Nos, íme a második egység, minden komment nélkül: 

Töredékek II.

Mint hirtelen ájulás, úgy zárult köréjük a ház. A sötét szobák, a poros folyosók, a keskeny lépcsőfordulók – ott sorakoztak előttük veszélyesen és kiismerhetetlenül. Csupa felfedezésre váró izgalom. Szívremegtető sarok, pulzuslüktető beugró. És mindezzel az elátkozott várkastéllyal szemben ők csupán hárman voltak.

Elindultak, szétváltak és újra találkoztak. Végigtapogattak a falak mentén, ajtókat rúgtak be, zárakat feszítettek fel, végigsiettek, -csoszogtak az első majd a második szinten. A lépcső alján várták be egymást, hogy aztán együtt, nekibátorodva haladjanak egy emeletet felfelé. A hold néhol bevágott a sötétségbe. Egy-egy nyitva hagyott ajtó, lépcsőházi ablak szolgált fénnyel, megvilágítva a padló lomhalmazait.

Az egész ház olyan volt, mintha egy óriás felemelte, és jól megrázta volna. Ruhák, bútorok és mindenféle hétköznapi eszközök hevertek egymás hegyén-hátán, néhol eltorlaszolva az átjárást is. Ilyenkor vad és türelmetlen erővel rontottak a barikádnak, hogy utat bontva továbbmessenek. Űzte őket a türelmetlenség.

A negyedik emeleten az elöl haladó hirtelen megtorpant a folyosó közepén. A lépcsőfeljáró aljában, melyet ezüst derengés lepett el, egy baba hevert. A behatolók lassan, szinte lábujjhegyen közelítették meg, majd az, aki a legalacsonyabb, de legfürgébb mozgású volt, rávetette magát.

Ujjai puha textilbe és vattába markoltak. Csalódottan szorította arcához, majd mélyen beszívta a szappan, az öblítő és cukorka illatelegyének emlékét. Hörgés, rekedt, krákogó hang kélt a torkában.  Ez volt az első hang, amit hármójuk közül valamelyik is hallatott a házban.

A babát Anna hagyta el menekülés közben. Azon az éjjelen, mikor az épületet lerohanták a fertőzöttek, mikor a veszedelem betört a városba, és mint egy hullám elsodort mindent, ami útjába akadt, Anna az ágyában aludt, karja közt Sziszi babával. Az anyja ébresztette, halk, ijedt hangon, majd kiemelte az ágyból, vitte ki a lakás folyosójára, sietve, takarva, mint aki parazsat ment. A konyhaajtóban Anna apja feküdt. Anna szólt hozzá, de az anyja tenyerével eltorlaszolta hangját.

− Hallgass! – parancsolt rá rekedten és durván. – És jól figyelj! Az életünk múlhat azon, amit most mondok. Érted? – A kislány nem moccant, nem bólintott, csak anyja vállába fúrta fejét. Az anyja résnyire nyitotta a bejárati ajtót, kilesett rajta, majd vissza bezárta. – Indulnunk kell. Itt vannak. Mindenhol. A híradóban igazat mondtak róluk. – Mély levegőt vett, majd megint kinyitotta az ajtót. Most még kisebb volt a rés, amin kinézett. Óvatosan, lassan visszazárta. – Kimegyünk, és kifutunk a házból. A lépcsőn megyünk le. Ha bármi baj lesz, azt akarom, hogy fuss – maga elé tolta Annát, aki félelmében összehúzta magát, és nem nézett rá. – Hallod? Ha azt mondom, fuss, akkor fuss. Megértetted? – A kislány bólintott, rebbenve, csak épp hogy mozdítva fején.

Az anya hirtelen feltépte az ajtót és kirontott a folyosóra. A lépcsőkig jutottak, amikor fentről érkezett valaki. Egy fiatal fiú volt, Anna látásból ismerte a liftből, vagy amiatt, hogy a ház előtt szokott cigizni. A fiú most más volt. Meggörbült teste folyamatosan izgett-mozgott, karjait tekergette. Anna anyja megtorpant a folyosó közepén, elengedte a lánya kezét. – A lépcsőn. Lefelé – gyengéden meglökte, majd elkiáltotta magát: – Fuss! – Sziszi baba ekkor hullott a földre. Anna pedig rohanni kezdett, érezte, mellette az anyja nekiesik a fiúnak, de nem mert megfordulni, inkább beleszaladt az éjszakába.

A hármas továbbindult. Átnyargalták az ötödik emeletet, de semmi érdemlegeset nem találtak, csak lomot, foszlott kenyérhéjat, törött székeket és egy halom golfütőt. Némelyiknek véres volt a feje.   

A hatodikon, egy ajtó előtt baseballsapka hevert a földön. A betolakodók közül a legtestesebb megállt felette, majd lehajolt, felemelte, végigtapogatta. A sapka belső felébe sötét, szinte lila hajszálak tapadtak, legalább olyan sötét színűek voltak, mint annak a haja, aki fogta.

Norbert a sötétségre és távoli hangokra riadt. Felült az ágyában, és lélegzetét visszatartva fülelt. Ágya a hálószobában volt, melyet megkapott apjától a válás után. Ajtó nyílt a közös erkélyfolyosóra belőle. Felkelt, az ajtó üvegéhez ment, és kinézett.

Odalenn, mint ecettel leöntött bogarak, rohangáltak az emberek. Néha elhaló, reménytelen sikoly szakadt fel belőlük. Voltak olyanok, aki viaskodtak egymással. Mások csak közrefogtak egy ilyen ember bogarat és némán bámulták.

A zaj a lakásból jött. Norbert megfordult, felvette kapucnis felsőjét a székről, és kilépett a folyosóra.

Félhomály volt, csak a nagyszobából kivillódzó tévé fénye adott némi világosságot. A tévé le volt halkítva, de az apja valamivel motozott odabenn. Norbert közelebb ment, majd a küszöbön megállt, és félve belesett. Az apja a padón térdelt. Körötte kések, ollók, egy ragasztószalag fekete hengere.

− Mit csinálsz? – kérdezte Norbert inkább álmosan, mit riadtan.

Apja felkapta fejét, és csodálkozva meredt rá: − Felébredtél?

− Kiabálnak lent. Az utcán – mondta a fiú.

− Betörtek a városba. Elrendelték az evakuálást. A katonaság…− Az apja felállt, legyintett. Bal kezében egy seprűnyelet tartott, melynek a végére, a letört seprű helyére egy konyhakést ragasztószalagozott.

− Minek az? – kérdezte tőle Norbert.

Ekkor kopogtak az ajtón.

− Norbert – szólt be egy vékony sírós hang – Engedj be.

A fiú az ajtóhoz sietett: − Mariann, te vagy? – kérdezte. – Mi a baj?

− A nagyanyám…elkapták – monda lány elcsukló hangon.

Norbert kioldotta a láncot, és már a kulccsal matatott, mikor az apja ellökte őt az ajtótól.

− Mi van? – kiáltott fel a fiú, de a férfi csak intett neki, aztán kibámult a kukucskálónyíláson. Sokáig, talán húz másodpercig is nézett kifelé, majd elhátrált. Arcának szürke színe még a gyér fényben is riasztó volt.

− Nézd meg – kérte a fiát. Norbert először nem mozdult: − Mi az? – kérdezte csöndesen. Kint a lány meghallotta a hangját.

− Beengedsz már? Valaki jön fölfelé. Félek! – nyafogta.

Norbert még mindig apját lesve lassan moccant, és a kukucskálónyíláshoz lépett.

A lány, akit ismert, odakint állt a sárga fényű folyosói lámpák alatt, és valahova balfelé bámult. A nyakán és a fehér pólóján hatalmas, véres foltot hagyott egy harapás.

− Mariann! – kiáltott fel a fiú. Elfordította a kulcsot és nem törődve apja ordításával, kirántotta az ajtót.

A lány azonnal rávetette magát.  A szemei sárgák voltak, és arca úgy eltorzult, hogy Norbert, ha valaki lefényképezi és megmutatja neki, talán meg sem ismeri. Úgy mozgott, mint egy macska, de mielőtt megragadhatta volna a fiút, az ajtó rácsapódott, és visszalökte a folyosóra.

Norbert apja vállával nekifeszült, és megtartotta, mikor a lány kintről rárontott.

− Kést! – kiáltotta, miközben igyekezett becsukni az ajtót, vagy a láncot beakasztani. – Adj egy kést!

Norbert csak állt ott, a fali fogas mellett, bámult rá, nézte, ahogy erőlködve visszatartja a lányt, akinek válla, arca mid jobban benyomult az ajtó résébe. Marian néha felé lesett, ilyenkor fogát csattogatta, de olyan erővel, hogy az egyik szemfoga reccsenve eltört.

Norbert ennek hangjára összerezzent. Lekapta a fogasról sapkáját, felrakta, majd berohant a szobájába. Kitépte az erkélyajtót, és ugyanazzal a lendülettel felugrott a szomszéd erkélyt határoló üvegtábla tetejére. Átlendült rajta, s máris Kovácsék térfelén volt. Az ajtót résnyire nyitva találta, ezért berontott Kovácsék hálószobájába. Kovács a padlón térdelt. A feleségén. Az arca vörös volt a vértől.

Norbert elrohant mellette, ki a szobából, a bejárati ajtóhoz, és kiperdült a folyosóra.

Mariann már nem volt ott. A lakásuk ajtaja tárva-nyitva állt. Norbert lassan ellépdelt előtte, közben belesett, majd megállt. Nem látott senkit. Nem hallott semmit.

− Apa? – suttogta kétségbeesetten.

Nem jött válasz. Az ajtó felé lépett, de aztán visszakozott. Tehetetlenségben lekapta fejéről sapkáját, és a falhoz csapta. Aztán várt, mindenre figyelve várta, hogy történjen valami, de csak a vér dobogott a halántékban.

Ekkor indult meg lefelé a lépcsőn.

A három idegen újból megindult, mind fáradtabban és nehézkesebben, de felkaptattak a hetedikre. Itt különösen sok ruha volt a padlón. A sálak, pulóverek, nadrágok folyton a lábuk köré tekerődztek, mint sekély tavacskában a hínár. A folyosó közepén egy szekrény feküdt a padlón, talán ebből ömlött szét ez a sok ruha. Átmásztak rajta, és benéztek sorra a mögötte lévő lakásokba is. A legutolsóban valaki sötét anyaggal a falra mázolta: Nincs Isten. Sokáig álltak a felirat előtt, moccanatlanul, vigyázban, mint egy díszőrség. Aztán morogva, fejüket lehorgasztva, lassú mozdulatokkal visszamentek a szekrényhez. Átmásztak rajta, majd felcaplattak a nyolcadikra

Itt az, aki a leglassabb volt a csoportban, és ezért folyton lemaradt, azonnal a nyolcszázhatos lakás ajtajához ment. Göcsörtös mozdulattal belökte az ajtót, majd benyomult, de az előtérben megtorpant. Úgy szagolgatta a levegőt, mint egy vadászkutya. Mentaszag érződött. Lenézett – a földön előtte egy cserépnyi zöld menta volt. A levelek már megbarnultak, elszáradtak.

Mariann hajnalban ért haza. Sokáig bajlódott a kulccsal, a zárral, míg végre bejutott a gyógynövényektől szagló lakásba. Nagyanyja lakásába. Még a fülében volt a zene, derekában az autó hátsó ülésén Péter túl szoros ölelése, és orrában a hajléktalan szaga, a hajléktalané, aki ház előtt…mit is csinált vele?

Túl zavaros volt minden ezen az éjszakán. Az utcán rohangáló emberek. A taxis izgatott magyarázata a fertőzésről. Péter, aki maga sem tudta, mit akar Mariannal.

Talán a gyógynövények miatt van – gondolta. Azok kuszálták össze az emlékeimet. Gyertyáért tapogatódzott a cipősszekrényen. Ez is tiszta vicc volt – a huszonegyedik században gyertyafényben élnek.

Nagyanyja mániája miatt volt – mindent csak természetesen. Semmi ipari szemetet nem használni. Mindent csináljanak meg maguknak. A műszaki dolgokat kizárta a lakásból. Az áramot kikapcsoltatta, mivel a vezetékek sugároznak, és néha ki is gyulladnak. Olyanok vagyunk a vezetékekkel telezsúfolt lakásainkban, mint a nyulak, akiknek a ketrecébe áram fut – magyarázta Mariannak. A tévé, a rádió, a telefonon – mind-mind halálos sugárzást mérnek a használóikra. A mosógép vagy a mosogatógép rázkódásukkal olyan rezgéseket bocsátanak ki, melyek ellentétesek az ember bioritmusával. Minden technikai eszköz halálos veszedelem ezekben a szűkre zárt terekben. Sajnos a ház jellegéből adódik, hogy kisugárzásuk áthatol a szomszédos lakásokból. Lentről, föntről, alulról. Mariann nagyanyja ezek ellen a láthatatlan, gyilkos sugarak ellen használta gyógynövényeit. Az egész lakást telepakolta cserepekkel. Az előtér, a nagyszoba, de még a konyha is úgy nézett ki, mint valami tehetségtelen marihuána termesztő élettere. A polcokról, az asztalokról, a plafonról lelógva – mindenhonnan zöld levelek és szárak halmai virítottak a belépőre. És a szag, az intenzív átható keserű, mentolos, éles és balzsamos túlvilági illat valósággal mell bevágta a látogatót.

Ha lett volna ilyen. De nem volt, mert a nagymama szigorúan fogta Mariannt. Most is csak azért mehetett el, mert a színjeles érettségi után a felvételije is sikerült, és…

Mariann megállt az előszobai nagytükör előtt, és félrehajtotta egy páfrány leveleit. A konyhából becsorgó lámpafénynél és holdvilágnál egy idegen állt vele szemközt. A tükörképe.

− Megmondtam, hogy ez lesz a vége – Nagyanyja hangjára ijedten összerándult. Az öregasszony oldalt állt, a nagyszoba küszöbén, bal kezét a háta mögé rejtve fürkészte a lányt. – Az emberek végül csak megtették.

− Mit? – kérdezte kábán Marianna. Érezte, nyelve nehezen moccan szájában.

− Elpusztítják magukat – magyarázta a másik, és közelebb lépett. – Oly mértékű lett a szennyezés, hogy eljutott az agyukig. Nézz csak ki – intett oldalt – Odalenn megindult a harc. Ember embernek farkasa ettől a...fertőzéstől. Hallgasd csak…− Hallgattak. Távolról elfojtott kiabálás szűrődött fel.

− Csak egy hajléktalan – rázta fejét a lány. − Odalenn balhézik a ház előtt – bizonygatta.

− A fertőzés itt van. Mind meg fogunk halni, de a természet túléli – szögezte le az öregasszony. Még közelebb lépett, Mariana állához nyúlt szabad kezével, gyengéden megemelte. – Mutasd magad – kérte szelíden.

− Mi van a kezedben nagyi? – kérdezte a lány. A hangja idegenül csengett a félhomályban.

− Hát igen – az öregasszony lehorgasztotta fejét. – Sajnálom.

− Mit? – kérdezte Mariann.

− Nézz a tükörbe − kérte őt a nagyanyja.

− Már…− kezdte volna lány, de aztán engedelmesen a tükörbe pillantott. És észrevette a harapást a nyakán. Aztán minden eszébe jutott − a ház előtt, a sötétből előtántorgó hajléktalan, aki nekiesett, és a szúró fájdalom a nyakában, a melegség, ami kifolyt belőle, majd a szürke kábulat, mellyel ellökte a férfit, aki úgy dőlt el, mint egy zsák, és amíg talpra kászálódott, ő beütötte a kapukódot, bejutott a házba, és a várakozó liftbe vetette magát, hogy most itt álljon a tükör előtt, maga mellette az öregasszonnyal, aki valamit rejteget a kezében.

− Kérlek, ne – suttogta inkább magának, és el akart lépni, el akart szaladni, de valami erő marasztalta, és inkább megfeszítette az izmait, felkészülve a támadásra.

Nagyanyja észrevette ezt, hátrált egy lépést. – Mariann? – kérdezte bizonytalanul.

A lány nem szólt, csak bámulta őt, sárgába forduló, éhes szemekkel.

Az öregasszony erre előrenyújtotta azt, amit eddig a háta mögött tartott: − Mariann, le kell győznöd. Idd meg ezt. Most készítetem, talán segít. – Egy nevetségesen apró kis üvegecskét tartott a kezében, melyben halványkék folyadék lötyögött. Az ellenszer. Mariann felnevetett az ostoba gondolatra és a nagyanyjának ugrott, közben leverve a cipősszekrényről egy cserépnyi mentát.

Az öregasszony lehajolt az elszáradt növényhez, összemorzsolta a barna leveleket, majd ujjait orrához emelte. Két kísérője, Anna anyja, és Norbert apja türelmesen vártak mögötte. Feltekintett a nagyszoba félig nyitott ajtajára. Az ajtólapon karmolások nyomai barnállottak. Mariann percekig próbált betörni hozzá, mikor oda menekült. Aztán elment, és ő egy fél nap elteltével indult csak utána.

Kiegyenesedett, majd kisietett a lakásból.

A kilencedik emelet lépcsőfordulójában zajt hallottak odafentről, valahonnan a tizedikről. Újult reménnyel indultak meg.

Anna anyja ment elöl, mindenhova belesett, mindent, felforgatott, átnézte az összes helyet, ahol egy kislány elbújhatott. Ezért volt, hogy a férfi, aki a tizediken abból a szobából előjött, őt kapta el. Nekirontott, és a vállába mart. A nő felsikoltott, próbálta magáról letaszítani, de a másik akkor már átkulcsolta kezeivel, és berángatta egy nyitott ajtón. A másik kettő dermedten állt, majd követték őket.

A lakás a semmiben nyílt. Egy harckocsi lövése találhatta el – a nappali egy tátongó nyílásba olvadt a lövedék erejétől. A férfi oda vonszolta be Anna anyját, majd egy könnyed rugaszkodással lerántotta a mélybe.

Még a nő sikoly mellett is lehetett hallani, hogy a szomszéd lakásban valami moccant. Az öregasszony megrázta fejét, és otthagyta Norbert apát, aki meredten bámult az éjszakába. Arcát távoli erdőtűz festette rőtre.

Mariann nagyanyja óvatosan benézett a másik lakás ajtaján. Sárga fény, lángok visszatükröződése fürdette a falakat. Egy árnyék suhant el rajtuk. Az öregasszony beljebb óvakodott, majd ösztönösen balfelé indult, a nagyszobába. A szoba közepén egy nő állt.

− Nem lesz semmi baj – mondta neki halkan az öregasszony.

A nő arcában izzottak sárga szemei. Ajkai megfeszültek, ettől, és kivillanó, egészséges fogaitól, olyan volt, mintha mosolyogna. Pedig nem mosolygott.

− Meg tudom gyógyítani magát− magyarázat neki az öregasszony. – El tudom készíteni az ellen…

Hirtelen elsietett mellette Norbert apja, és egy apró pisztolyt szegezett a nő fejéhez.

Mielőtt az öregasszony szólhatott volna, meghúzta a ravaszt.

A lövés hátralökte az asszonyt, egészen az ablakig. Nekiesett, majd ernyedten a földre omlott.

− Ezt miért kellett? −  kérdezte az öregasszony dühösen.

− Megölte volna magát – fordult felé a másik. − Csak egy fertőzött volt…

Az öregasszony a fejét ingatta, és a földre terített műszőrméhez lépett, lábával arrébb rúgta. – Talán tudnánk velük kommunikálni – sóhajtott.

− Ezekkel? − A férfi ellenőrizte a pisztolyát. – Kétlem. Egyébként sem ezért jöttünk. Hanem hogy megkeressük a családtagjainkat.

− Igen – bólogatott az öregasszony. Majd keserűen így folytatta: – Igen, ezért jöttünk. Csak időközben elfelejtettük, kik vagyunk.    

vége