Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2018. december 16. 21:40 - Valmont

Karácsonyi kívánság

360px-pieter_bruegel_the_elder_hunters_in_the_snow_winter_google_art_project.jpg

 

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

 

Karácsonyi kívánság

 

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Farkas vagy valami más üvöltése harsant az erdőből. Amikor kicsik voltak, hosszú téli éjszakákon hallgatták a dada meséit az erdőkben ólálkodó szörnyekről. A fában élő gyökéremberről, aki körbefonja a tested, és kiszívja belőled az összes nedvességet. A boszorkányról, aki a kunyhójában gyerekzsírból főz kenőcsöt, és ha a szemébe nézel, még egy napig élsz. És persze ott volt az elátkozott farkas is, ami képtelen megdögleni, járja a világot, és ha megmar, te magad is farkassá válsz. A lány hátrább lépett, és arra gondolt, talán jobb lenne kimenni az erdőbe, megkeresni ezt a farkast, és hagyni, hogy ő tegye meg a dolgot. Lehet, igaza volt a papnak, lehet, szörnyű büntetéssel jár, ha önmaga oltja ki életét.

De ez mégse lesz jó. Mégpedig pont azért, amit a pap mondott a fiú temetésén. Valamiért a vár mögötti temetőkert szélénél ásták el a testet. Másfél hónapja történt, akkor még enyhébb volt az idő, a kihányt barna földből sárga sár pépesedett a bocskorokra. A lány nem mert a halottra nézni, nem akarta látni azt a gyönyörű, összetört arcot. Bezzeg a pap. Behajolt a gödör fölé, majd beleköpött. Azt mondta, az öngyilkos lelke a keleten lévő végtelen sivatag mélyén fog elrohadni, ahol Isten szolgái vas fogókkal és éles késekkel kínozzák testét az idők végezetéig. A várnép, mind a harminc-negyven ember, öreg, gyerek, férfi és nő, lélegzetvisszafojtva figyelt. A király ott állt a lány mellett, lehajtotta fejét, nem szól. Az, akit medve tép szét, a pogányok fejeznek le, vagy a fekete betegség szárít ki, folytatta a pap, az viszont az Úr palotájába kerül – mely valahol nyugaton van –, egyenest az Úr trónusa mellé, ahol egész nap mézsört ihat és vadkanhúst ehet.

A lány örök időkre a fiúval akart maradni, még akkor is, ha ez örök szenvedéssel jár. Vagyis mégiscsak neki kell megtennie. De nem ma. Túl hideg van. Elképzelte, ahogy odalent fekszik, ahogy a fiú feküdt másfél hónapja, és még nem hal meg sokáig, a hideg föld áttüzesíti törött csontjait, a kiszakadt fogai helyén lévő űr sajog, szája megtelik vérrel, ujjai lassan elfagynak, és talán megtalálják őt alkonyatkor a hazatérő vadászok, és beviszik a nagyterembe, a kandalló elé kiterített szőrmére fektetik, hagyják, ott haljon meg, miközben apja az ebédlőasztal mellől, a nagy, faragott karosszékéből bámulja őt sötét és csalódott tekintettel.

Ahogy az történt annak idején a fiúval is.

Visszalépett a fal széles ívére, majd a létrához botorkált, és leereszkedett a vár udvarára. Alig páran lézengtek a kora délutáni órán. A nap a vaskos hófellegek közül épp hogy ki-kiderengett, szürke fénybe vonva a kovács, a szakácsnő, és két katona alakját. Fenn, a falon apja sápadt ábrázatán akadt meg a tekintete. A nagyterem ablakában állt, fázósan dörzsölte kezét, és őt nézte. A lány intett, mire a férfi kinyúlt, és behúzta az ablaktáblát.

A lány most a szakácsnő vastag alakját kezdte el tanulmányozni, és érezte, vérét felforralja a düh. A nő vörös haja, akár egy róka farka virított a szürke kövek előtt. Az egyik katonafelséggel trécselt, mutogatott, arca kipirosodott, csakúgy, mint amikor elhíresztelte, mit látott a kamrában. A liszteszsákokon.

A lány lassú, táncos léptekkel a kovács fészeréhez ment, és hosszan elnézte, ahogy az üllőn szikrát hány egy kard pengéje, majd az egyik kis asztalra kirakosgatott, már kész fémek közül elvett egy rövid dárdahegyet. Volt súlya, és alig esett rajta fogás, de legalább nagyon élesnek tűnt.

A szakácsné közben visszatért munkájához, leült a konyhalépcsőre, és kopasztani kezdett egy tyúkot. A lány bement a katonák szállásra, átvágott a húgytól, bőrtől és izzadságtól bűzlő priccsek közt, majd a konyha felé indult a belső folyosón, behatolt a gőzök és zsírok párájába, nem is nézett az öreg szakácsra, hanem egyből a kijárathoz tért, és megállt az első lépcsőfokon, a szakácsnő felett. Kezében időközben megmelegedett a fém.

A nő vastag, hurkás nyaka ott fehérlett alatta, a hideg ellenére csak egy lenvászon ing fedte felsőtestét, a durva szövet kacéran félrecsúszott vállán. Egyetlen jó mozdulattal, a nyak és a váll találkozásánál a keleti pusztákra tudná küldeni őt a lány. Biztos volt ugyanis benne, hogy ami tett velük, az árulásáért, a fecsegéséért oda fog kerülni, ha meghal. És minél előbb, annál jobb. A lány lépett egyet előre, megszorította a dárdahegy végét.

Hirtelen énekszó csendült, torz dallamok és kántálás. A pap közeledett, méltóságteljesnek szánt vánszorgással, és pár vénasszony vonult be mögötte a kapun, kezükben fenyőágak. Kórusuk inkább volt vicces, mint megható. A fogatlan vénségek tátogva, torokból énekeltek. Maga a dal az új isten születéséről szólt. A pap megállt az udvar közepén, a földre dobta a gallyakat, majd az ég felé tárta a karját, mire az asszonyok elhallgattak. A mai nap született meg az isten. Kiáltotta szenvedélyesen a pap. Nyomorúságbon, szegénységben, a messzi Ararát hegyen, harsogta. Ezen az éjjelen fenyőgallyakat kell égetni a tiszteltére, azért, hogy megtisztítsuk a levegőt a bűntől. A pap most a lány felé fordult, és egyenesen ránézett. A lány állta a tekintetét.

A bűn bocsánattá válik ma éjjel, és isten mindenkinek, bűnösnek, ártatlannak teljesíti egy kívánságát. Az, aki igaz szívvel, szeretettel kíván valamit pontban éjfélkor, harsogta a pap, az számíthat isten jóindulatára. Őmagassága ezzel is végtelen hatalmát kívánja bizonyítani a frissen megtért híveinek. A vénasszonyok körötte bólogatni kezdtek. Pontban éjfélkor! Emelte fel figyelmeztetően ujját a pap, majd a kovácshoz sietett, és a kemencéjéből egy kis lapát parazsat hozott, amit a gallyakra dobott. Azonnal sisteregni kezdtek, és gyantás, tiszta aroma szállt fel, de persze nem gyulladtak meg, mire két vénasszonyok szalmát hozott az istállóból, rászórták, majd arra rakták az általuk cipelt ágakat, így végül mégiscsak láng kerekedett, és az udvar népe köré gyűlt, vonzotta őket a meleg – kevésbé a tisztító füst.

A lány is így tett, ellépett a szakácsné mellett, aki felsandított rá, mire ő visszafordult, és felmutatta neki a dárdahegyet, majd elhúzta nyaka előtt a pengét, imitálva, mi vár a nőre. Az szája elé kapta a kezét, inkább a lány tekintetétől, semmint a mozdulatától megijedve, majd felkapta a kosarát, benne az ernyedten fekvő, sápadt tyúkkal, és behátrált a konyha sötétjébe.

A lány visszarakta a dárdát a kovács pultjára, aztán odasomfordált a pap mellé, aki behunyt szemmel, kezét a tűz fölé tartva élvezte a meleget. Tényleg így van, kérdezte tőle hitetlenkedve, hogy amit éjfélkor gondolunk, az valóra válik? A pap rá sem nézett, szemét se nyitotta fel, csak bólintott. De bűntelennek kell lenned, leányom. Nem bűn az, amit tettünk. Válaszolt a lány, és most először belehasított annak a délutánnak az emléke, a kamrában, a liszteszsákokon, a két test melege, ahogy összefeszültek, és odalent az az éles fájdalom.

Talán isten szemében nem, de apádéban igen. Mondta a pap vontatottan. És itt az ő szava számít.

Azon a délutánon még az ősz arany fényei szűrődtek be az óvatlanul nyitva hagyott ajtón, aztán árnyék vetült rájuk, majd egy sikkantás, mire szétváltak, a fiú kapkodva takarta be meredező vörösségét odalenn, a lány letörölte combjáról a vért, és mikorra összeszedték magukat, és kinéztek a folyosóba vágott ablakon, a szakácsné az udvaron már az egyik katonának magyarázott, és a kamra felé mutogatott.

Isten megbocsát, ha igaz szeretetből tettük, amit tettünk? Próbálkozott még egyszer a lány, mire a pap végre felé fordult, végignézett rajta, és ki tudja mit látott belőle. Tégy egy próbát éjfélkor, és meglátod. Mondta neki halkan, szánakozva. A lány ekkor térdre hullott, megragadta a pap kérges, gyantától ragacsos kezét, majd megcsókolta a kézfejet, melybe forró vassal kereszt formát égettek valakik valamikor.

Akkoriban még másképp mérték az időt, mert úgy tartották, a kakas éjfélkor kukorékol egyet, majd hajnalban többet. És a várban valóban volt egy fekete tollú, sovány kiskakas, ami betartotta ezt a beosztást, így minden éjfélkor felharsant éles hangja. A pap szerint ez isteni jel, mivel az Éden is éjfélkor hullott el, és lett hamuvá, tehát erre a borzalmas tévedésre figyelmezteti az embereket az ostoba állat.

A lány korán lefeküdt, de a mécsest nem oltotta el, és a kis szobájának plafonján ugráló fénycsomókat leste, hallgatta a fel-feltámadó szél dörmögését, számolta szívverését, és várta a kakas hangját.

Helyette az ajtó nyikordult, és apja, a király lépett be. Szótlanul ágyához lépett, majd leült, vagy inkább leroskadt rá. Sokáig bámulták egymást, a lány fürkészőn, az apa kifürkészhetetlenül. A temetés óta nem beszéltek, kerülték egymást, sőt, apja még fejét is elfordította, ha találkoztak. Most végül a férfi szólalt meg, dörmögő, harcokat vezénylő, kivégzést parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangján. Sokáig gondolkodott a bűnön, amit ők, a testvérek elkövettek, és a büntetésen, amit a fia önként választott. Arra jutott, hogy az igazság az lenne, ha a lányt is hasonló büntetés sújtaná. De nem akarja, hogy gyermeke vére, saját fajtájának vére tapadjon a kezéhez. Viszont nem bírja a lány látását, mert folyton eszébe jut róla az árulásuk, de a fia, örököse is, akit mindennél jobban szeretett, és akit a lány öle miatt veszített el. Ezért úgy döntött, hogy északra küldi a lányt, a kolostorba, mely a hegyek lábánál, a bányáknál épült. Ott megtanulja majd az alázatot, mivel a pokolian hideg épületben darócruhában, tüskeövben, mosdatlanul élnek isten asszonyai, és aki vét szabályaik ellen, annak meztelen testét tövises ágakkal verik el. Ott fog élni, és ott fog meghalni a lány, ez a döntése. Holnap reggel indul, is az egyik katona lesz kísérője, az a magas, nem is tudom mi a neve legény. Fejezte be az apja, és várt pár másodpercig, talán könyörgést, könnyeket vagy egy köszönömöt várt, de a lánytól nem jött semmi, üres arccal bámult bele apja arcába, aki felállt, majd meggondolta magát, lehajolt, és megcsókolta a fekvő hideg homlokát. Az úr születésének napja van, így megbocsátok – súgta fülébe, majd vastag köpenyét suhogtatva kivonult a szobából.

A lány pedig mozdulatlanul maradt, aprókat lélegezett, és igyekezett nem gondolni arra, amit apja mondott. Csak a kívánságra figyelt, és a fiatal istenre összpontosított, akit a pap, és az elődje, az öreg pap alig pár évtizede hozott el az ő országukba, és aki talán nincs úgy megkopva, mint a korábbi istenek, ezért lehet, valóban van még ereje a benne való hitnek. Egyszer-egyszer el is szenderült, de felébresztette magát, mert tudta, minden elveszett, ha átalussza a kakas hangját.

Ami aztán valóban felcsendült éjfélkor. És a lány ekkor mély levegőt vett, bent tartotta, miközben arra gondolt, ez az isten adja vissza neki a fiút. Jöjjön hozzá vissza a fiú. Jöjjön vissza, még a hajnalhasadtáig, addig, mielőtt az a katona el nem jön érte, jöjjön el a fiú, pakolják fel, ami kell, kössék egy kis batyuba, és vágjanak neki az erdőnek. Előbb-utóbb csak találnak egy falut, távol apja földjeitől, ahol befogadják őket, ahol dolgozhatnak, ahol nem tudják, hogy ők testvérek. Mikor elsötétülni látszott a mécses világa, kiengedte a lélegzetét.

A kimerültségtől később hosszabb időre elszenderült. Hajnal előtt tért magához, a kaparászásra. Olyan volt, mintha patkány rágna a folyosón valamit. De nem. Valaki az ajtón motozott. A lány szíve megdobbant, felkelt az alacsony fapriccsről, majd csak várt, a jéghideg padlón állva hallgatta a neszt, és meg is kérdezte az üres szobától. Te vagy az?

Nem jött válasz, ezért az ajtóhoz lépett, elhajtott kallantyút, és kitárta.

Le kellett néznie a földre, hogy megértse. Hogy milyen jóságos ez az új isten, aki a születése éjjelén valóban teljesíti egy szegény szerelmes kívánságát. És hogy milyen ostoba volt ő, hogy a kívánságból kihagyta a legfontosabbat. Hogy jöjjön vissza hozzá a fiú, a testvére, a szerelme – élve.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr8014491952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása