Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. január 09. 22:31 - Valmont

Panel

 erkely_1.png

Ebben a lakásban laktunk, ez volt az erkély, ez volt a kilátás, a szüleim itt kezdték meg a városi életüket, és innen mentünk aztán a városszéli erdő mellé, ahol kisgyerekként rettegtem a fáktól, a kazántól a pincében, a szobámtól. A kép valamikor a hetvenes évek végén készült. A panellakások, a távoli vonatfütty, az utcai világítás bederengő fénye éjjel, általában a város sárga fénye éjjel számomra  a mai napig az otthont, a biztonságot és a békét jelentik. A történet természetesen kapcsolódik az előzőhöz, elrejtettem benne egy utalást, hogy miféle időbeli pozícióban lehet a kettő egymáshoz. Szabadversnek indult ez a szöveg is, de végül csak a tördelésben hagytam némi egyediséget. Füst Milánt nagyon szerettem főiskolás koromban, most már kevésbé értem hajdani rajongásomat, sok benne a manír a mai ízlésemnek, de ez az idézet, és a cím illik ide.

 

Szellemek utcája

 

...S ma már éjszakám:

Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem...

Füst Milán: Szellemek utcája (részlet)

 

Ahogy az öreg pap belépett a lakásba,

azonnal megérezte a szagot, a mély, gyötrelmes, földöntúli bűzt, mely megült a panelszobák sarkaiban és a cső alakú konyha végében,

ahol egy keskeny ágyon korán kopaszodó fiatal férfi hevert atlétában, gondolom a  férj, gondolta az öreg pap, és biccentett neki is,

és az asszonykának, aki elvette kabátját, és közben csak beszélt, a mondatai végén hadart, és enyhe, de fűszeres tájszólással köpülte a szavakat,

öregásszony szag mondta, áki itt lákott, és hogy a lakást az örökösöktől vették, meg hogy falun éltek, a szülőkkel, és itt mondta a falu nevét, a városhoz közel volt, az öreg pap ismerte, mert régebben misézett ott, de az régen volt, és az asszonyka bevallotta, hogy

a templom előtt nem mondott el mindent, mert nemcsak arról van szó, hogy be kellene szentelni a már nem is annyira új lakásukat, ehhez az anyja is ragaszkodik, igazi falusi asszony, ugye, hanem

arról is, hogy ezzel talán elűzik az öregasszony szellemét, és itt megakadt, elpirult, mint aki butaságot mond, férfiak társaságában olyasmiről beszél, amiről nőnek nem kellene,

és az öreg pap akaratlanul is segített neki, visszakérdezett, hogy mit, a szellemét, mire az asszonyka elengedte a nyakában lévő vékony anyagú sálat, lesimította dzsörzészoknyáját, megigazította a drapp színű műselyem ingjének hajtókáját, és bólintott, igen, a kísértetét, majd bele is kezdett, a fürdőszobába, csöppnyi kis szentélybe kalauzolva az öreg papot, mutatva a kádat,

hogy először itt látta meg, mocskos, sáros vízben feküdt, mikor hajnalban kijött pisilni, a sikoltására eltűnt, de még sokáig érezte a hideget és a bűzt, akkor már hetek óta a föld alatt volt, bányászzenekar húzta neki a temetésen állítólag, mert bányászözvegy volt, és a kádban arca fekete és torz volt, mint a szén, és mint aki vicsorog, vagy csak ajkairól ették már le a húst a férgek,

ismét elakadt, és átterelte a papot a nappaliba, az atlétatrikós férj némán követte őket, oldalát vakarva, mint unott kamasz, és figyelte,

ahogy az asszonyka a függöny mögé állt, és eljátssza nekik azt a csütörtöki délutánt, mikor hazajött a munkából, és meglátta a testet a szövet mögött, rászólt, jöjjön elő, mire a függöny mögötti alak valóban megindult, látta kiformálódni a textil alatt az öregasszony alakját, ahogy lassan felé jött, erre ő kirohant, és bezárta a lakást, és csak a szomszédokkal mert visszajönni, mert a férje akkor a baleset miatt nem volt itthon, miféle baleset, vetette közbe az öreg pap, mire az asszonyka kizökkenve válaszolt, a férje sofőr, és a tél elején, az autójával hazafelé, és itt egy falu nevét mondta, megcsúszott, és egy fának csapódtak, egy ember meg is halt, elhallgatott, maga elé meredt,

mire az öreg pap elővette a szenteltvizet, majd körbesétált, és beszórta a szoba négy sarkát, alig fért el a bútorokkal zsúfolt térben, minden csupa lekerekített lakk és plüss volt, a sarokban trónoló tévé tetején esküvői képről bámult a pár rá, és a készülékkel szembeni drapp és bíbor ülőgarnitúrára, és az előtte fénylő ovális asztalkára, mely a kintről beszűrődő téli fényben porosnak tűnt,

majd kiment a folyosóra, és megismételte a műveletet,

közben a beépített szekrény egyik ajtaja kinyílt, a nyikorgásra mind megdermedtek, végül az öreg pap lépett oda, és bezárta, csak a huzat, magyarázta, ám megakadt mozdulatában, mert észrevette a kötelet, a kabátok félre voltak tolva, embernyi hely marad köztük, és a szekrény alján egy kötélcsomó hevert, fenyegetően, mint összetekeredett kígyó,

valahol, feljebb vagy lejjebb a házban valaki lehúzta a vécét, csak a huzat, erősítette meg az öreg pap, mire az asszonyka összeszedte magát, frissen dauerolt hajába túrt, majd a konyhába viharzott,

itt, mondta, itt volt legrosszabb, egy este, még mindig magányosan, sütött valami rossz kis rántottát magának, mikor az öregasszony megtámadta, mire az öreg pap felvonta szemöldökét, a kísértet, kérdezte, de az asszonyka már meg se hallotta, beállt a tűzhely mellé, még kezét is úgy tartotta, mint aki fakanalat és serpenyőt fog, és behunyta szemét, éreztem, suttogta, hogy valami hideg fonódik torkom köré, hátulról átkarol, és beburkol, és nem tudtam moccanni, aztán már szólni, sikoltani se, és csak fojtogatott, míg a,

és itt elakadt, mint aki nem emlékszik, majd lerogyott egy székre, úgy folytatta,

a többiről nem is beszélve, atyám, az éjszakákról, mikor felriadok, és érzem, hogy ott áll a szoba sarkában, a délutánokról, mikor hazajövök, és mozgást látok a szemem sarkából, egy fekete folt, de tudom, hogy ő az, vagy a köhögéséről, ami mindig a másik szobából jön, és olyan, mintha a szomszédok köhögnének, de tudom, ő az, ott vár, és jelzi, itt vagyok, még itt vagyok, enyém a lakás, de ha benyitok, a szoba üres, és a hideg,

ez egy távfűtéses lakás, mutatott körbe kis, párnás kezével, de érzi maga is, milyen hűvös van,

hűvös van és bűz, csattant fel, csatornaszag, ami csak nálunk van, egyik szomszéd se érzi, ezt a rothadó, öregszagot, az öreg, mocskos, pusztuló testének van ilyen a szaga, kiáltott fel,

mire az öreg pap odasietett mellé, és csitítóan szólt, képzelődik, mondta neki, mindenre van biztosan racionális magyarázat, ezek a babonák, ezek nem méltóak magához,  

az asszonyka felnézett rá, reménykedve, könnytől csillogó szemel, bólintott,

mert maga, folytatta az öreg pap, egy okos, felvilágosult nő, aki képes volt eljönni a falujából, a városba jött, ahol nincsenek kísértetek, ugye, kérdezte az öreg pap, mintha egy gyerekhez beszélne, de az asszonyka ekkor megrázta fejét, úgy tűnt, mély álomból ébredt, és már patakzottak könnyei, lassan leoldotta nyakáról a selyemkendőt, az sziszegve hull a földre, és feltárta a kék és zöld foltokat a vastag, kissé tokás nyakán,

akkor ez mi, ha nem az ő keze nyoma, akkor ez mi, képzelődés, kérdezte immár bosszúsan, és az öreg pap nem felelt, nem tudott mit mondani,

kilépett inkább az előszobába, zavartan leakasztotta kabátját a fogasról, vette kalapját, az asszonyka csak nézte, ahogy öltözik, a férj időközben már eltűnt valamelyik szobában,

nem lehet, jött halkan a konyhából, ezzel nem lehet mit kezdeni, ugye, kérdezte az asszonyka tőle,

az öreg pap hezitált, felöltözve állt az ajtóban, keze a kilincsen, majd sóhajtott, megrázta fejét,

nem, mondta ki az ítéletet, sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, azzal kilépett az ajtón.

Odakint, a hideg lépcsőházban vénasszony kapaszkodik a korlátba, lába az utolsó lépcsőn, nézi a lakásból kilépő öreg papot konok, bizalmatlan tekintettel, az megnyomja a lift hívógombját, a szerkezet nagyot rándul, megindul lentről, az előtérben pörköltszag, egy lakásból magyarnóta szűrődik ki, fátyolosan rezegteti hangját Hantos Károly. A tanácstól, kérdezi az öregasszony, mire a pap megrázza fejét, nem mondja, régebbi testület küldött, mosolyog. A vénasszony legyint, mindegy, ez a lakás el van átkozva. Miért is, kérdi az öreg pap, mire a vénasszony végre fellép az utolsó lépcsőn, a téli nap hátulról világítja meg a lépcsőház keskeny ablakán át, feje köré glóriát von, ahogy elkárogja: előbb a férfi, aztán az asszonyka. Bólogat, elegáns, fekte retiküljéből zsebkendőt vesz elő, megtörli száját, az ura meghalt egy balesetben, és szegénykém, nagyon jó kis asszonyka volt, nem tudta magát túltenni rajta. Elmaradt a munkából, táppénzre ment, és csak ült abban a lakásban naphosszat.  Aztán a szekrényben akasztotta fel magát, úgy találták meg a szagról, két hét múlva.

Megjött a lift, nagyot rándulva, zökkenve megáll, az öreg pap beleremeg a kérlelhetetlenségébe, meg a gondolatba, hogy ki tudja, milyen mélyről érkezik. Szép hímzés, mutat az öregasszony zsebkendőjére. Az uramé volt, mosolyog az öregasszony elérzékenyülve, a bányász díszegyenruhájához adták. Ennyi maradt belőle, bólogat, hozzáteszi, ennyi marad belőlünk.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr348256340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása