Harsányi Gábor színész több szerzői könyvet jelentetett meg a nyolcvanas évektől magánkiadásban, ezek közül a horrorhoz legközelebb álló, 1987-es, a slasher, sorozatgyilkos zsánert használó „Lassú halál folyosójá”-t olvastam újra. Az összkép nagyon kaotikus és lehangoló, akaratlanul is a „suszter maradj a kaptafánál” jótanács jut eszünkbe, ha végeztünk a szöveggel – ugyanakkor tanulságos is: minden kezdő, műkedvelő írónak intő példa lehet. Nézzük, mik a problémák.

Harsányi Gábor: Lassú halál folyosója, 1987

A történet egy brutális gyilkosság leírásával indul, a homályos körvonalú elkövető egy véletlenszerűen kiválasztott meleg férfit mészárol le a lakásán, miután kijut egy rejtélyes intézményből. A sejtetés, csúsztatás és titkolódzás sajnos csak rövid ideig működik a könyvben, ez az első harminc oldal a legjobb az egészben, mikor még nem igazán tudjuk, hol vagyunk, ki a gyilkos. A helyszín, az ország sokban hasonlít Magyarországhoz, de aztán kiderül, hogy egy rejtélyes „apparátus” által igazgatott szigetről van szó, amit később – a cselekménnyel együtt mind jobban felpörgő társadalmi forrongás miatt – Kaotikának hívnak.
Maga a sztori nézőpontváltásokból áll össze, előbb a gyilkos, aztán egy meleg pár, a főváros rendőrfőkapitánya és ennek pszichológus barátja, majd egy fiatal teniszedző és szerelme lesznek a narráció fókuszában.
Mindezek mellett van egy másik szereplő is, az AIDS.
Magyarországon 1986-ban már regisztráltak AIDS-beteget, a közbeszédben a könyv megjelenésének évében egészen elterjedt a járvány ténye és a kórtól való félelem. A mű tulajdonképp egy járványregény, a rettegés feldolgozása, kifeszített és esetlen allegória arról, hogy milyen végletesen viselkedik a társadalom krízishelyzetben, és milyen az, amikor a fertőzéstől való félelem miatt a polgárok egy csoportot kezdenek el hibáztatni.
Ez leginkább a kezdőjelenet utáni szemléltető blokkban kerül színre, a meleg pár tragikus történetében, akik a megbélyegző nagyvárosból vidékre menekülnek, de a gyilkosunk valamiért ragaszkodik elpusztításukhoz – nincs megindokolva, miért pont őket pécézte ki – és utánuk megy. Ezt megelőzően a vidéki közösség egy szerencsétlen haláleset miatt majdnem meglincseli a párost, itt nagyjából hitelesen van ábrázolva a tudatlan, korlátolt és pusztító emberi látásmód, bár a falu lakói kissé sematikus karakterek.
Már ekkor feltűnő a homoszexuálisok egzotikus, különleges és rejtőzködő lényként való ábrázolása, ami talán a Kádár-rendszer sajátosságaiból fakad, hisz a korszakban egyáltalán nem volt elfogadott, kibeszélt és köznapi az életnek ezen vetülete. A regény alapján Harsányinak meglepően naiv elképzelései voltak a korabeli meleg közösségről. A páros egyik tagja női ruhában éli életét, és úgy tűnik, a szerző ragaszkodik ahhoz, hogy ez az identitáskifejező szokás minden meleg pár egyik tagjára érvényes. A sorozatgyilkos után nyomozó rendőrfőkapitány és pszichológus társa is abroszba, kifestve, kirúzsozva – a melegek egyfajta paródiájaként – indul neki a városnak, hogy csalétekként lefüleljék a gyilkost. Az események emiatt pörögnek fel, mert távollétükben a hatalmat a melegekre vadászó fiatal férfiak, a Deadlyk veszik át, és kettejüket – vélt vagy valós sorstársaikkal együtt – egy földalatti gettóba zárják. Hosszadalmas menekülés során hőseink előbb kijutnak innen, majd az ellenszert ismerő professzorért visszatérnek. A végső összecsapásban a Világ Nemzeti Szövetségének kormánya (?) szabadítja fel a militáns csoport uralma alól Kaotikát, majd ezt követően, egy temetői jelenetben bekövetkezik a gyilkos leleplezése is. Nem akarok spoilerezni – bár nem hiszem, hogy bárkit is komolyan fenyegetne ennek veszélye –, ezért nem fedem fel őt, megteszi ezt maga szerző, nagyjából a regény felénél.
Az AIDS okozta fenyegetés ebben az alternatív valóságban a társadalom és a személyes élettörténetek párhuzamos összeomlását okozza – az elkövető is a betegeség közvetett hatására indul bosszúhadjáratra a melegek ellen, melynek közösségi síkon bekövetkező végpontja a holokausztot idézi (nem véletlen, hogy a földalatti gettó vezetőjét Tempelének hívják, ami Mengelére utal, de a gyengébb asszociációs készséggel rendelkezők kapnak még egy mankót, mert ez az alak is abszurd műtéteket hajt végre a foglyokon). Ez a szociális katasztrófa és halálos empátiadeficit ötletszinten még működne is (bár gyerekkori emlékeim szerint azért ekkora tömeghisztériát a járvány nem okozott, a Vasfüggöny mögötti országokban még tompítva is volt hatása a hírekben), de sajnos a szöveg nem tudja értékre váltani.
Egyrészt a homoszexuálisok – a regényben: Veszélyeztettek vagy Endangeredek – ábrázolása enyhén szólva problematikus. Nagyon sok dehonesztáló, mai szemmel kellemetlen megjegyzés van, ami nem igazán tűnik idézőjeles megállapításnak. A „megkapta a homokos betegséget” és az „azt mondják a ni**erek terjesztik” még az enyhébb ezek közül, a női ruhákba öltözött rendőrfőkapitány és társa „vicces” jelenetekben válik gúnyolódás és megvetés tárgyává, mikor végigmennek az utcán (a pszichológus a szerepet úgy játssza, hogy „megpróbált élveteg, beteges kifejezést mímelni”), de még a meleg pár egyik tagja is „rendellenes”-ként utal önmagára, a teniszedzőt pedig az egyik női szereplő – egy félreértés miatt – folyamatosan meg akarja téríteni, ki akarja gyógyítani a másságból…
Ha ezen túllendülünk, és elfogadjuk a csapongó, inkoherens történetvezetést, a slendrián jelzőket, a gyors, felületes, akciókra, cselekvésre szorítkozó leírásokat és az erőltetett, erotikus betéteket (mindezek minden kezdő, eleget nem olvasó és írást nem gyakorló, nem kellően önkritikus szerző sajátjai), még mindig van egy probléma, ami egy halom papírrá silányítja a 292 oldalt: a gyatra humor.
Nyilvánvaló, hogy máson nevettek az emberek a nyolcvanas években, de már akkor is volt a humornak egy fejlettebb, kifinomultabb verziója. Sajnos Harsányi a Szeszélyes évszakokból hozza be a regényvilágba az agyzsibbasztó, bárgyú helyzetkomikumot és nyelvi viccelődést, amelyek idétlen szavakban (Slutty, Platty), következtetésekben, abszurd félelmekben (az ejtőernyős ugrástól, a kézfogással terjedő betegségtől), sztereotip jelenetekben (az anyós folyamatosan dorgálja az alkoholt fogyasztani kívánó vőt, az egyik szereplőt csökönyösen „a 140-150 kilós nő”-nek nevezi a narrátor, a rendőrnők „magukat kínáló pillantással lesték” a főkapitányt) és viccesnek szánt nevekben (Tinapica, Kruzsnievszkij Kretén Krizsán) manifesztálódik. Ráadásul egyes „humoros” motívumok eposzi módon egy-egy alak állandó jelzőjévé válnak, és vissza-visszatérnek, tíz, tizenöt alkalommal: például az egyik rab minduntalan megpördül tengelye körül, egy másik pedig időről időre a „Kacagj Bajazó” nevű sort énekli, amitől mások rosszul lesznek, epés megjegyzéseket tesznek, az őrök öngyilkosságba menekülnek, de ennek dacára ez a viselkedés aztán a regény végéig elő-előjön. Olyan, mint a fárasztó osztálytárs általános iskolában, aki ugyanazt a poént mondogatta egész hetedikben
Mindezeken nekünk nevetni kellene.
Máskor a karakterek hirtelen tudományos nyelven adnak elő egy monológot, ezek a szónoklatok persze tudománytalanok, de így is borzalmasan kirínak a szövegből, ám egy ilyennek köszönhetjük talán az első magyar járványkonteót is: „..kitalált dolog ez…hát nem furcsa, most mondják meg….elhullanak, akikre nincs szükség, akik fölöslegesek.”
Nem is változott olyan sokat a világ az elmúlt évtizedekben.
Ez a narratív egyenletlenség, a brutális és viccesnek szánt, de roppant kínos jelenetek, leírások zagyva váltogatása végképp megöli az olvasási élményt, és a stílusérzék teljes hiányára vall. Fogalmam sincs, mi lehet Harsányi szándéka ezzel a könyvvel. Az utószóban bevallja: „nem bírom a fantáziámat kordában tartani” – talán ez, a képzelet túlműködése a kudarc oka.
Hab a tortán egy jó szerkesztő látható hiánya (újabb jó tanács kezdő írónak: ezen nem érdemes spórolni). Nagyon sok helyesírási hiba van ugyanis a szövegben, furcsa az angol szavak (Deadlyk, Bloodyk, okay, Endangered, linch law, two brather (sic) villa) belekeverése a dialógusokba, és ismétlések, értelmetlen kifejezések („villámgépfegyver”) vagy rosszul megírt mondatok keserítik meg az amúgy is nehéz olvasást („óriási magas sziklagerinc”, „Megkérdezte doktor Pepper, amikor meghallotta a mondatot: – Miért?”).
Összességben senkinek nem ajánlom a művet, az utóbbi évek legrosszabb olvasmányélménye volt, de ha valaki élvezi az esztétikai érzet roncsolása okozta fájdalmat, 400-500 forintért beszerezhet a fennmaradt példányokból egyet. Van amelyik dedikált – az talán ér valamit, hisz egy jó színész aláírását vesszük meg.

Régóta szerettem volna egy trükkös történetet írni, ami némiképp az időutazás paradoxonját is használja. Aztán jött egy másik inspiráció is: a motorral néha elvergődök olyan helyekre az Erdőben, ahol tényleg nagyon ritkán jár valaki, és mikor megállok, előfordul, hogy ezekben a terekben gyanús motozást, távoli morajt vagy egy különösen nyugtalanító madárhangot hallani. Nem sokáig marad az ember egy ilyen helyen, ösztönösen benne van a továbbmozgás vágya. Ezt a fajta félelmet is beleszőttem a most következő történetbe.

Távoli sikolyok a Nagyárnyékban

Nem tudni, hogy sorsunkat csúfondáros ősi istenek, az elképzelhetetlen szentháromság vagy a vak végzet alakítja, ám Szilárd bukása és szörnyű tragédiája a figyelmes és értő közönségben képes megingatni a hitet a földi létünket kormányzó bármely erő jóindulatában. Ugyanakkor ez a történet az idő és az ok és okozat olyan bonyolult és különös kapcsolódását tárja fel előttünk, melytől megremeg a lélek. Senki nincs biztonságban, szűrhetjük le a tanulságot, a sors kereke képes bárkit maga alá tiporni, ha épp rossz helyre kóborol, ártó ösztön által vezérelve.

Mert ez történt Szilárddal, de persze ez már csak bennünk, kortársaiban tudatosulhatott, akik látták a véget, és aztán onnan visszafelé haladva, aprólékos és figyelmes munkával összerakták a múlt építőkockáit, melyek ehhez a borzalmas eseményhez vezetett.

Ennek a munkának a kezdőpontja Szilárd tizenhárom éves korába nyúlt vissza, amikor is a család vidékre indult, a városhoz közeli faluban lévő rokonok látogatására. Gyermek hősünk hólyagja nem bírta az alig húszperces távot, ezért édesapja a repedezett, keskeny erdei út egy pontján megállította az autót, egy éles kanyar után lehúzódott szélre, a hegynek nem nevezhető, de elég meredeken emelkedő egyenes szakasz közepén,

És így a fiú beszaladhatott a fák közé, egyenesen a végzetébe.

Kamaszos szégyenlőségtől vezérelve a kelleténél mélyebbre ment a tölgyesben, addig, míg úgy vélte, anyja és kishúga már nem láthatja a testéből előtörő sárga sugár csillogását az őszi nap bágyadt fényében.

Ekkor történt.

Távoli madárhangra emlékeztető, de borzongatóan emberi sikolyt hallott. Alkarján felmeredtek a szőrszálak, és a vizelet a tornacipőjére loccsant. Körbenézett, ám nem látott senkit. A hang ismétlődött, kétszer, háromszor, olyan volt, mint egy eltévedt sirályt utánzó ember kétégbeesett, és torz rikoltása, olyan volt, mintha az élet szörnyűségét ismerte volna el és fel valaki, és hangot adott volna neki, vagy olyan volt, mint az őrült elme zenei lenyomata, egy szimfónia a sötétséghez és a semmihez, amibe belehullani mindennél rosszabb.

A fiú zavartan tért vissza az autóhoz, és csak mikor elindultak, akkor kérdezte meg a többieket, hogy hallották-e.

Kishúga csúfondáros grimasszal, apja pedig értetlenül nézett rá. Egyedül az anyja volt az, aki hallani vélt ugyan valami távoli, halk, madárhangot, de egyáltalán nem tűnt neki emberinek.

Szilárdot nem hagyta nyugodni a dolog, és a rokonlátogatás vége felé előhozta a dolgot, igaz csak akkor, mikor nagybátyjával kettesben maradt a konyhában, ahova a süteményes tálakat vitték ki. Vele az elmúlt pár évben bensőséges, erős viszonyt alakított ki, talán rétegzettebbet is, mint apjával. A megtermett, szakállas férfi, aki nagy erdőjáró volt és a gombák szakértője, ellátta kosárnyi vargányával, vagy ahogy ő nevezte igazival Szilárdékat ősszel és tavasszal is, elfordult, és fojtott hangon  visszakérdezett, hogy hol hallotta ezt a bizonyos hangot Szilárd.

– Az éles kanyar utáni emelkedőn, mielőtt az út átbukik lejtésbe, a falu felé – válaszolt a fiú, aki megérezte, hogy itt valami titok lappang.     

– A Nagyárnyékban – bólintott a férfi gondterhelten, majd bevallotta, hogy néha, őszi napokon, ő is hallott hasonlót, sőt, mások is a faluból, de eredetét, forrását soha nem találták.

– Igaz, nem is nagyon vagyok rá kíváncsi – tette hozzá komoran, mert véleménye szerint, ami így sikolt, ilyen földöntúli hangon, azzal valami nagyon nincs rendben.

– Ember lehetett, vagy más? – kérdezte izgatottan Szilárd, aki igazi könyvmoly volt, és főképp a fantasy és horror műfajában merült el kamaszos lelkesedéssel, így a gondolat, hogy egy entitás az erdőben kóborol őrült módjára rikoltozva, felvillanyozta.

– Bármi is az, jobb nem firtatni, honnan jön és miért ilyen…– a nagybácsi nem találta a megfelelő szót, talán az „ijesztő” vagy a „túlvilági” lett volna a jó, de egyiket se merte kimondani, mert túlságosan furcsa lett volna csengésük a mosogatószerillatú térben.

Ennyiben maradtak, és Szilárd még napokig tűnődött az élményen, különös titoknak tekintette, egy olyan tapasztalásnak, mely kiemeli a bamba és unalmas osztálytársai sorából, sőt, az egész kilencvenes évekbeli valóságból. Ám aztán idővel az emlék – mint minden, tapasztalás, amihez nem kapcsolódik harag, düh, személyes élvezet vagy tragédia –  megfakult, kikopott belőle, és noha egy ízben, még a téli fagyok előtt, biciklijével felkínlódta magát a hegyre, pontosan oda, a Nagyárnyékba, ahol megálltak az autóval, de hiba fülelt hosszant az immár csupasz ágak és vastag törzsek kusza fonadékjába bámulva, nem hallotta a hangot. Csak a reggeli pára csöppjei koppantak néha a száradt leveleken.

A történet itt véget is érhetne, és jaj, de jó lenne, hisz akkor nem vágtatna a borzalmas vég felé, Szilárd családot alapíthatna, gyermeket nemzene, elválna, újból házasodna, majd szép lassan megöregedne, elveszítve mint több kapcsolódását az élethez, hogy végül a halál egy unalmas kedd délután érje a nappaliban, kedvenc foteljében, kezében Tolsztoj naplójával.

De sajnos nem így történt, tíz évvel később, immár egyetemistaként évfolyamdolgozata miatt családjának szülőfaluját járta, és névtani kutatásokat végzett. Főképp a ragadványnevekre kívánt fókuszálni, de az anyag vége felé meg akarta említeni a környék egyedi terültneveit, a határ- és dűlőnevek egzotikus listáját csatolva a szöveghez. Nagybátyja családjához is ellátogatott. A férfi akkor már nem élt, egy építkezésen ráomlott a gödör fala, és amikorra kiásták az agyagos, nehéz rögök alól, sápadt, üres arccal bámult az égre. A felesége hosszan sorolta az olyan neveket, mint Fergyi, Bundi, Pűki, Póka, Métusz, Kolozsi és Pacsa, és közben a konyhaasztal fölött elnézte a markáns arcú, kissé sovány és sápadt, de mindenképp férfias fiatalembert, akinek göndör, fekete üstöke a korai halál byroni jegyeit jelezte, ám az asszony nem ezt látta bele, mert nem olvasott angol romantikusokat, sőt, egyáltalán nem olvasott semmit, nem, ő inkább egykori férjének dús hajzatát vélte felfedezni a látványban.

Amikor áttértek a helynevekre, már kevesebb szót tudott adni rokonának, de a végén még odabiggyesztette: – És a Nagyárnyék. Az uram ott nem igazán szeretett gombászni, mert félt  a hangtól.

– Milyen hangtól? – nézett fel rá Szilárd csodálkozva, de közben a homályos gyermekkori emlék már moccant is benne, és bólogatott, ahogy az asszony előadta, hogy a férje néha, ősszel zavartan és kissé ijedten tért haza, miután távoli sikolyokat hallott a Nagyárnyékban, az erdő mélyéből.

– Más is mesélte már – jegyezte meg tűnődve az asszony –, sőt, a dédnagyanyám, Lulis nene is mondta nekem kiskoromban, hogy ősszel ne menjünk a Nagyárnyékba, mert ott valaki nagyon keserűen rikoltoz. Ő így mondta. Nem mintha mi, lányok, mentünk volna arra, de az ő öreg fejében még az volt, hogy gyalog járunk a városban, mert ők így csinálták, egész lány- és asszonykorában gyalog hordta a tojást a piacra.

Szilárdban ekkor lobbant fel újra az érdeklődés e különös jelenség iránt. Elhatározta, hogy a téli szünetben jobban utánanéz a dolognak. A faluban ismét végigjárta a rokonokat, és előadta nekik, hogy most helyi hiedelmekről gyűjt anyagot, majd miután az idős, szószátyár emberek, akikre hétszámra senki nem nyitotta rá az ajtót, kibeszélték magukat, rákérdezett a Nagyárnyékban hallható sikolyra. Kiderült, hogy a hangokat kevesen hallották, de mindenki ismerte a jelenséget. Akik fültanúi voltak, borzadva, kissé tartózkodóan beszéltek róla, mintha valami szégyellnivaló lenne benne. Egyesek szerint a régi öregek azt mondták, boszorkány, vagy valami különös és megnevezhetetlen erdei jószág adja ki magából e kiáltásokat. Abban mind megegyeztek, hogy minden évben csak pár napig hallani, szeptember végén.

Ennyi elég is volt a fiatalembernek, hogy még nagyobb erővel vesse rá magát az ügyre. Bár a szakdolgozati témája már megvolt, úgy vélte, valamiféle tanulmányt ír majd belőle. Ám mindennél jobban foglalkoztatta a rejtély megoldása.

Hogy ki vagy mi adja ki a hangokat.

És miért e periodikus, évenkénti ismétlődés.

Azt gondolta – helyesen – hogy valamiféle tragédia lenyomata ivódott be a fák közé. Azt is gondolta – helytelenül – hogy a régmúlt egy szörnyű eseménye visszhangzik az időn át.

A tavaszi szünetben felkereste a városi levéltárat, ahol az egyik alkalmazott kérésére – és egy üveg birspálinka átvétele után –  gyors, de hatékony kutatást végzett a témában.

Nem vezetett túl sok eredményre. Volt ugyan egy történelmi incidens, ami nagyjából a Nagyárnyék környékére esett a tizennyolcadik század végén, de nem tűnt valószínűnek a kapcsolat.

– Nagyboldogasszony napját megelőző hét szombatján a városi vásárból hazatartó kereskedőt, Joachim Izomért rablók támadták meg – olvasta fel neki a bőrbe kötött almanachból az öreg, hajlott hátú férfi, akinek betegesen sárga arcára mintha évszázadok pókhálója tapadt volna.  – Rútul megverték, kifosztották, majd isten kegyelmére hagyták a rengeteg közepén. Szívhez szóló jajszava nyomán tót pásztorlegény lelte fel.

Szilárd széttárta kaját: – Mikor van Nagyboldogasszony?

A férfi némiképp csalódott pillantást vetet rá szemüvege felett: – Augusztus tizenöt, Mária mennybemenetelének a napja.

A fiatalember fejét ingatta: – Akkor nem jó, nem stimmel a dátum. Nekem valami őszi esemény, egy őszi tragédia kell.

– Talán menjen át a mikrofilmtárba, és nézze végig az újságokat – tanácsolta a levéltáros. – A városi lapok archiválva vannak ezerkilencszáznegyvenhat óta.

Szilárd így tett, de már csak a vizsgaidőszak után, a különösen meleg kettőezernégyes július első napjaiban. Az emeleti, csupa üveg helyiségben por és fotólemezek fémes, vegyszeres szaga terjengett. A nyitott ablakokon át behallatszott a város moraja, de nem zavarta, minden figyelmét az elmúlt évtizedek híreinek szentelte, melyek lassan kúsztak elé a kis képernyőn, ahogy a tárcsát forgatta a készüléken. Ösztönösen jó nyomon járt, mert a balesetekre koncentrált, ám a több hetes kutatómunka végeztével be kellett látnia, hogy nincs eredmény, egyetlen jelentős, dokumentált tragédia se történt a Nagyárnyékot átszelő meredek úton. A vízelvezető árok felújításánál nyolcvennégyben az egyik munkás rosszul lett, nagyjából azon a szakaszon, ahol annak idején az apja megállt az autóval, hogy ő könnyíthessen magán, de a  kórházba szállítás után megmentették életét. Idén tavasszal kisebb tűz pusztította a hegy északi oldalát, ám egy tűzoltó se sérült meg az oltás során. Ez volt minden, ami kapcsolódott a helyhez.

Nem maradt más eszköze, mint a személyes tapasztalás.

Úgy készülődött a szeptember végi napokra, akár egy Himaláját megmászni kívánó sportoló. Használt fényképezőgépet vásárolt, a főiskolai nyelvtanszéken kölcsönkérte a speciális, különösen érzékeny mikrofonnal rendelkező felvevőt, hátizsákjába hideg élelmet, váltás ruhát pakolt.

Huszonötödikén, egy pénteki nap reggelén indult el. Úgy tervezte, a hónap utolsó öt napját az erdőben tölti, kora délelőttől alkonyatig járja a hegyet, a bokrok közeit, a meredélyeket, a horhosokat, és ha meghallja a hangot, rögzíti, és igyekszik megközelíteni, majd lencsevégre kapni forrását.

Vasárnap kora délutánig, amikor is az élete végérvényesen lezárult, eredménytelen volt a lelkes kutatás, aminek részleteiről szüleinek is beszámolt, mikor hazatért aludni, ennek hála tudtuk aztán összerakni a teljes képet. Ám míg elért a keresés végpontjáig, a hang eredőjéhez, még sokat kellet gyalogolnia, izzadnia, apró, a nyárutón különösen élénk, talán halálukat már sejtő legyeket hessegetve arca elől. A lábán vízhólyagok nőttek, keze kisebesedett a csipke- és kökénybokrok marasztaló cirógatásától, arcát pirosra csípte a korai fagy és megbarnította a késő délutánig tündöklő napfény.

Mindezen áldozathozatal ellenére az erdő néma maradt előtte.

Vasárnap, kettő óra tájt viszont végre felhangzott a sikoly.

Távolról érkezett, az előtte feszülő dombváll mögül. Bekapcsolta a magnót, kézbe vette a mikrofont, és felhágott a gerincre, ám ekkor a hang távoli mennydörgésként elhalt. Fülelt, majd megindult tétován előre, és nagyjából öt perc céltalan ődöngés után ismét fülébe hasított sikoly, de ezúttal oly közel, hogy összerezdült, és a libabőr apró tüskéi ellepték tarkóját, gerincét. Megtorpant. Minden ösztöne azt súgta, hagyja  az egészet, ne menjen tovább, térjen inkább haza, a nyugodt élet, a két házasság, és a nappali foteljében olvasott Tolsztoj irányába.

De persze nem így tett.

Meglódult a hang forrása felé, szemével a fák közeit kutatva, izzadt, remegő baljában a mikrofont, jobbjában a fényképezőgépet tartva.

A sikoly újból és újból felharsant, mind közelebbről, olyan volt, mintha az, ami vagy aki kiadja, incselkedne, játszana vele, csalogatná egy meghatározott irányba.

A végzete felé.

Azt gondoljuk, egy különösen erőszakos ágba szaladt bele, mielőtt kiért az útra – és ez okozta a tragédiát. A nyomok alapján ekkor már szinte futva haladt előre, mert a hang újból felhangzott, és ott, a távolban, a  fák közt talán látni is vélt valamit, egy sötét árnyat, és talán ebben a rohanásban egy ág vagy gally csapódott szemébe, ezért vakon botorkált át az avarral és földhordalékkal belepett árkon, tántorogva ért a repedezett betonra, pont a kisbusz elé, ami szinte némán zúdult le az egyenes szakaszon, ugyanis sofőrje, az iskola gondnoka, takarékossági okból üresbe tette a váltót. Szilárd ijedtében elejtette a fényképezőgépet. Később ebből, a földön heverő, immár rögzítésre képtelen, épp ezért értéktelen fémdarabból értettük meg, hogy mi történt.

A gondnok elrántotta a kormányt, hogy ki tudja kerülni a hirtelen felbukkanó alakot, amitől a jármű megugrott, majd kitért balra, áttörte az útmenti bokrokat, és egyetlen gyönyörű ívvel beleszakadt a mögöttük lévő nyolc méteres mélységbe. Oda, ahol a nyár eleji tűz, amit a városi tűzoltók csak két nap munkájával állítottak meg, még épp elért, és hegyes, elszenesedett fenyőcsonkokat, felfelé meredő karókat hagyott maga után. Amik aztán durva és erőszakos magabiztossággal állították meg a jármú oldalára fordult testét, nyolc helyen átdöfve az ablakokat és a karosszériát.

A kisbuszban hatan utaztak és a sofőr. Hat gyerek, akiket a gondnok a városi uszodába vitt.

Négy lány és két fiú, azok, akiknek szülei a faluba fizették a viszonylag költséges tanfolyam díját.

És Szilárd, amikor lebotorkált a jármű által vágott nyiladékban a roncshoz, még talán meg is tudta volna számolni őket, a karóba húzott, átdöfött, meggyalázott kis testeket, csak a sofőrt nem láthatta, mert ő kirepült a szélvédőn, és jó pár méterre hevert egy fa tövében, szétnyílt koponyával, sápadt arcát az ég felé fordítva.

Persze Szilárd nem számolt, mert már képtelen volt számolni, hisz a látványtól azonnal megőszült, és értelme felszakadozott, majd a darabok valami sötét és mély helyre kerültek, így aztán ösztönei vették át az uralmat teste felett, megindult, előre, majd fel, majd jobbra, és aztán megint jobbra, és így járta az erdőt, kisebb-nagyobb körívekben, átgázolva vakon mindenen, kezéből kiejtve a mikrofont, hátáról leoldva az immár haszontalan zsákot, elhagyva bal cipőjét, is, ágaktól és gallyaktól szaggatva, tövissel koronázva, mint bukott isten vagy bolond király járta zarándokútját, míg rá nem talált a kutatócsapatunk, az önkéntesekből álló lánc.

Pokrócba bugyoláltuk, meleg teával itattuk, és a velünk lévő orvos ellátta sebeit. A később érkező türelmetlen nyomozó próbálta kikérdezni, de Szilárd sem akkor, sem később nem válaszolt semmire, nem is beszélt többé, üres tekintettel bámult maga elé, retináján talán a roncsban látott borzalom rögzült, amiről nem volt mit mondani, ahogy nincs mit mondani a bűnhődésről sem, csak csinálni kell.

Így aztán a hosszú és eredményes élet helyett, ami persze ugyanolyan felesleges lett volna, mint ami végül történt vele, a városhoz közeli elmegyógyintézetben töltötte a maradék nyolc évét.

Nem tudta, de ha tudja se érdekli, hogy végül a Nagyárnyék pont miatta lett híres, a tragédia helyszínén még egy emlékoszlopot is emeltek az út mentén, majdnem pont ott, ahol a jármű elé lépett annak idejen. Ám minden tárgynál, újságcikknél és szóbeszédnél fontosabb számunkra az a lenyomat, amit a Szilárd bennünk, a keresőkben hagyott, bennünk, akik halálunk napjáig nem feledjük majd azokat a távoli, borzongató sikolyokat, amit a fiú kiadott magából, amit bomlott és bűntudattól gyötört elméje diktált hangszálainak, a sikolyokat, amelyek végül nyomra vezettek minket, ott, a Nagyárnyékban, és amelyek visszhangoznak majd nemcsak a fejünkben és emlékeinkben, hanem az időben és a térben is örökkön örökké.

vége

Rendhagyó írás, ezúttal nem széppróza. Háttérszöveg a Sirom - Palóc mitológia novelláskötetemhez egy rövid esszé formájában. Kedvenc motívumaim lesznek itt átgondolva: Észak, palócok és az erdő - még egyszer, de nem utoljára. 

Húszas éveimben Hamvas Öt géniuszától elámulva írtam egy esszét Északról, ami főképpen szülőmegyémről (Nógrád) szólt, az itt élők mentalitásáról, viszonyukról a természethez, kultúrához. Kissé elrugaszkodott, nagyképű, dühös és keserű szöveg lett. Színtisztán benne van az a kamaszos világtagadás, ami egészen az első közüzemi csekk kézhezvételéig uralja az érzékeny, romantikus borongásra hangolt ifjú lelkeket. A szellemet kerestem és hiányoltam a kilencvenes évekbeli, szülők által védett valóságomban, amikor a köröttem létezők valószínűleg nagyon is hétköznapi problémákkal küszködtek, melyekről én nem kívántam tudomást venni. Nem csoda, hogy az esszé alapállása a vád pozíciója volt.

Pár hónapja újraolvastam, és miután túltettem magam a szégyenen, eltűnődtem rajta, mit lehetne megmenteni ebből a hajdani jeremiádból. A hangnemet semmiképp se, hisz ötvenévesen végletesen távolinak tűnik ez a tomboló ifjú ember. Pár meglátás, néhány észrevétel, néhány lényegi mag a frusztráció burjánzó lombozata alatt – főképp azok, melyek részben kiállták az idő próbáját – azonban értékesnek tűnt.

És azt is be kellett valljam magamnak, hogy Észak problémája elkísért egész életemben, ott parázslott, gőzölgött és pulzált ez a téma legbelül, hogy aztán novellák sorában, történetek és egy képzelt falu képében manifesztálódjon.

Mert most, átgondolva a dolgokat, nagyon is úgy érzem, hogy bár immár három évtizede elköltöztem Nógrádból, mégis folyamatosan az árnyas völgyek, a kontúros hegygerincek, a szemetes erdők, a repedezett aszfalt és a kidőlt-bedőlt kerítések mögött lapuló kockaházak világában ragadt énem egyik fele. Az a rész, ami nem öregszik. Ami mindig, kristálytisztán látja  a dolgok valós értékét. Kant erről a valamiről beszélt a csillagos ég kapcsán.

Éppen ezért, miután végigolvastam a szöveget, már tudtam, hogy tartozom annyival Északnak, hogy megírom az új verzióját, azt, amit egy harminc évvel bölcsebb és higgadtabb elme képes összehozni, ami talán jobban támaszkodik erre az örökké pontos ítélőerőre. Nyilván ez is töredékes és vázlatos lesz, de talán tartalmaz majd pár olyan megfigyelési szempontot, amelyek alapján a Sirom – Palóc mitológia (a továbbiakban: Mitológia) egyes részei jobban érthetővé válnak. És talán helyreállítja a renomémat Észak és az itt élők előtt. Mert bár az előző, ifjúkori esszét csak egy-két ember olvasta, de jó tudjuk, hogy minden leírt, vagy kimondott gondolat az örökkévalóságnak szól, és végtelenszer fog ismétlődni.

Ennyi bevezető után az első kérdés mindjárt az, hogy mit értek én Észak alatt.

Könnyű lenne azt mondani, hogy azt a territóriumot, ahol a palócság, a palóc hadok (a család és kiterjedt rokonságának tájnyelvi megnevezése) él, de problémás a gyűjtőfogalom maga is. Kevésbé hiszem, hogy a „palóc” egy pontos kategória lenne, szerintem annyira sokszínű az általa lefedett népesség, hogy elnagyolt próbálkozásnak tűnik az itt lakók formalizálására. Helyette inkább az „északi”-t vezetném be, aki nagyjából a Duna Pozsonytól Vácig tartó szakasza felett, majd  a Mátra-Miskolc-Kassa körívtől fölfelé él, egészen a Tátráig. Nyugatról Nagyszombat, Nyitra, Besztercebánya határolja, keletről a Kárpátok teljesen más karakterű világa. Központja a Mátra-Balassagyarmat-Rimaszombat-Miskolc által kerített szabálytalan négyszög. A Mátra déli oldala, különösképp Gyöngyös már nem Észak része, utóbbi utcái egy alföldi mezővároséhoz inkább hasonlítanak, rögtön megértjük az eltérést, ha összevetjük például Besztercebánya meredek főterével.

A korabeli esszében kiemeltem, hogy ez a vidék a római limesen túl terült el, az ismeretlen barbárok, a komor vadon, a csökevényes dombok és a nem elég magas hegyek világa volt, ahova a Birodalom nem látta értelmét behatolni, és nem csak azért, mert a teutoburgi vereség a germán erdőkben végletesen meghatározta az északi irányú hódítások jövőjét, hanem azért is, mert tudták, hogy nincs oka az inváziónak. Se anyagi, se más értelemben.

Az így definiált táj fontos lesz a későbbiekben, ezért érdemes rögzíteni főbb jellegzetességeit. A dombok nem tudnak hegyekké érni, a hegyek pedig képtelenek jelentős hegységet alkotni. A szelídebb lankákra, ligetekre jó példa az Ipoly menti vidék, ami megőrzött egyfajta klasszicista eleganciát, képzetünk az örökkön komor két alkotót, Tompát és Madáchot társítja hozzá. Fentebb, a Tátra felé, az erős magaslatokon kiterjedt erdőségek zúgnak, de a terület nagyrésze nélkülözi a romantikus fenséget, mivel a hegyek beláthatatlanok a bennük lévők számára, nincs olyan nagyívű perspektíva, mint  a Tátrában.

Ami összeköti a változatos formákat, az az erdő és hiánya. Talán nem véletlen, hogy a római hódítás a hajdani ősrengeteg peremén torpant meg, befelé figyelve a sötét közökbe. Ma ennek az egykori zöld birodalomnak foltokban maradt csak nyoma, köszönhetően a mezőgazdasági termelés és az intenzív fakitermelés folyamatos korszerűsödésének. Felemás érzés, hisz mindenhol látni az egykori erdőségek lehetőségeit, de azt is, ahogy a vadon a szántók és legelők elől kényszerűen visszahúzódott a magaslatokra, a Mátrába, a Bükkbe, a felvidéki hegységekbe. Lentebb az ősrengeteg paródiájaként az akác uralta el a tájat, az utak, dűlők, legelők mentén pedig a kökény, a szeder és a csipke burjánzik. A rosszul művelt erdőségekben ugyanezek szinte kitöltik a fák közeit, ember, állat, nehezen jut benne előre. Mindez persze egyfajta degeneráció, de csak az érzi így, aki egy csökevényes akácos gyér lombjai alatt állva képes elképzelni az őskori, több méter vastag törzsek erejét, fent a korona halk, örök zúgását. Ha az ember beveszi magát a hegyekben megmaradt erdő maradványaiba, akkor fülledt nyári napokon, elhagyatott ösvényeken, a csúcs közelében az időn átrezdül ezeknek az egykorvolt faóriásoknak a hangja. Olyan távoli zúgást, mennydörgést hallani ugyanis, amire nincs magyarázat.  

A fentiekből levezethető tulajdonképp az összes többi aspektusa Északnak, így például történelme, mely a periféria határpozíciója, ami aztán legmarkánsabban a végvári rendszerben jelentkezett. Ez nem egy hősi alapállás, vagy valamiféle elhivatottság, hanem inkább a természetbe vetette közösség ösztönös bezárkózása a várakba, ha meg minden elveszett, a hegyekbe, barlangokba. A végek biztosítását kényszerűen veszi fel magára a terület a török korban, de jellemző, hogy nagy diadal nem köthető ide, apró és kínos árulások sora annál inkább. Eger sikeres megvédése nem Észak érdeme, mivel a város már nem tartozik a területhez. Jellemző, hogy e szerep után a zendülések, felmordulások és elégedetlenségek határvidékeként jelenik meg a királyság életében Észak: az erdélyi hadak, Thököly itt vívják elkeseredett utóvédharcaikat, Rákóczi Szécsényben rendezi meg sok jelentőséggel nem bíró országgyűlését, mindezek közt a korszak legeredményesebb haditette egy nőhöz, Zrínyi Ilonához köthető. A szabadságharcban és a Tanácsköztársaságban Észak rövid időre a diadalmas kitörések, felvonulások és rajtaütések terepévé válik, de a két világháborúban már semmi fontosabb stratégiai szereppel nem bír. Mindez a határvidék, a limes öröksége. Az itt élők hozzászoktak ahhoz, hogy különféle hadak vonulnak át a hol szűk (Somoskő), hol tágabb (Tarján-medence) völgyeiken, és nekik semmi behatásuk nincs a történésekre. Ezt a zárvány életet aztán a kutatók hajlamosak valamiféle palóc karakterisztikában igazolni, illetve próbálják visszavezetni a honfoglaláskori törzsi letelepedésre. Nem, Észak népessége nem képez egységes és ősi etnikumot, a falvakat számtalanszor felégették, érdemi városi kultúra nem fejlődött, a kővárakban pedig idegen zsoldosok védték a Magyar Királyságot – nem volt lehetőség kontinuitásra, sőt, az összes itt áthaladó sereg, had és néptömeg rányomta bélyegét erre a populációra.

Ha mégis akarnánk valami embertani meghatározást, akkor vissza kell térnünk a modern táplálkozás előtti korokba, a múlt század közepének falvaiba, ahol még utoljára volt lehetőség pár egyedi karaktervonás felfedezésére. Szívós, alacsony, szikár, karakteres csontozatú, keleties vonású férfiak bámulnak bele komor tekintettel a fényképész lencséjébe, asszonyaik némiképp teltebbek, de ez inkább a rakott szoknyák, a mellények és a  főkötők érdeme. Sötét hajúak, íriszük barna, néha szinte feketébe tűnő. A legények fiatalon is öregnek tűnnek, az öregek pedig mintha egykori honvédek volnának, pókhálós, százéves arcukon a sokat látott emberek közömbössége. Ez az északi típus átlagos megjelenése, de persze tájegységenként rengeteg eltérő, egyedi vonással találkozhatunk.

A történelem és az őserdő emléke együtt formálta a településszerkezetet ahol ezek az emberek éltek. A  falvak keskeny, hosszú, árnyékos völgyekbe húzódnak, soha nem kerülnek fel a dombok, hegyek tetejére, ahogy azt látni délen, Szlovénia avagy Olaszország földjén. A völgyben folyik a patak, ott van a víz, itt halad az ösvény, szekérút, mely összeköti ezeket a helyeket. A hadi utak távolabb, jobb terepen vágnak át, de egyébként is ki akarná ezt a értéktelen, agyagos földet meghódítani? Az árnyas völgyet körülkeríti a dombokról lenéző erdő, mely eleséget és menedéket nyújt. De a patakmeder ösztönös választás is, a másik alternatíva az ősi erdő ellenében, mert oda legfeljebb munkából vagy védelemért megy az ember, egyébiránt óvakodik tőle. A falvak különös hangulatát a Mitológiában ábrázolt Sirom próbálja visszaadni, erről itt bővebben nem szólok. Az tény, hogy az egykori parasztbarokk stílusban épült tornácos, ámbitos házak már csak mutatóban maradtak, de a mai nemzedék számára a Kádár-kocka, a sárga műanyag esővédő előtető, a bádogból tákolt kocsibeálló, a lebetonozott, fa nélküli udvar legalább ennyire egzotikus, és már ez a primitív és esetlen építészet és lakókörnyezet kialakítás is eltűnőben van az uniformizáló és évtizedenként változó felújítási divatoknak köszönhetően.

Ahogy fentebb írtam, a városiasodás jelentéktelen. Polgárság híján ezek a városok kényszerűségből jönnek létre, papi helyek vagy közigazgatási központok köré szervesülnek. Fentebb és nyugatra még hatása van Bécsnek és Pozsonynak, így Besztercebánya fel tudja mutatni egy erős centrum képét, ennek halovány mása Balassagyarmat és Miskolc. Kassa önerőből lesz jelentőssé, de a felvidéki mesterember-városokhoz (Lőcse, Késmárk) hasonlóan a modern korban a hanyatlás a sorsa. A múlt és polgár nélküli városok problémája Ózd és Salgótarján példáján mutatkozik meg leginkább. Függetlenül az aktuális rezsimtől, ezek mindig is ipari termelési központok voltak, és csak mímelték, hogy városok, a színfalak mögött iszonyatos szegénység, tudatlanság és közöny működött, erről Szabó Zoltán nagyon érzékletesen ír a Cifra nyomorúságban. Ezt a hátrányt – a bázis nélküli építkezést – képtelenség ledolgozni. A salgótarjáni városformálási kísérlet, melynek eredménye a brutalista betonépítészet kiemelkedő – és szívszorítóan naiv üzenetet hordozó – épületegyüttese a hatvanas-hetvenes évekből, azért lehetett ilyen sikeres és objektíve lenyűgöző, mert nem volt olyan történelmi alap, amit aggályos, nehéz vagy riasztó lett volna elbontani.

Az ipar – főképpen a nyersanyagéhes változatai, melyek itt megjelentek és kiváltképp a bányászat – errodálta a tájat és a néplelket is, bár annak belső magvához nem fért hozzá rontó hatása.

Mert a néplélek zárt. A civilizációnak kényszeredetten része, bár ösztöneiben, lelke mélyén, vére dobolásban ott tombol az, hogy minden emberi felépítmény csak időleges, és ezért egyszerűbb volna visszatérni az ősi, vad, barbár rítusokhoz. A kultúrából egyértelműen kirekeszti magát. Ez is egy ösztönös döntés. Nincs javára, hasznára, nem tud vele mit kezdeni, nem segít neki. Ez nem egyedi dolog, az alföldi ember is a kultúrán kívül létezik ezer év óta, ám az északiban a gyökere hasonlatos a vallásellenességhez: a kulturális javak és termékek, az eszmék, a könyvek, a versek, a drámák, a történetírás, a politikafilozófia, a  társadalomtudomány, sőt, bármely tudomány azért teljesen felesleges, mert végső soron nem segít rajta. Az ellen a félelem ellen, ami ösztöneiben lobog, nem gyógyír. Az ország más részein voltak eszmélődések, ami hasonló alapállásból ki tudtak kecmeregni – Erdély vagy a Dunántúl például nemcsak a keleti és a nyugati civilizáció szerves része volt, hanem a kulturális javakhoz is hozzájárult, sőt, innovatív módon néha elöl is járt. Ehhez képest az északi tér teljes némaságban leledzik az írott történelem óta. Janus Pannonius megérzi Észak lesugárzó hidegét, miután visszatér az országba, és aztán számos költő és író próbálja feldolgozni ezt a ridegséget. Tompát és Madáchot már említettem, ők a komor, romantikus nyelvet hívják segítségül. Mikszáth a másik irányba megy, elvicceli a dolgot. A palóc novellák, de még a felvidéki városokban zajló történek is azt sugallják, hogy van ugyan valami sötét, nyugtalanító ebben a tájban, az emberek olykor kifordulnak önmagukból, gyilkossá válnak, feláldozzák magukat, kísértetek és babonás mendemondák uralják az agyakat, de jobb nem foglalkozni mindennek miértjével. Emiatt persze feszeng, és túlmagyaráz, félrebeszél – innen az anekdoták iránti szenvedélye.

A zártság kivetül a lélekből, és megmutatkozik az élet minden területén. Ahogy a házat – a portát – rendezik, ahogy a kerítést építik, a kertet ültetik. A keskeny csapásokban, melyek felfelé kanyarodnak az erdőben az apró, kikövezett források felé, melyek mélyén bölcs hangú béka ül, a szegényes konyhában, mely bab, tészta és krumplialapú, a határ- és dűlőnevekben, de még a ragadványnevekben is. Mind-mind egy befelé forduló, óvatos, a külvilág iránt elfogult szemléletet sejtet. A központ, az urak, az értelmiség, a tudósok és a művészek ferdítenek, hazudnak avagy hülyeséget beszélnek. A hatalom korrupt, és egyébként se foglalkozik velük, nem lát el idáig, épp ezért egyfajta dacos, morgolódó szembefordulás van a mindenkori szuverénnel. Nincs remény, hogy bármi is megváltozzék, így ez az ellenállás is tétova. A kuruc zendülés kudarcos története, mely jelentős részben e tájon zajlott, kitűnő bizonyíték erre: meglóduló nagyot akarás, éhező, rosszul felszerelt seregek vonulása ide-oda, buta katonai hibák, kényszeredett csatavállalások és -vesztések. Minden résztvevő a lázadók oldalán a kezdettő fogva érzi a kudarcot. A másik szívhez szóló példa erre a különös bágyadtságra egy elfeledett epizód lehetne: az 1944-es karancsaljai bányász ellenállás a német megszállókkal és magyar hatóságokkal szemben. Esetlen bujdosás a tárnák mélyén, elszórt lövések, kitörési kísérletek, majd három, véletlenszerűen kivégzett mártír.

Összegezve tehát az északi ember csak azt tudja, hogy magára számíthat, és legfeljebb a családjára, a rokonságra, de a hivatal, a király, a bíró, a tanácselnök, a fejedelem, a nagy eszmék és a lelkesítő fogalmak, mint haza, szabadság, haladás, reformok, szocializmus, nyugatiasodás nem fognak rajta segíteni. Ez a zártság lesz világnézetének alapja.

Innen nézve érthető a két utolsó tétel is, a vallástalanság és a babona iránti fogékonyság.

Mondhatnók, hogy a vallás és a babona kéz a kézben jár e tájon, vagyis hogy a vallást a babona kifinomultabb, intézményesült verziójaként élik meg, de ez nem lenne pontos. A katolicizmusba átszüremlik a korábbi idők természetvallása, nem véletlen az erdők mélyén, forrásokhoz kötődő kegyhelyek (Szentkút, Falloskút) nagy száma. A pogányság természethez kapcsolódó hite feltehetően őszintébb és erőteljesebb volt, mivel pont ahhoz fordult fohásszal, amitől félt, ami körülvette, ami uralkodott rajta – az erdőhöz. A kereszténység éppen ezért visszalépésnek érződött  számukra, egy konstruált és művi, nem a lényegre koncentráló hitrendszernek, amit aztán az egyszerű és naiv – főképp női – lelkek próbáltak átlényegíteni több-kevesebb sikerrel. Nem csoda, hogy a modernkori vallástalanság gyorsan terjed az északi vidéken, a templomok lassan kiürülnek, az idős hívek elhalnak. A felszín alatt ugyanaz zajlott talán az István korabeli hittérítésnél, mint amiről a hatalom kapcsán írtam: az északi ember elismeri a ráerőltetett új hit erejét, látszólag behódol neki, de a szíve mélyén tudja, hogy az abban megfogalmazott potens szereplőknél az őt körülvevő valóságban jóval nagyobb erők működnek, épp ezért végső soron nem tudja magáévá tenni a szentháromságról szóló tanokat. Ezért történik aztán, hogy a modernitás felemás, ezerkilencszáznegyvenöt utáni térhódításakor minden különösebb erőfeszítés nélkül hagyja maga mögött a népesség jelentős része az évezredes hitét. 

És ezek után még mindig ott van számukra a babona. A babona a vallás folytatása éjjel. Nem képez egységes hitrendszert, töredezett, de erősebben kapcsolódik a helyhez, a tájhoz, a lélekhez. A babona közvetlen ráhatással van az életvitelre, csakúgy mint a vallás, és némiképp világképformáló is. Hisz feltételezi, hogy a tudományon, az iskolában elsajátított gyér ismereteken és a templomi prédikáción túl van egy külön komponens, egy olyan erő, ami fékevesztetten kóborol a sötétségben tüzesember formájában, ami éjjel besurran az alvóhoz, és mellkasára telepszik, vagy ami képes egytelen szalmaszállal megakasztani a falu utcáján elhaladó úri fogat kerekét. A babona nem az irracionalistában való hit, hanem abban, hogy van egy közbülső réteg az emberi tudás és észlelés közt, egy homályos tartomány, melynek elemei minduntalan megmutatkoznak és beleavatkoznak az északi életébe. És ezt az interakciót természettörvényként, közömbösen és beletörődően fogadja az ember, magától értetődően, mint a katekizmust vagy a számtan szabályait. A babona tehát itt nem egyfajta gyermeki képzelgések továbbélése a felnőttkorban, hanem egy ősi és folyamatos, egységes világszemlélet, annak belátása, hogy vannak erők a tájban, az erdőben, hegyen, a faluközösségben, melyre nincs racionális vagy vallásos magyarázat, és egyetlen lehetséges alapállás a velük való együttélés.     

Észak és az északi mindazért, amit itt előadtam, igazából nem okolható. Az erdő, a kiirtott vadon árnya és átka az, ami miatt a dolgok így alakultak. Az itt élő ember az erdő árnyékában él, és mint a hajtás, képtelen megerősödni. Gyönge televény marad az egykori rengeteg peremén, de gyökereivel szívósan ebbe az agyagos, gyantás, savanyú földbe kapaszkodik, melyből régi, ismeretlen lények nedvei oltódnak bele. Ezen transzfúzió okán a világot idegennek, a történelmet jelentéktelennek, a kultúrát időlegesnek, a civilizációt bukottnak látja. Viszont kitart. Itt van, évszázadok, évezredek óta, elmehetne máshova, de nem, ő marad a hegyei és völgyei közt, és bár féli és viszolyogja az ősi vadon gondolatát, ragaszkodik e tájhoz. Hallgatja a szarvasok földöntúli bőgését nyárvégi éjjeleken, a fenyves mélyének zöld illatokat hozó zúgását a szeles tavaszi délelőttön, a deres dűlőút pattogó csendjét a szikrázó fagyban, és kénytelen elismerni, hogy az a végzete, hogy itt legyen.

Lichter Péter: 52 hátborzongató film (Scolar 2021)

Lichter Péter sorozatban írja kitűnő filmtörténeti/-esztétikai könyveit, jómagam előbb a Spielberg életművet taglaló munkájába akadtam bele, és mivel nagyon élveztem, megvettem az 52 hátborzongató filmet is, hisz a cím alapján nagyon is illik a könyvespolcomra.

A taglalt művek kb. 85%-át láttam, főképp az 1980 előtti alkotások hiányoztak, no meg a kísérletibb munkák. A szerző ugyanis erősen kötődik ehhez a műfajhoz (kiváltképp a  found footage irányzathoz, lásd „Fagyott május” kísérleti horrorfilmje, mely elérhető a Youtube-on). Ennek okán több olyan alkotás is bekerült a bevallottan szubjektív válogatásba, amelyek nem feltétlenül a fősodor részei (például Soderbergh Covid alatt forgatott mozija vagy egy 1971-es film egy boncolásról) de ezek csak színesítik az összképet, és szélesítik az átlagnéző filmtörténeti és -esztétikai perspektíváját.

A cím és az előszó egyébként is egyértelműsíti, hogy nem csak horrorfilmekről lesz szó – a Maraton életre-halálra vagy az Elefánt például egyértelműen nem a zsáner része – ennek oka, hogy a fő szervezőelv a feszültség/nyomasztó hatás koordinátarendszerében elért minél magasabb pozíció. E tekintetben egy nagyon is szervesen felépülő filmtörténetet kapunk – mivel a műveket időrendi sorrendben tárgyalja a könyv, szinte a filmtörténet kezdetétől (Az Usher-ház bukása, 1928) a Fehér éjszakákig (2019).

A rövid, kellően tömör, 4-5 oldalas írások olyanok egy geeknek, mint gourmet-nak egy tapasbár ínycsiklandozó kis fogásai:  ha végzünk eggyel, máris jöhet a következő. A szövegek ugyanis nagyon olvasmányosak és informatívak, sokszor történeti kontextusba helyezik a művet, fókuszálnak a rendező pályafutására, későbbi műveire is. Pontos észrevételeket tartalmaznak egy-egy alkotó stílusjegyeiről, a mű formanyelvéről, hatásmechanizmusáról – mindezt közérthetően, de pergő, vagány stílusban tálalva, némi önreflexivitással, ami ugyancsak jót tesz a könyvnek. Az különféle érdekességekből, adalékokból és plusz inormációkból megtudhatjuk például, hogy Friedkin, az Ördögűző rendezője milyen rémesen viselkedett a forgatáson, hogy Coppolának mennyire fontosak a terek, hogy a Ragyogás forgatásáról Kubrick lánya készített egy werkfilmet (Youtube-on elérhető), vagy hogy mi a közös jellemzője a 2010-es évektől induló „poszthorror”-nak nevezett moziknak (Valami követ, Boszorkány, Tűnj el, Fehér éjszakák).

Nagyon erős a szöveg abban, hogy az alkotáson belüli motívumokat, szimbólumokat és összefüggéseket képes felfedni pár tűéles megjegyzéssel, máskor a vágás, a hang, a kamerakezelés kapcsán tesz megfigyeléseket – érezni, hogy egy filmet is készítő íróval van dolgunk.  

Minden bizonnyal lesz olyan elemzés, ami felcsigázza majd a kellően érzékeny olvasó figyelmét, és megnézést generál. A vadász éjszakája című 1955-ös thriller ismertetése nálam például így működött, más esetben (Gyilkos túra) a rég látott mozi újranézéséhez kaptam kedvet, mivel a könyv újfajta – megfigyelési – szempontokat adott.

Összeségében nem csak geekeknek, videotéka tagságit ereklyeként őrzőknek, hanem olyanoknak is  ajánlom Lichter Péter művét, akik a tágan értelmezett horror (thriller, krimi, bűnfilm) műfajában jól érzik magukat, de azoknak is, akik óvatosan közelítenek a horrorfilmek lazán kezelt zsáneréhez, ám kíváncsiak rá.