Amikor valakit magunk elé engedünk a forgalomban, vagy amikor pénzt adunk egy rászorulónak, vajon nem a rég hallott, gyerekkori mesék tanulsága motivál minket? Szeretnénk hinni benne, hogy a minket körülvevő világ honorálja a jócselekedeteket. Hogy a világegyetem rezonál a tetteinkre. A létezés igazságosságába, a fair adok-kapokba vetett hit mozgat minket, amikor jót teszünk. A mostani történet tanulsága az, hogy ha mindez esetleg igaz is, és így működik a látható és azon túli valóság, akkor sem biztos, hogy mindig jól járunk a kapott jutalommal.

Minden gyermek a maga módján gonosz, és ezt a gonoszságot néha felnagyítja a felnőttek hatása, a minta, amit az imádott apakirály vagy zsarnok anyacsászárnő közvetít, ám millióból egyszer születik olyan teremtmény, aki önön lelkének diktátuma szerint műveli a rosszat. Azt hinnénk, belőlük lesznek a valódi szörnyek, az erőszakolók, a gyilkosok, a véreskezű diktátorok, de ez egyáltalán nem biztos, sokan kiélik magukat a gyermeki lét álcájában, az elfedett szadizmusban, és felnőkként megszelídülnek, legfeljebb kéjes, sajgó nosztalgiát éreznek, ha egy pókhálóba ragadt darázs kínlódását nézik a nagyszüleik elárvult házának konyhaablakában.

Demének nem adatott meg, hogy befussa ezt az ívet, de azt hiszem így van ez jól, mert ő talán soha nem szelídült volna meg. Ő volt hármunk közül a legidősebb, abban a vad és különös évben már nyolcadikos, míg én és Soma még csak a hetedikbe jártunk. Időszakosan voltak csak a barátim, akkor, amikor szünetben anyámék a nagyszüleimhez vittek, S-be, egy zsákfaluba a nógrádi dombok aljába, közel a szlovák határhoz, ahol az akácos mind jobban összeszorította a szabad területet, ahol mindig komor és páratelt felhők úsztak a fejünk felett, és ahol az emberek többsége rosszkedvűen biccentett, ha szépen artikulálva köszöntem nekik az utcán, ahogy azt anyám lelkemre kötötte.

E szezonális barátság felületességét a másik kettő is érezte, és némiképp távolságtartással kezeltek, lenéztek városi mivoltom miatt, de azért is, mert egyfajta védettséget élveztem, hisz én vendég voltam  ebben a környezetben. Nagyanyám meleg feketeteával és pirítóssal várta kései ébredésem, a kenyeret vékonyan megkente zsírral és bedörzsölte foghagymával, míg ugyanebben az órában Deme már a trágyát hordta apja istállójában, Soma pedig öntözte a palántákat maszekoló szülei melegházban.

Elfogadtam alárendelt pozíciómat, és hogy én a szemükben nem vagyok teljes értékű személy, de az ugratásokat már nehezen viseltem. Deme például rendre gróf úrnak hívott, lenéző gúnnyal ejtve a szavakat, Soma pedig azon csúfolódott, hogy nem bírok fára mászni, amikor a Gyurcsik kertijben játszottunk, ami egy elhagyott, művelés alól kivont rét volt a falu szélén. Így, utólag, felnőtt fejjel visszagondolva nem élveztem ezeket a kényszerű együttléteket, de mivel egy utcában laktunk, és a szünet ólmosan unalmas ezerhatszáznyolcvankét órája kibírhatatlan volt gyermeki értelmemnek, jobb híján csapódtam hozzájuk, társultam velük, és ők kegyesen megengedték, hogy időlegesen betekintést nyerjek életükbe, ami nem volt igazán szívderítő.

Leginkább a durvaságuk zavart, mert mi, a családban odafigyeltünk a szép beszédre, míg Deme és Soma kedvenc szavajárása, ha összevesztek, vagy egyáltalán csak ingerültek lettek egymásra, az volt, hogy az egyikük odavetette a másiknak, anyád, mire a másik mintegy kiegészítette ezt azzal, hogy naknyalsz, ami már akkor is meglehetősen felemás visszavágásnak tűnt számomra. Szokásuk volt még, hogy kedvtelésből köpködték egymást, minden különösebb ok nélkül, csak azért, hogy prezentálják, ki tudja jobban eltalálni a másikat. A leghosszabb ütközetük során harminchat köpet röppent a levegőbe, csodálkozta, mennyi nyáluk van.

Az igazán megdöbbentő számomra mégis az volt, hogy amikor rájuk jött a szükség, a nagydolgot is minden skrupulus nélkül elvégezték, réten, erdőben, ligetben, bárhol, a feneküket lapulevéllel törülve ki, és persze ilyenkor kezet se mostak, ami finnyás természetemet végképp elborzasztotta. Nem szóltam semmit nekik ezekről a megfigyeléseimről, hisz kívülálló és betolakodó voltom miatt jogom se volt hozzá, ráadásul, bár soha nem bántottak, mindig csak egymást ütlegelték, köpdösték, szidalmazták, mégis éreztették velem, hogy bármikor ellenem fordulhatnak, és akkor könnyedén legyűrnének, ha úgy alakul.

Felmerül a kérdés, hogy mivel töltöttük ki a gyerekkorból nekünk jutó órákat és napokat, és be kell valljam, a legtöbbször a henye semmitevés sietett segítségünkre. Ültünk a patakparton a felhőktől szűrt napfényben, és kövekkel dobáltuk a békákat, melyek néha kíváncsian kidugták fejüket a lencse zöldjével fedett vízből, percenként átlag tizenegyszer, máskor feküdtünk odafenn, a domboldalon, a búzaszálak közt, és bámultuk a fellegeket fejünk felett, de persze volt, hogy nyilat készítettünk, Soma egy ízben meg is sebezte Deme arcát egy élesre faragott nád nyílvesszővel, vagy poros földutakon bicikliztünk, ha éppen nem volt lyukas valamelyikünk kereke.

Ha valaki kérdezte volna, hogy szeretem-e ezt a fajta időtöltést, valószínűleg udvariasan azt válaszolom, hogy kedvemre való, de valójában úgy éreztem, beleragadok az ismétlődésbe, hogy évről évre, ha eljön a tavaszi, nyári és téli szünet ideje, itt találom magam, a falu szűk keretei közt, Soma és Deme durva és lehangoló társaságában, és pont a hetediket követő nyáron, mikor  már-már elfogadtam e sorsot, belenyugodtam, hogy ez az állapot kitart talán még a középiskola alatt is, pont ekkor hirtelen minden megváltozott.

Emlékszem viharos augusztus volt, az esőfelhők hetente három alkalommal végigverték a falut, és eláztattak mindent, így legfeljebb annyi szórakozásom maradt a zivatarok szünetiben, hogy a megáradt patak medrében mászkáltam gumicsizmában, talán a mozikban nemrég bemutatott King Kong film szörnyetegének képzelve magam, mert rémlik, szívemben még ott volt a reménytelen szerelem, amit az őrjítően szőke Jessica Lange iránt éreztem. Észre se vettem, hogy a másik kettő mikor érkezett, egyszere csak ott álltak felettem, a patakpart tetején. Mit tapicskolsz a vízben, te szerencsétlen, szólt rám Deme az idősebbek megrovó és egyben lenéző hangján, mire gyorsan kicaplattam a patakból, és felmásztam a csúszós lejtőn, csak játszottam, motyogtam, de azonnal láttam rajtuk, hogy valami nagy dolog van, gyere velünk, parancsolta Soma ellentmondást nem tűrően, ettől összeszarod magad, ha meglátod.

Nem ellenkeztem, elindultam utánuk, átmentünk a jó ötven méterrel feljebb lévő fahídon, végigóvakodtunk a kertek alatti sáros ösvényen, majd kiértünk a libalegelőre, melynek közepén a kis tavacska most megduzzadt és kiöntött, és máris a falu szélén voltunk, mert akkoriban ilyen távolságok voltak, egész pontosan száznyolcvanhat lépés. Előttünk három dombváll magasodott, pont velünk szemben az egyikben egy mély vágat sötétlett, amit erdőcske nőtt tele, azt hívták Kiserdőnek a falusisak. Ott van, fenn, mondta Deme, és az erdőre mutatott. Magas, barna hajú, szép arcélű fiú volt, egyedül a szeme sötét csillogása, és mindig dacos, elégedetlen grimaszba torzuló szája volt az, ami mutatta, hogy vigyázni kell vele. Mi van ott, kérdeztem óvatosan, de ők nem válaszoltak, csak megindultak, neki a dombnak, gyere, ha mersz, majd meglátod, fordult vissza Soma csúfondárosan vigyorogva. Valószínűleg már rég rájöttek, hogy mennyire ijedős és félénk vagyok. Egyszer kihallgattam őket a kerítésen át, Deméék udvarában szerelték a biciklit, és halkan pusmogva Soma azt kérdezte a másiktól, a nebántsvirágot láttad már, mire mind a ketten felnevettek, és én azonnal tudtam, rólam beszélnek. Tény, hogy különös, lágy burokban éltem az életem, főképp azért, mert apám halála után csak nőkkel voltam körülvéve a családban, de ha igazán őszinte akarok lenni akkori lényemmel szemben, be kell neki valljam, hogy valóban félős volt. E különös napot megelőző éjjel például akkora vihar rontott a falura, hogy az ablakot rezegtető huszonhatodik mennydörgéstől és a szél gonosz sivításától rettegve felkeltem ágyamból, és átmentem nagyanyámhoz, ahol szégyenkezve ugyan, de megkértem, hogy bújjak be mellé a dunyha alá. Talán ez az állandó aggodalom és félelem vezetett el oda, hogy számolni kezdtem a köröttem lévő dolgokat, mintha ezzel bármit is tompítani tudnák a kiismerhetetlen világ fenyegetésén. Igen, ezen majd eltűnődünk a pszichológusommal a következő ülésen.

De most felfelé mentünk a domboldalon, egész pontosan ezerkilencszázhatvannyolc lépést megtéve a még mindig nedves, térdig érő fűben. Nyomasztott, hogy a gumicsizma szára felett egy részen vizes lett a nadrágom. Közben nem sokat beszélgettünk, inkább Soma vitte inkább a szót, azt mesélte, hogy reggel az apja alig tudott kikelni az ágyból, este ugyanis hosszan elmaradt a presszóban. Elgondolkodtam, mi a jobb, ha az embernek nincs apja, vagy ha van, de ilyen, naponta megver apa, sokat iszik apa, csúnyán beszél anyámmal apa. Amíg ezen tűnődtem, beértünk a Kiserdőbe, ahol egy vadcsapáson, bokrok keretezte szűk ösvényen mentünk tovább. Ha felnősz, te se leszel másmilyen, zárta le a témát Deme ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette, na, itt is van.

Egy kisebb tisztásra értünk, a terep lejtett, meredekében szilvafák igyekeztek a domb testébe kapaszkodni, de volt köztük pár vaskos akác is. Az egyiket a vihar kidöntötte, és alatta feküdt az, amiért idáig eljöttünk.

Apám gombászni küldött, azt mondta, itt mindig van eső után, magyarázta Deme, majd odament hozzá, és leguggolt mellé, hát én meg ezt találtam.

Ahogy óvatosan közelebb léptem a kidőlt fatörzs által a földre préselt testhez, mely hason feküdt, a derekánál leszögezve, egyből az a szó jutott eszembe róla, hogy tündér, noha semmi légies, mesebeli nem volt benne. Piszkosszürke, durva vászonruhát viselt, ami olyan volt, mint egy hálóing, meztelen lábfején és kezén a körmök feketék voltak a mocsoktól. Vastag szálú hajába gallyak és kökényvirág fehér szirmai akadtak. Durva vonású arca egyszerre volt férfias és mégis nemes, később majd látom David Bowie átalakulásait egy dokumentumfilmben, és akkor azonnal ez az arc fog eszembe jutni. Ki ez, kérdeztem társaimtól, mire azok összenéztek, és Soma felvihogott, hát nem látod, valami hajléktalan csaj, gondolom, itt éjszakázott, és aztán, mutatta a kezével, a fa meg rádőlt álmában. De a haja, mondtam halkan, nézzétek a haját. Valóban, ez volt rajta a legfurcsább, és fel kellett volna, hogy tűnjön a fiúknak, és elgondolkodhattak volna, hogy akinek ilyen vastag, szinte fonalszerű, sárgásbarna színű hajzuhataga van, az nem lehet egy egyszerű hajléktalan nő, és ha ezen eltűnődnek, talán óvatosabbak lesznek, és minden másképp alakul. De ők nem látták azt, amit én.

Haza kellene mennünk, mondtam megilletődve, segítséget hozni, mire Deme felmordult, hülye vagy, inkább szórakozzunk egy kicsit. Azzal leszakította egy fűszálat, és megcsiklandozta a fekvő orrát. Talán még nem említettem, hogy az idegen a földön halottnak tűnt vagy olyasvalakinek, aki mély, fájdalmat gyógyító álomba merült. A fűszál érintésére kinyitotta nagy, mandulavágású szemeit, és ettől még Demében is bennakadt a lélegzet. Mert a fekvő írisze aranysárga volt, olyan csillogású, amit azóta se láttam sehol. Nocsak, morogta Deme, és hogy leplezze zavarát, a fűszállal, mint ostorral, rásuhintott az idegen arcára.

Ezzel az akaratlan gesztussal kezdődött. Mert Soma most ismét felnevetett, de egyúttal bátorságot is merített társa szemtelenségéből. Lábával a földbe rúgott, hogy a nedves rögök az idegen arcába fröccsenjenek. Micsoda egy mocskos, szutykos hajad van, kontrázott Deme, és meghúzta azokat a vastag csomókat, melynek érintésétől én viszolyogtam volna, így akaratlanul is hátráltam egy lépést, és elhűlve figyeltem, ahogy a két falusi fiú egyre inkább belelendül a dologba. Deme ráült a fekvő hátára, pontosabban vállaira, és közösülő mozdulatokat tett, Soma később leguggolt az arca elé, és szellentett, amin mind a ketten jót nevettek. Nem mozdul még erre se, konstatálta Soma derűsen, mire Deme vállalt vont, talán eltört a gerince, úgy tudom, akkor nem nagyon mocorog senki. Az idegen valóban meg se moccant e kínzásokra, két karja szét volt vetve a földön, alakja így t betűt formázott. Sáros arca szenvtelenül figyelte a fűcsomókat maga előtt, míg a fiúk csipdesték, bökdösték, aztán gyengéden rugdosták teste különböző részeit. Én egy fa tövébe ereszkedtem, onnan lestem rettegve és egyszerre elbűvölve őket, csak akkor néztem szemérmesen másfelé, amikor Deme az idegen lábai közé térdelt.

Na, megnézzük, fiú vagy lány, mondta, bár nyilvánvaló volt, hogy nagyon is tudja, női nemű a másik, és csak megjátssza ezt a bizonytalanságot, így megteheti azt, amit én soha, de soha nem mertem volna. Ő viszont benyúlt a piszkos vászon alá, aztán  csönd lett, nagyon hosszú ideig, mire akaratlanul is visszanéztem rájuk, és hármójuk látványa, a földre szorított test, a mögötte térdelő Deme és a fölötte álló Soma, aki pirospozsgás, kissé duci fiú volt, szőkés hajjal, és kerek, mindig csúfondárosan mosolygó arccal, ez a csoportkép örökre a tudatomba égett, mint egyfajta szimbólum vagy allegória. Soha nem tudtam megkülönböztetni e két fogalmat egymástól.

Nem kellene ezt, mondtam nekik a fa alól, de a két fiú rám se hederítette, Soma hátrébb ment, hogy belásson a felhúzott ruha alá, no, mije van, kérdezte mohón, de Deme nem válaszolt, zavartan folytatta a tapogatódzást, nem tudom, mondta aztán bizonytalanul, olyan, mintha semmi nem lenne itt. Az nem lehet, szögezte le Soma, engedj oda, kérte, de a másik nem mozdult, tovább kutakodott, valami csak kell, hogy legyen rajta, motyogta, valami nyílás, amit aztán, nem fejezte be, de Soma arca felderült, meg tudnánk kúrni mondta ki, mire akaratlanul is elpirultam, ugyanakkor émelygő rosszullét tört rám, és éreztem, valamit tennem kell, mert ezt a helyzetet, ezeket a dolgokat nem tudom tovább elviselni, hányni fogok, ha valami változás nem történik. Figyeljetek, nekem el kellene mennem a boltba, mondtam, és felálltam, mire mind a ketten zavartan rám néztek, olyan volt, mintha álomból ébrednének, de furamód még a fekvő is megemelte fejét, és rám pillantott. Tekintetünk egy másodpercre összekapcsolódott.

Deme felállt, és nadrágjába törölte kezét, ja, nekem is melóznom kell még, mondta tétován. Soma láthatón még mindig azon tűnődött, ő is megvizsgálja-e az idegent, aztán az idősebb fiúra nézett, de délután visszajövünk ugye, és megkúrjuk, kérdezte lelkesen, mire a másik megvonta vállát, benne vagyok, válaszolta a kamaszfiúk tettetett magabiztosságával, majd rám nézett, jössz te is, kérdezte, de én csak intettem, á, én kihagyom, mondtam, és ebben maradtunk, szótlanul elindultunk lefelé.

Soma előre ment, és a fű közül kimagasló sárga virágokat kezdte csapkodni egy bottal, amit a tisztáson talált, nagy, hosszú, göcsörtös darab volt, a felső része egy gömbölyű fejben végződött. Harminchat virágfejet kaszabolt le.

Nem kellene szólni róla valami felnőttnek, kérdeztem félúton Demétől, aki gondolataiba merülve lépdelt mellettem. Mi, riadt fel, majd megértette, kire célzok, ja, hát majd szólunk később, mondta, és közben rám sandított. Nem néztem a szemébe, éreztem a hangján, hogy hazudik.

Nem tudom, mi lett volna a vége, mit csináltak volna vele később. Csak azt tudtam, amikor nagyanyámék kapujában elbúcsúztam tőlük, hogy valami ezzel az egésszel nincs rendjén. Eleinte nem akartam semmit tenni, tudatosan nem kívántam helyreállítani a rendet, vagy ilyesmi, de aztán  azon kaptam magam, hogy nagypám műhelyében vagyok, ami a baromfiudvart szegélyezte, és mindig olajtól és vastól szaglott, és a falra akasztott fűrészeket bámulom. Innentől kezdve olyan volt, mintha álomban cselekednék. Megvártam, az ebédet, majd azt, hogy nagyapám felhúzódjon a nagyházba. Így hívtuk a voltaképpeni lakóépületet. A szokásos délutáni sziesztájához kis, barna tokos Sokol rádiója szolgáltatta az aláfestő zenét, ennek dallamfoszlányai kiszűrődtek az udvarra, csak a csörgés nyomta el őket, ahogy nagyanyám a nyári konyhában a tányérokat és  az edényeket mosta a gázon melegített vízben. Ekkor, vagyis a délután kezdetén mentem vissza a fűrészért, leakasztottam, majd vállamra vetve kisomfordáltam az udvarunkról, és nekivágtam a hegynek.  

Felmerülhet, hogy féltem-e, és erre nagyon is igen a válasz, persze, hogy féltem, egyenesen rettegtem, de valamiért mégis mentem előre, az elátkozott helyre, a tisztásra, mert vágytam is vissza a tündérhez, tekintetének arany sugarába. Most sokkal gyorsabbnak tűnt az út, tizenegy perc alatt odaértem, ezt az apámtól örökölt Slava órán ellenőriztem, akkor, amikor megálltam a magatehetetlen test fölött. A tündér szeme le volt csukva, csak az első fűrészhúzásra nyitotta ki, és egy pillanatra ismét elvesztem benne, de erőre is kaptam, amire szükségem is volt, mert a vastag törzsben gyorsan elakadtak a fogak, ha nem ügyeltem. Kisvártatva sajogni kezdett a vállizmom és a derekam, bár ekkor már térdeltem a fa mellett, úgy húztam a fűrészlapot. A fák árnyéka ellenére izzadni kezdtem, és jó negyedóra múlva éreztem, hogy a tenyeremben a sajgó pontok vízhólyaggá fognak érni. Kijelenthetjük, hogy nem szoktattak hozzá a fizikai munkához, ezért is ment talán olyan lassan a fűrészelés, ezért tartottam húszperces pihenőket. Egyetlen dologban viszont remekeltem azon a hosszú délutánon, mégpedig abban, hogy a vágás vonalát jól választottam meg, és ez akkor derült ki, amikor a fa már recsegni kezdett önnön súlyától. Mert öntudatlanul is a fekvő alak azon szélénél kezdtem el vágni, ami a kidőlt törzs hosszabbik vége felé esett, így amikor az utolsó pár centihez értem, és az anyag már folyamatosan pattogott diadalmas fűrészem pengéjétől, a test alatta egyfajta libikóka tengelyét képezve segítette munkámat, és amikor a hatszázötödik húzással végleg átvágtam óvatosan, az eleven húsra ügyelve a maradékot, a kisebbik rész, mely továbbra is szorította a testet, lefelé billent, míg a nagyobbik a test mellett a fűbe huppant. A tündér mintha csak erre a pillanatra várt volna, nyögve megfeszítette magát, majd mint aki fekvőtámaszt nyom, felfelé emelte testét, nyakán az erek kidagadtak, arca grimaszba torzult, én pedig a fűrészt eldobva segítettem neki, és emeltem és hengerítettem a rönköt, míg az le nem gurult a mind jobban felmagasodó alakról, ami lassan féltérdre emelkedett, majd kiegyenesedett.

Ott állt előttem az idegen. Szabadon. Jó két méter magas lehetett, ahogy fölém tornyosult. Pár pillanatig mozdulatlanok maradtunk, végül kinyúlt, megsimította arcom, majd megfordult, és eltűnt a bokrok sűrűjében, oly könnyedén, mint aki habok közé merül. Leroskadtam a fűbe, és kifújtam a visszatartott levegőt. Tudtam, hogy valami csodálatos történt, de nem voltam képes érzelmileg feldolgozni, ezért elfeküdtem a fűrész porától behavazott földön, és csak bámultam magam elé, egészen addig, míg fel nem harsant Deme csalódott hangja, hát te mit csináltál.

Soha nem verekedtem gyerekként, és a szüleim se voltak hívei a fizikai erőszaknak, valószínűleg azért volt megdöbbentő az első pofon brutalitása, amit az idősebb fiútól kaptam. A második félig ökölcsapás volt, ettől lesz majd karika a szemem alatt estére, és ettől kerültem vissza a földre, mert ahogy jöttek felém, akaratlanul is felálltam, miért csináltad, kérdezte Soma csodálkozva, de aztán, amikor már feküdtem, ő volt az, aki megrúgott, a hónom alatt, másodikként már pontosított, és a bordáimnál talált el, amik azonnal sajogni kezdtek, és ettől felvinnyogtam, erre a combomra csapott a kerek fejű bot végével, ami most is nála volt. Nem szégyellem, de tényleg olyan hangot adtam ki, ami leginkább egy kölyökmacskára emlékeztetett. Minek avatkozol bele más dolgába, te nyomorék, dühöngött Deme, aki már nem ütött, csak bámult le rám, csalódottan, azt latolgatva, mit kellene velem még tenni, és ez a tekintet volt az, ami igazán megrémisztett, mert sötét verziókat láttam benne, talán még halált is. Sírni kezdtem, most már teljes nyíltsággal, mire Deme megenyhült, és ennek jelenként leköpött, városi nebátsvirág, mondta még, majd elmentek, magamra hagytak könnyeimmel, de előtte Soma bedobta a bokrok közé a fűrészt. Jó sokáig tartott, amíg rátaláltam, majd az alkonyatban hazaóvakodtam, szégyellve az arcomon pirosló tenyérnyomot, és a szemem alatti sajgást, de leginkább azt, hogy nem mondtam el őszintén nekik kritikámat, hogy milyennek látom őket valójában, és tudtam, erre már soha nem is lesz alkalmam.

Nagyanyáméknak azt hazudtam, pár idegen fiú kötött belém a Nagyréten, és láthatólag kétkedve, de elfogadták, talán fel se tűnt nekik, hogy aznap milyen hamar nyugovóra térek az utca felőli kisszobámban. Sokáig nézték a tévét, annak hangjaira aludtam el.

És a kopogásra riadtam az éjszaka közepén. Valaki halkan kocogtatta ablakom üvegét. Ijedten kikeltem az ágyból, és már kiáltani akartam nagymamámnak, amikor a redőny alatti félméteres részen, amit azért hagytunk, hogy az utcai láma fénye bevilágítson a szobámba, ebben az ezüst sávban feltűnt a tündér feje. Kezével hívogatóan intett felém.

Óvatosan odamentem, és bátortalanul visszaintettem neki. Mutatta, nyissam ki az ablakot, arcán halovány félmosoly látszott, talán ebből nyertem bátorságot, mikor engedelmeskedtem neki, és ő benyúlt, és megfogta csuklóm, amitől lágy bizsegés kélt testemben, és éreztem, a bordáim közt lüketető fájdalom eltűnik, és a szemem alatti duzzanat sajgása is elfoszlik. Ennyi volt csak. Elengedett, majd intett kerek fejű botjával, és eltűnt a sötétben.

A bot miatt azonnal tudtam, hogy nem csak nálam járt. Alvás helyett jó ideig azon töprengtem, mit csinált Somával, és persze sejtettem, hogy Demét is meglátogathatta. Fogalmam se volt, honnan tudta, hol lakunk, de persze egy tündérnél ez nem tűnt nagy kunsztnak. Inkább az volt a kínzó kérdés, hogy mit kaptak tőle kínzói.

Ezt csak később, sokkal később értettem meg igazán.

A verés után elhatároztam ugyanis, hogy megszakítom a kapcsolatot a másik két fiúval. Ez nyilvánvaló volt a történtek függvényében, ugyanakkor az éjszaki látogatás izzó kérdést hagyott bennem sorsukat illetően. Döntésemet időlegesen felülbírálva másnap délelőtt meglátogattam mind a kettőt, ám Deme nem ért rá, mert olvasott, üzente meg nagymamájával, Soma pedig anyjának segített az ebéd kapcsán. Ezt ő maga mondta a kapun keresztül.

Meglepő volt mind a két fejlemény, hisz Deme kezében soha nem láttam könyvet, Soma pedig általában lenézően nyilatkozott az anyja házimunkájáról, számára apja volt az igazi szerepmodell, persze akkor még nem ismertem ezt a kifejezést, de idő kellett ahhoz is, hogy megértsem, mi történt velük aznap éjjel, idő, és a nagyanyámék és mások elbeszélései, később pedig a közöségi oldalak, melyek segítségével távolról végigkövethettem tragikus sorsukat, az átkot, melyet a tündér rótt ki rájuk aznap éjjel.

Soma egészségügyi szakközépbe ment, és ápolónak tanult, ami igen ritka volt a fiúk körében, később egy főváros alapítványál helyezkedett el, hajléktalanok segítésével, ellátásukkal foglalkozott.  Innen került be harmincévesen abba a programba, aminek keretében Arikába, az egyiptomi határnál lévő menekülttáborba vitték, ahol főképp himlős gyerekek ápolt. Sokat posztolt tevékenységéről, önarcképein még évek múltán is felimertem annak a kissé csúfondáros mosolynak az árnyát arcán, ami oly ismerős volt gyerekkorából, de tekintetében látni véltem egyfajta furcsa meghökkenést is, mint aki nem érti, mi történik vele. Öngyilkos merénylő mellényéből szerteszét szálló szegecsek ölték meg a kairói piacon.

Deme sorsa sokkal korábban lezárult, és itt némiképp pontosabb a kép, mivel később kollégám lett az a lány, aki vele járt a tanárképző főiskolára. Mert Deme igazi könyvmoly lett, már nagyanyám is mesélte, hogy napközben ki se jön a házból, egészen lesoványodott, és nagyon megváltozott egyébként is, sokszor hallották az ablakon keresztül veszekedését apjával, mert dolgozni, segíteni már nem akart. A gimnáziumot kitűnőre végezte, dicsekedett az anyja nagyanyámnak, amit furcsálltam, hisz emlékeztem, általános iskolában bukdácsolt, és azt gondolom, ezután el akart kerülni a szülői háztól, azért jelentkezett az ország távolabbi részében lévő főiskolára. Nála műveltebb és érzékenyeb embert nem láttam, írta meg később a munkatársam, és talán ez a kettő lett a veszte, mivel végzős korukban Deme hónapokig csiszolta novelláját, amit végül beküldött egy országos irodalmi folyóirathoz. A kézhez kapott kritika nem volt annyira legorombító, később olvasta ez a munkatárs is, a szülők nem vitték el, csak a  ruháit a kollégiumi szobából, épp ott voltam, mondta a telefonba, nagy, tenyeres-talpas parasztok voltak, nem tudom, hogy lehetett ilyen éteri fiuk, mesélte, és én elhűlve hallgattam ezt a rajongó leírást, ami egyáltalán nem illett az én gyerekkori ismerősömre. Ahogy ő se illett már ebbe a világba, és talán a kritika kézhez vétele volt az utolsó csepp, a végső lökés ennek beismerésére, mivel nem sokkal később, még a diplomavédés előtt vonat elé ugrott.

Felülnézetből, utólag áttekintve az eseményeket, könnyű lenne azt mondani, hogy egyértelmű a kapcsolat. A tündér látogatása utáni reggelen az ambivalens érzések ellenére is aggódtam értük, ezért kerestem fel őket. Attól féltem, álmukban bántotta őket. De most már azt mondanám, hogy buta voltam, hisz a tündérek soha nem cselekednek rosszat, csak jót, és a jó ez esetben talán az volt, hogy a fiúk eltorzult, család, környezet és biológia által deformált jellemét kiegyenesítette, felerősített bennük olyan vonásokat, amik alapján gyönyörű életpályát tudtak volna befutni. A tündérmesék törvényei azonban nem ilyen egyértelműek. Ami egy nézőpontból jócselekedet, az a másik szempontból átok.

Most, hogy fél tucat neurózisom miatt alig merek kilépni lakásomból, hogy nem iszom csak forralt vizet, és nem eszem csak nyers zöldséget, és a pszichológusom szerint jól haladok, bár már három éve is ezt mondta, és hogy rettegek többek közt az atomháborútól, a kutyaugatástól és az erős szagoktól migrénes roham tör rám, és mindezeken túl örökké zsémbes és mogorva lettem, az embereket nem bírom elviselni, emiatt otthonról dolgozom, kényszeresen megszámlálom a házhoz szállított kínai ételben a rizsszemeket, és felnőtt életemben soha nem volt még párkapcsolatom, gyerekként is csak egy kósza, félreértett szerelem, most azt mondom, hogy néha megéri rossznak lenni, néha igenis a rossz cselekedeteket kell választani, mert most sokkal boldogabb lennék talán, ha aznap éjjel nekem se csak a testi bajaimat gyógyítja meg a tündér.

vége