Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. október 30. 09:52 - Valmont

Pokolbéli építészet

tervrajz.jpg

Tény, hogy az apám tervezett annak idején magánházakat, lásd kép. Tény, hogy a perspektíva felfedezése mindig is egy rejtélyes folyamat volt számomra. Tény, hogy a Halloween film, az első, az őseredeti szerintem nem annyira jó mozi. Tény, hogy a sült tök szeletei megfelelő világítás mellett képesek beragyogni egy helyiséget. Tény, hogy miközben apám a nappali asztalánál rajzolt éjszakánként a nyolcvanas évek végén, odaültem mellé és olvastam, és ez jó volt. Tény, hogy holnap október 31. lesz.

 

Architectura Diabolica

 

Mariann csak felnőttként szerzett tudomást apja érdeklődéséről a démoni építészet iránt. A nő ekkor már negyven is elmúlt, gyerek, állandó társ nélkül élt a fővárosban, legkedvesebb barátai a testes vörös borok voltak esténként, és a romantikus komédiák, melyeknek a majdnem végén a főhősök csúnyán összevesznek, de aztán persze kibékülnek. Az anyját kéthetente látogatta a nagy, vidéki házban, ahol felnőttek, ő és a testvére, a bátyja, aki olyan szörnyű.

Amikor ide ért, mindig elzárta a gondolatokat, úgy, ahogy a pszichiátere tanította, egy sötét szobába küldte őket az agya hátsó zugában, a kulcsot ráfordította, majd elsétált. Ettől függetlenül, évente egyszer ezek az emlékek erőre kaptak, próbálták kifeszíteni az ajtót, hogy kijöjjenek, október utolsó napján, amit általában együtt töltöttek anyjával, mécsest égetve, halkan beszélgetve, miközben a háttérben a Bartók rádióból szólt egy halk, keserű vonósnégyes. Mariann sejtette, hogy az anyja is iszik, valószínűleg keményebben, a környéken beszerzett házipálinkával tompítja el magát ájulásig, hogy elbírja a kettős veszteséget, de ezeken a hétvégi találkozókon meglepően tiszta és élénk volt. Egyedül a padlásról jövő hangok miatt aggódott, ez az ősz elején jött elő nála, aggodalmas arccal magyarázta a lányának, hogy van odafent valami, éjszakánként valaki motoz, kutat a felhordott limlomok és a férje dolgai közt. Nem mondta ki, de persze arra gondolt, a férje az, a férje, aki a fia borzalmas halála után lett öngyilkos úgy, hogy egy hétfő délután a padlás főgerendájára csomózott egy kötelet, amit a kerti szárítóról vágott, le, egy műanyag dömperre állt, majd a játékot kigurította maga alól. Csak másnap reggel talált rá a felsége, aki addig már a rendőrségen is járt, és ott, az őrszobán jutott eszébe, hogy egyedül a padláson nem nézte még meg az eltűntet.

Mariann csitította, nyugtatta, hogy nincs odafent semmi, és hogy csak képzelődik, aztán persze elege lett a dologból, mert a képzelődést csak valami valóságossal, például egy nagy, kövér egér tetemével lehet ellensúlyozni. A következő héten, október első hétvégéjén mérget vett a városszéli hipermarketben, majd az ebéd után átöltözött a gyerekkori szobájában tárolt régi, kiselejtezett ruhákba, magához vette a vaskos, elemlámpát, mely kísértetiesen emlékeztette őt a vibrátorára, aztán felóvakodott a nyikorgó falépcsőn a padlásra.

Hosszú, keskeny sátortérbe ért, melyet a bágyadt nap két tetőablakon világított be így vagy úgy. Oldalt régi bútorok, játékok, középen újságok, papírok, elromlott műszaki dolgok halmai tornyosultak. Porszag volt, amibe egérürülék öregemberekre emlékeztető aromája vegyült. Mariann gondosan szórt a kék szemcsékből a sarkokba, a kémény tövéhez, a szekrények lábához, közben idegesen pislogott a sötét, árnyakkal teli részek felé, de semmi nem moccant. Végül megállt a főgerenda alatt, felnézett, majd körbepillantott, a dömpert kereste, de persze nem volt sehol, gyanította, az anyja kidobta. Az is csoda, hogy a házat nem adta el az eset után, de lehet, hogy pont valami furcsa, kegyeleti, emlékezéssel kapcsolatos belső indok vezérelte, amikor itt maradt.

Ahogy kifelé indult, Mariann véletlenül belerúgott egy halom papírtekercsbe, melyek szétgurultak. Az apja építész volt, a műszaki rajzokat ilyen tekercsekben tárolta, átütöttek rajtuk precíz, egyenes vonalazása, apró, kerek betűi. A halom alatt egy barna, kopott borítójú könyvet talált, rajta arany felirattal: Architectura Diabolica. Mariann leguggolt, kiszabadította a könyvet, lefújta róla a port, majd belelapozott. Az első oldal szerint Rómába adták ki 1878-ban. A megsárgult, szinte törékeny lapokon olasz nyelvű, szépen nyomtatott szöveget talált, a kövér oldalszéleket az apja kerek betűivel írt jegyzetei tarkították. Csupa, elragadtatott, felkiáltójeles, kérdőjeles mondat, csodálkozó észrevétel, például ez nem lehet!, meg kell nézni! van erről egyéb irodalom? hogyan bizonyítható?!.

A nő állt a vékony, de mégis, valami érthetetlen oknál fogva súlyos könyvvel a kezében, és érezte, tarkóján felmerednek a pihék, és a gyomrába, ágyékába döf egy hasító érzés, amit a szeretteink iránt érzett aggodalom, egy állati ösztön generál. Azon a bezárt ajtón, a tudata hátsó felében négy kéz, egy idősebb férfi és egy tizenhét éves fiú kezei kezdtek el kaparászni.

Megrázta fejét, majd a könyvet a melegítőjének gumija és enyhén tésztás hasa közé tűzve visszaindult, le a lépcsőn, a fénybe és a sült tök illatú melegbe. Amíg az anyja egy rúddal visszatolta a létrát, és bezárta a padlás csapóajtaját, Marianna leporolt a könyvet, majd az ebédlőasztalra tette, és teát főzött. Az anyja a nappaliba ment, és bekapcsolta a tévét, egy vetélkedőt kezdett nézi, amiben a közepesnél egy kicsit nehezebb kérdéseket tettek fel az idétlenül vihogó szerelmespárnak. Mariann kényelmesen elkészítette a teát, de közben végig érezte, hogy a könyv a háta mögött, az asztalon méregeti, figyeli, óvatosan vizslatja őt. Ösztönösen érezte, hogy nem kellene kinyitnia, hogy nem kellene elkezdeni olvasni a jegyzeteket, és kiírni egy fehér lapra, és hogy az sem lesz jó, ha a telefonja fordítóprogramjával lefényképezi egyenként a nyolcvanhét oldalt, és lefordíttatja a szöveget, majd az anyagot feltölti a felhőbe. Mégis ezt tette, de előbb a forró csészékkel bement az anyjához, és megkérdezte, az apja tudott-e olaszul. A nő meglepetten nézett rá, a szemében csillant valami emlék, majd bólintott. Mariann mindig elkeseredett, amikor látta az anyja nyakán összegyűrődő ráncos bőrt, mert tudta, hamarosan ez vár rá is, nagyjából így fog kinézni tíz- tizenöt év múlva, vagy korábban, hála a fővárosi levegőnek.

Igen, az apja az egyetemen a német mellett olaszul is tanult, sőt, a nyolcvanas évek elején, amikor munkába állt a Tervhivatalnál, többször járt Rómában. És hozott is könyveket, ezt már Mariann inkább állította, semmint kérdezte, és az anyja nem is válaszolt, megfeszült az ajka, és a lánya hirtelen úgy érezte, felesleges itt lennie, jobb lenne, ha hazamenne üres és hideg, harmincöt négyzetméteres panellakásába, hogy az anyja nyugodtan hülyére tudja inni magát. Ez a fölöslegesség érzet ilyentájt mindig előjött köztük, az anyja az évforduló közeledtével szemmel láthatóan türelmetlenebb, nyűgösebb lett, egyre kevésbé viselte Mariann esetlen gyöngédségét. Aztán november elsején, a mindenszentek napján visszaváltozott, ismét nyugodt, összeszedett és kimérten kedves lett, afféle udvarias angol hölgy, aki némi keserűséggel érzékeli a lányát körüllengő kudarcot, azt, hogy az élete egyáltalán nem úgy alakul, amire egy szülő büszke lehetne.

Mariann megitta a teát, majd szedelőzködni kezdett, levedlette régi gönceit, hogy aztán szertartásosan búcsúzkodjanak a kapuban, az őszi avarégetések szagában, távoli kutyák elkeseredett ugatását hallgatva fél füllel. A sült tök illata belepte az autót hazafelé menet, és még a lakást is megfestette napsárga színeivel, mikor kirakta maga elé egy tálra a szűk konyhába, mellé a könyvet, másik oldalra a laptopot.

A szerzővel kezdte a kutatást, egy bizonyos Giovenzana Battistaval, aki a reneszánszban élt építészek XIX. századi szakértője volt, és mintegy szórakozásként írta meg ezt a művét. A könyvet szerzői kiadásban jelentette meg, ötszáz példányban, az internet szerint nagyjából visszhangtalanul. A Wikipédia is csak lábjegyzetben említette életrajzánál, más weblapokon utaltak rá, mint az okkult irodalom egy érdekességére, de alapvetően igen kevés reális találtat foglakozott magával a művel.

Marianna az elkövetkező hetekben kinyomtatta a nyersfordított oldalakat a cégnél, majd otthon próbálta összerakni az ostobácska mondatok mögött rejlő valós értelmet. Ahol teljesen oda nem illő szerkezet vagy szó szerepelt, ott megkereste online szótárban a többi jelentést, és fölé írta a leginkább odaillőt. Miközben dolgozott, szinte alig figyelt a tartalomra, így október huszonharmadikán, a munkaszüneti napon nézte először át úgy a fordítást, hogy a nyelvtanra és a jelentére nem, csak a mondanivalóra figyelt. És ekkor az eddig benne csomósodó rosszérzés felfénylett, és beborította a lakást.

Battista a reneszánsz művészek perspektíva tanaiból indult ki, melyek hatással voltak a korabeli építészetre is. Úgy vélte, az a perspektívikus kánon, amely végül diadalra jutott, csak egyféle lehetőség, egy speciális látásmód, léteznek más, eltérő perspektívák is, amiket mi, akiknek az agyát megfertőzte és korlátok közé zárta ez a hagyomány, már elképzelni se tudunk. A barlangrajzokat, az egyiptomi hieroglifákat és a gótikus festészetet hozta példaként, megkockáztatva a tételt, hogy ezek az emberek, akik ezeket létrehozták, egyáltalán nem úgy látták a világot, amiképp mi látjuk. A mi perspektívánk lényege a térbeliség, mely Isten világát közelre és távolra tagolja, végérvényesen elválasztja a mennyei, a földi és a pokolbéli dolgokat – ugyanezt vitte végbe Dante a Színjátékban. Ugyanakkor tény, hogy létezik olyan látásmód, mely képes a különféle dimenziókat, a földi, isteni és a pokolbéli színtereket egymásra vetíteni. Ez a nézőpont egyfajta metszetet hoz létre, mely megjelenik töredékesen a festészetben Boschnál vagy az irodalomban, William Blake látomásaiban, de igazán az építészet tudná leképezni. A mennyei perspektíva angyali helyeket teremtene, a végtelen jóság és szelídség épületeit – ilyen volt a Paradicsom, amit azonban Ádám és Éva elrontottak, mikor megbolygatták rendjét. A pokoli perspektíva pedig a világunkra vetítené a romlottság, a gonoszság törvényeit, megfertőzve az arra fogékony lelkeket. Ilyen helyeket az emberi építészet akaratlanul és véletlenül is létrehozott a történelme során, például a poltergeist jelenségek ezekben a metszéspontokban felerősödő gonosz aktivitás jelei, a maja templomokban űzött brutális szertartások kapcsolatba hozhatók vele, és a gótikus várakban kísértő lények is valójában a pokolból eredő gonosz, ártó, démonikus erők, és nem elhaltak szellemei.

Battista az utolsó fejezetben konkrét javaslatokat és példákat is tesz a mennyei és a pokoli építészeti perspektíva megteremtésére. Rajzokat közül, metszeteket, íveket, falak és szobák elrendezését, gondosan jelölve a kötőelemeket, az ablakok elrendezését és a tetőszerkezet struktúráját.

Mariann apja ezeket az utolsó oldalakat sűrűn telejegyzetelte, csupa kérdőjel és izgatott megjegyzés, a megvalósíthatósággal kapcsolatos kétely, érdekelődést, felindultságot mutató, néha már eltorzult, olvashatatlan utalás borította a lapokat. Az utolsó oldal alján mindezt egy odafirkantott név zárta: Zoller.

Az évforduló abban az évben vasárnapra esett, de Mariann már szombaton leautózott az anyjához, aki némi csodálkozással fogadta a tervét, hogy ott is aludna. A látogatásai egynaposak voltak, így mind a kettejüknek megmaradt az a szabadság, hogy éjszaka azt tegyenek magukkal, amit akarnak, és ez a szabadság most korlátozódott, de a fiatalabb nő túl izgatott volt ahhoz, hogy fennakadjon anyja reakcióján. Az ebéd után, miközben mosogattak, vagyis az anyja mosogatott, ő pedig törölgetett, rákérdezett, hogy ismert-e egy Zoller nevű embert. A másik egy pillanatra eltűnődött, habos keze megállt a tányér felett, majd bólintott, igen, az apád főnöke volt, de nagyon utálta őt, azt gondolta, miatta nem tud feljebb lépni a langlétrán. Mariann szelíden kijavította, ranglétrán, de magában csak a fejét csóválta, mert az anyja újabban egyre több szót rontott, és megfogadta, megnézi a neten, milyen betegségre utalhat ez. Sajnos sokkal több dologra Zoller kapcsán nem derült fény, az anyja már csak arra emlékezett, hogy elköltözött a városból, és ezután az apja karrierje valóban beindult. Azt nem tudta megmondani, hol lakott.

Kora délután Mariann arra való hivatkozással, hogy meg kell néznie a méreg eredményességét, visszatért a padlásra. Ellenőrizte a kiszórt kupacokat, és általában a padló szabad felületeit, de sehol nem talált görcsbe rándult, szürke kis testet. Ezután a műszaki rajzok tekercsei mellé térdelt, széthajtotta az elsőt, és a lámpa fényénél megvizsgálta. Úgy volt, ahogy remélte, az apja a bal felső sarokba, a cím és az egyéb általános paraméterek mellé odaírta a megrendelő nevét is. Jó nyolcvan tekercs volt a halomban. Az apja magánzóként is dolgozott, sokan jártak hozzá hétvégente is, izgatott, fiatal párok a környékből, a kisvárosokból és a falvakból. Mariann emlékezett rájuk, az idegenszagukra, ahogy télen behozták a hideget és nyáron az izzadságukat a lakásba, ő pedig elbűvölve figyelte apját, ahogy a konyhaasztalra kiterített tervrajz felett magyaráz nekik a majdani otthonukról.

A Zoller-ház rajza a kupac alján hevert, szorosan betekerve csomagolópapírba, melynek végeit még le is ragasztották. Mariann sejtette, hogy mit fog találni, de ahogy elé rajzolódott haloványan, statikusan, átlátszón a sátortetős, csúcsos, kerek ablakos épület, mely valami eltorzult, de mégis megkapó vitorlást idézett, visszafojtotta lélegzetét, és megrázta fejét, majd leengedte a rajzot, végül elejtette, hogy az zörögve visszakunkorodjon csővé.

Aznap éjjel a bátyja érinthetetlen szobájában aludt. Megvárta, míg az anyja nyugovóra tér, majd fogta a pokrócot, a párnáját, és átóvakodott a szomszédos szobába, a sajátja melletti, kicsit tágasabb és az erdőre néző helyiségbe. Egy percig csak állt a holdfényben a szoba közepén, végignézett az íróasztalon, melyen még ott voltak a gondosan meghegyezett ceruzák, egy walkman, amibe már manapság kazettát se tudna rakni, de persze Mariann tudta, hogy van benne kazetta, 1994 nagy slágereivel, melyeket Mariann titokban minden évfordulón meghallgatott, és közben sírt. A polcon fantasztikus regények, Kozmosz Könyvek és Galaktikák sorakoztak. Az egyik falon egy Oasis poszter volt, Liam Gallagher gúnyosan bámult le róla a nőre, aki végül befeküdt a porszagú ágyba, melynek szövetében igyekezett kiszagolni a bátyja hajdani illatát, de persze nem érzett semmit, és mielőtt megindultak volna az évfordulós könnyek, elaludt.

Másnap majdnem minden úgy alakult, ahogy szokott, kivéve a délutánt, amikor is Mariann elautózott a Zoller-házhoz. Mert nagyon is tudta, melyik házról van szó, bekötött szemmel is odatalált volna, feltéve, ha oda akart volna menni, de persze nem ment volna semmi pénzért, se ő, se az anyja.

Előtte még megtörténtek a reggeli rituálék, az anyja már délelőtt kiment a temetőbe, Mariann nem kísérte el, tudta jól, hogy percekig sírni fog a két sír előtt, ahol apa és fia feküdt egymás mellett, a nő nem bírta volna ennek a rengeteg szomorú dolognak a látványát, elég lesz majd másnap, mindenszentek napján, amikor azért az anyja összeszedi magát annyira, hogy tanúk jelenlétében, a remegő gyertyák fényben mereven és zárkózottan végigcsinálja a dolgot. Helyette felügyelte az ebédet, húsleves készült, galuska és pörkölt, jóféle házi savanyúsággal, majd miután az anyja hazaért, tálalt, és szótlanul el is fogyasztották. Ami most új elem volt, az anyja fokozódó gyöngesége, amitől Mariann belül minden megvetése ellenére elérzékenyült. A kávé után történt, hogy az anyja a kamrába ment, és egy félliteres üveggel tért vissza, az emésztés miatt, javasolta, ezúttal ihatnánk egy kupicával, ezt még a szomszéd adta, mert megengedte neki, hogy a hullott körtét összeszedje. Mariann megcsóválta fejét, még vezet, ja tényleg, eszmélt az anyja, de én azért iszok. Iszom, javította ki Mariann önkéntelenül, amin mindketten megütköztek, aztán az anyja elnevette magát, és Mariann is, és végül valamiért már mentek egymás felé, összeölelkeztek, és az anyja persze tudta, hogy ő tudja, sajnálom, súgta Mariann fülébe, aki csak rázta a fejét, nem sajnáld anya, ez van, motyogta és elmaszatolta könnyeit. Aztán szétváltak, és Mariann mégis ivott egy kupicával, majd kicsit ledőlt a nappaliban, és később, mikor szürkülni kezdett, kióvakodott a házból. Az anyja a hálószobában aludt, az éjjeliszekrényen, a gyógyszereket tartalmazó bonbonos doboz mellett csillogott az üveg, jó kétujjnyi hiányzott belőle.

A Zoller-ház tíz perc autóútra volt tőlük, három kanyar, egy terecske és egy templom akadt útjába, ismerte mindet, és elképzelte azt az őszi estét, amikor a bátyja végigbiciklizett ugyanezen az útvonalon, huszonnyolc évvel ezelőtt.

Egy kis emelkedőn állt, mellette csak egy ház volt, a másik oldalon foghíjas telek határolta. Csúcsosan, ívesen tört a magasba, az ablakok sötéten avagy inkább portól homályosan bámultak Mariannra, előkertjét felverte a gaz, a kerítés vasrúdjai rozsdálltak, elütött tőlük a fehér tábla vörös betűivel: Eladó.

− Érdekli? – szólította meg egy kedélyes hang a nőt, aki a kocsija előtt állva bámulta az elhagyatott épületet. Megfordult. A szembe szomszéd állt a kapujában, kövérkés, mosolygós férfi. Hatvan avagy hetven éves lehetett, vörös arcát az orr környékén erek hálózták be.

− Egyelőre csak nézelődöm a környéken – magyarázkodott Mariann, és érezte, elvörösödik. – Még nem tudom, hol érdemes itt házat venni. De ez egy érdekes épület…

A másik közelebb jött, majd megállt Mariann mellett, és ő is a házra meredt. – Nekem nem igazán tetszik, de van, aki szerint nagyon szép − jegyezte meg. – Szerintem van benne valami torz, de hát tudja, ízlések és pofonok.

− Nekem sem az esetem – válaszolt ösztönösen Mariann, majd hozzátette: − Elég elhanyagoltnak tűnik. Régóta üresen állt?

A férfi kutatón ránézett, végigmérte, majd kissé hátrébb lépett: − Maga nem valami újságíró, ugye?

− Nem, dehogy – csóválta a fejét Mariann.

A másik megkönnyebbült, majd hátrafonta kezét a háta mögött, és ismét a házat figyelte: − Akkor elmondom magának, főképp, ha nem akarja megvenni.

− Ahogy mondtam…− kezdte volna Mariann, de a férfinak már nem volt szüksége biztatásra, láthatólag alig várta, hogy elmondhassa a történetét: − Elátkozott hely ez, azért nem lakják már idestova hét éve. A tulajt, aki árulja, vagyis én árulom neki, mert Amerikába költözött, még ismertem is, szegről-végről rokonok lennénk, a nagybátyja az én unokatestvérem sógora. De ez persze nem lényeges. Egy este, hét évvel ezelőtt fogta az egész családot, és elmentek, itt hagytak csapot-papot, csak ő járt utána vissza, hogy kipakolja a házat.

− Mi történt? – kérdezte Mariann valóban meglepetten.

− Nem tudom pontosan – csóválta a fejét a másik. – Kérdeztem őt, de nem akart válaszolni. Az biztos, be volt kötve a keze. A tenyere. Mintha belenyúlt volna valami élesbe. De annyit mondott – a férfi hunyorított, mint aki magában keresi az emléket −, hogy ez a ház nem jó hely, hogy nem szabadna állnia.

− Mikor is történt ez? – kérdezte Mariann óvatosan.

− Pont hét éve – válaszolt a másik, majd fejéhez kapott: − Tényleg, napra pontosan ilyenkor, mindenszentek napja előtt történt, éjszaka. Nahát…

Mariann ekkor már persze tudta, hogy mi van még hátra, de azt akarta, hogy más mondja ki. Fogta a kulcsot, hátravitte ahhoz az ajtóhoz az elméjében, bedugta a zárba, és elfordította.

− Volt még más is? – kérdezte a férfitól. Az már láthatóan gyanakodott, mert ismét a nő arcába bámult, aki erre sietve hozzátettre: − A ház régebbinek tűnik hét évesnél. Gondolom, más is élt benne.

− Élt – hagyta jóvá a férfi. – De az tényleg csúnya történet. Biztosan akarja hallani?

Mariann kinyitotta, és szélesre tárta az ajtót: − Akarom.

A férfi mélyet sóhajtott, majd belekezdett: − A házat egy Zoller nevű alak építtette, még nyolcvanhétben. Akkor költöztünk mi is ide, akkor épült ki ez a sor – mutatott végig az utcán. − De ő nem sokáig lakott benne, pár év után eladta, és elmentek valahova a Dunántúlra. Aki megvette, na, azok aztán nem jártak jól vele.

− Miért? – kérdezte Mariann nagyon csöndesen, noha tudta.

− Tök normális család volt, nekem elhiheti. Az anyuka, apuka soha nem veszekedett, volt egy nyolcéves kiskölyök és egy tizenhét éves nagylány. Szomorú ez az egész, mert nagyon jól összebarátkoztunk, segítettünk egymásnak, ahogy az jó szomszédok közt kell – merült el a férfi a gondolataiban, mire Mariann visszahúzta: − És mi történt?

− Szörnyű dolog történt – tért magához a másik. – Én el se akartam hinni. Éjszakás voltam, a vasúton dolgoztam, reggel jövök, itt a rendőrség, a mentők akkor már elmentek, mert nem nagyon tudtak mit csinálni. A feleségem mesélte el, hogy mi volt – a férfi elérzékenyülhetett, mert megszívta orrát. – Éjféltájt sikoltozást hallott. Kiszaladt, kezében egy nagy, vastag bottal, azt hitte, valakit ölnek. De nem, a szülők voltak, vagyis a szomszéd asszonyka, ott térdelt az udvaron, a keze csupa vér. Mögötte a férje, az is csak dülöngélt, mint aki megőrült, vagy részeg – szünetet tartott, ösztönösen, akár egy jó történetmesélő. – De nem részeg volt, persze hogy nem. A városból jöttek, színházban voltak, éjfélre értek haza. És arra értek haza, hogy a lányuk, meg a barátja, aki átjött aznap este, ott vannak vérbe fagyva a kanapén, a nappaliban. És a kisgyerek, a kiskölyök, aki mindig olyan aranyos és udvarias volt, ott állt hátul, a konyhában, kezében a kés, a konyhakés, amivel megölte őket. Állítólag ötven szúrás volt a két szerencsétlenen, az elsőket hátulról döfhette beléjük, a nyakuknál, mert tévét néztek, ő pedig odalopódzott mögéjük és…

− Elég – csattant fel Mariann, mire a másik elhallgatott. A nő nem ismerte a részleteket, az anyjától nem merte megkérdezni, noha ő talán tudhatott valamit a férjétől, aki látta a fia testét a hullaházban. Utána két héttel pedig felment a padlásra a szárítókötéllel.

− Jól gondolom, hogy ez is október harmincegyedikén történt? – kérdezte Mariann teljesen feleslegesen, mert ő pontosan tudta, mikor történt.

− Ebben nem vagyok biztos – vont vállat a másik, akit kizökkentett egy kissé az előbbi félbeszakítás.

− És azt jól sejtem, hogy ez huszonnyolc éve történt, ami ugye a hét többszöröse? – kérdezte Mariann inkább csak magától.

A férfi ellépett tőle, jó két méterre: − Kicsoda maga? – vonta kérdőre most már neheztelve.

Mariann nem mondta ki, hogy ki ő, mert talán így nagyobb esélye lesz, hogy nem kapják el, helyette szó nélkül beült az autóba, majd elhajtott, vissza a szupermarkethez, és vett egy húszliteres benzines kannát. 

vége

Szólj hozzá!
2015. április 06. 10:34 - Valmont

Húsvét

Érted? Szó szerint. Húsvét.

 

Húsvéti fogalmazás

 

Bevezetés

Először elmentünk Szausz anyjához, mert ott volt valami rokon, aztán bementünk a térre, ott Kovács szerzett cigit, de nekem nem kellett, mert én ugye nem dohányzom. Aztán Kovács mondta, hogy menjünk el az osztálytársainkhoz. Mármint a lányokhoz. De ez nem tetszett Szausznak, mert szerinte a nyolc lányból legalább négy ronda. A Kis Kati, az még kétesélyes. Szausz leült a téren egy padra, és hallgatta a walkmanjét. Azt mondta, ránk bízza, kihez menjünk locsolkodni. Amúgy is, az egész húsvét egy hülyeség. Közben Kovács megette a csokitojásokat, amit anyjáéktól kapott, én meg fáztam, mert hideg szél fújt. Végül Kovács mondta, hogy van valami távoli rokona a hegyen. Egy csaj, egy jó csaj. Állítólag jött volna a sulinkba, velünk egykorú, de végül mégse, mert ketyós. Kovács azonban az mondta, nem az a lényeg. Az anyjáékkal egy éve jött haza, a rendszerváltás után. Ausztriában éltek. Vagy Ausztráliában. És most visszajöttek, mert valami rokonuk rájuk hagyta a nagy házat fent a hegyen. És biztos rengeteg pénzük van, nemcsak ilyen szar tojást adnak majd, ha meglocsoljuk. Szausz felállt, a padról, és azt mondta, akkor gyerünk.

 

Tárgyalás

A ház fent volt a hegy egyik legkülső utcájában. Teljesen kidöglöttünk, mikorra kiértünk. Felfelé találkoztunk srácokkal a suliból. Adtak bonbonmeggy likőrt, de én ugye nem ittam, mert nem szoktam alkoholt inni. Azt mondták, ők gimnazista csajokhoz mennek, a kollégiumba. Mire Szausz azt mondta, hülyeség, azok is hazautaztak az ünnepre. Erre a srácok nagyon letörtek, mint a bili füle, de mégis elindultak a kollégiumhoz, hogy hátha. Mi meg mentünk a házhoz. A hegy tetején állt, de ezt már lehet, hogy írtam. A kerítés ki volt dőlve. Maga a ház is le volt robbanva. Mállott a festék. Az előkertben akkora fű volt, mint a prérin. Csomó ablaka volt a háznak, és két emelete. A felső emeleten be voltak deszkázva az ablakok, még üveg se volt bennük. Én nem jöttem volna haza egy ilyen ház miatt Ausztriából vagy Ausztráliából. Bekopogtunk, de sokáig nem jött senki. Aztán nagy nehezen kinyitotta az ajtót egy nő. Olyan anyám korú lehetett, de a haja az teljesen ősz volt. Az arca meg csupa ránc volt. Szóval lehet, mégis idősebb volt anyámnál. A szeme piroslott meg az orra is, mint aki sírt, de az is lehet, csak ivott. Megkérdezte, mit akarunk. Kovács megmondta, ki ő. A nő bólintott, és megint megkérdezte, mit akarunk. Erre Szausz nagy bátran elmondta, hogy húsvét van, és ilyenkor Magyarországon a fiúk meglocsolják a lányokat, és hogy ezért jöttünk. A nő nézett ránk, bambán, mint egy hülyegyerek, de aztán leesett neki, és elpirult. Persze, jöjjünk csak beljebb, milyen kedvesek vagyunk. És akkor ott az előszobában meglocsoltuk, és megköszönte, de nem adott semmit, se pénzt, se csokit. Mire Kovács megkérdezte, hol a lánya. Annabell. A nő mondta ki a nevét, és felnézett az emeletre, ahonnan erre, ahogy kimondta a nevet, valami tompa puffanás hallatszott. Aztán nem mondott semmit a csajról, hanem behívott a nappaliba. Csak a tévé meg egy kanapé volt kicsomagolva. Meg két karosszék meg egy kis asztal. Minden más nagy dobozokban meg ládákban állt a falak mellett. Az összes bútor. A nő körbemutatott. Nem volt még ideje kipakolni. Magyarázta. Annabell nagyon sok munkát ad. Megkérdezte, kérünk-e valamit. Üdítőt, sört. A fiúk sört kértek, én üdítőt, a nő kiment érte. Leültünk a kanapéra. Nyikorgott, és fura szaga volt. Fűszeres, erős illat. Szausz megbökte Kovács térdét. Mi a helyzet ezzel az Annabell-lel. Kovács meg csak hallgatózott, majd elmosolyodott. Azt mondta végül, szerinte annyira ketyós, hogy az anya bezárva tartja. Mire Szausz, hogy akkor talán nem kellene bolygatni. Erre Kovács elmondta, hogy az a csaj amúgy nagyon dögös, a képek, amiket kaptak Ausztráliából, azok tényleg azt mutatják, hogy igazi bombázó, van melle, meg segge, meg minden. Lehet, vágott közbe Szausz, de nem nor-má-lis. Az ilyenekkel nem érdemes kezdeni. Letépi a bőrt a farkadról. Kovács vállat vont.  Ő azért megnézné magának a csajt. Lehet, le van kötözve. Lehet, meztelen. Ekkor visszajött az asszony, és egy nagy tálcán egyensúlyozta a poharakat. A szörp poharának a fala elég mocskos volt. Én háklis vagyok az ilyesmire, ezért inkább nem ittam belőle. A fiúk lehúzták a sört. Aztán Kovács megkérdezte, hogy beköszönhetnénk-e Annabellnek. A nő sokáig nem szólt, nézett ki a városra. Innen a hegy tetejéről be lehetett látni az egész völgyet. Láttuk, a völgy torkolata felől nagy, fekete viharfelhők közelednek. A nő kivett valamit a kisasztalon lévő dobozkából. Jóscsontok, mondta. A sivatagszélén éltek, ott adta el őket nekik egy aboridzsinal. Állítólag embercsontból vannak. Mutatta a tenyerén. Mindegyik ilyen kis, ceruza nagyságú csont volt, pöttyökkel. El nem tudom képzelni, az ember melyik részéből készülhetett. Talán ujjcsontból. De nem is érdekelt. Nekem már nagyon nem tetszett a szitu. Ha ügyesen dobja az ember, akkor megjósolják a jövőt. Suttogta a nő. Az asztalra dobta a négy csontot. Sokáig nézte, aztán kinyögte, eső lesz. Szerintem ezt bárki megmondta volna a felhőkből, jóscsont nélkül is. Kovács letette a padlóra a söröspoharat, és megint megkérdezte, hogy akkor Annabellt meg lehet-e locsolni. Elő is vette, mutatta a kölnivizét, mint aki egy hülyegyereknek magyaráz. A nő összerezdült, aztán megint felvette azokat a béna csontokat. Most is az asztalra dobta őket. Föléjük hajolt, úgy nézte, hogy mi jön ki. Mind közelebb hajoltunk. Végül ránk se nézve azt mondta, hogy felmehetsz, így egyes számban, csak Kovácsnak. Az meg, a bolond, fel is állt, ránk kacsintott, és megindult. A folyosó végén az utolsó ajtó. Kulcsra van zárva, szólt utána a nő. És akkor hallottuk, hogy Kovács felmegy a lépcsőn, sőt még azt is, ahogy a fejünk felett végigmegy a folyosón. Közben a nő halkan beszélni kezdett. Olyan érzésem volt, nem is nekünk mondja, hanem magának. Hogy volt egy szép farmjuk Ausztráliában a sivatag szélén, egy nagy bozótos közepén. És hogy a két kezükkel csináltak meg mindent. És hogy a férje belehalt a sok melóba. És utána, amikor a férfi eltűnt a házból, előjöttek azok a bozótból. Megérezték, hogy nincs férfi a házban. És elvittek dolgokat. Előbb apróbb bútorokat. Aztán a kis állatokat. Élelmet a kamrából. Éjszakára bezárkóztak Annabell-lel a házba, de hallották, hogy azok kaparják a falat. Itt már Szausz nem állta meg, csak rákérdezett, hogy kik? A bennszülöttek? Vagy a dingók? Mert azok élnek Ausztráliában. Szausz nagyon jó volt földrajzból. Földrajztanár akart lenni. Vagy geológus. A nő nem is hallotta, hogy kérdez, csak mondta a magáét. Hogy néha azt hallották, hogy már a nappaliban motoznak. Erre bezárkóztak éjszakára a hálószobába. Akkor pedig már annak az ajtaját kaparták éjjel. Bele lehetett őrülni. Az arcát a tenyerébe temette, előrehajolt, rázkódni kezdett a válla. Tudtam, hogy sír, mert anyám is így sírt, ha apámmal veszekedett. Szausz hirtelen odanyúlt, megpaskolta a vállát. Jól van, nem lesz semmi baj. Ekkor fentről valami puffanás, hördülés hallatszott, majd egy kis vinnyogás. Mintha egy kismacska torkát tekerték volna ki. Nem lehetett, hogy Kovács adja ki azt a hangot. A nő felállt, megtörölte az arcát. Ekkor jött az üzenet erről a házról, mondta felfelé figyelve, fülelve. Mint egy utolsó menedék. A lehetőség, hogy ott tudják hagyni a bozótot. Megindult a lépcső felé, aztán megtorpant, ismét hallgatózott. Az utolsó nap, mondta, amikor már mindet összepakoltak, azt hitték, megússzák. Megjött a taxi. Annabell azonban visszaszaladt a házba, magyarázta. Ezekért a jóscsontokért. Annabell mániája lett a jóslás, miután a piacon megvette attól az öregasszonytól. Szép lassan kitalált magának egy szisztémát, hogy miképp kell értelmezni. Azt godolom, nézett ránk a nő, hogy a csontok hangja hívta elő őket a bokorból, amiatt jöttek egyre közelebb és közelebb. Kik, kérdeztem halkan, amire csak legyintett, mintha azt mondnaá, mindegy, vagy hogy úgyse értenéd. Ahogy visszajött a taxihoz, a keze vérzett. Folytatta. Azt mondta, a fiók széle hasította fel. De hazudott. Azok fognyomok voltak. Itt, Magyarországon kapott csak tetanuszt. Ha ott elmennek orvoshoz, nem engedik fel őket a repülőre. Az asszony az első lépcsőfokon állt, onnan nézett ránk. Mit tehetett volna. Minden pénzük elment a repülőre, a teherszállításra. Azt hitte, ráér. A tetanusz. De tévedett. Felment a lépcsőn. Mi meg ott ültünk, és csak bámultuk a padlót. Te ezt elhiszed, kérdezte Szausz, mire megráztam a fejem. Ekkor valaki felsikoltott odafenn, kivágódott egy ajtó, valaki megiramodott a folyosón. És egy másik valaki utána. És aztán újabb sikoly. Nem tudom, ki sikoltozott. Szausz se tudta. Ez valami ugratás. Mondta elszürkült arccal. Ja, mondtam, Kovács is benne van. Bólintott. Igen, hisz ő csalt ide. Biztos jól kitalálták. hogy átvernek. Felálltam. No, húzunk innen. Szausz is felállt. Igen, a jó anyukájával szórakozzon. Közben valaki odafent a padlót verte és kiabált. Aztán csönd lett. Tűnés. Mondta Szausz. Ahogy elidultam, szemem sarkából láttam, hogy felmarkolja azokat a szarokat az asztalról. Az ajtó alig akart kinyílni.

 

Befejezés

Ahogy kiértünk az udvarba, hátrafordultunk. A nő ott ált a lépcső alján. Minket nézett, de nem szólt. A ruhája, az a szürke vastag ruha elöl bordó színű volt. Mintha szörppel öntötte volna le. Aztán nem mozdult, de az ajtó becsapódott. Mintha a huzat csapta volna be. Felnéztünk mind a ketten az emeletre. Szausz először azt mondta, hogy látta, később már tagadta. Én biztos vagyok benne, hogy láttam. Egy kéz, pár ujj nyúlt ki két deszka közti résen. Szürke ujjak voltak, a végükön legalább öt centis, sárga, éles körömmel. Komolyan. Az ujjak a deszkát rángatták. Nem tudom, meddig csinálta. Aztán hirtelen eltűntek, mintha elhúzták volna a kézhez tartozó testet az ablaktól. Elindultunk lefelé a hegyről, nem szóltunk egymáshoz. A városban is csak annyit mondtunk, hogy Kováccsal nem beszélünk egy ideig. Ilyen egy hülye ugratást. Már Szausz utcájában jártunk, amikor eleredt az eső. Kováccsal tényleg nem beszéltünk később. Nem jött iskolába, mert a tavaszi szünetben történt vele valami. Aztán elköltöztek a városból. Mondtam Szausznak, míg itt laktak, és már nem járt suliba, hogy látogassuk meg. De azt mondta, a csontok azt tanácsolták, ne tegyük.

vége

Szólj hozzá!
2012. május 27. 09:15 - Valmont

Két részben II.

Nos, íme a második egység, minden komment nélkül: 

 

  

Töredékek II.

 

 

 

Mint hirtelen ájulás, úgy zárult köréjük a ház. A sötét szobák, a poros folyosók, a keskeny lépcsőfordulók – ott sorakoztak előttük veszélyesen és kiismerhetetlenül. Csupa felfedezésre váró izgalom. Szívremegtető sarok, pulzuslüktető beugró. És mindezzel az elátkozott várkastéllyal szemben ők csupán hárman voltak.

Elindultak, szétváltak és újra találkoztak. Végigtapogattak a falak mentén, ajtókat rúgtak be, zárakat feszítettek fel, végigsiettek, -csoszogtak az első majd a második szinten. A lépcső alján várták be egymást, hogy aztán együtt, nekibátorodva haladjanak egy emeletet felfelé. A hold néhol bevágott a sötétségbe. Egy-egy nyitva hagyott ajtó, lépcsőházi ablak szolgált fénnyel, megvilágítva a padló lomhalmazait.

Az egész ház olyan volt, mintha egy óriás felemelte, és jól megrázta volna. Ruhák, bútorok és mindenféle hétköznapi eszközök hevertek egymás hegyén-hátán, néhol eltorlaszolva az átjárást is. Ilyenkor vad és türelmetlen erővel rontottak a barikádnak, hogy utat bontva továbbmessenek. Űzte őket a türelmetlenség.

A negyedik emeleten az elöl haladó hirtelen megtorpant a folyosó közepén. A lépcsőfeljáró aljában, melyet ezüst derengés lepett el, egy baba hevert. A behatolók lassan, szinte lábujjhegyen közelítették meg, majd az, aki a legalacsonyabb, de legfürgébb mozgású volt, rávetette magát.

Ujjai puha textilbe és vattába markoltak. Csalódottan szorította arcához, majd mélyen beszívta a szappan, az öblítő és cukorka illatelegyének emlékét. Hörgés, rekedt, krákogó hang kélt a torkában.  Ez volt az első hang, amit hármójuk közül valamelyik is hallatott a házban.

A babát Anna hagyta el menekülés közben. Azon az éjjelen, mikor az épületet lerohanták a fertőzöttek, mikor a veszedelem betört a városba, és mint egy hullám elsodort mindent, ami útjába akadt, Anna az ágyában aludt, karja közt Sziszi babával. Az anyja ébresztette, halk, ijedt hangon, majd kiemelte az ágyból, vitte ki a lakás folyosójára, sietve, takarva, mint aki parazsat ment. A konyhaajtóban Anna apja feküdt. Anna szólt hozzá, de az anyja tenyerével eltorlaszolta hangját.

− Hallgass! – parancsolt rá rekedten és durván. – És jól figyelj! Az életünk múlhat azon, amit most mondok. Érted? – A kislány nem moccant, nem bólintott, csak anyja vállába fúrta fejét. Az anyja résnyire nyitotta a bejárati ajtót, kilesett rajta, majd vissza bezárta. – Indulnunk kell. Itt vannak. Mindenhol. A híradóban igazat mondtak róluk. – Mély levegőt vett, majd megint kinyitotta az ajtót. Most még kisebb volt a rés, amin kinézett. Óvatosan, lassan visszazárta. – Kimegyünk, és kifutunk a házból. A lépcsőn megyünk le. Ha bármi baj lesz, azt akarom, hogy fuss – maga elé tolta Annát, aki félelmében összehúzta magát, és nem nézett rá. – Hallod? Ha azt mondom, fuss, akkor fuss. Megértetted? – A kislány bólintott, rebbenve, csak épp hogy mozdítva fején.

Az anya hirtelen feltépte az ajtót és kirontott a folyosóra. A lépcsőkig jutottak, amikor fentről érkezett valaki. Egy fiatal fiú volt, Anna látásból ismerte a liftből, vagy amiatt, hogy a ház előtt szokott cigizni. A fiú most más volt. Meggörbült teste folyamatosan izgett-mozgott, karjait tekergette. Anna anyja megtorpant a folyosó közepén, elengedte a lánya kezét. – A lépcsőn. Lefelé – gyengéden meglökte, majd elkiáltotta magát: – Fuss! – Sziszi baba ekkor hullott a földre. Anna pedig rohanni kezdett, érezte, mellette az anyja nekiesik a fiúnak, de nem mert megfordulni, inkább beleszaladt az éjszakába.

A hármas továbbindult. Átnyargalták az ötödik emeletet, de semmi érdemlegeset nem találtak, csak lomot, foszlott kenyérhéjat, törött székeket és egy halom golfütőt. Némelyiknek véres volt a feje.   

A hatodikon, egy ajtó előtt baseballsapka hevert a földön. A betolakodók közül a legtestesebb megállt felette, majd lehajolt, felemelte, végigtapogatta. A sapka belső felébe sötét, szinte lila hajszálak tapadtak, legalább olyan sötét színűek voltak, mint annak a haja, aki fogta.

Norbert a sötétségre és távoli hangokra riadt. Felült az ágyában, és lélegzetét visszatartva fülelt. Ágya a hálószobában volt, melyet megkapott apjától a válás után. Ajtó nyílt a közös erkélyfolyosóra belőle. Felkelt, az ajtó üvegéhez ment, és kinézett.

Odalenn, mint ecettel leöntött bogarak, rohangáltak az emberek. Néha elhaló, reménytelen sikoly szakadt fel belőlük. Voltak olyanok, aki viaskodtak egymással. Mások csak közrefogtak egy ilyen ember bogarat és némán bámulták.

A zaj a lakásból jött. Norbert megfordult, felvette kapucnis felsőjét a székről, és kilépett a folyosóra.

Félhomály volt, csak a nagyszobából kivillódzó tévé fénye adott némi világosságot. A tévé le volt halkítva, de az apja valamivel motozott odabenn. Norbert közelebb ment, majd a küszöbön megállt, és félve belesett. Az apja a padón térdelt. Körötte kések, ollók, egy ragasztószalag fekete hengere.

− Mit csinálsz? – kérdezte Norbert inkább álmosan, mit riadtan.

Apja felkapta fejét, és csodálkozva meredt rá: − Felébredtél?

− Kiabálnak lent. Az utcán – mondta a fiú.

− Betörtek a városba. Elrendelték az evakuálást. A katonaság…− Az apja felállt, legyintett. Bal kezében egy seprűnyelet tartott, melynek a végére, a letört seprű helyére egy konyhakést ragasztószalagozott.

− Minek az? – kérdezte tőle Norbert.

Ekkor kopogtak az ajtón.

− Norbert – szólt be egy vékony sírós hang – Engedj be.

A fiú az ajtóhoz sietett: − Mariann, te vagy? – kérdezte. – Mi a baj?

− A nagyanyám…elkapták – monda lány elcsukló hangon.

Norbert kioldotta a láncot, és már a kulccsal matatott, mikor az apja ellökte őt az ajtótól.

− Mi van? – kiáltott fel a fiú, de a férfi csak intett neki, aztán kibámult a kukucskálónyíláson. Sokáig, talán húz másodpercig is nézett kifelé, majd elhátrált. Arcának szürke színe még a gyér fényben is riasztó volt.

− Nézd meg – kérte a fiát. Norbert először nem mozdult: − Mi az? – kérdezte csöndesen. Kint a lány meghallotta a hangját.

− Beengedsz már? Valaki jön fölfelé. Félek! – nyafogta.

Norbert még mindig apját lesve lassan moccant, és a kukucskálónyíláshoz lépett.

A lány, akit ismert, odakint állt a sárga fényű folyosói lámpák alatt, és valahova balfelé bámult. A nyakán és a fehér pólóján hatalmas, véres foltot hagyott egy harapás.

− Mariann! – kiáltott fel a fiú. Elfordította a kulcsot és nem törődve apja ordításával, kirántotta az ajtót.

A lány azonnal rávetette magát.  A szemei sárgák voltak, és arca úgy eltorzult, hogy Norbert, ha valaki lefényképezi és megmutatja neki, talán meg sem ismeri. Úgy mozgott, mint egy macska, de mielőtt megragadhatta volna a fiút, az ajtó rácsapódott, és visszalökte a folyosóra.

Norbert apja vállával nekifeszült, és megtartotta, mikor a lány kintről rárontott.

− Kést! – kiáltotta, miközben igyekezett becsukni az ajtót, vagy a láncot beakasztani. – Adj egy kést!

Norbert csak állt ott, a fali fogas mellett, bámult rá, nézte, ahogy erőlködve visszatartja a lányt, akinek válla, arca mid jobban benyomult az ajtó résébe. Marian néha felé lesett, ilyenkor fogát csattogatta, de olyan erővel, hogy az egyik szemfoga reccsenve eltört.

Norbert ennek hangjára összerezzent. Lekapta a fogasról sapkáját, felrakta, majd berohant a szobájába. Kitépte az erkélyajtót, és ugyanazzal a lendülettel felugrott a szomszéd erkélyt határoló üvegtábla tetejére. Átlendült rajta, s máris Kovácsék térfelén volt. Az ajtót résnyire nyitva találta, ezért berontott Kovácsék hálószobájába. Kovács a padlón térdelt. A feleségén. Az arca vörös volt a vértől.

Norbert elrohant mellette, ki a szobából, a bejárati ajtóhoz, és kiperdült a folyosóra.

Mariann már nem volt ott. A lakásuk ajtaja tárva-nyitva állt. Norbert lassan ellépdelt előtte, közben belesett, majd megállt. Nem látott senkit. Nem hallott semmit.

− Apa? – suttogta kétségbeesetten.

Nem jött válasz. Az ajtó felé lépett, de aztán visszakozott. Tehetetlenségben lekapta fejéről sapkáját, és a falhoz csapta. Aztán várt, mindenre figyelve várta, hogy történjen valami, de csak a vér dobogott a halántékban.

Ekkor indult meg lefelé a lépcsőn.

A három idegen újból megindult, mind fáradtabban és nehézkesebben, de felkaptattak a hetedikre. Itt különösen sok ruha volt a padlón. A sálak, pulóverek, nadrágok folyton a lábuk köré tekerődztek, mint sekély tavacskában a hínár. A folyosó közepén egy szekrény feküdt a padlón, talán ebből ömlött szét ez a sok ruha. Átmásztak rajta, és benéztek sorra a mögötte lévő lakásokba is. A legutolsóban valaki sötét anyaggal a falra mázolta: Nincs Isten. Sokáig álltak a felirat előtt, moccanatlanul, vigyázban, mint egy díszőrség. Aztán morogva, fejüket lehorgasztva, lassú mozdulatokkal visszamentek a szekrényhez. Átmásztak rajta, majd felcaplattak a nyolcadikra

Itt az, aki a leglassabb volt a csoportban, és ezért folyton lemaradt, azonnal a nyolcszázhatos lakás ajtajához ment. Göcsörtös mozdulattal belökte az ajtót, majd benyomult, de az előtérben megtorpant. Úgy szagolgatta a levegőt, mint egy vadászkutya. Mentaszag érződött. Lenézett – a földön előtte egy cserépnyi zöld menta volt. A levelek már megbarnultak, elszáradtak.

Mariann hajnalban ért haza. Sokáig bajlódott a kulccsal, a zárral, míg végre bejutott a gyógynövényektől szagló lakásba. Nagyanyja lakásába. Még a fülében volt a zene, derekában az autó hátsó ülésén Péter túl szoros ölelése, és orrában a hajléktalan szaga, a hajléktalané, aki ház előtt…mit is csinált vele?

Túl zavaros volt minden ezen az éjszakán. Az utcán rohangáló emberek. A taxis izgatott magyarázata a fertőzésről. Péter, aki maga sem tudta, mit akar Mariannal.

Talán a gyógynövények miatt van – gondolta. Azok kuszálták össze az emlékeimet. Gyertyáért tapogatódzott a cipősszekrényen. Ez is tiszta vicc volt – a huszonegyedik században gyertyafényben élnek.

Nagyanyja mániája miatt volt – mindent csak természetesen. Semmi ipari szemetet nem használni. Mindent csináljanak meg maguknak. A műszaki dolgokat kizárta a lakásból. Az áramot kikapcsoltatta, mivel a vezetékek sugároznak, és néha ki is gyulladnak. Olyanok vagyunk a vezetékekkel telezsúfolt lakásainkban, mint a nyulak, akiknek a ketrecébe áram fut – magyarázta Mariannak. A tévé, a rádió, a telefonon – mind-mind halálos sugárzást mérnek a használóikra. A mosógép vagy a mosogatógép rázkódásukkal olyan rezgéseket bocsátanak ki, melyek ellentétesek az ember bioritmusával. Minden technikai eszköz halálos veszedelem ezekben a szűkre zárt terekben. Sajnos a ház jellegéből adódik, hogy kisugárzásuk áthatol a szomszédos lakásokból. Lentről, föntről, alulról. Mariann nagyanyja ezek ellen a láthatatlan, gyilkos sugarak ellen használta gyógynövényeit. Az egész lakást telepakolta cserepekkel. Az előtér, a nagyszoba, de még a konyha is úgy nézett ki, mint valami tehetségtelen marihuána termesztő élettere. A polcokról, az asztalokról, a plafonról lelógva – mindenhonnan zöld levelek és szárak halmai virítottak a belépőre. És a szag, az intenzív átható keserű, mentolos, éles és balzsamos túlvilági illat valósággal mell bevágta a látogatót.

Ha lett volna ilyen. De nem volt, mert a nagymama szigorúan fogta Mariannt. Most is csak azért mehetett el, mert a színjeles érettségi után a felvételije is sikerült, és…

Mariann megállt az előszobai nagytükör előtt, és félrehajtotta egy páfrány leveleit. A konyhából becsorgó lámpafénynél és holdvilágnál egy idegen állt vele szemközt. A tükörképe.

− Megmondtam, hogy ez lesz a vége – Nagyanyja hangjára ijedten összerándult. Az öregasszony oldalt állt, a nagyszoba küszöbén, bal kezét a háta mögé rejtve fürkészte a lányt. – Az emberek végül csak megtették.

− Mit? – kérdezte kábán Marianna. Érezte, nyelve nehezen moccan szájában.

− Elpusztítják magukat – magyarázta a másik, és közelebb lépett. – Oly mértékű lett a szennyezés, hogy eljutott az agyukig. Nézz csak ki – intett oldalt – Odalenn megindult a harc. Ember embernek farkasa ettől a...fertőzéstől. Hallgasd csak…− Hallgattak. Távolról elfojtott kiabálás szűrődött fel.

− Csak egy hajléktalan – rázta fejét a lány. − Odalenn balhézik a ház előtt – bizonygatta.

− A fertőzés itt van. Mind meg fogunk halni, de a természet túléli – szögezte le az öregasszony. Még közelebb lépett, Mariana állához nyúlt szabad kezével, gyengéden megemelte. – Mutasd magad – kérte szelíden.

− Mi van a kezedben nagyi? – kérdezte a lány. A hangja idegenül csengett a félhomályban.

− Hát igen – az öregasszony lehorgasztotta fejét. – Sajnálom.

− Mit? – kérdezte Mariann.

− Nézz a tükörbe − kérte őt a nagyanyja.

− Már…− kezdte volna lány, de aztán engedelmesen a tükörbe pillantott. És észrevette a harapást a nyakán. Aztán minden eszébe jutott − a ház előtt, a sötétből előtántorgó hajléktalan, aki nekiesett, és a szúró fájdalom a nyakában, a melegség, ami kifolyt belőle, majd a szürke kábulat, mellyel ellökte a férfit, aki úgy dőlt el, mint egy zsák, és amíg talpra kászálódott, ő beütötte a kapukódot, bejutott a házba, és a várakozó liftbe vetette magát, hogy most itt álljon a tükör előtt, maga mellette az öregasszonnyal, aki valamit rejteget a kezében.

− Kérlek, ne – suttogta inkább magának, és el akart lépni, el akart szaladni, de valami erő marasztalta, és inkább megfeszítette az izmait, felkészülve a támadásra.

Nagyanyja észrevette ezt, hátrált egy lépést. – Mariann? – kérdezte bizonytalanul.

A lány nem szólt, csak bámulta őt, sárgába forduló, éhes szemekkel.

Az öregasszony erre előrenyújtotta azt, amit eddig a háta mögött tartott: − Mariann, le kell győznöd. Idd meg ezt. Most készítetem, talán segít. – Egy nevetségesen apró kis üvegecskét tartott a kezében, melyben halványkék folyadék lötyögött. Az ellenszer. Mariann felnevetett az ostoba gondolatra és a nagyanyjának ugrott, közben leverve a cipősszekrényről egy cserépnyi mentát.

Az öregasszony lehajolt az elszáradt növényhez, összemorzsolta a barna leveleket, majd ujjait orrához emelte. Két kísérője, Anna anyja, és Norbert apja türelmesen vártak mögötte. Feltekintett a nagyszoba félig nyitott ajtajára. Az ajtólapon karmolások nyomai barnállottak. Mariann percekig próbált betörni hozzá, mikor oda menekült. Aztán elment, és ő egy fél nap elteltével indult csak utána.

Kiegyenesedett, majd kisietett a lakásból.

A kilencedik emelet lépcsőfordulójában zajt hallottak odafentről, valahonnan a tizedikről. Újult reménnyel indultak meg.

Anna anyja ment elöl, mindenhova belesett, mindent, felforgatott, átnézte az összes helyet, ahol egy kislány elbújhatott. Ezért volt, hogy a férfi, aki a tizediken abból a szobából előjött, őt kapta el. Nekirontott, és a vállába mart. A nő felsikoltott, próbálta magáról letaszítani, de a másik akkor már átkulcsolta kezeivel, és berángatta egy nyitott ajtón. A másik kettő dermedten állt, majd követték őket.

A lakás a semmiben nyílt. Egy harckocsi lövése találhatta el – a nappali egy tátongó nyílásba olvadt a lövedék erejétől. A férfi oda vonszolta be Anna anyját, majd egy könnyed rugaszkodással lerántotta a mélybe.

Még a nő sikoly mellett is lehetett hallani, hogy a szomszéd lakásban valami moccant. Az öregasszony megrázta fejét, és otthagyta Norbert apát, aki meredten bámult az éjszakába. Arcát távoli erdőtűz festette rőtre.

Mariann nagyanyja óvatosan benézett a másik lakás ajtaján. Sárga fény, lángok visszatükröződése fürdette a falakat. Egy árnyék suhant el rajtuk. Az öregasszony beljebb óvakodott, majd ösztönösen balfelé indult, a nagyszobába. A szoba közepén egy nő állt.

− Nem lesz semmi baj – mondta neki halkan az öregasszony.

A nő arcában izzottak sárga szemei. Ajkai megfeszültek, ettől, és kivillanó, egészséges fogaitól, olyan volt, mintha mosolyogna. Pedig nem mosolygott.

− Meg tudom gyógyítani magát− magyarázat neki az öregasszony. – El tudom készíteni az ellen…

Hirtelen elsietett mellette Norbert apja, és egy apró pisztolyt szegezett a nő fejéhez.

Mielőtt az öregasszony szólhatott volna, meghúzta a ravaszt.

A lövés hátralökte az asszonyt, egészen az ablakig. Nekiesett, majd ernyedten a földre omlott.

− Ezt miért kellett? −  kérdezte az öregasszony dühösen.

− Megölte volna magát – fordult felé a másik. − Csak egy fertőzött volt…

Az öregasszony a fejét ingatta, és a földre terített műszőrméhez lépett, lábával arrébb rúgta. – Talán tudnánk velük kommunikálni – sóhajtott.

− Ezekkel? − A férfi ellenőrizte a pisztolyát. – Kétlem. Egyébként sem ezért jöttünk. Hanem hogy megkeressük a családtagjainkat.

− Igen – bólogatott az öregasszony. Majd keserűen így folytatta: – Igen, ezért jöttünk. Csak időközben elfelejtettük, kik vagyunk.    

 

vége

 

Szólj hozzá!
2012. április 30. 11:13 - Valmont

Két részben I.

Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó , lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.

 

 

Töredékek

 

 

− Az internet. A hamburger. Nem is. A száguldás az autópályán. Hogy már nem tudok lemenni Miskolcra pár óra alatt. Hogy nem tudok sehova menni.

A nagyszobában feküdtek. A férfi egy báránybőr utánzatú takaró terített a földre. Még az ezredforduló táján vette az IKEA-ban. A várossal szemközti hegyen égett a hegyoldal. A lángok bevilágították vékony, izmos testüket. Odakinn hűvös szél fújt, azt mondta: súúú. Ezek voltak a hangok köröttük. A zihálásuk és nyögéseik már belevesztek a múltba.

 − És te? Neked mi hiányzik a leginkább? – kérdezte a férfi. A nő a hátáról átgördült a bal oldalára. Félresöpörte a szeme elé hulló haját.

− A kozmetikusom – mondta, majd bizonytalanul felnevetett. A férfi értetlenül nézett rá, mire így folytatta: − Nem is a kezelés, hanem az, hogy nagyon jókat dumáltam vele.

− Velem nem tudsz? – kérdezte a férfi majdnem sértődötten. A hasán feküdt. A hátán lassan halványult a nő tíz körmének tíz csíkja.

− Nem erről van szó – A nő a férfi lapockájára hajtotta fejét. Füle pont a szíve fölé esett. Dom, dom, dom – mondta neki a férfi szíve. – Csak volt valaki, akivel nagyon laza kapcsolatban voltam, mégis, iszonyat jól el tudtam vele beszélgetni. Elmondhattunk egymásnak mindent. A legintimebb dolgokat. Nem tudom, miért tudtunk ennyire megnyílni. Talán mindketten úgy éreztük, hogy ez egyfajta gyógymód. Jobb és gazdaságosabb, mint pszichológushoz járni.

− Mindent elmondtál neki? Rólunk is? − kérdezte a férfi csodálkozva.  A karja belső ívén megrándult egy izom.

− Igen – ismerte be a nő. – Pedig látásból ismerte a férjem. Vajon mi lehet vele?

− A férjeddel? Hisz ő…

− Nem. A kozmetikusommal. – A nő most félig felemelkedett és fülelt, mint egy izmos, harcias állat a szavannán. – Te nem hallottad?

 A férfi is megemelte fejét, de pár másodperc múlva visszahanyatlott. − Csak a szél – mondta csöndesen.

A szél betört a lépcsőházba. Talán maga is meglepődött, hogy sikerült. A bejárati ajtót egymásra hányt vasrudak védték. Beljebb feltornyozott bútorok barikádja torlaszolta el a folyosót. A szél átbújt résein, és nem az üres liftakna felé, hanem a lépcsőháznak iramodott. Felszáguldott tíz emeletet, majd végigiramodott az üvegcserepekkel teleszórt folyosón. Végül áttüremkedett a vaslemezekkel borított tűzálló bejárati ajtó alatt, hogy a nagyszobába megtalálja a két meztelen alakot.

A nő megborzongott. Karján tüskeként meredtek fel a szőrszálak.

− Lehet – bólintott, és visszafeküdt a férfira. – Ettől a tűztől nem tudunk majd aludni – jegyezte meg.

− Talán újból dolgozik. A kozmetikusod – jelente ki a férfi. Hangjának rezgését a nő a bőrön és a húson át hallotta. – Valahol ismét melózik.

− Azt nem hinném. Nem az a túlélőtípus – jegyezte meg a nő.

− De csak képzeljük el! − erősködött a férfi. – Ül egy jó kis házban, odakinn, a külvárosban és várja az ügyfeleket. A krémek, az ollók meg a reszelők − mind ott sorakoznak körötte – folytatta mind lelkesebben.

Mély levegőt vett, majd bent tartotta. Szemét a plafonra szegezte, mintha arra vetítenék álmait. – Az utolsó ügyfél után összepakol, és főz valami finomat a pasijának. Vagy a férjének.

− Nem, nem volt férje − jegyezte meg a nő némiképp türelmetlenül.

− De lehet, már van. Mindegy – a férfi eltűnődött. – Hm. Előző nap a pasija lent járt vidéken, és szerzett friss húst.

− Végre nem mókus a vacsora – a nő felemelte balját, mint aki éljenez.

− Végre nem mókus – hagyta jóvá a férfi. – A nő a húst kis kockákra vágja és befűszerezi. Aztán fémnyársakra húzza a darabokat, majd ezeket a nyársakat a parázsra rakja, ilyen spéci rostélyra.

− Isznak hozzá valamit? – kérdezte a nő hirtelen lelkesedéssel.

− Bort. Csak bort – szögezte le szigorúan a férfi. – Egy kis budai pincéből sikerült kimenteni. Sárga, muskotályos ízű, de száraz bor. Sajnos nem túl hideg, de a fűszeres húshoz még így is jó.

− És miután jól belaktak? – kérdezte a nő sejtelmesen.

− Utána? – kérdezett vissza a férfi, mélyet sóhajtva. – Utána elpakolnak maguk után. Aztán a férfi a nőt a mosdóba kíséri, és egy vizes törülközővel lemossa testét. Miután végez, a nő ugyanezt teszi vele. Végül ott állnak, a sárga gyertyafényben, és nézik egymást. Rájönnek lassan, hogy megöregedtek, talán már nem is szépek, talán ráncosak, és a bőr néhol lóg rajtuk. Látják egymás sebeit, azokat is, melyeket nem a testen ejtettek, meglátják a szomorúságot, amely szinte rátelepedik a vállukra, akár egy hívatlan kísértet. De nem törődnek ezzel, mert nem tehetik meg, hogy erre figyeljenek – inkább odalépnek egymáshoz, és.

A férfi hirtelen elakadt. Talán a plafonra vetített film szalagját tépte be a gép.

− Várj, folytatom – kérte a nő szelíden. Felnyúlt, és letörölte a másik arcán végiggördülő könnycseppet. Aztán ő is a hátára feküdt, és felnézett a plafonra. – Egy csók. Majd a férfi kivezeti a nőt a nagyszobába. Leterít a padlóra egy műbőr takarót, melyet még Azelőtt vásárolt az IKEA-ban. Aztán levonja maga mellé a nőt, és végigcsókolja a lábujjától a tarkójáig, odáig, ahol az úgynevezett hajas fejbőr kezdődik.

− Ó, igen – sóhajtott a férfi. – És a nő beleborzong, karján a szőrszálak felmerednek, akár hajnalban a pitypangok.

Elhallgattak, figyelték a szél hangjait. A férfi elképzelte a ház üres lakásait, a néptelen, szeméttel és torlaszokkal teli folyosókat. A nő a ház mögötti kiégett játszótérre gondolt. Egy lángszórós osztag védekezett itt annak idején az utolsó leheletig.

A férfi gondolatban már lejjebb vándorolt a házban. Maga előtt látta a megerősített bejárati ajtót, a bútorok és a vasak tömkelegét. Nem. Nem jöhetnek be a házból. A házban csak ők vannak. Minden más odakintre szorult.

A nő a játszótérről átsuhant a parkolóig, majd még távolabbra, a Város belsejébe vezető kihalt utcákra. Autóroncsok. Golyónyomok a falakon. Mint megannyi szénrakás – összeégett testek a földön. Aztán eszébe jutott a park. Tegnap járt arra, mikor valami zöld növényre vágyott. Zajt hallott, ezért a bokrok közé surrant. Ott voltak, a frissen ásott sírok közeiben motoztak. Három vagy négy − sápadt, csontos testükön látszott az éhezés. Látszott rajtuk, hogy hetek, hónapok óta nem ettek rendesen.

− Igen – suttogta, felidézve az inas testek látványát. Győzni fogunk – gondolta még hozzá. Mi fogunk győzni. Túléljük őket, lehet, hogy csak kevesen, lehet, csak mi ketten, de mi túléljük őket.

− Nem hiszem, hogy még életben van – ezt már hangosan mondta. – A kozmetikusnő. Amilyen kis kövérkés volt, az első napokban elkaphatták.

Oldalt nézett. A férfi már nem hallotta szavait. Szemei lecsukódtak. Beesett, csontos arcán az álmodók békéje honolt.

Ebben a pillanatban egy elszabadult teherautó csapódott az épület oldalának. Az ütés épp hogy végigrezgett a betonon, mikor ugráló, kapaszkodó testek tompa puffanásai keltek a motorháztetőn és a platón. A nő felpattant, és az ablakhoz sietett. Érezte, mögötte a férfi is ébren figyel.

Üveg csörrent.

A nő kitárta az ablakot és lenézett a mélybe. Pont elég holdfény volt, hogy lássa a veszedelmet.

− Az első emeleti ablak – szólt hátra rekedten. − Egy teherautóról elérték.

Megfordult, arcát félelem és kétségbeesés torzította: − Betörtek a házba – mondta majdnem sírra. – Itt vannak.

 

 

folyt. köv.

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása