szemétkedett vele, természetesen az arca miatt csúfolta, meg a kopott ruhái, a görbe lába, a lapos mellkasa miatt, de az az óra feltette az i-re a pontot, és utána már év végéig nem szállt le róla, idegbetegnek és hibbantnak hívta, néha még a tanárok előtt is. Biológia volt, és a kétéltűekről tanultak, és bármennyire is ki akart menekülni vécére, amikor látta a szikét és a békát a tanári asztalon, nem engedték, a tanár azt mondta, majd a boncolás után, és tényleg kellett pisilnie, ezért, amikor a tanár belevágott a fehér, puha hasba, és a fájdalom beléhasított a beleibe, nemcsak elájult, hanem össze is pisilte magát. Az osztály nevetésére és a tanár acetonos leheletére ébredt, fölé hajolva paskolgatta az arcát, és persze Ananmari volt a vezér a hangzavarban, a hibbant bepisilt, kiabálta és ez a mondat elterjedt az iskolában, és a hetedik utolsó napjáig kísértette őt, suttogva, néha hangosan, de ott volt a nyomában.

Nem, ez más volt, sokkal szomorúbb és erősebb, minél nagyobb az állat, és minél közelebb vagyok hozzá, annál rosszabb, mondta a nagyanyjának, aki sóhajtva felállt, és az utcát figyelte. Nem beszéltél senkinek róla, ugye, a képességedről, kérdezte szigorúan, mire a lány bólintott majd mondta is, nem, még anyának se, de miért van ez velem szerinted, nagyi.

Az öregasszony hümmögött, majd bement a házba, és egy pohár vízzel tért vissza, igyál, mondta, és várt, míg a lány megissza a vizet, csak akkor mondta, nem tudom, az biztos, hogy ebben a világban a fájdalom a legnagyobb úr, a fájdalomtól fél mindenki, amikor megszületünk, már az is fáj, és amikor elmegyünk, a vége, az is irtózatosan fáj, és közben pedig félünk a fájdalomtól, ezért nem esünk egymásnak, ezért nem esszük halálra magunkat, ezért veszünk levegőt. Ránézett a csodaszép, szürke szemeivel, ami miatt annyian hitték őt boszorkánynak, majd folytatta, és te valamiképp jobban érzed a fájdalmat, nemcsak a magadét, hanem az összes többiét, karjával körbemutatott, és a lány értette, hogy nemcsak a telepet, hanem az egész világot beleérti. Az öregasszony lemondóan megrázta fejét, de nem tudom miért, nem tudom, mi az Úr szándéka veled, talán semmi, fejezte be, és a gyerek fejére tette elszáradt kezét, békélj meg vele, mást nem tehetsz, talán elmúlik a lányságoddal együtt, bár nálam se ez történt.

Neked is erősebb volt, míg lány voltál, nézett fel a lány csodálkozva a másikra, de az szomorúan megrázta fejét, drágám, te egészen más eset vagy, te nagyon különleges vagy. Aztán mélyet sóhajtott, de mondjad csak, miért is jöttél, mire a lány elmondta, mit kért az anyja, ám az öregasszony nem találta a vegetát a konyhában, lehet, elfogyott mormogta, végül elővette pénztárcáját a sifonból, és kivett belőle egy százast, menj a boltba, hozzál egy csomaggal, de ha adnak ezért kettőt, akkor kettővel. Ahogy megfordult, látta, az unokája a tévét bámulja, melyen a helyi, városi csatorna ment, épp egy szép lány arcát mutatták, és közben arról beszéltek, hogy negyedik napja tart a keresés. Mi történt Annamarival, nyögte az unokája, mire az öregasszony mögé lépett, megfogta vállát, ismered, kérdezte, a lány pedig bólintott, ő Annamari, aki csúfol. Ő az, csodálkozott el a nagyanyja, úgy tudom, eltűnt, talán csak elcsatangolt, a gyerek kezébe nyomta a pénzt, na eredj, indulj, anyád mérges lesz. A lány nehezen szakadt el a képernyőtől, ahol most a stúdióra váltottak, egyenruhás férfiak bámultak maguk elé gondterhelten, kiment az udvarra, majd kifordult a kapun, és jobbra indult, a telep eleje felé, ahol volt egy vegyesbolt.

A poros utcán most már szinte vibrált a hőség, ám óvatosságból az út közepén ment, nem a járdán, ahol a csenevész akácok nyújtottak némi árnyékot. Megtanulta, ha túl közel kerül a házakhoz, gyakran érheti hirtelen, ökölcsapásszerű fájdalom. Odabenn az épületekben sok öregember élt, akik mindenféle nyavalyával küzdöttek. A telep lassan elöregedett, a lányon kívül alig pár gyerek élt már csak itt, Somogyi, meg pár nagyobb fiú, akik az utóbbi időben már nem szánakozva vagy gúnyosan, hanem furán néztek a lányra, ezen kívül senki, senki, csak öregek. A felnőttek hétközben más vidéken, főképp a fővárosban dolgoztak, de sokan már el is költöztek, az ő üres házaikat széthordták az ittmaradottak, ablak és tető nélküli roskatag falak álltak minden negyedik telken.

A lány hangosan köszönt, ahogy belépett a boltba, de a mogorva pénztáros, egy idős, vékony asszony, aki folyton azt leste a sarkokban szerelt tükrökön, hogy nem lop-e, nem viszonozta, komor tekintettel figyelte, ahogy a fűszerekhez megy, majd beütötte az összeget, elvette a pénzt, odaadta a visszajárót, végül valami megmoccant benne, és a kassza mellől felemelt egy lapot, melyen Annamari fotója volt, ugyanaz, amit a lány a tévében is látott. Gyönyörű volt rajta Annamari, szinte még szebb, mint élőben, a lánynak ismét eszébe jutott, milyen jó lenne a barátjának lenni. Láttad ezt a lányt, kérdezte az asszony, mire a lány csak a fejét rázta, ha látod, akkor szólj a szüleidnek, hogy szóljanak rendőröknek, folytatta kelletlenül az asszony, hülye kis kamaszok, zárta le, csak a baj van veletek, majd lecsapta a blokkot a pultra.

Amikor a lány kilépett a boltból, elhatározta, hogy rövidít, és a telep régebbi utcáján megy keresztül. A nagyanyja nem szerette, ha erre jár, mert itt aztán tényleg sok üres ház állt, és még több lecsúszott, idős ember élt, némelyik közülük már délelőtt ivott, vagy a kerítés előtti lócán ült, és mindenféle megjegyzést tett az arra járókra. Elveszett népség, mondogatta az öregasszony, a saját fájdalmukba ragadtak bele, csóvált a fejét, és ez sokszor gonoszságot szül.

A lány most is az utca közepén ment, de az emelkedő előtt egy nagy, fekete kutya tűnt fel,  és loholt vele szemben, ezért kényszerűen jobbra tért, megvárta, míg a kutya, rá ügyet se vetve elkocog, és már épp továbbindult volna, amikor megérezte.

A háta mögötti, elhagyott házból jött, szorító fájdalom, zsibbasztó keményég a csuklóin és a bokáján. Egy nagy, erős sajgás a koponyája hátán, a tarkóján. Megfordult. A háznak még volt teteje, de az utcafronti ablakok betörve, sötéten néztek rá. A bejárati ajtó viszont épnek tűnt, Kerítés nem volt, ezért a lány be tudott sétálni az ablakig, ahol a fájdalmak fokozódtak, ez valami nagy volt, nem macska és nem egér, valami nagyobb, talán egy sebesült kutya, gondolta. Belesett a nyíláson, és orrát megütötte a bűz, vizeleté és szarszag, talán idejártak a telep szélén, az erdőben élő hajléktalanok. Hahó, kiáltott be a házba. Nem jött válasz, és már meg akart fordulni, mert zsigereiben érezte, hogy nem szabad továbbmennie, de ekkor halk mormogás kélt, mintha egy kisgyerek küszködne rémálmával. Óvatosan kipróbálta a kilincset, lenyílt a keze alatt, benyomult az ajtón, és a félhomályban látta, egyből a konyhába jutott, amiből egy kis folyosó nyílt. Erre indult, az erősödő fájdalom vezérelte, jobbra tért, a kisebb szobába, melynek csak egy apró ablaka volt, jó magasan, de épp elég fényt adott ahhoz, hogy meglássa a padlón, egy rongykupacon fekvő testet. És ekkor már érezte is a többi sebet, a zúzódásokat, az ütésnyomokat, a kisebb vágásokat, a cigaretta sajgó csókjait a bőrön, és lent, odalent, az ölében az égető, fájó érzést, és látta, hogy a zsibbadás az erős kötelektől van, melyek a meztelen Annamarit szorosan fogták, és a szájában egy mocskos rongydarab volt tömve, erre is kötél feszült, és csak a szeme élt, mely rémült és könyörgő volt, de más nem maradt benne, például erő, csak bámult fel rá azokkal a nagy, csupa fehérség szemeivel. Ki tette ezt, kérdezte a lány, émelyegve a fájdalomtól, de erőt vett magán, és közelebb ment, így már azt is látta, hogy Annamari csuklóit egy rozsdás csőhöz kötözték, de látta az ürülék csomóit is a lány mellett, a karmolásnyomokat a padlón, a letört köröm fehérjét, a vért, mely most már barnásra alvadt csomókban sötétlett itt-ott. Annamari megint felmordult, összeszedte magát, és megrázta a kezét, mire a lány letérdelt mellé, és ösztönösen a kötés csomójához nyúlt, de aztán remegő keze megakadt a levegőben, és végül csak bámulta a hajdan gyönyörű arcot, melyet most véraláfutások és égésfoltok tarkítottak, az olyannyira gyűlölt ábrázatot, melyre gyakran riadt fel rémálmaiból, mely körül a világa forgott az elmúlt évben. Ha nagyon figyelt, és szétszálazta a fájdalmakat, melyek szinte elviselhetetlen erővel egyesültek a testében, érezte, hogy ez az arc lassan halványodik, ez az arc a múlt, már nem lehet visszahozni onnan, ahova elmerült.

Belépett a nagyanyja házába, és megállt előtte az asztalnál, amin egy tál borsó volt, amiben a nagyanyja most belenyúlt, és kivett egy marékkal, hogy felfejtse őket, majd felnézett a lányra. Nohát, megjöttél kérdezte vagy inkább mondta, majd még jobban szemügyre vette, mi történt veled, kérdezte kissé ijedten. A lány megvonta vállát, letette az egyik csomag vegetát a nagyanyja elé az asztalra, semmi, mondta. Sokáig jártál, jegyezte meg az öregasszony, még mindig fürkészve az oly ismerős arcot, mire a lány lerakta a visszajárót is az asztalra, majd kifelé menet megjegyezte, igen, megálltam útközben, megnéztem egy legyet egy pók hálójában.

vége

Szólj hozzá!
2021. február 14. 08:16 - Valmont

A lovag és a leány

A karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.

Bűn

 

Abban az évben nem volt nyár, mivel a tavasz olyannyira elnyúlt, hogy a növények nem tudtak megerősödni, és az őszi fagyás már Kisasszony havának közepén lecsapott a vidékre, így a magtárak, a gyümölcs- és zöldségvermek félig se teltek meg, a tehenek és lovak soványan és fázósan topogtak az istállóban, a tyúkok kábán kapirgáltak a patakparton.

Siromék az Erdővidék szélén, már a rengetegben éltek, egy tisztáson, és tudták, kemény tél jön rájuk. Két fiút és egy lányt neveltek, mind segített már az asszonynak és a férjének, de ez se volt elég, mivel az ég nem akarta, hogy termés fakadjon a földből, és az állatok méhéből. A legfiatalabb gyermek, Veronika naphosszat imádkozott, hátul a pajta mögött, a szemétdombnál, ide jártak vizelni, ezért csípős szag terjengett, de a sápadt és vézna, szinte még gyermek Veronika direkt választotta e helyet, vezeklésül, a képzelt vagy valós bűnök megvallására. Ott volt akkor is, amikor a katonák megérkeztek. Épp elmerült a mennyei úr képének szemléletében, érezte, hasa alja felforrósodik, ajka tűzpiros lesz, és akaratlanul is kibuktak belőle e fohász szavai: Szerelmem, szerelmem, szerelmem, add, hogy téged szólongatva, Szerelmem, elhallatsszék a hangom napkelttől napnyugtáig, s a világ minden zugáig, amiképpen a pokolig is, hogy mindenki megismerhessen és szerethessen téged, szerelemem.

Mikor belekezdett volna a bűnbocsánati könyörgésbe, az udvar felől kiabálás támadt, ezért felállt, leporolta kötényét, és előre szaladt, a pajta és a fészer mögött, el a silány házuk vályogfala mellett, míg ki nem tágult előtte a tér, és ott volt az udvar közepén vérző fejel az apja a porban, mellette az anyja térdelt, hátrébb a két fiútestvérét katonák ütlegelték, szülei felett pedig az úr rettegett intézője, a félszemű Kóré állt. Kezével lengette a vasgolyóban végződő buzogányt, melyen Veronika látni vélte szegény apja áldott vérét.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
2020. december 23. 11:09 - Valmont

Ajándékok ideje

gyertya.jpg

 

Ajándék

 

„Arra gondoltam, jövőre kiveszlek az iskolából” mondta az anyja, miközben fél kézzel a kormányt fogta, a másikkal meg kiügyeskedte a dobozból a cigit. Erdők és dombok húztak el mellettük odakinn.

„De anya, még csak tizenhét leszek” válaszolt a lány, és letekerte félig az ablakot, mire arcába vágott a hideg téli levegő, ám nem bánta. „Ahhoz más megvan az eszed, hogy fiúkhoz járkálj, mi” mordult rá az anyja, és a másik letekert ablakon kifújta a füstöt, ami hosszú csóvaként röppent a levegőbe, és még sokáig lengedezett az út felett. „Ha ahhoz megvan az eszed, akkor ahhoz is, hogy dolgozz”. „Most is azt csináljuk, nem”, kérdezte a lány, aki kerülni akarta a Jánossal összefüggő dolgokat, maga se értette miért. Az anyja karomszerű, vörösre lakkozott körme most kinyúlt, és belemarkolt térdébe, ami pont a sebváltó mellett volt. A lány meglepetten nézett az anyjára, aki az utat figyelte, úgy sziszegte „Ugye még nem adtad oda neki magad?” A lány nem válaszolt, csak a fejét rázta, de az anyja ezt is észlelte, mert bólintott „Attól félek, ha lefekszel valamelyikkel, akkor véget ér a pályafutásod”. „Talán nem is lenne baj” dünnyögte a lány, és felhúzta az ablakot. Kint sziklás domboldal, fenyvesek és bozótos sötétlett a dérlepte tájból „Legalább újra normális lehetnék”.

Az anyja egy ideig hallgatott, majd mélyet szívott a cigiből, aztán a csikket kidobta az ablakon. „Fogd fel úgy, mint egy ajándékot” mondta csöndesen. „Én örülnék, ha az Úrjézustól ilyen ajándékot kaptam volna” eszébe jutott valami, a lányra bámult „Apropó, szenteste van egy ügyfelünk, mondtam már?”. A lány megrázta fejét „Ne már anya, még karácsonykor is?”. A nő lehajtott egy mellékútra, majd óvatosan kerülgetni kezdte a kátyúkat. A szemközti domb tetején magányos tanya képe hajtogatódott ki az ég fagyoskék háttere előtt. „Özvegyember. Sok pénzt fizet, ha a feleségéről halhat. Negyven évig karácsonyoztak együtt. Megérthetnéd.” válaszolt az anyja kedélyesen. „Igazából még úgysem vettem neked semmit. azt se tudom, mit akarsz” tette hozzá, majd végigmérte lányát „Talán jó lenne egy új kabát”. „Nem kell” dacoskodott a lány, és összehúzta magán a bomberdzsekit. Jánostól kapta. Egy sas volt a hátán, amerikai filmekben hordtak ilyet a kopaszra nyírt fiatalemberek. János szaga volt, és ez segített, ha a rossz érzés eluralkodott rajta.

Megálltak a tanya sáros udvarán. A sarokban láncra vert komondor állt a háza előtt, meredten figyelte őket.

„Munkára” paskolta meg térdét az anyja, majd kiszállt, és éles, figyelmes tekintettel körbe kémlelt. Roskadozó ház, hátul egy pajta, kilóg belőle a traktor eleje, autógumik halomban, trágyadomb, ismeretlen eredetű vashulladék. A nő a tornácon állt, feketébe öltözött alakja kerek volt, arca piros, de nem a sírástól, inkább a magas vérnyomástól vagy az erős szeszektől. Nem nyújtott kezet, csak betessékelte őket. Az anyja lepakolta cuccait a kopott díványra, megitta a kávét, majd figyelmesen hallgatta a mind jobban síró asszonyt, végül nekiállt szakszerűen vigasztalni, közben megkérdezte, hol tartózkodott legszívesebben az elhunyt. „A hátsó kis irodájában” nyöszörögte a nő, majd figyelte a lányt, ahogy hátramegy.

Számítógép az asztalon. A falon naptár félmeztelen nővel. Kis ablak, a hátsó kertre néz, göcsörtös szilvafák, távolabb tehenek csomóban. A lány leült a nyikorgó forgószékbe, hátradőlt, behunyta szemét, majd mély levegőt vett. Mikor kinyitotta tekintetét, megpillantott a férfit. Ott állt a sarokban. „Hallom magát” suttogta a lány a másiknak „És látom magát”.  A férfi ijedtnek tűnt, de nem ezért volt sápadt. A csontjaira ráaszott a bőr, leukémia, emlékezett a lány az özvegy szavaira. „Bármit üzenhet velem a feleségének” folytatta a lány, majd lesütötte tekintetét, „Ha esetleg valamit elfelejtett odaadni neki, azt is elmondhatja”.

Tíz perc múlva kiment a nappaliba, és megállt a díványon ülő páros felett „Használhatom a mosdót?” kérdezte az özvegytől, aki áhítattal nézett fel rá. „Persze, a folyosó végén, jobbra”, majd a lány hátának mondta kérdését „Látta őt?”. A lány félig megfordult, és bólintott. A wc padlóját rezes foltok borították. A peremen barna pöttyök száradtak. Lehúzta a vizet, majd a csobogás zajában felállt az ülőkére, kipattintotta a tartály fedelét, óvatosan benyúlt, és addig tapogatózott, míg meg nem talált a nejlonba tekert borítékot.

„Kétezer euró” mondta később, már a kocsiban, és a pénzt a kesztyűtartóba rakta. Az anyja elégedetten bólintott, miközben az éles kanyarokra figyelt, majd jobb kezével kinyúlt, és megsimogatta a lány arcát. „Szép dolgokat mondtál az asszonynak” tekintete fürkészővé vált. „Ugye igaz volt. Amit a férje üzent”. A lány kifelé bámult a sziklás domboldalra, a fákra és a bozótosra „Igen. Nagyon szerette őt”. János jutott eszébe. „Csak nem gondolod, hogy kitaláltam?” A keze. Az ajka. A nyakának a vonala, ami felett fekete göndör haja kunkorodik, amibe olyan jó beletúrni. „Hazamegyünk?” kérdezte nyugatlanul.

Az anyja hallgatott egy kicsit, majd bátortalanul így szólt „Van még egy címünk. De, ez nem fog tetszeni”.

A lány riadtan rápillantott, megrázta fejét „Nem akarok gyilkosságot”. Az anyja lassított, mert kereszteződésbe ért. Se jobbról se balról nem jött senki. „Álmában fojtották meg, nem lesz nehéz eset”. A lény a fejét rázta „Te azt nem tudhatod. A meggyilkoltak…mások”. A nő félénken visszakérdett „Milyenek”. A lány hallgatott, majd kibökte „Dühösek. Félek tőlük. Ha rájönnek, mit csinálunk, nem tudom, mi fog történni”. Az asszony sokáig nem szólt, a kocsi motorja halkan zúgott, a ventilátor halkan zúgott, a távolban, a mező felett egy madár árnya körözött. „Ezt az egyet intézzük el még ma. Meg holnap az özvegyembert. Aztán újévig pihenünk” kérte az anyja. A lány nem nézett rá, csak a fejét csóválta, egyre lassabban, végül megállt a mozgás, és bólintott. Az anyja jobbra indexelt, majd kanyarodott is. Alig fél óra autózás után értek a házhoz. Egy völgyben volt, egy hasadékban, fák vették körül. Apró, fehérre meszelt épület volt, mint valami mesebeli lak, takaros előkerttel, ahol most krizantémok száradtak a fagyban. Két fiatal nő állt az ajtóban, szemük dagadt volt a sírástól. „A lányai. Négy hete történt” súgta az anyja, mikor kiszálltak.

A lány dacosan a földet nézte, majd ahogy közelebb mentek, zavartan kezet fogott a másik kettővel, akik betessékelték őket a házba. Odabent nagyon meleg volt „Minden hétvégén lejövünk befűteni, hogy ne fagyjanak szét a csövek” szabadkozott a fiatalabbnak tűnő lány „Sajnos nem tudjuk szabályozni a kazánt rendesen”. „Semmi baj, drágáim” nyugtatta őket a lány anyja, majd körbefordult a kis konyhában, mire az idősebb észbe kapott, és kihúzott egy széket „Foglaljanak helyet”. Csöndben leültek mind a négyen, és kerülték egymás tekintetét. „Nehéz ilyenkor bármit mondani” kezdte az anyja szabadkozva „De – ahogy a telefonban mondtam − talán tudunk segíteni, persze ehhez tudnunk kell, hogy mit szeretnének megkérdezni”. A testvérek egymásra pillantottak, majd a fiatalabb zavartan belekezdett „Szeretnénk tudni, hogy megnyugodott-e a lelke, hogy fél-e még, retteg-e attól, ami vele történt, és…” nem tudta folytatni, elővett egy papírzsebkendőt elegáns fekete táskájából, mely az asztal sarkán állt, akár egy sakkbábu, mire az idősebb így folytatta „És van még valami. Anyánknak volt egy zöld smaragdgyűrűje. Néha az ujján hordta, néha elzárta, mert bedagadtak az ujjai. Nem volt rajta, amikor…megtalálták.”

A lány anyja mély levegőt vett, majd bólintott „Talán a gyilkos vitte el”. Az idősebb testvér megrázta fejét, a kisebb pedig zokogásban tört ki, majd elnézést kért, és kiment a konyhából. „Nem vitt el semmit” mondta csüggedten a nővér. „Ott volt a pénz a fiókban” mutatott a konyhaszekrény felé „Az ágy melletti éjjeliszekrényben aranyláncok” ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint akit idegesít a téma „Nem tűnt el semmi, csak az a nyavalyás gyűrű”.

„Értékes?” kérdezte a lány anyja együttérzően.

„Inkább ilyen családi dolog” válaszolt a másik „Tudják, a húgom tavasszal megházasodik, az anyánk neki szánta, egyfajta örökségként”. A lány anyja a lányra nézett, szeme megvillant „Akkor kezdjünk is neki” mondta határozottan „Hol történt a dolog?”.

A nő intett jobbfelé „Hátul, a hálószobájában”.

A szobaajtó egy sötét de rövid folyosó végén volt. A lány belépett a félhomályba, végigtapogatta a falat, majd kinyitotta az ajtót. Odabenn félig lehúzták a redőnyt, így itt is valami álmos szürkeség uralkodott, alig vette észre benne az ágy mellett, félig a függöny takarásban álló alakot. „Látom magát” mondta lány, és becsukta az ajtót „Tudunk beszélni” érezte, hogy a hangja megremeg és bizonytalanná válik. „Üzenhet a lányainak, ha akar, segítek” mondta, és közelebb ment, az ágy széléig. A nő lassan kibontakozott a függöny takarásából, hálóing volt rajta. melyen átütött szikár, csontos teste, az arcát szürke, csapzott haj keretezte, tekintete ide-oda villogott, mintha keresne valamit. „Ram térdelt” motyogta „Aztán a keze a torkomon, erős volt, mintha valami gép lett volna” kinyújtotta a kezét, az ágyra mutatott „A másik keze benyúlt a ruhám alá” nyöszörögte, majd összegörnyedt, s leereszkedett a padlóra. „És aztán éreztem, hogy egyszerre bennem van, és amíg csinálta, addig meghaltam”.

„Nagyon sajnálom” motyogta a lány „Nagyon-nagyon sajnálom”. A nő most felnézett rá tekintete gonoszul megcsillant „Mit mondhatnék mindezekről a lányaimnak?” kérdezte dühösen. „Talán azt, hogy menyire szerette őket” kezdte volna a lány, de másik hirtelen felegyenesedett, és már ott is volt előtte „Mit számít mindez, mit számít a szeretet, ha így kellett meghalnom?” kiabálta, mire a lány elfordította a fejét, de a másik ott maradt, és bámult rá, majd így folytatta „Nem érdekel semmi, elhiheted. Amikor túlestem rajta, amikor vége lett, minden elvesztette a jelentőségét. A ház, a pénzem a bankban, a lányaim, az életem, mindez oda lett, és már semmi se fontos, csak az, hogy az a szörnyeteg ezt tette velem”. A lány hátrébb lépett, kezét a kilincsre tette „El fogják kapni” mondta, majd észbe kapott „Segíthetek elkapni” Ez nem volt igaz. Az anyja nem avatkozott hatósági ügyekbe. A nő felhorkant „Sötét volt. Nem láttam az arcát. Csak éreztem őt. Belül.” A lány bólintott, lenyomta a kilincset, aztán észbe kapott „A gyűrű. A smaragd gyűrű” kérdezte „Amit a lányának akart adni a házasságára. Hol van”. A nő ott állt a szoba közepén, alakján áttűzött a halovány kinti fény. Egyesen a lány szemébe nézett „Elvitte. Elvitte magával, miután lehúzta az ujjamról.”

„Kedveseb is lehettél volna velük” korholta őt az anyja, már amikor kihajtott a főútra. „Megmondtam, meggyilkoltakkal nagyon nehéz” válaszolt komoran a lány. „Többet ilyet nem vállalok”. Az anyja bólintott „Rendben. Általában ott úgysem marad semmi. A legtöbbet kifosztják. Nem a mi terepünk”.

A lány erre nem szólt semmi, de úgy érezte, az anyja szavaitól egész testét elönti és kitölti valami szurokszerű, sötét, miazmás anyag, amitől merev és durva lett a világ körötte. Megvárta, míg hazaérnek, és leparkolnak a ház előtt, mely a falu szélén állt, majd kiszállt az autóból, és a teteje fölött mondta neki „Miféle anya vagy te?”. Csak ennyit mondott, aztán hátat fordított, és nem figyelt arra, ahogy az anyja szólongatja, majd kiabál utána, arra sem fordult meg, amikor azt kiáltotta, hogy jöjjön vissza, együtt akarták felöltöztetni a fát, ment, egyenesen a buszmegállóba, ahol alig öt perc múlva megjött a távolsági járat. Felszállt, mutatta bérletét, a bajszos sofőr rá se nézett, csak bezárta az ajtót, majd elindultak, és ahogy kiértek a faluból, sziklák, fák és dombok töltötték ki a busz ablakát. A lány belefeledkezett az ezerszer látott tájba, a domboldalokon tűnődve álló őzek látványába, a deres, hópermetes erdők felett kéklő hideg égboltba. Aztán beértek János falujába, és a második megállónál leszállt. A keskeny járdán bement az utcájukba, ott a hatodik ház kapujánál megállt, és mély levegőt vett. Végül rövid tétovázás után lenyomta a kilincset.

János a szülei háza mögötti műhelyben élt, tavaly nyáron leszigetelte, a kis vaskályha pedig, melynek kéménye most is vígan füstölt a tető sarkában, egész jól felmelegítette. A műhely tetejét a nagy, udvaron álló diófa levelei borították. A lány megállt az ajtóban, felnézett az ereszre, és az villant a fejébe, hogy talán a kályhacsövön kicsapó szikra meggyullaszthatja a tetőt, és az izzó dunyhaként omlik majd rá hajnalban az odabent alvókra. Elhessegette magától ezt a buta képzetet, kopogott, majd belépett a házikóba.

„Hát te?” fordult felé János a karosszékből. Tévét nézett. A szék, az ágy és a tévéállvány meg a kályha tömbje ki is töltötte a helyiséget.

„Elegem lett anyámból” mondta a lány csöndesen „Szeretnék veled aludni ma éjjel”.

A fiatalember, aki öt évvel volt idősebb a lánynál, és városban dolgozott építkezésen, így volt már keresete, vagyis felnőttnek minősült, elégedetten elmosolyodott, és megsimogatta kecskeszakállát. Felállt, széttárta karját, közzé fogadta a lányt. Mein Kampf feliratú pólójának csípős szaga volt. „Örülök, hogy megjött az eszed” súgta a lány fülébe, aki úgy érezte, még a szomszédok is meghallják a szíve dobogását. „Nem bírom tovább az anyámat” suttogta. „Tudod, hogy hozzám mindig jöhetsz” súgta vissza a férfi, majd elvált tőle, ellépett mellőle, és kikapcsolta a tévét, amiben valami második világháborús dokumentumfilm ment. „Nem vagy éhes?” kérdezte, és közben felszedte a padlóról az üres üvegeket, és a sarokba állította őket „Vagy szomjas. Van pálinka és sör”.

A lány leült az ágy szélére, az ölébe ejtette két haszontalan kezét, és úgy nézett fel a pakolászó fiúra, mint aki valamiféle választ vár. „Megígéred, hogy gyöngéd leszel?” kérdezte hirtelen. A másik megdermedt a mozdulat közepén – épp a hamutartót ürítette egy szemeteszsákba – majd bólintott, és a lány szemébe nézett „Kicsim, nem kell félned. Olyan vagyok, mint az ősmagyarok. Tudom, hogy kell betörni a fiatal kancákat” elnevette magát, és a lány nem nevetett vele, noha általában kényszeresen nevetett, ha János nevetett. „Anyám töltött káposztát csinált” mondta János, már az ajtóban állva, kezében a szemeteszsákkal „Kérsz?”. A lány bólintott „De ne mondd el neki, hogy itt maradok”. A fiatalember megvonta vállát „Semmi köze hozzá. A magunk ura vagyunk”. Azzal kilépett a hidegbe.

A lány ülve maradt pár másodpercig, majd felállt, és az ágy feletti nagy, Adolf Hitler képet kezdte tanulmányozni, aztán a kis könyvespolchoz lépett, és végigpörgette ujjait a gót betűs címeken. Két kötet, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”, és „A holokausztipar” közt volt egy rés, és a résben egy boríték látszódott. A lány hátra fordult, kinézett a koszos ablakon, de János nem volt sehol. Benyúlt a könyvek közé, és kihúzta a borítékot. János szép, gömbölyű betűivel az ő neve volt raja, és egy szó, amitől megdobbant a szíve „ajándék”.

A boríték nem volt lezárva. Mielőtt kihajtott, még egyszer körbenézett, de az udvar továbbra is üres volt, csak egy borzas tyúk téblábolt a diófa tövénél. A borítékban sárga fémbe foglalt zöld kő csillogott. A lány kivette, tenyerébe szorította. Úgy érezte, a gyűrű még langyos egy másik test melegétől. Behunyta szemét, és próbált válogatni a kavargó érzéseiben, végül megtalálta azt a gondolatot, ami a legbiztonságosabbnak tűnt ebben a helyzetben.

− Holnap karácsony – mondta.

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása