Hogyan magyaráznánk, ha Putnokon ismét felbukkanna a farkasember? Ha a holtak életre kelnének, amennyiben nem teszünk óvintézkedést a temetésük során? Ha valóban látnánk kísértetet a szétvert, szétlopott faluvégi kastélyban vagy a holdfényben fürdő vár romjai közt? Milyen világmagyarázatokat találnánk ki magunknak ezekre  a dolgokra, ha valóban léteznének? Mert lássuk be, több mint tizenöt éve vannak jobb minőségű kamerák a mobilokban, tehát mindenünk megvan az esetleges észlelések rögzítéséhez, dokumentálásához - és odakint,  a sötétben nem találtunk semmit. A novella világában viszont nagyon is valóságossá válnak a rémek, és talán nem is ez az érdekes a szituációban, hanem hogy milyen magyarázatot alkot eredetükre a történet hőse, aki mellesleg definiálja a farkasember-vadászat főbb szabályait is.

Hogyan vadásszunk farkasemberre?

A kocsma előtt találkoztak, késő délelőtt, noha Tálos mondta a telefonba a kliensnek, hogy elég délután érkeznie, úgyis várni kell, míg a telihold feljön, a tapasztalatok szerint olyankor nagyobb az esély az észlelésre. A kliens vadászfélének tűnt, a júliusi meleg ellenére mellényt viselt a vastag szövésű ingje fölött, aminek tartóiba töltényeket dugott. A kézfogása viszont elárulta, hogy irodai ember. Majláth, mutatkozott be, ő pedig a kocsma napernyős terasza felé intett, jöjjön, igyunk valamit. Szűkszavúsága szinte sértő volt, de beszélt helyette Majláth is, az útról, meg a melegről, meg hogy sima töltények vannak nála. Alig tudott figyelni rá, előző este Kisguszti születésnapját ünnepelték a Felvégben, hajnalban tántorgott csak haza, és úgy, ruhástul dőlt be a fájóan üres ágyba.

Biztos nem kellett volna száznyolcvan grammost hoznom, kérdezte most például Majláth aggodalmaskodva, Márta, a kocsmárosnő elhallotta, mert pár lépésre a teraszt mosta fel, rájuk nézett, majd a fejét csóválta. Nem. Szögezte le Tálos, aztán intett a mellényben lévő patronok felé, és nyögve a székbe rogyott. Nincs szükség rá, elég lesz ez a lőszer is, higgye el.

Majláth végigmérte őt, keskeny, éles vonású férfit láthatott, akinek a bőrét barnára és keményre szívta a nap, karavalyorra római szenátorokat idézett, de a szeme ívében volt valami cigányos avagy inkább tatáros. Kopott munkásnadrágot, bakancsot és kifakult kockás inget viselt. A férfi megnyugodhatott az összképtől, mert a mellényzsebéhez nyúlt, majd nyújtotta a pénzt, amennyit megbeszéltünk, mondta halkan, ő pedig bólintott, elvette, meg se számolta, úgy gyűrte a zsebébe. Márta ekkor lépett oda hozzájuk, és hozta a felmosóvíz tiszta szagát magával, meg azt a vidámságot, ami mindig is sugárzott belőle, és amit Tálos úgy kedvelt, mert a felesége karakterének pont az ellenkezője volt. Két sört kérünk, mondta neki szelíden, majd figyelte a hátat fordítói női alak ívét, melyet egyszer, jó nyolc éve a raktárban, hátul, a kocsma mögött a kezeivel is kimérhetett. Felsóhajtott, és ismét próbált Majláthra koncentrálni, aki valami fárasztóan bonyolult dolgot magyarázott épp neki.

Ez a pap ismerősöm azt mondja, hogy mindez Isten műve, szerinte burkoltan benne van a Jelenések könyvébe is, és hogy ezután csak rosszabb jöhet, de persze én, aki nem vagyok annyira vallásos, mást gondolok róla, mondta a kliens, és Tálos igyekezett hozzá jó képet vágni, de belül unalom terpeszkedett el benne, mert mindenkinek megvolt az elmélete a változásról és a szörnyekről, egyik hülyébb mint a másik, és ő már nem nagyon volt kíváncsi egy újabbra. Majláth persze nem hagyta abba, kinézett a napsütötte terecskére, mely a falu központja volt, a házakra, és távolabb a hegy tömegére, melyről erdőillatot hozott a fel-feltámadó szél, és folytatta. Véleményem szerint léteznek párhuzamos világok, és a miénk valamilyen ismeretlen oknál fogva összeütközött, egybeolvadt vagy csak érintkezett egy másikkal, mondta, egy olyan hellyel, ahol ezek a szörnyetegek teljesen természetesek. Az ütközés eredményeképp két évvel ezelőtt itt ragadtak nálunk, megtelepedtek, és mi kénytelenek vagyunk ezt tudomásul venni.

Márta meghozta a két gyöngyöző korsót, Tálos mohón kivette a sajátját a kezéből, és belekortyolt. A keserű hideg azonnal segített, élesebben látta maga előtt a világot, szemben, az asztal túloldalán, ezt a jól fésült, negyvenes, kerek képű, tagbaszakadt városit, aki talán mérnök volt egy nagyobb üzemben, vagy felősvezető egy banknál, de szőke, szépen nyírt hajával, húsos ajkaival és tömpe ujjával összeségében mégis úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt csecsemő, akire viccből drapp vadászfelszerelést húztak.

Érdekes elmélet, mondta végül Majláthnak. A vadász letörölte pihés ajkairól a habot, és közben elégedetten bólogatott, igen, az alapját olvastam valahol, de engem egyből megfogott. Sokkal jobb, mint az, amit eleinte hallottunk, hogy a kollektív tudatalatti, a több milliárnyi elme haláltól rettegő energiája hozta létre e dolgokat, mert ugye akkor korábban, ezelőtt tíz, húsz éve miért nem volt ilyen, miért pont a mi korunkban esik ez meg, kérdezte szinte nyafogva, de mindenképp elégedetlenül. Tálosnak úgy tűnt, hogy Majláth személyes sértésnek veszi a tényt, hogy két évvel ezelőtt a dolgok ilyen csúnyán félrementek. Bizonyára elképzelt egy fényes és biztos jövőt magának és a családjának, és ebbe némiképp belerondított az, ami történt, ami azt sugallta, hogy minden, de tényleg minden a világon rémesen bizonytalan.

Ivott hat hatalmas kortyot, megköszörülte a torkát, majd a férfi arany Rolex órájára pillantott, mely a söröskorsó mellett csillogott az asztalon. Nézze, én magyartanár voltam, kezdte, és itt még megállhatott volna, de aztán gondolatban vállat vont, és folytatta, és így nyilván ismerem az irodalmat, meg az irodalom működését.

Itt tanított, mutatott  körbe Majláth, amire a fejét rázta, nem, otthagytam a pályát,  és a feleségemmel felköltöztünk ide, a hegyekbe, és biogazdálkodásba kezdtünk. És emellett jártam az erdőt, gomba, gyógynövény, bogyók, ezeket is eladogattuk.

Ezért ismeri olyan jól a terepet, bólogatott elégedetten Majláth, mire bólintott, igen, jobban ismerem az erdőt, mint az itteni öregek. De nem erről akartam beszélni. Az irodalomban és a filmekben mindig is léteztek szörnyek. Mary Shelley őrült doktora a haldoklóból kivett lelket egy holttestbe rakja, és életre kelti azt, vagy ott van az elfeledett angol szerző, Stoker, aki egy erdélyi grófnőről írt rémregényt, főhősnője szűz lányok vérében fürdik, hogy fiatal maradjon. Jelentőségteljesen megállt, majd kimutatott az erdő zöldjére, de olyan farkasszerű lények, amik odakint felbukkantak, meg életre kelő holtak, aki emberi húsra éheznek, amikről szerte a világon  hallani, meg aztán ott vannak azok a sírból kikelő tetemek, amelyek vérre szomjaznak, és megfertőznek másokat is, szóval ezek így együtt radikálisan új dolgok ahhoz képest, amit valaha is valaki kigondolt az irodalom világában.

Mit akar ezzel mondani, értetlenkedett a kliens, amire egy ideig nem tudott válaszolni, mert a kocsma előtt elhajtott a polgármester, és amikor észrevette őket, lelassította a terepjáróját, és szúrós szemmel méregette vagy Tálost vagy a vendégét, nem lehetett tudni, kire néz, mert Károly egy kissé kancsal volt. Aztán továbbment, és a férfi így folytatta. Arra akartam ezzel célozni, hogy két éve ezek a lények úgy jelentek meg a világunkban, mintha a semmiből teremtették volna őket, mint amikor egy regényben egy új karakter felbukkan. Elhallgatott, hagyta, a másik eméssze a hallottakat. Általában, amikor itt tartott a Saját Változásmagyarázatával, mindig tesztelte a hallgatóját, hogy mennyire vág az esze, össze tudja-e rakni ennyiből, hogy mire akar kilyukadni. Majláth a nagyobb csoportba tartozott. Nem értem, mire akar kilyukadni, ismerte be.

Tálos megitta a maradék sörét, mielőtt válaszolt. A világunk egy teremtett világ, szögezte le aztán keserűen, valaki létrehozta, nem feltétlenül isten, lehet bármilyen alkotó, aki kellő fantáziával rendelkezik egy ilyen feladathoz.

Kivárt, mert itt, ennél a pontnál általában sokan elkezdtek ellenkezni. Elnézte a vályogházakat, előttük a csenevész fákat, az újonnan lerakott járdát, a keskeny felhőcsíkot a hegy felett, a forró levegőben vibráló utcavéget, mely bekanyargott a meredek emelkedőbe a fák közé, és bár hirtelen olyan volt számára, mintha mindezt először látná, tetszett neki a látvány, ami az otthona volt. Köszönöm, gondolta.

Majláth közben forgatta magában a dolgot, majd kérdőn, kissé talán furcsa arckifejezéssel megkérte, hogy fejtse ki bővebben. Ez az ismeretlen most úgy döntött, megváltoztatja a világunk szabályait, folytatta Tálos, és létrehozta ezeket a vérivő lényeket és az élőholtakat és a farkasszerű lényeket, és szabadon engedte köztünk őket, hogy lássa, mire jutunk velük. Farkasembereket, korrigálta őt Majláth, mire ő elfintorodott, igen, igy is nevezhetjük őket, mindenesetre inkább farkasok, mint emberek, sőt, szerintem szinte semmi emberi nincs bennük.

Van, aki azt mondja, hogy igazából emberek, akik átváltoztak, tudálékoskodott Majláth, mire Tálos a fejét csóválta, ez nincs bizonyítva, meg azért az ilyesmit észrevennénk egy ilyen kis faluban, nem.

Ezzel nem lehetett vitatkozni. A kliens sokáig babrált a söröskorsójával, úgy tűnt, az elhangzottakon tűnődik, és bizonyára nagyon nem tetszett neki, mert végül kitört belőle, ezzel maga azt sugallja, hogy én is csak egy karakter vagyok valakinek a teremtő elméjében, és ő erre nem válaszolt, csak sejtelmesen, kétértelműen elmosolyodott, majd rendelt még egy kört, azt is megitták, és beszélgettek közben munkáról – mint kiderült Majláth az ingatlanpiacon dolgozik, és valóban vezető beosztásban –, a kliens korábbi vadászélményeiről  – mindent, de tényleg mindent lőtt már a világon, így érthető volt, hogy ilyen egzotikus trófeára vágyott –, és a biogazdálkodás rejtelmeiről. Aztán Tálos megkérte Mártát, hogy készítsen valami ebédet Majláthnak, megbeszélték, hogy alkonyatra visszajön érte, majd hazaballagott az üres házba, behúzta a hálószoba függönyeit, és lefeküdt a nagy franciaágyba.

Arra ébredt, hogy valaki erősen, durván kopogtat az ajtón. Megyek már, kiáltotta, és ahogy kibotorkált az előszobába, látta, hogy jól eltelt a nap, rőt sugarak tűztek be az ablakon.   

A polgármester állt az ajtóban. Csalódott, kancsal pillantásával végigmérte a borostás, gyűrött ruhás, alvástól puffadt arcú férfit, majd megkérdezte, már nappal is, Lőrinc.

Nem voltam részeg, csak fáradt, ellenkezett, de a kutató tekintettől elfordította arcát, miért jött ide.

Láttam, új ügyfeled van, mondta Károly, nem tetszik ez nekem Lőrinc.

Valamiből meg kell élni, válaszolta.

A múltkorit is még mindig keresi a rendőség, mondta a polgármester szomorúan, nem hiszem…

Elcsatangolt, a sötétben nem találtam meg, fakadt ki Tálos, én tehetek róla szerinted.

Nem ezt mondtam, mondta a másik békítőleg, de nem hiszem, hogy a falunak ilyen extra figyelemre van szüksége, épp elég, hogy egy ilyen dög van odakint.

Ma este majd levadássza az ügyfelem, vont vállat, vagy ha nem, volt egy izgalmas éjszakája.

Csendben álltak pár másodpercig, majd Károly kinyúlt, és Tálos vállára tette a kezét, nézd, én nem tudom, min mész keresztül, de mióta Gabi elhagyott…

Lerázta magáról a kezet, őt hagyjuk ki ebből, fakadt ki, neki semmi köze ehhez.

De van, szögezte le a másik, megváltoztál, keresed a bajt, ki más akarna ilyenből pénzt csinálni, két ügyfeled is elveszítetted idén, de nem figyelsz a jelekre, ennek előbb-utóbb rossz vége lesz, hidd el. Tudom, hogy nem megy jól az üzlet, de nem kellene ilyesmit vállalnod.

Erre ő gúnyosan elmosolyodott, miközben hátrébb lépett, be a ház védelmébe, úgy tudom, te nem is hiszel a farkasemberben, akkor minek aggódsz.

Valami van odakint, az biztos, intett körbe Károly, halottam az üvöltését májusban, és láttam a képeket a lábnyomáról. Nem jó az ilyesmit bolygatni.

Ezt bízd rám, zárta le a vitát, majd bezárta az ajtót Károly előtt.

Megvárta, míg a másik kimegy az autójához, beindítja és elhajt, csak ezután vette magához az elemlámpát, aztán lecserélte a bakancsot a futócipőre, megmosdott, hogy felfrissüljön, és visszasétált a kocsmához.

A városi férfi épp Mártával diskurált. A nő bűntudatos tekintettel ment vissza a pult mögé, és Tálos egyből megértette, miről lehet szó, de csak kint, a kliens autójában jött elő a téma. Arra menjen, intett balra, és elindultak, fölfelé, a hegyre vezető egyre keskenyülő betoncsíkon. Majláth megköszörülte a torkát, hallottam, hogy otthon vannak problémák. Tálos előre meredt, majd mutatta, hogy az erdő alján parkoljon le a Gyarmatiék háza mögötti füves placcra, és csak amikor kiszálltak, akkor válaszolt, igen, elhagyott az asszony, nem nagy ügy. Majláth kivette hátulról a puskát, ellenőrizte, majd a hátára kanyarította, azt is mondták, hogy utána kezdett ezzel foglalkozni, intett bizonytalanul az erdő irányába, ugye, akarta folytatni, de nem mondta ki, és ő tudta mit szeretne kérdezni. Ugye minden rendben van odabenn, a fejében, és ugye nem azért csinálja ezt, mert meg akar halni. Mérgesnek kellett volna lennie, Mártára, meg erre a nagydarab, aggodalmaskodó és talán kissé beijedt csecsemőre maga mellett, de nem érzett mást, csak türelmetlenséget. Minden rendben lesz, mondta végül, induljunk, nemsokára sötétedik.

Míg felfelé kapaszkodtak a kanyargó, egyre szűkebb erdei ösvényen, Tálos elmondta a fontosabb tudnivalókat arról, hogy hogyan lehet farkasemberre vadászni.

A szélárnyék fontos, magyarázta halkan, meg a zajok. Egy leshelyre megyünk, egy pozitív forráshoz, hol már többször láttam a nyomát, talán oda jár inni. A lényeg, hogy ne mocorogjunk, ne csapjunk zajt. A látása nem annyira jó, azzal nem lesz gond, meg sötét is lesz, bár ma telihold van.

Hova lőjek, kérdezte mohón a másik, mire Tálos, aki elől ment, megfordult, és a homloka közepét mutatta. Ez a legbiztosabb pont, de a koponyája ívelt, a golyó könnyen gellert kap, ezért próbálja meg oldalról eltalálni. Kis szünetet tartott, mert az emelkedő most már tényleg meredekké vált, és kifogyott a levegőből. Később meg is állt, a  térdére támaszkodott, majd felnézett Majláthra, a lényeg, hogy ne essen pánikba, ha nem találja el, akkor se, valószínűleg meg fog riadni a dörrenéstől, és nem támad ránk, elmenekül.

És ha mégis nekünk jön, aggodalmaskodott a kliens.

Akkor futunk, válaszolta ő vigyorogva, szétválunk, és amint egy alkalmas fát lát, felmászik rá. Hajnalig lehet, hogy ott marad alatta, de a napvilágban eltakarodik majd, és aztán keresse meg ezt az ösvényt, bökött maga elém, aztán figyelmeztetőleg felemelte kezét, de nagyon fontos, hogy ne hősködjön, ne próbáljon meg újratölteni, és megint rálőni, mert ilyenkor már csak az adrenalin dolgozik az emberben, meg aztán ott lesz az a hatalmas test maga előtt, a hangja, ahogy hörög, mint egy gőzmozdony, a szag, ami rosszabb, mint száz állatkerti oroszláné, szóval mindez olyan sokkoló lesz, hogy száz százalék, elvétené a  második lövést.

Ezután sokáig nem szóltak, csak mentek fölefelé az ösvényen, ami később vadcsapássá vált, és a kisebb és nagyobb pata- és mancsnyomok, az erdei állatok jelei mindinkább ellepték alját. Jó húsz perces gyaloglás után Tálos megállt, aztán körbenézett, végül benyomakodott a bokrok közé, óvatosan széthajtva az ágakat, itt vagyunk, szólt hátra.

Egy sziklakatlan felső peremére jutottak, kövek szegélyezték, odalenn, az aljban vékony érben folyt a víz. Ez az a forrás, magyarázta Tálos, majd mutatta is, látja azt a szélesebb nyomot a többi közt, az az övé.

Lemehetek fényképezni, kérdezte mohón Majláth, mire ő a fejét csóválta, nem, ott hagyná a szagát, és az elijesztené, maradjunk itt, jó a rálátás, és a hold is pont be fogja világítani a teret.

Valóban, a mélyedés körül ritkásabb volt az erdő a sziklás aljzat miatt, így amikor jó félóra múlva megjelent a hold a fejük közt, szépen beragyogta az amfiteátrumszerű körívet. Majláth addigra megette a zsebében érlelődött szendvicset, és kényelmes, álló lőállást alakított ki két szikla közt.

Hogyan kezdett bele ebbe, kérdezte valamivel később, talán mert unatkozott vagy nyomasztotta őt a csend.

Tálos, aki tőle nem messze egy kidőlt fán ült, és zsebkésével egy vastag ágat hegyezett, ajka elé tette ujját. Beszéljünk most már halkabban, kérte, majd kis szünet után válaszolt is, ahogy mondtam, jártam az erdőt, még azután is, hogy megjelentek ezek a szörnyek, és egy délután belebotlottam az egyikbe, nem vett észre, meg tudtam figyelni, kitapasztaltam, hogy mozog, hogy működik, és utána jött magától az ötlet, hogy segítek másoknak elkapni őket.

Hány sikeres vadászatot vezetett eddig, kérdezte Majlát, de ekkor roppant valami, amire mind  a ketten megdermedtek, és idegesen körbefordultak, majd Tálos felállt, és kinézett a sziklák rejteke mögül. Egy őz ivott odalenn.

Sok vadászatot vezettem, de egy elejtett szörnyetegről tudok csak, mondta halkan, közben a bakot figyelve, egy éve történt, a tetemet elvitték, talán kitömette a vadász.

És, kezdte Majláth de aztán elakadt, mert nem tudta megfogalmazni, végül csak kibökte, miután megdöglött, nem változott vissza emberré. Tálos a fejét rázta, nem, ez nem így működik, ismerem ezeket a mendemondákat, de ilyen nem történt, holtában is farkas maradt, és szerintem…

Ekkor hirtelen elkezdődött, így benne szakadt szó.

A katlan túlsó peremén egy sötét árny magasodott fel, majd lezúdult a gyanútlanul őzre, maga alá gyűrte, és ekkor, ahogy a fénybe ért, már látni lehetett a hihetetlen testet, a szürke szőrt, a farkasra emlékeztető, vad, kegyetlen fejet és benne az agyarakat, melyek bele-beletéptek a zsákmány oldalába, kiszakítva a beleket, és mindezt nem kísérte, csak az őz vinnyogó halálhörgése. Tálos megérezte a vér szagát, és ugyanekkor hallotta, hogy Majláth kibiztosítja a fegyvert. Hátralépett, el, a lenti borzalmas látványtól, a szörnyeteg képétől, melyet még most, ennyi idő után sem tudott megszokni.

Várjon még, súgta a vadásznak, aki már a kiszemelt helyre fektette a fegyver csövét, két szikla találkozásba, ellazította a tusnál a vállát, és kissé berogyasztotta a lábát. Még várjon, kérte őt ismét, és Majláth várt, feszülten figyelte a célkeresztbe befogott, odalenn őrjöngő tömeget, így nem láthatta, hogy a másik a háta mögé kerül, majd mielőtt cselekszik, megfordul, látszólag az erdő felé, a fák és bozót felé, oda, ahol nem kellene senkinek lennie, leginkább nem egy titokzatos nézőnek, majd neki, ennek a személynek mondja, bocsásson meg.

Aztán visszafordult Majláth felé, és ezzel a lendülettel a vádlijába döfte a kihegyezett ágat.

A férfi felüvöltött, és akaratlanul is elsütötte a fegyverét. A dörrenés kettéhasította a csendet, valahol a közelben válaszul egy nagy madár felröppent a sűrűből. Tálos elképzelte a pozíciókat, a távolságot, majd számolni kezdett magában, egy, és megindult, rohanva távolodott jajgató társától, kettő, három, elérte az ösvény elejét, négy öt, tudta, ennyi idő kellett a szörnynek, hogy odaérjen, ahova kell. Mögötte, a sötétben Majláth felsikoltott, majd hangja hörgésbe fúlt. Nem tudott újból lőni, mondta ki Tálos megkönnyebbülten, aztán már csak a futásra figyelt, és arra, hogy ne veszítse le lefelé az ösvény kanyargó vonalát. Tizenöt perc rohanás után állt csak meg, összegörnyedve lihegett, majd erővel csillapította e hangokat, és fülelt. Nem volt zaj közel és távol, nem robogott felé egy megállíthatatlan tömeg az erdőben.

Kényelmesebb tempóban, de azért lépteit szaporázva lesétált a faluig, Majláth elhagyott autójáig, és körbejárta. Pár éves, jól felszerelt jármű volt.

Hazáig csak egyvalakivel találkozott, de az se vette észre. János bácsi volt, a nyugalmazott bogyósgyümölcskertész, akitől eleinte sok mindent megtanult. Bizonytalan léptekkel igyekezett haza, ő pedig türelmesen kivárta egy sarok mögött, míg kellően eltávolodik, aztán árnyéktól árnyékig surranva folytatta útját.

A lakásban állott, erős férfiszag terpeszkedett, kitárta hát az ablakokat a sötét, csillagpettyes éjszakára, levetkőzött, átnézte a ruháit, de nem talált vérpöttyöt, alaposan lezuhanyzott, fogat mosott, és így, megtisztulva, hűvös légáramok simogatásában aludt el.

Arra riadt, hogy a hajnal fényei az arcába derengenek, és hátul, a ház mögött valaki motoz. Tekintetével a holdat kereste, de az ablak négyszögében már nem látszott korongja. Nesztelenül kikelt az ágyból, majd a nappali nagy, üveges ajtajához lopódzott. Az ég világosodó kékjében már jól látszott a hátsó udvar, a gondozatlan kert és az erdőalja. Tudta, hogy nem fosztogató róka, eltévedt őzgida vagy dölyfös vaddisznó a korai látogatója, de akaratlanul is visszatartotta a levegőt, míg meg nem pillantotta a verenda szélén, az asztalnál ülő nőt.

Csak egy pokróc volt rajta, amit Tálos a székre terített a kánikulai napokban, hogy ne izzadjon rá a műanyagra. Az asszony cigarettázott, szőke fürtjei csapzottan tapadtak szépen ívelt, meztelen hátára, melyet nem fedett a szövet, arca alsó része megszáradt vértől barnállott. Nem nézett Tálosra, aki kilépett az ajtón, és letelepedett a vele szemközti padra.

Kevésen múlott, mondta a nő a füstbe nagy sokára, majdnem rám lőtt, majd a férfi felé lökte az előtte csillogó kocsikulcsot, menj el érte mielőbb.

Sokáig nézte a felesége ismerős arcát, majd kibukott belőle, nagyon plasztikusnak tűnsz ebben a fényben.

Miről beszélsz, pillantott végre rá Gabriella, és elnyomta a cigarettát az asztal lapján. Egy csomó minden volt a tekintetében, Tálos inkább elfordította fejét.

Ha egy regényben vagy novellában olvasnék rólad, azt mondanám, nagyon plasztikusan meg vagy rajzolva, válaszolt aztán halkan a férfi, majd elvette a kulcsot, és felállt. Mikor elment mellette, az asszony megfogta kezét, elhoztam neked ezt is, súgta, és Tálos kezébe nyomta a Rolexet. 

vége

A gyerekkorom leginkább rettegett horrorfilmes jelenete a Gonosz halottból az, amikor a pincében tartott démon a csapóajtó résén át gúnyosan beszél a társaság embernek maradt tagjaihoz, és az ajtót lezáró láncot rázza. Mai szemmel persze már némiképp vicces a maszk és a színészi játék, de a szituáció, a horror, a reménytelenség és a döbbenet olyan intenzívnek tűnik még mindig, hogy megértem azt a rettegést, amit tizenöt éves énemben kiváltott. Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, a Piedone filmeken, Vukkon és a Csillagok háborúján felnőtt esztétikai vagy inkább általános befogadói mivoltunkat sokként érte, amikor pár jelenettel korábban Cheryl megfordult, és feltárta eltorzult arcát, és ezzel elindította a gore tombolását. Mindez onnan jön, hogy a film kamaszfiúk közt sokat emlegetett része, a Cherylt az átváltozása előtt megerőszakoló faág képe némiképp feldereng  a lenti írásban, de persze ez a novella egészen máshonnan indul és máshova érkezik. A fő félelemforrás klasszikusan az lenne, hogy mit talál a főhős a pincében - de a fókusz áttevődik arra, ami nincs ott. A búcsúdramaturgia, amikor valaki hátrahagy valamit, ami beindítja a cselekményt, eléggé kedvelt fogás a horrorban is, és én is élek vele sokszor. Ez az ismétlődés számomra nem problematikus, hisz úgy vélem, az írás maga nem más, mint jól ismert elemek és panelek végtelen variációja.

Ott, az erdőben majd

Amikor az anyja elmondta, hogy Ilonának van egy testvére, akit a pincében tart, Ilona még nem tudta, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük.

Most már nincs sok hátra, lányom, ideje hogy elmondjak valamit neked, kezdte az anyja azon a szürke délutánon, mikor odakinn, a kórház falain túl a szél cibálta a fákat, és az eső hullámokban verte az ablak üvegét. Ne beszélj ilyeneket anya, mondta Ilona, és egy nedves kendővel megtörölte az anyja homlokát, majd a szívószállal megitatta, ellenőrizte az infúziót, melyben láthatatlanul ott gomolygott a fájdalomcsillapító, ami nélkül az anyja üvöltött és sírt volna és az öklét harapdálta volna, és megigazította a párnát a haldokló feje alatt, mert akkor már napok óta, mióta szinte beköltözött az ágy mellé, már csak így gondolt az anyjára.

Vannak dolgok, mondta most az anyja csöndesen, amit az ember nem is annyira szégyell, inkább önmaga se hiszi, hogy egyáltalán megtörtént, na ilyen ez is, de most már minden mindegy, és ezért jobb ha tudod, felnézett a lányára, a jobb szeme sarkából lassan kiszivárgott egy könnycsepp, hogy van egy testvéred, mondta még halkabban. Ott tartom, a pincében, a házam alatt.

Ilona kissé hátrébb húzódott, mintha az anyja szájából előgomolygó áporodott gyógyszerszag zavarná, noha azt már megszokta az elmúlt napokban, majd átnézett a fal mellett fekvő másik betegre, egy nyugdíj előtt álló tanárnőre, de az aludt az erős fájdalomcsillapítótól. Nem tudhatta, hogy másnap, mikor utoljára lép be a kórterembe, hogy összepakolja a kis éjjeliszekrényből az anyja holmiját, az asszony sírva fakad, hisz a gyászoló lányban, a friss és egyelőre kissé merev fájdalomban Ilona arcán a saját sorsát látja majd.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A siromi hiedelmekről  már korábban írtam, azóta bennem motoszkált, hogy a "hazafutás" néven ismert szokást ki kellene bontani, szét kellene szálazni. Sokáig tűnődtem viszont, mi az a fenyegetés, ami elől végigrohanják az erdei ösvényt a fiatalok - és aztán megjött az ötlet, mert manapság is ez a legnagyobb félelem egy ifjú lélekben. Ez a feloldás, csattanó egyébként benne volt egy gyerekkori, kamaszkori képzelgésemben: nagyon sokszor eszembe jutott, mikor hazaértem, felmentem a házunk lépcsőjén, és bekopogtam, hogy mi lenne, ha az ajtó túloldalán a tökéletes magány várna - ennél többet és pontosabbat nem írhatok, hisz elrontaná az olvasás élményét. A lényeg, hogy nem tudjuk, mi történik október utolsó éjjelén a siromi erdőben, és nem tudjuk pontosan, mi lesz azokkal, akik utolsók a hazafutásban.

Hazafutás

Emma azon az őszön is Siromban töltötte az őszi szünetet, és roppantul unatkozott. Nem is értette, miért kell itt lennie, ebben a világvégi faluban, és miért nem maradhat a fővárosban, de az anyja szentül hitt a jó levegőben, a környezetváltozás kedvező hatásában, meg hasonlókban, és könyörtelenül leköltöztette őt néhai férje anyjához október utolsó hetében. Hazafelé autózva azon merengett a még mindig szépnek mondható, finom tartású asszony, hogy ezzel a pár nappal legalább anyósa is kiengesztelődik, mert egyébként hószámra nem jöttek a gyerekkel ide, Nógrádba, mostanában már talán azért sem, mert egy új kapcsolat volt kibontakozóban az életében. A szíve mélyén ott motoszkált a gondolat, miközben talán túl gyorsan hajtott hazafelé az autópályán, résnyire leengedett ablakkal, a résen át fújva ki a cigifüstöt, hogy igazából neki magának is jól jön a pihenés, egy szülőnek is szüksége van némi szeparált időre, de ez az érzés valójában abban gyökeredzett, hogy a tizenkét éves lánya egészen kiállhatatlan kamasszá vált az elmúlt években.

Emma szőke volt, nyúlánk, arányos, de örökké komor arcú. Hatodik osztályban olyan gyerekké ért, akire a tanárai azt mondták egymás közt, jó feje van, de nehéz a természete, és itt megvonták vállukat, talán édesapja hosszú, végzetes betegsége torzította így el jellemét. Kényes volt, és a megvetésig lenézett mindenkit, nemcsak a fiúkat, ami természetes lett volna ebben a korban, mikor a saját nemének minden szépsége már kibomlik a kamaszodás virágzásában, míg az ellenkező nem tagjai esetlen emberkezdeményként bámulják e csodát, nem, ő lenézte a lány osztálytársait, azok szüleit, a tanárokat, az iskolai takarítónőt, anyja kollégáit és új barátját is. Másrészt volt benne egy olyasfajta érthetetlen önteltség, ami nagyon sok esetben valódi, érdemtelen sikerhez segíti hordozóját, de más esetben csak egy csalódásokkal és keserűséggel teli életet eredményez. Vagy korai tragédiát.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A nyolcvanas évek nyers, durva, mitologikus világának egyik közös krízisélménye volt a Nagy Havazás 1987 januárjában. Érdekes, hogy már a pontos dátum is eltér az egyes visszaemlékező cikkekben, van, ahol január 10., máshol 12. az események kezdete. Talán ez nem is fontos, a lényeg, hogy az ország megbénult, teljesen összeomlott, mintha háborút vívtunk volna egy megfoghatatlan de hatalmas ellenséggel. Akik kettőezer után születtek, talán el sem tudják képzelni, hogy ennyi hó essen. Jómagam nem emlékszem azokra a konkrét napokra, arra viszont igen, hogy telente, abban az évtizedben sokszor volt nagy hó és borzalmas hideg, apám gyakran kezdte hólapátolással a napot, esténként pedig nem tudott feljönni a kocsival a hegyre, a házunkhoz, tolni kellett az autót, mikor hazaért. Rémisztő volt ez a kiszolgáltatottság, meg sajnáltam is az apámat, ahogy a Lada kerekei reménytelenül elpörögnek az emelkedő közepén, miközben a család, néha a szomszédok is, hátul, a ránk permetező hódarában, a helyzetjelző lámpa piros fényében nekifeszülünk a kocsinak. A most következő történetben a nagy havazás csak háttér, csak díszlet. A főszereplő ismét az erdő, és egy földöntúli dal, mely életre kelti.

Észak dalai

Előszó

Az 1987 januári Nagy Tél, mely az országot pár nap alatt, egész pontosan a január 12-ről 13-ra virradó éjjel összeroppantatta, elhomályosította, és gyakorlatilag a feledés homályába száműzte a siromi-incidens néven ismert szörnyű tragédiát, melynek részletei a mai napig nem tisztázottak, talán a hatalmas, olykor hetven centiméteres hó, talán a dermesztő, mínusz harminc fokos hideg jege fedte be őket, ki tudja már.

Amit biztosan tudni, hogy az egri Ho-Shi Minh Tanárképző főiskola négy harmadik évfolyamos diákja a vizsgaidőszak közepén, január 10-én érkezett a térségbe, egész pontosan Bátonyterenyére népdalok gyűjtése céljából, mivel mind a négyen magyar-ének szakos tanárnak készültek, és közös évfolyamdolgozatot írtak, melynek témája egyébként a tanszékvezető egy készülő tanulmányával esett egybe: Palóc sirató és halotti énekek.  Az egyik tanáruk, K. Zsófia tanársegéd egy rokona szállásolta el őket. A tanár 11-én délre jött meg, és még aznap átbuszozott velük Kazárra, és Vizslásra, ahol a helyi kocsmákban és a települések ének szakos tanárjainál tájékozódtak a potenciális interjúalanyokról, majd felkeresték azt a négy-öt idős lakost, akik szóba jöhettek.

A tanárjelöltek, akiket e kései kor személyiségei jogai és a vonatkozó GDPR-rendelkezések okán álneveken, Annának, Zsófinak Istvánnak és Péternek hívunk, kazettás magnójukkal egész sok népdalt tudtak rögzíteni mindjárt az első napon, mivel interjúalanyaik nyíltak és kedvesek voltak, főképp azután, hogy a fiúk két helyen is fát vágtak nekik a farkasordító hidegben a készülődő hótömegtől terhes szürke fellegek alatt. Vizsláson Kómár Paja Borcsa néninél még pogácsát, míg Kazáron Szabó Emerenciánál laskát is kaptak. Itt, Kazáron, a Vili presszóban hallották, hogy a faluból elszármazott, és Siromban letelepedett Katángyó Emelka tud csak igazán szépen siratókat énekelni, ha ő énekelt, gyakran az erdei vadak is odagyűltek a kertkapuhoz, és úgy hallgatták. A fiatalok megitták a pálinkát, jót nevettek a dolgon, de aznap késő délután, a szálláson azért István megnézte magának a térképet, amit magához hozott, és látta, hogy Sirom nincs annyira mesze, ezért egyeztettek a tanárnővel, akinek az esti busszal valamiért vissza kellett mennie Egerbe, és aki nem nagyon ismerte a siromi viszonyokat. Megkapva a jóváhagyását, eldöntötték, hogy másnap, 12-én átmennek a Cserhát szívében fekvő faluba, ami már nem volt palóc territóriumnak tekinthető, de az elszármazott miatt az autentikussághoz nem férhetett kérdés.

Másnap a fiatalok útra keltek hát, és a kilenc harmincas, Pásztó-Hollókő-Szécsény járattal, mely érintette Siromot is, megérkeztek a településre, amit hárman közülük aztán soha többé nem hagytak el.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt. 

Alkotótábor kezdő horroríróknak

4. rész

Nem látták, ki ül a vezetőfülkében, de egy alacsony, piszkos kezeslábast viselő férfi kinyitotta a hátsó ajtót, és ők bemásztak a furgon olajszagú rakterébe. Ahogy a jármű megfordult, akaratlanul is megkapaszkodtak a padlóra rögzített padok szélében, majd hosszú és monoton zötykölődés következett. Hova megyünk, kérdezte Szeplő az Írótól, túlkiabálva a motorzajt, aki mosolyogva rázta a fejét, egy nagyon különleges eseményre, melyet holnapra időzítettek, de kényszerű okokból mégis ma kell megtartani. Jó félórás rázkódás után álltak meg. Ahogy elgémberedett tagokkal kiszálltak, egy gazdasági épület mellett találták magukat, több autó is parkolt már mellettük. Az Író a sofőrhöz sietett, halkan beszélt vele a lehúzott ablakon keresztül, majd benyújtott egy bankjegyet, végül intett neki, gyertek.

Valamiféle elhagyott téesztelep lehetett, istállók keskeny épületei közé mentek, majd az egyik leszakadt pántú nagy kapun beléptek a nehéz szagú terembe. Kisebb karámokra volt osztva, az egyik karám körül, sárga fényű viharlámpák alatt, nagy csoport férfi hangoskodott. Az Író intett kezével, hogy várjanak, és halkan magyarázni kezdte, ez egy nagyon erős élmény lesz, de kérem, ne hangoskodjatok, akkor se, ha nem tetszik az, amit látni fogtok, ne hívjátok fel magatokra a figyelmet, csak megfigyelők, vendégek vagyunk, tegyetek úgy, mintha itt se lennénk, nem akarok balhét.

A férfiak közül kivált valaki, egy nagydarab vörös szakállas férfi, odajött hozzájuk, kezet fogott az Íróval, aki félrevonta őt, és magyarázni kezdett neki. A férfi gyanakodva a hat kezdő horroríró felé pislogott, majd amikor az Író pár bankjegyet gyűrt a markába, elmosolyodott, megveregette a másik vállát, és mutatta, hogy jöjjenek.

A karám körül állók közé vegyültek, és így láthatták, hogy a háromszor három méteres tér közepén egy idős ember homokot lapátol  egy vörös foltra, de ekkor már az egyik férfi el is kezdett kiabálni,  hogy a Nagy Kan és Lila Úr párharcára lehet megtenni a téteket, mire a köröttük állók tülekedni kezdtek, mindenki a kiabáló férfihez nyomult, aki telefonjába rögzítette a felé nyújtott összegeket, a bankjegyeket zsebébe gyűrte, majd ugatás hallatszott, és Somos megfordulva láthatta, hogy kintről két, nagydarab, fekete, csupa izom és idegesség kutyát hoznak be, egymástól jó messzire vezetve őket. A férfiak tisztelettudóan félreálltak, valaki leemelte az egyik karámajtót, a nyíláson a kutyákat vezető két férfi bement a két állattal, és felálltak egymással szemben. Rövid várakozás következett, a kutyák a rövidre engedett póráznak feszülve egymást méregették, és még a hangzavaron is átszűrődött mély morgásuk, aztán mindenki elcsöndesült, és ekkor a korábbi szónok belekezdett. A Nagy Kan háromszori győztes, tarnóci nevelésű, kétéves, korcs, de biztosan van benne dobermann és bull, míg Lila Úr arról kapta a nevét, hogy kölyökkorában magára rántott némi autófestéket, egyébként pit bull alapok vannak nála, ez a második harca. Rossz érzésem van, súgta Hadar Somosnak, valahogy mellékeveredett ugyanis, a fiatalember megérezte a savanyú izzadságszagát, bár lehet, ez másvalakiből, az olajfoltos overallokból, a zsíros üstökökből vagy a sárga hónaljú pólókból jött. Ne nézz oda, tanácsolta neki súgva, de a nő csak fejét rázta, nem bírom elvonni a tekintetem, motyogta, egyrészt félek, mi lesz, de baromira érdekel is. Ez a lényeg, fogta át a vállukat kedélyesen az Író, durva lesz, de a fájdalom napja erről szól, arról, hogy mire képesek az élőlények, hogyan és milyen hatékony módon tudnak fájdalmat okozni a másiknak. Továbbment, otthagyva őket, Aktakukac felé, hogy neki is mondjon valamit, mire Hadar jelentőségteljesen Somosra pillantott, majd megcsóvált a fejét, nem biztos, hogy nekem erre szükségem van, mondta, aztán hátralépett, hátrált, és végül határozottan megfordult, majd kisétált fénykörből.

Ekkor hirtelen dudaszó harsant, mire a két férfi a kutyák mellett hátrarántotta az állatok pórázát, amitől azok mellső tagjai a levegőbe emelkedett, és a kutyák ettől izgalomba jöttek és hörögni, ugatni kezdtek, ez többször megismétlődött, majd a tartók lecsatolták a pórázokat, és elszabadult a pokol.

A két kutya azonnal egymásnak rontott, és összekeveredtek egyetlen, haragtól izzó gomolyaggá. Ugatás, állkapcsok csattanása hallatszott a porfelhőből, mely belepte őket, aztán kibukkantak ismét, mert az egyik hátrált, majd kitért oldalt, és belemart a támadó tomporba, mire az megfordult, megtekeredett, mint mikor egy kobra hátra csap, és egy védtelen nyakra harapott, de az elsiklott előle. Szétváltak, ekkor Somos végre levegőt vett, felpillantott, vele szemben a sápadt Szeplő állt, dermedten bámulta a jelenetet, a karám oldalán nyugvó fehér, vékony keze jól láthatóan remegett. Nem mindenki bírja az ilyesmit, súgta a fülébe az Író, mire Somos akaratlanul is arrébb húzódott, de a férfi folytatta, miközben a porban ismét egymásnak feszülő állatokat figyelte. Van, aki csak azt hiszi, hogy képes kezelni a horrort, suttogta az Író, van, aki elképzeli magáról, van aki el is hiszi magáról, hogy képes valóban zsigerien félelmetes szöveget írni, de amikor a való életben szembesül a rettegéssel, akkor rá kell jönnie, hogy nem is annyira nagy legény, hogy a képességei, a befogadói érzékenysége nagyon is korlátozott. Somos megrázta a fejét, és az Író felé fordulva ki is jelentette, hogy attól még lehet az illető valóban jó író, de  a férfi, aki elmélyülten húzogatta szakállfonatát,  nem válaszolt, mert ekkor az egyik kutya felvinnyogott, Lila Úr volt, az oldalából patakzott a vér, és Nagy Kan most már irgalmatlanul tört előre, végigüldözte a poros téren, míg a sebesült be nem szorult egy sarokba, esetlenül harapdált a másik felé, az viszont gyors, apró támadásokkal két újabb sebet ejtett rajta, majd egyetlen rohammal a földre teperte. Ekkor sikoltott fel Szeplő, és Somos már csak azt látta, ott van a támadó mögött, és megragadja a tomporát, mire a felajzott kutya természetesen visszafordult, és a lány gyönyörűen fehér és makulátlan alkarjába mart, nem is mart, hanem fogai belemélyedtek, és mintha görcsbe rándultak volna, nem engedték húsát. Szeplő, hátraesett, a fenekére, és a porban húzta maga után a kutyát, a férfiak üvöltöztek, az Író felszisszent, és Somos ekkor átbújt a kerítés alatt, és pár lépéssel már ott is termett, nem gondolkodott, mert vörös köd borult agyára, és szinte automatikusan cselekedett, mindennél erősebb alkarjaival egyszerűen lenyomta a kutya gerincét a földre, mire az elengedte a lányt, és most  a fiút akarta támadni, de ő a másik kezével a kutya nyakát fogta le, az állat ott vergődött és mozgott fogása alatt, mint egy aprós kis robbanás, egészen addig, míg a gazdája oda nem szaladt, és rá nem csatolta a pórázt. Somos csak ekkor engedte el, félreállt, és a fújoló és kiabáló férfiak tekintetéttől kisérve kisétált a küzdőtérből, valaki egy félig üres sörösdobozt dobott felé, ám őt nem érdekelte, Szeplőhöz ment, aki már odakinn ült egy széken, a nagydarab, vörös férfi térdelt előtte, és a sebet vizsgálta.

Tetanusz kell majd, hallott meg Somos a szavait, egy másik férfi érkezett futva elsősegélyládával, Somos pedig most már látt a vérpatakokat is, a köríves harapásnyomból folyt. Szeplő remegett a sokktól és az adrenalintól, a földet bámulta. Nagyon sajnálom, jött oda az Író, mire lány felpillantott rá, menj a francba, mondta halkan. Jobb lesz, ha gyorsan elhúztok, morogta a vörös hajú férfi, miközben letörölte a vért, majd sebhintőport szórt a sebbe, aztán pólyát rakott rá, és gézzel tekerte körbe, és az orvosnak azt mondjátok, a szomszéd kutyája volt. Megbűvölten nézték, ahogy dolgozik, köréjük gyűltek a többiek is, Hadar kivételével, aki, mint később kiderült, a furgonnál várt rájuk. Előbb Gyarmatra mentek, ahol az ügyeleten egy álmos nővérke beadta a lánynak a tetanuszt, és csak ezután indultak a tábor felé. A visszaút néma várakozásban telt, de még Somos is érezte, hogy valami gyűlik a többiekben, noha nem volt jó emberismerő, és ez a valami a kései éjszakban, vagy inkább hajnalban tört ki, amikor a furgon kitette őket a tábor kapuja előtt, és a lámpái lassan eltűntek a távolban, és akkor Szeplő a férfinak támadt, Somos közben figyelte, hogy Hadar a háza felé indult, a másik három laza félkörben hallgatta a lány kitörését. Hogy képzelted te ezt, ilyen dologban nem vehetünk részt, kiabálta Szeplő elfulladva, mire az Író tehetetlenül széttárta karját, én csak azt akartam, hogy lássátok a fájdalmat pőre valójában, nyögte, látszott rajta, megviselték az események, de nem bánt meg semmit, nem bánok semmit, jelentette ki dacosan. Aztán Aktakukac szólalt meg: ha rajtunk ütnek a rendőrök, bűnrészesek leszünk, mondta élesen, ezzel veszélyeztetted a biztonságunkat, és akaratlanul is törvénytelen cselekedet elkövetésére kényszerítettél. Az Író felkapta fejét, majd élesen válaszolt, nem, nem kényszerítettelek semmire, önként jöttél ide, ember, és önként el is mehetsz. Talán valóban az lesz a legjobb megoldás mindenkinek, jelentette ki Jeges kimérten, ha reggel nem túl érzékeny búcsút veszünk egymástól. Hallgattak, majd Szeplő megindult a faházak felé, kurvára fáj a kezem, kell egy fájdalomcsillapító, motyogta. Tényleg sajnálom, szólt utána az Író, de így működik a módszer. A lány megtorpant, majd visszafordult, az arca halottsápadt volt a hajnali derengésben, a módszereid szarok, mondta az Írónak, nem válnak be, mivel te is csak egy szar író vagy, tette hozzá, majd otthagyta őket.

Vártak még egy kicsit, majd mindenki megindult a saját házacskája felé. Somosban vadul forogtak a gondolatok és érzelmek, és mikor felmászott ágyára, sokáig mocorgott, aztán a kelő nap fénye betűzött a függönyön, de talán pont ez volt annyira megnyugtató, hogy elszenderült. Pakolás zajaira riadt. Aktakukac épp lezárta elegáns, barna bőröndjét, majd felpillantott rá, odalépett hozzá, és kezét nyújtotta. Nekem ennyi elég volt, mondta bánatosan. Kezet fogtak, és Somos nézte, ahogy kimegy a házból.

A reggelinél derült ki, hogy immár csak két tanítvány maradt, ő és Szeplő. Azt hittem, elmész, jegyezte meg a fiú. Egy idős nő hozta a reggelit ócska Suzukijával, kipakolta a zsömléket, és a főtt virsli halmát egy tálcára, majd körbenézett, a többiek későn kelnek, kérdezte mosolygós szemmel, mire Somos csak felvonta vállát, jelezve nem tudja.

Szeplő teavizet forralt, és kamillát áztatott bele, de az ételhez nem nyúlt, komoran bámulta az asztal lapját. Miattad nem mentem még el, mondta, azt szeretném, ha velem jönnél. Somos nem válaszolt, beleharapott a virslibe, majd evett hozzá egy kis zsömlét, és csak utána kérdezte, hogy van a karod. A lány ránézett a kötésre, reggel fájt, mint a fene, de hát pont ez a lényege a fájdalom napjának, nem. Keserűen elmosolyodott. Ma már nem a fájdalom napja van, mondta csöndesen Somos, bár ez még csak a negyedik nap, de igazából már az ötödik élmény napjába léptünk, amiről még nem tudjuk, hogy mi lesz. Én nem akarom megtudni, mi van az ötödik napon, gyere velem, kérte őt Szeplő, és olyan szépen nézett rá a csésze pereme felett, hogy Somos majdnem igent mondott, de ekkor belépett az ebédlőbe az Író, és elégedetten felkiáltott, virsli, imádom.

A lány megvetően végigmérte, majd felállt, na, jössz, kérdezte, de Somos nem mozdult, én szeretnék, kezdte, de itt megakadt, és maga se tudta, hogy folytatná, mindent megtanulni, jó író lenni, befejezni ezt az egészet. Tehetetlenül nézte, ahogy Szeplő köszönés nélkül kivonul a teremből.

Az Író letette tálcáját Somos elé, majd leült vele szembe, és rákacsintott. Úgy tűnik, ketten maradtunk, jegyezte meg elégedetten, majd enni kezdett. Nem is baj, láttam tegnap a dögökkel, hogy van benned bátorság, és bizony, a mai naphoz szükség lesz némi kurázsira, kacsintott.

Mi lesz az utolsó élmény, kérdezte Somos, de az Író csak a fejét csóválta, mindent a maga idejében, előbb rá kell hangolódnunk, fél kézzel lenyúlt, kinyitotta válltáskáját, mely lábánál volt, és iratcsomót vett ki belőle, ezeket olvasd el délelőtt, és aztán majd beszélünk róla. Ha alkonyodik. Jelentőségteljesen bólintott, újból harapott, rágott, nyelt, majd hozzátette, mert akkor lesz igazi az élmény.

A fénymásolt píprokon különféle gyilkosságok leírása volt, szépirodalmi alkotásokból. Az elsőben Akhilleusz legyőzte Hektórt. Somos emlékezett, hogy tanultak az Íliászról az iskolába, tulajdonképp a nagyon fiatal és lelkes magyartanárnője miatt kezdett el írni, az ő mindig ragyogó arca merült fel előtte, ha leült a papír elé, de aztán olyan szövegek jöttek, amelyekhez annak idején nő már nem vezette el őket, egy orosz diák agyonvert egy öregasszonyt és aztán megölte a lányát is, aztán egy férfi egy tengerparton lelőtt egy arabot, aki nem csinált semmit, csak nagyon idegesítette őt. Nehéz szövegek voltak, Somos többször szünetet tartott a délelőtt folyamán, fel- és kinézett a nagy, poros alakokon, melyeken dőlt be a zöldre színezett erős napfény, érezte maga körül az ürességet, és a tudata mélyén ott motoszkált, hogy egy regényben vagy egy novellában ez, ami most történik vele, ez csak egy írói eszköz lenne az időhúzásra, az érdeklődés felcsigázására, a végzetes, utolsó éjszaka előkészítésére. Amikor ahhoz a regényrészlethez érkezett, ahol egy férfi egy patkányt vezet be egy olyan nő altestébe, akivel korábban szerelmeskedett, megérkezett az ebéddel a hölgy. Paprikás krumpli, mosolygott rá, miközben a hátsó asztalhoz vitte a kondért. Segítsek, állt fel Somos, de az asszony csak legyintett, bírom, legfeljebb hozza be a kenyeret, ott van a kocsi csomagtartójában.

Somos kilépett az udvarra, és azonnal észrevette, hogy a félmeztelen író a szalonnázónál ügyködik, combvastagságú farönköket fűrészel egy bakon. Előtte gondosan elrendezve ott volt már jó tucatnyi vágott fa. A fiatalember el is feledte a kenyeret, az Íróhoz sétált, akinek kövérkés, fehér, tésztás testén izzadtság csillogott. Mi az ott az oldaladon, kérdezte tőle Somos, mire a másik felpillantott a fűrészelésből, majd lenyúlt a vörös csíkhoz. Ez, kérdezte, ez csak egy kis forradás, a legutóbbi tábor emléke, mementója, bólintott, ez tett engem igazi íróvá. Mire kell a fa, folytatta a faggatózást a fiatalember, mire az Író mosolyogva, tiltón felemelte az ujját, mindent a maga idejében. Végeztél a szövegekkel, kérdezte aztán. Somos bólintott, nagyjából. Akkor gyere, segíts nekem.

A felfűrészelt rövidebb tuskókat az Író baltával felhasogatta, majd hosszabb, méteresre vágott rudakból négyzet alakú emelvényt raktak a tűzrakóhely kőgyűrűjébe, egy máglya, csodálkozott Somos, mire a másik bólintott, pontosan, ez kell nekünk, nagyon sok fa, nagyon nagy hő. Most menjünk enni.

Szótlanul fogyasztották el kettesben az ebédet, majd az Író megkérte Somost, hogy írjon le egy képzeletbeli gyilkosságot, melyet ő követne el, bárkit meggyilkolhat, akár magát az Írót is, vagy Szeplőt, mindegy, csak minél realisztikusabb legyen.

A fiatalember sokáig ült az üres lap felett, és próbálta kitalálni a szituációt, a jelentsort, a mozdulatokat, az áldozat arcát hangját, gesztusait – de nem ment. Hallotta, hogy odakinn az Író újból fűrészel, de próbált nem figyelni rám, csak a feladatra, ám olyan volt, mintha az álma, amikor lebénul magyarórán, ezúttal a valóságban történne, egyszerűen képtelen volt papírra vetni azt, ahogy ő maga megöl valakit.

folyt. köv.