Régóta akartam írni egy szektáról, de csak lassan formálódott meg a történet. Voltak persze ösztönzők: a Mindsommar, melynek az utolsó, záró képei és zenéje máig velem van (Florence Pugh azért a pár percért, azért a tekintetért Oscart érdemelt volna), vagy a V/H/S 2. antológia Safe Haven része, ami fél óra tömény döbbenet.  Az ötlet magvát ugyanakkor olvasmányélmény adta, ami egy bizánci szerzetes, Palamasz Szent Gergely által tökéletesített, hészükhaszmosz nevű meditációs technikáról szólt. Erről bővebben ebben a remek kötetben lehet olvasni. A novellában felvetett döntési kényszer nagyon bonyolult, és bár Eszter választását nem ismerjük meg, a lényeg ebben a zárlatban, hogy akaratlanul is végiggondoljuk, hogy mi mit csinálnánk a helyzetében. El kell ismernem - spoiler alert - hogy ez a szituáció végső soron egy Rosemary-dilemma, bár itt a metafizikai gonosz nem tényező, legfeljebb egyfajta rideg, szenvtelen akarat tör ketté életeket, végső soron az az erő, amit Marx és Hegel a történelem lényegének tekintett.

Egy szekta felemelkedése

Amikor azon a szikkadt, száraz májusi napon Balázs leállította az autó motorját a Szent Lélegzet Szövetség parkolójában, és Eszter domborodó hasára nézett, egyiken sem sejthették, hogy a világtörténelem milyen durván fog beleavatkozni hármójuk életébe.

A férfi még mindig furcsállotta, hogy a születendő gyermek is a csapatuk része. Eszterrel három éve jöttek össze, mind a ketten ugyanannál a fővárosi online szerkesztőségnél dolgoztak. Az első évben csak szerelmeskedtek, Netflixet néztek, pizzát rendeltek és rengeteg kávét ittak. A második évben utazgattak a világban. A harmadik évben véletlenül csináltak egy gyereket, de a férfi most már élete legjobb pillanatának tartotta, amikor Eszter kijött a vécéből, kezében a teszt fehér műanyag tokjával. Azóta megvolt az az érzése, hogy a születendő élet lehetősége teljesen új minőséget hoz az életébe.

Eszter most a jegyzeteit olvasgatta a mobilján, közben öntudatlanul, gyengéden végisimított a pocakján. Törékeny, kecses, finom arcú, szőke nő volt, még szinte lány, Balázs szemében a  legszebb a világon.

– Gyönyörűek vagytok – vallotta meg, és nem szégyellte, hogy hangja megremeg. A nő meglepetten nézett fel rá, majd pajkosan elmosolyodott: – És most, most már megmondhatom?

Balázs erre színpadiasan befogta a fülét: – Nehogy megpróbáld! – mondta jó hangosan, morcosan ráncolva homlokát, mire Eszter a szájára mutatott: – Olvasd le a számról – és olyan szépen artikulált, hogy a férfi elértette: – Nem – vágta rá, és elfordult, kifelé nézett, a Szent Lélegzet Szövetség dombra települt épületeire, melyek valaha egy gyár részei voltak, itt, a nógrádi falu szélén. Pár éve a szövetség megvette a romokat, és adományokból meg pályázatokból a főbb részeket szépen rendbe hozta. Így aztán Eszter csak a hátának tátogta: – Kislány.

Nem értette, Balázs miért nem akarja megtudni a baba nemét. Amikor az ultrahangon voltak, akkor is inkább kiment, mielőtt a doktornő megmondta volna. Tudta persze, hogy annak drukkol, hogy kisfiú legyen, de nem azért, mert akkor majd focizhat, legózhat vele, nem ilyen hagyományos és unalmas megközelítés miatt, nem, ennél a férfi sokkal bonyolultabb volt. Egyszer, egy áprilisi éjjelen, félálombeli beszélgetés során derült ki az igazi ok. – Rettenetesen aggódnék érte, ha lány lenne, egész életemben aggodalmaskodnék – suttogta a férfi. – Egy fiú megvédi magát, jobban viseli a terheket és a sebeket. Egy lányt könnyebb bántani, megalázni. Elszorul a szívem, mennyi gonoszság, csúfság és kegyetlenség vár majd rá – mire a nő nem válaszolt, csak hozzábújt, és fejét a mellkasához szorította, hogy hallja az erős szívverését, a szívét, mely már most megszakad a meg nem született gyermekre váró nehézségek miatt.

Kiszálltak az autóból, Balázs előszedte hátulról a fényképezőgépet, megnézte a töltöttséget, majd a kapuhoz sétáltak. Kamera volt az ajtóba építve, alatta csengő gombja.

– Nos, akkor vegyük át még egyszer – mondta inkább magának Eszter, hisz ő volt a riporter, Balázs csak a videókért, fénykepekért és az online képi megjelenítésért felelt a lapnál. – A Szent Lélegzet Szövetség egy kisegyház, amit az állam épp hogy eltűr. Még csak egy évtizede jött létre – olvasta a füzetéből, miközben megnyomta a csengőt. – Alapítója egy bizonyos Nádas Endre volt, aki keleten tanulmányozta a keresztény spiritualizmust. Igazán karizmatikus vezető lehetett, mivel hívek tucatjai követték ide, hogy mindent, az egész életüket feladva, a világtól elzárva éljenek, és csak a speciális lelki gyakorlatokkal foglalkozzanak.

– Vele fogunk interjúzni? – kérdezte a férfi az objektívet állítgatva.

– Nem, ő állítólag két éve meghalt egy nagyon agresszív betegségben – nézett fel rá a lány, majd lapozott –,  az utódja, egy bizonyos Szkárosi vár minket – a jegyzetfüzet végére ért, ahol egy tucat név volt felírva: – Az Evelinhez mit szólnál? Ha lány lesz. Természetesen I-vel, nem y-nal.

Balázs többször kimondta halkan, csak úgy maga elé a nevet, majd elégedetten bólintott: – Tetszik, olyan elegáns.

Eszter a kezét nyújtotta felé: – Végre, akkor legalább ebben megállapodtunk.

– De az Ádámból nem engedek – figyelmeztette őt a férfi, elfogadva a kinyújtott jobbot, mire a nő a szemét forgatta: – Ne kezdjük újra, nem az első embert akarom megszülni.

– De…– vetette volna ellen a másik, ám ekkor nyílt kapu, és egy ösztövér, szürke öltönyös, sovány férfi állt lépett ki rajta.

– Maguk bizonyára az újságírók. Szkárosi Endre vagyok. Már nagyon vártuk önöket  – nyújtotta kezét, melynek tapintása száraz és kérges volt. Vizenyőskék tekintete Eszter domború hasára vándorolt – Ó, látom, hárman vannak – mosolyodott el elégedetten, majd beterelte őket egy folyosóra –, mikorra várják?

– Tulajdonképp ez az utolsó munkám – válaszolt a nő –, a jövő hétre vagyok kiírva.

Szkárosi bezárta a kaput egy bonyolult retesszel, majd bólintott: – Nagyszerű, kérem, most kövessenek – aztán előre ment. Eszter és Balázs összenéztek, majd megindultak utána.

– Mint bizonyára tudják, a Szent Lélegzet Szövetség számos támadást kellett hogy elviseljen az elmúlt időszakban – mondta a férfi, miközben végigmentek egy folyosón, majd befordultak egy sarkon, hogy egy újabb folyosóra térjenek. – Ezek a nemtelen támadások késztettek minket arra, hogy úgymond tiszta vizet öntsünk a pohárba, és ezért fogadtuk el a maguk szerkesztőségének a megkeresését, amit már nagyon vártunk – magyarázta.

– Várták? Honnan tudták, hogy interjút fogunk kérni? – kérdezte Eszter, mire Szkárosi megtorpant, visszafordult és elmosolyodott, amitől kivillantak sárga fogai: – Az alapítónk jelezte.

– Valóban? Hisz ő meghalt – vetette ellen szelíden Balázs, olyan hangszínnel, mint aki gyermekhez beszél. Eszter oldalba is bökte, de Szkárosit nem zökkentette ki, a fejét csóválta: – Ez bonyolultabb, de mindjárt megértik, kövessenek.

Egy udvarra értek, melyet magas, szürke falak szegélyeztek. Az általuk határolt terület egy kert volt, tele zöld színnel, és a veteményes sávjaiban férfiak és nők tevékenykedtek, a legtöbben kapáltak vagy kézzel szedték a gyomot.

– Önellátóak vagyunk, amit tudunk, azt megtermeljük magunknak – magyarázta Szkárosi. A hívők, ahogy elhaladtak előttük, sorban kiegyenesedtek görnyedésükből, és mozdulatlanul figyelték őket.

– Ez kissé ijesztő – jegyezte meg halkan Balázs Eszternek, de kísérőjük meghallotta: – Ó, csak ritkán látnak idegent, nem nagyon engedünk be senkit a külvilágból e falak közé.

– Igen, ezt tudom – kapott a szón Eszter –, nem gondolja, hogy ez tápálája a…csoporttal kapcsolatos ellenérzéseket és pletykákat?

– Szektát akart mondani, ugye? – kérdezte Szkárosi szinte vidáman, majd kinyitott előttük egy másik ajtót: – Erre tessék.

Egy sötét folyosóra jutottak, melyből többfelé lépcsők indultak, a végében kétszárnyú ajtó volt, melynek láttán Balázson kellemetlen előérzet futott át. – Én nem szeretném minősíteni az önök vallását – szabadkozott Eszter.

– Semmi baj, jó értelemben valóban egyfajta szekta vagyunk, mivel nagyon erősen összeköt minket, tagokat a hit a Szent Lélegzetben. Jöjjenek, felmegyünk a galériára – az egyik lépcsőfeljáróba vezette őket, majd megállt: – Nem lesz magasan – fordult vissza Eszter felé, aki legyintett: – Jót tesz egy kis mozgás.

A férfi pár másodpercig mérlegelte ezt a választ, avagy valami mást, majd biccentett, és megindult: – Hol is tartottam, ja igen, az alapítónk, Nádas Endre mindig azt mondta, hogy a levegő, amit beszívünk, összekapcsolja, de szét is választja a létezőket. Előre megmondta, hogy a hitünk a Lélegzetben el fog választani minket az összes többi embertől, és sajnos igaza lett. Halottidézéssel, asztaltáncoltatással vádolnak meg a külvilág tudatlanjai, ám mindez olyan messze van az igazságtól, olyan elképzelhetetlen távolságban, hogy…– megakadt, mert kifulladt a második lépcsőforduló tetejére érve: –…bocsássanak meg, a sok meditációtól teljesen elgyöngült a szervezetem.

– Semmi gond – jegyezte meg Eszter, aki maga is lihegett kissé, ezért Balázs mellé lépett, átkarolta: – De ha mindezek a pletykák tévesek, felfedné nekünk, hogy valójában mi volt Nádas tanításának a lényege?

A férfi végigmérte kettejüket, mint aki most látja őket először, majd bólintott: – Miért is ne, hisz úgyis mindegy már – mondta, majd mély levegőt vett –, de jöjjenek, előbb nézzék meg a saját szemükkel, mindjárt ott vagyunk.

A következő szint nagy, barna ajtóban végződött. Belépve rajta, egy terem keskeny, nagyjából két méter széles galériáján találták magukat. Korábban ez lehetett a műhelycsarnok, bágyadt fény sugárzott a tetőablakokból, az odalent, polifoamokon ülő két tucat hívőre. Férfiak és nők, idősek és fiatalok, kövérek és soványak, csúnyák és szépek meditáltak, kezüket térdükön nyugtatva, és ugyanazon ritmusra ki- és belélegeztek. A ritmus hangszórókból előszűrődő idős, rekedt férfihang szolgáltatta: – Beáramlik a világ, bent van a világ, kiáramlik a világ – mondta a hang, és a mellkasok egyszerre emelkedtek és süllyedtek, és legvégül, a két látogató tekintete megállapodott a terem túlsó végen, egy oltárféleségen, pontosabban a fából ácsolt, fehérre festett emelvényen fekvő testen.

– Ő ott Nádas Endre – mutatott a testre áhítattal Szkárosi. – Az ő hangját hallják.

– Készíthetek képet? – kérdezte halkan Balázs, mire a férfi bólintott. Eszter erőltette a tekintetét, de a fotós jegyezte meg, miután belenézett a gépébe: – Nem tűnik halottnak…

– Igen, én is úgy látom, talán mumifikálták a testét? – kérdezte a nő.

Szkárosi elmosolyodott, és megcsóválta fejét: – Nem, valóban nem halott, de még nem értik, mert még nem tudnak semmit, ám előbb hallgassuk még egy kicsit a hangját – kérte őket szelíden, majd lehunyta szemét. A másik kettő ismét egymásra pillantott, Eszter grimaszolt, Balázs megvonta vállát, és elkezdett fotózni. Szkárosi három perccel később kinyitotta szemét, majd így szólt: – Endre az általa alapított vallását Grégoriosz Palamosztól eredezteti, aki a tizennegyedik században, a szerzetesek szent hegyén, az Athosz-hegyen élt, és tökélyre fejlesztette a hészükhaszmosz technikáját.

– Az micsoda? – kérdezte Eszter, miközben a betonkorláton jegyzetelt.

– A hészükhaszmosz csöndet és nyugalmat jelent. A keresztényég egyetlen ismert meditációs technikája, mely egyfajta átjáró a jóga felé. A szerzetesek rövid, egyszerű imákat mondtak, miközben különféle testhelyzeteket vettek fel, és speciális légzőgyakorlatokat végeztek. A folyamat eredménye egy olyan állapot elérése volt, melyben megpillanthatták Istent – Szkárosi elfintorodott: – Természtesen a hivatalos egyház később elvetette Palamosz tanítását, főképp miután ő egyre inkább hajlott arra, hogy a testet hátra kell hagyni, hogy az imádságban csak a lélek vegyen részt. Gondolják csak el, ha mindenki, minden tizedfizető jobbágy elhagyta volna testét, hogy spirtuális síkon létezzen csupán – akkor mi történt volna a pénzéhes egyházzal?

Eszter felnézett a jegyzetelésből: – Ez csinálta Nádas is? Hátrahagyta a testét? Tulajdonképp…nem is halott?

Szkárosi elismerően bólintott: – A hölgynek vág az esze.

– Ez lehetetlen – jegyezte meg Balázs józanul: – Nádas, ha jól tudom két éve…eltávozott – az oltár felé intett: –, hogy maradhatott meg a teste ilyen állapotban?

Szkárosi megköszörülte torkát: – Elnézést, félreérthető voltam – ő is az oltár felé intett: – Az a magára maradt test ott valóban halott, és valóban mumifikáltattuk. Sajnos az illető, aki elvégezte, elég sokat fecsegett egy bizonyos bulvárlapnak, innen jöttek az ostoba pletykák.

– De akkor hogy élhet mégis a mesterük? – kérdezte Eszter, mire Szkárosi felemelte mutatóujját: – Ez a jó kérdés. Nos, azon a síkon létezik, ahova a meditációval eljutott, amit Palamosz „isten látásá”-nak nevezett, és ami tulajdonképpen a földi élet feletti, magasabbrendű lét. Ott tartózkodik immár két éve, és bizonyos eszközökkel, álmainkban és a legerősebb meditációinkban képes kommunikálni velünk. Nagyon sok mindent megtudtunk általa erről az odaátról, és elképesztő belegondolni is, hogy ő az első létező, aki legyőzte a halált, hisz eljutott az öröklétbe.

Pár másodpercig mind csöndben maradtak, a két látgató emésztette a hallottakat, majd Eszter tért magához előbb: – Csak hogy tisztázzuk: Nádas meditációval elvált a testétől, hátrahagyta, és eljutott ebbe a különös állapotba, ami az életen túl van, ahol látja Istent…

– Nem – vágott közbe szigorúan Szkárosi –, nem lát semmit, mert nincs Isten. Egyedül vagyunk. Pontosabban sokan vannak, mivel rengeteg egyenrangú lélek létezik boldog öntudatlanságban odaát.

– Rendben – hagyta jóvá a nő –, de a lényeg, hogy most ott van, és onnan kommunikál magukkal.

– Igen –  bólintott elégedetten Szkárosi –, de van még valami. Vissza akar jönni. Rájött ennek módjára, ahogy nagyon sok mindent mást is megismert odaát, mivel ebben a pozícióban, ahol most létezik előre látja a jövőt és a múltat, látja az okozatokat és az okokat. Azt is megjósolta például, ahogy erre korábban utaltam, hogy maguk jönni fognak.

– Valóban? – kérdezte Balázs hitetlenkedve: – Képes megmondani a jövőt?

– Bizonyos dolgokat, főképp, melyek vele és a Szövetséggel kapcsolatosak – hagyta jóvá Szkárosi – Kérem, kövessenek.

– Térjünk vissza arra, amit ez előbb mondott – kérte őt Eszter, miközben visszamentek a lépcsőházba: – Vissza akar jönni? Hogyan?

A férfi egy ideig nem válaszolt, csak óvatosan ereszkedett le a lépcsőn, egymás után rakosgatva vékony lábait, végül az egyik fordulóban hátranézett Eszterre: – Talán fontosabb a „miért”, nem gondolja?

A nő Balázs karjára támaszodba követte, de most, a férfi különös tekintetétől, mely ismét a hasára fókuszált, megtorpant: – Igen, bizonyára – hagyta jóvá tétován.

Szkárosi folytatta útját lefelé, majd megköszörülte torkát, és izgatottan remegett a hangja, amikor megszólalt: – Endre ráébredt, hogy vissza kell térnie az emberek közé. Úgy véli, a visszaúton ugyanazzal a meditációs technikával, mely eljuttatta őt oda, meg fogja tudni őrizni az intakt személyiségét, a teljes tudatát, és így be fogja tudni bizonyítani a világnak a vallásunk alapvetéseit. Azt, hogy létezik egy olyan sík, egy olyan világ, amibe el lehet menekülni ebből a nyomorult, húshoz és szenvedéshez kötött létből, egy olyan tartomány, ahonnan az élők lelkei származnak. A buddhizmus megsejtette ezt az igazságot, de sajnos elég homályosan interpretálta…

Visszajutottak a folyosóra, és Szkárosi megindult a kétszárnyú ajtó felé: – Kövessenek, kérem – mondta, mire a pár utána ment, de Balázson ismét úrrá lett a baljós előérzet, szólni akart a nőnek, ám Szkárosi ismét belekezdett: – Ez a diadalmas visszatérés, amelyhez képest Krisztusé csak egy halovány bűvésztrükk lesz, ez meg fogja változtatni a világ menetét, a történelmet és az emberi létet. Endre tisztán látta a jövőben, hogy tömegek, egész népek fogják elhagyni a testüket, hogy az új létet válasszák, pontosabban hogy visszatérjenek oda, ahonnan származnak. A vallásunk elsöpör majd mindent, a gazdaságok összeomlanak, a háborúk véget érnek, a szenvedés fenyegetése semmivé lesz. Ez a folyamat minden áldozatot megér. Erre tessék – kitárta előttük az ajtót, és egy kör alakú szobába jutottak. A lábuk alatt nejlon zizegett, az egész padló fóliával volt letakarva.

– Festés lesz? – kérdezte Eszter, de Szkárosi komoran megcsóválta fejét: – Nem – azzal hátulról, a nadrágja és az öltönye rejtekéből egy hosszú, gonosz csillogású kést húzott elő, majd Bálinthoz lépett, és a pengét markoltig a hasába döfte. Eszter felsikoltott, az áldozat pedig elejtette a fényképezőgépet, és a késhez kapott, de Szkárosi kirántotta belőle, amitől vér spriccelt mindhármójukra, és a támadó ezúttal fentről sújtott lefelé. Bálint ösztönösen felemelte bal kezét, de ez csak lelassította a támadást, a fém éle átvágta mutatóujjában az ínt, végül a penge ismét a húsába mélyedt, ezúttal a bal válla alatt, és ettől az akaratos fájdalomtól felsikoltott. Volt még annyira ereje, hogy maga mögé taszítsa a nőt: – Menekülj – nyögte, de máris jött a következő döfés, a bal oldalába, a bordák alatt, amitől térdre rogyott. Eszter jajgatva hátrált, vissza az ajtóhoz, és még látta, hogy Szkárosi  a szerelme fölé magasodik, két kézre fogja a vértől iszamos markolatot, de nem várta meg az utolsó szúrást, kirohant az ajtón, majd botladozva a folyosó vége felé indult. Ekkor érte utol Balázs halálsikolya.

Eszter menekült, közben a fejét rázta: – Nem, ez nem lehet – suttogta zokogva, majd ösztönösen az egyik maga mellett lévő ajtót próbálta kinyitni, de zárva volt. Mögötte feltárult a kétszárnyú ajtó: – Eszter, várjon! – kiáltotta utána Szkárosi. – Hagy magyarázzam meg.

A nő nem nézett  hátra, tudta, látná, ahogy Balázs vére elborítja a férfit, emiatt nem volt képes felé fordulni, ehelyett megindult, kirontott a folyosó végén lévő ajtón át a kertbe. Ezúttal senki nem dolgozott az ágyások közt. Eszter futás közben felkapott egy kisebb, keskeny fejű kapát, majd túloldalon ismét belépett az épületbe, és a neonfényes folyosóra jutott, ahol korábban áthaladtak. A sarok mögül beszédfoszlány hallatszott, ezért újból megpróbálta az egyik ajtót. Ezúttal engedelmesen kinyílt. A nő benyomult a sötét szobába, majd halkan bezárta az ajtót. Kézfejével letörölte arcáról a könnyeket, de érezte, vér is van arcán, ettől újból hatalmába kerítette az iszonyat, a kapa kiesett a kezéből, és megpendült a padlón.

– Eszter – hallatszott a folyosóról, majd léptek közeledtek, és valaki diszkréten bekopogott a szoba sötétjébe: – Tudom, hogy odabenn van – jött felé odakintről Szkárosi hangja: – Kérem, beszéljük meg ezt.

– Ha bejön, megölöm! – sikoltott a nő, és kitapogatta a kapát, majd harciasan maga elé tartotta: – Istenemre mondom, széthasítom a fejét, ha…

– Hagy mondjam el – kérte Szkárosi gyengéden: – …a magyarázatot.

– Maga egy gyilkos, a szektájuk pedig egy őrült vízió – kiáltotta a nő: – Ígérem, mind a börtönben fognak megrohadni…

– Hallgasson meg – kérte Szkárosi: – Utána bemegyek, és megölhet, ha akar.

Eszter mondani akart valamit válaszul, de a fájdalmas kép, mely retinájába égett, Balázs összeroskadó testének emléke elnyomott benne mindent, és ezt a hallgatását a másik igennek vélte: – Endre mindezt előre jelezte nekünk. Azt, hogy az újságjuk jelentkezni fog. Azt, hogy maga és a barátja érkezik majd. És azt, hogy magát itt kell tartanunk, egyedül.

– Miért?! – kapott végre erőre a nő, majd újból kisikoltotta magából a rettegését és a dühét: – Miért csinálta ezt velünk?

Szkárosi egy kicsit hallgatott, talán arra várva, hogy Eszter lecsillapodjon, végül belekezdett: – Endre vissza akar jönni, ahogy azt már mondtam. Nagyon sokáig kereste a lehetőséget, a módot, hogy miképp tudna visszaérkezni közénk, megtestesülni, és aztán rájött, hogy sikerülhet a dolog, de nagyon pontos tervezésre van szükség, az első lélegzet igen figyelmes bemérésére.

– Első lélegzet? – kérdezett vissza gyanakodva a nő, és hátrált még két lépést, de a sötétben beleütközött valamibe. Kitapogatta, egy rácsszerű dolog volt, derékmagasságban.

– Mindannyian, mind, a túloldalon kavargó lelkek az első lélegzettel költözünk be az általunk véletlenszerűen választott testbe a születés során, és az utolsóval megyünk vissza – magyarázta türelmesen Szkárosi. – Endre azt mondja, hogy a születéskori megtestesülés olyan drasztikus a képzetlen lélek számára, hogy elfelejti a korábbi létezését. Nem tudja, miért vannak e megtestesülések, miért nem maradnak a létezők odaát, ennek magyarázata további kutatást igényel, de a lényeg, hogy ha erősen fókuszál, és pontosan ismeri a helyet és az időpontot, akkor képes lesz visszajönni a földre, és befejezni a térítő munkáját. Márpedig ő látja a jövőt, ezért be tudta mérni, hogy ön jövő szerda délután négy harminchatkor ad életet a gyermekének.

– Nem – nyögte döbbenten Eszter. – Ezt nem mondhatja komolyan. Nem vehetik el a gyermekemet…

– Nem is akarjuk – nyugtatta Szkárosi, és fénycsík kélt Eszterrel szemben, mivel a másik finoman kinyitotta az ajtó: – Maga fogja felnevelni, bár sok nevelésre nem lesz szükség, hisz Endre teljes tudatával, minden ismeretével fog visszatérni. Gondoljon csak bele – egy kar jelent meg a fényben, és tapogatózott a falon –, micsoda világszenzáció lesz e gyermek, és maga lesz az edény, mely lehetővé tette ezt a  csodát. – A kar végre megtalálta amit keresett, egy kapcsolót, felkattintotta, amitől a szobát meleg, sárga fény öntötte el. Eszter a hirtelen változástól nem látott, nem látta, csak pár pillanattal később, hogy a vérrel borított, bűnbánó arcot vágó Szkárosi ott áll előtte, az ajtóban. Felemelte a kapát, és felé lépett: – Széthasítom a fejed, te rohadék! – kiáltotta, de a férfi nem moccant, csak előre mutatott, pontosabban Eszter háta mögé: – Forduljon meg, és higgyen.

A hangja annyira meggyőző volt, hogy a nő megtorpant, majd tétova félfordulatot tett.

A mögötte lévő helyiség egy gyerekszoba volt, rózsaszín falakkal, takarókkal, rácsos kisággyal, mely fölött színes gömbök forogtak a légáramban.

– Endre azt üzente magának, hogy mindenre hajlandó a jó viszony érdekében – magyarázta Szkárosi. – Még arra is, hogy felvegye a női identitást a küldetése során. Minden úgy lesz, ahogy azt ön eltervezte.

Nem a rózsaszín, lányos berendezés volt az, amitől Eszter leengedte a kapát, majd térdre rogyott, nem amiatt gyengült el, mert ráébredt, hogy ha valóban létezik előre megírt és meglátott jövő, akkor az ellen nem tud semmit tenni. Nem. Hanem a kiságyban lévő párna, aminek fehér vászonjára piros cérnával gondos kezek az „Evelin” szót hímezték.

vége

Bizonyára Poe novellájának, a Ligeianak a legutóbbi olvasata visszhangzott bennem, mikor eszembe jutott a halálból üzenő feleség képe – mely e történet központi eleme (ügyeljünk arra, hogy a kiábrándító csattanó némiképp megkérdőjelezhető). Bár az is igaz, hogy a siromi hiedelmek, illetve a falu képének rajzánál már megvolt a másik fő motívum – a holtak lelkei pár napig a test körül időznek – melyet most továbbgondoltam. Ehhez jött még a rajongás, amit a klasszikus szociográfiák írói, a fehér inges, öltönyös, szenvedélyes, a nép igazságáért sok mindent feláldozó harmincas évekbeli írók iránt érzek. Főképp a Cifra nyomorúság az, mely oly kíméletlenül, részletesen és pontosan szól a palócokról, hogy nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, meghatottsággal, mellyel iskolázatlan, szegény sorsú, sokat szenvedett őseim iránt érzek, akiknek neveit is alig tudjuk, és akik tűnnek már inkább gyermekeinknek, ha figyelmen hagyjuk az idő áramlási irányát.    

Virrasztás

Még csak késő február volt, de a földből már erős, zöld hajtások törekedtek a késő délutáni nap felé. Olyan éles, kontúros fény hull a lányra, Rozálra, amitől az arca némafilmek sztárjára hasonlított, vészjósló és rideg volt –  de ezt a drámaiságot aztán részben kioltotta a nagy, fekete, öregasszonyos kendő, mely eltakarta egész felsőtestét. A templom falának dőlt, míg Füredy Zoltán rajzolta, az anyja odabenn takarította a templomot, melynek illendően szélesre tárt ajtaján át hideg, téli tömjénszag jött rájuk.

– Mit csinál az úr a faluban – kérdezte a lány, mikor már túl voltak a kezdeti viccelődésen és csipkelődésen. A férfi a templomot jött fel megnézni a hegyre, amikor odakint találta a küszöbön, épp egy rongyot rázott ki. Zoltánt azonnal megfogta a kontúros szépsége. Jó negyedórába telt, míg a  piruló lányt és a sötéten hallgató anyját meggyőzte, hogy Rozál álljon modellt neki, mutatnia kellett a jegyzetfüzetében a többi rajzot, amit az elmúlt két napban csinált a siromiakról.

– Tudja maga, mi az, hogy szociográfia – kérdezte a fiatalember, mire lány megcsóválta fejét. – No, az olyan regény, ami bemutatja a falusi ember életkörülményeit, hogy mitől szenved, minek örül, miben hisz, mindent, ami fontos az életében, de legfőképp a szegénységet – mutatott körbe a férfi, és rögtön elszégyellte magát, hisz jó, meleg háromnegyedes kabátja, nyakkendő nélküli fehér ingje és öltönye, meg a vastag talpú bőrcipője épp eléggé megkülönböztette a falubeliektől, nem kellett volna még a vagyoni helyzetet is felhoznia, de a lány láthatólag nem akadt fenn rajta. – Hát ilyen könyvet biztosan nem olvasnék, nagyon unalmas lehet.

A férfi megvonta vállát: – Vannak benne babonák is, hiedelmek, azok se érdeklik? – kérdezte hunyorogva, mire a lány bólintott: – Az má’ talán érdekesebb, mink itt Siromban eléggé félünk a holtaktól.

Zoltán bólintott: – Igen, ezt tapasztaltam, a tegnapi gyűjtésen szép számmal lejegyeztem pár ilyen hiedelmet, nagyon színes az itteni emberek fantáziája.

A lány durcásan elhúzta száját: – Maga most gúnyolódik rajtunk, pedig a holtakat komolyan kell venni.

A férfi egy kissé oldalt lépett, hogy más szögből is lássa őt: – Nem gúnyolódom, és komolyan veszem a holtakat, higgye el, tavaly halt meg feleségem.

A lányban benne akadt a szó, noha mondani akart valamit, aztán elnyelte, helyette nagy sokára kibökte: – Bocsássék meg.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ez a masszív templom, amelynek a hátsó/oldalsó traktusában volt az alsótagozatos osztálytermünk annak idején, mindig is olyan volt számomra, mint egy erőd. A hosszú májusi napközis délutánokon behallatszott a temetések rituáléja a termekbe a szomszédos hegyoldalról, most is, ha gyászindulót játszó rezesbandát hallok, álmosság, gyermeki biztonságtudat és valami békés csömör uralkodik el rajtam. A templom udvarának kerítése érintkezett a munkásőr laktanyáéval, ha a labda átszállt, rosszkedvű, szürke ruhás, pocakos emberektől kellett visszakérni. Aztán mindez eltűnt az időben, és ott álltam a templomban a lányom keresztelőjén, majd később ott dideregtem egy távoli rokon gyászmiséjén. Így megy ez. Sietek kijelenteni: minden hely és szereplő az S.-i történetfolyamban a képzelet szüleménye, egyezésük a valósággal csak az én fejemben létezik. Fontos lehet: a történet eleje erősen kapcsolódik az előző novellához. Illetve még annyit, hogy Juhász Ferencet nem tudtam innen kihagyni, mert ez a verse egy nagyon erős írás, és csak most tudtam meg a Réz Pál-könyvből, hogy honnan jön a "csütörtök", és szegény néhai Juhász Ferenc maga is egy korábbi kor maradványa volt itt, ebben a mostani időben, akár a templom, a gyászindulót játszó bányászzenekar vagy a labda a munkásőrök kezében.

Babonák napja

                                                                                                                                                                    "A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon." 

Juhász Ferenc:  Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb

A gyászmise vége felé valaki döngve becsukta az oldalajtót, az öreg pap odafordulva a vénasszonyt, a félbolond takarítót pillantotta meg a falnál. Intett neki, hogy ne, most még ne, még várjon. Épp ott tartott, hogy a fiúk túlvilági létét ecsetelte a gyászoló családoknak. A két kölyök nem egyszerre halt meg, de együtt temették őket, hála a modern hűtési eljárásoknak. Az öreg pap beszédében párhuzamot vont a kórház alagsorában, a hullaházban való várakozás, a kinti hideg és a purgatóriumban eltöltendő ezer és ezer év közt. Nem mondhatta, hogy a fiúk a mennybe kerültek, és ezt a családok elfogadták a mise előtt, amikor egyeztetett velük. Elvégre mégis csak megölték azt az erdészt, igaz a pletykák szerint a férfi nem a zuhanástól halt meg, hanem egyszerűen kiszáradt odalenn, a kút mélyén, ahova lökték. Állítólag a bőre hártyavékonyságúvá aszott, ráfeszült csontjaira, mintha kiszívták volna alóla a húst. Az öreg pap arról sem beszélt, hogyan haltak meg a fiúk, jó okkal, mert a vékonyabbat, a soványat, aki egy ideig járt a templomi kórusba, egész egyszerűen halálra erőszakolták a fiatalkorúak börtönének mosdójában. Erre az ügyészség nagy sietve házi őrizetbe adta a másikat, félve, hogy azzal is történik valami, történt is. Beült apja a garázsában az Opel Kadettbe, és addig járatta a motort, míg el nem aludt. Az öreg csak a beszéd végén, épp hogy finoman, idézőjelesen érintette a pokol kérdését. Hogy a fiúk tetteinek megítélése magasabb bíróság feladata. A föld igazságszolgáltatás már nem törődhet testükkel, de az isteni minden bizonnyal megmenti lelküket a pokoltól, ahol az örök sötétségben kellene várakozniuk és tűnődniük a tettük súlyáról, elhagyatva, eltakarva Isten figyelő tekintetétől, tűrve a magány és reménytelenség súlyát.

A mise után, az ajtóban búcsúztatta a családokat, a zokogó anyákat, nagymamákat, a megrendült apákat, a feszengő testvéreket, akik még nem játszották elég jól a szerepüket, a vihogó kistestvéreket és a gondolatban máshol járó unokatestvéreket, az egyéb rokonokat. Az öreg pap érezte, hogy a város hidege beáramlik az egyébként sem fűtött, de az emberek által legalább belehelt templomba, pont az ő megviselt, vaskos és egyszerre érzékeny testén át szűrődik be a szmog és a barna, deres, piszkos, sáros kinti téli lehelet. Karácsony után voltak, egy csütörtöki nap szürke késő délutánján, a gomolygó köd már előtört a völgy szája felől, és mint idegen, hódító hadsereg, kezdte mind jobban és mélyebben elárasztani a házak közeit. Az öreg pap az utolsó rokon után vetett még egy bánatos pillantást a kinti világra, majd behúzta a súlyos templomajtót.  A vénasszony már javába súrolta a sáros cipőtalpak nyomait a padlóról.

Karácsony óta nem látta, szabadságot adott neki a szentmise éjjelén, mondta, ilyenkor az isten és az angyalok is megpihennek, a takarítók követhetik példájukat. Az öregasszony, aki talán ivott, talán szenilis volt – az öreg pap soha nem tudta eldönteni teljes bizonyossággal, honnan ered tompasága – csak bámult rá, nem érezte a párhuzam iróniáját. Nem olyan rég, fél éve vette őt fel az öreg pap, miután az előző takarító asszonya meghalt.

Most fürkészve fel-felpislogott rá, míg ő összepakolta az oltáron hagyott kellékeit. Hideg volt minden tárgy a vénember kezében, a paténa fémje, de még a kendők is, melyeket ugyancsak az öregasszony feladata volt kimosni. Árnyék hullott az asztalra. Felnézve a nőt látta, aki ott állt vele szemben, az oltárhoz vezető lépcsőn – mint egy római légionárius a lándzsájára – a felmosórongy fájára támaszkodva. Zsíros ősz haját, fekete kendő, aszott, sovány testét egy barna nagykabát fedte. Ezer ráncba gyűrődött arca csupa szemölcs és szőrszál volt, de barna is, és ez a barnaság valami délies, cigányos vonást kölcsönzött neki. Most zavartan, hunyorogva nézte a papot.

– Igen, Rozál? – kérdezte a vénember fáradtan, miközben finom mozdulatokkal összehajtotta a lavábót.

– A pokol. Amit a pokolról tetszett mondani, az tényleg úgy van? – kérdezte a nő nagy torokköszörüléssel.

– Igen, azt hiszem, hogy a pokol így működik. Magány és reménytelenség. Ezek az alapjai – bólogatott oda se figyelve nagy, busa fejével az öreg pap.

– Nekem Gyurgya bácsi mást mesélt – csóválta elégedetlenül fejét az öregasszony.

– Ki az a Gyurgya bácsi? – kérdezte a pap megütközve.

– Az apámnak volt a barátja. Partizán volt a környéken. Meglőtték, és majdnem meghalt – bizonygatta az öregasszony, és elkezdte sikálni a lépcső fokait. – Ő mesélte nekem, hogy mit látott, amíg halott volt.

– Most akkor meghalt vagy nem? – kérdezte türelmetlenül az öreg pap. Előtte szép rendben ott fehérlettek és csillogtak a mise kellékei. Az oltár mellől elővette a bevásárlószatyrot, és szépen elkezdte belerakni a hideg, durva tárgyakat.

– Hát, mostanra már meghalt, de akkor, negyvennégyben, vagy negyvenötben, akkor úgy meglőtték, hogy percekig halott volt. Csak aztán jobban lett – mondta a vénasszony.

Az öreg pap végzett a pakolással, és figyelmesen végigmérte a másikat. Az nő nem nézett rá, mint aki szégyelli, ami következik, a padlót figyelte, amit mosott. – És mit mondott ez a Gyurgya bácsi a pokolról? – kérdezte végül türelmesen az öreg pap.

Az öregasszony arca felderült, a papot azokra az ennivaló szeminarista arcokra emlékeztette ábrázata, akik tudták az Ágostonra vonatkozó kérdéseit, és alig várták, hogy…

– Egy nagy, sötét lapályra jutott – kezdte a vénasszony felfelé nézve, az öreg papra, vagy túl rajta, a hátsó kupolába. – Nem volt ott senki, egy emberfia se, közel se távol – magyarázta. – Aztán csak azt vette észre, hogy a távolban egy nagy fényesség van, és az közeledett, egyre nagyobb lett, istentelen lobogással, egy sárga, izzó alak jött felé, és ő a szíve mélyén azonnal tudta, hogy Lucifer az, a főördög, aki azért jön, hogy elégesse a testét, és kínozza a lelkét, amíg világ a világ.

A vénasszony kicsavarta a rongyot, majd zörögve arrébb húzta a vödröt, aztán folytatta a felmosást.

– És? – kérdezte tőle az öreg pap, kezében már a szatyorral.

– Hát, mielőtt az a nagy, fényes alak odaért volna hozzá, Gyurgya bácsi magához tért. Ki volt ontva félig a bele, de magához tért. Később se ehetett semmi szilárdat, csak folyósat – vonta meg a vállát a vénasszony.

Az öreg pap sóhajtva letette a szatyrot a padlóra, majd odalépett hozzá, és az asszony vállára tette a kezét.

– Maga ezt elhiszi, ugye? – kérdezte tőle szelíden.

– Jobban, mint azt, amit az atya mondott ezeknek – intett a nő fejével a padok felé, majd lesütötte szemét, elszégyellve magát, hogy ilyen hirtelen bevallotta. –  Már elnézést.

A pap megcsóválta fejét: – Ne gondolja, hogy hibáztatom érte. De én szentül meg vagyok győződve róla, hogy a pokol nem ilyen. Nem olyan, ahogy ez a Gyurgya bácsi látta.

– Nem? – nézett rá az öregasszony elkerekedő szemekkel.

– Nem – bizonygatta az öregember fáradtan. – Valószínűleg csak hallucinált, képzelődött a fájdalomtól. – Legyintett, majd széles mozdulattal körbemutatott. – Amúgy meg a pokol mindig is jó eszköz volt arra, hogy ijesztgessék vele a szegény és tanulatlan emberek.

– Most rólam beszél, atyám? – fortyant fel a vénasszony. – Nem szégyellem én, hogy csak nyolc…

– Nem, magáról beszélek! – csitította a pap. – Általában az emberekről, a történelem során. Mindig is színes, látványos és rémisztő képekben írták le nekik a poklot. De a pokol ennél szürkébb és unalmasabb. És pont ez a lényege. Az unalom.

– Ezt hogy érti, atyám? – gyanakodott az öregasszony.

– Az a tudat, hogy az emberek várakoznia kell, mindenféle továbblépés, változás vagy történés nélkül, magányosan, egy végtelen időintervallumban – na, ez a pokol.

A vénasszony hallgatott egy kicsit, majd megragadta a felmosónyelet, és újból dolgozni kezdett. – Ha ez a pokol, akkor nekem nem nagyon tűnik félelmetesnek – vallotta be zsémbelve.

– Nem is az a lényeg, hogy félelmetes legyen – nyugtatta meg a pap.

– Hát, azért az jó, ha az emberek félnek tőle, mert akkor nem tesznek meg dolgokat, nem? – kérdezte ravaszkodva az öregasszony.

– Ne a pokol miatti félelmük okán tartózkodjanak az emberek a rossztól. Hanem az önnön halhatatlan lelkük iránt érzett felelősségtudat miatt – szónokolt a pap, és figyelte, ahogy a másik ismét kicsavarja a rongyot.

– Ha atyám mondja, én elhiszem. És akkor mindjárt más a helyzet – bólogatott az öregasszony beletörődve a dologba, de kissé vidáman is, félmosollyal a szája szegletében. Az öreg pap úgy érezte, nevet rajta, és ez a kényelmetlen tudat nagyon lehangolta.

– Mennem kell, délután még lesz egy temetésem, viszlát – mondta, aztán megindult kifelé. Hirtelen megtorpant, mert eszébe jutott valami: – Hogy érti, hogy más a helyzet? – kérdezte félig visszafordulva a nő felé.

– Hogy mondja atyám? – kérdezett az vissza bamba, vontatott hangon.

– Semmi – legyintett az öreg pap, és kiment a templomból. Beszállt autójába, és óvatosan kitolatott az útra a parkolóból, majd átvágott a városon, és már azon tűnődött, hogy valahol még megiszik egy vagy két felest, mert a berényi temető iszonyatosan huzatos, és már így is a csontjai mélyéig át volt fagyva, amikor eszébe jutott, hogy a padlón hagyta a szatyrot, benne a misekellékekkel.

Ahogy visszafordult, az égből jeges dara kezdett permetezni, halkan csengett a szélvédőn, angyalkönnyek, jutott az öreg pap eszébe. A fiatal szeminaristák, akiket annak idején tanított, így nevezték, és pirospozsgásan, felfelé fordított arccal, nyitott szájjal, nevetve futkároztak a szünetben, a képző udvarán, ha megindult áradásuk odafentről. Aztán gondolatai visszafordultak Rozihoz, az öregasszonyhoz, és szép lassan, a városszéli ábécétől a templom parkolójáig sorba vette a pokolról agyába elraktározott ismereteket. Mindig büszke volt alapos képzetségére, a teológia és a hittörténet mint katalóguscédulák sora rendeződött fejében biztos támasszá, nem is annyira a hit, mint a józan ész meggyőződésévé, melyet önkéntelenül szembeállított az öregasszony zagyva elbeszélésével.

Ott volt például Alexandriai Kelemen, aki – ha jól emlékszik – először merte azt mondani a korábbi gyerekes ijesztgetésekkel szembe menve, hogy a tűz a pokolban nem valós, hanem a bűnbánatra utaló allegória. Aztán Órigenész, akinek a bátorságát az öreg pap mindig is csodálta, hisz szerinte a pokol nem örök, hanem csak ideiglenes hely, mert előbb utóbb mindenki visszatér Istenhez, és az öreg pap is szeretett volna hinni egy ilyen teológiában, de nem tehette. Órigenészről eszébe jutott Jeromos, aki először támadta őt, de később ő maga is korlátozta a pokol hatalmát, mert csak a pogányokat és a valódi bűnt elkövetőket küldte volna a pokolra, vagy Nüsszai Gergely, aki Órigenész gondolatát a végletekig vitte, hisz azt mondta, még az ördög, még Lucifer is üdvözül bizonyos idő elteltével. Aranyszájú Szent János, az öreg pap kedvence ugyan azt mondta, a tűz valós és éget a pokolban, de mást is, amit az öreg pap a miséibe is beépített, azt, hogy istentől elválasztva lenni fájdalmasabb minden földi és túlvilági tűznél. Persze nem hagyhatta ki Ágostont se, aki több értekezést is írt a témáról. Ágoston végső soron csak megadja azt a lehetőséget a hátramaradottaknak, hogy imáikkal – és a misékkel – a tűz okozta fájdalmat csökkenthetik, és nála jön fel a kérdés, hogy mikor jutnak pokolra a lelkek, közvetlenül a haláluk után, vagy az utolsó ítélettel, és Ágoston szerint a két fiú, a két gyilkos például már ott kellene hogy legyen, egy ideiglenes pokolban, ami aztán véglegessé válhat a szent ítélőszék által. Ahogy bekanyarodott a templom előtti földes részre, amit egyszerűen csak parkolónak használt mindenki, még volt ideje az isteni doktor, Aquinoi Szent Tamás szép és logikus nézeteit átpörgetni magában, mert ő is fontos volt, hisz a népi pokolábrázolásokat, a katlant és a vasvillát végleg száműzte, és bár az égető tüzet nem tudta teljesen kigyomlálni, az mégse olyan, mint a földi, és nála is valahogy a lelkiismeret furdalás válik tűzzé meg a látvány, hogy az üdvözültek milyen boldogak a mennyben, ami igazából persze irigység.

Ahogy felsietett a lépcsőn, látta, hogy a hódara vékony réteget von rá, de erre akkor nem is ügyelt, benyitott, és azonnal megpillantotta a szatyrot az oltár mellet, ahol hagyta, de meglátta az öregasszonyt is, aki a földön térdelt, előtte fémpénzek halma. Az öreg pap először nem is értette, honnan a sok pénzérme, aztán jobban megnézte, és látta, az asszony mellett álló persely ajtaja nyitva, a lakat leverve, a padlón pedig egy kék nyelű kalapács hevert.

– Az az én kalapácsom – jelentette ki bambán az öreg pap.

Az öregasszony fürgén felállt, és ellépett az érmék mellől. – Visszaraktam volna a helyére – mondta torkát köszörülve.

– Mit csinál maga, Rozi?! – szedte össze magát az öreg pap, és emelte meg hangját, hogy az öregasszony összerezzent, és még távolabb lépett a pénztől.

– Én csak…– kezdte volna, de aztán elfordult, zsebkendőt vett elő, megtörölte szemét, noha nem is könnyezett, aztán kifújta orrát. – Maga mondta – jelentette ki szinte haraggal.

– Meglopta a templomot. Az Urat! – ment oda az öreg papa a feltört perselyhez, aztán észbe kapva a nő felé fordult: – Mit mondtam én?

A másik lehajtotta fejét, úgy suttogta: – Hogy a pokol nem is annyira fájdalmas. Csak várni kell, és nincs semmi, ami fájjon. Akkor meg miért ne…– nem fejezte be, ismét elrejtette arcát a foszlott sarkú zsebkendője mögé.

Az öreg pap megvizsgálta a perselyt, majd nyögve lehajolt, felvette a lakatot, és azt is jó alaposan megnézte. Használhatatlanná verte a nő a kalapáccsal, de azért zsebébe süllyesztette.

Rövid ideig tanácstalanul állt, bámulva hol a pénzre – pár ezer forint lehetett a hideg kőpadlón –, hol a szipogó Rozira. Aztán megrohanta az, amit jobb híján gonoszságnak nevezett később, és a legközelebbi padhoz botorkált, leroskadt rá, majd így szólt: – Tegye be azt a pénzt a szatyromba. Ott hagytam az oltár mellett.

A vénasszony sietve engedelmeskedett. Hozta a szatyrot, majd leroskadt a padlóra, és két kézzel dobálta be az érméket. Az öreg pap egy ideig hallgatta csengésüket, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hazudtam magának Rozi.

Az öregasszony felkapta fejét, és az öregemberre bámult.

– A pokolról – bólogatott az öreg pap. – Meg akartam kímélni magát, mert így, karácsony után mindig elérzékenyülök. De tudnia kell, mi az igazság a pokol kapcsán – lágyan és lassan beszélt, mint amikor gyóntat.

– Mondja el, atyám! – kérte az öregasszony, majd összesöpörte a maradék pénzt, felmarkolta, és a szatyorba szórta. A szatyrot odavitte, és letette a pap lábához, mint valami áldozati ajándékot, aztán megállt az öregemberrel szemközt, akár egy rossz tanuló, fejét lehorgasztva, zsebkendőjét gyűrögetve.

– A pokol egy rettenetes hely – kezdte az öreg, és elnézett felfelé, a festett ablaküveg színeibe meredt. – Sötét, a lég folyton nedves és ködös. A távolból, messziről sikoltozás és fogak csorgatása hallatszik. Kénköves tavak bugyognak mindenfelé, füst és bűz száll fel belőlük. A tavak közti szigeteken vagy szárazföldeken pedig az ördögök kínozzák a vétkeseket. – Az öreg pap mélyet sóhajtott, mint aki nem akarja folytatni, mire Rozi közelebb lépett, és szinte sóvárogva kérdezte: – Hogyan, atyám?

–  Mindenkit a bűnei nagysága szerint. Van, akit izzó fogókkal darabokra tépnek, aztán a teste újra összeáll, és kezdik elölről – számolta kezén az öreg pap. – Másokat forró olajban sütnek, és ha feje felbukkan, lenyomják, hogy levegőt se kapjon. Megint másnak pengékkel nyúzzák le a bőrét, ami visszanő, és kezdődik elölről az egész. Aztán van, akit nyársakkal szurkálnak, mást férgek esznek belülről, megint mást örök szomjúság vagy éhség szikkaszt halálra, van, akit farkasok tépnek, egyesek forgószélben köröznek az idők végezetéig, vagy iszonyatos súlyokat kell húzniuk utolsó leheletükig – az öreg pap felmutatta két kezét, majd ökölbe zárta ujjait – De a lényeg, Rozi, hogy minden bűn elnyeri szörnyű jutalmát, és a büntetés újra és újra lecsap a pokolban az áldozatra, mert egészen az örökkévalóságig tart a kín, csupán egyetlen rossz cselekedet miatt is.

Ekkora a vénasszony már valóban sírt, könnyei elárasztották szikkadt arcát, és szipogva, taknyosan szólt mögülük: – Bocsásson meg, atyám, vétkeztem, bolond voltam, hogy ezt tettem…– mutatott a persely felé.

Az öreg pap nyögve felállt, odalépett hozzá, és fejére tette nagy, nehéz tenyerét: – Jól van lányom, megbocsátok, de tanulj ebből, ha legközelebb megkísért a gonosz.

A nő felnézett rá, olyan hálával és örömmel, amitől az öreg papnak rosszkedve támadt: – Köszönöm, atyám. És ugye nem küldd el?

Az öreg pap az ajtó felé intett: – Most menj haza. Ezen még gondolkodom holnapig. – Tudta, érezte, a túl korai és teljes megbocsátás lerombolná a hatást, amit olyan szépen építgetett. Rozi hátrált, mint egy uralkodó elől az udvaronc, hajlongva elköszönt, majd eltakarta őt a döngve záruló templomajtó.

Az öreg pap várt egy kicsit, tűnődött az eseményeken, de rossz szájíze nem múlt sokáig, csak a hideg fészkelődött mind jobban tagjaiba, majd ő is megindult, és már a templomból kilépve tudta, hogy ez a lecke elég lesz, és nem küldi el vénasszonyt, mert bármennyire is kedve ellen való volt, amit most tett, a hatása tartós és marandó lesz…

Ahogy a templom első lépcsőfokára lépett, az angyalkönnyekkel bevont síkos lépcsőn megindult lába, és csak eset és gurult, majd roppant valami belül, és az izzó fájdalom kettéhasított testét. Akkor még nem tudta, hogy az öregek rettegett balesete, a combnyaktörés az, ami lesújtott rá, egy járókelő szaladt haza, és hívta a mentőket, mert az autóig sem bírta elvonszolni magát, de a kórházban azonnal mondták neki, és azt is, hogy túlságosan át van fagyva. Az öreg pap sejtette, hogy ez a kettő együtt nem igazán jó kombináció, és megerősítésként lassan eluralkodott rajta, és legyűrte őt a tüdőgyulladás, és aztán már mind kevesebbet tudott gondolkodni esélyein a fájdalom és a gyengeség köde miatt, és végül elaludt.

Egy nagy sötét lapályon tért magához, ahol csak az ég és a föld találkozásánál derengett egy vékony, halványsága csík, jelezve a horizont  távoli létét a kóbor léleknek. Nem tudta, meddig várt itt, a puszta közepén, de tudta, vár valakire vagy valamire. Aztán hirtelen, talán évek vagy évezredek múltán, keleten izzó sárga fény kélt, olyan kegyetlen lobogás, amit az öreg pap még sosem látott. Kezével takarta szemét, de tenyerén is átégett a tűz fény. Az izzás nőttön-nőtt, és mélyén egy alak közeledett felé, valaki, akiről az öreg pap tudta, hogy nem akar vele találkozni.

vége