Ez a novella a zárása a kastély ciklusnak, és szoros egységet alakot az előzményével. Az írás sokat markol, és néhány kérdés talán nincs elvarrva, de próbáltam lekerekíteni a nagy egész ívét. Komi alakja több, valaha élt és általam is ismert falusiból állt össze - valóban volt nagyanyám szomszédjában egy ijesztő öregember, és volt egy másik, aki tényleg folyton a kertben ügyködött. És van más is, nyomokban Conrad, Radnóti és gyerekkorom egyik meghatározó könyvélménye, melyből a Hatodik érzék csattanóját jó pár évtizeddel megelőlegző kísértet lovasszázad története vagy a halálból visszatérő szerelmes kudarca a mai napig bennem él.

Az első világháború évfordulós éveiben vagyunk, engem régebben nagyon érdekelt a korszak, ahogy a középkor is. Azt hiszem, keveset értünk meg az akkori gondolkodásból, talán az első időszak gyermeki naivitása, lelkesedése és érzelmi hőfoka, ami leginkább megérint minket, főképp, hogy tudjuk, mi következett azután. A képen jászsági katonák láthatók.

A katona útja

Én már csak úgy emlékszem Komira, hogy az unokája, aki a telkén házat épített, kiviszi a diófa alatti kis padra, amit itt „deko”-nak hívnak, és otthagyja egész délelőttökre, míg ő az alapot ássa. Gyakran röhögtünk azon a többi gyerekkel, ahogy az öreg nadrágján az idő előre haladtával mind jobban szétterjedt a vizeletfolt.

A bátyám ismerte őt abból az idejéből is, amikor még nem bénult le az agyvérzéstől, az mesélte, mogorva, szótlan, talán gonosz ember volt, aki folyton ásott, volt egy kis kertje a rét mellett, a ház mögött, azt túrta, még szürkületben is, csak ásta, de nem ültetett bele semmit. Megkérdeztünk mindenkit, a nagyanyámat, a szomszédokat, a postást, még a boltban a pénztárost is, hogy miért csinálta ezt, de senki nem tudta a választ. Komi mindig is bolond volt, mondták. Két háborút is végigharcolt, nem csoda, hogy elment az esze, mondták.

Nem tudhattuk, hogy a Nagy Háború második évében Komi, akit a bányában dolgozó nagybátyja megtanított gyerekkorában valamennyire németül, pár hétig egy tiszt mellett volt szolga, és ez az időszak döntötte el az egész életét. A német tiszt felment Galíciába, és sorra járta a mocskos, ijedten földre kuporgó falvakat, mert keresett valakit. A távolból a cár ágyúi Przemyslt lőtték, éjjelente az ég pereme vörös lett, mint a vér, és a föld folyton remegett a lábuk alatt, akár egy villámlástól megrémült kutya teste. A parasztok bizalmatlanul lestek ki a két katonára kunyhóikból, látszott rajtuk, érzik, hogy a háború kereke hamarosan áttipor rajtuk, és csak akkor nyugodtak meg, amikor a német a saját nyelvükön szólt hozzájuk.

Komi lassan rakta össze, mi a küldetésük, a gazdája félszavaiból, tábortűznél, erdei tisztás hűvösében elmotyogott információmorzsáiból értette meg, hogy keresnek valakit, egy gonosz, sötét férfit, egy másik katonát, aki előttük jár a reménytelenül szürke pusztákon, ott gázol valahol a háború poklában, és egész falvakat irt ki szedett-vedett, a bombázásoktól és a szenvedésektől félőrült csapatával. A híre megelőzte őt a környéken, és a kettős e hírt követte, mint róka az illatfoszlányt, így nyomultak mind beljebb és beljebb Galícia vérző testébe, a lápok, mocsarak, nyírfaligetek közt megbújó szegényes, csupa fa és sár települések pókhálójába.

Aztán a tiszt beteg lett, és megállni kényszerültek a faluban, ahol Komi szerelembe esett. Nem tudni, hol szedték össze a lázat, talán a mocsárban, ahol egy egész lovasszázadot géppuskáztak le és hagytak az iszapba dermedni, vagy az erdőszéli faluban, ahol a kiégett kunyhók közül sült zsír és égett hús kevercse kúszott elő. Komin gyorsan átfutott a kór, de a tiszt mind gyöngébb és haloványabb lett, végül úgy kellett őt betámogatni az erdő közepén lévő, viskók alkotta körbe, ahol egy nagy kőkereszt lábánál a földre omlott.

A falu elöljárójának, talán bírájának a házacskájába vitték, megkapta a legszebb ágyat.  A falusiak az ablakon és az ajtón át lesték, ahogy Komi levetkezteti, és hideg vízzel átdörzsöli láztól lüktető sovány és fehér testét, melyet mint erek, vágások ás lövések okozta hegek tucatjai borították. Komi nem döbbent meg rajta, hisz a férfi arcát is behálózták a sebek. Amikor még utazásuk elején nagy merészen rákérdezett, honnan vannak, a tiszt azt mondta, hogy becsületbeli ügyek emlékei, de érződött a hangján, hazudik.

A férfi most tehetetlenül zihált a priccsen, a szalmatető kilógó szálait nézte merev, csillogó szemekkel, és arcára kiült a csalódottság. Komi kicsavarta a rongyot, és felpillantott, ekkor vette észre az ablakkeretben az elöljáró lányát. Vörös haj, égkék szemek és ártatlanság. Később megtudta, a falusiak nagy része zsidó, de a lány elütött tőlük, vonásaiban északi hidegség, egyfajta tartózkodó bizalmatlanság tükröződött. Elkapta tekintetét, és elsietett, Komi csak este látta viszont, ahogy apjával, az ősz öregemberrel a konyhában tüsténkedik. Rissz-rossz levest tálalt aztán a férfinak, és ahogy ujjuk egy pillanatra összeért a tányér peremén, a lány Komira nézett, aki érezte, elveszett.

Nagy nehezen, német és lengyel keveréknyelven folyt a társalgás köztük. Az öregember és a lány elmondták, hogy nem láttak katonákat korábban, de hallottak a Sötét Emberről, aki sorra járja a falvakat, és borzalmas dolgokat művel. Azt suttogják, az éj leple alatt érkezik, és reggelre a falusiak egy nagy, tátongó sírt találnak a település határban, melyet ő ásat ki az embereivel, és akkor már mindenki tudja, milyen sorsot szán nekik, de senki nem mer rimánkodni, pláne nem elfutni, hanem mindenki megadja magát ennek a sorsnak, és a Sötét Ember ezt természetesnek veszi.

Néptelen falvak, üres házak és nyugtalan föld marad utánuk.

Komi befalta a levest, megköszönte, a történetet is, majd a másik tányért bevitte a tisztnek, aki csak hosszas ébresztgetésre tért magához. Míg belékanalazta az ételt, elmesélte neki mit hallott a háziaktól, akik talán hallgatták a konyhából saját szavaik visszhangját. A tiszt, mikor végeztek, fáradtan hátrahanyatlott párnáján, majd intett Kominak, zárja be szobájuk ajtaját. Az engedelmeskedett, visszaült az ágy mellé, mire a másik megragadta a kezét. Vékony, izzadt ujjai hajdani erőt sejtettek, melynek most már csak emléke élt e testben. Aztán a tiszt suttogva, meg-megakadva végre kiegészítette mindazt, ami Komi fejében eddig csak részleteiben élt.

A német hadvezetés küldte ide őt, mivel rémisztő beszámolókat kaptak egy renegát szabadcsapatról, amit egy ismeretlen Katona vezet, mind keletebbre, mint sem törődve a front hullámzásával. Ez a martalóc banda förtelmes bűnöket követ el a háború leple alatt, olyan tetteket, melyek rossz fényt vetnek a tisztes hadviselő felekre. A német vezérkar azonnali intézkedést sürgetett, így őt bízták meg a feladattal, aki a múltban már számtalan hasonló küldetésben teljesített. A cél világos volt és egyértelmű: meg kellett találnia e szörnyetegek csoportját, majd likvidálni kellett vezetőjüket. Úgy remélték, hogy az ő halálával a többiek közti kötelék felbomlik, és az ügy ezzel lezárul.

Komi bólogatva hallgatta, majd várt, míg a másik erőt gyűjt, mert érezte, van még valami. A tiszt végül valóban folytatta, rekedten, de közben befelé fordult, a fal felé, mint a kisgyerek, aki szégyelli, amit mondani akar. A Katona, akit üldöz, emberfelettien kegyetlen, emberen túli dolgokat művel mind a polgári lakossággal, mind a keze közé kerülő ellenséges vagy szövetséges harcosokkal. Ezek közül csak egy az, amit Komi is megtudott a falusiaktól, hogy állítólag élve temet el egész településeket. Ennél csak sokkal szörnyűbb és messzebbre mutató tettei vannak, melyeknek mintha egyetlen célja az lenne, hogy bizonyítsanak valami kimondhatatlan tételt a kortársaknak.

Itt hirtelen elhallgatott, majd hamarosan néma álomba zuhant.

Komi kiment, felcsatolta szuronyát oldalára és megtöltötte pisztolyát. Őrt fog állni egész éjjel, a fák közt, mondta az öregembernek, hogy megnyugtassa. Ma éjjel biztonságban lesz a falu. A vörös hajú lány tűnődve bámulta a kemencepadkáról, ahogy kilép a hűvös éjbe.

Aznap éjszaka pihentek az ágyúk, és a meggyötört világra mély, vastag csönd leple borult. Bogár, madár nem neszezett a fák közt, ahogy Komi bevette magát a ritkás nyírfaerdőbe, majd húsz méterre a szélső háztól letelepedett egy kidőlt farönkre. Innen jól rálátott a hold által megvilágított szekérútra, mely a faluba vezetett. Sokáig semmi nem moccant, közel és távol, ezért lecsusszant a földre, betakaródzott köpenyébe, és hátát a fának vetve egy pillanatra behunyta szemét. Tényleg csak egy pillanat volt.

Lágy érintés rebbent arcán. A lány simított végig rajta, majd ujját szája elé téve jelezte, ne szóljon semmit. Szemük végig egybekapcsolódott, míg lenyúlt a katona övéhez, megoldotta, majd lejjebb cibálta derekán a nadrágját. Szoknyáját feltűrve beletelepedett a férfi ölébe, és Komi elhűlve érzete, hogy magába fogadja, és a világ hirtelen kitágult és teljessé vált, és most már minden a helyére került, mert a lány volt az első nő az életében. 

Amikor vége lett, a lány eltűnt, mint a hajnali pára az első napsütésben. Komi kábultan nézte távolodó fehérségét, majd rendbe szedte magát, és rágyújtott. A csikk kipergett ujjai közül, ahogy arcán üdvözült mosollyal álomba szenderült.

A hidegre ébredt. Május volt, de ez a hideg decemberi reggeleket idézett, a falu felől gomolygott elő. Komi talpra kászálódott, és visszasietett a szürke félhomályban az épületek körvonalai felé. Az elöljáró házának sarkán megtorpant, és elhűlve leste a teret, ahol korábban a kőkereszt állt, most viszont az eltűnt, és a helyén egy hatalmas gödör tátongott.

Körben, a peremén néhány meghatározhatatlan eredetű egyenruhát viselő katona állt, hanyag, közömbös tartással, cigarettáztak, halkan nevetgéltek. Túlerőben voltak, ezért Komi hátrált, de ekkor a házból halk, német beszéd ütötte meg fülét. Előhúzta fegyverét, és oldalt kerülve a hang irányába lopódzott. A szobának, ahol a tiszt feküdt, ablaka nyílt az erdő felé, üveg nem volt rajta, csak deszkatábla, melyet félrevontak. A résen át idegen, erős és mély hangot hallott, a hangot, melyet később sem felejtett el soha.

–…és aztán emlékszem, láttalak a Hagia Sophiában, térdig gázoltunk a vérben, és ott rejtőzködtél egy oszlop mögött, tudtam, hogy ott vagy, de elengedtelek, mert aznapra megvolt a munkánk. Paviánál biztos hogy szemben álltunk, én Károllyal lovagoltam, a páncélok csillogásától megfájdult a fejem, meg amúgy is, aznap a forgatagban olyan sok minden történt, hogy már nem emlékszem semmire. Nem tudom, mikor volt még metszéspont. Talán a korzikai elleni harcokban, Spanyolországban, rémlik, hogy üldöztünk egy vértest, aki hasonlított rád, vagy Párizs elfoglalásakor, mikor a temetőben a falhoz állítottuk a kommünárokat, és volt, aki eltűnt a sorsukra váró foglyok közül, állítólag, egy csatornába ereszkedtek le, mint a patkányok, vagy mint egy Victor Hugo regény hőse, lehet, köztük voltál, hm?

Ne jött válasz, ezért az idegen így folytatta: – De ez, ez itt mindennél szebb, nem gondolod? Ilyet még sosem láttunk. A háború mindenhol rászabadult a világra, és mindenhol a földbe tiporja az életet. Ez az én világom, és már nincs, ami megváltsa. Nincs, ami megállítson.

– Én meg foglak – mondta most a tiszt hirtelen, mire Komi összerezdült, és várt valamit, talán egy lövést, de az idegen csak felnevetett.

– Sajnos nem érted, mi ez az egész. Soha nem is értetted, ugye?

Komi feltérdelt, és belesett az ablak pereme felett. Egy férfi ült a tiszt ágya mellett, neki háttal, így csak zöld egyenruháját, és nagy, sötét üstökét látta. A férfi most moccant és kicsit oldalt fordult, az ablak felé, mire Komi lebukott, így nem láthatták meg egymást arcát.

– Ketten vagyunk. Én és a másik. Én vagyok a pusztítás, ő a teremtés. Az idők kezdete óta járjuk e földet. Ő hisz ebben a világban, én nem. Ezért döntöttem úgy, elpusztítom őt, ezért kergetem őt évezredek óta. Nem tudom, megölhetem-e, de abban biztos vagyok, te és a hozzád hasonlók nem árthatnak nekem. Előtted járok mindenhol, és most már lassan beérem a másikat, akiről tudom, hogy a Választott Nép, a zsidók közt rejtőzik. Talán pont odakinn van, a falusiak közt, a sorsára várva.

Komi ezt hallva felidézte magában a lány arcát, az ajkait, rebbenő ujjainak érintését, bőrének meleg tejszagát, és ezekkel felvértezve lelkét, összeszedte minden bátorságát, kibiztosította pisztolyát, és felegyenesedett. Felemelte a fegyvert, az idegen hátára szegezte. Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egy puskatus csapott le tarkójára.

A fájdalomra ébredt. Négykézláb vonszolta előre magát, nem törődve a fenyegetéssel, kimászott az elöljáró házának ajtajához, mely tárva volt.

A tiszt ott állt a tér szélén, a térről pedig eltűnt a gödör, friss föld borította. Megfordult, és Komira nézett.

– Elmentek – bólintott, és szemében nem volt más csak fájdalom. – És elvégezték a munkájukat.

Komi felállt, bambán imbolygott, majd észbe kapva a friss földtakaróhoz rohant, és puszta kézzel kezdte ásni. Az első testre könnyen ráakadt, egy öregasszony volt, szája tele sárral, csodálkozó szeme tágra nyílt, valamiért abba nem ragadt föld. Komi lihegve kihúzta testét a sárga, agyagos masszából, majd lihegve körbenézett, és meglátott egy félredobott ásót. Felragadta, azzal folytatta, nem is figyelve a tisztre, aki háromszor vagy négyszer elmondta neki, hogy hagyja abba, fölösleges. – Ő soha nem végez félmunkát – motyogta, majd vállat vont, és csak bámult a mind vadabbul ásó katonát.

Komi délre végzett, kiszedte az összes testet, utolsónak az öreg bíróét, és szépen egymás mellé fektette őket, majd tehetetlenül térdre hullott, mert a lányé nem volt köztük.

– Hol vagy? – nyögte félig döbbenten, félig reménykedve, szemével a földhányásokat, a halmokat és a gödröket vizslatva, aztán újra kezdte az ásást. Észre se vette, hogy a tiszt közben egy ágból botot farag magának, majd arra támaszkodva, abba kapaszkodva eltűnik az erdőben.

Estére a kimerültségtől összeesett, az egyik földkupac lett az ágya, így talált rá egy huszár járőr. Elvitték magukkal. Egészen Przemysl visszafoglalásig a tábori kórházban ragadt, lassan szedte csak össze magát. Az orvosok nem tudták mi baja, úgy vélték, légnyomát kapott, azért ilyen kába és kétségbeesett. A tisztről senki nem hallott ennél a csapattestnél, de ezen nem is csodálkozott.

Ahogy visszavezényelték a harcokba, elkezdődött nála. A többiek csak Vakondnak nevezték, a gúnynév elkísérte a háború végéig, ameddig több száz kiló földet forgatott át a keleti fronton. Mikor visszatért a szülőfalujába, folytatta. Ásott a kertjében, a hegyoldalban, az erdőben, ásott egészen addig, míg el nem érte őt a második nagy háború.

Miután besorozták, a fővárosba vitték, ahol egy a kimenőn moziba ment bajtársaival. A filmhíradóban Hitlert mutatták térképasztal előtt, mögötte katonai vezetőket, köztük egy homályos figura vonta magára Komi figyelmét. Nagy, sötét alak volt, fekete, csillogó hajjal, a kamera nem mutatta soha rendesen az arcát, de Komi felismerte.

Ismét keletre került, és ő örült neki, hisz folytathatta az ásást azon a földön, melyben a lány eltűnt. Minden egyes állomáshelyen, táborhelyen, erődítésnél önként jelentkezett földmunkára. A gúnyneve ezúttal Kukac lett. A csodával határos módon túlélte a doni áttörést, majd a visszavonuláskor dezertált, hazaszökött a falujába, ahol örökre elásta az egyenruháját.

Aztán csak ásott, egész hátralévő életében, nem törődve vele, hogy a falusiak bolondnak tartják. A végét, mikor már alig volt ereje öregségében, még láthatta a bátyám is, aki persze nem tudta, hogy a szerelmét, egy földre szállt istent keresi a földben.

És aztán Komi meghalt egy meleg nyári délelőtt ott a lócán, miközben dongók repkedtek körötte, és az unokája által építendő ház alapjából kihányt friss földkupacban egy göröngy megindult lefelé, magától és érthetetlenül.

vége

Az egyik legkorábbi erős emlékem, revelációm az a keresés, melyet a nagyapám által a *****-i kertjükben elásott szatyornyi műanyag katona után folytattam. Tulajdonképp éveken át piszkáltam nyaranta a kert puha, homokos földjét, és néha, itt-ott - mintha szétmásztak volna a föld alatti sírjukból - tényleg ráleltem egy-egy törődött figurára. Olyan volt, mint a Grál utáni kutatás, nyomokat találtam, de maga az egész állomány, a hadsereg sosem került elő. 

A másik, ami a szemem előtt volt írás közben, az egy valóban kitűnő képregény, a Goddamned, melynek elkeserítően ritkán jelenik meg új része. Az ábrázolt, özönvíz előtti világ brutalitása és remény nélkülisége majdnem egyedülálló a műfajban.

A lenti szöveg egyébként magyarázatot próbál adni az előző írásokban, vagyis a "kastély" tag alatt megismert épület gonoszságára, szóval egyfajta eredettörténet is.

Falu a föld alatt

Amikor megjelentek a dombok lábánál, épp május volt, a levegőben azok a fehér szöszlabdacsok, mint kiscicák kitépett bolyhai lebegtek. A vándorok nem lehettek többen negyvennél, szedett-vedett, rongyos nép, csak az útközben hozzájuk csapódott martalócoknál csillogott fém. Kordékat húztak, azokon hozták a holmijukat, az asszonyokkal menet közben szoptatták a gyerekeket, a férfiak sötét, mogorva képpel rágcsáltak valamit, miközben kapáikat vagy ásóikat rakták egyik vállukról a másikra. Földművelők voltak, homályos, makacs és néha téves tudással a földről.

Ahogy megpillantották a dombon fehérlő házak csomóját, megálltak, és ideges körbe rendeződtek, egy nagy, hangás rét közepén. A körnek is lett egy kis belső köre, a Katona, az Öreg, és a Pap alkotta. Valahogy úgy alakult, hogy ők hozták meg a döntéseket. A Pap, egy sovány, rongyokba öltözött kedvetlen alak, kezdetektől velük volt. Néha, amikor különösen éhesek voltak, vagy az égzengéstől rettegve összehúzódtak egy liget fái alatt, meghallgatták, amit Istenről és az elrontott teremtéséről mesélt, de egyébként senki nem vette komolyan intelmeit, az asszonyok szabadon háltak bármelyik férfival, és ha vitára került a sor, gyakran lett vérontás a vége, ha az Öreg vagy a Katona közbe nem lépett.

A Katona egy lerombolt erődnél csatlakozott hozzájuk, valamikor, régebben, pontosan nem tudni mikor, mert az időre vonatkozóan ellenmondó kifejezéseik voltak. A füstölgő kapu előtt halomban álltak a levágott fejek. Nem lehetett tudni, a sebeiből vérző Katona vajon védő volt vagy támadó, igaz, nem is érdekelte a vándorokat, megrohanták a romokat, hátha maradt valami eleség az üszök alatt. Az Öreg azonnal meglátta a Katonában a túlélőt, ezért bekötözte a sebeit, és támogatta, mikor újra útra keltek. A gesztusra ugyancsak nem lett volna szavuk, így néma szövetséget kötöttek, és ha valamelyik martalócnak eljárt a keze, vagy valaki a kelleténél erőszakosabb volt a nőkkel, az Öreg a Katonára rábízta, hogy rendet tegyen.

Most is mind felé fordultak, hogy mitévők legyenek, bár a Pap tétován megjegyezte, jobb lenne oldalt kerülni, és folytatni útjukat a hegyek belsejébe. Ugató, hiányos nyelven beszéltek ezek az emberek, egy roncs nyelven, melyen sok dologra valóban nem volt kifejezés, nem tudták kimondani, hogy „szabad” avagy hogy „őszinte”, bár például a dühre és a haragra legalább tizenöt féle szavuk volt.

A Katona kilépett a körből, közben széles, bőr lemezekkel borított vállával félrelökdöste az embereket, és eltávolodva a csoporttól szemügyre vette a házakat.

Egyszerű kis vályogházak voltak, pár fa árnyékában a dombok tetejére húzódva. Füst nem volt, mozgás nem látszott, hang nem szólt közülük.

Talán valami betegség, kockázatta meg az Öreg krákogva, mire többen helyeslően morogtak. Talán maga a halál szállta meg e helyet, bizonygatta a Pap ingerülten.

Láttunk már rosszabbat a halálnál, vont vállat a Katona. Szavait alig hallották. A három másik hadviselt forma személy köréje gyűlt, és a háta mögött izgatottan suttogni kezdtek, kibukott belőlük mindenféle mohó vágy zsákmányról, aranyról és fiatal nőkről, mire ő visszafordult, és egyetlen pillantással elhallgattatta őket. Volt egy félelemre alapozott hierarchia közt, akár a kóbor farkasoknál, ahol nemcsak az erő vagy az akarat, hanem a meglévő sebek száma is döntő lehet a viszonyok alakulásába. A Katona arcát, nyakát, kezét és lábát is hegek borították. Maradtok, szólt rájuk, majd megindult, maga elé tartva rövid, otromba kardját, mely alig volt több egy fényesre csiszolt fémdarabnál.

Várj, szólt az Öreg, és utána ment, beérte, mire a Pap fejét csóválva utat tört az emberek közt, és ő is csatlakozott hozzájuk. Jobb, ha együtt megyünk, mondta az Öreg szelíden, és a Katona nem vitatkozott vele. Az idős, ezüst szakállú férfi már évek óta vezette ezeket a szerencsétleneket, egyik táborhelyről a másikra, keresve azt a lehetőséget, ahol letelepedhetnek ezen az elátkozott földön. A Katona néha belenézett az Öreg barna, mindig csillogó szemébe, és azt gondolta, az apjának is ilyen szeme lehetett. Vagy inkább csak ezt remélte.

Ahogy beértek a tíz vagy tizenöt ház közé, azonnal megérezték, hogy nincs bennük élet. A vándorlások során kifejlődött bennük egy ösztön, melynek segítségével elkerülhettek erdőkben állított csapdákat, megtalálhatták a mocsár vagy nád eldugott zugaiban tanyázó halászokat, és mely azonnal megsúgta nekik azt is, hogy egy épület lakott-e. Most csak a mérhetetlen ürességet érezték maguk körül. A Katona felmordult, és belökte az egyik ház ajtaját, majd belépett. A másik kettő nem követte. A házban szépen ácsolt bútorok, egy bölcső, a kemencepadkán ottfelejtett étel, a földön egy törött korsó fogadta a férfit. És valami szúrós, kénes, idegen szag.

Hirtelen távoztak, talán vitték őket, mondta a katona többieknek, mikor visszatért hozzájuk. Az Öreg bement egy másik házba, majd egy harmadikba is, miközben a Pap az épületek által alkotott kis tér közepén lévő oszlophoz ment, melyen érthetetlen vésetek voltak. Barbárok lehettek, suttogta maga elé, majd leborult a földre, és imádkozni kezdett. Nincs sehol senki, az étel még az asztalon, és mintha vért is láttam volna egy helyütt, jött vissza az Öreg komoran. Összenéztek a Katonával, mérlegelték és fontolgatták a döntésüket, végül az Öreg kezdte, talán maradhatnánk egy kicsit, majd a Katona hozzátette, talán már elmúlt veszély. De ezt, ezt az utóbbit egyiken sem érezték biztosra, folyamatosan libabőrös volt a karjuk, és a nyakukon, a tarkójukon láthatatlan kezek matattak, és úgy tűnt számukra, valaki figyeli őket, még akkor is, amikor az embereket elosztották a házakba, fát gyűjtöttek a házak mögé gondosan felrakott rakásokból, tüzet gyújtottak a Pap által kidöntött istentelen oszlop helyén, és őrt állítottak a falu két szélére.

És miközben a közös kondérban összefőzték a maradék szárított húst, a hegy oldalában talált forrás vizével, a mezőn szedett vadhagymával és egy nagy, fedett veremben fellelt fonnyadt zöldségekkel, mindegyre azt találgatták, mi történhetett elődjeikkel, a falu lakosaival. Volt, aki biztosra vette, hogy elhurcolták őket, mások azt gondolták, a közeli erdőkben vannak fellógatva vagy felszögelve a fákra. Megint mások szerint megijedtek valamitől, ezért menekültek el. De mitől, jött erre a kérdés a tűz másik oldaláról, ám választ nem született rá. A Pap, aki egész este szótlanul, komoran várta, míg elkészül az étel, hogy aztán fensőbbséggel elutasítsa, mondván böjtöl, mivel beléptek az elrontott teremtés napja előtt telő hold idejébe, azt mondta nekik, hogy maga a dühös isten törölhette el a föld színéről az embereket. Mert ugyanolyan felelőtlenül éltek mint ti, mutatott körbe reszkető ujjal. Nem törődtek a romlott teremtéssel, bizakodva várták a jövőt, építettek, táncoltak és örvendeztek, noha e világ csak szomorúságra ad okot, fejtegette szigorúan. Vegyetek példát az odvas szagú gyümölcsökről, a tüskés zöldségekről, az egyszemű állatokról, a háborodott bogarakról, és lássátok e világ igazát, hogy minden a romlást szolgálja.  

A Katona felmordult e szavakra, majd felállt, kilépett a tűz fénykörből. Az egyik ház falához sétált, hogy könnyítsen magán, amikor egy sötét árny rohant a derekához.

Egy gyerek volt, a vándorok egyik asszonyának gyereke. Alig tudott beszélni az izgatottságtól, csak makogott és nyöszörgött, miközben elmondta szörnyű felfedezését, hogy a falu mögötti mezőn avagy inkább feltört területen él a föld.

A Katona visszament az Öregért, tűzért és a kardjáért, majd megindultak a gyerek mögött, észre se véve, hogy a Pap csendben feláll, és követi őket. A gyerek a házak mögött szántóföldet talált, és azt remélte, tavalyi termésre akad a rögök közt, ezért kutakodott a földben a sovány vacsora után. De aztán valami kinyúlt a mélyből, és megragadta bokáját, orra előtt pedig maga a föld mozdult meg, mesélte, míg arra a helyre vezette őket, ahol mindezt átélte. A Katona visszazavarta őt a tűzhöz, aztán előre óvakodott a puha, süppedős, talajon, és magasra emelte a fáklyát, majd felsóhajtott a döbbenettől.

A fekete föld jó húsz méteres körben hullámzott, fodrozódott, nyüzsgött, mintha alulról megannyi óriási féreg fúrná.

És az elátkozott föld életre kel, idézte mögöttük remegő hangon a Pap, de az Öreg csak a fejét csóválta, és mutatta az egyik halom mögött fehérlő valamit. Egy kezet, mely lentről nyúlt ki segélykérően. És ekkor már láttak máshol egy bokát, a harmadik helyen egy vállat, egy fejtetőt is, megannyi testrészt, melyek, mint vízbe süllyedő hajótöröttek hánykolódtak a sötét anyag folyamában.

Hát itt vannak a falusiak, bólintott a Katona, majd iszonyodva hátralépett, el a szántó szélétől.  Az Öreg lehajolt, és rövid kaparászás és ásás után egy összekötözött kezet húzott a felszínre, a kötél folyatódott, és kifeszült a levegőben egy másik testig, és a férfi húzni kezdte, hogy azt is felszínre emelje, de ekkor a Katona rászólt vagy inkább mordult. Az Öreg csodálkozva felnézett rá, majd elhűlve figyelte, ahogy a Pap rátapos az általa kiásott, és a levegőbe markolászó kézre, és az hozzá tartozó, halovány orcát visszanyomkodja saruja sarkával a föld alá.

Mit csináltok, kérdezte is tőlük, de ekkor a Katona intett neki, s megindult vissza, a falu felé. A másik kettő jó nagy távolságot tartva egymástól, követte.

Egy üresen maradt házban telepedtek le. A Katona végigszagolgatta a fal mellett álló korsókat, majd az egyik fölött megállt orra, elégedetten belekortyolt, aztán kínálta a másik kettőnek is, de azok nem kértek.

Összekötözték és elevenen eltemetették őket, szögezte le a Katona kis várakozás után, miközben a mind haloványabb fáklyát az asztal közepén árválkodó mécses kanócához érintette. De nem végeztek túl jó munkát, mert a legtöbben még élnek, folytatta szomorúan. Igen, nincsenek mélyen, és így valahogy kapnak levegőt, bizonygatta Pap, így nyújtva el szenvedésüket, talán ez volt a szándék is.

A Katona a lángba meredt, majd halkan azt mondta, hogy el sem tudja képzelni, kinek jut ilyesmi az eszébe, de volt egy-két olyan jelentésű szó is azok közt, amit mondott, ami a csodálatra is utalt, és ettől az Öreg összehúzódott a lócán, ahol ült, és kimondta, ami már percek óta feszítette, hogy ki kell ásnunk őket.

A másik kettő rámeredt, és úgy bámulták, mintha most látnák őt először életükben.

Nem, mondta a Pap fejcsóválva, a romlott világunk istenéhez ez pont megfelelő felajánlás, ez pont megfelelő szenvedés és ajándék, megsértenénk őt, ha kiszabadítanánk a föld foglyait.

Az Öreg nem is figyelt rá, csak a Katonát nézte, aki vonakodott viszonozni a pillantást. Végül lassan, megválogatva szavait azt mondta, hogy már eleget vándoroltak az emberek, talán ez a hely megfelelő lenne nekik. És, folytatta úgy, hogy a Papra nézett, nem az Öregre, és ha kiszabadítják a falusiakat, akkor azok visszakövetelik majd a házaikat, és ők mehetnek tovább, be, a hegye közé, ahol ki tudja, mi várja őket.

Ezen mind a hárman elgondolkoztak, majd az Öreg, talán hogy időt nyerjen, megkérdezte azt, ami a Katonát is foglalkoztatta, de hát ki tehette ezt velük, ki képes ilyesmire. A Pap válaszolt, azzal a komor eltökéltséggel, amivel mindig is beszélt, ha a hitről volt szó, talán Isten volt, talán alakot öltött, és leszállt közénk, és utat mutat nekünk az igaz szenvedéshez.

Talán, hagyta jóvá a Katona, de mielőtt bármit is teszünk, aludjunk rá egyet, kérte a másik kettőt, majd választ nem is várva fogta a korsót és a fáklyát, és kiballagott a fekete és narancsszín éjbe. A Pap nem szólt, pár percig dúdolt egy hamis kis dallamot, de aztán ő is távozott, maga hagyva az idős, törődött embert, akit csak lassan, hajnalban nyomot el egy kósza álom a lócán.

Mikor felriadt, hideg szürkeség ülte meg a világot. Kivánszorgott a tábortűz maradékához, és ott találta a zsarátnok felett köpenyébe burkolódzó Katonát. Az Öreg az áradó meleg felé fordult, széttárta karját, hogy minél jobban érje testét a hő, és érezte, visszatér tagjaiba az erő. Álmot láttam, mondta neki a Katona. Álmomban a jövőt láttam. Körbemutatott. Ennek a helynek a jövőjét.

Az Öreg most leguggolt a tűzhöz, belekotort egy ággal a parázsba, és várta a folytatást.

Álmomban egy nagy, gyönyörű épületet láttam, mesélte a Katona tűnődve, majd megfordult, a falu vége, a szántóföld felé bámult. A mezőn épült, ahol el vannak temetve azok az emberek. Gyönyörű épület volt, nagy, fényes szobákkal, azokon ablakok, azokon olyan borítás, mint a víz.

A Katona lenézett az Öregre, kivárt, majd komoran folytatta, de e palota pincéjében a föld átkozott volt. A földből szörnyek és szellemek keltek éltre, mert fertőzött volt és gonosz. És attól tartok, mi tesszük azzá. Így döntésre jutottam. Elhagylak titeket, mert nem akarom, hogy az álmom az én segítségemmel váljon valóra. Tegyetek, amit jónak láttok, immár nélkülem.

Lenyúlt, megmarkolta az Öreg csontos vállát, majd maga köré kanyarította köpenyét, és ellépett tőle. Hova mész, kérdezte a hátától a másik, mire ő meg se fordulva válaszolt, megkeresem a Pap istenét, hátha létezik, mondta rekedten. És megölöm.

Azzal eltűnt a ködben.

Az Öreg csak egy kis ideig várt, mérlegelve a hallottakat, aztán az egyik faházhoz sétált, ahol a falnak támasztva egy ásó sötétlett. Felragadta, majd ő is elmerült a szürke gomolygásban, hogy a szántómezőn bukkanjon fel belőle. Óvatosan megkereste a legközelebbi halmot, melynek mélye emberi alakot sejtetett, majd leszúrta az ásó élét, és kiszabadított valamennyi földet, aztán tapogatódzva befúrta kezét a melegnek és élőnek tűnő feketeségbe, és ez pillanatra úgy érezte, ragacsos, forró, alvadt vérbe nyúlt, de ekkor lentről egy kétségbeesett tenyér ragadta meg csuklóját, mire az Öreg megkönnyebbülten felsóhajtott, húzni kezdte a másikat ki, a fényre, míg meg nem akasztotta mozdulatát a Pap kése, mely nyakán, pont a test és a nyak találkozásánál fúródott belé, és azonnal megbénította őt.

Eldőlt, mint egy zsák. Hátranyúlt volna sebéhez, de karja nem mozdult, csak bőrén érezte, hogy a vér megállíthatatlanul ömlik ki a földre, mely talán máris kezdte magába szívni. Mondtam neked, hogy nem keresztezhetjük a romlott isten szándékát, suttogta a Pap. Hátrált, kezében a véres kést lóbálta. A szenvedés által hódolhatunk istenünknek. Minden más csak tévedés, és ezt majd te is belátod, ha egyesülsz vele a föld alatt, mondta, majd eldobta a kést, jó messzire, aztán felragadta az ásót, és vadul a földbe szúrt. Vajon hányszor kell még nektek elmondanom, hogy nincs más célja ennek a világnak, mint a fájdalom és a rettegés, átkozódott a Pap, miközben mind vadabbul kezdte ásni a sírt, de ezt már az Öreg nem látta.

vége

A második része és befejezése ennek a felvezetésnek. Mert mit ér egy pince, ha nincs lakója?

Rémpofa 

– Nagyon szép lett a kastély – mondta Gergő, miközben az utolsó szobában, a Nárcisz–szalonban lévő látogatók könyvébe írt.

– A polgármester érdeme – vont vállat az újfiú, aki a nagy, masszív ajtótoknak támaszkodott, és egy festményt tanulmányozott a falon. A képen, mely egy elfeledett németalföldi kismester közepesnél is rosszabb műve volt, Dante beszélgetett Vergiliusszal egy lefelé haladó lépcsősor közepén. – Szegénynek ráment az élete a felújításra. Pont ott kapott szívinfarktust, a megnyitó után – mutatott az újfiú a sarokba. – Azt mondják, látott valamit odakinn az udvaron. Kötve hiszem, hogy pont egy kinti dolog ijesztette halálra – felkuncogott. – Hisz az igazán ijesztő dolgok idebenn vannak, nem? – kivárt, majd eszébe jutott valami, és így folytatta: – Emlékszel, amit arról mondtam nektek, hogy Rémpofát az Igazgató és Monguz találta ki, azért, hogy ne mászkáljatok éjszaka az épületben? Azt mondtam nektek, valószínűleg ők maguk játszották el, majd elterjesztették, hogy csak a fényben vagytok biztonságban, és mert az udvari lámpa bevilágította a szobátokat, így ott védve voltatok, de a folyosókon sötétség honolt. Emlékszel, milyen szépen és logikusan megcáfoltam az egész kis mitológiátokat racionális érveléssel? Még azt is megindokoltam, hogy azt a fiút, aki csak úgy eltűnt, egyik napról a másikra, azt csak elvitték egy másik intézetbe, de nektek nem mondták ezt el, helyette megjátszották, hogy valami elragadta.

– Emlékszem – Gergő fölegyenesedett, és végigmérte az újfiút. A délutáni nap fénye hátulról érte, a folyosó nagy üvegablakain keresztül, és szinte kimetszette őt a térből. (nem változott semmit, egyetlen ránc sincs rajta, mintha kikerült volna az időből). – Nagyon meggyőző voltál aznap éjjel. Olyan voltál, akár egy felnőtt.

– De beszéljünk rólad – mondta az újfiú. – Mi van veled?  Ahogy mondani szokás, ezer éve nem láttalak.

– Igen. Így szokás mondani – biccentett Gergő, majd ellépett az asztaltól és beleereszkedett az egyik nagy, zöld, fülesfotelbe, amely tulajdonképp egy kiállítási tárgy volt, de nem érdekelte. Záróra felé járt az idő, rajtuk kívül már senki nem volt az épületben. – Honnan kezdjem? Azzal, amikor bezárták az intézetet, és átvittek minket máshova?

– Kezdjük a későbbi évekkel – intett nagyvonalúan a beszélgetőtársa, mire Gergő összefonta ujjait az ölében, rájuk meredt.

– Nyolcadik után felvettek egy jobb gimnáziumba – mondta, miközben a másik belépett a szobába, majd nekidőlt a falnak. – Tudod, volt egy ilyen patrónusi rendszer, ahol normális családok úgy fogadtak örökbe egy intézetist, hogy igazából csak pénzt adtak neki a kollégiumra, kajára, ruhára, zsebpénzt, meg ilyenek. No, én is bekerültem ebbe, és kifogtam egy egészen tisztességes családot, igazából még jobbat is az átlagosnál, mert nem volt gyerekük, ezért néha találkoztunk is, bár mindvégig éreztem a viszolygást, amit felnőtt emberek éreznek, ha kamasz fiúkkal kell érintkezniük (a nő púderillatú parfümje, a zsebkendő, melyet ölébe ejtett ujjaival gyűrögetett).

– Már majdnem azt mondtam, hogy milyen megható – gúnyolódott az újfiú, majd zsebéből előkotort egy csomag cigarettát, és Gergő felé nyújtotta:– Kérsz?

Az csak intett: – Leszoktam. Öt éve. Anna miatt.

– Anna? – vonta hunyorított a másik, miközben a füst kígyózott arca elé.

– A párom – magyarázta Gergő (ahogy reggel kinyitja azt a gyönyörű, keskeny szemeit és rácsodálkozik a világra, az öntudatra, az valami őrjítő még mindig, még ennyi év után is).

– Ó, értem – bólintott az újfiú, és a mennyezet felé fújta a szürkeséget. – Van róla képed? Kíváncsi…

– Nincs – vágta el Gergő ingerülten a mondatot (a kopott pénztárca belső tartójában, meggyötört, régi fotó, Anna tűnődve néz a kamerába). – Már egyébként is láttad őt, nem?

Az újfiú egy pillanatig mereven nézte, cigarettás keze megdermedt a levegőben, félúton a szája felé. – Akkor folytasd az életed – mondta aztán egy kissé csalódottan.

– Annával a főiskolán ismerkedtem meg – mondta Gergő. – Ahova felvettek. Tanár akartam lenni, magam se tudom miért. Valószínűleg a magyar miatt, mert a gimiben nagyon jól ment, egészen belebolondultam az irodalomba, és azt gondoltam, a legjobb dolog lesz, ha naphosszat csak irodalomról beszélek a gyerekeknek.

– És nem így lett? – kérdezte gunyorosan az újfiú.

– Ez nem olyan egyszerű – csóválta meg a fejét Gergő, és végre felnézett rá. – Nem is tudom, hogy értessem meg veled.

– Próbáld meg. Egy hasonlattal – tanácsolta a másik.

Gergő átgondolta a dolgot, majd ezt mondta: – Akkor képzeld el, hogy odakint ülsz, a meleg májusi napfényben, egy padon, érzed a nyíló, bimbódzó virágok illatát, a földből előpárázó ősi nedvességet, azt, ahogy a levegő melege körbefon, és mint egy balzsam, élettel tölt el. És képzeld el mindezt egy ablak mögül szemlélve, a kastély folyosóján állva. Nagyjából így, ennyi korlátozással viszonyul egymáshoz az, ha valamit tanítasz, amiben egyébként örömödet is leled.

Az újfiú eltűnődött, majd némi keserűséggel a hangjában megjegyezte: – Én csak a mérhetetlen mélységeket és a bomlás mindent eluraló szagát érzem a pince földjéből. Igaz, most azt is lebetonozták.

Hallgattak egy sort, az újfiú az ujjai közt pörgette öngyújtóját, óvatosakat, aprókat szippantott a cigarettából, nyilván, hogy tovább tartson.

– Folytasd, kérlek – szólította fel aztán Gergőt, aki maga is valamiféle révületbe, elúszó gondolatokba süppedt, de most összerezzent a hangra.

– Elvégeztem a főiskolát, és elhelyezkedtem egy fővárosi iskolában. Elvettem feleségül Annát, és boldogan de szegényen élünk egy albérletben.

– Gyerek van? – kérdezte hirtelen az újfiú, de Gergő rávágta: – Nincs (a bőrön át megérezni az apó láb vagy a kéz akaratos, kifelé rugaszkodó mozdulatát a hasban).

– Hazudsz – mondta a másik, mire Gergő nem válaszolt, lesütötte a szemét, majd lassan, sötéten ezt mondta: – A családomat hagyjuk ki ebből.

– Hát persze – hagyta jóvá az újfiú vidáman. – De tudod mit gondolok, elhallgatva szürke és sablonos kis élettörténetedet? Az életed, amit idáig sikerült megélned, hála nekem?

– Mit gondolsz? – kérdezett vissza Gergő.

– Azt, hogy neked az az éjszaka, az, amikor megszöktünk, az volt a legnagyobb dolog az életedben. A legfontosabb éjszakád, melyhez csak Jézus Gecsemáné kertbéli virrasztása, az emberiség örök éjszakája mérhető.

– Talán egy kicsit erőltetett a párhuzam – jegyezte meg bizonytalanul Gergő.

– Talán – hagyta jóvá az újfiú, majd cipője sarkán elnyomta a cigaretta maradékát, aztán a csikket beledobta az hamis Ming-korabeli vázába. – Megérkeztünk, ugye? A témánkhoz.

– Mit akarsz? – kérdezte Gergő, noha sejtette a választ.

– Emlékszel? – kérdezett vissza az újfiú és a férfi mögé lépett, így közvetlenül a fülébe beszélhetett. – Emlékszel még arra az éjszakára?

– Igen – motyogta Gergő (végigóvakodtak a folyosón, a hideg padló belemart zoknis lábukba, figyeltek rá, ne csapjanak semmi zajt, aztán odaértek a fordulóhoz, ahonnan már sötét volt, és ekkor kértem el az újfiú öngyújtóját, mert én mentem elöl, majd a halovány lángot tenyeremmel árnyékolva, elsettenkedtünk a Szakács fülkéje előtt, hallottuk egyenletes horkolását bentről, a függöny mögül, éreztem a láng melegét a tenyeremen, de az ujjaimmal azt is éreztem, hogy valami véset van az öngyújtón, kitapogattam, mindig is érzékeny volt a tapintásom, majd a pincelejáratnál, az ajtó előtt rá is néztem a kis fémházra, és láttam, amit előtte nem akartam elhinni ujjamnak, láttam azt a nevet, amit annyira jól ismertem, hisz aranyozott betűkkel belevésték a kapu feletti domborműbe, és ekkor már tudtam, de a félelem megbénított, csak néztem, ahogy a többiek leereszkednek szótlanul, némán a pincébe, ahol az újfiú a szabadságot ígérte nekik, és nem állítottam meg őket, nem csináltam semmit, csak akkor tudtam kiszakadni ebből a révületből, amikor az újfiú megállt előttem, és nyújtotta kezét az öngyújtóért, a szemembe nézett, és bizonyára nem látott mást, csak rettegést, de amikor visszaadtam neki az öngyújtóját, elismerően biccentett, és megveregette a vállam, majd behúzta maga után a pinceajtót).

– Emlékszem – erősítette meg Gergő a kijelentését, majd megcsóválta fejét. – De nem akarok beszélni róla.

– Akkor emlékszel a megállapodásunkra is – biccentett az újfiú. – Amit aznap éjjel, a szökés éjszakáján kötöttünk

– Emlékszem – hagyta jóvá Gergő kényszeredetten (miután visszarohantam a szobánkba, kábult álomba zuhantam, amiből arra riadtam, hogy ott állt felettem, néz rám, a halovány fényben is jól látszódott, hogy úgy mosolyog, akár egy jóllakott macska). – Mi történt velük valójában? – kérdezte aztán hirtelen (az üres ágyak a hálóteremben, vádló fehérségük, éjszakákon át, míg újak nem érkeztek beléjük).

– Kellett az erejük – jelentette ki az újfiú. –  Ott vannak most is a pincében. Csak már nem látszódnak.

– És az apád? – kérdezte Gergő. – Mi van Rémpofával? (ó igen, az apád neve volt az öngyújtón, vagyis a családod neve, a családé, mely hajdan e kastélyt birtokolta). Szoktál vele…találkozni?

Az újfiú arca elkomorult, megrázta fejét: – Ritkán. Az utóbbi időben már nem nagyon jár fel a pincéből – mondta. – Ő tényleg nem szereti a fényt. De én bírom. Hála neked.

– Hála nekik – helyesbített Gergő (a barátaimnak, akiket elárultam).

– Na gyere, nézzük meg őket – ütögette meg vállát a másik, mire Gergő kelletlenül felállt, és kiment utána a folyosóra.

– Biztos, hogy szükség van erre? – kérdezte halkan.

Az újfiú visszanézett rá, figyelmesen végigmérte. – Azt mondtad, emlékszel a megállapodásunkra. Megígértem, nem bántalak, míg a kastélyba vagy. Cserébe, hozol majd nekem valamit. Fogytán az erőm. Eltelt húsz év, talán nem látszik, de az idő engem sem kímélt. Gyengülök – megálltak a kastélyudvarra néző egyik ablaknál, az alkonyi fény szemükbe tűzött. – De ha kell, még képes vagyok meglátogatni téged. Téged és a gyereket.

Gergő behunyta a szemét (egy árnyék az alvó Anna ágya mellett, csak egy pillanatra látta, mikor visszajött a hálószobába a vécéből hajnali három óra tizenkettőkor, de így is, húsz év után is azonnal tudta, ki áll ott, a sötétben, és azt is mindjárt tudta, mit kell tennie). – Esteledik – mondta. Szemhéja mögött pokoli, vörös körök tágultak.

– Igen. Mindjárt túl leszel rajta – válaszolt a másik, miközben meredten figyelte a gyerekeket, Gergő osztályát, akik kis csoportokba verődve futkároztak, kergetőztek, nevetgéltek, beszélgettek az udvaron és nem is sejtették, hogy mi közeledik feléjük a jövőből. – Kiválasztottad már melyik lesz az?

– Igen – sóhajtotta a férfi még mindig csukott szemmel (Norbert elég labilis, mióta az anyja meghalt, pont a legrosszabb korban van, tizenhárom éves, a többiek szerint sötét gondolatok kerülgetik, el fogják hinni, hogy csak úgy eltűnt, el kell hinniük).

– Akkor hozd be – kérte a mellette álló gyerek. – Hozd le a pincébe.

vége

Főképp a horrorfilmben gyakori technikai megoldás a prológusban, az előzményben bemutatni az első áldozat sorsát, erre tipikusan alkalmas a final girl ellentéte, a sikoltva menekülő szőke nő, akit persze úgyis elkap a rém. A később felbukkanó főszeplők egy nemtudással érkeznek majd meg a borzalmak helyszínére, míg mi, nézők, már beavatottként várjuk, milyen szörnyűség történik majd velük. Mindez ad egy kényelmetlen biztonságérzetet, egy hamis illúziót, mely párosul annak latolgatásával, hogy mindezt ki éli túl (legalábbis az első részt, mert a folytatásokban mindig az első rész főhőse hal meg legelőbb - kivéve Ash). Erre épít a lenti írás is, ezért a kastély előzménytörténetét, de főképp ezt az írást érdemes átfutni, így az újonc, az új fiú szkepticizmusa kap egy keretet, és olyan ellentét alakul ki, mely a horror egészére jellemező: lehet, hogy tényleg nincs senki odakint a sötétségben - de mi van, ha tévedünk?

Rémpofa

– A lámpa marad – mondta az új fiú, fel se nézve Monguzra a könyvből. A könyvet Gergőtől kapta, kalózokról, kincsekről és fondorlatos cselvetésekről szólt.

A másik öt intézetis gyerek megdermedt e hallatlanul bátor kijelentésre, csakúgy Monguz, a nagydarab, csupa szőr, lassú mozgású tanár. A fiúk féltek tőle, másképp, mint a Szakácstól, inkább az erejét rettegték, a pofonjait, a fülcimpahúzásokat és a seggberúgásokat. Állítólag szegény Sanyikának egyszer egy egész csomónyi haját kitépte, csak azért, mert túl gyorsan ment a kastély folyosóján.

A férfi most csak állt a hálóterem ajtajában, vastag, szőr borította ujjai ott lebegtek a kapcsoló felett, mint tétova szobor dermedt bele a mozdulatba, és vakon pislogva meredt az új fiúra, majd megvonta vállát. – Kaptok még tíz percet – mondta nekik, aztán döngve becsapta az ajtót.

Mind az öt gyerek – kik engedelmesen, állig betakarózva figyelték kettejük rögtönzött jelenetét –, most jól hallhatón fellélegzett, vagy inkább felhördült. Eddig soha senki nem ment szembe Monguzzal. Ez a lázadás magában hordozta azt, hogy az Igazgatóval is lehet esetleg ellenkezni. Sőt, még talán a Szakáccsal is. Az intézet felnőtt személyzetének negyedik tagja, Anna asszony nem számított, ő a városból járt be hozzájuk, magyart és természetismeretet tanítani, gyorsan ledarálta az anyagot, aztán iszkolt kifelé az épületből. Ővele, a ráncos és halk szavú aggszűzzel, akiből állott szappanszag és levendulaillat áradt, valahogy nem volt értelme kötözködni, a fiúk mogorván és bágyadtan ülték végig az óráit.

A két férfitanár azonban teljesen más ügy volt. Monguz és az Igazgató megsemmisítő terrorjával szemben eddig nem igazán láttak alternatívát. Monguz matematikát, reál tárgyakat és testnevelést tartott nekik, bár sokszor megosztották az órákat az Igazgatóval, akinek egyébként csak az állampolgársági ismeretek és az osztályfőnöki teendők jutottak volna. Monguz alattomosan csapott le, a padok közt sétálva osztotta ki ütlegeit, rúgásait. Az Igazgató másképp – talán sokkal rosszabb módon – volt kegyetlen. Látszólag véletlenszerűen a szobájába hívatta őket beszélgetésre, mely valójában hosszú hallgatásokból és a szülőkre vonatkozó kínzó, elevenbe vágó kérésekből állt. Miért hagytak el? Emlékszel még anyádra? Szerinted részeges leszel, mint apád? A szüleid mennyire voltak semmirekellőek? Mi értelme a létezésednek, ha még a tulajdon nemzőid is eltaszítottak? Nem lehet, hogy csak a kéjt kereseték a közösüléseikben, te pedig egy véletlen eredménye vagy? A gyerekek látták, hogy válaszaiktól mind elégedettebb és boldogabb lesz, legalábbis ez sejtette az arcát lassan eluraló mosoly. Majd mindegyik fiú sírva, a dühtől reszketve hagyta el szobáját a beszélgetések végén. És két-három havonta az Igazgató mindannyiukra sort kerített, fantasztikus memóriája és érzéke volt hozzá, hogy mind megkapják a magukét.

Huszonnégyen voltak az osztályban és az intézetben. A hálótermekben pedig hatosával voltak beosztva. Az új fiú hálótermében kapott helyett Gergő, a könyvmoly, Csobánc, a hallgatag roma fiú, Ruszi és Tomi, az ikrek, akik mindig egymással veszekedtek és Gál, aki folyton fekvőtámaszozott. Meg persze ott volt korábban Sanyika is, míg el nem vitte őt a Rémpofa. Az ő helyére, az ő ágyába jött az új fiú tegnap éjjel.

Állítólag egy nagy, sötét autó hozta. Nem volt más cucca, csak egy kis, lakozott bőröndje. Finom, fehér inget, és elegáns szabású nadrágot, csillogó bőrcipőt viselt. A többiek ösztönösen kerülték még, nem tudták, mit hoz magával, milyen keserűséget, rossz érzést, kegyetlen emléket. A gyerekek megtanulták, jobb hagyni a jövevényeket, hagy főjenek a saját levükben, aztán pár nap múlva úgyis megnyílnak. De az új fiú, ez a magas, vékony, de sportos szőke jelenség egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy átlagos jövevény. Arisztokratikus fensőbbséggel foglalta el helyét a teremben, az órákon szórakozottan rajzolgatott, vagy ki-kitekingetett az ablakon. Ebédnél a többiektől távolabb leülve kanalazta a moslékot, amit a Szakcs aznapra összekotyvasztott. Délután pedig csak állt a fal tövében, arcát beletartotta a néha elő-előbukkanó májusi napfénybe, és egyáltalán nem törődött a sáros kastélyudvaron labdát kergető fiúkkal. A közeledés egyetlen jele volt, hogy elkérte Gergőtől azt a kalózos könyvet, aztán elegánsan feltelepedett ágyára, és olvasott. Most a könyv felett végighordozta hidegszürke tekintetét a többieken, majd csengő, erős hangján meg is kérdezte: – Mit bámultok?

Gál szólalt meg, még mindig döbbenet rezgett hangjában: – Ellentmondtál Monguznak.

– Nem is – javította ki Gergő kábán –, megparancsolt valamit a szőrös disznónak.

– Nem lesz ennek jó vége – csóválta a fejét Csobánc.

Az ikrek nem szóltak, elbűvölve figyelték az új fiút, aki sóhajtva maga mellé tette a könyvet, majd leeresztette a lábát a padlóra, és csak ült ott, a cipőire meredve.

– Jobb lesz, ha vigyázol – folytatta Csobánc. – Az Igazgató nem ismer tréfát. Ha megtudja, hogy pattogsz…

– Mi lesz akkor? – kérdezte felpillantva rá az új fiú. A másik elfordította a tekintetét.

– Elbeszélget veled – sietett a segítségére Gergő. – És az egyáltalán nem lesz kellemes.

– Vagy, ami még rosszabb, beoszt egy hét konyhai munkára a Szakács mellé – tette hozzá a kisebbik, az alacsonyabb iker. – Na, az aztán szívás.

– Szó szerint – vihogott Gál.

– Miért? – kérdezte szelíden az új fiú, de erre a többiek zavarba jöttek, és nem válaszoltak, végül a roma fiú nyögte ki: – Hát tudod, elkezd fogdosni néha. Ott is. Aztán dörgölődzik is a farkával. Vagy a nyakadba liheg.

– Te már csak tudod, neked már adott egy kis húst is, mi? – röhögte el magát Gál.

– Menj az anyádba – mordult rá Csobánc.

– Menj te a tiédbe – jött a válasz, és a nagydarab fiú már hajtotta fel a takaróját, de Gergő közbevágott: – A lényeg, hogy ha nagyon ugrálsz, valamelyik a három közül ellátja a bajod. Vagy így, vagy úgy.

Az új fiú eltűnődött ezen, majd kifűzte és óvatosan lehúzta a cipőit. Olyan kecsen és finoman mozgatta ujjait közben, hogy a többiek megbabonázva figyelték, és el is felejtették, miről beszéltek neki, míg ő ki nem jelentette: – Nem fognak ezek semmit sem csinálni velem, mert még ma éjjel meglépek.

Gál erre felhorkant, és dühösen magára húzta a takarót. Csobánc cüccögött, és a körmét kezdte rágni. A két iker csak bámulta tovább az új fiút, aki közben párnáját feljebb pakolta majd hátradőlt, és ölébe vette a könyvét, hogy újra olvasni kezdjen.

Egyedül Gergő pattant ki izgatottan az ágyból, az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta, kikukucskált, aztán a kilincsnél maradva, azt szorítva kérdezte: – Mi az úristent beszélsz?

Az új fiú most se nézett fel a könyvből, miközben válaszolt: – Szökés. Léc. Télak – ejtette ki lassan, tagoltan a szavakat.

– Felejtsd el – morogta a nagyobbik iker. – Senki nem tud megszökni innen.

– Ja, ez így van – bólogatott Csobánc. – Mondj le róla, öreg.

Gergő ismét kilesett a folyosóra, majd visszafordult az új fiú felé: – Hogy képzelted?

Az végre ránézett, figyelmesen végigmérte, végül unottan fújtatott egyet: – Amikor megérkeztem, láttam, hogy a nagy bejárati ajtó zárja elég spéci. Az nem kiút. Viszont azt is láttam, hogy a pinceablakokon nincs rács. Gondolom, a pincelejárat a konyha környékén nyílik, legalábbis az ilyen régi kastélyokban így volt, praktikus okokból. Ha be van zárva, akkor ezzel kinyitom – zsebéből egy biztosítótűt vett elő. – Csináltam már ilyet párszor – a hálóterem ajtajára mutatott: – Ez se lesz akadály, ha éjszakára ránk zárják.

– Nem zárják ránk – morogta dühösen Gál a takaró alól. – Nincs rá szükség.

Mind hallgattak egy sort, mérlegelték, amit hallottak, végül a kisebbik iker jegyezte meg, szinte nyüszítő hangon: – A pincelejárat tényleg a konyha mellett van. És pont ott van a Szakács alvófülkéje is. Csak egy függöny választja el a folyosótól…

Az új fiú felemelte fekete zoknis lábát: – Majd mezítláb megyek.

– Monguz néha járőrözik a folyosókon. Igaz ritkán, mert gyakran bepálinkázik estére – hozta fel Csobánc.

– Megvárom, míg kidől, és utána lépek – hagyta jóvá az új fiú derűsen. Hirtelen felült ágyában Gál, és dörmögve kérdezte: – Tudod, miért nem zárják ránk ezt a nyavalyás ajtót?

Az új fiú széttárta karját: – Nem. Miért?

A többiek mind Gál felé fordultak, mint akik egyszerre rettegnek a választól, de várják is annak bizonyosságát.

 – Rémpofa miatt.

Ekkor élesen megnyikordult az ajtó, mire Csobánc ijedtében felrikoltott. Monguz húzta kifelé, akaratlanul is megrántva a még mindig a kilincsbe kapaszkodó Gergőt. – Hát te mit csinálsz itt? – dörrent rá a tanár, és már emelte kezét, de a gyerek ügyesen hátrált, és kitért a pofon elől. – Csak vécére akartam menni – mentegetődzött már az ágyából.

– Reggelig nincs hugyozás – jelentette ki Monguz, majd végigmérte őket, tekintete végül az új fiún állapodott meg: – Leolthatom már a villanyt, nagyságos úr? – kérdezte tőle gúnyosan. Az új fiú nagyvonalúan intett neki, mire a férfi felhorkant és a kapcsolóra csapott. Ezüstös sötétség borult rájuk, az ablakrácsok miatt pár csík szabdalta szét.

– Ki az a Rémpofa? – kérdezte tőlük egy sötét folt, vagyis az új fiú a sarokból. – Egy tanár?

Kis lángocska villant, bevilágította az arcát, aztán parázs maradt a helyén, és erős dohányfüst terjengett elő.

– Neked van cigid? – döbbent meg Gergő.

– És tüzed? – kontrázott Csobánc bután. A láng újból fellobbant halk klikkeléssel, sárgába vonva azt az elszánt, komor arcot.

– Apáé volt – mondta az új fiú, majd ismét félhomály lett, mert eloltotta a lángot. – Ez az egy dolog maradt nálam abból, ami az övé volt. Minden mást elvettek tőlem.

– Gazdagok voltatok? – bukott ki Csobáncból a csodálat.

– Nagyon – mind sejtették, az új fiú bólintott a sarokban. – De hagyjuk ezt.  Szóval ki ez a Rémpofa?

A kérdést könnyed, cseveg hangon tette fel, de sokáig nem kapott rá választ. Végül Gál köszörülte meg a torkát, és óvatosan válogatva a szavait ezt mondta: – Állítólag a kastély korábban egy grófé volt, aki megsebesült a háborúban. Az első világháborúban. Egy golyó levitte a fél arcát. Aztán mire hazaért, kiderült, hogy a felesége és a fia meghalt egy járványban. Valamilyen megfázás…

– Spanyolnátha – segítette ki Gergő.

– Igen, az – hagyta jóvá a másik nagyvonalúan. – De az ürge nemcsak a fél szemét hagyta ott a fronton, hanem az eszét is. Egész éjjel a kastély folyosóit rótta és a fiát kereste. Egyszerűn nem akarta elhinni, hogy a gyerek, akiért annyira rajongott, meghalt. Minden éjszaka százszor bejárta a folyosókat, a szobákat, sokszor meg csak állt, valamelyik sarokba húzódva, és várta, hogy a fia felbukkanjon a holdfényben.

– Nagyon kísérteties – gúnyolódott az új fiú, majd erőset szívott a cigarettából.

– Hé, adjál már egy szálat – szólt rá Csobánc mohón.

– Előbb hallgassuk meg a történet végét – intette csendre őt az újonc.

Gál pedig így folytatta: – Ez így ment addig, míg be nem jöttek ide is az oroszok a második világháború végén. Akkor aztán elkapták a Rémpofát, letérdeltették, és bumm, golyót kapott az ép szemébe. A falusiak kaparták el, valahol a kastély környékén. De ezzel nem lett vége. Miután a kastélyból intézet lett, éjjelente ismét megjelent a folyosókon. A gyerekét keresi továbbra is. Azt hiszi, minden egyes intézetis gyerekről azt gondolja, hogy ez az ő fia, és ha valamelyik van olyan bolond, hogy éjjel a folyosókon mászkál, akkor elkapja, és magával viszi.

– Hova? – bukott ki a kérdés az új fiúból.

– A pokolba – válaszolt csendesen a nagyobbik iker.

– Vagy valami még rosszabb helyre – tette hozzá Gál.

– Ti láttátok már? – kérdezte az új fiú rövid töprengés után.

– Mondjad, Gergő – biztatta Csobánc a társát, mire az kényszeredetten bevallotta: – Láttam valamit. Miután idekerültem. És akkor még nem tudtam, mi a helyzet. Mindenki aludt, és baromi éhes voltam. Gondoltam, lopok valami kaját a konyhából. Ahogy a főfolyosón, mentem, egyszer csak hallom, valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Megfordultam. Egy magas férfi állt az egyik ajtó sötétéjében. Kérdeztem, ki maga, de nem válaszolt, csak kinyúlt felém, és láttam, hogy nagy, bütykös, csontos ujjai voltak. É aztán, ahogy a keze beért a fénybe, visszakapta, én meg skeráztam vissza az ágyamba, és a fejemre húztam a takarót reggelig. De akkor megértettem, hogy a fényt, na azt nem szereti.

– Ezért nem jön be ide, és nem visz el minket álmunkban – ült fel Gál az ágyában. – Látod, a kinti udvari lámpa pont a hálótermekbe világít. Fél a fénytől, mert olyan csúf. Nappal nyomát se látni. Éjszaka meg az összes gyerek biztonságban van, egészen addig, amíg az ágyában marad.

– Beszéljétek el neki Sanyikát is – kérte Csobánc halkan, de csönd követte a szavat.

– Mi van ezzel a Sanyikával? – kérdezte az új fiú őszinte kíváncsisággal.

Végül Gál kezdett bele: – Ő feküdt korábban a helyeden. Jó gyerek volt, csak egy kicsit nyafogós. A tanárok se nagyon bántották, mert olyan idegesítően sírt. Az egyik este, karácsony után pár nappal, megfájdult a gyomra. Befalt valamit, lehet, a konyhából lopta, nekünk nem adott, de hallottam villanyoltás után, hogy zabál. Éjféltájt már nyöszörgött, megkérdeztem, mi a baj, mondta, csikar a hasa, és menten összeszarja magát. Mondtam neki, bírja ki reggelig, ne büdösítsen be itt nekünk. Azt én nem mondtam, hogy menjen ki a vécére. Nem akartam, hogy elkapja őt a Rémpofa. De ő kiment. Biztos nem bírta tovább. Arra ébredtem, hogy zárja az ajtót.

– Én is hallottam – erősítette meg a kisebbik iker.

Megint elhallgattak, talán csak azért, hogy megtudják, az új fiú figyel-e avagy már alszik.

– És mi lett vele? – kérdezte az közönyösen.

– Soha többé nem láttuk – szólt közbe Gergő. – Reggel üres volt az ágya. Kérdeztük az Igazgatót, ő meg csak hebegett-habogott. Délelőtt Monguz bejárta az egész épületet a pincétől a padlásig, ám nem találta. Sanyika úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Rendőrök is jöttek? – kérdezte az új fiú.

– Nem, nem voltak – jelentette ki zavartan Gál. – Miért?

A másik egy ideig hallgatott, majd a következőket mondta halk, de pattogó, parancsoláshoz szokott hangon: – Nagyon érdekes dolgokat meséltetek erről a helyről. Azt hiszem értem, mi folyik itt. És mindjárt elmondom nektek is, mi a helyzet ezzel a ti Rémpofátokkal. És utána eldönthetitek, megszöktök-e velem ma éjjel a pincén át. De előtte: ki kér cigit?

folyt. köv.

Egyrészt ez is egyféle sajtótájékoztató, vagyis annak egy módosult, sajátos formája, de az előzmények ismerete nélkül nehezen érthető. Másrészt beleakadtam ebbe a régebbi írásomba, és nagyon megtetszett az az elbeszéléstechnika, a bizonytalanság, a vissza-visszautalgatás hálója, amit ott összehoztam.

A kastélyban még bőven van történet, például az intézetis gyerekek sorsát is e falak rejtegetik.

Kísértetkastély-projekt: visszatérés és búcsú

Azt mondják, az Idegent a Társak találták meg. A mezőn kóborolt, lába szárát friss harmat hűsítette, fehér bőre, és bőrén a sebek szinte világítottak a hajnali szürkületben. Majdnem meztelen volt, egy véres bugyin és egy szakadt melltartón kívül nem takarta semmi vézna, üres testét. Arról is beszélnek, hogy a haja teljesen ősz volt, noha a teste és a bőre azt sugallta, nem lehet még több harmincötnél.

De nem ez volt a legrosszabb.

Láttuk a felvételeket, az első képeket, mely bejárta a Hálózatot, és soha nem fogjuk elfeledni az arcát, és az arcon azt a kifejezést, melyre nincs elég szó, hogy leírjuk. Ha mégis megpróbálnánk jellemezni, az Egyensúly előtti időkben kereshetnénk egy hasonló képet. Van, akinek volt rá javaslata, volt, aki hozott is példát, egy korabeli felvételt, egy amatőr mozgóképet, amelyen egy maszkos férfi, egy tagbaszakadt, nagydarab, lógó hasú gyilkos egy meglehetősen életlen késsel levágja az előtte térdelő,  hátrakötözött kezű, mexikóinak tűnő nő fejét, majd a leválasztott részt a kamera elé tartja, és az, aki hosszas kutatás, és annyi borzalmas jelent átnézése után megtalálta ezt a kordokumentumot, mely olyan jól jellemezte korábbi valónkat, az úgy véli, hogy a halott vagy haldokló nő döbbent, rémült és elkeseredett arckifejezése, a levágott fejet eluraló borzalom és horror az, ami leginkább hasonlít az Idegenére.

Azt mondják, a Társak a legközelebbi városba vitték őt, ott is a legközelebbi rendőrőrsre, ahol az ügyeletes döbbenten fogadta a jövevényt, és hirtelen nem is tudta, mit kezdjen vele. A Társak segítettek neki, meleg teát adtak a szótlan nőnek, és takarókat hoztak. Az ügyeletes addigra összeszedte magát, illetve tanácsot kért felettesétől, majd még aznap megkezdte az Idegen kihallgatását.

Azt hallottuk, a dolog eleinte nem ment túl jól, a nő alig vagy csak akadozva, artikulálatlanul beszélt, mint aki nagyon sokat kiabált vagy épp ellenkezőleg, mint aki évekig hallgatott egy mély, sötét és nedves kút mélyén. Az ügyeletes kerített neki valami ruhát, ami lötyögött lepusztult testén, és miközben az Idegen felöltözött, egy kamerán át nézte, és gondosan lejegyezte magának a sebeit. Horzsolások a könyökön és a tenyéren, mintha a nő hosszan csúszott, kúszott-mászott volna. Egy nagy vágás a nyak oldalsó részén. A háton ostorcsapásoknak tűnő csíkok. A hason, a mell alatti részen kerek égésnyomok. Ovális pöttyös lenyomatok a comb első és külső felén és a vádlin, talán emberi fogsor okozta őket. Kiszakadt hajcsomó a koponya alsó részén. Maró folyadék által égetett foltok az ágyék környékén, az alhas alatt, a szőrzettel borított bőrfelületen. Egy hiányzó metszőfog. Egyenetlenség az orr vonalában, talán ütés eredménye. Véraláfutás a jobb szem alatt.

Az ügyeletes arcán láttuk, mit jelent szembesülni ilyen mértékű erőszakkal. Elfordult a monitortól, és sírva fakadt, de aztán összeszedte magát, és konzultál a Társakkal, melynek eredményeképp megrendelte a koktélt, a fájdalomcsillapítás, a lazítás és az öröm vegyülékét, mely végre megnyitotta a kaput a nő emlékei előtt.

Mielőtt a nő bevette a tablettát, az ügyeletes tisztázta vele, kik a hozzátartozói, kiket értesítsenek, hogy itt van, erre az Idegen megadott egy nevet, és egy helyet, ahol ez az illető található, ami persze nem volt igaz, de a Társak végigkövették az Idegen nyomait a Hálózatban, és rájöttek, kiről van szó, és miközben a kihallgatás folyt, elmentek ezért a hozzátartozóért.

A nő bevette a gyógyszert a pohár vízzel, aztán csak ült a kanapén, és úgy tudjuk, tíz percig behunyt szemmel figyelt, van, aki úgy véli, átgondolta, mit mondjon el, mit osszon meg velünk, hogy ne tűnjön előttünk teljesen őrültnek, mert bizonyára félt a következményektől. Épp ezért van olyan vélemény is, hogy csak a töredékét beszélte el a dolgoknak, és a valóság és az igazság sokkal nagyobb és hihetetlenebb eseményekből áll, olyanokból, melyet mi, azok, akik nem ő, képtelenek lennénk elfogadni, hiszen nem éltük át őket.

Aztán láttuk a felvételen, hogy kinyitotta a szemét, és az arca megváltozott, és akkor elkezdett beszélni az ügyeletesnek, lassan, sokkal tisztában, mint ahogy az első kérdésekre válaszolt, továbbá összefogottabb is volt ez a monológ, valahogy strukturáltabb, van, aki azt mondja olyan volt, mintha betanult szöveg lett volna.

Egy kastélyról beszélt, mondta a helyet is, ahol az épület található, és valóban, a Társak ettől a településtől nem messze akadtak rá. A kastély és az éjszaka voltak az elbeszélésnek a központjában. Azt mondta, fogságba esett a kastélyban, nem tudott kijutni belőle, és bár úgy tudta, nincs rajta kívül senki más az épületben, csak ő volt az egyedüli, kényszerű vendég, egy tőrrel a kezében – végül mégsem tudta megvédeni magát.

Azt is mondta, hogy először úgy gondolta, a folyosó közepén marad, és bármi közeledik felé, ledöfi, vagy megszúrja avagy megsebzi a tőrrel, amely sosem gyógyuló sebet ejt. De az a valami egyáltalán nem úgy közeledett, ahogy egy ember tenné. Egyszerre csak ott volt, mellette vagy mögötte, a hajába markolt, hátrahúzta fejét, hogy latinul a fülébe suttogja átkait, majd a földre lökte. Egy férfi, régies ruhában, kezében karddal. Fiatal, eszelős arcából gyűlölet sugárzott, olyan, aminek nincs indoka, csak kifutása. Az Idegen hiába suhintott felé a tőrrel, a támadó könnyedén eltáncolt, egy igazi párbajhős volt, sebezhetetlennek tűnő jelenés, aki egy laza döféssel, fordulatból megsebezte a nőt, a nyakán ejtve vágást. Ám arra nem számított, ami ekkor történt, mert az Idegen, ahogy a vívni nem tudók általában, ösztönösen odakapott, és még elérte a fegyver pengéjét, megragadta, nem engedte, hiába hasította fel tenyerét az éle, mert közben csak arra figyelt, hogy a forgolódó férfitest közepébe szúrja tőrét. A másik felnyögött, szívéhez kapott, majd hátrált, átesett egy ajtón, és egy sötét, de alapvetően kéknek tetsző szoba kanapéjára roskadt.

Az Idegen a fájdalom tüzes takarójába tekerve omlott össze a folyosón. Úgy mesélte el nekünk, hogy ekkor az ötlött fel benne, bezárkózik a kastély valamelyik szobájába, ellátja sebeit, majd ott kihúzza hajnalig. A pirkadat valamiért fontos részét képezte az Idegen elbeszélésének, mintha úgy vélekedett volna, hogy kálváriájának csak a nap fénye vethet véget, legalábbis olyan magabiztossággal, örömmel és meggyőződéssel ejtette ki a szót, hajnal.

A legközelebbiszobát választotta, ahol vesztére, miután belépett, a fal megelevenedett, gyertyák lobbantották fel lángjukat láthatatlan kezek nyomán, és ahol fényükben emberi csont és haj türemkedett ki a frissen meszelt felületből, és a gyerekek, mert gyerekek voltak, kik előtűntek a sík felületből, felé másztak, totyogtak és dülöngéltek, mivel e holt és befalazott, szétmállott testű gyermekek egyelten vágya az volt, hogy magukkal vigyék őt a falba. Az Idegen hátrált, de felbukott egy zsámolyban, és borzadva nézte, ahogy a kő és gipsz kezek elérik lábát, ahogy a betonfogacskák combjába és vádlijába marnak, és csak ekkor, az újabb fájdalom ösztökéjére kezdte csépelni őket a tőrrel. Porzott a testük, apró kőszilánk ujjak szakadtak le róluk, és fejecskék gurultak mint megannyi golyóbis a padlón, mire megszabadult, majd fél térdre, végül lábra állva ki tudott jutni abból az elátkozott szobából.

Elbeszélte, hogy előbb a hátát a szoba ajtajának vetve tépést csinált pólójából, kezére és nyakára tekerte, majd bizonytalanul elindult a holdfényes folyosón, melynek végében sötét árnyak gyülekeztek, így egy másik ajtót feltépve sikamlós szagoktól párás, éjsötét térbe menekült. Erős kéz ragadta meg, egy kanapéra lökte, és a férfi, mert a zihálása elárulta, csak az lehet, elütötte a kezéből fegyverét, majd hogy kicsit enyhítsen ellenállásán, öklével arcába vágott párszor, amitől az Idegen elájult, észre se véve, hogy orra elmozdult a csapástól, és azt sem, hogy kitört metszőfogát automatikusan lenyelte. Arra eszmélt, hogy megszabadították nadrágjától, és egy mohó erő nekifeszül ágyékénak, szinte széttépte ujjaival, hímtagjával, mire ő felsikoltott, és kinyúlva, megragadta támadója torkát, és szorította, minden erejével összenyomta gégéjét, de még így is percekbe telt, míg az erőszakoló megfulladt, közben ő térdével a férfi ágyékának feszült, és kitolta magából, hogy az utolsó ernyedt rángás már kívül következzen be, így a forró és égető mag ágyékára fröcskölt. Nyüszítve törölte le magáról egy asztalterítővel, a szövet azonnal sercegni kezdett a savas váladéktól. Négykézláb, tapogatódzva indult meg, az ajtó nyitva hagyott résén át betűző fénynyaláb vezérelte, mesélte tovább csöndesen történetét, majd szünetet tartott, mert ismét ivott a pohár vízből.

Miután összegörnyedve kitámolygott az elátkozott szobából, a következő szalon ajtaját kulccsal elzárta maga mögött, hogy odabenn leroskadjon a kandallóban barátságosan pattogó tűz mellé. Remegett a fájdalomtól és a sokktól, majdnem meztelen teste sajgott és vérzett, de a meleg körülfonta őt, és azt remélte, a fény talán távol tartja a folyosón kószáló szörnyűségeket. Egy kanapét tolt a bezárt ajtó elé, majd elfeküdt rajta, fájó ölét masszírozva el is szenderült. Vesztére.

Azt mesélte, még halkabban és zavarodottabban, hogy a tűz melegére riadt. Saját pólójával, a tépett csíkokkal kötözték össze tagjait, ott hevert a kandalló előtt. Egy nagy, bundás alak magasodott felé, kezében izzó hegyű piszkavassal, és mielőtt bármit szólhatott, mielőtt könyöröghetett volna, a vasat a hasához nyomta, kerek kis lyukakat égetve a bőrébe, nem törődve a sikoltással és az alatt lévő védtelen test rángásával. Az Idegen végül megemelte magát, lendületet vett, és összekötött lábával oldalt rúgott, mire a támadó megingott, és a tűztér szélére roskadt, pont elég közel a tűzhöz, hogy bundája lángra kapjon. A nő nem figyelte, hogy kezd el lobogni, élő fáklyakánt ragyogni, letépte magáról a béklyóit, és aztán hátrált, majd a kanapénak rugaszkodott, végül az ajtót nyitotta, hogy csak a küszöbről pillantson vissza az izzó figurára, aki békésen tűrte, hogy a tűz körülfonja a szoba közepén. Semmi nem kapott lángra tőle, jegyezte meg minden csodálkozás nélkül, se a szőnyeg, se a hozzá közel álló bútorok huzata.

Az Idegen ismét kilépett a folyosóra, mesélte, és a vége felé indult, ahol valamiféle kijáratot sejtett, de csak félhomályt lelt, a szürke derengésben alakok motoztak ott, látta már korábban is őket, most megállt tőlük pár lépésre, felismerte, hogy gyerekek, közöttük egy felnőtt. Az utóbbi lépett előre, hogy feltárja arcát, egy összenyomorított, golyó lyuggatta pofát, mire az Idegen felnyögött, és hátrált, de a férfi utána lódult, keze, körmei végigszántottak a nő hátán, másik a hajába akadt, és egy marékkal kitépett belőle. Az Idegen a földre roskadt, és megadta magát a sorsának, hátranézett válla felett, látta a rémarcot, körötte a mohón figyelő gyerekeket, ahogy mind megindulnak, de ekkor a nap fénye áttört a folyosói nagy, rácsos ablakon, egyenesen a szörnyeteg torz pofájába vágott, aki megvonaglott e hirtelen jött ragyogástól, majd sziszegve, nyáladzva visszahúzódott kísérőivel a homályos részekbe.

Valami kattant, mesélte az Idegen, és ő azonnal tudta, a bejárati ajtó zárja az. Talpra állt, végigvánszorgott a folyosón, nem nézve a szobákba, hol annyit szenvedett, majd a mind erősödő ragyogásban kitámolygott az előtérbe, és a nyitott ajtón át kilépett a hajnalba, aztán csak futott, végig a kastélykerten, át a földeken, mezőkön, míg összezavarodva meg nem torpant, valahol odakinn, a biztonságban.

Így találtak rá a Társak.

Ahogy befejezte az elbeszélést, úgy maradt, az asztal lapját bámulva, jó fél óráig. Az ügyeletes békén hagyta, ételt készített neki a Társak segítségével a kiskonyhában, csak a zajra jött elő, mert megérkezett az, akit az Idegen a hozzátartozójának mondott. Úgy beszélik, valahonnan a főváros mellől, egy öregotthonból kerítették elő, bottal járt, de egyenesen tartotta magát. Hajdan gyönyörű arca megfonnyadt, és egy koponyára hasonlított, csak búzavirág kék szeme ragyogott elő elevenen mély odúiból, egyenesen az őt bámuló Idegenre. Az nyomban felismerte őt, a nevén szólította, a hitetlenkedő, rémült nyögéssel, Ágnes, mondta egyszer, kétszer, mire az öregasszony bólintott, és azt mondják, ekkor az Idegen felállt, majd térdre esett, és úgy térden csúszott oda a vénséghez, és megragadt a kezét, és csak csókolta, mire az öregasszony szelíden és talán kissé csalódottan megkérdte tőle, hol volt hatvan évig.

Innentől kezdve zavarosak a beszámolók, és a felvételek is hiányosnak tűnnek a kutató tekintet előtt. Az Idegen visszavitte az Ágnesnek nevezett barátnőjét az öregotthonba, és ott kapott valami ideiglenes munkát és szállást. Beszélik, hogy a Társak jelenlétét soha nem tudta megszokni, minduntalan „robotok”-nak hívta őket, de ugyanígy volt a Hálózattal is, mert ellentétben a normális emberekkel, akik az ébrenlét óráit jobbára a közös térben töltik, ő inkább leválasztva, magányosan tengette napjait.

Úgy tudni, egy vagy két hónap telt el így. Talán Ágnes halála jelentette a fordulópontot. Az utolsó estén az Idegen ott ült az ágya mellett, és elsuttogta neki, vagyis egyesek hallani vélték, ha felhangosították a felvételt, hogy elmondja neki, hogy minden szörnyeteg, akivel a kastélyban találkozott, mind egykor valóban élt személy volt, a kastély büszke ura, de van még egy, akivel nem akadt össze aznap éjjel, Váry Emma, a leggonoszabbra mindőjük közül. Ágnes mereven nézte a plafont, néha bólintott, aztán a teste kimúlt, és személyiségét letöltötték a Hálózatba, ahol az avatárja a korabeli Facebook bejegyzések alapján összeállított, tünékeny szépségű lány lett, a modell, aki annak idején meghódította az Idegen szívét.

Ő azonban nem követte a közös térbe szerelmét, ahogy mondtuk, külön élt, nem csatlakozott. csak külső eszközökkel a Hálózathoz, ezért is olyan nehéz rekonstruálni az utolsó napjait.

Azt még láttuk, hogy egy teherszállítóval visszamegy a faluig, aztán elvesztettük a nyomát, mert az elhagyott, néptelen település utcáit nem figyelték kamerák. Később, az omladozó házak közt egy karbantartó Társ felvette alakját, nagy kannákat cipelt, melyeket, ahogy egy leltár kiderítette, az egykori töltőállomásról hozott el.

Aztán már csak a kastélykertbe telepített felvevő képe marad, és az a rémisztő alkonyi jelenetsor, mely során az Idegen a nap utolsó sugarainál odaér az épülethez, majd gondosan végiglocsolja az ablakkereteket, a fa ajtókat, mindent, amit éghetőnek vélt. A karbantartó Társ, aki ekkora elemezte a cselekedetsort, és megértette, hogy a közös tulajdon rongálásra készül, megindult a faluból, de elkésett. Az Idegen a kastély ajtajához lépett, kezében egy égő gyufával, ám mielőtt a benzintől nedves felületre dobhatta volna azt, az ajtó kivágódott, és kezek ragadták meg, majd behúzták a kastély sötétjébe. A Társ már csak a hűlt helyét találta, s miután gondosan végigmonitorozta, szkennelte az épületet, jelentette a legközelebbi ügyeletesnek az eltűnést, de többet nem tehetett.

Azok, akik kockáról kockára átnézték ezt az utolsó jelenetet, a kamera rossz felbontását kitisztították, a képet elforgatták, hogy jobban lássák a kastélyból kinyúló alakot, azok azt mondják, hogy egy nő volt a támadó, egy feltűnően szép, de sápadt, és dühös arckifejezésű asszony, régies, sötét ruhában. Ugyanezen megszállottak, akik annyira érdeklődtek az Idegen sorsa iránt, amit egyébként az összes információ, ami a Hálózatban kering, másodpercek alatt felülír, így el is felejtjük majd nemsokára ezt az egészet, szóval ugyanezen kitartó elemzők azt is állították, hogy az Idegen az utolsó pillanatban egyáltalán nem ellenkezett, hanem inkább mint egy ölelést, egy baráti üdvözlést, úgy fogadta a kastély úrnőjének szorítását, és egyesek valamiféle lezártságot és megnyugvást véltek felfedezni az arcán, az arcon, mely máris halványul képzeletünkben.

vége