Az állatok egyáltalán nem érzik az időt, a kisgyermekek homályosan. De kezdjük korábbról. A Sirom - Palóc mitológia novelláskötetem második novellája érinti az idő problémáját. Amivel az utóbbi másfél évben különösen sokat foglalkoztam. Persze inkább saját mitológiámban, mert Bergsont vagy Heideggert tényleg baromi nehéz olvasni. A következő az én megfejtésem: az embert az idő érzékelése tette emberré. A tiltott fa gyümölcse nem a tudás, hanem az idő észlelése volt. Az állat nem tudja elképzelni, mi a jövő vagy mi az, hogy múlt. Rendelkezik tapasztalatokkal, de azok nem állnak össze tudatában elbeszélt idővé, továbbá nem vágyik a mind hosszabban megélhető időre. Ezáltal az állat kívül van az időn. Ezért is halnak meg az állatok könnyebben és közömbösebben, mint egy ember. Az ember, miután megtanulja az időt, nagyjából a kisgyerekkor végén, mikor már az órát is tudja értelmezni, ráébred arra, hogy az időbe vetve él, hogy a múlt pillanatai összetorlódnak mögötte, és a jövő mind rövidebb. Ebből a lineáris érzékelésből fakad a haláltól való félem, és általában az emberi lét tragédiája. Mindenki még több időt akar, ami irracionális törekvés. Érzelmileg persze érthető, de más szempontból meg értelmetlen arra vágyni, ami nem létezik rajtunk kívül.

Hideg vér

I.

A valóság teljesen más volt, mint amire emlékeztek. Rétegzett. Külön szekvenciában tódult elméjükbe a tér, a szagok és a hangok hulláma. Ahogy rohantak az erdőben, átsuhantak a bozótok kusza szövedékén, a sebesség, a lépteik puha neszei és a testükben doboló vér együttese kimért valamiféle ütemet, de ez nem állt össze elmúlássá, vagyis az idő hiányzott ebből az összhangzatból. Emlékeik homályosak voltak. Felötlött bennük egy sziklás táj képe, ahonnan indultak, a hó, a többiek meleg, szürke teste, az elszakadás, másrészt egy lakás, csupa fehér falakkal, és világos, nagy ablakokkal, a reggeli fény az ágyban fekve, és egy bizalmas, bensőséges érzet, ami talán egykor a szerelem volt.

Nem volt már ezek közül az emlékszilánkok közül egyik se fontos, csak a préda számított. Mert őt ösztönös, mindent felülíró és maguk számára is érthetetlen gyűlöletből le akarták vadászni. Rövid úton elé kerültek, mivel képtelenség volt annyi idő alatt elsajátítani ezeknek a testeknek a kontrollját, túl is futottak rajta. A lejtőssé váló ösvényen bukkantak ki, és a szél itt a völgy felől fújt, így tévesen, a mind keskenyebbé váló illatfoszlányt követve, lefelé indultak hát.

Milyen feszes, tömör és olajozott volt ez a két test. Pontosan mozgott, az idegek finom rezdüléseinek irányításával. Nem futottak, hanem suhantak, a levegőben szálltak. A fejüket beletartották a szélbe, és érezték a távoli falu szenes kéményfüstjét, a tyúkólakban a kakas csípős szagát, a komposzt rothadó kipárolgását. Meg persze ezer mást is, olyan sűrű illatfonatot, amit képtelenség volt szétszálazni, de nem is bíbelődtek vele, ők az ismét erősödő prédaszagra koncentráltak, kiválasztották szalagját, és ennek mentén végignyargaltak az ösvényen, mind jobban gyorsulva, majd hamar kiértek a fenyves szélére, a házhoz. Itt aztán nagyon intenzív lett az illat. Az övé volt, azé, akit láttak az ároknál, aki a vért és a húst otthagyta, és akit később az emlékeikből előhívva felimertek.

Körbügették a kis faházat, zártnak tűnt. Aztán a nőstény észrevette, hogy a hátsó ablakszárny kissé eláll, felugrott a párkányra, a mancsa meglökte az üveget, a rés feltárult, mire ő mozgásba hozta a feszes hátsó inakat és izmokat, és már bent is volt. Párja követte.

Óvatosan körbeszaglászták a lakás üres tereit, mert a szobaajtókat a préda nem zárta be, de nem volt itt semmi élő. Zsigeriekben érezték, hogy hamarosan jönnie kell. Ösztönösen a hálószobában telepedtek le, a rosszul bevetett, savanyú szagú ágyban. Egymás mellé kucorodtak, mint régen, abban a másik lakásban, és a folyosó mind sötétebb sávját fürkészve várták, hogy nyíljon az ajtó.

II.

A fehér testek látványa a zöld, mohás horhos alján. Ez jutott valamiért eszébe, mikor az új vadkamera monitorján megpillantotta magát. Nem volt elég fény az erdőszéli házban. A nagy fenyők a nyugati oldalon lenyesték. Így a készülék azonnal átkapcsolt éjjeli módba, a háttér, a puritán szoba kiszürkült, és ő kísérteties, japán maszkként bámult önmagára.

Csúnya, durva, kínai gyártmány volt a kamera. Két napja kapta, a központban, a farkasok miatt.

Nem mintha elhitte volna ezt a hülyeséget. Hogy a lengyel Kárpátokból idáig, a nógrádi erdőkig csatangolnak a szürkék. Egy hím és egy nőstény. Elszakadhattak a falkától.

Magában csak nevetett rajtuk. Még hogy egyszerre két szürke járja az erdeit, ugyan már. Ő már csak így hívta magában a farkast, amit eddig élőben nem, csak a budapesti Állatkertben meg a szakmai kirándulásokon, külföldi rezervátumban, vadlesről nézhetett meg. Az Állatkertbe akkor vitték el a szülei, mikor meghalt az öccse. Több mint harminc éve már. Furcsának találták közömbösségét, poszttraumás sokknak – bár ekkor még nem használták ezt a kifejezést –, ezért próbálták mindenféle nyári programmal felrázni. Egy hétvégét töltöttek a nyolcvanas évek közepén Kádár fővárosában. Vattacukor a Ligetben. Séta a pesti korzón. Fotózkodás a Halászbástyán. Mintha az ilyesmi betölthetné az űrt, ami nem is létezett.

Kikapcsolta a kamerát, majd fogta a rögzítő hevedereket, hátrament az udvarba a tyúkért, és bevette magát az erdőbe. A nagy forrás irányába indult, a szürkék, ha léteznének, ott biztos felbukkannának, nem is saját szomjuk, inkább a préda miatt.

Gyaloglás közben ismét bevillant a két fehér test emléke. Minden áldott nap rettegett, hogy meglátja őket. De ez az a fajta jó rettegés volt, ami miatt mások horrorfilmeket néznek. Éjjelente elképzelte ezeket a meztelen lényeket, akik csak állnak odakinn, a fenyőtörzsek közt, és lesik a háza ablakát. Bejönni és ártani nem tudnak, hisz nincs már erejük, csak jelenések. Vagy az alkonyatban, a fenyvesben figyelik, amint a falusiak lopják a fát. Tudta, hogy néha, mikor ő a központban van, vagy bevásárolni megy, a parasztok megindulnak az erdőbe, és felberreg a láncfűrész. Máskor nem mernék.

Megállt egy ösvény közepén, és elmosolyodott a gondolatra. Igen, ez az ő erdeje. És itt nincsenek se farkasok, se kísértetek.

Fent, a hegy közepén, mert a vidék dombok és hegyek egymást váltogató kitüremkedéseiből állt, megállt, és irányt váltott. Letért az ösvényről, benyomult a sűrűbe, ösztönösen a horhos felé véve az irányt. Rájött ugyanis, hogy miért keringenek a gondolatai a fiú és a lány körül. Pont két éve történt. Ma van az évfordulója. Ezért jutott eszébe a két fehér alak a gödörben. Nosztalgiát érzett, és újra látni akarta a helyet.

A kamerán volt mozgásérzékelő és éjjellátó mód, az varázsolta fekete és fehér, ellentmondást nem tűrő kettőségbe a világot, ha bármi a készülék közelébe ment. Víz és porállónak mondták, az elemek átlagos erdei mozgolódások mellett akár két hétig is bírták.  Az volt a központban az elképzelés, hogy megpróbálják lefilmeztetni a terület három erdészével a kóbor farkasokat. Valakinek csak sikerül. Valakinek csak szerencséje lesz. Aztán a felvételeket feltöltik a Youtubra, ráküldenek egy kis reklámot, és a kísérőszövegben az adójuk egy százalékokat kérik majd a nézőktől. Közeledett az adóbevallás beadásának határideje, gyönyörű, hideg és napos, zöld és vizes májusuk volt. Valamelyik nagyokos a központban azt gondolta, ettől, pár girhes szürke látványától a népek majd öntik a pénzt a Nógrádi Erdők Vadállományáért Alapítványba.

Miközben óvatosan átnyomakodott a ritkásabb rész bozótos meredekén, eszébe jutott ismét a néhai testvére. Felmerült fehér arca a múltból, amire már alig emlékezett. Rémlett, a koporsóban törékeny volt, mint egy porcelánbaba. Nem véletlen. Négy évesen fulladt a kis kerti tóba. Szinte még ember se volt.

A fák a következő szakaszon összezárultak, mintha titkolni akarnának valamit. Nagyon is jól ismerte a titkukat. Ami igazából az ő borzongató titka volt. Amire gondolva nem érzett semmit, csak azt a néha bevillanó riadalmat, hogy egyszer majd megpillantja őket ismét. Jó volt ez a kis félelem, hatalmat adott, mert társult mellé a tudat, hogy azok ketten már csak csont és bőrfoszlányok roskatag váza által képzett ember karikatúrák a föld mélyén – és ennek ő az oka. Hidegvérű vagy, mondta neki mindig az anyja, félek tőled. Öregségünkre felénk se nézel majd. Hogy ráérzett, gondolta, és elégedetten elmosolyodott. Két éve rakta be őt egy otthonba, miután a férje – nehéz volt apaként gondolni rá – meghalt. Az épület harminc kilométerre volt a szolgálati lakásától. Eddig egyszer se látogatta őt.

Végre elérte a Helyet. Magában csak így nevezte a keskeny, mered oldalú, mohás vízmosást, mely lefelé kanyargott, a hatvani síkság szürke, mindig ködlepte vonalának irányába. Nyár elején, ahogy most is, csorgott az alján egy kis ér. Talán azért másztak le azok ketten, vizet akartak szerzeni, avagy fényképezni akarták a valóban mesebeli látványt. Mikor megállt felettük, és rájuk szólt, összerezzentek. A lány arcán látta a félelem előlegét átsuhanni.

Most leguggolt a meredély szélén, körbefordult. Elképzelte, hogy szemközt ott állnak, és figyelik őt. A meztelen holtak. Alkonyodott, a madarak elcsitultak már, és a színek szétfolytak, vagy inkább szürkésbarnába egyesültek. Hát itt vagyok, mondta a képzeletbeli alakoknak, itt vagyok megint. Boldog évfordulót. Kivárt egy kicsit, tűnődött a múlton, az eltelt időn, és azon, hogy mit tett, majd felállt. Térde nagyot reccsent.

Megfigyelőpontnak ez is megteszi, bólintott. Egy nagy tölgy oldalába rögzítette a szalaggal, és megdöntötte, hogy látszódjék az árok mélye is, az a rész, ahol eltemette őket. Már előre borzongott, hogy milyen lesz visszanézni a videót. Talán felbukkan a páros áttetsző, fehér kontúros alakja is majd az éjszakai felvételek egyikén. Józanabb énje persze azonnal kijavította, hogy hogy nem lesz semmiféle felvétel, hisz nem lesz mozgás, így a készülék nem fog beindulni. Rövid tűnődés után elővette a tyúkot is hátizsákjából.

A legjobb, ha a kamera előtt hagytok némi húst, mondták a központban, lehetőleg kevésbé frisset, jó véreset. Kérjetek belsőséget a hentesnél, a számlát írassátok az alapítványra, ne feledjétek, változott a székhelyünk, mondták nekik. A három erdész közül az egyik kétkedve ingatta fejét. Elviszi előbb a róka vagy a nyest, motyogta, a farkasok már csak hűlt helyét találják.

Nem, mondta erre a fiatal nő, aki valami vadállatszakértő volt, a farkasnak a legjobb a szaglása az erdőben, higgyék el, ő fog legelőbb odaérni. Ha a hús friss, pár napra hagyják kint a szabad levegőn.

Nem volt kedve ilyesmi miatt bemenni  a henteshez a városba. Inkább vett egy csirkét a faluban. Valójában nem vette meg, csak elment az egyik családhoz, és rákérdezett, honnan lett tele a kert vége frissen vágott rönkfával. Kellene valami számla róla, különben eljárását kell indítania. Mire megkérdezték, megoldható-e, hogy ne legyen eljárás. Hunyorogtak hozzá a parasztok a ravaszul, és ő bólintott. Egy tyúk az ára.

Ami most idegesen kotyogott a markában. A tarisznyájában elszédült a kevés oxigéntől. Fekete bogyószeme értetlenségtől csillogott. Ahogy a testvére tekintete a víz mélyén, míg ő lenyomta őt a kerti tó zöld vízébe. Tizennégy évének minden erejére szüksége volt, mert a kis rohadék nagyon küzdött. Fröcskölt. A vizes pólóját később a szekrény mögé dugta. Oda nem néztek be a nyomozók, akik kikérdezték ők. Pár nap múlva, mikor már a temetésre készülődtek, akkor vette elő. De a legszebb emlékszilánk az volt, hogy miután eldugta a pólót, és bebújt az ágyba, azon gondolkodva aludt el, hogy a testvére kint lebeg a víz felszínén, és ezzel az értetlen tekintetével az eget bámulja. Arra riadt, hogy az anyja sírva rázza vállát. Angyali, álmos pillantással tekintett sötét arcába, amiben nem volt gyanú, se akkor, se később.

Nem értette, honnan jött a sugallat, de nem odafenn, hanem az árok mélyén vágta el a csirke nyakát. Pont ott, ahol eltemette őket. Csúszkálva, bedőlve ereszkedett le, amit nehezített, hogy az állat kapálódzott szorításában. Talán érezte a véget. Ahogy a lány is. Ő korábban megértette, mi lesz. Nagy, sötét szeme elkerekedett, míg learaszolt hozzájuk, puskáját végig rájuk szegezve. Nem kérdezett, csak parancsolt. Vetkőzzetek le. A fiú próbált ellenkezni, és érvelni, mire rájuk dörrent, azon a mély hangon, amit egy férfi akkor használ, ha nagy a baj. Vetkőzni, vagy keresztüllőlek.

A lány nem szólt, mert ő akkor már tudta. Dacos megvetés volt minden mozdulatában. Szép lány volt, nyúlánk, fekete hajú, kellemes arcú. Végül ott álltak előtte fehéren, hátrébb a hátizsákok, kulacsok, a ruhájuk a lábuknál. A fiú még mindig beszélt hozzá, de már csak félelem volt a hangjában. Kiélvezte, hagyta, hagy magyarázzon, megvárta, míg a monológ sikoltozó könyörgésbe fordul, mert a másik is megértette végre, mert meglátta az arcán azt, hogy mi fog történni. Hogy ő ezt nem haragól, dühből avagy számításból teszi. Hanem mert megteheti. Igaz, élvezi ezeket a pillanatokat, és még inkább majd az emlékét annak, amit tett.

Amikor leért, szabad kezével tokjából elővette a Smith & Wesson kését, majd baljával megemelte a csirkét, hogy a lefelé csüngő szeme az arca elé kerüljön. Próbálta megtalálni benne a fiú félelmét, de ez csak egy buta állat volt. Eltartott magától, majd egyetlen, gyors és erős rántással elvágta a tollak közt a húst, az inakat és a gégét a nyakban. A csirke feje kissé elnyílt a törzstől, a sebből fröcsögve omlott a fekete és vörös vér a jeltelen sírra.

A legszebb a nézésük. Erre jött rá az elmúlt ötvenkét évében. Már megérezte ezt a tanulságot gyerekkorában is az öccsével, aztán felötlött benne, mikor a hajléktalan nőt agyonverte a városszéli erdőben, egy főiskolai szünetben, januárban, de leginkább a harmadiknál, pontosabban a fiúnál tűnt elő a dolog. Később gyakran elővette magában ezt a kétségbeesett, egyben végtelenül bölcs tekintetet. A bűntudat is jó utána, és a kísértő szellemüktől való rettegés éjjelente, ami elől magára húzhatja a takaróját, és ismét gyerek lehet, de ez a nézés, a meghalás előtti összegző, lezáró ív, ez egészen különös. A lányban nem volt meg a kisugárzás. Félt, de továbbra is megvetően bámult rá, kezével mellét és ölét takarta. Ezért őt lőtte előszőr. Mire a másik nagyot ugrott, oldalt, és hátra, és felsikoltott. Mindketten tudták, hogy megpróbál majd meneküli, ezért a vadász tüzelt másodszorra is.

A lövéseket az arcokra küldte. Nem robbantak szét görögdinnye módjára, ilyen csak a filmekben van, de a lány koponyájának bal felső domborulata leszakadt, és elszállt. Egyébként meg a sörétek szétszaggatták az állkapcsok csontjait, az orrok porcait, a szemgolyók szétfolytak, a homlokok bepöttyöződtek. Remélte, a fogak sérülnek annyira, hogy nem lehet majd őket azonosítani. Nem mintha bárki valaha is megtalálná a testüket. Két menetben hordta  a meszet éjjelente a gödörhöz, amibe temette őket. A cuccaikat máshol égette el.

Megvárta, míg a madár egészen elnyugszik, és amikor már nem rángott markában, ledobta a földre. Még élt, de a vérveszteségtől már nem tudott felállni, lába a földet kapart tehetetlenül, ahogy a fiú, míg haldoklott. Ugyanúgy tett, mint akkor, fölé hajolt, és egész közelről figyelte.

Ilyen lehet istennek lenni. Egy félős, beszari istennek, tette hozzá magában vidáman.

Egész sötét lett körötte, arra eszmélt. Ideje volt hazatérni. Felkattintotta az elemlámpát, majd megindult a vízmosás emelkedőjén. Bokrokba, ágakba kapaszkodva tudott csak kikecmeregni. Mikor felért, a kamerára nézett, és mosolyogva intett. Aztán nekivágott a vadonnak. Míg elérte az ösvényt, az erdő ősi, rituális formáit hozta elé a sárga fénycsóvában. A fák fura alakzatokban villannak elő, a bokrok mögött sötét tömegek lapultak, innen-onnan neszező zajok hallatszottak. Ha valamikor, akkor most kellett volna elébe toppannia a kísértetüknek. A félelem jólesően dobolt mellkasában, szétterjedt tagjaiban, és végül meggyűlt elméjében. Igen, gyertek csak, készen állok.

Persze nem történ semmi. Baj nélkül elérte a holdsütötte ösvényt, ami lekanyargott a dombokról az erdészházig.

Egyébként is, mi történhetett volna.

Mikor már látta az épület sötét tömegét a fenyves mellett, és távolabb és lentebb a falu utcáinak fényeit, megállt, és rágyújtott. Jó volt most dohányozni, Nagy ritkán művelte, amikor kedve tartotta. Büszke volt rá, hogy kontrollál mindent az életben, az alkoholt, a cigarettát és a nőket. Úgy vélte, ez a legfontosabb – uralkodni az összes, köröttünk lévő dolgon, hatalmat gyakorolni egyszerre önmagunk és a világ felett. Az anyja mindig a tudást istenítette, az olvasást. Nagy irodalomkedvelő volt a vén hülye. Nem értette, hogy a világ másképp működik. Az ember ösztönösen megtehet bármit, amit akar, és ha okos és ügyes, büntetlen marad. Mert nincs semmiféle felsőbb erő, se isteni, se emberi, ami gátat vethetne tetteinknek, vagy kimérné azok ellensúlyát. Felnézett a csillagos égre, és belefújta a sziporkázó látványba a füstött. Majd ledobta a cigarettát, gondosan eltaposta sarkával, és elballagott a házáig. Ahogy a kilincsre tette a kezét, egy röpke pillanatig elbizonytalandott.

Úgy érezte, van valaki a sötét épületben.

Mi van, ha odabenn várják, jött fel benne a gondolat. Ott állnak az előtérből nyíló konyha közepén, és ő csak akkor veszi észre őket, mikor behajtja az ajtót és a szúnyoghálót, és megfordul. Bizonyra szörnyethalna rémületében.

Megcsóválta fejét, elmosolyodott, nem, ilyen nincs, a dolgok nem így működnek, mondta ki magának mintegy bátorításul. Aztán belépett  házba. 

III.

A kamera még tíz napig működött. A tizedik napon egy rosszul forrasztott áramkör elfüstölt benne. Később a szíj kilazult, és a szerkezet a földre esett. Az egyetlen felvételén látszódott  az erdész, ahogy leereszkedik a mélybe. Alakja fehér kísértet volt a szürke és sötét háttér előtt. A tyúk kiömlő vére volt a legfeketébb a képen. Amikor visszafelé jött, a férfi a lencsékbe bámult, intett is. Pár percig nem történt semmi, majd beóvakodott a két farkas a képbe. Fentről jöttek, a vízmosás északi végéből. Azonnal rávetették magukat a tyúkra, két perc alatt széttépték és befalták. De még nem végeztek. Tűnődve lefetyelni kezdték a hideg vér miazmás rétegét a földről. Ekkor történt, hogy testük megdermedt, mozdulatlanná vált, és mint két etruszk szobor meredtek bele az éjszakába. Jó három perc múltán felkapták fejüket, és a maradék csontokkal és cafatokkal nem törődve felügettek a meredélyen, az erdész nyomában, felbukkantak a kamera előtt, majd eltűntek a látóköréből. Céltudatosan és komolyan, szinte felelősségteljesen  mozogtak, és szépek is voltak. Egy hím és egy nőstény.

IV.

„Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal,

fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal;

folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt

holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel.”

Olvasta  a tanárnő, majd felpillantott a kötetből, és besétált  apadok közé: – Odüsszeusz teát eljut Hadész palotájához, ahol az áldozati gödörbe vért csorgat, majd az eléjre járuló, a vérre áhítozó holt lelkeket sorba kikérdezi. Tudja a szabályt, hogy vigyázni kell velük, hisz Kirké figyelmezteti.

Az osztály némán, tűnődve merengett a hallottakon, ami jó jel volt, úgy tűnt, továbbra is tetszik nekik a szöveg, valamiképp megfogta Odüsszeusz utazása a csapatot, sokkal inkább, mint az Iliász komor, férfias háborúimádata.

– Egy fontos hiedelmet itt nem említ Homérosz, de elmesélem nektek – tette hozzá azon a hangszínen, amit az „érdekes kiegészítés a hivatalos anyaghoz” néven címkézett fel magában. Ő maga is már csak homályosan emlékezett a dologra idős, néhai professzora előadásából: – A görögök a halottidézést nagyon komolyan kezelték, és a szabályait szigorúan betartották. A legfontosabb az volt, hogy az eseménynél nem lehetett jelen más, csak az idéző, emiatt van, hogy Odüsszeusz nem viszi magával hajóstársait, egyedül végzi az egész művelet.

Ágoston jelentkezett, a legjobb magyarosa, őt merte egyedül indítani a megyei, város  versenyeken. – Tanárnő, mi volt ennek az oka? – kérdezte.

Mind figyeltek a válaszára. Igen, gondolta az asszony, a horrort, azt nagyon szeretik: – Úgy vélték, ha más is jelen van, a Hadészból megtérő szellem képes megszállni és birtokba venni a testét. Rengeteg előírásuk volt a halottakkal szemben, ez csak egy a sok közül, és később, a klasszikus korban feledébe is merült. – Tekintete megakadt az ablak melletti üres széken. – Sándor hol, van?

– A testvére temetésén – mondta mögötte egy lány. A tanárnő megborzongott a furcsa egybeesésen. Természetesen hallott az esetről. Azt is tudta, hogy eleinte gyilkosságként kezelték, sőt, Sándort is meggyanúsították. Elképzelni se tudta, min mehetett keresztül a fiú, aki mondjuk tényleg elég furcsa volt, de semmiképp sem az a hidegvérű gyilkos karakter.

– A tanulópárja küldje majd el neki a mai  anyagot – mondta csöndesen. – Most pedig nézzük meg, mit mond Akhilleusz a túlvilági létről.

vége

A Homérosz Odüsszeiájából származó részletet Devecseri Gábor fordította.