Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. augusztus 26. 07:25 - Valmont

Dugdelpuszta - a hely

volgy_1.jpg

Az igazi Dugdelpuszta - melynek természetesen semmi köze az itt leírt történethez - egy S. melletti kis völgyecske, melynek szurdokában ház áll.

Az itt következő történet a családról és a család által megvalósított létezésről egy példázat, egy eszmény, mely után öntudatlanul vagy tudatosan, de mindig is vágyakoztam. Észak talaján nem sarjadnak ilyen családok, mivel ez a vidék nem kedvez az ilyen típusú létezésnek, ezért is van kódolva az első pillanattól kezdve sorsukba a bukás is. Dugdelpuszta valójában az északon felnőtt, szellem nélküli ember ábrándja  arról az ideális környezetről, melyben kibontakozhatott volna, melyben beért volna - ám melyet soha nem kapott meg, és soha nem is fog megvalósítani e tájon.  

A képen nem az igazi Dugdelpuszta, hanem egy elhagyatott, ember nélküli völgy látható, melyre motorozás közben bukkantam, és bár megörökíteni nem sikerült, mert a kép nem adja vissza, azonnal éreztem, hogy itt, ezen a helyen létre lehetne hozni valamit abból, amiről ez az írás szól - négy részben, négy héten át.

 

Dugdelpuszta

 

1.rész

 

A fekete macska az udvart szegélyező bokrok tövéből les, míg töltök a borból, majd felveszem a hamutartó széléről a Csongor szivarom, mélyet szívok belőle, és a füstöt kifújom az ég felé. A teraszról a fák lombjai közt pont a Dugdelpusztát rejtő dombok nagy, íves vállaira látni. Sokáig nézem az alkonyi színeket a dombhátakon, igyekszem nem tudomást venni a macskáról, és nem gondolni arra, hogy ez a macska az a macska, hisz ez nem is lehetséges, hisz már húsz éve történt, idén lesz húsz éve, hogy meghaltak. Pontosabban megölték őket. És a gyilkosuk még mindig szabadlábon éli életét.

Behunyom a szemem, és a képzeletemre hagyatkozom, ahogy Anya magyarázta nekünk, aki persze nem az én anyám volt, de mindenki csak így hívta a Családban, és az én fejemben is így jelenik meg hosszú, szőkésbarna haja, csinos, mégis folyton komoly arca, sovány, szinte vézna alakja, ahogy törökülésben, farmerben, kockás ingben ül a nappalijuk közepén, jegyzetei felett, és azt tanítja, hogy hagyatkozzunk a mindent elsöprő képzelet erejére.

Behunyom a szemem, és gondolatban kimegyek az udvarról, az utcán jobbra fordulok. A falu utolsó házában élek, a betonút itt ér véget, göröngyös földúttá silányul, melyen most felkapaszkodok, a szomorúfüzek társaim oldalt, felhágok köztük a dombok ívére, és fent, ahol a hajlatból kibukkanok, elém tárul a völgy a naplemente vad, tobzódó színeiben, közepén a házzal.

Dugdelpuszta.

Most állítólag egy idős holland házaspár él a házukban, akik valószínűleg mit sem tudnak a hely történetéről. Évekig üresen állt az épület, mialatt a távoli rokonok egészen irreálisan alacsony árakon próbálták meg értékesíteni, de a vevők mindig valahogy tudomást szereztek arról, mi történt a falak közt, többnyire persze attól a falusi nénikétől, aki azzal volt megbízva, hogy kivigye őket a pusztára.

Tulajdonképp ez nem is egy puszta, a szó alföldi értelmében, hanem a dombok közt megbújó völgyecske, melyet vékony ér, esőzéskor szilaj patakká duzzadó vízfolyás szel ketté, fűz, nád és elvadult szilvás borítja, és mivel kelet-nyugati irányba nyitott, azért szinte egész nap fényben fürdik.

A fény ragadta meg leginkább az embert Dugdelpusztán – ha eltekintünk a Családtól –, mindig azt gondoltam, az édenkertben lehetett ilyen a fény, arany és csillogó sárga árnyalat játszott a fák levelein, az árnyék sötétjébe is bevilágított, bőrünk még egy téli reggelen is napbarnítottnak tűnt tőle. Képzeletemben megállok a ház előtti kis udvaron, ahol a földút végképp megszakad, mert innen már nincs tovább, a házon és a kerten túl újabb, vad erdők, nádasok következnek majd az országhatár, az Ipoly csendes folyama.

Körbefordulok, arcom beletartom a szélbe, és megrohan a másik fontos emlék, az illatok, szagok özöne, ami ugyanúgy meghatározta a helyet. A csalán örökké érdes, zöld párája, az iszapos patakpart nehéz földszaga, Apa gyógynövényes kiskertjének gyógyszerillata. Telente ritkábban mentem ki hozzájuk, de emlékszem, hogy amikor felvonszoltuk a völgy dombjaira szánkóinkat Öcsivel és Hugival, a megpuhult csipke csípős aromája és a vaddisznók sötét, ármányos bűze terült el a havas felszín fölött.

Leginkább nyáron, az iskolaszünetben jártam Dugdelpusztára, már kora reggel átkeltem a dombok közt, leereszkedtem a völgybe, a kis fenyőligeten át, majd a nádas mentén enyhe ívben hajló úton beértem a házhoz, mely körül égre törő nyírfák, vastag törzsű tölgyek képeztek valami udvarfélét. Az utat vastag szálú fű borította, Apa csak a háztól számított húsz méterig kaszálta, így tornacipőm elázott, míg odaértem, de nem bántam, mert úgy éreztem, messziről érkező, nemes vándor vagyok, aki távoli tájak illatát hozza a még csöndesen várakozó épületbe.

Így történt aznap is, mikor megtaláltam őket.

Persze mehettem bármilyen korán, valaki mindig ébren volt, és lelkesen, szinte gyermeki örömmel üdvözölt. Többnyire Apával találkoztam először, aki a ház kis tornácán kávézott, és néha bele-beleszívott szivarjába, miközben valamelyik ókori történetíró könyvét tartotta maga előtt nagy, hosszú, sápadt ujjaival. Azt mondta, nem érdemes száz évnél nem régebbi könyvet olvasni, de igazán ideális a kétszáz éves mű, az egy biztos határ, ott már az emberiség biztosan kirostálta az értéktelen dolgokat, bár ennek ellentmondani látszik, tette hozzá somolyogva, a romantika által ránk hagyott irományok megléte. Újságot nem láttam soha a kezében, azokat Anya olvasta, ő is hozta, amikor a rozzant autójukkal bement a Városba vásárolni, mondván, azért jó, ha tudnak arról, mi zajlik Odakinn.

Apa mögött ott tornyosult a ház, ami első pillantásra volt csak nagy, másodikra inkább tömörnek tűnt. Egy régi, masszív, vályogból épült, zsúptetős parasztház volt, némileg átalakítva. Nem tudom, hogy szerezték meg, de az biztos, akkor költöztek ki ide, mikor a Gyerekek még kicsik voltak, eljöttek a Városból, és új életet kezdtek ebben a több száz éves parasztházban itt, az isten háta mögött. A ház hosszan elnyúlt, pontosan a völgyhöz tájolva, a szobák odabenn egymás után következtek, napfényes konyha és étkező, amelyben az életüket élték, aztán egy nappaliféle, majd Anya és Apa hálószobája, végül a gyerekek külön szobái, melyekből ajtó nyílt az udvarra is, hogy éjszakánként ki tudjanak menni a kertkapunál lévő vécére, és ne zavarják a szüleiket.

Ez az elrendezés nagyban segítette az elkövetőt, hisz így szép sorjában, a szobákat végigjárva, egymás után hármójukat is meg tudta ölni álmában, és Anyával és Apával sem volt nehezebb dolga, mert Apa aznap este a nappali díványán aludt el.

A ház mögött egy fészer, majd egy szénáscsűr állt, két rozoga fatákolmány, aztán a keskeny kert, ahol Apa volt az úr. Ez is olyan furcsa, mégis magától értetődő volt a Családban, hogy Anya dolgozott a szövegekkel, írta a tanulmányait a nappali sarkában lévő íróasztalon, Apa pedig ügyködöt a kertben, a gyógynövényeivel, a veteményeivel, vagy lejjebb a kukorica közt, melyben olyan jókat lehetett bújócskázni. Volt egy kecskéjük is, mely a patakpartra kikötve legelészett, ezt is Apa fejte, és az utolsó évben már viszonylag finom sajtot is készített, melyet kakukkfűvel ízesített.

Amikor megérkeztem a reggel fényeivel, mindig nagyon kedvesen és derűsen fogadott, még amikor tíz éves voltam, akkor sem éreztem, hogy gyerekként kezel, figyelmesen végighallgatott, hogy mi történt velem, mi a véleményem erről vagy arról, megkínált lekváros kenyérrel, és tudtam, hogy a kenyeret is ő sütötte, mert a konyhából, a nyitott ajtajú, pattogva hűlő kemencéből kiáradt a tészta mámorító illata, az erős egyveleg, amelyhez hasonlót csak akkor tapasztaltam később, ha női ölbe fúrtam a fejem. A lekvárt ugyancsak ő főzte, minden ősszel egész napos mulatság volt velük a katlanban lekvárt készíteni, a völgyben elszórtan álló szilvafák bőséges alapanyagot szolgáltattak hozzá. Más gyümölcsben nem volt olyan sikeres Apa, ezt sokszor elismerte, hogy alapvetően a zöldségekhez ért. A hosszú, keskeny veteményesben, melynek puha, fekete és iszapszagú földjét a mellette csörgedező patak is táplálta, padlizsánt és cukkinit, tököt, krumplit, karalábét termesztett, és még sok olyan dolgot, melyet mi a faluban nem ismertünk, sőt, még nem is hallottunk róluk. Volt valami ösztönös tudása a növényeihez, gyakran emlegette, hogy a földművelés Vergilius és Hésziodosz, két kedvenc ókorija szerint a férfi egyetlen hiteles munkája. Azt hiszem a növényekhez is azzal a komolysággal közelített, ahogy a könyveit olvasta már kora reggel, szigorú, töprengő arccal, de néha felderülve egy-egy részleten. Magas, sovány férfi volt, Jávor Pára hasonlított, de csak majdnem. Épp hogy szép volt, fekete haját hosszan, hátrafésülve hordta, még a kertben is fehér inget, és drapp, felhajtott szárú szövetnadrágot és szalmakalapot viselt. Nyaranta folyton mezítláb járt, ha esett, akkor is. Láttam rajta, míg figyeltem, a lekváros kenyeret majszolva, hogy teljes egészében egyé válik az olvasott szöveggel, megszűnt számára létezni a Család, eltűnt a ház, a völgy, egész Dugdelpuszta, ahogy mostanra ők is eltűntek az életből, szinte teljes egészében kitörlődtek a létezésből.

Visszagondolva, biztos vagyok benne, hogy nem volt nagy könyvtáruk, nem olyan szerteágazó gyűjtemény volt, mint ami mostanra nekem van – igaz, én nem már rég feladtam a százéves szabályt, és persze akkor még nem volt internetes könyvrendelés, internet sem volt, és mobiltelefon sem. Ha lett volna, akkor Hugi, aki megpróbált elmenekülni a gyilkosa elől, talán tudott volna segítséget hívni.

A könyvek többsége a hálószobában sorakozott, plafonig érő könyvespolcokon. A nappaliban azok kaptak helyet, melyek Anya munkájához kellettek, de ide kerültek Anya titkos kedvencei is, a krimik és a kortárs magyar irodalom, melyet Apa száműzött a vastag, díszes kötésű ókoriak, a történeti munkák és az emlékiratok közül.

Anya rendszerint később ébredt, de még a gyerekek előtt, akik képesek voltak igazán sokáig aludni, ám ez nem okozott nekem problémát, vártam szépen a két felnőtt társasában, elbűvölve néztem, ahogy elindítják a napot a reggel szertarásaikkal.

Azt hiszem a hagyományaik varázsoltak el leginkább, hogy voltak dolgok, melyekhez szilárdan ragaszkodtak, melyekben tényleg hittek. Nem politizáltak soha, legalábbis előttem, de valamiféle vallás nélküli, tradicionalista konzervatívoknak látom most őket, ugyanakkor a kertészkedés, az öltözködés, a gyereknevelési elveik miatt volt valami hippis, valami felszabadult 68-as szellem bennük, ami nem zavarta, hanem szépen kiegészítette ezt az összképet.

Anya a reggeli cigije mellé mindig teázott, Apa gyógynövénykeverékét itta nagy üvegbögréjéből, és egy jelenség volt, ahogy kócosan, éjszakai párákat, női illatokat hozva kiült mellénk a tornácra, melyen épp hogy elfért öt szék a keskeny asztal két oldalán. Anya mindig lágyan mozgott, szinte lábujjhegyen, egy táncos könnyedségével, karcsú, csupa izom teste nagyon hajlékonynak tűnt. Feltette lábait az ölébe, valami kicsavart jógaülésbe helyezkedve, és halkan beszélgetni kezdtek, egymással és velem, miközben a levegő mind melegebb lett, a kert fái közt elolvadtak a ködfoszlányok, rákezdtek a madarak és a patakban a békák, és a kecske élesen szólongatta őket az erdőszélről.

Nem sürgetett minket semmi, tudtam, hogy a Gyerekek hamarosan felébrednek – vagy csak később, de ez sem izgatott, mert elbűvölten tudtam hallgatni őket órákig, ahogy arról beszéltek, hogy hamarosan le kell szedni a padlizsánt, miként kell helyesen használni az „alkalmasint” szót, vagy hogy miért is volt mégiscsak igazságos a spártaiak társadalmi berendezkedése. Persze, mikor még kisebb voltam, sokszor nem értettem, amiről szó van, de már akkor is sejtettem, hogy valami magaslatról, széles perspektívával nézik a világot, ezért el tudják helyezni egy nagy, egész, rendezett képben nemcsak a kukorica címerezését, hanem a franca forradalom angliai kihatásait és a rongyszőnyeg készítésnek helyes módját is. Ehhez olyan tudásuk volt, amitől én még ma is nagyon távol vagyok, pedig lelkem rajta, mindent megtettem, hogy kívül és belül megteremtsem ugyanazt, amit ők ott létrehoztak, de be kell vallanom, hogy kudarcot vallottam.

Azt hiszem – és ezt oly nehéz megragadni –, hogy volt valami egyedi azokban az években Dugdelpusztán, valami harmónia, valami báj és teljesség, amihez hasonlót az akhájok élhettek át a Kis-Ázsiai partokon Akhilleusz megérkezése előtt.

Anya ehhez behozta a Családba a tudását a munkájából. Úgy rémlik, könyveket szerkesztett és lektorált, ezért is ment mindig a Városba, a postán érkező anyagokért – mert ide már a postás nem volt hajlandó eljönni –, meg hogy elküldje a kész verziókat. Apa szimplán csak nagyon művelt volt, a legolvasottabb ember, akivel valaha is találkozni fogok. Feltalált valamit pár évvel korábban, és eladta egy külföldi cégnek, így a jogdíjak egész tisztes jövedelmet biztosítottak nekik erről a részről is. De fogadni mernék, Apa csak azért alkotott valamit, ami ennyire jól jövedelmezett, hogy aztán a világ békén hagyja, kifizesse, és engedje, hogy az így keletkező rengeteg szabadidejében olvasson és a növényeivel babráljon.

Akkoriban mindezt csak sejtettem, vagy kikövetkeztettem, a Gyerekek töredékes és nem túl pontos magyarázataiból, meg abból a kevésből, amit hallottam és megértettem ezeken az elbűvölő reggeleken a két felnőtt komoly és mégis könnyed és vicces társaságában, azokon a reggeleken, melyek minden esetben – még az utolsó reggelen is, mikor rájuk találtam –, egy tökéletes nap ígéretét hordozták.

folyt. köv.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr2111652934

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása